Karakter: Éire MacDara ( kitalált)
Megjegyzés: Happyb.day férjecském
- Nem, nem és nem!!!! - tiltakozom teljes erőmből. Azután, hogy Wales mindent hallott azt hiszi, hogy jutalomból még egyszer lefekszem vele? Megkattant!
- Na és akkor most mivel foglaljuk el magunkat? – teszi fel a nagy vászizdászt. Na igen, ez egy tökéletes kérdés. Mit szoktunk csinálni, akkor, ha épp nem ágy/kanapé/föld/konyha…stbtornázunk? Hát… beszélgetni mindenki tud… azt hiszem. Egy nyelvet is beszélünk, csak máshogy… De a politikáról beszélni Skóciával? Meg különben is… utálom a politikát, ahogy Angliát is…
A második lehetőség sokkal vidámabb téma, de akkor elérné, amit akar. Egyetlen egy megnyugtató dolog az lenne az egészben, hogy nem emlékeznénk arra, hogy milyen pózokban hány menetet mentünk. Szóval azt hiszem ez is kilőve. Mi maradt még?
A mágia! Igen, a mágia, de ez is olyan, mint halottnak a csók, mint bányalónak a napfény. Utoljára talán a középkorban eveztünk ilyen veszélyes vizekre, és amióta egyszer majdnem kinyírtuk egymást, merő véletlenségből, azóta kerüljük az egész varázslás dolgot. Na akkor mit is csinálhatnánk, aminek nem az ágy vagy a koporsó lesz a következménye?
- Mennyünk el lovagolni! – ragyog fel az arcom. Igen, ez egy nagyszerű ötlet! De az az ismerős, perverz mosoly, ami Scotti arcára kúszik… rosszat sejtek…
- Tudod mit – suttogja a fülembe érzéki hangját elővéve, aztán párszor végig nyal a fülemen. Már most végigfut rajtam valami bizsergés. - te lovagolhatsz rajtam, én meg majd szexelek közben. Az úgy mindenkinek jó, nem? – kuncog fel mélyhangú mondata végén. Istenem, ez a hang! De nem, nem, nem és nem!
- Tudod hogy nem úgy gondoltam…- próbálok viszakozni - Egyébként is te nem azt részletezted egyszer részegen hogy mennyire utálod azt ha az uke meglovagolja a semét? – igen! Tényleg így volt! Ó, áldom az én memóriám, mi lenne velem nélküle?
- Na látod kompromisszum képes vagyok! – kacsint rám, egy ideig csak nézem és nem tudom miért, képen röhögöm. Ennek soha semmi sem elég, de nagyon aranyos!
- Nem, te hülye vagy viszont én most tényleg nem szeretném.
- Galád. – simít ki egy kósza tincset az arcomból és már el is tűnt. Ez… olyan… furán könnyen ment… Követem a példáját és kinyújtóztatom a tagjaim, aztán telefoncsörgés szakítja meg a csendet. Asszem ez az enyém lesz…
- Halo? – veszem és mikor meghallom Galway hangját gyorsan átmegyek a másik szobába. Galway az, most valahol a kontinensen kóborol. Azt hiszem annál a forró fejű személyiségzavaros lánynál… vagy valamelyik városnál? Mindegy. Valami olyasmit mond, hogy tovább szeretne maradni, mert megtalálta élete szerelmét. Ezt többször is vissza kell kérdeznem, hogy jól hallottam-e, de az unottan megismételt válaszokból lassan felfogom, hogy jól hallok.
- Csak nem a zöldfejű volt? – kérdezi Galway vigyorogva. Akár egy látnok.
- De. – hörgöm. Még mindig nem fogtam fel teljesen. Galway nem Scottitól tanult?
- És mi van a kis tanítványommal? – vigyorog tovább, mint a tejbetök. Igen, ugyanolyanok… mindketten összefekszenek mindenkivel, aki érdekli őket…
- Meg sem lepődnék ha egy petéjű ikrek lennétek. – sóhajtom beletörődve a dolgokba.
- Csak nem megint szeretőnél van?
- Nem a szerelménél.
- Hö? – jön a nem túl értelmes reakció, de igen, kábé én is így reagáltam.
- Szerencsére nem esett abba a hibába amibe a mester. – kunkorodik fel a szám sarka. Ezzel rohadt jót lehet majd még szórakozni Scottival. Hogy én már mennyire élvezem előre.
- Egy magyar városkánál találta meg a szerelmet. – lebbenek el mellette. Hogy mennyire élvezem azt az arcot, amit vág! Mintha valaki pofon vágta volna!
- Na és mondd, te hol fogod megtalálni? – nyomok a kezébe egy pohár whiskyt. Szerintem egy pohár ital után sokkal könnyebben megemészti ezt a váratlan sokkot.
-Én?! Szerelmet? Na ne röhögtess, ez még viccnek is rossz! – igen, ahogy vártam. A whiskyt egy másodperc alatt lehúzza, majd sóhajt egy nagyot. – Szóval Galway szerelmes…
- Pontosan. A fagyi visszanyalt. – vigyorgok most én őrá. – Máskor eszedbe se jusson elcsábítani egyik megyém se. – veszem ki kezéből a poharat és lebegek vissza a konyhába. Hogy milyen boldog vagyok! Hiába, legszebb öröm a káröröm.
- Jó, akkor nem csábítok több megyét. – hallom William morgós hangját a hátam mögül.
- Bocs, de nem hallottam jól. – fordulok meg és beleütközöm a mellkasába. Ahogy rám néz… teljesen zavarba jövök és újonnan megszerzett magabiztosságom semmivé válik. – Izé… jól vagy? Nem vagy rosszul? Vagy nem vagy beteg? – hát igen, az előbbi kijelentésből csak ennyit tudok kihámozni, még pedig azt, hogy lázas.
- Ha nem megyéket csábítok, hát majd fogom az országuk. – hajol le hozzám, teljesen komoly arccal és én érzem, hogy egyre inkább vörösödök. E-e-engem? Rám gondol? Megfogja az állam, gyengéden felemeli és különösen csillogó szemekkel, de még mindig komoly arccal közelít felém. Í-í-így olyan… nem tudom… szép az arca… Eddig is az volt, csak az a karvaly vigyor sosem mutatta komolynak.
Ajkaink már majdnem összeérnek, nem tudok tovább hátrálni, mert a fal megakadályoz benne, félénken behunyom a szemem és várok.
De…
Nem történik semmi.
Óvatosan pislogok és Scotti szokásos vigyorával találom szembe magam, a következő pillanatban az arcomba fúj és elmegy. Hát én ezt nem hiszem el.
-Ez mire volt jó?! – megyek utána teljesen dühömmel leplezve zavarom.
- Inkább valld be, hogy tetszek neked. Mondjuk ez eddig is egyértelmű volt, különben nem tudtalak volna annyiszor ágyba vinni, de valld csak be. – ül le úgy, mint valami király a foteljába. Az állam a padlót verdesi.
- Inkább igyunk! – vágom be a sértődést. Nem szép dolog mással így játszadozni!
- Felőlem. – dől hátra elégedetten. Komolyan, már csak csőrt kéne neki rajzolni, hogy elmehessen karvalynak… De azt én sajnálnám a legjobban, de ezt mégsem mondhatom neki csak úgy.
- Amúgy, mondd csak, mi ez a… - kezdene bele valamibe, de még mindig kicsit vöröskésen elévágok egy csomó üveget és poharat.
- Fogd be és igyál! – adom ki a parancsot és nem kell kétszer mondanom.
Pár óra múlva már azt sem tudjuk, hol vagyunk és mit csinálunk. A falak valamiért dölöngélnek, a padló is felcsapódik, ami nem tudom miért fáj. Scotti felszed fél kézzel én meg élvezem, hogy repülök, vagy más repültet… olyan mindegy. Feloldódva mosolygok az Isten barmára és kezdem el neki a kis korrepetálást, amit részegen tartani szoktam, arról, hogy Észak- Írország és én miben különbözünk, mire csak a perverz megjegyzéseket kapom, pedig én azt hiszem, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Nem tudom, már én sem tudom. Mit is mondtam öt perccel ezelőtt? Vagy miről is volt szó? Scotti miért nyalogatja a fülem és vetkőztet? Miért is próbáljuk ki a fürdőt egyszerre? Valami olyasmiről hallottam, hogy a víz jó a másnaposság ellen… vajon ezzel meglehet előzni? A következő képkockán már nem a fürdőben, hanem az ágyban nyögdécselek William alatt, de ezután minden kiesik, mivel még egy angol rumos üveget is megbontunk.
|
