Éjjel furcsa zajra ébredek. A repülõgépek zúgásában nincs semmi szokatlan – most már –, a háború eddigi évei alatt bõven hozzá lehetett szokni. De ez... valahogy más, túl hangos, túl közelrõl jön... A gépek ennél sokkal magasabban és jóval távolabb szoktak repülni.

Kíváncsian rúgom le magamról a takarót, és a szobám ablakához lépve kinézek a csendes, éjszakai sötétségbe. A nem túl távoli erdõ nyugodt, a tájat és a fenyõfák tetejét néhány centi vastag hó borítja. Nem látok semmi furcsaságot, pedig még mindig hallom a zúgást, ami most már némi furcsa mellékzajjal is párosul, mint a recsegés, vagy valami hasonló.

A látóterembe csak lassan ér be a fény, és elõször csak az, fokozatosan sárgásítva be a sötét égboltot. Aztán hirtelen megjelenik az ominózus gép is, számomra pedig egy csapásra nyilvánvalóvá válik a sárgás fény, a hangos zúgás, de még a ropogó hangok is.

A gép ugyanis lángokban áll, és nagy sebességgel zuhan egyenesen az erdõ közepe felé.

Élesen szívom be a levegõt, és döbbenten a szám elé kapom a kezem. Másodpercekkel késõbb már jön is a becsapódás, és bár a gép nem robban fel, így is jókora zajjal jár – bár gondolom a robbanás is csak idõ kérdése...

Mikor halk kopogást hallok az ajtó felõl, megfordulok.

- Max? – lép be a szobámba Esmée, arcán hasonló arckifejezéssel, mint amilyen az enyémen is ülhet.

- Te is láttad? – kérdezem halkan, bár igazából fogalmam sincs, miért suttogok.

Ha valaki nem ébredt fel a gép által keltett robajra, aligha az én hangom fogja felkelteni.

- Igen – bólint lassan Esmée.

Visszafordulok az erdõ felé, ahogy mellém lép az ablakhoz, aztán ijedten rezzenek össze, ahogy abban a szent pillanatban jókora robbanás rázza meg a fákat, és hatalmas lángok csapnak fel éppen ott, ahova a repülõgép zuhant nemrég.

- Te jó ég... – lehelem.

- Szerinted németek voltak? – kérdezi fojtott hangon, miközben egyik kezét a mellkasára szorítva felém fordul.

- Nem tudom... Nem hiszem. – Nagyot nyelve megrázom a fejem. Egy sokkalta valószínûbb elmélet viszont rögtön kíváncsi lyukat fúr az oldalamba. – Szerintem inkább a németek lõtték le...

***

Amikor másnap reggel anya engem küld el tûzifáért, a kíváncsiság még mindig élénken tombol bennem. Az emlékeim kristálytiszták az éjszaka történéseivel kapcsolatban, így hát arrafelé veszem az irányt, ahova a gépet láttam lezuhanni – hiába mehetnék az erdõ bármelyik másik részébe.

A biciklim kerekei nyikorogva küzdenek az alattuk ropogó hóval, ahogy rátérek az erdõ közepe felé vezetõ ösvényre, de hamarosan nem ez lesz az egyetlen hang az erdõben. Beszélgetés zaja szûrõdik felém a fák közül, nem is olyan távolról, és hamarosan a hangok gazdáját is megpillantom. Megannyi SS-egyenruhás német tiszt lézeng nem messze az ösvénytõl, egy mesterségesen csinált tisztáson, éppen ott, ahova a gép az éjjel becsapódott. A robbanás által elpusztított vagy csak megroncsolódott fákat kivágták, és egy halomba gyûjtötték az ösvény szélén, az így nyert területet pedig körbekerítették – közepén a kiégett ronccsal.

Alig észrevehetõen lassítok le, hogy kíváncsian szemügyre vehessem a területet anélkül, hogy megállnék. Még így is érzem magamon és látom is a német katonák gyanakvó, szigorú tekintetét, szinte lyukat égetnek a testembe, de addig nem szólhatnak rám, amíg semmi fenyegetõt, vagy valóban gyanúsat nem teszek.

A roncs mellett fekete anyagokkal letakart kupacokat is észreveszek, amiknek mibenlétét nem nehéz kitalálni. A katonák beszélgetését viszont nem hallom, ahhoz túl messze vannak és túl halkak, de ahogy elkerekezek az egyik levált szárny mellett, az ott munkálkodó tiszt éppen helyzetjelentést tesz, amit még én is meghallok.

- Nincs több, uram. Mind meghaltak.

Igyekszem nem túl feltûnõen bámulni, amikor tovább haladva észreveszem a roncs oldalán az angol felségjelzést.

***

Délután átmegyek az osztálytársamhoz, és egyben legjobb barátomhoz, Dennishez, hogy vele is megosszam a felfedezéseimet. Esmée egész nap a város kis kórházában van anyával, így vele nem tudtam beszélni, de valakivel muszáj. Amikor azonban odaérek, újabb furcsa meglepetés fogad: Dennisék pakolnak.

- Max! – siet oda hozzám Dennis nem túl boldog mosollyal, mikor megpillant. – Jó is, hogy jössz, most akartam átmenni hozzád.

- Készültök valahova? – pillantok értetlenül a megpakolt kocsira.

- Igen – bólint most már egyenesen szomorúan. – Anyáék egy idõre elküldenek a nagymamámhoz. Muszáj.

- Muszáj? – kérdezem, ha lehet még zavartabban.

- Joëlt nem is olyan régen vitték el a németek – feleli lehajtott fejjel, szinte suttogva.

Tágra nyílt szemekkel bámulok rá. Joël? A bátyja?!

- Mégis miért? – nyögök fel döbbenten.

- Valamiféle árulással gyanúsítják. Nem tudok semmi pontosat – von vállat. – Anyáék viszont nem akarják, hogy itt legyek, amikor... kiderül az oka.

A mondat másik vele, miszerint „és valószínûleg kivégzik”, kimondatlanul lebeg közöttünk a levegõben.

- Sajnálom – sóhajtok fel szomorúan, és magamhoz húzom egy rövid ölelés erejéig.

Viszonozza az ölelést, és néhány percig csak némán állunk, amíg újra meg nem szólal.

- Max – suttogja.

- Igen?

- Közvetlenül mielõtt elrángatták, a kezembe nyomott valamit.

- Mit? – tolom el magamtól kíváncsian.

Lopva körülnéz, majd a zsebébe nyúl, és átnyújt egy kis borítékot.

- Ezt. Piernek van címezve.

- A kovácsnak? – vonom fel a szemöldökömet meglepve, de ahogy ránézek a borítékra, valóban az õ neve áll rajta.

- Figyelj... Max, nekem hamarosan indulnom kell. Fogalmam sincs, mi van a borítékban, és nagyon remélem, hogy nem keveredsz bajba miatta, de... Én nem tudom eljuttatni neki, szóval... megtennéd te? Kérlek...

Az ajkba harapva gondolkozom néhány másodpercig, de ahogy végiggondolom, tulajdonképpen semmi bajom nem származhat belõle. Ha nem nézek bele a borítékba, akkor pláne nem. Még ha emiatt hurcolták is el Joëlt, amíg nem tudom, mirõl van szó, engem nem gyanúsíthatnak semmivel.

- Elviszem.

***

Másnap délután egyébként is ki kell vinnem a lovunkat, Villámot sétálni, így hát a zsebemben lapuló levéllel együtt belovagolok a városba, hogy felkeressem Piert a kovácsmûhelyében. Azóta szemeztem a borítékkal, mióta Dennis odaadta, de bármennyire kíváncsi voltam is, nem volt merszem kinyitni. De talán jobb is... még mindig nem tudni, mit akarnak a németek Joëltõl.

Mikor belépek a mûhelybe, Pier éppen egy sárgán izzó fémdarabon dolgozik, de amikor észrevesz, abbahagyja, majd felvont szemöldökkel rám pillant. Közelebb lépek hozzá, és bizonytalanul körülpillantok, mielõtt megszólalnék.

- Figyelj – nyúlok a zsebembe –, Joël... – Elég egyetlen figyelmeztetõ villanás a pillantásában, hogy elhallgassak.

Éppen abban a pillanatban, amikor német szavak ütik meg a fülem.

Nagyot nyelve, riadtan pillantok fel, és a város német helytartóját pillantom meg lefelé sétálni a mûhely felsõ részérõl, két egyenruhás német tiszt kíséretében. A köpcös fickó rám mosolyog – apa révén engem is ismernek –, de a mosolyában semmi vidámság nincs. Hogy minden gyanakvást megelõzzek, újra Pier felé fordulok.

- Szóval Villámnak új patkók kellenek.

- Jó – bólint –, holnap megcsinálom.

Biccentek, felé és a három német felé is, majd kisétálok a mûhelybõl. Visszaülök Villám hátára, de csak egy kicsit megyek távolabb, éppen annyira, hogy ne legyek feltûnõ, de lássam, amikor Pier végez. Legjobb lesz, ha megvárom, és még ma odaadom neki a borítékot.

Körülbelül egy órával késõbb még mindig ugyanott várok, és értetlenül figyelem, amint egy csapat német katona a mûhely felé sétál... és be is mennek. Éppen eltûnõdnék, hogy mégis mi a fene folyik itt, de még arra sincs idõm, hogy a gondolatot befejezzem, ugyanis a következõ pillanatban Pier szabályosan kirohan a mûhelybõl, a katonák pedig utána...

Aztán néhány lövés, és Pier holtan esik össze.

Hosszú másodpercekig állok tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámulva magam elé, mielõtt remegõ kezekkel Villám kantárjáért nyúlnék. Szinte rögtön vágtára fogom, és hazáig meg sem állok, de a végtagjaim még akkor is remegnek, amikor az istálló elõtt leszállok a hátáról. Mi folyik itt? Mi a fene folyik itt?!

Hamar megfogalmazódik bennem a tudat, hogy a válasz valószínûleg éppen itt lapul a zsebemben.

Visszavezetem Villámot az istállóba, és behúzom magunk mögött az ajtót, de még így is körülnézek a biztonság kedvéért, mielõtt elõhúznám a borítékot. Nagy levegõt véve nyitom fel, és húzom ki belõle az összehajtott lapot.

Összevont szemöldökkel tanulmányozom a papírt, és próbálok némi értelmet kihámozni belõle. Nyilvánvalóan valami helyre vezet, de... Mi lehet ott? Biztosan valami fontos, de most, hogy Joël és Pier sem... Csak én tudok róla.

Nekem kell odamenni.

Egy újabb óra elteltével már az erdõben vagyok, feszülten figyelve minden egyes neszezést magam körül. Olyan vagyok, mint egy rossz paranoiás, de nincs más választásom – ha lehet, én magam nem szeretnék a németek markában kikötni. Ráadásul még mindig fogalmam sincs, hova tartok, és mit fogok ott találni, noha a felsorolt lépésekbõl kétszázon már túl vagyok.

Balra fordulva megteszem a maradék húszat is, és... Nem találok semmit. Értetlenül nézek körbe, kémlelem a tájat és hallgatózok, de nincs itt... semmi. Homlokráncolva fordulok újra abba az irányba, ahogy ideérkeztem, de még mindig semmi. Hacsak nem...

Az éppen a lábam elõtt fekvõ fenyõágak olyanok, mint az összes többi avarra hullott ág, valahogy mégis furcsa. Ha nem tudnám, hogy keresek valamit, valószínûleg fel sem tûnne, de így egészen más. Gyorsan eltûntetem az utolsó lábnyomokat is magam mögött, majd bizonytalanul az ágak felé nyúlok.

És valóban.

A fenyõágak nem csak precízen egymáshoz vannak illesztve, de egyben egy tökéletesen álcázott csapóajtóféleséget is alkotnak, ami alatt egy rövid létra vezet a rejtett üregbe. Veszek egy nagy levegõt, mielõtt elkezdenék lemászni, hiszen még mindig nem tudom, mi van odalent. Lehet, hogy nem is volt jó ötlet ez az egész... de most már nincs visszaút.

A létra tetejére állva eltûntetem a lejárat elõtti lábnyomaimat, majd összegörnyedve visszahajtom az üreg tetejét, mielõtt elkezdenék lefelé mászni. A kezeim még mindig remegnek kissé, ahogy egyre lejjebb ereszkedem a fokokon, de végül viszonylag biztos lábakkal érkezem a talajra...

Hogy aztán rémülten dermedjek meg valami fémes kattanásra a hátam mögött.

Nem fogtam még pisztolyt a kezembe, és nem is láttam még sokat, de még mindig élénken emlékszem rá, amikor Olivier bácsikám a sajátján mutatta meg, hogy kell ki- és bebiztosítani õket. És ez a hang most félelmetes emlékeztet arra.

- Ki vagy te? – csatlakozik hozzá egy legalább ugyanolyan barátságtalan hang.

- Barát – dadogom, ösztönösen felemelve mindkét kezem. – Barát vagyok, esküszöm, Joël küldött.

- Õ hol van?

- A... A németek elfogták.

- Fordulj meg. – Mielõtt még sarkon fordulhatnék, újra megszólal. – Lassan.

Úgy teszek, ahogy mondja, lassan, még mindig feltartott kezekkel fordulok felé. Egy szinte szobának berendezett helyiséget pillantok meg, van benne egy gyorsan összeeszkábált asztal, rajta némi ennivalóval és vízzel, valamint egy szék, és egy párnákkal és takarókkal alaposan kitömött ágy. Valamint utóbbiban egy fiatal, sötét hajú férfi – egyenruhában, de a legkevésbé sem németben. Lehetséges lenne, hogy mégis volt túlélõje a repülõgép balesetnek? Joëlék valószínûleg még a németek elõtt találtak rá, és elbújtatták... Hát persze, így már minden érthetõ.

- Mi a neved? – szólal meg újra a férfi.

- Max – felelem nagyot nyelve. – Tényleg segíteni jöttem.

Néhány hosszú másodpercig csak némán tanulmányoz, aztán lassan leengedi a fegyverét, én pedig így a kezeimet.

- Szóval Joëlt elvitték a németek – dörmögi. – És Pier?

- Lelõtték – felelem halkan, mire ökölbe szorul a keze, és valamit mormol az orra alatt, ami leginkább káromkodásnak hangzik. – Te elmondod a neved?

- Nincs rá semmi garancia, hogy bízhatok benned – feleli mogorván, újra végigmérve.

- Ha be akarnálak mártani, már régen félúton lennék vissza a városba, vagy legalábbis torkom szakadtából segítségért kiáltanék – billentem oldalra a fejem. – Bízhatsz bennem.

Alig láthatóan felvonja a szemöldökét, és az arcomat nézi kifürkészhetetlen tekintettel.

- A nevem Caleb – feleli végül.

Halványan elmosolyodom, majd lassan közelebb lépek.

- A repülõgépen ültél, ugye? – intek fejemmel nagyjából a roncsok irányába.

- Igen – bólint.

- Láttam a balesetet... Nem gondoltam volna, hogy bárki is túlélhette. Leülhetek? – mutatok a székre. Mikor bólint, egy kicsit közelebb húzom az ágyhoz, majd lassan leülök rá. – Joëlék találtak rád utána?

- Szerencsém volt – biccent. – Ha a németek a gyorsabbak, már rég nem lennék itt. Szóval segíteni akarsz, hm? – néz rám újra azzal a fürkészõ tekintettel.

- Igen – vágom rá. – Csak mondd, mit kell tennem.

- Nos, a legfontosabb az lesz, hogy kitaláljuk, hogy jutok ki innen.

- Az nem lesz egyszerû.

- Nem.

- Rendben – szusszanok fel. – Megteszek minden tõlem telhetõt. Viszont addig is gondolom szükséged lesz élelmiszerre, ételre és italra is. Tudok hozni.

- Köszönöm – bólint lassan.

Megkísérli feljebb tornázni magát az ágyon, az én figyelmemet viszont nem kerüli el, hogy eltorzul az arca a fájdalomtól, és fel is szisszen.

- Megsérültél? – kérdezem aggódva, és már állok is fel, hogy közelebb léphessek.

- Nem számít – vágja rá.

- Kérlek... Legalább hadd nézzem meg.

- Talán ápoló vagy? – néz rám homlokráncolva.

- Nem, de az anyám és a nõvérem azok. Orvosi felszerelést is tudok hozni, ha kell...

- Nem kell orvos – vág közbe mogorván.

- Azért én ránézhetek? Nem vagyok orvos és nem is készülök az lenni, de azért jó lenne tudni, hogy van-e értelme kockára tennem az életemet, vagy inkább itt halsz meg önként a vérveszteségtõl vagy egy fertõzéstõl – felelek most már én is kissé borús kedvvel.

Ismét morog valamit az orra alatt, aztán végül vonakodva bár, de felhajtja a takarót a felém esõ lábáról. A combján, közvetlenül a térde felett egy mély és hosszú vágás éktelenkedik, a sípcsontján pedig csúnyán megégett a bõr.

- Ezek a legsúlyosabbak, a többi csak horzsolás vagy zúzódás – fûzi hozzá.

- Nem vagyok szakértõ, de ez a vágás már most kezd elfertõzõdni, muszáj vele csinálni valamit. – Látom rajta, hogy máris ellenkezne, ezért felsóhajtok, és a szemébe nézek. – Ha nem akarod, egy ujjal sem fogok hozzáérni, de legalább azt engedd meg, hogy hozzak valamit rá. Tudok szerezni gézt, fertõtlenítõt és kenõcsöket, ha össze kell varrni, steril tût és cérnát is hozok. Magadat is elláthatod, ha úgy jobban tetszik, de valamit muszáj csinálni, mert ezek a sérülések valószínûleg elõbb ölnek meg, mint a németek.

Újabb szusszanással fejezem be a monológot, majd várakozóan nézek rá. Örülnék, ha bölcsen döntene... Már azzal is nyakig ástam magam a kulimászba, hogy idejöttem, de ha õ most önként fog kezet a Kaszással, az igencsak bosszantó lesz.