Zene

Gyengéd érintés. Ne, kérlek, ne ébressz föl!

Nem akarok fölébredni… Itt akarok maradni, itt, az emlékeim között. Jamesszel. Jamesszel, az én édes szerelmemmel. Nem kell nekem más, fõleg nem az élet, nélküle. Inkább választom azt, hogy nem élek tovább, de velem maradnak az emlékeim, melyekben Jamesszel vagyok, legyen akár rossz, akár jó, mint hogy az életet válasszam, de nélküle. Nem bírnék nélküle élni. Nem akarok nélküle élni.

Tudom, hogy megbocsájthatatlan, amit mûveltem vele, hogy tönkretettem, hogy két évig pazaroltam az idejét, de számomra a legcsodálatosabb két év volt. Istenem, hogy hiányzik. Annyira hiányzik nekem! Az ölelése, a csókjai, a hangja – Õ maga.

Nem akarok fölkelni ebbõl az álomból. Egyik álomból sem akarok fölkelni, melyben Jamesszel vagyok, amelyben szeretjük egymást. Túlságosan fáj ahhoz az élet, hogy ne meneküljek az álomba. Ha csak ott van nekem James… Más nem kell nekem. Csak õ! Csak õ… Senki nem pótolhatja, senki nem helyettesítheti. Istenem, mennyire hiányzik.

Nem hagyja abba az érintés. Cirógat, lágyan fut végig arcomon, ajkamon, orromon. Hagyjál, kérlek! – nyögöm föl magamban, de nem hallja meg az érintés gazdája. Egyre csak hív, csábít magához az éber lét, mely csak csalódást tud okozni újra, és újra. De nem bírok ellene hadakozni. Fölébredek.

- Hol va… - …gyok? – kérdezném, de mikor meglátom azt, aki felébresztett, teljesen megdöbbenek. James. Istenem, hát mit csinál õ itt?! – James?! Mit… keresel, illetve csinálsz itt?

Döbbenten fürkészem gyönyörû, de megtört tekintetét, még beesetten is szívdobogtatóan helyes arcát. Istenem, hogy én hogy szeretem ezt az embert… Nincsenek rá szavak. Hát még, mikor elmosolyodik. Mikor az az édes kis nevetõ gödröcske megjelenik az arcán, legszívesebben megsimogatnám, csókokkal halmoznám el egész arcát, de egybõl rájövök, nem tehetem. Gyomromban az öröm, a remény és az izgatottság verdesõ kis pillangói fõnixként hamvadnak el, magányosságra ítélve ezzel a szerelem pillangóit. Szegények… Tudják, hogy semmi esélyünk, hiszen már mást szeret, de még mindig hogy örvendenek, mikor érzik, hogy James itt van. Én is örvendek velük együtt, de szomorú is vagyok. Legszívesebben magam tépném ki az iránta érzett szerelmet szívembõl, én irtanám ki a rohadt pillangókat a gyomromból, de nem teszem. Nincsen semmim, ami életben tartana, csak az iránta érzett végtelen szerelem. Így sem élek, úgy még kevésbé tenném, miért irtanám ki ezt a gyönyörû, de kegyetlen érzést?

- Megláttalak a munkámból hazafelé jövet – szólal meg egy kis idõ múltán, és föláll. Segítõ kezét nehezen fogadom el, hiszen félek hozzá érni. Félek, hogy most azonnal, önmagamat megalázva, belesimulnék rég érzett, meleg ölelésébe, vagy valami még rosszabbat tennék, amit megbánnék, hiszen csak nekem lenne még rosszabb elfelejteni õt. Kezéhez hozzáérve megremegek, alig bírom visszafogni feltûnõ reakcióimat a közelségére, de az elmúlt másfél hónapban eljutottam az önuralom magas szintjére, így csak a belsõm remeg. De az nagyon. Szívem, mellkasom, gyomrom… Mindenem. – És azt hittem megsérültél, vagy rosszul vagy…

Tessék?! Jól hallottam? Aggódott értem?

Istenem… Hihetetlen boldogság áraszt el ettõl az apró kis mondattól. Tényleg fõnixként hamvadtak el azok a pillangók, hiszen most újból vígan röpdösnek a pocimban. Hát még hogy röpködnek, mikor szélesen elmosolyodik! Fájó, megkínzott szívecském minden eddiginél gyorsabban verdes mellkasomban, már-már attól félek, ki akar szakadni mellkasomból, hogy önmaga ajánlhassa föl minden kis szívdobbanását Jamesnek.

- Hát, köszönöm – felelem halkan, fejemet elfordítom. Nem bírom látni, ahogy mosolyog. Kínoz, és fáj, hiszen tudom, lehet, hogy most rám mosolyog, de mikor innen elmegyünk, õ a szerelmének fog mosolyogni.

- Hogy vagy? – kérdezi. Miért érdeklõdik? Miért kínoz azzal, hogy lehet, hogy érdeklem? Miért?! Ennyire jófiú akar lenni, aki udvarias még azzal a sráccal is, akivel szakított annak hülyesége miatt? Vagy csak úgy érzi, kötelessége tudnia, hogy nem törtem-e össze a szakítás után? Ha ez az oka, akkor csalódnia kell, nem fogom pont neki bevallani, hogy én még mindig szeretem, és teljesen összetörtem belül.

- Kicsit betegeskedtem, de amúgy egész jól – mondom, és látszólag magabiztosan ránézek. Nem kell tudnia, hogy mennyire fáj, kínoz belülrõl, és csak azért nem vagyok már megint, újra alkoholista, mert megfogadtam, hogy amíg a James iránti szerelmem él, nem iszom alkoholt, és nem szedek semmiféle önpusztító szert. Ezzel csak még szánalmasabb lennék a szemében. De… mi ez a szag? Olyan… Basszus! James komolyan… cigizett?! – Jól érzem, hogy cigiztél? Mi van veled? – kérdezem meglepõdve és csalódottan egyszerre. Mit tett veled ez a szerelmed, édes, drága szerelmem?

- Jól érzed – válaszol, majd hátrál egy lépés. – De most az egyszer szükségem volt rá. Nem érzem jól magam mostanság. – Nem érezte jól magát mostanság. Értem.

Megértem. De kibaszottul nem értem ÕT! Õt, aki tudja, hogy milyen érzés, ha a szerelme önpusztításba kezd, õt, aki segített abban, hogy észrevegyem magam. Hogy képes ezt tenni? Hogy képes elpusztítani önmagát? Hogy képes?!

- Hidd el nekem, vagy legalább higgy magadnak, hogy az nem megoldás a bajaidra – mondom aggódva. – Én… Én jól megtanultam a leckét. – Istenem, de még milyen jól! A világ legfontosabb személye, számomra, elhagyott. Te hagytál el. És mindezt az én önpusztításom miatt. Kérlek, ne tedd te is ezt magaddal. Kérlek…

Miért mosolyog? Miért vigyorog… így? Mint aki… kérlek, mondd, hogy csak cigiztél, és nem füves cigiztél! Beleszagolok a levegõbe, de csak a bagó szúrós szagát érzem, más mellék szagot nem érzek. Hála Istennek!

- Remekül nézel ki – sóhajtja végég mérve. – Hatalmasat változtál, jót tett neked. – Örülök. Örülök, hogy észrevetted, de annak nagyon nem, hogy te meg így megváltoztál. Nagyon megváltoztál.

- Ugyanez rólad nem mondható el. Mit történt? Annyira más vagy…

Annyira nagyon más. Én így is szeretlek, de nem akarom, hogy tönkretedd magad. Édes szerelmem…

- Semmi, csak a rossz fényviszonyok. – Rossz fényviszonyok. Hát persze…

De mit is várhattam? Hogy is várhattam, hogy elmondja nekem problémáit, hiszen már tényleg semmi, de semmi közünk egymáshoz. Csak én szeretném, hogy legyen, neki van más az életében. De neki már egy senki vagyok, aki arra sem érdemes, hogy egy hihetõ hazugságot találjon ki. Értem…

– Tudom, hogy már semmi közünk egymáshoz, és hogy kelletlen vagyok számodra – próbálom tartani magam, és kinyögni, amit akarok, de minden egyes szavam kegyetlenül fáj, hiszen mind igaz. Már semmi közünk egymáshoz, az én hülyeségem miatt. Már nem szeret. Már nem érdeklem. -, de legalább ne hazudj.

– Nem hazudtam… - Hogy nem hazudtál?! Akkor ezt minek nevezed?! Minek nevezed azt, ha valaki egy baromságot mond ahelyett, hogy azt mondaná, nem a te dolgod? Ha nem hazugságnak… akkor minek?

- De igen, hazudtál! – kiáltok rá tehetetlen dühömben. – A fenébe, azt se tudom, miért…

- Beszélgetsz velem? – Tessék? Õ most…? Mi?

- Nem, nem ezt akartam mondani – lepõdök meg teljesen. Hogy gondolta ezt? Hogy gondolhatja, hogy nem vágyom arra mindennél jobban, hogy beszéljen velem?! – Mi a fene bajod van? – kérdezem értetlenül. Sötét, keserû mosolyt kapok válaszul.

- A szerelem, sötét verem – suttogja elfordulva tõlem.

Igen, az. De még mennyire, hogy az. Egy feneketlen mély, éjsötét verem. De egy gyönyörû verem, melynek minden kis szeglete ki van tapétázva a szerelmünk tárgyával, hogy még tovább taszítson a kétségbeesésbe, és a reménytelenségbe. De ez még nem ok arra, hogy ezt tegye magával.

Fáj. Kínoz. Öl. Tudom. De neki ott van a barátja. Nem tudom, mi történhetett köztük, de biztosan meg tudják oldani. Nem akarom, hogy oda jusson a kapcsolatuk, mint a miénk. Marcangol a fájdalom, hogy nem velem van, de legalább ha tudnám, hogy jól van, kevésbé fájna.

- Igen. Az. De még mennyire… - értek vele egyet hangosan is. - De kérlek! Kérlek, ne tedd tönkre magad! Nem jó így látni téged. Gondolj arra, hogy a barátod tényleg szeret! Amennyit én láttam belõle, süt róla, hogy oda van érted. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok oldani anélkül, hogy tönkretennéd magad. Te is tudod, hogy milyen borzalmas dolog átélni, hogy akit sz… kedvelsz, tönkre teszi magát! Ne tedd ezt vele! – És velem se… - teszem hozzá magamban. Kifulladva, belül teljesen összetörve zihálok a végén, mintha egy maratont futottam volna, pedig csak a szívemet törtem össze. De megérte. Ha valami hatása lesz, akkor megérte, hogy apró darabkákra szaggattam a szívem.

- Pete-tel? – kérdez vissza kicsit értetlenül. Pete… tehát ez a neve annak, aki elvette a szívedet elõlem…

- Ha így hívják… - vonok vállat, mintha nem lenne óriási kín arról a férfiról beszélni, akié a szíve az én szerelmemnek. – Biztos nagyon rossz lehet neki. És az egész családodnak is! – És nekem is… - Kérlek, ne tedd ezt magaddal! - kérlelem, és felé lépek. Egy tétova lépést tesz hátra, mire megdermedek. Ennyire nem szeretne a közelemben lenni? Értem.

Szívemben eluralkodik a hideg, jeges tél, mely szétárad egész testemben. Eddig bírtam az elutasítást, mely minden porcikájából áramlik, de tovább nem megy. Nem bírom. Én már tényleg nem akarom tudni, hogy mással jár, és én már nem érdeklem. Az emlékeimmel akarok maradni, amikben még szeretett.

- Bocsánat. Nem az én dolgom, hiszen már nem járunk. A te életed. Bocsánat, hogy bele akartam szólni – mondom monoton, üres hangon, és egy utolsó pillantást vetve gyönyörû szemeibe, elrohanok. Szemei könnyesek voltak, de lehet, hogy csak képzelõdtem, és a saját könnyeimen át nem jól láttam. De mintha õ is olyan végtelenül szomorú lett volna, mint én. De miért? Miért lett volna ennyire szomorú, ha egyszer nem érdeklem?! Nem értek semmit… Semmit.

Testem fájdalmával, és az újra visszatérõ lázzal nem foglalkozom, és csak rohanok, ahogy bírok. Csak akkor jövök rá, hogy kellett volna, mikor átfutok az úttesten, könnyeim fátylán át nem veszem észre a másik oldalt levõ padkát, és elterülök a földön. A megérkezés nem is fáj már, annyira kínoz minden más, nagyobb fájdalom. A szívem, a bõröm, a mellkasom. A hideg ráz, testem minden apró porcikája ég, és úgy érzem, apró, éles tûkkel szurkodnak mindenütt. A lázam már olyan magas lehet, hogy képzelõdök is, hiszen James kiabálását hallom, igaz, kicsit mintha messze, mondjuk a Föld túl oldaláról kiabálna. A szívem egyre erõtlenebbül, egyre gyorsabban dobog, mint aki kész végleg föladni a küzdelmet, és amit már csak a sûrû, fekete ködön át hallatszó James hang-képzelõdés tart életben.

- James – suttogom utolsó erõmmel, és még érzek egy lágy érintést az arcomon, majd ismét jön a sötétség.

Basszus. Már tényleg nem akarok fölkelni, ha a legközelebb is elájulok.

---*---*---*---

Puha, meleg takaró, kényelmes ágy. Ahogy hátamra fordulok, szemeim fölpattannak, de az éles, vakító fénytõl, ami egy lámpából származik, egybõl be is csukom.

Hol vagyok? Nem ismerõs a hely, egyáltalán. Se Char lakása, se a kórház… Egyikre sem hasonlít. Mások a szagok, a formák, a színek. Hol lehetek?

Nyûgösködve nyitogatom újra a szemeimet, hiszen már megint fölébredek, ahelyett, hogy végre maradnék ájultan, vagy kómában, vagy halottan. Persze, aztán két óra múlva megint ájulhatok el, nem igaz? Basszus… Ráadásul a fejem is fáj a vakító fény, meg a folytonos ájuldozás miatt…

Felszisszenve nyúlok oda a fejemhez, és picit megmasszírozom, majd mikor a szívembe éles fájdalom nyilall, mindkét kezemmel odakapok, és mellkasomat fedõ inget markolászom. Fáj… Mintha… egy vastag, hegyes fagerendával szúrta volna át valaki a szívemet, olyan kegyetlenül fáj. Fájhat egy embernek az a szerve, ami már annyira meg van nyomorgatva, hogy már hozzá is szokhatott volna a fájdalomhoz? Úgy tûnik, igen…

- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezi aggódva a belépõ James, és egybõl ide jön az ágyhoz, és ráteszi a kezét a fejemre. James?! Mit keres õ itt?! És miért fogdossa a fejemet?!

Ne fogdosd, kérlek! Már így is eléggé fáj a szívem, nem kell, hogy még jobban fájdítsd ezzel az érzéssel. Meleg, aggódó, és biztonságot árasztó már maga ez a kis érintés is, de oly csalóka. Nem miattam meleg. Nem értem aggódik. Nem nekem ad biztonságot. Én már eljátszottam az esélyemet. Többször is.

- James?! – kérdezem értetlenül, fáradtan. Hol a francban lehetek, és mit keres itt James? A volt lakásom nem. Az õ lakása sem. Mind a kettõt fölismerném. De akkor hol vagyok?! Ugye… ugye nem a barátjával közös lakásában?! Ugye nem?! – Hol vagyok? – érdeklõdöm, figyelmen kívül hagyva kérdését. – Mi történt?

- A szüleimnél. Elájultál, és magas volt a lázad, így ide hoztalak. Adtam be lázcsillapítót, ahogy látom, hatott is – válaszolja, de mintha kis önvád lenne a hangjában. Hát persze… Biztosan átkozza már magát, hogy ide hozott, ahelyett, hogy a kórházba vitt volna. Tényleg! Miért is nem oda vitt? Ott nem kellene rám vigyáznia. És nekem meg nem fájna ennyire.

- Köszönöm – nyögöm ki. – Bocsánat, hogy mindig ennyi gondot okozok neked. Nem direkt csinálom, és nem szeretném, ha csak kötelességbõl, vagy szánalomból segítenél nekem. Azt… nem élném túl – mondom. A végére felé teljesen elhalkul a hangom, szinte csak motyogok, de tudom, hall engem, és érti is, amit mondok. Egy nagy sóhaj után összeszedem minden erõmet, és határozottságomat, és folytatom. – Ha csak ezek miatt segítesz, akkor köszönöm, nem kérek belõle. Nem akarom, hogy fölösleges, csalóka reményt ültess el a szívembe ezzel. Ha csak szánalomból segítesz, akkor most mondd meg, és akkor elmegyek. De kérlek… ne kínozz azzal, hogy itt vagy a közelemben, de csak azért, mert valamilyen oknál fogva így érzed helyesnek. Kérlek, ne törd szét jobban a szívem, hogy itt vagy, közel hozzám, de nem érhetek hozzád, mert te mást szeretsz. Kérlek… Kérlek…

Kérlek.

Megbabonázottan nézünk egymás szemeibe. Szívem hevesen dobog, hát még akkor, mikor erõsen magához szorít. Bénultan, elvarázsolódva hagyom, hogy öleljen, de nem tudom viszonozni. Olyan, mintha ez csak egy álom lenne, és ha megmozdulnék, egészen biztosan fölébrednék. Nem akarok fölébredni! Azt akarom, hogy még tovább öleljen, szeressen engem. Istenem, de régen éreztem magam körül karjait… Meleg, biztonságot árasztó ölelése semmit sem változott, szívem még mindig boldogan dobban meg ölelésében. Mélyen magamba szívom férfias illatát, amitõl egybõl elvesztem az eszem. Ez biztosan egy álom. Nem lehet valóság!

- Te jó ég… - csuklik el a hangja. – Remekül nézel ki! – néz végig rajtam. Kicsit zavarba jövök, hogy ez azt jelenti-e, amit gondolok, de mikor a mellette álló pasira tekintek, akivel olyan meghitten ölelték egymást, hátrébb lépek. Nem. Nem azt jelenti, amit akarok, hogy jelentsen. Végig pillantok rajta, és teljesen meglepõdök. Õ… megváltozott. Bõre betegesen sápadt lett, arca beesett, egészséges testalkata vékony, mégis túl izmos lett.

Istenem, mi történt vele?! Hát így vigyáz rá a barátja?! Mikor velem járt, lehet, hogy én lelkileg kikészítettem, de egészséges volt, és boldog. Most viszont… Istenem, James…

- Hogy vagy? Minden rendben? – kérdezi. Nem, nem vagyok. Szemeimet elfutja a könny, de nem engedek nekik, próbálom visszafogni õket. Nem lehetek ilyen gyenge. A mellette levõ férfira nézek, aki aggódva figyeli szerelmemet, arra, aki hagyja, hogy tönkre tegye magát. Hogy képes ezt engedni?!

- Jól… K-köszönöm, jól – válaszolom, mikor már úgy érzem, nem bõgném el magam. – És te? – kérdezem, de csak rá kell nézni. Istenem, mi történt vele?!

- Élek még – rántja meg a vállát, és elfordítja rólam tekintetét, és helyettem inkább a barátját nézi. Ennyire nem akar látni? Megértem… Bár ettõl még nem érzem kevésbé, hogy nagyjából összeragasztott szívem ismét darabokra törik. – Mi történt veled?

- Én… felhagytam az alkohollal és a többivel – válaszolom halkan. Miattad hagytam fel. Ezt nem teszem hozzá, hiszen a mellette levõ férfi már így is gyilkos pillantásokkal bombáz. Legszívesebben én sem akarnék tudni arról, hogy van barátja Jamesnek, biztosan õ sem akarja tudni, hogy a barátja exe még mindig teljesen odáig van érte. Pedig így van. Még mindig szeretem, õ az életem értelme. Istenem…

- Gratulálok. – Szívem hevesen dobog, úgy érzem, meg fogok fulladni. Légcsövem elszorul, levegõért kell kapkodnom, különben elbõgném magam. Remélem… remélem, büszke rám. Vagy nem tudom. Várhatok tõle ilyen érzelmeket? Remélhetem még, hogy nem csak udvariasságból érdeklõdik?

Nem tudom. Nem hiszem. Még így, hogy leszoktam, és nagyjából rendezõdött az életem, így sem érhetek föl hozzá. Hiszen õ annyira… õ az én angyalom. Egy angyalhoz meg ki érhet föl? Én nem… De az is biztos, hogy ez a férfi sem, hiszen képes hagyni, hogy James tönkre tegye magát.

- Köszönöm. És… jelentkeztem egy pályázatra is – közlöm szemeibe nézve. Azt akarom, hogy tényleg büszke legyen rám. Hogyha rám emlékezik, ne arra emlékezzen, hogy én voltam az, akire elpocsékolt két évet, hanem az, akinek segített, hogy legyen élete. – Megnyertem és most egy könyv illusztrátora leszek.

Elképedten néz rám, nem hitte volna el. Én sem, de érte bármit meg tudok tenni. Eddig bolond voltam, és nem értékeltem õt, csak most, hogy elvesztettem. Ha visszaforgathatnám az idõt, egyfolytában kimutatnám, és elmondanám, mennyire szeretem. Folyton ölelném, szeretném, és alkoholnak, vagy bármiféle önpusztító szernek közelébe sem mennék, csak és kizárólag vele foglalkoznék. De nem tehetem… – Mondtam, hogy bármit elérhetsz – feleli, és kinyújtja kezét.

A… kezét. Azt… azt hittem, meg… megölel… Hogy is gondolhattam ezt? Bolond vagyok. Egy szerelmes bolond.

Már venné el a kezét, de gyorsan megragadom, és megszorítom. Fogaimat összeszorítom, és nehezen, de becsülettel a szemébe nézek. - Mindent köszönök – suttogom, és ismét elvarázsol gyönyörû szemeivel. Istenem, hogy csillognak!

- Ne köszönj semmit, a te érdemed – sóhajtja. De… de ezt csak neked tettem! Csak miattad. Istenem… hát tényleg nem érdekli, mi történt velem, hogy sikerült ezt megvalósítani. Gyorsan elengedem a kezét, mintha megrázott volna, és átkarolom magamat. Fáj. Fáj a mellkasom.

- Hát, akkor… - megköszörüli a torkát. Pillantása távolabbivá válik, és már tudom: tényleg nem érdeklem. Biztosan tudja, hogy a mellette levõ férfit idegesíti, hogy lát engem, az exet, és kedvére akar tenni. Vagy csak simán nem érdeklem. – Sok szerencsét, és… vigyázz magadra – biccent felénk, és egy pillanat alatt el is tûnik, nyomában a barátjával. Ennyire… nem érnek rá?

Nem… nem! Nem akarom tudni, hova sietnek! NEM!

- Phil – suttogja Char, és átölel. Most… ne! Nem bírom elviselni érintését, így egy bocsánat kérõ fintorral arrébb lépek, és könnyeim folyamán át kifelé botladozok a parkból. Nem… nem gondoltam volna, hogy… ennyire fájdalmas lesz. Azt hittem, el tudom fogadni, ha már nem érdeklem. De… de nem. Nem tudom elfogadni. Egyszerûen nem.

Könnyeimen át nem látok, többször is neki megyek kapunak, embereknek, mire Char megelégeli, hogy nem figyelek semmire a külvilágból, ezért óvatosan megfogja a kezemet, és vezetni kezd. Teljesen elveszek a gondolataimban, az emlékeimben, legyenek az rosszak, vagy jók, és észre sem veszem, mikor érünk haza. Char kedvesen bevezet a szobámba, és az ágyra lefektetve magamra hagy.

James… James… James… én édes szerelmem!

Istenem, hogy néz ki! Elvesztette azt az életteli, gyönyörû bõrét, kiállását. Teljesen lefogyott, és elveszítette egészséges kinézetét. Szemei megtörtek, és szomorúan bámulnak bele a világba. Még mindig gyönyörû, és számomra a világ leghelyesebb férfija, de… Basszus… Igen. Elfogadtam volna, hogy már nem érdeklem, ha õ boldog. De kinézetén egyáltalán nem ez látszik. Olyan, mint…

…én. Felfedezésemre döbbenten ülök föl ágyamon, és agyamban visszapörgetem a találkozásunkat. Õ… szomorú volt. Istenem! Ugye… ugye nem történt vele, vagy a családjával valami baj?! Ugye… Ugye nem kezdett el inni?! Istenem, James! Féltelek.

Teljesen úgy nézel ki, mint én másfél hónapja. Megtörten és szomorúan. Lehet, hogy… most a mi kapcsolatunk fordítottjában van õ? Ne! Ne… Kérlek, James, ne tedd tönkre magad! Bármi is az, ami miatt ennyire elhagytad magad, hidd el, nem éri meg! Szerelmem, kérlek… kérlek… kérlek…

Elalszom. Álmomban újra élem szakításunk minden egyes fájdalmas, borzalmas pillanatát. Szívem apró darabokra törik, látni, hogy mennyire kikészítettem Jamest. Jamest, az én egyetlen, igaz szerelmemet, drága õrangyalomat. Álmomban újabb részek is betoldódnak szakításunkba. Ócsárol, és folyton csak mostani barátjával hasonlít össze. Forgolódok, nyöszörgök, próbálom kiszakítani magam az álom kínzó karmai közül, de nem megy.

James egyre csak kiabál, becsmérel, kínoz szavaival. Tudom, hogy nem tette. Tudom, hogy teljesen máshogy zajlott, és egy komplett idiótát csináltam magamból a gyógyszer hatására, de olyan érzés, minthogyha tényleg ezeket mondta volna. Fáj, kínoz, és összetör, és már a fülemre tapasztom kezeimet, hogy ne halljam, amit mond, de agyamban egyre csak hallom megvetõ hangját, és már kezdem elhinni: tényleg így történt.

Hiszen… ez mind igaz. Én egy kurva voltam, aki rámászott, mikor segíteni akart nekem, és kihasználtam jószívûségét, segítõkészségét. Elvettem tõle két egész évet, melyet akár boldogan is tölthetett volna, nem pedig velem, egy alkoholista, gyógyszer-, és kábítószerfüggõ senkivel. Igaza van az ócsárlásommal. Minden egyes szavát megérdemlem. Szerelmem… bocsáss meg nekem! Kérlek…

- Phil! PHIL! – ébreszt egy hang, mely lassan, de biztosan áthatol az álmom okozta fájdalmon, és kínon.

- James? – kérdezem boldogan, és reménykedve. Ugye csak egy rossz álom volt? Ugye csak az volt, és nem hagytál el engem, hogy másfél hónap után valaki mással járj? Ugye nem?!

- Sajnálom, nem. Char vagyok. Charlie – teszi hozzá a hang, hogy biztosan felismerjem. Mintha a víz alól bukkannék fel, levegõ után kapkodva fölülök, majdnem összeütközve Char fejével. Remény buborékom csúfosan szétpukkan, mellkasomat zokogás szaggatja. Elõre-hátra ringatom magam, miközben mellkasomat szorongatom, és próbálok levegõ után kapkodni – sikertelenül. – Jól van, Phil. Nyugodj meg, nincsen semmi baj - suttogja, és átölel. Ölelése langyos, nem az a forróság, amire vágyok. Egy ideig küzdök ellene, de aztán nem bírom tovább, mellkasába fúrom fejemet, és zokogok. Torkom már fáj, és a szemem is, de nem bírom visszatartani sírásomat. Char mindenféle semmiségeket suttog a fülembe, de nem fogom föl jelentésüket, agyam újra, és újra lejátssza a szakításunkat. Fáj, hogy ezeket gondolja rólam. Kegyetlenül fáj.

- De hiszen te lázas vagy! – jut át ködös agyamon Char hangja, de már nem tudom értelmezni szavait – elájulok.

---*---*---*---

Napokon át szenvedek lázas rémálomban. Minden egyes rossz emlékem elõjön, amikkel nem tudok megküzdeni, maguk alá temetnek. Öntudatlanul vergõdök emlékeim hálójában, nem tudom, mi történik velem. Csak szenvedek. Kínoznak az emlékek, mintha a személyemre szabott Pokolban lennék. Meghaltam volna? Ha igen, a Pokolba kerültem. Meg is érdemlem. Amit tettem Jamesszel… Megérdemlem a Poklot.

- Phil! Kicsim, ébredj! Nyugodj meg, szerelmem – egy gyengéd, szerelmes érintést érzek meg arcomon, mire belesimulok érintésébe. Ez õ… James!

- James – suttogom öntudatlanul, és átkarolom. Forró ölelése megnyugtat, édes, pihentetõ  álomba ringat. – Szeretlek…

---*---*---*---

- JAMES?! – ülök föl hirtelen, és vadul szerelmem után kutatok. A szobám üres. Biztos vagyok benne, hogy itt volt! Nem lehet, hogy csak álmodtam. Hirtelen lábdobogást hallok meg, mire az ajtóm felé kapom a fejem, és várom, hogy James, az én édes hercegem, angyalom belépjen.

De csalódok.

- Hogy vagy? – kérdezi Char, és közelebb jön hozzám. Kétségbeesetten nézek a háta mögé, hogy hátha mégis csak itt van James, csak fáradt, és ezért jön lassabban, de nem jön senki.

- James? Hol van?! – kiáltom Charliera, aki furcsán néz rám. – Hol van?! – támadok neki, és ugranék föl, de megszédülök, és a padlón kötök ki. Char aggódva ugrik ide hozzám, és fölsegít, de ellököm magamtól. – HOL VAN?!

- Nem tudom. Itt nincs, az biztos. Csak álmodtad – mondja, és próbál megsimogatni, de elhúzódok mellõle. Az ágyam végébe húzódok, és hajamba markolom. Nem lehetett álom! NEM! Olyan valóságosnak tûnt! Nem. Lehetett. Álom. Kétségbeesve, és reménykedve, hogy csak viccelt, fölnézek, de szomorúan megrázza a fejét. – Gyere, nyugodj meg! – ölel át, de nem bírom a közelségét. Most senkiét. Csak Jamest akarom. Csak Jamest!

- Bocsánat! – suttogom, és miután egy tiszta ruhát magamra rángatok, kirohanok a szabadba. Muszáj elszabadulnom onnan, mert megfulladok. James…

Nem tudom, merre megyek, csak rohanok. Rohanok Char elõl, az emlékeim elõl… önmagam elõl. Lábaim maguktól mozognak, és csak akkor veszem észre, hogy csak magamnak okozok még több fájdalmat azzal, hogy erre jöttem, mikor megpillantom a videotékát. Azt a bizonyos videotékát, ahol elõször találkoztunk. Nem messze innen van James részmunkaidõs állása, amit legszívesebben elkerülnék, de szívem odavezet. Az utca sarkáról kukkolom az éttermet, ahol megpillantom a meglehetõsen fáradtnak és összetörtnek tûnõ Jamest. Magamban fölzokogok látványára, annyira magányosnak, és végtelenül szomorúnak látszik. Órákon át figyelem messzirõl, míg végül teljesen elgyengülök, és elájulok.

Esküszöm, föl sem kellene kelnem. Nem éri meg, és úgyis újra, meg újra elájulok.

Elegem van…

Fáradtan pislogok a fölöttem levõ angyalra. Az én angyalomra, aki többször is megmentett, de nemrég a pokolba taszított. Miért nem szeret engem? Miért…? Talán azért, mert iszom? Lehetséges, hogy ezért nem szeret. De… Meg… tudnék…

Már úgyis mindegy.

Nekem már úgyis annyi nélküle. Nélküle nincs értelme az életemnek, õ viszont már nem akar értelmet adni a nyamvadt kis életemnek. Nem… Õ már Sissynek adja szerelmét, és feltétlen odaadását. Én kergettem el magam mellõl. Igen, már látom. A viselkedésem… Én üldöztem Sissy karjaiba.

De akkor… akkor miért fogja meg a kezem? Miért ilyen gyengéd velem? És miért…

- Miért nem mentél vele? – kérdezem értetlenül. Miért simogatja a kezemet? Miért?! Azért, hogy még tovább kínozzon? Nem vagyok már így is épp eléggé összetörve?!

- Fejezd be. – Nem válaszol. Miért is tenné? Már arra sem vagyok méltó, hogy válaszoljon a kérdésemre. Értem… – Kérlek téged, ne tedd tönkre magad. Többet érsz annál, hogy egy lecsúszott drogos legyél – suttogja végtelenül szomorúan. – Láttam a rajzaidat – jelenti ki egy reszketeg sóhaj után. Ho-hogy? A… rajzaim? – Tehetséges vagy, akár még híres mûvész, vagy grafikus tervezõ is lehetnél.

- Miért mondod ezt nekem? – kérdezem csodálkozva. Miért érdekli, mi lesz belõlem? Hát mégis… mégis érdeklem egy picit, legalább? Szívemben a remény apró kis csírája sarjadásnak indul, ami tudom, hogy úgyis el lesz taposva, de nem bírom megállítani. - Honnan tudod? – kérdezem kerek szemekkel, hiszen… sosem hagytam elõ a rajzaimat. Mind borzalmasan sikerült, és nem akartam, hogy lássa õket. És… honnan tudja, hogy mi szeretnék… mi szerettem volna lenni, még mikor együtt voltunk. Akkor még lett volna értelme. Lett volna értelme megváltozni, miatta. Lett volna értelme, hogy valami kezdjek magammal. De így…? Nélküle?

Ja… mes…? Kerekre tágult szemekkel nézem, ahogy fejével közel hajol hozzám, és mélyen szemembe néz gyönyörû, különleges szemeivel, amiben mérhetetlen… sz-szerelmet?! látok.

- Mert szeretlek, és azt akarom, hogy boldog légy.

Megcsókol. Lehelet könnyû csókot nyom ajkaimra – a búcsú csókját. Édes, keserû, de nem értem. Nem… értek… semmit.

Meredten bámulom a plafont, és próbálom feldolgozni, mit is mondott. Annyira elmerülök gondolataimban, hogy azt sem veszem észre, hogy eltávolodik tõlem, és már csak akkor eszmélek, mikor csukódik mögötte az ajtó.

Õ… SZERET?!

- NE! – sikítok föl, és veszettül rángatni kezdem a szíjakat. – ENGEDJENEK EL! – ordítom, de semmi. Senki nem jön be, senki nem oldoz el.

James már árkon-bokron túl jár.

Istenem, hogy lehettem ekkora barom?! Hogy hihettem egy percig is, hogy nem szeret?! Hiszen… hiszen mennyiszer segített. Mennyiszer vigyázott rám. Mennyiszer szeretett… Akkora egy barom vagyok!

A fájdalom a tekintetében, ahányszor csak rám nézett, mikor leittam magam a sárga földig, vagy mikor egymás után gyújtottam rá a cigarettára, vagy éppen begyógyszereztem, bedrogoztam magam. Istenem… Én tettem tönkre! Én vagyok a hibás mindenért. Nem gyógyít az alkohol, dehogy teszi az. Nem… gyilkol. Lassan, végtelenül lassan elpusztít. Elõször a lelket, aztán a szeretteinket, majd végül a testet is. Istenem…

Függõ… függõ vagyok. Én… szenvedély beteg vagyok. Igen… Már látom. Eddig nem realizáltam, de… Igaza volt, hogy csak rongálom magam. Hogy tehettem ezt a szerelmemmel meg?!

- James, kérlek… kérlek, gyere vissza hozzám! Szeretlek… - suttogom a szoba néma csöndjébe. – Szeretlek…

Ígérem, megváltozok. Nem hiába hagytál el: Meg. Fogok. Változni. És mikor az életem rendezõdik, reménykedve kereslek majd meg, hátha nem felejtettél el, és ha mást nem, köszönetet fogok mondani.

Szeretlek.

---*---*---*---

Nehéz. Nagyon nehéz. A függõségem már kegyetlenül elzüllesztett, és fáj. Fáj, mikor nem kapom meg a napi adagom, de kibírom. Kegyetlenül kínoz, belülrõl marcangol, mintha sok kis lény élne bennem, akik alkoholisták, és mikor nem kapják meg az adagjukat, lándzsákkal döfködnek belülrõl. De nem… ez csak én vagyok. Én, és a függõségem.

Mikor átveszi fölöttem az irányítást a függõség, és az elvonási tünet, mindig Jamesre gondolok. Arra, hogy õ hogy volt képes kibírni engem ennyi ideig, és ez erõt ad a további kitartásig. Édes illatára, szeretõ ölelésére, puha hajára, csillogó szemeire. Éjszakánként, a szobám magányában mindig látom, hallom és érzem. Itt van velem, és ölelõ karjaiba vonva szerelmes semmiségeket sugdos a fülembe. Megpuszil, megcsókol. Végig csókolja egész testem, amivel teljesen fölhevít, kitölt. Többször kényeztettem magam úgy, hogy közben azt éreztem, képzeltem, õ teszi ezt velem. A reggelek a legrosszabbak, hiszen Jamesszel alszom el, mégis, nélküle kelek. Hiányzik. Kimondhatatlanul hiányzik.

Ilyet talán még a hajón… a hajó süllyedése után sem éreztem, mikor megtudtam, hogy meghaltak. Nem, mert õk nem az én hibám miatt haltak meg. James viszont… Õ viszont az én eszetlen önpusztításom miatt hagyott el. És megértem, miért tette. Én még ennyit sem bírtam volna ki magam mellett… De õ az én angyalom, aki támogatott engem, és velem volt minden bajban. Nem tehet arról, hogy én egy bolond függõ voltam, vagyok, aki nem értékelte õt eléggé, és most nélküle még nehezebb leszokni a szenvedélyeimrõl.

De kitartok. Érte bármeddig.

Egy hét után megkérdezték, hogy akarom-e még tovább az elvonót, mert õk eddig tarthatnak bent, tovább már fizetõs, és saját felelõsségre akkor már bármikor lehet távozni.

Igent mondtam. Nagyon drága, és nincsen sok pénzem, hiszen elittam majdnem az egészet, ami rám maradt a szüleimtõl, de megéri. Megéri, mert tényleg jobb ember akarok lenni, olyan, aki ha nem is ér fel Jameshez, legalább egy kicsit megközelíti azt a szintet, amit megérdemel.

Az elvonón összebarátkoztam egy nálam alig idõsebb sráccal. Kedves, és õ is függõ, mint én. Megosztjuk egymással tapasztalatainkat, és segítünk egymásnak, ha látjuk, hogy a másik kezd elgyengülni. Magunkról nem sokat mesélünk egymásnak, úgy érzem, mindkettõnknek rossz tapasztalatai vannak, de ettõl még barátomnak érzem. Az elsõ barátomnak hosszú, hosszú évek óta.

James… Istenem, mi lehet veled?

---*---*---*---

Istenem, de fura végre kint lenni a világban! Nagyszerû, egyben ijesztõ érzés.

Egy kis csipogó van a lábamon, mely jelez, ha esetleg megszegném az elvonásokat, de nagyon remélem, hogy vagyok olyan erõs, hogy kitartsak. Másfél hónapi kemény munkával sikerült elérnem, hogy nem kívánom meg az önromboló szereket, és nincsenek már elvonási tüneteim. Nincsenek illúzióim, egyedül sokkal nehezebb lesz, úgy is, hogy Charlie-val itt vagyunk, és segítünk egymásnak, hogy ne legyen gond, de meg fogok tudni birkózni vele.

Az elvonón jelentkeztem egy rajz pályázatra. Ott bíztattak minket arra, hogy találjunk egy másik, kevésbé önpusztító szenvedélyt. Én találtam – a rajz lett az, melyre James az utolsó szavaival bíztatott. Mindenki dicsérte, hogy milyen szépeket rajzolok, így jelentkeztem a pályázatra, melyben egy könyvet kellett illusztrálni, és a legjobbat leszerzõdtetik egy új könyv borítójának, és belsõ képeinek megvalósítására.

Nyertem. A szerzõdés csak az aláírásomra vár, és végre neki kezdhetek a könyv rajzolásának. Már a fejemben ott vannak a képek, hiszen a könyv nem fukarkodik leírásokkal, könnyen magam elé tudtam képzelni mindent, és mindenkit, bár még nem kezdtem el. Nem, majd csak a szerzõdés megírása után.

Az iskolával nem tudom, mi van. Küldtek egy levelet, melyben eltanácsoltak a sok hiányzás, és magatartásbeli problémáim miatt. Úgy gondolom, keresek egy másik iskolát, és befejezem. Meg akarom mutatni Jamesnek, hogy érek valamit.

- Phil, jössz már? Azt mondtad, a parkba akarsz menni! – kiáltja az elõszobából Charlie. Összeköltöztünk, természetesen csak baráti alapon. Nem bírtam volna ott élni, abban a kis lyukban, amiben Jamesszel éltem együtt, õ meg fölajánlotta, ha az ételekbe és a rezsibe beszállok, akkor nyugodtan hozzá költözhetek, mint lakótárs.

Elfogadtam. Így tudunk segíteni egymásnak, és egyikünk sem magányos

- Megyek már! – kiáltom vissza, és lerakom a ceruzát. Kezem még anélkül is alkotott, hogy figyeltem volna rá, és most az üres papírlap helyén James tökéletes, észveszejtõen helyes arca néz vissza rám. Istenem, hogy én hogy szeretlek! Remélem… remélem, boldog vagy.

Egy reszketeg sóhajjal fölállok, és a farmerdzsekimet fölkapva kisietek. Igen, öltözködés terén is változtam. Nem tudom, mikor, de egy idõ után azt vettem észre, hogy a fekete ruhák helyett lassan elkezdtem pasztellesebb színûeket hordani. Azt mondják, jól áll. Remélem, így is tetszenék Jamesnek…

- Na, végre! Esküszöm, olyan vagy, mint egy menyasszony! Annyit kell rád várni… - morogja drága barátom, de közben látom ám a mosolyt az arcán.

- Nem is igaz! – morgok vissza, majd meglököm. – Gyere már! Chö… mindig rád kell várni… - szívatom, mikor az ajtóban állok, õ viszont még az elõszobában húzza a cipõjét.

- Hééé! Na, megállj csak! – kiáltja, én viszont nem várom meg, hogy ide érjen hozzám, gyorsan kisurranok az ajtón. Szabad levegõ… De fura! – Várjál meg! – szól utánam, mire széles mosollyal bevárom. Igen… a stílusom eléggé megváltozott. Már nincsenek azok a szerek képben, amik okozták a hangulat-ingadozásaimat. Úgy érzem… most végre, hosszú, hosszú évek után, szabad vagyok. És ez rettentõ jó érzés.

Végül nem kapok büntit, hanem egymás mellett sétálva érünk a parkba. Mindketten elveszünk a gondolataink közt, nem beszélgetünk, de tudjuk, itt vagyunk a másiknak. Viszont… nekem az emlékeimmel kell megküzdenem. Most, hogy idemerészkedek, a parkba… parkunkba, az emlékeim súlya még jobban vállamra nehezedik. Eddig is emlékeztem, minden áldott este. De most? Most még rosszabb. Még valósabb.

Nagyon halványan, de remegnek a kezeim, és a lábaim is. Félek. Félek, hogy találkozunk. Mi van, ha már talált valakit? Mi van, ha már nem emlékszik? Mi van, ha gyûlök? Mi van, ha nem tetszik neki a változás rajtam? Istenem, annyi a „mi van, ha…” kezdetû kérdés! Félek. Rettegek.

De tovább megyek. Megígértem magamnak, hogy ha kikerülök az elvonóról, megköszönök Jamesnek mindent. Minden rám áldozott percét, és a szerelmét.

Szemeim vadul kutatnak James után, de magamban azon drukkolok, hogy ne legyen itt, ne lássam meg, ne találkozzak vele.

De… nem jön össze. Ott van. Haja még mindig olyan puhának tûnik, mint régebben, bár egy kicsit mintha hosszabb lenne. Miket is beszélek?! Persze, hogy hosszabb! Tudom, hiszen minden éjjel, minden nappal magam elõtt láttam, és most tényleg kicsit hosszabb. Más változást nem látok rajta, talán annyit, hogy kicsit vállasabb lett, bár talán csak azért nem látok, mert nekem háttal ül.

Ülnek – látom meg a mellette ülõ férfit, akivel meghitten ölelik egymást. Istenem… hát tényleg nem várt meg engem. Tovább lépett rajtam.

- Mi a baj, Phil? Miért sírsz? – kérdezi Char tõlem. Meglepetten nyúlok arcomhoz, és érzem, hogy nedves. Észre sem vettem, hogy sírok. Ajkamba harapva próbálom visszatartani további könnyeimet, de nem sikerül, egymás után gördülnek lefelé arcomon. – Menjünk vissza? – kérdezi, mikor nem kap választ, mire bólintok. Gondoltam, hogy ez lesz, de látni, és gondolni más dolog.

Char óvón átkarol, és egy zsepit ad. Szerencsére nem kérdez semmit, hiszen nem is tudnék mit válaszolni, csak jó barátként megölel. Lassan elapadnak könnyeim, és bár lelkiekben teljesen ki vagyok, kívülrõl bírom tartani magam, így kijjebb bontakozok ölelésébõl, és elindulok.

- Phil… Philliph? – kérdezi egy meglepett, remegõ hang mögülem.

Istenem, ne! Még nem vagyok rá fölkészülve. Nem vagyok képes szembenézni Jamesszel, és a boldogságával.

Hangok. Valakik beszélgetnek. Mintha víz alatt lenne a fejem, olyan elmosódottan hallom a hangokat. Nem bírok megmozdulni, és nem is értem, hogy mit mondanak a hangok, de szerelmem jellegzetes, most kicsit fura hangját fölismerem. Hangját hallgatva lebegek a sötétben. Mintha még mindig a hideg vízben lennék. Lágy hullámok nyaldossák testemet, én meg csak lebegek, és közben hallgatom James megnyugtató, mégis fölzaklató hangját, ahogy valakivel beszél.

Egy lány hang. Egy… ismerõs, szeretetteljes lány hang.

Sissy meglátogatta. Itt van. Bejött hozzá, és most biztos turbékolnak a szerelmes galambok.

Miért elõttem? Kérlek… Ne elõttem. Hagyjatok nyugodtan meghalni. Csak… hadd ne kelljen látnom, vagy épp hallanom szerelmeteket. Kérlek… kérlek…

Más hangok. Más hangok is vannak. Fiú, férfi, és nõi hangok. Itt van a családja? Igen, biztosan. Miért is ne lennének? Neki… neki itt van a családja. A családja, aki szereti õt, engem viszont nem kedvelnek. Milyen mérgesek lehetnek rám, hogy miattam majdnem meghalt a fiúk! Istenem… biztosan nagyon örülnek annak, hogy végre elhagyott engem, és összejöhetett az igazi szerelmével.

Nem bírok sírni, sem mozdulni, csak épp, hogy, de azt is csak akkor, mikor meghallom Sissy hangját. Fáj… fáj a szívem. Szúr, hasogat, éget. Nem akarom… nem akarom, hogy elhagyjon. Tudom, hogy nem szeret, de önzõ vagyok, és csak azt akarom, hogy az enyém legyen, és ne másé. Fõleg ne Sissyé.

De nem lehet… Nem, hiszen nem szeret.

- Annyira szeretlek – jut el az agyamig suttogása. Istenem… hát Sissy elmenetele után is csak rá tud gondolni?! De… miért sír? Ne sírjon! James, drága szerelmem, kérlek, ne sírj! Fáj valamid?

Miért nem tudok mozdulni? Testem, mozdulj már! Meg akarom vigasztalni! Nem akarom, hogy sírjon… Kérlek, test, csak most az egyszer hallgass rám! Csak most… Csak most fogadj szót…

- Ja… mes… - nyögöm ki magamból. Szemeim lehunyva, testem mozdulatlan, természetellenesen nyugodt vagyok. Lehet, hogy nem is szólaltam meg? – Ja… mes… - próbálom újra. Szakadozó lélegzetet veszek, és megpróbálom fölfeszíteni szemhéjamat, ami egy idõ után sikerül is. Fejemet nehezen oldalra fordítom, de olyan, mintha egy jégdarabot akarnánk kicsavarni, nyakam kattog, fáj, húzódik. Miért érzem így magam?

Mellõlem halk sírás hallatszik, és látom, hogy oldalra fordulva fekszik, nekem hátat fordítva. Szívem ismét összetörik – lassan nem lesz semmi, ami összetörhet. Már meg sem lehet ragasztani… De James nélkül nincs is értelme. Nélküle semminek semmi értelme.

- Miért sírsz? – suttogom végtelenül szomorúan. Választ nem kapok, csak egy horkantást. Vállai gyorsabban rázkódnak – még jobban sír. Nem akarom, hogy sírjon. Torkom összeszorul, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatna. Szemeim égnek, mellkasom szorít, nem kapok levegõt.

Oda akarok menni hozzá! Meg akarom vigasztalni. Meleg ölelésébe akarok bújni, és érezni akarom, hogy sz… heh… de nem érezhetem. Hiszen nem szeret. Apró mozdulatomra, hogy oldalra fordulok, nyelõcsövem összeszorul. Asszem… én…

Sírással vegyes szédüléssel és mellkas fájdalommal fordulok úgy, hogy ne az ágyra, hanem a földre hányjak, ami azonnal jön is. Keserû epe marcangolja nyelõcsövem, köhögés, és sírás rázza egész testem. A gyomromban levõ sav, illetve az alkohol maró keveréke távozik a számon keresztül, mivel a reggeli rumon kívül mást nem ettem, nem ittam. Testem fáj, mindenem zsibbad, és ég. Elõre-hátra ringatom magamat öklendezés közben, amivel csak a hányingernek segítek még jobban be. Mint ahogy azzal is, hogy a fejem majd’ széthasad, de sírásomtól csak még jobban rám jön a hányhatnék. A végére már tényleg csak öklendezek, hiszen semmi nem jön, de még így is kell, majd nincsen más, csak a nagy semmi.

---*---*---*---

- NE! – sikítok föl. Fejem úgy érzem, mindjárt szétrobban, mellkasomon mintha egy elefánt méretû víziló ülne. Veszettül dobálom magam, és csak sikoltozok a fájdalomtól. – MORFIUMOT! – sikítom vergõdés közben, de nem kapok. Azok a rohadékok nem akarnak nekem gyógyszert adni. –FÁÁÁJ! – zokogok föl hangosan, de senki nem segít. Emberek jönnek-mennek mellettem, de senki sem ad nekem gyógyszert. – ÁÁÁÁÁÁ! – ordítok föl teli torokból, és próbálok szabadulni, ha már senki nem képes arra, hogy egy kibaszott injekciót adjon be nekem, megyek, és szerzek magamnak. – ENGEDJENEK EEEL! – kiáltom, mikor észreveszem, hogy nem tudok szabadulni, hiszen le vagyok kötözve.

- Kérlek, kérlek, Philliph, ne tedd ezt! Nyugodj le – kérlel egy hang, és egy gyengéd érintést érzek meg a fejemen, de nem érdekel. Dühösen rántom el a fejemet az érintéstõl, és csak még inkább szabadulni akarok.

- ENDEGJENEK EL! – kiabálom a káromkodások közé beszúrva, amiket szüntelenül fröcsög a szám.

- Istenem… Miért teszed ezt magaddal? – hallok meg egy másik hangot. Egy nõi hangot, de arra sem figyelek. Hangosan zokogok a fájdalomtól, és a tehetetlenségtõl, hogy nem tehetek semmit azért, hogy kapjak valamit, amivel csillapíthatom fájdalmamat. Csak egy picike morfium kéne. Vagy rum. Vagy vodka. Vagy abszint. Vagy csak egy aprócska cigaretta. Adjanak már valamit, mert nem bírom! A testem ég, és nem akarja abbahagyni.

- Valaki… - zokogom megtörve, és felfüggesztve a rángatózást. – Valaki… segítsen! Nagyon fáj… James… mellkasom… fáj. Gyere vissza… ne hagyj el! NEE! – sikítom összefüggéstelenül, és újra kezdem rángatózásom. Próbálnék összekucorodni, és elõre-hátra ringatózni, de teljesen ki vagyok kötözve, és nem bírom elszakítani. – SEGÍTSÉG! Valaki… anya… apa… James…

Valaki…

Sötétség.

Hideg van. Fázom.

A jéghideg víz, úgy érzem, teljesen megfagyaszt, de tudom, nem sokáig fázom már. Megyek már, szeretteim, megyek, csak várjatok! Ugyanúgy fogok meghalni, mint ti. Belefulladok a hideg vízbe. Így nem lökhettek majd ki körötökbõl, hogy én nem úgy haltam meg, mint ti. Remélem, nektek még kelleni fogok, ha Jamesnek nem kellettem.

Ugye ugyanoda kerülünk? Én… ti… Ti mindig jók voltatok. Én nem. Sokat rosszalkodtam, szófogadatlan voltam, ráadásul James boldogságának útjában is álltam. Nem akartam, esküszöm, csak azt akartam, hogy a szívem újra egész legyen, hogy aztán azt neki ajándékozhassam, de úgy látszik, neki nem kellett. Neki tökéletes volt így, milliónyi apró kis porszemcseként, amivel könnyebben lehet a másvilágra küldeni.

Remélem, örülni fog, mikor megtudja, mit ajándékoztam neki: a halálomat. Remélem, értékelni fogja. Bár akkor lehet, még jobb lett volna, ha egész lett volna a szívem, és úgy szabadítom meg õt magamtól, nem pedig egy ilyen nyomorúságos emberként, de talán így is értékeli igyekezetemet. Ha kimondani sosem tudtam, legalább most megmutathatom.

Édes, édes szerelmem, élj boldogan Sissyvel. És én boldogan halok meg.

A hideg átfagyasztja testemet, hogy mozdulni sem bírok, de ez nem a víz hidege. Nem, az én belsõ feketeségem ismerõs hidege, melyet csak egyetlen ember tud elûzni, az, aki márt szeret. A víz sodrása lenyom a mélybe, és már várom a boldogító fulladást, mellyel megszabadulhatok végre széttört szívemtõl, és szerelmem emlékétõl, mikor valamitõl a víz felszínére kerülõk. Valami… van a testemen. Egy test. Meleg, óvón ölelõ test. J… James?

- James? – kérdezem hitetlenkedve, de egybõl meg is válaszolom saját, buta kérdésemet. – Nem… õ mást szeret – motyogom. De akkor miért van itt velem a vízben ez a valaki, és miért néz ki úgy, mint James. Biztos… Igen! - Te egy angyal vagy – jelentem ki elégedetten, és boldogan, hogy rájöttem. – Az én angyalom. – Igen, az enyém, azért vette föl magára James külsejét, mert biztos tudta, hogy nagyon szeretem. De jó!

- Phillip, térj észhez – krahácsolja. – Segítened kell, különben mind ketten meghalunk – köhögi fuldokolva, amit nem igazán értek, hiszen õk nem tudnak meghalni. Vagy… rosszul tudtam volna? Nem, biztos, hogy nem tudom rosszul. – Az angyalok nem tudnak meghalni – jelentem ki dünnyögve. Mindenféléket sugdos a fülembe, hogy tényleg õ James, és szeret engem, de nem hiszek neki…

… csak amikor már késõ. Egy erõteljes hullám nekivág minket a sziklás falnak, amitõl egybõl kijózanodok, és realizálom: tényleg James az, aki itt van velem.

- James, istenem, James! – kiáltom kétségbeesve. Szemeim nem csak a hullámzó víztõl nedves, záporozó könnyeim is homályosítják látásomat, mikor látom, és érzem, hogy James annyira bevágta a fejét a sziklákba, hogy vér szivárog fejébõl, és elveszítette eszméletét. – JAMES! – sikítom, de egy erõsebb hullám a víz alá nyom, és nyitott számon át hideg vizet nyelek. Levegõért kapkodva bukkanok föl a víz fölött, és épp, hogy ki tudom köhögni magam, és fogást tudok váltani Jamesen, egy újabb hullám érkezik.

Erõtlenül kerülök a víz alá, ahogy próbálom öntudatlan testét fönt tartani, de gyenge vagyok. Gyenge… De nem adhatom föl! Még ha nem is belém szerelmes, hanem Sissybe, még ha el is hagyott… Meg kell mentenem! Muszáj! Õ nem halhat úgy meg, mint a családom. Neki élnie kell, boldogan.

Az emlékeim betódulnak fejembe, hogy milyen volt a víz alatt fuldokolni, és tudni, hogy a családom tagjai is odavesztek, de még mielõtt én is elájulnék, és levegõt próbálnék enni a víz alatt, gyorsan föltornászom magamat a víz tetejére, és próbálom mindkettõnket fönt tartani. Nem vagyok elég erõs, és a hullámok is túl nagyok, így néha mindketten a víz alá süllyedünk, de nem adom fel. Nem ADHATOM fel!

Jamesnek élnie kell.

- KÖTÉL! KÖTÉL! – hallok meg egy halk hangot a víz moraján át, bár valójában valószínûleg igazából kiabálás az. Egy kötelet pillantok meg a vízben, nem messze tõlünk, ami hurokban végzõdik. Gyorsan elkapom, míg mielõtt valamibe beleakadni, míg mi tovább sodródunk, de ezt már az utolsó erõmmel teszem. Épp, hogy elérem a kötelet, a hurok részbe belebújtatom szorosan összetapadt testünket, és kicsit úgy helyezkedek, hogyha valakinek meg kell halnia, hát én legyek az, ne James, majd magába ránt a sötétség.

---*---*---*---

- Szívritmusuk szabályos, szaturáció, vérnyomás rendben. Literes infúziót adtunk mindkettõjüknek, és testüket fokozatosan melegítjük föl – hallok meg messzirõl egy ismeretlen nõi hangot. Kirõl van szó? Mit keresek itt? Hol vagyok?

Mi történt?

Emlékszem, James elhagyott, de aztán… aztán anyáékkal voltunk. A hajón. Mit is kerestünk ott? Persze! A tesóimat, igen. Vagyis… csak James kereste õket. Én néztem a játékukat, majd… Majd elvesztünk. De miért is?

Hideg volt… Víz talán? Igen! Hideg víz. A hajó… elsüllyedt.

- JAMES! – kiáltom, és fölpattanok. Testem nehezen, de engedelmeskedik, és vadul dobogó szívemmel egy ütemre valami hülye csipogás is meglódul. – JAMES! – sikítom. Istenem, James! Meghalt! Én miért éltem túl?! Ne! Miért nem én haltam meg? Neki élnie kellett volna! Boldogan, Sissyvel. Sissyvel?

A hajó. Nem. Az nem… ott nem vol… tunk. Nem, a folyó! Istenem, a folyó. Hideg volt, és hullámzott. James utánam ugrott, és… megmentett. Bár nem szeret, de megmentett. Ugye… ugye õ is megmenekült?! Istenem, ugye nem halt meg?! Neki… neki boldogan kell élnie azzal, akit szeret! Nem miattam meghalni…

- Kicsim – hallok meg magam mellõl egy krákogó hangot. Vadul kalapáló szívvel fordulok oldalra, és mikor meglátom, hogy James az, aki a mellettem levõ ágyon fekszik, összeroppanok.

Kicsi, törött szívem nagyot dobban, megkönnyebbülésemben zokogásban török ki. Összepubozódok, és nem figyelve semmire, csak sírok, és sírok. Istenem, hát túlélte! Köszönöm. Köszönöm!

Apró szúrást érzek meg a karomban, majd ismét elájulok.

Szeretlek J…

Bõrönd?

Egy… bõrönd? Mi… Miért?

Bénultan meredek szerelmemre, aki kétségbeesetten, elhagyásra készen áll szemben velem. Szívem hevesen dobok, torkomat láthatatlan kezek fojtogatják. Hát… õ is elhagy? Ne… Kérlek, ne! James… Édes, szerelmem…

- Valóban tudni akarod, hogy miért döntöttem így, vagy igazából le se szarod, hogy mi van? – kiáltja. Mi…? De… de hát… azt ígérte… azt ígérte, hogy velem marad! Mellettem marad. Hogy mindig szeretni fog, és vigyáz rám! Miért… Miért hagy el engem? James… Édes James, miért?  

- Nem értelek… - suttogom megtörten. Karjaim bénultan lógnak, testemet mintha ideragasztották volna a földhöz. Legszívesebben átölelném, és addig kérlelném, hogy ne menjen el, amíg bele nem egyezik, és elmondanám, hogy mennyire szeretem, mennyire sokat jelent számomra, hogy itt van velem, és hogy szeret engem, illetve el is mesélném, hogy mi vezetett addig, hogy itt végeztem, de testem nem mozdul, csak agyam kattog veszettül, és mellkasom kezd hevesen fel-le mozogni. Meg fogok fulladni. James… édes szerelmem… kérlek, könyörgök, ne hagyj el! Csak te ne!

- Mindig ez van! – suttogja maga elé meredve, és gyönyörû, szomorú szemeivel fogva tartja tekintetemet. – Megint ittál igaz? Megint vettél magadnak drogot? – N-nem. Csak… gyógyszert. Fájt a fejem. É-és… nem volt más innivaló, csak vodka. Tudom, nem kellett volna, de… Tényleg fájt a fejem. Ugye ezért még nem haragszik rám? Kérlek, James, mondd, hogy nem hagysz el, fõleg nem ezért hagysz el! James…

- James… én, sajnálom. Nagyon fájt… - nyögöm ki magamból rekedten, és kicsit szétcsúszott hanggal, miközben mozgásra ösztökélt testemmel James felé közelítek. Szerelmem, mintha egy fertõzõ beteg, egy leprás lennék, úgy hátrál elõlem, pedig tudja jól, hogy csak õ tud meggyógyítani, mégis menekül. Fáj a fejem… Cataflam kellene… Az hatni szokott. Mert… fáj. És a szívem is. Igen, kellene bevennem.

- Te sajnálod? – üvölti. Szomorúan nézek dühös szemeibe, amiben mérhetetlen csalódottságot látok. Talán… mégsem kell az a Cataflam. Most… most nem. Csak James. Csak James kell nekem. – Minden idõmet és energiámat neked adtam! Segítettem neked, ápoltalak, amikor lázgörcseid voltak. És te csak annyit tudsz mondani, hogy sajnálom? – Sír. Istenem, sír. Ne, James, kérlek, ne sírj. Csak… ne sírj. Maradj velem. Kérlek… – Istenem Phillip, ez jobban…

- Nyugodj le, még meghallja valaki – próbálom nyugtatgatni, hiszen nagyon hangosan kiabál. Sosem szokott kiabálni. Miért kiabál? Ne… kérlek, ne kiabálj. Inkább… - Beszéljünk meg – karolom át, mikor megáll a hátrálásban, és puha ajkaira egy könnyed csókot nyomok. Szerelmem, ne kiabálj, kérlek.

De… James? Mi… miért löksz el magadtól?

- Szerettél te valaha is, vagy arra voltam jó, hogy melegítsem az ágyad? – kérdezi halkan, összetörve. M-mi? Hogy… ágymelegítõ? De… Szerelmem! Én… én nagyon, nagyon, nagyon szeretlek, kélek, higyj nekem! Szám, mondjad már ki! Gyerünk! Egy egyszerû szó! Éjszakánként mennyiszer kimondtad már. Na, gyerünk, mondd már ki! Mondd ki, hogy szeretlek! SZÁM!

- Hogy kérdezhetsz ilyet? – kérdezem felháborodva ahelyett, hogy bevallanám, hogy annyira szeretem, hogy nem tudnék nélküle élni? – És te? Mi van azzal a ringyó Sissyvel? Mindig ölelgetted meg puszilgattad – támadok neki, pedig nem akarok. Nem, nem, nem, nem! Szám, nem ezt kell mondanod! Mondd azt szépen, hogy „szeretlek”. Kérlek, csak most az egyszer fogadj szót, és ne okozz még több kárt.

De testem szófogadatlan. Nem engedelmeskedik agyamnak, és ahelyett, hogy térdre borulva elõtte, lábait csókolgatva bevallaná, mennyire szeretem, nekitámad, és pofon vágja. Nem… nem, ez nem én vagyok! NEM! JAMES! Segíts!

- Nagyon jól tudod, Phillip, hogy köztem és Sissy között nincs semmi. Olyan mintha a húgom lenne… - mondja megkeményedett arcvonásokkal. Húg? Olyan… mintha a húga lenne? Sarah… Én kicsi hugicám. Nem, Sissy nem a húga! Mint ahogy már nekem sincs húgom! Se öcsém, se családom!

- Na, igen! Te és a tökéletes családod… Hányok tõletek! – köpöm, pedig nem gondolom komolyan. Ne, kérlek, James, tudod, hogy szeretlek, és nem gondoltam komolyan! Magamban sikítok, de kívülrõl egy arcizmom sem rándul, csak mellkasom süllyed és emelkedik egyre hevesebb ütemben.

- Azzal, hogy sértegetsz, Phill, nem könnyítesz meg semmit – Tudom. Kérlek, ne haragudj! Kérlek… kérlek… kérlek…

- Nem akarom, hogy elmenj – zokogom. Ne… ne menj.

- Amit magaddal teszel, sokkal jobban fáj nekem, mint nekem. Ez az egész jobban gyötör, mintha megcsalnál. – Istenem. James. Bocsáss meg!

Lehajtott fejjel zokogok hangtalanul, és próbálom kinyögni, hogy ne menjen, mert szeretem, és nélküle nem tudok élni, de csak ennyi sikerül: – Maradj, kérlek… Maradj velem, James – suttogom erõtlenül.

- Nem tudok veled maradni, tönkre teszel – ölel meg, de szívemet a szokott melegség helyett csak a jéghideg, fagyos szél járja át. – Mindig szeretni foglak.

Bamm. Elment. Itt hagyott.

Csalódást okoztam neki, igaz? Ismét. Újra, és újra. De gyenge vagyok! Õ az erõm, de még így is gyenge vagyok. James! James… Ne hagyj el, kérlek. Nélküled senki vagyok. Nélküled meghalok, hiszen te vagy nekem a levegõ! James… szerelmem…

- JAMES! – sikítok föl. – JAMES! – sikítozom, de mikor nem rohan vissza, hogy meleg ölelésébe fonjon, és átmelegítse átfagyott, millió apró darabkára tört szívemet, összeomlok. Hát tényleg… tényleg elhagyott. Az én egyetlen szerelmem, az életem, aki megígérte, hogy mindig velem lesz, soha el nem hagy, most elhagyott.

---*---*---*---

Olyan jó együtt lenni. Úgy örülök, hogy a szerelmem és a családom kedvelik egymást! Sarah, az én kicsi hugicám szinte imádattal lóg Jamesen. Már-már kezdek féltékeny lenni, de édesem ezt észreveszi, és mielõtt neki indulna megkeresni a két kis lurkót, szenvedélyesen megcsókol.

- Édes testvéreid vannak. De te még édesebb vagy. Szeretlek – suttogja a fülembe, és apró puszikkal halmozza el nyakamat, arcomat és homlokomat. Kuncogva tolom el, és én is fülébe súgom:

- Szeretlek. – Ezzel a végszóval a két kistesóm keresésére indul, én meg mosolyogva követem tekintetemmel. Annyira szeretem…

- Kedves fiatalember – vigyorogja anya, és átölel.

- Tudom – felelem, és mosolyogva figyeljük a bújócskázókat. A folyosó eléggé tömve van, amitõl nem mindig látni õket, de szívemmel mindig tudom, hogy James hol van. Hirtelen pánik tör ki a fedélzeten, mindenki sikítozni, és rohanni kezd.

Anyáékkal elszakadunk egymástól, Jamest sem látom már. James… James, szerelmem, hogy vagy? Ugye… ugye anyáékkal? Ugye nincs semmi bajod? A hajó… süllyed. Süllyedek vele. James. Kérlek, James, te ne! Menj el! Menj, rohanj! Menekülj meg! Éld túl! Nekem már úgyis mindegy, de te még túlélheted! Kérlek!

- JAMES! – sikoltok, és zihálva fölülök az ágyban. Istenem… Csak egy álom… Csak egy álom… James mindjárt itt van, és ölelõ karjaiba vonva megment az emlékektõl. Igaz? James? – J-James? – suttogom a szoba csöndjébe, de választ nem kapok. Õ… tény-tényleg el… elhagyott.

Kint ragyogóan süt a nap, bennem viszont sötétség honol. Ordító, üres, hideg sötétség, mely felfal mindent, kezdve az ellenállásommal, a lelkemmel, a szívemmel, majd a létemmel. Mindent felfal. Mindent… James. Szerelmem…

Nem akartam csalódást okozni! Én csak… gyenge vagyok. A testem átvette az uralmat, mint ahogy most is. Próbálom magam visszatartani, de ajkaim között James nyelve helyett az égõ végû nikotin rúd ég, szemeim meg máris az alkoholos üveget keresik. Áhá… ott van. Három kéz-láb mászok oda, és mikor elérem az én édes rumomat, mely tüzes, mint James perzselõ csókja, egy hajtásra megiszom. Kevés… Még mindig fáj a szívem… El kellene mennem kar… kardaliógus… kardélogus… kardoló… kardiológus! Igen, kardiológushoz, õ biztos megmondaná, hogy mit kellene szednem a mellkasi fájdalmamra. Igen… Õ tudná, hogy a szívem rossz. Hogy kell az alkohol, mert az összeforrasztja. Csak James nem tudja.

Igen, neki még nem tanították. Biztos majd csak késõbb tanítják az orvosin, hogy az alkohol gyógyír a fájdalmakra. Nem okolhatom õt azért, hogy még nem tanulta, és azt hitte, hogy én rosszat teszek magammal.

El kell mondanom neki! Igen, muszáj tudnia, hogy én igazából egészséges vagyok, de mivel a szívem… a szívem… a szívem darabokra van törve, igen, ezért szedem a gyógyszert, és az alkoholt ezért iszom. De megnyugodhat, mert majd fogja tanulni, hogy ez igazából jó.

Mikor fölpattanok a földrõl, kicsit megszédülök, de egy pár percnyi hullámvasutazás és körhintázás után, kissé ingatag lábakon, de útnak indulok. Ezt is el kell mondanom. Hogy így legalább nem kell vidámparkba menni, mert a szív-forrasztó miatt ott vagyok. Biztos megbocsájt, és visszajön hozzám. Igen…

Gondolkozás nélkül a parkba visznek lábaim, hiszen tudom, hogy ott szokott lenni. Kissé homályosan látok, de biztos azért, mert túlságosan süt a nap, én meg a sötét szoba után nem szoktam hozzá. Az arcomon meg az izzadság folyik, igen, biztosan. James! James, merre vagy? Szerelmeeeem? Áhá! Meg is vagy! Mosolyogva megyek James felé, aki nekem háttal ül, szóval meg tudom lepni. Már majdnem ott vagyok, mikor…

EGY LÁNY MÁSZIK A NYAKÁBA! ÉS JAMES MEG ENGEDI EZT!

Próbálok pislogni, hogy csak rosszul látok, de nem, az a lány… Sissy… a nyakában van, és… megcsókolja?!

- Ja… mes… - nyögöm ki döbbenten, de meg sem hallja, bele van feledkezve Sissybe. Istenem… Hát… Tényleg elhagyott. Tényleg nem kellet neki.

Hazudott. Nem azért hagyott el, mert tönkreteszem magam. Nem azért, mert szeret, és fáj neki, amikor gyógyítom magam. Nem… Azért, mert õ igazából mindig is ezt a lányt szerette. Istenem, hogy én mekkora egy barom vagyok! Biztos várta már, hogy mikor halok meg a rosszul mûködõ szívem miatt, hogy mikor hagyhat el végre, és most, hogy látta, hogy próbálkozom a gyógyításával, be akarta mesélni, hogy igazából roncsolom magam, és hogy azért hagy el, mert szeret.

De egy nagy baromság! Hogy hihettem el egy percig is?!

Magamban sikoltozok, zokogok, és törött szívem porrá zúzódik újból, de kívülrõl semmi nem látszik rajtam. Robot módjára fordítok hátat életem elsõ, és utolsó szerelmének, ennek a hazug disznónak, és a városkánkat átszelõ folyóhoz megyek. A híd elég magasan van, tökéletes hely számomra. Itt… itt végre segíthetek Jamesnek.

Mondhatta volna, hogy nem szeret, és haljak meg végre, hogy együtt lehessen Sissyvel. Érte megtettem volna ezt is. Most is meg teszem, de most nem érte, hiszen önállósította magát, és elhagyott, szóval gyógyíthatatlan, immár teljesen összerakhatatlan szívecském miatt.

Anya… apa… Sarah… Pete… megyek már, várjatok!

- Szeretlek, James – lehelem, majd elrugaszkodok, és csak zuhanok… zuhanok… és zuhanok.