Annyira utálom ezeket a közös kajálásokat, apámmal. Ritkán eszünk így hármasba vagy négyesbe, de most anyunk üzleti úton van így csak az öreggel kajálunk együtt Richarddal, persze neki oka nem lehet panaszra, mert mint mindig õ szent a legjobb és ehhez hasonlók, és hogy miért nem veszek róla példát meg bla bla.

- Elegem van. – csapok az asztalra. - Nem vagyok Richard és soha nem leszek olyan. Megmondtam legyen õ az örökösöd, hiszen úgyis õ a tökéletes és különben se akarok a nyomodba lépni. – akadok ki és felállok az asztaltól. – Elment az étvágyam. – morgok, majd kiviharozva felvágtatok a szobámba.

Annyira elegem van már ebbõl a családból. Ritka alkalom, hogy együtt eszünk, de akkor is basztatni kell.

- Dante. – hallom meg bátyám és egyben szerelmem hangját.

- Kopogni luxus? – morgok rá, de nem fordulok felé és továbbra is az ablakon nézzek ki.

- Mintha te kopogni szoknál, de nem is ez a lényeg. Dante tudod ól, hogy apa csak jót akar, miért viselkedsz így vele? – fordít maga felé.

- Miért én vagyok megint a hibás? – rántom ki a kezem. – Neked könnyû te vagy a kis kedvenc, téged sokkal jobban tekint fiának, mint engem és tudom jól, hogy legszívesebben azt akarná, hogy te lépjél a helyedre, csak hát nem vagy vérszerinti fia a legnagyobb sajnálatára és tudod mit az én legnagyobb sajnálatomra is. Utálok ebbe a családba lenni. – húzom fel magam még jobban.

- Hallod te magad? Nekem könnyû? Ez most úgy hangzik, mintha nem lennél tisztában, hogy mennyit tanulok, pedig folyton a nyomomba vagy. – Utálsz ebben a családban lenni? Jellemzõ. Nem vagy más, mint egy elkényeztet, hisztis kis kölyök. – vágja hozzám, mire megremegek, és pofon vágom. –  Elmehetsz a jó büdös picsába. – üvöltöm le a fejét és otthagyo

Lent bevágódok a sportkocsimba és elszáguldok, majd egészen egy parkig megyek, ahol szoktam lenni. Kiszállok a kocsiból, majd beljebb sétálva leülök az egyik fa tövébe.  

- Ezt a szar napot. – morgok és rágyújtok egy cigire, majd még egyre és még egyre, amíg lassan meg nem nyugszom és kitisztul a fejem és rádöbbenek, hogy ismét mekkora idióta voltam. Richardot szeretem a világon a legjobban, mégis õt bántom a legtöbbet, így aztán fõleg nincs esélyem, hogy az enyém legyen.

Picit még itt maradok, majd ismét kocsiba szállok és elindulok a kutatólabor felé. Igaz szombat van, de õ ilyenkor is tanul, kutat és dolgozik, tényleg becsülendõ, és még ha nem is látszik, akkor is büszke vagyok rá és õ a példaképem. Van benne némi igazság, hogy példát vehetnék róla, de akkor se úgy kéne apámnak elõadni magát, ahogyan szokta. Arról meg nem is beszélve, hogy nem vagyok én hülye, sõt nagyon is jól vág az eszem, de lusta vagyok, valamint az állandó teher, amit apám tesz a vállamra, na meg, hogy nincs más választásom és õt kell követnem ez annyira, frusztrál, hogy csak azért is szarok bele a dolgokba. Tudom, hogy szeret engem, de egyszer se kérdezte, hogy mit is szeretnék én, ahogyan anyám se. El volt döntve már a születésemnél, hogy én leszek az örökös és pont, vagyis gondolják õk. Nem fogom hagyni magam, de csak azért nem léptem le, mert itt van az én szerelmem.

Meg is érkezek a laborhoz és mivel ismernek így beengedek, még ha nem is örülnek neki, és nem azért, mert Richard itt dolgozik, hanem apám igen csak támogatja õket és én meg szépen kihasználom legalább, ennyi hasznom legyen ebbõl a családból.

Megkapom a kötelezõ szerelést és a helyére megyek. Tudom jól, hogy utálja, ha itt zargatom, vagyis itt is, de muszáj, bocsánatot kérném, utána pedig hagyom dolgozni.  Amint meglátom éppen szorgosan ír. A háta mögé megyek és szorosan megölelem.

- Richard bocsáss meg kérlek, nem akartalak most se bántani, csak ideges voltam, de tudom nem rajtad kellett volna levezetnem, hiszen te csak jót akarsz. Most se gondolkoztam csak mondtam és mondtam. Kérlek, ne haragudj rám, azt nem bírom elviselni. Te vagy a mindenem annyira szeretlek. – suttogom a fülébe és még jobban ölelem magamhoz.

Édes szerelmem, pontosan úgy, ahogyan azt vártam, döbbenten keres rajtam arra utaló jeleket, hogy vajon lázas vagyok, vagy pedig ismét bedrogozott, és/vagy –alkoholozott, de nem talál. Hogy is találna, ha egyszer nem is vagyok egyik sem? De ez kellett. Muszáj volt megkérdeznem… Olyan, de olyan régen nem találkoztam már az abszolút nulla humorérzékû Jamesszel. Pedig hogy én hogy szeretem ezt a részét is… Olyan kis édes! Úgy szeretem…

- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezi hitetlenkedve és kiakadva. – Te így vagy tökéletes, ahogy! Az, hogy… úgy kértem meg a kezed az azért volt, mert nem tudtam… - Istenem, de édes! Na jól van, megkegyelmezek neki. Mutatóujjamat ajkaira simítom, hogy pszt, nem kell ennyire kétségbeesni, nem gondoltam komolyan. Halkan elnevetem magam, és közelebb simulok meleg, biztonságot sugárzó testéhez.

- Csak vicceltem, James – kuncogom, és lehúzom magamhoz. Közelsége elbódít, és érzem, ahogyan elmennek otthonról, és csak a vágy és a szerelem marad itthon. De azért próbálkozom… – Vicc… majd egyszer bemutatlak neki – suttogom elbódultan, és már csak tényleg egy hajszál választ el attól, hogy azonnali halmazállapot változtatással, szerelmesen a karjaiba olvadjak.

- Technikailag, a vicc egy fogalom, így az általad mondott bemutatás sosem történhet meg, csak talán a végtelen számú univerzumok egyikében, ami… - próbálkozik a beszéddel James, és minden egyes szava után egy-egy puszit nyom a még mindig az ajka elõtt tartott ujjamra. Puszijaira egész testem beleborzong, levegõvételem nehezebbé válik, szemeim elfátyolosodnak, de jókedvûen csillognak. Istenem, hogy én hogy szeretlek, én Jamesem…

- Fogd be, okos tojás, és csókolj meg végre! – mordulok rá türelmetlenül. Oly régen éreztem ajkait ajkaimon! Volt az már öt perce is…

Mosolyogva húzza el kezemet arcáról, és végre megcsókol. Szívdobogásom fölerõsödik, és borzongás fut végig testemen. Puha ajkai a mennybe repítenek, teljesen elgyengülök. Hátam a falnak ütközik hátrálásom nyomán, és csak az, illetve James tart meg, mert lábaim képtelenek testem megtartására. De nem is gond. Imádok a karjai közt lenni. Incselkedve nyalint végig számon, és mikor próbálnám átvenni az irányítást, hogy végre rendesen megcsókoljon már, nem hagyja. Morcosan morgok, hogy csókoljon már meg végre rendesen, de dorombolok is, hiszen a mennyekben érzem magam. A karjai… A teste… A csókja…

Karjaimat köré fonom, és követelõzõn hajába túrok. Végre, valahára játékmentesen megcsókol. Nyelvem követelõzõen simulok övéhez, amitõl úgy érzem, a szívem ki fog ugrani helyébõl. Jameshez simulok, amitõl szívem ahelyett, hogy nyugton maradna, mert nincs hely, ahová tudna ugrani, átvándorol övébe, is ott is marad. A vágy elönti testemet és még hevesebben csókolom. Finoman harap alsó ajkamra, amitõl elégedetlenkedõen morranok föl, de hogy attól, hogy miért harapott meg, vagy hogy miért nem erõsebben, már rág nem tudom. Nem tudok semmit, egy nyöszörgõ, vágyódó, nem gondolkozó olvadt masszává redukálódok.

- Ne… - suttogom levegõ után kapkodva, ahogyan elválik tõlem. Szerelmesen mosolyogva pillantok fátyolos szemeibe. Homlokát enyémnek támasztja, és felkuncog. – Folytassuk – követelõzök.

- Nem kéne – válaszolja mély, karcos hangon. M… miért? Valamit rosszul csináltam? Már nem szeret? A lábam miatt? Nem tetszik neki? Csak most jött rá, hogy nem akar egy mozgáskorlátozottat, akinek nincsen lába?

- Miért? – kérdezem zaklatottan. – Valamit nem jól csináltam?

James összevont szemöldökkel, meghökkenten nevet föl, amitõl még jobban összezavarodok, de mikor a halántékomra nyom egy puszit, és a fülembe súg, megnyugszom.

- Nem akarom, hogy még jobban felhúzz, ez van. Mindent jól csináltál. Nagyon is jól. - Hangja egyértelmû jelzésére, és arra, hogy én milyen hülyeségeken törtem a fejem, elvörösödök. Hogy is gondolhattam Jamesrõl, hogy egy pillanat alatt megváltoztatná döntését, hogy elvesz engem férjéül?

- Mi az? – kérdezi felvont szemöldökkel. Elszégyellve magam lehajtom fejemet, és zoknis lábamat fixírozom.

- Csak… - kezdem remegõs hangon, és sóhajtok egyet. – Azt hittem, hogy a lábam miatt… Tudod.

- Olyan hülyeségekre tudsz néha gondolni, Napsugár. Tökéletes vagy. A legjobb ember, akit kaphatok – sóhajtja magához vonva engem. Fejemet mellkasába temetem, és oda motyogom mondanivalómat.

- Ez nem is igaz… - Nem tudom, érti-e szavaim, de megsimogatja hátamat, és hajamba túrva elhúzza magától fejemet, csak hogy megcsókoljon.

- Szeretlek, így vagy úgy, de örökké szeretlek – jelenti ki, határozottan a szemeimbe nézve. A boldogságtól teljesen bekönnyesedik a szemem. El sem hiszem, hogy lehetek ilyen boldog. Hogy van a boldogsághoz jogom azok után, amiket tettem. – De most meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat.

A romantikus, könnyed hangulatot mintha egy nyári szellõ fújta volna el, de ez tényleg így van. Meg kell beszélnünk a dolgokat. Kézen fogva húz be a szobámba, ahol rendetlenség uralkodik. Az ágyam tele van koszos zsebkendõkkel, melyeket ezalatt a pár nap alatt termeltem, a földön pedig szennyes ruhák uralkodnak. Hupsz…

- Bocsi – túrok bele zavartan a hajamba, és elveszem a gyönyörû rózsacsokrot James kezébõl. Rózsacsokrom, bocsánat. Beleszagolok, és a szobámban található vázába teszem, amit megjegyzek, nem tudom, hogy került ide. – El… voltam foglalva – motyogom. Hát igen… a folyamatos sírás és kesergés eléggé lefoglalt.

- Aha – bólint, és a fal melletti széken helyet foglal. – Nézd – kezd bele mondanivalójába nagyot sóhajtva. -, ami az Amazonasban történt, az egy cseppet sem hasonlít arra, amire te és a családom következtet. – Félek. Nagyon félek, attól, amit most hallani fogok, de kibírom. A komód mellett állva, annak nekidõlve hallgatom Jamest. Nem merek megfordulni. Félek. – Amikor megérkeztem oda, nagyon el voltam keseredve. Két olyan ember adta ki az utamat, aki nagyon közel állt hozzám. Sissy úgy nézett rám az indulásom napján, mikor elmondtam neki, hogy mit tervezek, mint valami utolsó féregre. Te pedig… Te pedig nem fogadtad el, hogy nehéz feldolgoznom az egészet. Amnéziám volt, hónapokig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hiányoztál… - sóhajtja. Istenem, de hülye voltam! Az önvád kegyetlen érzése telepszik rám, és szemeim ismét bekönnyeznek, de most nem a boldogságtól, hanem az emlék hatására. – Igazából, mikor Rio de Janeiróban leszállt a gépem, úgy döntöttem, hogy haza sem megyek többet. Minek?

Ho… Hogy mi? Nem… nem akart hazajönni?

- James – fordulok meg elképedve, és kétségbeesve. Lehajtott feje fogad, de kérdésemre lassan fölemeli szemeit, amiben azt látom… tényleg azt mondta, amit értettem. Õ… nem akart hazajönni.

- Hagy folytassam – kér, mire bólintok. Szívem összefacsarodik, félek. – Szóval, a pályázat keretében minden résztvevõ bekerült egy-egy tudósprofesszor alá. Veronica Amuen volt az egyik legokosabb és legborzasztóbb természetû nõ, akivel valaha is találkoztam, és nekem elhiheted, hogy soha nem aláztak meg annyira, mint õ számtalanszor. – Keserû nevetése egy vödör jéghideg vízzel ér föl. Istenem… James. – Hozzátenném, én sem voltam túl engedelmes diák. Rosszkedvem volt és nem voltam hajlandó megcsinálni kétszer semmit, ha elõször elrontottam. Türelmetlen voltam, és ez nem tetszett neki. Aztán pár hét után, megelégelve a hülyeségeimet és a húzásaimat, elhurcolt a bázishoz közeli krimóhoz. Nos, a társaságában minden este csontrészegre ittam magam – vallja be. Ijedten és bûntudattól terhesen szisszenek föl, de nem szólalok meg. Végig akarja mondani, akkor nem zavarom meg. Tekintete elmerendõ, mintha a múltban lenne, és újra átélné a dolgokat. Megijeszt, de ami még rosszabb, belegondolni, hogy minden az én hibám. – Minden egyes este, ott ült velem szemben, sosem ivott semmit, csak nézett, azokkal az idegesítõen vesébe látó szemeivel, én pedig gyûlöltem. Elviselhetetlennek tartottam, hogy nem szól semmit, csak néz, mint valami szent. Aztán pedig miután már leredukáltam magam egy síró massza szintjére, mindig hazavitt. Végül, fogalmam sincs miért, de kifakadtam. Elegem volt, a folytonos szekálásaiból és hülye húzásaiból. Utáltam még azt is, ahogyan ment. Mindent utáltam rajta. Talán mert tudtam, hogy nem lesz elfogult, elmondtam neki mi volt kettõnk között. Hogy te mit csináltál, hogy én mit tettem. Az volt az elsõ alkalom, hogy emberinek tûnt, nem pedig egy rideg valaminek, ami csak parancsokat tud osztogatni.

Szótlanul hallgatom, és rettegek, mit fogok még hallani. Pillanatra megáll, és összeszedi magát. Legszívesebben visszapörgetném az idõt, és… nem tudom, annyi pillanat van, amit megváltoztatnék. Az egész életem félreértések sorozata, de… most itt vagyunk. Együtt. És ez a lényeg, nem?

Akkor miért félek ennyire attól, amit hallani fogok?

- Azt mondta, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája – nevet föl szórakozottan, egyben keserûen. - Egy hülye vagyok, hogy szó nélkül hagytalak ott. Még meg is ütött. Most képzelheted, részegen milyen volt. Majdnem leestem a székrõl, pedig törékeny nõ volt, és eléggé gyenge. Ki is nevetett. Aztán el kezdett sírni. Terhes volt, az apa sehol, elhagyta õket, õ pedig rettentõen félt. Szerelmes volt, legalábbis azt hiszem, és elkeseredett, hogy mit csinál majd egyedül. Felajánlottam, hogy segítek neki felnevelni, hisz nem terveztem, hogy visszajövök.

Úr Isten! Annie… akkor Annie… James picike, gyönyörû lánya…

- Te jó ég. – Lábaim fölmondják a szolgálatot, és az ágyra huppanok. – Te jó ég.  Annie nem is a te… - küszködöm a szavakkal, de valahogyan nem tudom kimondani. Még gondolatban sem.

- Gyerekem? – siet James a segítségemre. Kerek szemekkel nézek szerelmemre, és… lefagy az agyam. - Nem, semmi részem sincs benne. Az omniózus beszélgetés után rendezõdött a viszonyunk, és olyanná vált számomra, mint egy testvér, aki erõteljes anyai ösztönökkel és diktátori ambíciókkal rendelkezik. Mikor eljött a szülés ideje, végig ott voltam mellette. Fogtam a kezét, hagytam, hogy ordibáljon velem… és végignéztem, ahogy meghal a kezeim között. – Istenem! Annie anyja… meghalt. És James… akkor… Istenem, miért nem lehettem akkor mellette?! Hogy tehettem meg vele, hogy a legnehezebb pillanatában nem voltam mellette?! Szinte a testvére halt meg… Ott kellett volna, hogy legyek, támogatni. Nem pedig Olaszországban lábadozni. - Borzasztó volt, ott Annie sírt, õ pedig egyre rosszabbul érezte magát. Vérveszteség, vérrög. Tökéletes kombináció. – Sír. Tekintete könnyektõl fátyolos, és én is alig bírom visszatartani könnycseppjeimet. – Tökéletesen emlékszem az utolsó szavaira: Ígérd meg, hogy mindent megteszel a boldogságáért. És én megígértem neki. Nem tudom kire gondolt, Annie-re vagy rád, teljesen lényegtelen. Akkor döntöttem úgy, hogy visszajövök, amint letelik az idõ. Annie-t úgymond rám hagyta, a végrendeletében minden nevelési jogot rám ruházott, mintha tudta volna mi fog történni. És õszintén szólva, Annie nélkül soha nem éltem volna túl az egészet. Segített nekem, és õ az én legdrágább kincsem.

Fejét fölemeli, és rám néz. Szemeiben fájdalom, és a lánya iránt végtelen szeretet csillog. Elhiszem, hogy õ a legdrágább kincse. Mikor nem tudtam a történetét, már akkor is tudtam, hogy õk ketten imádják egymást. De most… Most még inkább tudom. És meg is értem. Nem tudok, de nem is akarok versenyezni Annieval.

- Ezt el kell fogadnod Phill. Imádlak, szerelmes vagyok beléd, meghalnék érted, de õ a lányom. Ajándékként kaptam attól az embertõl, akit nagyon tisztelek, még most is, hogy meghalt. Mindig is családot akartam, gyerekeket, de amikor megismertelek, és rájöttem, hogy érzek irántad, tudtam, hogy ezekrõl le kell mondanom. Az akkori helyzetedre való tekintettel, és mert elmondhatatlanul szerettelek és szeretlek, elengedtem ezt az álmomat. Most pedig, illetve akkor, megkaptam õt. Váratlanul, teljesen be is pánikoltam, de esélyt kaptam arra, hogy szülõ lehessek. – magyarázza a dolgokat. - Ezek után, még mindig hajlandó vagy hozzám jönni? – kérdezi a szemeimbe nézve. Gyönyörû szemeibe, mint mindig, most is beleszeretek, újra, és újra, és szomorúan elmosolyodok. Föltápászkodok az ágyamról, és elé bicegek. Mûlábammal nehezen, de letérdelek elé, és aggodalmas szemeibe nézve, megfogom kezeit.

- Istenem, James… - sóhajtok, és ajkaimhoz emelve nagy kezét, egy puszit nyomok rá. - Még kérdezed? – kérdezem fölmosolyogva rá.

- Hát… - Bizonytalan hangjára rájövök, ennyi nem elég neki válaszként. Nem, ahogy túlságosan fél a válaszomtól, szóval összeszedem gondolataimat, és megszólalok.

- Persze, hogy hozzád megyek! Szeretlek, és ezen semmi nem változtat. Anniet is szeretem. Úgy gondolok rá, mint saját lányomra, és nagyon örülnék, ha a családotok tagja lehetnék – jelentem ki, és ismét puszit nyomok a kezére. - Azok után, amiket tettem ellened… - motyogom bûntudatosan, és lehatom fejemet. Torkomban gombóc keletkezik, ahogyan visszaemlékszem minden egyes dologra, amit tettem. Nem is értem, hogy James hogy lehet ennyire jó szívû, hogy ezek után is még mindig szeret engem. Nem tudom, hogy lehetséges, hogy nekem, pont nekem van ilyen szerencsém vele. Hogy engem szeret. Engem, és nem mást.

- Ellenem? – kérdezi meglepetten. Keserûen nevetek föl, és kicsit mocorgok, hogy kényelmesebb legyen a lábam számára a testhelyzet.

- Ellened… - sóhajtom. - Hiszen már nem bírtad tovább, hogy mennyire mérgezem magam, és elhagytál. Én meg, ahelyett, hogy megértõen viselkedtem volna, hiszen ki akart volna egy drogossal élni, úgy viselkedtem, mert akkor is be voltam állva. Ezt nem mentségként mondom, hiszen erre nincs mentség – közlöm vele, hogy tudja, nem mentségeket keresek. Nem is találnék. Azokra, amiket tettem, nincsen mentség.

- De… - kezdene ellenkezni, vagy csak közbeszólni, de megrázom a fejemet, és szemeibe nézek.

- Várj, kérlek, hadd mondjam végig! Szeretném, ha tudnál mindent – kérem úgy, mint õ. Én is szeretném elmondani, mi miatt lettem ilyen.

- Rendben – egyezik bele, és megszorítja a kezemet. Egy pillanatra elmosolyodok, de aztán elkomorodok.

- Elõször is, szeretném, ha tudnád, hogy én mindig is szerettelek. Sohasem mutattam, és fõleg nem mondtam ki, de mindig is csak téged szerettelek, és ez az idõk során sem változott – kezdem vallomásomat. Nem merek ránézni, nem merek fölpillantani ölébõl, mert félek, hogyan fogadja mondanivalómat. - Te vagy a legfontosabb az életemben, és akkor is az voltál, mikor szakítottunk. Tudom, nem úgy tûnt, hiszen mindig részeg, bedrogozott, vagy másnapos voltam, sõt, volt, hogy egyszerre mind a három, és soha nem is mondtam, de… szeretlek. Nem mertem kimondani, féltem, hogy te is el fogsz hagyni, mint azok, akiknek kimondtam. Nem páromnak, nem… Rajtad kívül nem volt senkim. Te voltál az elsõ, és egyetlen szerelmem, és azóta szeretlek, amióta elõször megpillantottalak a videótékában. Azóta, hogy elõször szidtál le azért, mert alkoholista voltam - nevetek fel az emlékre és egy pillanatra ölébe hajtom a fejemet. – Minden éjjel, mikor józan voltam, és melletted feküdtem álmatlanul, a füledbe suttogtam, hogy mennyire szeretlek, de mikor ébren voltál, sosem mertem hangosan kimondani. Teljes szívembõl kívántam, hogy hadd tudjam kimondani, de nem ment.

- De… miért?! – kérdezi felcsattanva. – Nem bíztál bennem? Vagy miért? – kérdezi csalódottan és kétségbeesve. Nyugtatóan simogatom meg a combját, és fölpillantok. Szemeiben megannyi kérdés kering, amikre mind szeretnék választ adni. Elmagyarázni, miért tettem a dolgokat.

- Nem a bizalom hiányával volt a gond. Egyszerûen féltem. Féltem, hogy elhagysz, akár szabad akaratodból, akár nem, és magamra maradok kitépett szívvel – felelem. Szívem összeszorul pillantására, de nem tudok mit tenni. Nem tudom megváltoztatni a múltat.

- De tudtad jól, hogy szeretlek! – kiált föl, és zaklatottan a hajába túr.

- Igen, de ettõl még… - kezdem, de aztán elhallgatok. Az akkori érzelmeim megmagyarázására való szavakat keresek, de csak nehezen találok. Nehéz megmagyarázni egy részeg, és depressziós fiú gondolatait, érzelmeit. – Nem voltak józanok a gondolataim. Nincsen semmire se mentségem, erre sem. De kérlek, hallgass végig, és csak utána mondjál ítéletet, jó? – kérem, és magamhoz húzom a kezét. Mellkasomnak támasztom ökölbe szorított kezét, és úgy kérem a szemeibe nézve.

- Jó – feleli elhúzott szájjal, de bólintva. Megnyugodva bólintok egy picit, megköszönve, hogy végig hallgat, és picit elhallgatok, hogy rendszerezni tudjam gondolataimat. Õszintének kell lenni, igaz? Akkor… Az elejétõl kellene kezdenem.

- Szóval… - szólalok meg, de megakadok. Egy nagy gombóc keletkezik a torkomban, amit erõvel leküzdök. - Errõl még soha, senkinek nem meséltem, egyedül Sarah tudja a dolgokat, hiszen õ is ott volt… Anyukádék sem tudják, mert nem akarták firtatni a dolgokat, gondolom. Azért kezdtem el rombolni az egészségemet, mert… - állok meg egy kicsit ismét. Emlékeim visszavisznek arra a tragédiába torkolló, gyönyörû napra, szinte ténylegesen ott is érzem magam. - Még mielõtt találkoztunk volna, az elõtt pont egy évvel, a nyáron szüleimmel, és testvéreimmel – öcsémmel, és húgommal – nyaralni voltunk. A mediterrán országok gyönyörû tájait néztük végig világjáró hajóval, ami nagyon jó kis túra volt, egészen addig, ameddig Olaszország partjaihoz nem értünk. A kapitány vagy nem figyelt, vagy nem tudom, de a hajó megfeneklett egy, a parthoz közeli korallzátonyon. Én a számítógép teremben voltam, és a barátaimhoz jelentkeztem be, akik akkor még voltak, mert népszerû fiú voltam, hogy minden rendben van, mikor ez megtörtént. Azonnal a kabinunk felé rohantam, mert tudtam, hogy a szüleim ott maradtak kicsit pihenni.

Emlékeimben megjelenik annak a délutánnak minden egyes pillanata. Tisztán emlékszem a sikolyokra, a tömeges pánikra, a nagy tülekedésre… Minden apró kis részletre. Mintha lassított felvételes filmet néznék, úgy pörögnek le szemem elõtt a történések.

- Az emberek tömegestül jöttek föl a lépcsõkön, hogy ne érje el õket az egyre emelkedõ víz, én viszont velük szembe mentem. Valahogyan, nagyon nehezen, át tudtam verekedni magam rajtuk, úgy, hogy nem nyomtak agyon, bele a sós vízbe, ami a kabinunknál már majdnem a plafonig ért. Az emberek okozta zúzódásaimmal, és fájós mellkasommal nem törõdve, próbáltam kinyitni az ajtót, de nem ment. Beragadt, vagy egyszerûen ügyetlenül akartam kinyitni, nem tudom, de nem ment. Már majdnem én is megfulladtam, mert kezdtem elveszíteni az eszméletemet a víz alatti erõlködéstõl, és attól, hogy már eléggé elfogyott a levegõm, mikor egy kedves idegen megmentett. Kórházba kerültem, ahol stabilizálták állapotomat, és közölték, hogy mindenki meghalt a családomból. Kivéve persze engem – mondom fölhorkantva. Borzalmas volt megtudni, hogy szeretett családom meghalt, amíg és túléltem. - Akkor szoktam rá a fájdalomcsillapítókra, és a cigarettára. Eleinte csak azért, mert kiderült, hogy lefele menet, az emberek miatt elrepedt pár bordám, és ezért kellett szednem a gyógyszereket, de mire abba kellett volna hagynom, már teljesen rájuk szoktam. A drogokra és alkoholra meg akkor, amikor kikerülve a kórházból, elkezdtem arról a napról álmodni, mindenféle verzióban. Láttam, ahogy meghaltak. Láttam a holttestüket, ahogy engem okoltak a haláluk miatt. Minden éjjel sikoltozva ébredtem föl – vallom be. Érzem, ahogyan alattam/mellettem megfeszül James teste.

- Azok az álmok… - motyogja, és egyik kezét kiszabadítja fogásomból, és fejemre teszi. Érintésétõl megremegek, és teljesen nekidõlök lábainak. Közelsége megnyugtat, és erõvel tölt el, így tovább is tudom folytatni.

- Igen – bólintok ki nem mondott mondatára, vagy kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy azt akarja tudni, hogy ezek miatt voltam éjszakánként olyan rosszul. - Egyedül te tudtad elûzni a rémálmaimat. A te óvó ölelésed. Nem is tudom, hogy bírtam ki élve azt az egy évet, amíg nem találkoztam veled… Te voltál, és vagy is az én hõs megmentõm. És nem azért nem mondtam el ezt eddig, mert nem akartam elmondani, hanem mert nem bírtam róla mesélni. Most, hogy józan vagyok, már emlékszem a történtekre, de akkor a sok álomtól, már nem is tudtam rendesen, hogy történt. Volt, hogy én is velük fulladtam meg, és mikor felébredtem, nem tudtam, hogy is élhetek én – mesélem. Keze lejjebb csúszik, és vállamat simogatja vele, közelebb húzva magához.

- Hõs megmentõ? Nem vagyok én hõs megmentõ – mondja fölhorkantva, de én határozottan a szemeibe nézek.

- Dehogynem vagy az. Annyi mindent tettél értem, amit én nem háláltam meg neked. Azt, hogy összejöttél velem, annak ellenére, hogy egy drogos voltam. Hogy velem maradtál. Hogy aztán, mikor szakítottunk, és én öngyilkos akartam lenni, te megmentettél. Bele ugrottál utánam a jeges vízbe, és megmentetted az életemet. És utána… Csak és kizárólag miattad tudtam végig csinálni az elvonót. A te emléked adott nekem erõt, mikor a rémálmaim újra visszajöttek, amikor óvó karjaid nem akadályozták meg õket benne, vagy mikor már föl akartam adni, hogy nekem ez nem megy.

- De… én azt hittem, hogy az a férfi segített át ezen, akivel a parkban láttalak – mondja. Teljesen megdöbbenek, hogy ezt hogyan gondolta. Az tény, hogy akkor Charral barátok voltak, de… De azt nem tudom, hogy miért gondolta, hogy õ segített át engem az elvonón. Õ csak picit besegített, de semmi mást nem tett.

- Char? – kérdezem a biztonság kedvéért, de tudom, hogy rá gondolt. Bólintása meg is erõsíte ebben. - Õ csak kicsit segített. Egymást segítettük, ez igaz, és így könnyebb volt, de a te emléked tudott csak rávenni erre az egészre. Méltó akartam lenni hozzád. De aztán… megláttalak Pete-tel… - motyogom össze-vissza, és már kezdenék belegabalyodni mondanivalómba, amikor James keze végig simít vállamon, és megnyugszom. Pár mélyebb lélegzetvétel után folytatom is. - Char jó barát volt, megengedte, hogy amíg lábra állok, vele lakjak, de miután találkoztam veletek, és miután neked… amnéziád lett miattam, minden kapcsolatot megszakítottam vele. Nem bírta felfogni, hogy nekem csak te vagy az egyetlen, és rám mászott. Majdnem… majdnem… - dadogok, és hamar túl akarok lenni ezen a részen. Ez… nem fontos. Nem tartozik ide, nem is tudom, miért kezdtem el ezt mondani. - szóval, majdnem megtörtént, de a kiáltozásomra a szomszéd átjött, és kihívta a rendõröket, akik lecsukták Chart – hadarom, és megpróbálom minél kisebbre összehúzni magamat. Félénken pislogok föl rá, hogy ne legyen rám túlságosan mérges.

- Majdnem…? – kérdezi félve attól, hogy a majdnem folytatása a megerõszakolt, és mikor bólintok, elsötétednek a szemei. – Megölöm! – morogja mérgesen, és lehajol hozzám. Kezeivel fölemeli az arcomat, és egy gyengéd, de birtokló csókot nyom ajkaikra. Megkönnyebbülök ettõl a csóktól, hiszen ez nagy valószínûség szerint azt jelenti, hogy nem mérges rám ezért, hogy majdnem… majdnem hagytam magam megerõszakolni.

- James, ne. Hagyd! Ez már… A múlt – mondom határozottan, és orrommal megpiszézem az övét. Közelsége elbódít, és halkan folytatom. - Nincs semmi jelentõsége, hiszen még mindig börtönben van. Legalábbis úgy hiszem…

- Biztos? – kérdezi, és megsimogatja az arcomat. Nem bírom tovább tartani a testemet a lábam miatt, szóval leülök. Szerelmesen mosolygok föl rá, és bólintok egyet.

- Biztos. Na, szóval. Mikor… megmutattam a könyvet, és… visszajöttek az emlékeid, annak a kórháznak az igazgatója telefonált, ahol a… baleset… után kezeltek. Akkor tájékoztattak, hogy kiderült, Sarah nem halt meg ott, hanem neki is amnéziája volt, és ironikus módon pontosan akkor tért vissza az emléke, mint neked, vagyis egy kicsit korábban, ugye – mondom kicsit szaggatottan. Nem tudom folyamatosan végig mondani, ahhoz túlságosan közeli minden. Egy éve történtek…

- És én ekkor mentem el… - mormolja James.

- Igen, ekkor mentél el, hogy aztán haza gyere egy gyönyörû kislánnyal, aki szerintem mindkettõnk számára a legcsodálatosabb ajándék – mosolyodok el, és megcirógatom az arcát. – Sajnálom, hogy nem tudtam megérteni, hogy neked milyen volt, és borzasztóan utálom magam érte azóta, hogy elmentél, de már nem tudom megváltoztatni az akkori szavaimat. Bocsánat – kérek ismételten bocsánatot mélyen a szemeibe nézve, majd ismét nagyot sóhajtok. - Mikor a bátyáddal elmentünk Olaszországba, és mindent elintéztünk, hogy Sarah hazahozásával rendben legyenek a dolgok, akkor derült ki, hogy vérrög van a lábamban, amit már nem lehet gyógyítani. Amputálták, és… igazából csak Sarah miatt maradtam életben. Tudtam, hogy neki szüksége van rám, szóval összeszedtem magam, és próbáltam nem mutatni, mennyire nincsen semmi kedvem élni. De aztán… most, hogy hazajöttél, Annie rávett, hogy végre tiszta szívembõl mosolyogjak. És ettõl valahogy minden jobb lett. Még akkor is, hogy azt hittem, neked barátnõd vagy feleséged van. És most megkérted a kezemet, és a világ legboldogabb emberének érzem magamat, de félek, ezek után már nem kellek majd neked. Hát… ennyi lett volna az én történetem. Kellek még neked? Egy volt drogos, mozgás korlátozott, árva fiú, aki annyi bajt okozott neked?

Válaszára félénken, szorongva várok, és reménykedek. Reménykedek, hogy ezzel nem üldöztem el magamtól.

Eléggé erõltetett vigyorral bólint, amitõl a szívem sajogni kezd. Hát ennyire nem bízik bennem õ sem? Értem… akkor hát egyikünk sem bízik a másikban. Hát ez nagyszerû…

- Szavadon foglak! – csap a combomra, majd a kislánya felé dõl. Pociját simogatva ébreszti föl Annie-t, aki édes, gurgulázó nevetéssel nyitja ki álmos, csipás szemecskéit. Ahogy meglátja édes apucikáját, a kislány édesen felvisít, és látni lehet az örömöt az arcán. Hogy mennyire szereti az én édes Jamesemet… És Istenem, ez azt jelenti akkor, hogy túl van a betegség nehezén, igaz? Csak mert eddig még mosolyogni is alig volt képes, most meg hogy örül az apukájának… Aki meg viszont örül a kis… boszorkányának… akit elragadottan emel a levegõbe. Hogy mennyire tündériek együtt…

Mosolyogva szemlélem kettõsüket, de hamarosan elkomorodok. Basszus… én sosem fogok kettõjük közé tartozni. Õk, ketten… egy család. Én csak valaki vagyok, aki néha tud segíteni. Féltékeny vagyok arra az asszonyra, aki kettejük mellé kerülhet, és szinte már látom mellettük, Jamesnek dõlve az asszonyt. Gyönyörû, hosszú, göndör haja van, nagy, szürkés szemei és nõies idomai. Én nem tudok vele versenyezni. Nem tudom vele fölvenni a versenyt James és Annie kegyeiért. Pedig értük bármit megtennék. Istenem, hogy én hogy szeretem õket…

Tündériek, ahogyan együtt örülnek a másiknak, és Annie önfeledtek kacarászik, miközben James ölelgeti, puszilgatja. Szívem telecsordul az irántuk érzett óriási és eszement szeretettel és szerelemmel, de annyira, hogy már a mellkasomat feszegeti. Picit könnyes szemekkel figyelem kettõsüket, és egyre jobban elszomorodok, bár közben mosolygok.

Istenem, mit meg nem adnék azért, hogy James felesége és Annie anyukája legyek… Bármit megtennék. Akár a nememet is megváltoztatnám, pedig soha nem voltak transzvesztita hajlamaim. Bármit megtennék… Bármit…

Egy, a homlokomhoz érintett kéz riaszt föl merengésembõl. Pislogva próbálok rájönni, hogy most mégis mi van, majd elpirulva veszem el James kezét a fejemrõl. Jajj, csak meg ne tudja, hogy mit gondoltam… Nem bírnám ki azt a szégyent, ha kinevetne. Ajkaimba harapva pislogok föl rá, és zavartan észlelem, hogy James már áll, kezében Annie-vel, és éppen azt kérdezi, hogy nem vagyok-e éhes.

- De, egy kicsit – motyogom. James bólint egyet, és úgy veszi el a kezét a közelembõl, mintha megégettem volna. Még jobban elszomorodok, és próbálok nem belegondolni, hogy mi lehet az oka ennek, de nem megy. Nagy valószínûség szerint az az oka, hogy bár azt mondta, hogy én vagyok a Napsugara, a közelemben mégsem szeret lenni. Hiszen… a Nap közelében sem lehet sokat tartózkodni. Egy-egy meleg nyári napon mindenki kitikkad a napsütéstõl, valószínûleg valami ilyesmi lehet itt is. Basszus.

- Nem igazán emlékszem rá mi van itthon – jegyzi meg. – De rendelhetünk is valamit, ha gondolod.

- Nekem mindegy – vonom meg a vállam, bár mikor benéz a hûtõbe, meg fogja látni, hogy jobb lenne rendelni, ugyanis egy gyümölcslén kívül tök üres. Már délelõtt benéztem, mert kicsit éhes voltam, de mivel nem volt bent semmi, meg közben Annie elvonta a figyelmemet, nem is foglalkoztam vele tovább.

Közben James valamiért mégis csak visszaül, és Annie elhelyezésével küszköd. Mosolyogva figyelem, hogy végül is Annie jön ki gyõztesen az ülési pozícióból. Jamest olvadt vajként tudja kenyérre kenni ez a csöppség. Tündériek.

- Van valami gond? – kérdezi rám pillantva. Gyönyörû, lélegzetelállító szemeivel aggodalmasan fürkészné tekintetemet, de nem merek ránézni, nem szeretném, ha kiolvasná szemeimbõl a féltékenységet és azt, hogy mennyire elvarázsolnak engem õk ketten.

- Nem, nincs semmi gond – rázom meg a fejemet zavartan. Szívem már csak attól is gyorsabban dobog, hogy ilyen aggodalmasan kérdezi, hogy mi van velem. Jajj, basszus, kicsi szívecském, ne dobogj már ilyen hevesen, nem tesz jót neked, ha csak feleslegesen reménykedsz. Csak barátilag kérdezte meg. Csak barátilag… Inkább gondoljunk másra! Mondjuk… mondjuk… mondjuk… mondjuk a kajára! Igen, ez az!

- Akkor mit eszünk? – kérdezem meg szerelmemet, aki láthatólag elmerül borús gondolatai közt, és rám se figyelve mereng el. Számat szorosan összeszorítom, és lassan mély lélegzetet veszek. Nemkezdekelkombinálnihogybiztosanabarátnõjéregondolhogymilehetvele. Neeeem, nem teszek ilyent. NEM, Phil!

- James? – rázom meg inkább a vállát, ahelyett, hogy leállnék magammal veszekedni és vitatkozni.

- Tessék? – kérdez vissza bambán. Kezem ökölbe szorul, hogy a barátnõje ilyen hatással lehet rá, miközben én, aki itt vagyok vele, semmilyen érzelmet nem váltok ki belõle. Basszus, én mindent elrontottam! Egy gyönyörû, és csodálatos nõ karjaiba löktem… Bassza meg! – Ja, igen, akkor. Mit rendeljek? – kérdezi apró mosollyal. Gyanakvóan méregetem, hogy vajon még mindig a barátnõjére gondol-e, de mikor látom, hogy már tényleg itt van, és most csak velem és Annie-vel foglalkozik, elmosolyodom.

- Pizzát rég ettem már… - jegyzem meg. Gyomrom követelõzõen kordul meg már csak a pizza gondolatára is, és csak reménykedni tudok, hogy nem olyan hangosan, hogy James is meghallja, mert ez tiszta égõ.

- Akkor legyen az – bólint, és nagyot sóhajtva föláll, és a kisasztalkához megy. Egy barna kis üvegcsét vesz föl onnan, ami gondolom, Annie gyógyszere lehet. Szegény kislány szemeibe könnyek gyûlnek, ahogyan õ is észreveszi, hogy mit fog kapni, de sajnos muszáj számára a gyógyszer. Basszus, még nekem is szörnyû érzés látni, hogy mennyire nem akarja, vajon milyen lehet akkor Jamesnek?

- Kis boszorkányom, ne sírj – simogatja James a kislánya arcát, de õ csak vigasztalhatatlanul sír. Gyönyörû arcocskája elvörösödik, és eltorzul. Jajj, szegénykém. Nem is tudom, James hogy tudja beadni neki a gyógyszert, ha ez a látvány tárul elé. Én nem is tudom, mit tennék a helyében. Édes bogárka… Lassan felé sétálok, hogy mellette legyek, hátha kell valami segítség. – Phill – szólal meg rekedten, én meg egybõl szolgálatra készen állok.

- Mit kell tennem? – kérdezem nyugtalanul. Félek, hogy valamit elrontok, de segíteni szeretnék.

- Amíg én elterelem a figyelmét, addig te cseppents egyet a füleibe, rendben? – kérdezi a szemembe nézve. Ijedten bólintok, és a kezembe veszem a gyógyszert. A másik oldalára sétálok, hogy könnyebben bele tudjak cseppenteni a fülébe, és mikor nagyjából elterelte Annie figyelmét, meg is teszem. Mikor sikerül, szegény kis tököcske vigasztalhatatlanul öleli magához drága apuciját, föl-föl zokogva. A szívem megszakad, látva, hogy mennyire szenved, de nem tudok mit tenni. Nem én vagyok az anyja.

Átsétálunk a konyhába, ahol James teljesen érthetõ, és igazán remek útmutatásai alapján elõveszek tányérokat, poharakat és gyümölcslevet, miközben õ a pizzásnak telefonál. Na ja… mindent föl kell forgatnom, mire rájuk találok, mert Annie-nek elõl voltak a dolgai, de a nekünk való tányérok és poharak pont azokban a szekrényekben vannak, amelyekre senki nem gondol. Csak egyszer érteném meg a pakolási technikáját… Mert ugye a kistányérokat a mosogató alatti szekrénybe kell tenni. Hát persze, ez teljesen logikus. A késeket pedig a hûtõ mellett, a kispolcon kell tárolni, egybõl a… gyönyörû díszdobozka mellett?

Ez meg mi?

Szívem hevesen kalapál, és eszem egyre csak azt hajtogatja, hogy „ne legyél buta, Phil, ne nézd meg!”, de kíváncsiságom túlságosan erõs, így felnyitom a fedelét.

Nem kellett volna.

Dermedten bámulom a kezemben tartott dobozkát, benne álmaim, és szívem összetörõjével, egy gyönyörû gyûrûvel. Fehérarany, és benne hat kis oldalas sorban gyönyörû szép kövecskék. Hogy milyen, nem tudom, de eszméletlenül szép gyûrû. És eszméletlenül heves fájdalmat képe okozni az a tudat, hogy ez nem az enyém. Kétségbeesetten nézek a dobozra, Jamesre és Annie-re, hogy hátha valamelyikük megcáfolja azt, hogy ez egy eljegyzési gyûrû, de… ezt lehetetlenség megcáfolni.

- James, ez… micsoda? – kérdezem kétségbeesetten, és csalódottan, de még reménykedve. Talán… Talán valamelyik tesója dugta ide, hogy ne találjon rá senki. Vagy… nem tudom. Bármi, csak ne az… ne az, hogy ez James gyönyörû barátnõjének az eljegyzési gyûrûje! Szívem fájdalmasan szorul össze, ahogy látom James arcán azt, hogy „a francba, lebuktam”.

- Én… - kezdi, de megáll. Szívem teljesen összeszorul, szemeimben könnyek gyûlnek, de mellkasomat keserû kacaj marcangolja. Istenem, de hülye voltam! Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy szeret engem, vagy legalább egy kicsit kedvel?! Én bolond. Még hogy nincs barátnõje… Basszus, hülye, hülye, hülye Phil.

- És ki lesz szerencsés? – kiáltom. Egész testem remeg, a sírás fojtogat, de próbálom magam visszafogni. Tudni akarom. Fáj, éget, szúr, marcangol az érzés, de tudnom kell. Tudnom kell, hogy mennyire vagyok neki fontos. Ha az vagyok legalább egy kicsit is, bevallja. – Annie rejtélyes anyja, igaz?

- Phill, ezt te teljesen félreérted… - kezdené. Félreértem? FÉLREÉRTEM?! Nem. Nem értek én félre semmit. Tisztán értem, hogy ennyire nem érdeklem.  

- Hogy lehet ezt félreérteni, szerinted? – kiáltom, és próbálom könnyeim nyeldesni, de már nem sokáig bírom. – Ennyire hülyének nézel?

- Elõször is, nem nézlek hülyének Phill, te vagy az, aki mindig palira vettél – suttogja. Tekintetében szemrehányás villan fel, és amit mond… én vettem hülyére?! – Másodszor is, ha nem vetted volna észre, az nem… - NEM! Nem vettem észre.

Mérgesen indulok meg felé, és legszívesebben zokogva püfölném a mellkasát, hogy én miért nem vagyok ilyen jó neki, de ezzel nem hoznék rendbe semmit.

- Sosem vettelek palira, James! Én mindig… - …szerettelek. Mindegy. Õt nem érdekli. – Akkora egy barom vagyok – suttogom magam elé meredve, majd szemeimet ráemelem. – Nem érdekel a mondani valód, légy boldog Annie anyjával!

A díszdobozt levágom, benne az életemet tönkretevõ gyönyörû gyûrûvel, és kiviharzok a lakásból. Nem látok túl jól, ezért megtörlöm a szememet, és valami nedves dologhoz érek. Jé… mikor kezdtem el sírni?

---*---*---*---

Miért nem vagyok neki elég jó?! Azért, mert rájött, hogy nem a fiúkat szereti? Vannak már nem-változtató mûtétek! Vagy esetleg a lábam miatt? Azzal nem tudok mit kezdeni… De ha a drog, alkohol, cigi, gyógyszerek miatt, akkor ezekrõl már rég leszoktam! Most is, bár egy hete, hazafelé, útközben az összes kocsma, italbolt és bolt csábítóan rám kacsintott, és a különbözõ italok mind rám kiabáltak, hogy vegyem meg õket, nem tettem. Tartottam magam. De akkor mi?! Ennyivel jobb nálam az a nõ?! Ennyire elüldöztem magamtól Jamest?!

Hisz még azt se volt képes bevallani, hogy van barátnõje! Istenem… akkora egy barom vagyok.

Hirtelen kopogást hallok meg. Biztos vagyok benne, hogy anya az, aki már teljesen halálra lehet rémülve, hogy egy hete ki sem léptem a szobámból, és csak zokogok, és zokogok, és az öngyilkosságon gondolkozom, meg azon, hogy hogyan tehetném magamat kívánatosabbá James szemében. Szegény anya… ezt nem kellene vele tennem. Nem kellene megijesztenem ennyire, így a sírásnyomokat nagyjából eltüntetem, és félig-meddig kisimítva a gyûrött ruháimat, az ajtóhoz botorkálok.

- Philliph Danniels, megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz… feleségül?

Döbbenten bámulok az ajtómban térdeplõ alakra. Egyik kezében egy csokor vörös rózsa, másikban pedig az a bizonyos díszdoboz. Õ meg… teljesen ki van cicomázva. Én… öh… azt hiszem, álmodok. Zaklatottan nevetek föl, hogy még álmomban is csak kínozni tudom magam.

- Jól van, Phil, tudom, hogy szereted kínozni magad, de ideje fölkelni! – motyogom magamnak halkan, és belecsípek a karomba. Áucs, ez fáj!

- Philliph? – kérdezi az elõttem térdeplõ jelenés kétségbeesetten rám nézve. Mint aki… mint aki már nem tud várni a válaszra. Mint aki már teljesen kivan, hogy nem tudja, mit akarok. De… ez nem lehet! Õ nem érezhet úgy, mint én!

- Te… tessék? – Hangom remegõs, alig bírom visszatartani sírásomat. Õ most…

- Hozzám… jössz… feleségül? – Igen. Õ most megkérte a kezemet. Újra, és újra magamba csípek, hogy tényleg nem álmodok-e, ha viszont igen, akkor sürgõsen föl keltsem magamat, de semmi. Még mindig ugyanitt térdel, kezében a vörös rózsákkal, és a díszdobozzal,

- Éééé… én most álmodom?! Ez… ez ugyanaz a gyûrû! Te… te ezt nekem… nekem akarod… adni?! – dadogom össze vissza, és a sírás kaparja a torkom. Agyam teljesen le van sokkolva, fogalmam sincsen, mit gondolhatnék.

- Nem álmodsz, vagy ha mégis, akkor közösen álmodjuk – jelenti ki. Ez… bíztató, úgy hiszem. - Igen, neked – mosolyogja kissé szomorkásan. Dedededede… nekem?! Tényleg nekem?! És mi van Annie anyával?! James barátnõjével… NEKEM?!

- De… de… de… a barátnõd! A gyönyörû, hosszú, göndör hajú, szürke szemû, karcsú testû, egészséges barátnõd…! Õt akartad elvenni, nem? Ééééé… ééé… én… éééén… nem engem! – kiáltom zavartan és próbálom földolgozni a látványt, hogy James, James, az én szerelmem, itt térdel öltönyben, rózsacsokorral a kezében, és éppen megkéri a kezemet.

- Milyen barátnõ? – értetlenkedik. Tehát… tényleg… tényleg nincs…? Reménykedõ tekintettel nézem, és hatalmas sóhajára szívem heves dobogásba kezd, az eddigi szinte mozdulatlanság után. - Mondtam, hogy nincsen barátnõm! – morogja sértetten. Esélyemre bizakodóan tekintek, mert ugye, ha nincsen a képben az a bögyös maca, akkor talán mégsem egy rossz vicc miatt térdepel még mindig elõttem, de azért teljesen, totálisan biztos akarok lenni benne, így egy utolsó akadékoskodás belefér. Ebbe még õrülten dobogó szívecském is beleegyezik, aki amúgy alig várja már, hogy James karjaiba repülhessen, és a mellkasából soha többet ki ne szálljon.

- De…

- Phil, nincsen de – vág a szavamba. Nincsen de? Akkor… Akkor… - Téged kérlek feleségül, mert téged… szeretlek. Mi a válaszod? – kérdezi, én meg az örömtõl bõgni kezdek. Ijedten pattanna föl, de mosolyogva a fejére simítok, hogy nincs semmi baj. Csak… annyira örülök.

- Istenem… hát nem álmodok… Te… itt vagy, és… és éppen megkéred a kezemet?! – kiáltok föl döbbenten, mikor megértem, hogy mit is jelent az, hogy egy gyûrût nyújt felém, meg az, amit mondott.

- Nem, nem álmodsz. És igen… megkérem a kezedet – motyogja egyre reménytelenebbül, és mind a rózsát, mind a dobozkát lejjebb ereszti. Ijedten ragadom meg a kezét, hogy ne álljon még föl, pont most, mikor végre tudom, hogy õ is szeret, és azt akarja, hogy hozzámenjek.

- Istenem, hát persze, hogy hozzád megyek! – kiáltom könnyeim fátylán át. Elképedten figyeli, ahogyan én is térdre omlok – ami megjegyzem, nem volt épp a legjobb ötlet tõlem, mivel a mûláb nem igazán bírja a gyûrõdést -, és kikerülve a kezeiben tartott dolgokat, a nyakába vetem magam.

- T… tényleg? – suttogja megdöbbenve, mire egy nagy cuppanóst nyomok arcára, amit több száz másik követ arcának minden egyes négyzetcentijére.

- IGEN! – kiáltom az örömtõl elragadottan, és megszorongatom az én édes szerelmemet. Karjai óvatosan fonódnak körém, hogy a virágok ne nyomódjanak össze, és ettõl a mennyekben érzem magam. Hát szeret! ENGEM! És nem mást! Nem azt a gyönyörû nõt! Nem Petert, nem egy bennszülöttet, hanem engem, egy mozgáskorlátozott, ex-narkós fiút. Istenem! Annyira, de annyira szeretlek, én Jamesem. - Igenigenigenigen. Ezerszer is igen! Ezt akarom mindennél jobban. – zokogom, de közben fültõl fülig ér a szám, annyira boldog vagyok.

Hirtelen taps hallatszódik a lépcsõfeljáró felõl. Érdeklõdve odakapom a fejem, és mikor meglátom a család nõ tagjait, elvörösödve fúrom bele a fejemet James vállgödrébe. Csintalanul akarnék beleharapni a nyakába, mert ezt mindig is imádtam harapni, és fogaim szinte fájnak már, de az a nyavalyás ing megzavar benne, ezért csak mélyen beszívom finom illatát. Szívesen maradnék még ebben a pozícióban jó sokáig, de már kezdem eléggé érezni azt a hülye csonkot, aminek nem tetszik a mûlábam feszülése, így kibontakozom az ölelésbõl.

- Bocsi, csak a lábam – válaszolom ki nem mondott kérdésére, hogy miért állok föl, mire elmosolyodva bólint.

- Akkor megkérdezem még egyszer. Philliph A. Danniels, hozzám jössz? – ajkamba harapva bólintok, és elõre nyújtom a kezemet.

- Igen – felelek hangosan is, mikor úrrá leszek fojtogató érzelmeimen, és csak kicsit remeg meg a hangom. A gyûrût fölhúzza ujjamra, ami olyan, minthogyha az én kezemre teremtették volna. Gyönyörû, és nagyon-nagyon-nagyon tetszik. Kicsit nõies a berakások miatt, de így tökéletes. Szemeimet ismét elfutja a könny, és az immár fölállt James nyakába borulok.

- Annyira szeretlek! – zokogom a mellkasába teljesen érthetetlenül. A könny és az anyag miatt hangom eltorzul, de nem vagyok képes újból kimondani, csak zokogok és zokogok. Minden bánatom, minden frusztráltságom, minden elfojtott érzelmem most jön ki, de James ölelésében hamar megnyugszom. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a férfit! Annyira nagyon-nagyon-nagyon szeretem…

- Gratulálok! – hallom meg nõi családtagjaim boldog hangját. Elpirulva bontakozok ki James ölelésébõl, de csak annyi idõre távolodok el tõle, hogy a zsebemben levõ zsepivel kifújjam az orrom, és megtöröljem az arcom – öhh… nem ebben a sorrendben -, majd mellé lépek, és átkarolom. Õ is viszonozza ölelésemet, és egymás vállát ölelve fordulunk a tesóinkhoz, anyukánkhoz. Hozzábújok édes szerelmemhez, hogy tudja, hogy vele vagyok, szeretem, imádom, csak az övé vagyok, James meg még szorosabbra fonja karját a vállam körül. Istenem, de boldog vagyok!

- Jajj, édeskéim, úgy örülök nektek! Mindketten úgy megérdemlitek már a boldogságot – csapja össze anya a tenyereit és könnyeit törölgeti. De jó! Olyan jó, hogy nem mérgesek, hogy mi újból összejöttünk, hanem mindhárman támogatnak minket.

- Úgy örülök! – mondja Jaesmin is vigyorogva, és ránk kacsint.

- Bátyus, olyan jó, hogy végre összejöttök. Gratulálok! – mosolyogja Sarah, és közben ide-oda dülöngél, és látszik rajta, hogy alig bír nyugton maradni izgatottságában. Ahogy ismerem, legszívesebben föl-alá pattogna örömében. Jajj, kicsi húgocskám, mihez kezdenék nélküled? Szerintem túl sem bírtam volna élni ezt az egy évet nélküled…

A gondolat hatására sírásban török ki, és újra játszom magamban ezt az elvesztegetett idõt, melyet Jamesszel külön töltöttünk. Istenem, de ostoba voltam, hogy nem tudtam már akkor, a szakításunk elõtt elmondani, hogy szívem csak érte dobog! Annyi elvesztegetett idõ! Csak azért, mert én egy hülye, függõ barom voltam… és ez az egy év! Az Amazonasban töltött egy éve… az amnéziájával még könnyen megbirkóztam, hiszen akkor velem volt, még ha nem is emlékezett rám, de azzal, hogy elment? Azt Sarah nélkül nem bírtam volna ki. Hálával tartozom ezért neki.

- Mi a baj? Megbántottalak? Nem akarsz mégsem hozzám jönni? Phil! Phil, kicsim, mondj már valamit! – esik teljes kétségbe James, és maga felé fordít. Próbál a szemeimbe nézni, de ahogyan arcomat maga felé is fordítja, akkor is kerülöm tekintetét. Úgy szégyellem magam!

- Se… semmi baj, csak… úgy örülök! Annyira nagyon örülök… - motyogom, és végre a szemébe nézek. A tekintetében látott mérhetetlen szerelemtõl teljesen elgyengülök, és olvadt masszaként folyok bele óvó ölelésébe. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek!

- Én is kicsim, én is – mosolyogja, és egy apró csókot nyom ajkamra, de még mielõtt végre elmélyülhetne, elhajolok tõle. Muszáj most kimondanom. Addig nem csókolhat meg. Ki kell mondanom, hogy tudja, hogy szeretem.

- Szeretlek. Szeretlek James Schröder, mindennél jobban. Annyira, hogy azt elmondani sem lehet – fogom meg az arcát, és komolyan a szemibe nézek, hogy egy szemernyi kétsége se legyen úgy, mint a legutóbb. Szeretetteljesen elmosolyodik, és végig simít a nem rózsás kezével arcomon.

- Én is szeretlek, én Napsugaram.

- Bátyus, bátyus, bátyus, ugye lehetek én a koszorús lányod? – szakítja félbe ezt a meghitt, szerelmes pillanatot édes hugicám izgatott kérdése. Mindenki önfeledten fölnevet, és egy utolsó csókot váltva kibontakozom az ölelésébõl, de karja biztonságot adó érintése elõl nem húzódom el, csak úgy állok, hogy láthassam õket, ahogyan anya örömkönnyeket hullat, húgi izgatottan izeg-mozog, Jaesmin meg úgy vigyorog, hogy félõ, csak azért leesnek a fülei, hogy a szája körbeérhesse a fejét. Nekem van a világon a legjobb családom.

- Hát persze, hugicám. De nehogy bárki is azt képzelje, hogy egy puccos fehér ruhát veszek majd föl! – nézek szét tettetett rémülettel. Igazából mindegy. Jamesért még egy olyan borzalmas nõi esküvõi ruhába is fölöltöznék, csak hogy komolyan feleségül vegyen.

- A francba, pedig már elképzeltelek csipkés, habos-babos szoknyácskában, pánt nélküli felsõben… - vigyorogja hugica. Összehúzott tekintettel méregetem, de nem sokáig bírjuk, és mindkettõnkbõl kirobban a nevetés. Istenem, de régen nevettem ilyen önfeledten!

- Biztosan csini lennél benne. Te mindenhogyan gyönyörû vagy – bókol James is, és a nyakamba csókol. Elpirulva fordulok felé, és hogy a zavaromat leplezzem, morogni kezdek.

- Kac-kac-kac – mondom, és hajamat elõre rázom, hogy eltakarja vörös arcomat. Régen hallottam tõle ilyen bókot. Nagyon-nagyon régen… sõt, még annál is régebben, hiszen drogos koromban nem igazán voltam az az ember, akinek lehetett volna bókokat mondani. Bár… James akkor is megtette. Mikor rémálmoktól átvergõdött éjszaka után olyan voltam, mint akin átment egy úthenger, õ akkor is csak bókolt. Istenem, õ egy kincs… egy kincs, akit elvesztettem, de most, hogy visszaszereztem, soha, de soha többet el nem eresztem.

- Jaj, kicsikéim, úgy örülök! – zeng föl anya hangja. - Tényleg! Gyertek, gyertek, meg kell beszélni az esküvõ részleteit. Mikor lesz, hány fõt hívunk meg, kiket, és még annyi mindent el kell intézni! – pörög rá egybõl az esküvõ témára, amit eléggé zavartan fogadok. Ennyi elintéznivaló lenne egy esküvõ körül? Gondolom, nem kell annyi vendég, hiszen én mondjuk csak õket, és Sissyéket ismerem, de lehet, hogy nekik sok rokonuk, és barátjuk van, akikkel tartják a kapcsolatot. Tényleg! Sissy! Ki kell majd békíteni õket Jamesszel, mert mióta hazajött az én édes võlegényem – hajj, de jó ezt kimondani: võlegényem -, azóta nem beszélnek. Jajj… Mennyi elintézni való…

- Anya, ekkora felhajtást azért nem kell csapni – motyogom, de persze megint csak én leszek a tudatlan, szervezéses dolgokhoz nem értõ fiú, aki inkább foglalkozzon csak azzal, hogy megtartja a võlegényét, az esküvõt meg csak bízza a szakértõkre, alias, a lányokra.

- Dehogyis nem! A kisfiam… az én két kisfiam összeházasodik! Istenem, annyira boldog vagyok! – A nagy boldogságában szinte nem is itt van, hanem a felhõk közt lebeg.

- Szerintem anya boldogabb, mint ti ketten vagytok. – Egymásra nézünk Jamesszel, és lágyan elmosolyodunk.

- Nem, nem hinném – szólalunk meg egyszerre, általános vigyorgást kiváltva a lányokból, és magunkból is. Azt hiszem, ezt hívják „egy hullámhosszon vagyunk”-nak…

- Apátok hogy fog örülni, mikor haza jön! Mindannyian annyira szurkoltunk nektek! – hadarja anya. - Phil, kicsikém, tudod, hogy úgy szeretlek, mint a saját gyermekemet? – kérdezi ujjait tördelve, és félõsen rám nézve.

- Igen anya, tudom, és végtelenül hálás vagyok érte – mosolygom meghatottan. Soha nem tudom meghálálni azt a sok jót, amit értem tett. Befogadott a családjába engem is, és Saraht is, pedig tudta, hogy mi mindent tettem Jamesszel. Végtelenül hálás vagyok neki, és úgy szeretem én is õt, mint a saját édesanyámat szeretném. Biológiai anyám emléke örökre itt marad a szívembe, de most már õ az anyukám.

- Akkor jó. Gyere, had öleljelek meg! – mondja, és kitárja karjait. Kicsit eltávolodom James ölelésébõl, és egy kevésbé biztonságos, de hasonlóan szeretetet sugárzó ölelésben találom magam. – Ne bánsd meg Jamest, kérlek, jó? – suttogja halkan a fülembe, hogy senki más ne hallja meg. Értem aggodalmát, és bólintok.

- Soha nem t… -…enném. Ez így nem igaz, mert annyiszor, de annyiszor megbántottam, így inkább korrigálom. – Soha – suttogom ugyanolyan halkan. Mosolyogva bontakozik ki az ölelésbõl, és jól szemügyre vesz, majd ellép tõlem.

- James… - kezdi szipogva fia elõtt állva. - mikor hazajöttél, annyira örültem. Mikor megláttam a kezedben a kislányodat, a nagymama felem hihetetlenül boldog volt, mert azt hittem, tõled sohasem lesz unokám, és kiderült, hogy mégis, viszont a másik felemben egy világ omlott össze. Azt hittem, hogy ti, Phillel, már sosem fogtok összejönni. De nem így lett. Nagyon boldog vagyok – mondja, és a hangján is hallani, hogy mennyire boldog, és õt is megöleli. Annyira örülök, hogy ilyen családom van! Szeretem õket.

- Na, de gyertek le, ülve sokkal könnyebb lenne megbeszélni a dolgokat! – csapja össze kezeit, mikor kibontakozott az ölelésbõl. Jamesszel egymásra nézünk, de még csak bólintanunk sem kell, meg semmi, egybõl kitaláljuk a másik gondolatait. Nem, most nekünk több év történéseit kell megbeszélnünk.

- Anya, mi kicsit késõbb megyünk le – mondja James, és megszorítja a kezemet.

- Igen, még nagyon sok megbeszélni valónk van – jegyzem meg én is, és mosolyogva, egyben az elõttünk álló beszélgetés miatt aggódva bújok James mellkasához.

- Rendben, kis jegyespár, beszéljétek meg, ami kell, aztán gyertek, mert esküvõt akarok szervezni! – fenyeget meg minket az ujjával játékosan. Mindenki nevetésben tör ki, majd õk integetve lemennek, így csak kettesben maradunk fönt az emeleten. Egymással szemben ácsingózunk, egymás tekintetébe mélyedve, szinte egy örökkévalóságig.

- Szeretlek. Elmondhatatlanul, végtelenül szeretlek. – Hangom komoly, de szívem õrült kalapálása miatt megremeg, akár csak én. Az egész testem halványan remeg, nem tett jót neki a stressz, és a többi…

- Én is téged.

- James… - jut eszembe egy gondolatom, mely jó párszor megfordult a fejemben, mikor még azt hittem, hogy az én édes võlegényem egy gyönyörû nõbe szerelmes.

- Igen?  Kérdez vissza felhúzott szemöldökkel, kicsit nõiesen nyervogó hangom hallatán. Még sosem adtam ki ilyen hangot, de ha már a kérdésem ehhez fûzõdik, miért ne tehetném most meg? Ha minden jól megy, soha többet nem kell majd használnom, mert azért büszke vagyok arra, hogy férfi vagyok, de most vicces.

- Ugye a feleségül kérést nem úgy értetted, hogy át kell magamat operáltatnom? – kérdezem látszólag félve, kerek szemekkel, de közben alig bírom visszatartani arckifejezése miatt majd’ kibuggyanó kacagásomat.

Istenem, hogy én hogy imádom ezt az embert!

- Igen, ezt mondtam, kicsim – feleli teljes természetességgel. Csodálkozva, egyben mérhetetlen örömmel nézek föl rá, és mosolyát látva én is elmosolyodok. – Jól hallottad.

- De miért? – kérdezem rettegve, de boldogan. Lehet, hogy túlságosan reménykedek, és csak… csak kedvel engem, azért mondta, hogy kicsim, de legalább kedvel! – Miért mondtad ezt?

Elkomorodva pillant rám, és hosszú, hosszú percekig csak figyel engem, mint aki azon vacillál, mit is mondjon. Valószínûleg ez így is van… Szomorkodva gondolok arra, hogy lehet, hogy mégsem kedvel, csak a pillanat hevében mondta ezt, és a közös gyerek, meg minden vele közös álmom elszáll a semmibe. Hát… legalább vele lehetek.

- Ez… legyen az én titkom, Phill – pillant rám mosolyogva. Szóval akkor… akkor nem kedvel. Nem szeret. Csak a pillanat hevében mondta ezt. Értem… – Bízz bennem, kérlek – suttogja. – Eljön majd az a holnap, amikor sikerül fájdalom nélkül, hogy ki Annie anyja.

Bízzak meg benne?! Miért bíznék meg benne, ha õ sem képes megbízni bennem? Persze, tettem is azért, ha ne bízzon meg bennem, nagyon-nagyon sok rosszat, de… de hogy bízhatnék meg benne? Miért nem mondja el nekem?

Fejemet lehorgasztom, és könnyeimet nyeldesve próbálok kinyögni magamból valamiféle választ. – Hogy kérhetsz ilyet, mikor ezek szerint te sem bízol bennem? Egyébként is, ez a dolog nem aprócska, James. Az ilyet az emberek nem szokták titkolni – mondom dacosan, hátha ezzel elérem, hogy most válaszoljon. Hogy most magyarázza meg, és oszlassa el kétségeimet, vagy döntse minden reményemet porba. Nem akarok feleslegesen reménykedni. Nem bírnám ki, ha még tovább reménykednék, aztán meg megtudnám, hogy semmi esélyem még a jóvá tevésre sem, és csak azért szeretné, ha segítenék Annie fölnevelésében, mert megsajnált. Ezzel kitépné a szívemet. Nem bírnám ki…

- Tudom. Tudom, Napsugár – ölel magához még szorosabban. Karjai közt úgy érzem, a mennyben vagyok, de a megszólításra meghökkenten, egyben heves szívdobogással kapom föl a fejemet, hogy aztán majdnem telibe kapjam James orrát. Lábujjhegyre – no meg mûláb-hegyre – állva próbálom megnézni, hogy nem okoztam-e túl nagy kárt, és igyekszem bûnbánóan pislogni, hogy ne akadjon ki rám túlságosan az én édes, örök szerelmem. Szelíden, de határozottan nyom vissza a földre, és csak azért nem szomorodok el, hogy nem akarja, hogy az arca közelében legyek, mert közben mosolyog. És mikor mosolyog, képtelen vagyok rá haragudni.

- Én… sajnálom – szabadkozok, és már kezdenék össze-vissza hadarni, de édes mosolya lenyugtat, és csak egy „nem akartam!”-ot nyögök még ki.

- Semmi gond, nem történt semmi, látod? – veszi el az orra elõl a kezét, és látom, hogy tényleg nem nagyobbodott meg, tényleg nem vérzik, és tényleg nem esett le a helyérõl.

- De annyira megleptél azzal a… - …azzal az édes, tündéri, szívmelengetõ, reménykeltõ - szóval. Napsugár? – értetlenkedek, és reménykedõ szívecskémet próbálom lenyugtatni, hogy ne dobogjon ilyen hevesen, lehet, hogy csak… nem tudom. De nem kellene túlságosan reménykednie, még a végén még kisebb darabokra esne. – Mégis mire célzol ezzel, James?

Gyanakvó kérdésem után elmosolyodva húz magához erõs, védelmezõ karjaival, elérve azt, hogy kis tini, szûz kislányként omoljak ölelésébe.

- Egy kislány elvarázsolt, így lett õ az én kis boszorkányom. Ha csak rám mosolyog, felkacag, már is varázslatosabb a világ, reménnyel teli, mint egy tündérmese – meséli mosolygósan és ábrándosan. – Egy férfi pedig örök fénnyel árasztja el világomat, õ lett így az én létfontosságú Napom, akinek hiánya megöl, fájdalmat okoz, magányba taszít. Viszont ha látom, és fényével eláraszt, én vagyok a legboldogabb ember a világon. Kitalálod, kikrõl van szó?

Elakad a lélegzetem, és úgy érzem, az egész világ mozdulatlanságba dermed. Teljesen elpirulok, a bíbor legvörösebb árnyalatában pompázó arcom szinte ég szerelmem tekintetének súlya alatt. Egyedüli biztos pontot James, én édes szerelmem szemei adnak. Agyam, mint a lefagyott számítógép, egyre csak James szavait ismételgeti, és nem csinál mást. Nem gondolkozik, nem pörög, nem keres magyarázatot. Csak újra és újra lejátssza James szavait. Teljesen elveszünk egymás tekintetében, és egyikünk sem mozdul.

A… Napja? A Napsugara? É… é… én lennék?

- Rólunk… ró-rólam és Annie-rõl – nyögöm ki nagy nehezen, mozgásra és gondolkodásra ösztökélve agyamat.

- Talált – súgja a fülembe, leheletével végig bizsergetve az egész testemet, majd szép finoman elválik tõlem, mikor mást nem tud kihúzni belõlem. Lesokkolt, ledöbbent és a reménytõl illetve a boldogságtól és szerelemtõl õrülten verdesõ szívvel és dagadó mellkassal nézek utána, ahogyan egyre távolodik tõlem, megnézni a fölsíró kislányát.

Õ… õ most… most… mondhatni bevallotta, hogy szeret?

---*---*---*---

- Megjöttem – kiáltom elég hangosan, de közben vigyázva, hogy Annie-t ne ébresszem föl, hogyha alszik, mikor végre átérek Jameshez. Hosszú volt az út idáig, és mivel sajnos senkit nem tudtam rávenni, hogy hozzon el ide, így a botommal kellett átsántikálni a városon. Nem tudom, mi a gond, csak annyit tudok, hogy James hajnalok hajnalán fölhívott, teljesen kétségbeesve, hogy neki segítség kell. – Hé. Hol vagy…? – kérdezem, és bekukkantok a konyhába, a nappaliba, de végül a szobában találok Jamesre, kezében a sírós, nyöszörgõ Annie-vel. Borzalmasan néznek ki mindketten. Dermedten állok meg az ajtóban, és próbálok rájönni, hogy itt meg mi történhetett, James miért ennyire zilált, és Annie miért ennyire nyûgös.

- Úristen, mi történt? – kérdem lesokkoltan és besietek hozzájuk, már amennyire fájós lábbal sikerül. Vagyis fájós csonkkal… – Nem nézel ki valami jól.

- Hajnalban megjártuk Annie-vel a sürgõsségit. Negyvenfokos láza volt… Annyira féltem, hogy valami komoly baja van. – Istenem… mennyire ki van bukva szegénykém. Sírós hangja, és Annie nyöszörgése aggodalommal tölt el, de próbálok nem kiborulni, kell, hogy valaki eszénél maradjon, mert James nem éppen úgy néz ki, mint egy profi orvos. De persze ezt nem is várja el senki, hiszen borzasztó lehet neki, hogy a kislánya ennyire rosszul van. – Annyira féltem… - Elhiszem.

- James… - kezdem megállva fölötte, és próbálok nem túl közhely bíztatást kitalálni. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – Hát, nem sikerült. De mindegy is, a lényeg, hogy ez így lesz. Nem lesz semmi baj. Nem történhet Annie-vel semmi baj. Tudom, hogy nem lesz semmi gond.

- De õ még olyan kicsi, olyan törékeny – motyogja elõre-hátra dülöngélve, teljes letargiában. – Nem akarom elveszíteni. Õt már nem bírnám ki. 

- Nem fogod elveszteni – jelentem ki határozottan és mellé sétálok. Vállára simítom kezemet, hogy megpróbáljam megnyugtatni. Kétségbeesetten pillant föl rám, és szemeimbe nézve várja azt, hogy ne csak beszéljek, hanem tényleg így is legyen.

- Honnan tudod ilyen biztosra? Olyan, mint egy porcelán baba, és most beteg! – kiált föl, karjaiba vonva édes kicsi lányát. Aggódva ringatja, és próbálja csitítani zaklatott sírását. Szegény kislány belekapaszkodik apja felsõjébe, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont neki. Szívem sajogni kezd látványukra, és, mivel mást nem tudok tenni, legalább a nyugtatásban segítsek, átölelem szerelmemet, és Annie haját cirógatom. Hûvös érintésem láthatóan jól esik a kisbabának, aki próbál jobban idebújni. Legalább ennyit segíthetek, hogy meleg homlokát lehûthetem a kinti hûvöstõl hideg érintésemmel. Szerelmem férfias illata orromba kúszik, ahogy ölelésembe dõl, és csak reménykedni tudok, hogy nem veszi észre hevesen dobogó szívverésemet.

- Mert nem lesz semmi baja. Jó orvos vagy, tudsz rajta segíteni, és jó apa is vagy – suttogom a fülébe, hogy ne riasszam föl szegény Annie-t, aki kezd megnyugodni. Na jó, nem csak Annie az oka, hanem az is, mert tetszik az a kis remegés, amit a suttogásom vált ki Jamesbõl.

- Nem vagyok orvos! És fõleg nem gyerek orvos! – csattan föl halkan, és fejét hátrafordítja, de olyan gyorsan, hogy alig bírom elkapni fejemet, hogy ne ütközzünk össze. – Nem lehetsz benne biztos! – Tekintete akár az õrülté, de tudom, hogy ezt csak a kétségbeesés váltja ki belõle. Azzal a kezemmel, amelyikkel nem Annie-t cirógatom, James arcát simítom végig, és megnyugtatóan rámosolygok.

- James, kérlek, higgadj le! Azzal nem teszel jót Annie-nek, hogy mindenféle ilyenen töröd a fejedet – csitítgatom, és próbálva elterelni a figyelmét az érzelmi részrõl, a technikai részre terelem a témát. - Mi a legfontosabb teendõ most?

- Az, hogy ne menjen föl még jobban a láza – feleli megtört tekintetét rám függesztve.

- Rendben, és mit kell hozzá tenned? – kérdezem, és hogy tovább nyugtassam, az õ arcát is simogatni kezdem. Úgy veszem észre, az érintésem megnyugtató hatással van rá, így nem vagyok rest kihasználni. Most nagyon nem tesz jót, ha pánikolni kezd, hiszen ezzel csak árt a babának, és saját magának is.

- Hideg vizes borogatás kell mindkét csuklójára – motyogja. Hirtelen az óra felé tekint, és elkerekednek a szemei. – De nekem mennem kell, neked kell vigyáznod rá! – adja kezembe a szuszogó kislányt, aki egybõl hûvös pólóm felé fordul. Azt hittem, kint melegebb lesz, de a napos idõ csalóka volt, és mire ide értem, kicsit átfagytam, de egyesek számára ez csak jó, jó hûvöset bocsájtok ki. De… de… de!

- MI?! Nem! Én… én-én-én-én nem tudok figyelni egy beteg kisgyerekre! Még magamra se tudok vigyázni! – hadarom kétségbeesetten, és csak azért nem kezdek el csapkodni, és hátrálni, mert nem akarom megriasztani az éppen félálomban tengõdõ beteg kislányt. De ez tényleg így van! Én még magamra sem tudok vigyázni, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Elintéztem, hogy húsz évesen amputálni kelljen a lábamat, én nem vagyok képes egy ilyen kis törékeny kislányra vigyázni! Hogy tehetném?!

- De tudsz. És te mondtad, hogy szeretnél segíteni a nevelésében, nem igaz? – idézi vissza a múltkori kérésemet, amit tényleg komolyan gondoltam, és gondolok most is, de basszus, egy beteg gyerekre nem tudok vigyázni! Én tele tömtem magam fájdalomcsillapítókkal, alkohollal és droggal, de ezt nem tehetem meg egy kisbabával, pláne nem James szeretett kislányával! - Most nagy szükségem lenne rád, mert be kell mennem az egyetemre.

- Tudom! De nem arról volt szó, hogy egy beteg kislányra! Én képtelen vagyok erre! Nem lehetne elhalasztani az egyetemet? – kérdezem esdeklõ szemekkel Jamesre nézve, aki már ruháját igazgatja, és holmijait pakolja, amiket vinnie kell.

- Nem sajnos. De kérlek, vigyázzál Annie-re! – kérlel nekem háttal, de ahogy elpakolta minden dolgát, megpördül, és mélyen a szemeimbe nézve, aggódó és könyörgõ tekintettel hozzáteszi: - Kérlek!

- Rendben. Megteszek mindent, amit csak tudok – sóhajtom, és ringatni kezdem a meg-megmoccanó, kicsit nyöszörgõ kis tököcskét. - Akkor, mik a teendõim? – kérdezem, hogy tudjam, mikor mit kell vele tennem.

- Hideg vizes borogatás a csuklójára, de csak amikor érzed, hogy megy föl a hõje. Gyógyszert nem szabad neki adni, az egyetlen lázcsillapítót már beadtam neki, a fülébe háromszor kell csöppenteni, ebbõl egy már meg van, délben kell a másodikat, este meg majd a harmadikat, de délre már haza érek. Enni csak kis almapürét kaphat, maximum banán pürét, de azt inkább ne – hadarja az információkat, amiket alig bírok megjegyezni. Almapürét szabad, mást nem, a gyógyszereket õ elintézi, ésésésés… hidegborogatás kell. Gondolom, a legjobb az, hogyha tud aludni, ha meg nem, akkor megpróbálom elaltatni, vagy elterelni a figyelmét valamivel.

- Rendben. Mindenre figyelek – bólintok határozottan. Legszívesebben pánikba esve szaladnék ide-oda, hogy James mégis hogy képzelte, hogy egy délelõttre rám bízza a beteg kislányát, pont RÁM, de ennek nem most van itt az ideje. Nem tehetem meg ezzel a kis édes tököcskével, akinek az „anyja” szeretnék lenni, hogy kiakadjak. Nem. Egy ember a családjában untig elég, aki nem bír józanul gondolkozni az aggodalom miatt. És azt a pozíciót James már lefoglalta magának, így nekem kell a józanabbnak lennem. Basszus… Én sohasem voltam józan, sohasem tudtam józanul gondolkozni! Honnan a fenébõl veszem, hogy pont most fog sikerülni?!

- Vigyázz rá! – kér könyörgõ, vörös szemekkel, mire egybõl lehiggadok. Igen… most a legfontosabb, hogy vigyázzak a szerelmem tündéri kislányára, aztán majd mikor James visszajött, akkor ráérek pánikolni. Most nem.

- Megígérem – mondom határozottan, és egy bíztató mosolyt küldök neki, hogy lássa, tényleg komolyan gondolom ezt. Pár pillanatik mereven figyel, de aztán láthatóan felenged kissé, és gyorsan ide siet hozzánk.

- Köszönöm. Édes kis boszorkányom, gyógyulj meg. – hajol le, és egy puszit nyom a karjaimban tartott kislány feje búbjára. - Én drágaságom, a papa igyekszik haza, de most el kell mennie. Legyél jó kislány. Szeretlek, kicsikém – suttogja, és elérzékenyülten figyelem, hogy mennyire szereti a kislányát. Egyszerûen nem tudok féltékeny lenni rá, hiszen ha nem is tudom, gondolom, hogy õt sokkal jobban szereti, már ha szeret engem, és õ teljesen más helyet foglal el a szívében. Nem tudnék, de nem is akarok versenyezni vele. Versenyezni? Ugyan! Az lehetetlen, és durva is lenne… – Vigyázzál rá! Kérlek – kérlel a szemeimbe nézve. Közeli arca elolvaszt, de most ez komoly dolog, így próbálom összeszedni a pocsolyásodó testemet.

- Vigyázni fogok, mint a szemem fényére – mosolygom meg aggodalmát. - Most menj – hessegetem el, hiszen biztosan sietnie kell, fõleg hogy aztán siethessen haza.

- Sietek, ahogy csak tudok! Ha bármi gond van, akkor a mobilon elérhettek, rohanok haza. A kórház számát tudod, anya mobilját szintén… - hadarja hátrálva, próbálva minél több információt belesûríteni abba a kis idõbe, amíg kiér a szobájából.

- Menj már! – kiáltok rá halkan, kicsit nevetõsen. Édes, hogy ennyire félti a kislányát. Ettõl csak még jobban beleszeretek. Istenem, de jó lenne, ha Annie tényleg a közös kislányunk lenne… Álom, gyönyörû álom.

- Jó, megyek. Vigyázzatok magatokra! – köszön el, és eltûnik a szoba elõl.

- Vigyázunk. Szia… - köszönök a semminek, és figyelmemet Annie-re fordítom.

---*---*---*---

- Na, kis tököcske, most mit csináljak veled? – kérdezem, mikor nyûgösködve ki akar szállni az ölembõl. Etetés után vagyunk, és csak egy nagyon kevéske reszelt, pépesített almát tudtam megetetni vele, szinte az összes a ruháján, és az én ruhámon kötött ki. - Ugye tudod, hogy nem tudom, hogyan kell egy beteg gyerekkel bánni? Sõt, igazából a kisgyerekekkel se igazán tudok bánni… - motyogom, és eltartom magamtól, hogy ne kenjük össze egymást, de ez nem igazán tetszik neki, így visszaveszem a mellkasomnak döntve. - Jajj, Annie, ne sírj, kérlek. Gyere, menjünk… ööö… a szobácskádba. Vagy a nappaliba. Hová szeretnél menni? – kérdezem, és elindulok a szoba felé, de az nem tetszik neki, így inkább a nappaliba megyek. - A nappaliba? Rendben – mosolygom fáradtan, és bekapcsolva az egyik mesét, próbálom elterelni a figyelmét az átöltöztetésrõl. - Na, kicsikém, nyugodj le, kérlek. Nézd, Malacka, hogy ugrál! És ott van Micimackó is! Naa, kicsikém, nézd a mesét – kérlelem, miközben azzal szenvedek, hogy föladjam rá a bodyját. A képernyõn ugráló állatkákra mutogatok, hogy arra figyeljen, ahelyett, hogy az átöltöztetésében akadályozzon meg. Nagy nehezen sikerül föladnom rá a tiszta ruhát, és fölveszem az ölembe. - Nem akarod? Rendben, akkor… akkor… akkor… gyere, menjünk a szobádba. Lefekszünk aludni, jó? – beszélek hozzá folyamatosan, hogy hangommal eltereljem a figyelmét a fájdalomról. Ha jól vettem észre, a hangom megnyugtatja, így próbálok minél többet beszélni neki, de hangszálaim már kezdenek berekedni a sok dumától. - Nézd, kis tököcske, ide most szépen lefekszünk, és mesélek neked valami szépet, jó? – fektetem le õt is és magamat is.

Fáradt vagyok. Nagyon fáradt… Egy ilyen kisbaba nagyon sok energiát igényel, hát még betegen. Ahogy leér a fejem James párnájára, úgy érzem, mindjárt elalszom, így én inkább fölülök, és az ágy melletti borogatást birizgálom, és pakolom rá Annie csuklócskájára.

- A kis nyuszi és az õzike elmentek sétálni az erdõbe – kezdem a mesémet. Sosem voltam jó a mesék megjegyzésében, de hátha tudok improvizálni egy kis történetet. - Egyszer csak, találkoztak a medvével… vagyis nem. Ááááh, nem tudok mesélni! Jól van, jól van, várjál Annie… Ööö…– motyogom össze-vissza, mikor eszembe jut egy ötlet. Ha mesélni nem tudok, egy réges-régi altatódalt még össze tudok hozni, amit még anya énekelt nekem. - Tudom már!

- Békén szusszan a mackó had, puha párnán alszik a tó. Lengõ hinta is elszunnyad, sûrû éj lesz jó takaró! Kicsim, álmodj már, csuda álom száll, ide repül a szemedre, csitt, kicsi tente, csillag gyermeket elringat, odafönn a Hold nagyapó. Kicsim, álmodj már, csuda álom száll, ide repül a szemedre, csitt, kicsi tente, csillag gyermeket elringat, odafönn a Hold nagyapó… - éneklem halk, megnyugtató hangon. Nincs valami jó énekhangom, de szerencsére ez nem zavarja Anniet. Hála az égnek, elaludt…

---*---*---*---

- Meg… jöttem… - halkul el James hangja, ahogy meglát minket az ágyban. Álmosan pislogok föl rá, majd az órára. Délután kettõ van, én meg tök fáradt vagyok.

- Pszt, alszik – suttogom, és följebb tornászom magam, ülésbe.

- Hála az égnek. Hogy bírta? – kérdezi, és beljebb jön. Cuccait csak leteszi a fal tövébe, és óvatosan közelít hozzánk, hogy ne essen orra, ne rúgjon bele semelyik szétdobált játékba.

- Egész jól. Az elején nyöszörgött, és nem tetszett neki a Micimackó, de miután énekeltem neki, elaludt. Többször fölébredt, hogy sírjon, mert fölment a hõje, de szerencsére láza nem volt, így egész hamar lement a hõje a borogatás hatására. A kupit majd összetakarítom, de mire megtaláltam azt a plüsst, amelyik tetszett neki, és nem dobta azonnal le a földre, az összes játékát elõ kellett vennem.

- Nem is tudom, hogy köszönhetném meg – mosolyogja, és letérdel az ágy elé, hogy kb egy szintbe kerüljön velünk.

- Sehogyan. Örülök, hogy segíthettem. – mosolygok a szemeibe nézve. Szeretem, és bármikor bármit szívesen megtennék neki. Neki és ennek a tündéri kislánynak. Nagyon, nagyon, nagyon szeretem õket. – James… - szólalok meg bátortalanul, de aztán megakadok. Nem most kellene ezt bevallanom.

- Igen? – dönti oldalra a fejét, kíváncsian vizsgálva engem. Beharapom ajkamat, de aztán megrázom a fejemet. Nem, ez most nem jó idõ a szerelmi vallomáshoz. Majd… majd késõbb.

- …semmi, most nem alkalmas.

- Mit szerettél volna mondani?

- Késõbb, mikor Annie meggyógyult, elmondom, ígérem. Jó? Bízz bennem – mondom majdnem ugyanazokat a szavakat, melyekkel õ biztatott. Vajon õ bízik bennem ennyire, hogy elhiszi, tényleg elmondom? Mert el fogom mondani. Amint Annie meggyógyul, bevallom neki örök szerelmemet, hiszen nem akarok tovább reménykedni. Tudni akarom, hogy van-e valami esélyem, vagy inkább tûnjek el a szeme elõl, és csak mikor kell a segítségem Annie nevelésében, akkor bújjak elõ csigaházamból.

Hamarosan úgyis itt a szülinapom, egy hét múlva, és akkorra már talán meggyógyul Annie. Akkor majd szülinapi ajándékként vagy megkapom James szívét, vagy pedig apró porszemcsékké töröm majd a sajátomat, de tovább nem fogok várni. Akkor bevallom, hogy mennyire szeretem.

De… most meg mit csinál? James?! James, szerelmem, miért… sírsz? Õ… sír? De miért tenne ilyet? Sírni az emberek olyankor szoktak, ha a szerettükkel történik valami. De én nem vagyok senkije! Csak az exe… az exe, aki oly sok rosszat tett vele, hogy ki kellett menekülnie az Amazonasba, ahol találkozott élete szerelmével, aki szült neki egy gyönyörû kisbabát.

Talán mégsem rontottam el az életét… De ez nem magyarázza meg, hogy miért sír azért, mert amputálták a lábamat. Vagy nem ezért sír? Bassza meg! Megõrjít ez a tudatlanság!

- James? – kérdezem megdöbbenve, és egy kicsit talán hisztérikusan is. – Mi… -…ért sírsz? Lenne a kérdés, de nem fejezhetem be. Nem is tudnám. Már közelsége is teljesen megrészegít, hát még mikor nagyon-nagyon-nagyon közel hajol hozzám, és…

… megcsókol. Forró ajkai tûzbe hoznak, mégis, megfagyasztanak. Mozdulni sem bírok csókja hatására, de mikor érzem, hogy el akarna hajolni, minden józan eszemet sutba vágom, és magamhoz rántva szorítom ajkaimat szájára. Õrületes, vérpezsdítõ, pokolba taszító, mennybe emelõ csókot váltunk. Egész testem belebizsereg az érzésbe, hogy végre, oly sok idõ után ismét enyémek az ajkai, csak az enyémek. Senki másé. Nem mást ölel óvó, biztonságot nyújtó karjaival, nem mást csókol puha, szerelmetes ajkaival, és nem másnak engedi, hogy selymes, észveszejtõen lágy hajába túrjon, csak engem, csak nekem. Szinte önkívületben, õrülten esek neki, nyelvemmel vad, szenvedélyes, soha véget nem érõ táncba hívom övét. Mikor kettõnk nyelve találkozik, hihetetlen érzés fut végig testemen. Mintha beleállítottak volna egy forró vizes kádba, amibe aztán beledobtak egy bedugott hajszárítót – egyszerre forró, megrázó és érzem úgy, meghalok. De boldogan halnék meg karjai közt. Istenem, hogy én mennyire vágytam már ezek közé a karok közé!

Minden csodának vége szakad egyszer, ahogy a mi csókunknak is. Lassan, de elválik tõlem, megszakítva még azt az apró kis nyálcsíkot is, mely összekötött kettõnket, de szerencsére nem távolodik el túlságosan, homlokát enyémnek dönti. Istenem, hogy én hogy imádom ezt a pasit! Szívem minden apró kis cserépdarabkájával, lelkim teljes egészével, testem minden apró porcikájával. Szeretem. Elmondhatatlanul szeretem.

- Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? – kérdezi. Értetlenül meredek közeli szemeibe, hiszen nem értem kérdését. Miért kellene nekem megbocsájtanom? Én bántottam meg õt, én tettem tönkre a kapcsolatunkat, minden az én hibám. De… várjunk csak!

Ugye… ugye nem?! Ugye nem azért kér bocsánatot, mert megcsókolt?! Ijedten, levegõ után kapkodva nézek szemeibe, és remegõ hangom megkérdezem: – Miért kéne?

Rettegek. Rettegek a választól, attól, hogy mindjárt az jön, hogy „mert megcsókoltalak. Pillanatnyi elgyengülés volt, hiszen már annyira vágyom a barátnõmre.”. De nem ez jön.

- Hogy magadra hagytalak – feleli megdöbbentõ és képtelen válaszát. – Pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Sajnálom. – Álmodok. Teljesen biztos vagyok benne, hogy csak álmodok. Mikor bejöttem a szobámba, elaludtam, és most ezt csak álmodom. Ez nem lehet valóság, ez ahhoz túl… túl álomszerû. Csak álmomban mondhat ilyen szavakat.

- James én… - kezdem, de igazából azt sem tudom, mit akarok mondani. Hogy nincs miért bocsánatot kérnie? Hogy mivel ez egy álom, felejtsük el, csak csókoljon meg már végre, hogy aztán fergetegeset szeretkezzünk? Hogy „James, én szeretlek”?

De nem is kell semmit sem mondanom. Megteszi õ. - És ami a barátnõt illeti, nincs senkim. - Hogy… nincs senkije?

Agyam, akár egy boltív, ki-be áramolhatnak rajta a gondolatok, de egyiket sem bírom megfogni, hiszen teljesen nyitott. Nem bírok gondolkodni, nem bírok mozdulni, nem bírok semmit sem tenni. Csak hallgatni. Hallgatni szívének egyenletes kalapálását, halk levegõvételeit, és annak az idegesítõ szúnyognak a döngicsélését, aki már napok óta beköltözött hozzám, önkényesen lakótársammá avanzsálva szerény személyét.

Annie… - kúszik be a boltíven egy édes, gyönyörû kislánynak a képe, mire a boltív lassan elnyúlik, és egy szép, boltíves mennyezetû ház lesz belõle. Annie… Õ James kislánya. A gyerekcsináláshoz meg két ember kell. Egy apa, aki James személye lenne, és aki megtermékenyíti a másik felet, a nõt, az anyát, aki meg James szerelme. Szóval…

- Hazudsz – jelentem ki szomorúan, csalódottan és dühösen. Hát ennyit érek én neki?! Ennyit?! Hogy még azt sem képes elmondani, hogy van valakije? Basszus… Miért nem mondja el? Ennyire utál? Ennyire megvet? Ennyire nem vesz semmibe?!

Mit csinál már megint? Térdre ereszkedik. Körülbelül a hasam magasságából néz föl rám, én meg próbálok nem az arcpirító gondolatokra figyelni, melyeket az agyam és a képzeletem, no meg az emlékeim vetítenek elém, hanem a csalódottságomra, és más kusza érzésemre fordítani a figyelmemet.

– Miért tenném? Úgy ismersz, mint aki hazudna bárkinek is? – kérdezi szomorú kiskutya szemekkel, amiknek nem tudok, soha nem is tudtam ellenállni. Borzalmasan hiányzik. Elmondhatatlanul. És igaza van… nem szokott hazudni. De nem tudom elhinni. Mégis kitõl lehetne akkor Annie, ha nem a barátnõjétõl?!

- Akkor Annie kitõl van? – sóhajtom megadóan, és hagyom, hogy imádott fejét hasamnak döntse. Mit hagyom?! Képzeletemben én rántom magamhoz, és tartom a hasamnak dõlve a fejét.

Percekig csönd van, de próbálok nem azon gondolkozni, hogy biztosan nem fog válaszolni, hanem azzal nyugtatom magamat, hogy James éppen összeszedi a gondolatait. Végül is, ahhoz idõ kell. Szívem egyre gyorsabban, és gyorsabban ver az idõ múlásával, és mikor pár, végtelennek tûnõ perc után szólásra nyitja száját, szinte megdermed az idõ.

- Bonyolult – sóhajtja. A dermedtség darabokra törik, és próbálom nem mutatva fájdalmamat, hogy nem válaszolt, további magyarázatra ösztökélni. – Ajándék valakitõl, akit tiszteltem. Higgy és bízz bennem, kérlek, hogy nem hazudok.

Nem bírom. Keserûen nevetek föl, szinte hisztérikusan. Ajándék?! Bazd meg.

- Hogy bízhatnék benned, James, ha ennyire titkolózol? – kérdezem halkan és végtelenül szomorúan. – Szeretnék, de nem megy. – Megrázom a fejemet nyomatékosításként, és mérhetetlen szomorúsággal figyelem, ahogyan föláll, és próbálna homlokon csókolni, de nem hagyom, elfordítom a fejemet. Nem megy… Ha ennyit érek neki, akkor nincsen semmilyen megbeszélni valónk. Azt hittem, most, hogy végre visszatért, higgadtan meg tudjuk beszélni a dolgainkat, hiszen egy gyönyörû barátnõvel az oldalán már biztosan nem lesz mérges rám, de… de ennyire se tart, hogy elmondja, barátnõje, vagy felesége van-e, és hogy kitõl van Annie.

- Légy boldog a pároddal – vágom hozzá keserûen, könnyeimet nyeldesve, és határozottan kitessékelem az ajtón, majdnem rávágva azt a fejére. Ingerülten kezdenék törni-zúzni, zokogni, öngyilkosságot elkövetni, de valami nem hagyja, hogy ezt tegyem. Szinte nem is gondolkozok, mikor kinyitom az ajtót, hogy James után rohanjak, hátha meg tudom még menteni törékeny kapcsolatunkat, mikor a résnyire nyitott ajtón keresztül beszivárog megtört, szomorú hangja.

- Te vagy a mindenem, Phillip Danniels. – Mi?! Döbbenten ácsorgok az ajtóban, de aztán hirtelen kivágom az ajtót, és elkapom James karját.

- Várj! – szólok. James egy pillanatra megmerevedik, de aztán vissza sem fordulva kérdezi: 

- Igen?

Hogy kezdjek neki? Basszus… Mi van, hogyha csak a képzeletem játszott velem? Lehet, hogy a fájdalomtól hallucináltam! - Te… te… te tényleg azt… - kezdem, de meggondolom magam, és inkább eleresztem a kezét. Á, biztos, hogy nem mondta ezt. Csak félrehallottam. – Mindegy – suttogom szomorúan, és igyekeznék visszahúzódni csigaházamba, ahol egyedül lehetnék a magányommal, és nyugodtan képzelõdhetnék mindenféle lehetetlen dolgot, kezdve James szerelmi vallomásával, át Sponge Bob mosakodásai szokásain, egészen addig, hogy férjhez megyek Jameshez, akitõl születik egy gyönyörû kisfiúnk, aki mindkettõnkre nagyon hasonlít. Igen… a szemei az biztosan james gyönyörû szemei lennének, de a haja az én fekete loboncom lenne. Tökéletes kisbaba lenne.

- Mit szeretnél? – kérdezi James felém fordulva, mire összetörik a közös babáról szõtt álmom.

- Hát… hogy… ööö… szóval… - dadogok minden félét, és próbálnék kinyögni egy nyamvadt egész mondatot, de nem megy. Nem tudom, mit mondjak, mit kérdezzek. De aztán eszembe jut. A közös baba. Hogy helyette ki köthetne minket össze. Annie. - Azt mondod, hogy nincsen barátnõd? – kérdezem a biztonság kedvéért, hátha most, még utoljára bevallaná az igazat.

- Igen. – Szóval mégsem. Nem baj. Nem érdekel. Muszáj megpróbálnom, még ha tudom, hogy mi is lesz a válasza: egy naaaaagy, határozott NEM.

- Tegyük föl, hogy hiszek neked. És hiszek abban, hogy feleséged sincs – kezdem bátortalanul, nem bízva abban, hogy jó ötlet-e ez. - Nincs, ugye? – kérdezem gyanakvóan. Kezén eddig nem láttam gyûrûre utaló jeleket, de ez még nem biztosíték. Bár, mondjuk a szava sem, de most feltételezünk.

- Nincsen – feleli határozottan, és mintha értetlenség villanna a tekintetében, ami aztán tova is tûnik. Szóval nincsen… most vagy tényleg nincsen, vagy tényleg csak feltételezzük, de mindegy is. Muszáj megpróbálnom. Kell valami, ami által kicsit szorosabb kapcsolatunk lehet, mint fogadott testvérség. Mert nekem a vele való papír szerinti testvérség nem kapcsolat. Soha nem lennék képes a testvére lenni. Így, ha Anni által vele lehetek, akkor kibírom azt a szenvedést, hogy látnom kell a boldog szülõ párt, de… vele akarok lenni. Ha viszont elutasítja kérésemet, akkor tudom, hogy el fogok innen menni. Úgy viszont nem tudnék vele lenni, ha határozottan elutasítana.

- Akkor, ha nincsen senkid, viszont van egy gyereked, akirõl mellesleg egy szót sem akarsz szólni… segíthetek a fölnevelésében? – kérdezem, de mikor nyitná a száját, hogy mondjon valamit, gyorsan leintem. Muszáj ezt végig mondanom, és ha közbe szólna, csak elveszteném a lendületemet, és akkor megfutamodnék. Tehát most kell végig mondanom, mert most érzem azt, hogy nincsen veszteni valóm. - Várj, ne szólj közbe! Tudom, hogy én egy béna, ex-drogos senki vagyok, akit valószínûleg a lányod közelében sem szeretnél látni, amit meg is értenék, hiszen ha lenne egy ilyen tündéri kislányom, én sem szeretném, ha egy ilyen, mint én, a közelébe kerülne, hiszen ki tudja, mikor szokik rá újra a drogra, és különben is, lehet, hogy rokkantan nem is tudna rá vigyázni, de kérlek! Kérlek, ne tilts el tõle! Gyönyörû kislány, és ha nem is kerülhetek hozzá közel, legalább néha hadd fogjam meg, és hadd vigyázzak rá! Nagyon megszerettem, pedig csak egy kis idõt töltöttem vele… hülyeség, mi? – horkantok föl a hadaró, kétségbeesett kérésem végén. Buta vagyok. Csak azért egybõl beleszeretni egy babába, mert gyönyörû, és mert James az apja… De nem. Az egész kislány árasztja magából a boldogságot és elégedettséget. Õt magát szeretem, mindenféle plusz jó dologgal együtt, mint például az apukájának személye. Istenem, de szívesen lennék az „anyukája”. Vajon… vajon ha nem-változtató mûtétet csináltatnék, akkor jobban tetszenék Jamesnek?

Basszus… heh… azt hiszem, kezdek megõrülni. Férfi vagyok, az Isten szerelmére! Nem gondolkozhatok ilyeneken! Nem lehetek ennyire kibaszottul gyenge! Vagy igen…?

- Te… szeretnél segíteni a fölnevelésében? – kérdezi, kirángatva önostorozó gondolataim közül. Hangja, mintha nem is akarná elhinni ezt a dolgot, olyan halk. Teljesen olyan, mintha csak azért lenne ilyen törékeny, halk a hangja, mert nem akarja megtörni ezt az álmot. De… az nem lehet, igaz? Õ nem érezhet így, ugye?!

- Én… hagyjuk – mondom végül, teljesen berezelve. Eltûnt az eddigi határozottság, és a nyuszi énem, mely másfél éve öngyilkossági kísérletet hajtott végre, visszajön édes gazdijához.

- Nem, várj! – szólal föl határozottan, és most, szerepet cserélve, õ fogja meg a karomat, és bír maradásra. - Ezt meg kell beszélnünk! Ha már elkezdted, fejezzük is be – mondja, és tudom, hogy igaza van. Egy nagy sóhajjal adom meg magamat, és bólintva felé fordulok.

- Igen… - mosolyodok el halványan, de nem merek a szemébe nézni, csak a cipõjét bámulom. - szeretnék segíteni benne. De teljesen megérteném, ha nem engednéd. És eltekintve attól a teóriától, hogy esetleg nincsen anyukája, akkor biztos vagyok benne, hogy a barátnõd sem szeretné, hogy egy ilyen közelébe kerüljön – motyogom egyre bátortalanabbul, fõleg, hogy mondatom végére óvatosan az állam alá nyúl, és lágyan fölemeli a fejem.

- Szeretném – mosolyogja halványan. Gyönyörû mosolyának fényében sütkérezve alig bírok magammal, mikor végre eljut a nem-létezõ agyamig az az információ, hogy mit is jelent a „szeretném” szó. Azt, hogy szeretné.

- Te… te… tessék? – dadogom elkerekedett szemekkel, nem bízva abban, hogy nem hallottam-e félre. Hiszen megtörténhet. Lehet, hogy csak beképzeltem, és igazából azt mondta, hogy „NEM szeretném”. Ez is lehet. Sõt, ez a valószínûbb, mivel ki akarna egy olyat, mint én, a gyermeke közelében, de azért a biztonság kedvéért megkérdezem. Ki tudja? Talán mégis csak szerencsém lenne egyszer egy életben.

- Szeretném, ha segítenél Annie fölnevelésében. És én nem gondolom azt, hogy béna lennél. Szeretném, ha egy olyan, mint te, segítene a kislányom fölnevelésében – mondja, és ahogyan megnyomja az „olyan” szót, nem olyan lenézõen mondja, ahogyan én, hanem mintha csupa-csupa pozitív tartalommal bírna. De ez nem lehetséges, igaz? Hiszen… Ez… egy álom, nem? De akkor miért olyan valóságos?! Talán… mégis csak valóság? De ha igen, akkor… akkor… akkor hogy lehet?!

- Biztos? – kérdezem nagy szemekkel, melyekbõl csak úgy potyognak a könnyek. Nem bírom már tartani magam, és csak záporoznak a könnyeim, bár igazából azt sem tudom, mikor kezdtem hullatni õket. Ez nem tudom elhinni. Olyan álomszerû.

- Biztos – feleli magabiztosan.

Hirtelen cselekszem, nem gondolom át, hogy mit teszek, és mi lehet a következménye, egyszerûen csak ösztönbõl mozgok. - Köszönöm! – csapódok neki a mellkasának, és átölelem. Mélyen beszívom férfias illatát és mellkasának döntöm fejemet. Olyan jó vele lenni. Olyan jó mellette lenni. Olyan jó az ölelésében lenni. Szeretem.

- Nincs mit… - suttogja, majd egy még halkabb szó következik, de olyan halkan mondja, mintha csak a képzeletem játszana velem. – kicsim – szívem hevesebben kezd el dobogni ettõl a szótól, és összeszedve minden bátorságomat, fölemelem a fejem a mellkasáról, és a szemébe nézek. Lehet, hogy eddig minden szót képzelegtem, ami csak egy picit is pozitív volt, de ebben biztos vagyok, hogy nem volt képzelõdés. Nem. Ezt kimondta.

- …”kicsim”?

Attól még, hogy én még mindig töretlen, egyre jobban lángoló szerelemmel, õ nem biztos, hogy így érez irányomban, sõt…

Sokkosan hallgatom kínzó szavait, pedig tudhattam volna. Hogy is gondolhattam, hogy nem lesz rám dühös, hogy mennyi mindent elhallgattam elõle. Azt hiszem… azt hiszem, mindent tönkretettem. Elkéstem. Borzalmasan elkéstem. Még mielõtt szakított volna velem, el kellett volna neki mondanom mindent. Basszus, de egy hülye barom állat vagyok! Voltam. Vagyok. Mindegy, a lényeg, hogy mindent elrontottam.

Furcsán kezd el viselkedni, és tõle teljesen idegen dolgokat kezd el mondani. Õrület? Mi… mi történt Jamesszel?! Miért viselkedik így? Miért van ilyen közel hozzám?! Ne! Ne kínozz! Kérlek, könyörgöm, ne kínozz! Ahh, Istenem, puha bõre, kissé borostás arca… James! James, szerelmem… Ne tedd ezt velem, kérlek! Ne kínozz!

De… megérdemlem. Megérdemlem, hogy kínozzon, hiszen két éven át, sõt, több, mint két éven keresztül én is csak kínoztam. Titkolóztam elõtte. Szenvedtettem. És még most is szenved. Miattam. Azért, mert én a saját gyászomba úgy elmerültem, hogy nem is figyeltem rá. Nem becsültem meg… Hogy tehettem ezt vele?! Miattam van minden baja. Ha én nem lennék…

Megmerevedek. Úgy érzem, homloka forró a láztól, amit megvizsgálok a kezemmel is, és tényleg. Feje tiszta meleg, és nem éppen a meleg pejoratív értelmében. Szinte bújik a kezembe, amirõl nem az jut eszembe, hogy mennyire magas lehet a láza, ha ezt teszi, hanem az, hogy istenem, de édes! Hogy hagyhattam én azt, hogy ez történjen vele?!

Remélem, hogy nem azért viselkedett így, mert komolyan gondolja, hanem azért, mert lázas, de… nem vagyok benne teljesen biztos. Csak abban, hogy attól nem kell tartanom, hogy megõrült. Nem… nem õrült meg. Ebben teljesen biztos vagyok. De abban már kevésbé, hogy nem utál engem.

Peternek szólok, hogy szerintem James lázas, és õ is bólint, hogy biztosan az. Szerinte a hirtelen emlékezés és a nap együttes hatása miatt ment föl a hõje. Aggódok érte, ahogyan Sissy és Peter is, így gyorsan a kocsihoz terelgetjük, és beültetjük. Kicsit fáj a lábam, mivel James eléggé nekem támaszkodik, és annyira nem bírom megtartani kettõnk súlyát, de nem érdekel. Legalább közel van hozzám. Eléggé furcsán viselkedik, de amikor beráncigál a kocsiba maga mellé, és átkarolva nem ereszt engem, szívem hevesen kezd el dobogni, és hihetetlenül boldog leszek. Tudom, hogy lázas, és valószínûleg azt se tudja, mit csinál, de ez a birtoklás… Istenem, kérlek, mondd, hogy tényleg így érez irántam, hogy nem akar elereszteni!

Mikor fölébred, Peter lakásán vagyunk. Kuncogva meséljük el, hogy miket mondott útközben, milyen marhaságokat szedett össze, de akkor nagyon ijesztõ volt. Visszagondolva lehet, hogy vicces, de akkor rémisztõ volt, hogy egyáltalán nem tudott magáról, és mindenfélét összehordott. A kórházban azt mondták, hogy így védekezik az agya az emlékek ellen, és most, hogy minden emléke visszajött, már jobban lesz, nem kell félni több ilyen rohamtól, de azért a lelki megrázkódtatásokat kerüljük.

Ha rajtam múlna, egy arany kalitkába zárnám, ahonnan soha ki nem engedném, és nem engedném, hogy bármi baja legyen. Óvnám, vigyáznék rá, szeretgetném, szeretném. De nem lehet. Õ is megutálna emiatt, és mindenki más is, hogy nem hagyom élni. Márpedig… az orvos is azt mondta, hogy hagyjuk élni. De én… én nem akarom! Én azt akarom, hogy örökre velem maradjon. Próbálom ezt nem mutatni, és lehet, sikerül is azt mutatnom, hogy mennyire vicces volt, mikor Justin Timberlake alsógatyájáról motyogott. Közben pedig rettegek, hogy vajon mennyire utálhat.

Lehetséges lenne ennyi különféle érzést egyszerre érezni?! Félelmet, fájdalmat, szerelmet, reményt, keserûséget, birtoklási vágyat, aggódást, és még sok más dolgot? Hogy nem szakadt még meg a szívem? Ja… hogy már rég nincsen normális szívem?

---*---*---*---

A parkunkban ülünk, a padunkon. A padunkon, ahonnan annyi jó, és annyi rossz emlék származik. A látvány csodálatos, ezért is szerettük ezt a helyet mindig is, de most nem tud érdekelni. Most csak James érdekel. Én édes Jamesem…

- Tudom, hogy most nehéz neked – kezdi halkan, megtörve a hosszúra nyúló csendet. -, de gondolj bele nekem milyen.

- James… - érintem meg a karját. Elhiszem, hogy nagyon nehéz lehet neki, de… de én szeretném, ha minden rendben lenne köztünk.

- Had folytassam! – kér, mire félve bólintok. Rettegek, hogy mit akar mondani. Egyszerre vagyok rémült, félénk és reményteljes. Most ki fog derülni, hogy mit érez irántam, igaz? -  Most végre visszatért a régi kerékvágásba az életem, mégis úgy érzem, mintha még inkább fel lenne bolygatva. Kiderült, hosszú hónapok és évek után, hogy elviekben szeretsz… - ELVIEKBEN?!

- Én, tényleg szeretlek! – kiáltok föl fölháborodva és megdöbbenve. Szeretem. Annyira szeretem, hogy az már fáj, kínoz és megöl. Könnyeimen keresztül látom arcát, mintha márványból faragták volna, olyan merev. Semmi nyoma nincs rajta a szokásos kis félmosolynak, vagy a gyengédségnek. Ennyire elrontottam volna?! Ha kell, többször is elmondom, mennyire szeretem! Magamhoz húzom, és könnyeim fátyolán keresztül nézek szemébe, hogy úgy mondjam el akár több százszor is, hogy mennyire szeretem. – Annyira szeretlek, hogy elmondani nem tudom – suttogom elfúló hangon. Kérlek, James, higgy nekem! Kérlek! Kérlek! Kérlek…  

- Értem – bólint félrepillantva. Nem néz a szemembe, minta itt sem lennék. – De kell egy kis idõ, még el is hiszem. – De… de… de… ennyire elrontottam volna?! Ennyire nem hiszi el, hogy õ a mindenem, és mióta ismerem, azóta szeretem õt? Hogy õ az én életem, nélküle egy senki vagyok?!

- Édesem… - suttogom a sírással küszködve.

- Muszáj, Phill – dönti homlokomnak a fejét. Muszáj? Nem, semmi sem muszáj! – Fel kell dolgoznom mindent, ahogyan neked is. Mindkettõnknek szüksége van egy kis térre, levegõre, vérfrissítésre… Értsd úgy, ahogy akarod.

Tér? Levegõ? VÉRFRISSÍTÉS?! Ugye… ugye… ugye ezzel nem azt akarja mondani, hogy szakítani akar velem? Mármint… el akar hagyni? Hogy mással, másokkal akar járni? Hogy azt akarja, hogy többet ne találkozzak vele, ne zárjam ketrecbe? Szaporán kapkodom a levegõt, és a pánikrohammal küzdök. El akar hagyni… nem hisz nekem… én csak õt akarom! Vele akarok lenni! Nélküle nem bírok élni! Ne… kérlek, ne hagyj el! Ne, ne, ne, szerelmem, ne tedd! Kérlek!

- Ne-ne-ne – hadarom zaklatottan, teljesen kétségbeesve. Ne hagyj el! Kérlek, most, hogy mondhatni, visszakaptalak… ne! Kérlek, szerelmem… Nekem csak te kellesz! Soha nem kellett, nem kell, és nem is fog senki se kelleni. – Nekem csak rád van szükségem! Egyedül csak rád! – Próbálom visszatartani zokogásom, de szemeimbõl patakzanak a könnyek. Kétségbeesetten kapaszkodok fölsõjének anyagába, de nem érdekli. Pillantását elfordítja rólam, úgy folytatja kínzásomat.

- Megbeszéltem a szüleimmel az örökbefogadási témát. Örömmel ajánlották fel, hogy lesznek a nevelõszülei neked és húgodnak is. – Zaklatottan zokogok föl, nem bírom visszatartani. Õ… õ elintézte az örökbefogadásomat. De… de akkor miért akar elhagyni?! Miért nem akar velem lenni? MIÉRT?! Ennyire elrontottam volna mindent? De… de ha nem szeretne, akkor nem tette volna meg ezt értem! De ha szeret… Ha szeret, miért akar egy kis teret, miért akar vérfrissítést?! JAMEEEES! Kérlek, nekem csak rád van szükségem!

- A bátyám, Jake veled megy Olaszországba, hogy elintézhessétek együtt a papírokat, addig itthon anyáék megteszik ugyanezt veled – sóhajtja. De… Jake? Miért jön?  

- Velem… jön? – kérdezem értetlenül, bár annyira nem is érdekel a válasz. Inkább arra a kérdésemre érdekelne a válasz, hogy miért õ jön, miért nem James. De nincs merszem megkérdezni. Mi van, ha azt mondja, hogy azért, mert semmi kedve velem lenni? Ha csak szívjóságból teszi ezt meg értem? De nem… õ nem ilyen… De akkor… miért?! Miért nem akar velem lenni?! – Miért?

- Hát, mint mondtad a papírok miatt – válaszolja, és átölel. Szaporán dobogó szívem megremeg, ahogyan megérzem magam körül karjait, és kiscicaként bújok ölelésébe. Istenem, hogy én hogy szeretlek, James! – Másrészt meg megismert valakit. Jól nézd meg a választottját és, ha nem megfelelõ, akkor tedd a dolgod – kuncogja szomorkásan. Én is követem példáját, de… de az enyém inkább fuldoklás, mint kuncogás. Hogyan nevethetnék szívbõl, ha éppen arról beszél, hogy mindkettõnknek szüksége van térre? Még akkor is, ha ezt aközben mondja, hogy átölel engem…

- Rendben. – Rendben, figyelek rá. De… de ami még fontosabb… hogy vele mi lesz. – De veled mi lesz? – kérdezem. Visszatartott lélegzettel várom válaszát, nem merek még megmozdulni sem. Nem akarom tudni, mit akar tenni, de muszáj. Hát… mégis csak van olyan, hogy muszáj. De nem az elhagyásom! Nem az idõkérés muszáj! Az nem… a velem maradás az muszáj, de azért, mert mindketten szeretjük egymást.

- Az egyetem felajánlott egy ösztöndíjas utazást az Amazonasba számomra, és úgy döntöttem, hogy elfogadom. – A… A… Amaz… Amazonas?! Ösztöndíj? Elfogadja?!

- Tessék?! Mégis meddig? – kiáltom rémülten, és próbálom eltolni magamtól, hogy a szemeibe nézve olvashassam ki belõlük, hogy ez egy rossz vicc, és igazából nem gondolja komolyan ezt az egészet. Ez csak egy rossz, elkésett április elseji tréfa, igaz? IGAZ?!

Nem enged el, szorosan tart. Mint aki… mint aki még utoljára a karjai közt akar tartani, mert tudja, hogy utána minimum pár hónapig nem ölelhet. Ugye… ugye nem? Ugye ez csak egy nagyon részletesen kidolgozott, hülye tréfa, amit azért talált ki, mert ennyi bajt okoztam neki, és így akarja visszaadni a fájdalmat, amit okoztam neki. Ugye így van? UGYE ÍGY VAN?! Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, mondd, hogy nem akarsz elhagyni! Hogy nem akarsz te is ugyanúgy magamra hagyni, ahogyan mindenki más tette?!

- Egy évig.

 Egy évig. Egy évig. Egy évig. Egy évig. Egy évig. Fejemben visszhangzik tárgyilagos hangja, mellyel pillanatok alatt zúzza össze minden reményemet, és szívemet. A néma csendben nem hallatszódik más, csak a zihálásom hangja. Kétségbeesetten kapkodok levegõ után, amit nem kapok, hiszen el akar menni. El akar menni az én levegõm. Próbálok belekapaszkodni, hogy ne tegye, ne hagyjon el, de tudom, hogy úgyis megteszi.

- James – zokogom mellkasába. – Nem teheted ezt… nem hagyhatsz itt. – Nem teheted… Miért akarsz elhagyni? Hát neked sem vagyok elég jó?

- Ez egy nagy elõrelépés lenne nekem, kicsim – suttogja fülembe, és fedetlen nyakamra ad egy puszit, de mindezt csak halványan érzékelem, fejemben szavai visszhangoznak. Nagy elõrelépés?! Az, hogy elhagy?! Hogy nem lesz velem? Hát neki sem vagyok elég jó?! Õ is magamra akar hagyni? Õ is elhagy, mint mindenki más?!

- Az hogy elhagysz?! – kiáltom, és kiszabadítom magam ölelésébõl. Hazug! Hazug! Azt mondta, hogy velem marad! Hogy szeret! De mindez csupán hazugság volt, igaz? Egy pillanatig sem gondolta komolyan, és már régóta tervezi, hogy elhagy, nem igaz? Õ is el akar hagyni. – Te is magamra hagysz! Kilépsz az életembõl, mint mindenki más. – Nem bírom fékezni indulataimat, de nem is akarom. Dühösen pattanok föl mellõle, képtelen vagyok ott ülni, és hagyni, hogy öleljen hazug karjaival. Miért ölelt, ha tudja, hogy el akar hagyni? Hát ennyit nem érdemlek szerinte, hogy ne tápláljon belém hamis reményt?! Ennyire tönkre akar tenni?! Mellkasomat szinte szétfeszíti az a csalódottság, szomorúság, melyet érzek, de nem akarom kimutatni, hogy mennyire összetört engem mostani szavaival, így inkább dühvé formálom érzelmeimet. Már megint el akar hagyni. Akkor kellett volna örökre kilépnie az életembõl, és nem kellett volna megmentenie. Hát ennyire rossz volt a velem töltött két év, hogy a szakításunk után is csak fájdalmat akar okozni nekem?! Hogy megment, de csak azért, hogy ne szabaduljak szenvedéseimtõl?! Ennyire kegyetlen lenne?! – Annyira kegyetlen vagy! Jössz itt nekem az idõvel meg a vérfrissítéssel, a mártír, jótét szövegeddel… Ez hihetetlenül gerinctelen! Nem is értem, hogy hogyan hihettem azt, hogy más vagy, mint a többi ember. Tudod mit, James? Soha többé ne gyere vissza, látni sem akarlak! – kiáltom minden dühömet, csalódottságomat, minden érzelmemet rázúdítva Jamesre, aki kerek szemekkel, könnyezve áll föl, és indul el botladozva.

Úr isten! Mit tettem?! Nem, nem, nem, nem, nem! Ezt nem gondoltam komolyan! James, kérlek, ne sírj! Szeretlek! Nem gondoltam komolyan! Kérlek, ne sírjál!

- James… - kapom el a vállát, és magam felé fordítom. Rongybabaként hagyja, amitõl mellkasomat a zokogás marcangolja. – Várj… én… nem így gondoltam – dadogom zaklatottan, és próbálom elmagyarázni, hogy én tényleg nem így gondoltam, de hirtelen jött ez az egész, de hogyha megbeszéljük, akkor meg fogom érteni, csak kérlek, ne így váljunk el, de szomorú mosolya minden szót bennem rekeszt, megbénít.

- Dehogynem. – NEM! Tényleg nem! – Nekem tényleg csak idõre lett volna szükségem – mondja, majd egy utolsó pillantás után itt hagy, összetörve. Mikor eltûnik, a földre rogyok, és fölsikítok, hogy mindenki hallja, mennyire fáj.

JAMES!

---*---*---*---

Egy év telt el. Egy kínzó, kegyetlen év, ami szinte csak szenvedésbõl állt. Egyetlen vigaszom a húgom, Peter és Sissy volt. Kettejükkel, mióta James elhagyott minket, még közelebb állunk egymáshoz. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Érdekes, hogy mennyire féltékeny voltam kettejükre, mikor még James itt volt, de most, hogy elment, annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy szinte már testvéreimnek érzem õket. Õk persze nem érzik magukat testvéreknek. Nem ám… Pár hónappal azután, hogy James… James elment, összejöttek. Peter biszexuális, és hát valahogyan összejöttek. Szerencsére boldogok együtt, még ha én nem is vagyok az. Persze, mikor velük, vagy az én édes húgommal vagyok, akkor minden rendben. Már minden rendben. De mikor egyedül vagyok, éjjelente… mindig elõjönnek az emlékeim. A „mi lett volna, ha…” kérdések.

Kegyetlen egy év volt. Mikor Olaszországba mentem, egész úton bõgtem, pedig végre találkozhattam húgommal, mégse tudtam arra gondolni, csak arra, hogy mi lehet Jamesszel. Hogy mennyire megbánthattam. Hogy már biztosan soha többet nem akar látni.

Mikor megérkeztünk a repülõvel, Jake barátnõje vett föl minket. Nem volt valami nagy szám lány, és úgy gondoltam, nem érdemli meg James bátyját. Tenni nem tettem ellene semmit, pedig megígértem Jamesnek, de… nem bírtam. A padlón, sõt, még mélyebben voltam lelkileg, és kiderült, testileg is. A kórházban mindent elintéztünk, megvolt a nagy egymásra találás és már jöttünk volna el, mikor beütött a krach. Nem tudtam mozdítani a lábamat. Bárhogy is próbáltam, a jobb lábam nem mozgott, és kegyetlenül fájt. Húgom és örökbefogadott bátyám próbálták tartani bennem a lelket, de mikor kiderült, hogy amputálni kell, mert vérrög keletkezett a lábamban, amit nem tudnak kitisztítani, mert már elég régóta ott lehet, teljesen kiborultam. Meg akartam halni. Azt mondták az orvosok, hogy a több éven keresztüli szervezet rombolás volt az oka. A drog és az alkohol és a gyógyszerek együttes hatása annyira lerombolták a szervezetemet, hogy a kátrány vérrögöt okozott a lábamban.

Sissy, Peter és Sarah felváltva tartották bennem a lelket, de csak egyetlen ember tudott volna igazán visszahozni az életbe. James. Nélküle még most is egy zombi vagyok, de társaság elõtt azt mutatom, hogy minden rendben van. Szerintem nem is tudják, hogy csak azért nem lettem még öngyilkos, mert nem akartam nekik még több gondot okozni. Mert okoztam. Sokat. Nagyon, nagyon sokat. Kezdve azzal, hogy James miattam lett amnéziás, aztán miattam ment el, folytatva azzal, hogy két idegent kellett örökbe fogadnia a Schröder családnak, egészen addig, hogy a levágott lábam miatt mindig felügyelet kellett nekem. Lehet, hogy a halálommal csak jobb lett volna nekik, de a temetés elintézése túl sok lett volna már… Még akkor is, ha az én pénzembõl lehetett volna. A könyv igazi siker lett, így elég gazdag vagyok, hogy kifizettem a mûtétet, a mû lábat, és a halálom után még Sarah is tudna örökölni utánam. A temetés meg… igazából meg sem érdemelném. Ha mondjuk a vízbe ugrottam volna, akkor talán nem is kellett volna temetés. Vagy égés… akkor sem kellett volna. De már mindegy… Húgom teljesen kiakadna. Imádattal csüng rajtam, ami jól esik. Hiányzott. De nem tudok feltétlenül örülni neki. Jamesnek tudnék csak, de õ már biztosan talált valaki mást. Vért frissített… Meg biztosan nem is akarna egy ilyen nyomorék kis lelki beteg senkit, mint én.

A többiek megvannak. Hiányzik nekik is James, de õk élik tovább életüket. Jake önmaga is szakított az olasz lánnyal, és egy Olaszországban nyaraló egyetemista sráccal jött össze. Igen, sráccal. Szegény anyja ki is akadt, hogy õ is meleg lett. A fiúval a kórházban ismerkedett össze, egy szobában voltam vele. Összeillenek, és ha James hazajön, õ is látni fogja ezt. Ahogyan azt is, hogy Sissy és Pete tökéletesen passzolnak egymáshoz. Jaesmin és Jacob is találtak maguknak párt, anyjuk – anyukánk – nagy örömére az ellenkezõ nem tagjai között.

A lábam… nehéz volt megtanulni jobb láb nélkül élni, de egy idõ után sikerült. Három hónapot kellett teljesen láb nélkül töltenem, azután kaptam egy mû lábat, ami a csonkra van rácsatlakoztatva, és mindig rajtam lehet, csak ha fekszem, olyankor kell levennem, hogy ne sérüljön. Borzalmas volt ráállnom az elsõ pár alkalommal. Üvöltöttem, ahogyan a mûanyag érintkezett az éppen hogy meggyógyult csonkkal, de aztán egyre inkább megszoktam. Depressziómból az segített ki nagyjából, hogy Sarah, hogy elterelje a figyelmemet, mindenfélét mesélt, csacsogott, és engem meséltetett. Mindent tud rólam. Hogy milyen életem volt, hogy Jamesszel mi történt, mindent. És nem ítél el. Édes kislány, és nagyon okos. Mondjuk, már 15 éves… Nagylány már, nem az az édes kislány, aki volt a balesetkor…

Mindig vigasztal, hogy James vissza fog térni, és ismét akar majd engem, majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk. De a történetünk nem egy mese. Nem egy kibaszott tündérmese, hanem a kegyetlen, rémálomba beillõ élet.

---*---*---*---

- Phil, kicsikém, igazán eljárhatnál már emberek közé, nem csak a kórházba! – Anya már megint kezdi a hegyi beszédét… Igen, anya. Eleinte furcsa volt így hívnom, de aztán Sarah is és én is megszoktuk. Így lett anya…

- Anya, kérlek, ne kezdd újból! – sóhajtok rezignáltan. Minden egyes nap megkapom, hogy miért nem megyek szórakozni, mint minden más korombeli gyerek, és nem érti meg, hogy semmi kedvem, jó nekem itt, a házban, max a parkban rajzolgatni.

- De tényleg rád férne, Phil… - szól bele Sissy is. Basszus, de jó… Mindenki a nappaliban van, így most nem szabadulhatok meg a szekálásuktól. Fogadjunk, hogy most Pete jön majd az orvosi maszlagával, aztán Sarah is rákezdi, aztán meg a többiek is, és mind csak jót akarnak nekem. Még most kellene megszöknöm elõlük, de nem tudnék feltûnés mentesen meglógni elõlük. – Tényleg! Ma este elj…

Hallom, hogy nyitódik a bejárati ajtó, és egy oly régóta nem hallott hang megszólal. – Megjöttem! – kiáltja, mire mindenki abbahagy mindent, amit csinál, és az elõszobába tömörül. Én is. Nem bírom ki, hogy ne találkozzak vele, ne tudjam meg, mennyire változott meg. A szülõk, testvérek háta mögött kukucskálunk ki Sarah-val, hiszen mi igazából csak örökbefogadott gyerekek vagyunk, más senki.

ZENE

Ahogy megpillantom Jamest, szinte megáll a szívem, és elárasztanak az érzéseim. Helyes arca csak még helyesebb, még férfiasabb lett ezalatt az egy év alatt, izmai sokkal egészségesebbnek tûnnek, és… boldog. Istenem, annyira szeretlek, James! De… Basszus… Az ott… egy…

- Mi az ott a karodon, öcskös? – nyögi ki Jaesmin mindannyiunk gondolatát, teljesen megdöbbenve. Ami még inkább meglepõ, hogy James olyan szeretettel, és gyengédséggel figyeli a karjában tartott kisbabát, amilyet eddig még sosem láttam tõle. Szívem teljesen összefacsarodik, szemeimben könnyek gyûlnek, ahogyan figyelem James és a baba kettõsét.

- Helyesebben ki – neveti, ahogyan a levegõbe tartja a kisbabát. Nevet… Istenem, de rég hallottam szívbõl nevetni… – Annie-nek hívják, tudományos megnevezése homo sapiens sapiens. – meséli, mire a kislány édesen fölnevet. Édes kis gurgulázó a nevetése, olyan, ahogyan csak a kisbabák tudnak. Ártatlanul, édesen. – Õ itt az én kislányom.

A… kislánya. Mindenki lefagy, én viszont nem. Úgy érzem, nem kapok levegõt, az oly ismerõs pánikroham fojtogat. Zaklatottan fordítok az idilli családi képnek hátat, és hogy biztosan ne találkozzak össze vele, a hátsó ajtón megyek ki a kertbe. Nem tudom, merre megyek, hagyom, hogy a lábaim vezessenek. Valamiért nem lepõdök meg, mikor a parkunkhoz érek, hanem egybõl a padunkhoz sétálok. De nem ülök le.

Nem akarok leülni ide, ami csak arra emlékeztetne, hogy váltunk el mi ketten, így inkább a közeli tavacska partjára telepedek le. De itt is elöntenek az emlékek. Igazából szerintem még ha a Föld túloldalán lennék, akkor is emlékeznék. Akkor is szenvednék.

Egy baba… Egy aranyos kislány, aki nem más, mint James lánya. Jamesnek kislánya van… Próbálom realizálni magamban, e egyszerûen nem vagyok képes elfogadni. Tudom, de nem érzem, hogy ez igaz lenne. Vagy legalábbis nem szeretném, ha igaz lenne. Még mindig szerelmes vagyok belé, és egy részem reménykedett abban, hogy esetleg lehet még köztünk valaki, de… nem. Ha van egy kislánya, valószínûleg neki kell, hogy legyen anyja is. Ami azt jelenti, hogy õ már megtalálta a boldogságát, egy nõ mellett, akitõl született egy gyönyörû kislánya.

Én meg… én meg itt vagyok, fél lábbal, egyedül, és immár reménytelenül. Senkinek sem kellek… Sissy és Peter ott van egymásnak, Sarah meg biztosan megbékélne egy idõ után. Jamest meg biztosan nem is érdekelném. Talán a nagy boldogságában már el is felejtette, hogy volt két és fél keserves éve, amit egy alkoholista srác tett tönkre…

- Gondoltam, hogy itt vagy – hallok meg magam mellett egy hangot. Nem kell oldalra néznem, hogy tudjam, Sarah jött utánam, de azért ránézek, hogy tudja, észrevettem, hogy itt van. Eddig csak a tó vizét bámultam, de most, hogy fölnézek, teljesen elcsodálkozom, hogy már kezd sötétedni. Ennyi idõt kint lettem volna? Föl se tûnt… - Kedves fiúnak tûnik… - mosolyogja. Válaszként fölhorkantok – mintha ezt eddig nem tudta volna az elbeszéléseimbõl… Vár, hogy megszólaljak végre, de én makacsul hallgatok. Mégis mi a francot mondhatnék erre? Hogy igen, az? Vagy hogy persze, hogy az, nem hiába szeretem már a megismerése óta töretlenül? – Végleg hazajön, de csak a babával. Nem sokat mesélt róla, inkább arról beszélt, hogy mennyire jó volt az Amazonasnál lenni, és hogy mennyit tanult, de ahogyan ránézett a kisbabára, látszott rajta, hogy mennyire odavan érte – meséli, átölelve engem. Mintha nem is én lennék az idõsebb, úgy bújok ölelésébe, és szívom magamba az információkat Jamesrõl.

- Boldog? – kérdezem halkan, szinte csak lehelve. Akarom én tudni?

Igen, akarom. Ha boldog, akkor nem fogom ismét fölforgatni az életét. Megpróbálok minél kevesebbet találkozni vele, és hagyni, hogy boldog legyen. Fájdalmas lesz, de érte meg tudom csinálni.

- Szerintem igen… - válaszolja elgondolkozva. Értem… - Bár mondjuk, én nem igazán ismerem õt, hogy meg tudjam ítélni, de nekem boldognak tûnik. Fõleg, mikor Annie-vel van – meséli. Biztosan nagyon szeretheti a lányát, és a feleségét, vagy barátnõjét, akitõl van a baba… Szívem összeszorul, és zokogás rázza testemet. Sarah csitítgatóan simogatja fejemet, de ettõl csak még rosszabb lesz, hiszen James is pont ezzel a mozdulattal szokott lenyugtatni egy-egy rémálommal telt éjszaka után. – Kérdezett rólad – tereli más irányba a beszélgetést. Megmerevedek ölelésében. Vajon mit mondtak neki?! Ugye nem… ugye nem mondták el a lábamat?!

- Mit… mit… - dadogok, de nem jutok l a megkérdezésig, mert Sarah a szavamba vág.

- Mit mondtunk el? Hogy igen tehetséges és felkapott könyvillusztrátor lettél. Mást nem. A lábadat majd neked kell elmondanod. Mert elmondod, ugye? – kérdezi, hiszen ismer. Tudja, hogyha rajtam múlik, nem tudná meg James.

- Nem tudom… de el fogom mondani, mert bár semmi köze hozzá, hiszen már nem a barátom, csak a… heh… testvérem, mégis, úgyis meg fogja látni, szóval elmondom majd. Valamikor… - suttogom. Testvér… basszus… Testvér… Hisztérikusan fölnevetek, a tudattól, hogy James a testvérem lett az örökbefogadás óta. Sosem tudnék testvérként rágondolni. Istenem, ez egy vicc… Ha ennyire viccelõdõs kedvedben vagy, Isten, akkor gondolom rajtam halálra röhögöd magad…

- Rendben. De most már menni kéne. Anyáék aggódni fognak miattunk – mondja, és fölsegít. Mintha egy száz éves vénember lennék, olyan nehezen tápászkodok föl a földrõl. Egyedül nem is biztos, hogy menne, hiszen most még a sétához is Sarah segítsége kell. A házban, ha jól hallom, a nappaliban van mindenki, de mivel én nem igazán szeretnék szocializálódni, megkérem Saraht, hogy segítsen föl a lépcsõn. Megteszi, de utána megy le, mert nagyon kíváncsi az eddig ismeretlen testvérére, akirõl eddig csak elbeszéléseket hallott, és szerelmes sóhajtozásokat.

A szobám felé sétálok, szép lassan, mert eléggé bizonytalanok a lépteim, de ahogy elmegyek James szobájának nyitott ajtaja elõtt, meglátok egy oda nem illõ kiságyat, benne a kislánnyal. Nem bírok kíváncsiságommal, szeretném tudni, hogy milyen lehet James kislánya, így besétálok a szobába, és a kiságy elõtt álló székre leülök. Vékony szálú kis hajacskája, pufi arcocskája rávesz, hogy óvatosan benyúljak a kiságyba, és megsimogassam ezt a csöppséget. Gyönyörû… Nem csodálom, hogy James oda van érte, még álmában is tündéri.

Szeretem a gyerekeket. És ezt az édes kis gyönyörûséget is szeretni fogom. Bármennyire is féltékeny vagyok rá, hogy õ magáénak tudhatja James szeretetét, én meg nem, de nem tudom utálni ezt a gyönyörûséget. Nem õ tehet arról, hogy én annyire tönkretettem James és a saját életemet, hogy James elhagyott engem. Õ nem tehet semmirõl. Ez az édes kis teremtmény semmirõl sem tehet, és nem rá vagyok mérges, hogy van. Örülök James boldogságának. Örülök, hogy végre talált valakit, aki meg tudta ajándékozni egy ilyen kis gyönyörûséggel. Én nem tehettem meg…

- Hát szia, kis tököcske – mosolygom, ahogyan Annie kinyitja nagy, mindenre rácsodálkozó kék szemecskéit. Érdekes módon nem kezd el sírni, hanem kíváncsiskodva kinyújtja felém karját, hogy vegyem föl. Kérése számomra parancs, így nem sokkal késõbb már a karjaim közt nevetgél a kisbaba. Olyan 3 hónapos lehet, vagy talán egy kicsit több. Gyönyörû kislány, és érzem, hogy gurgulázó nevetésével teljesen elvarázsol. Azt hiszem… szerelmes vagyok.

Szerelmes vagyok Jamesbe, és a kislányába. Soha nem tudnék rajtuk kívül mást szeretni. Basszus… semmi jogom ahhoz, hogy úgy érezzek, hogy szívesen lennék Annie pót-anyukája. Pedig ezt érzem. Azt, hogy mennyire hihetetlenül azt akarom, hogy James „felesége” legyek, és Annie „anyukája”. Hülye vagyok… Már megvan az az asszony, aki megfelel ezeknek a címeknek. Biztosan csodaszép lehet, ha ilyen szép kislányt szült Jamesnek. Én meg hogy tudnék versenyezni egy látatlanban is tökéletes asszonnyal?

Sehogyan.

Gondolataim közben ringatgatom, és csikizem. Édes nevetése betölti az egész szobát, amitõl én is jó kedvre derülök. Ezer gyógyszer, terapeuta nem tudna ennyi idõ alatt ilyen eredményt elérni, hogy végre tisztaszívbõl nevessek, mint ez a kis csöppség.

- Gyönyörû kislány vagy, tudtad-e? – kérdezem mosolyogva, és megpuszilom az orrocskáját. Hajam véletlenül az arcába hullik, amibe kezecskéjével jóóó erõsen belemarkol. – Áu, áu, áu… Neeem, Annie, az nem játék. Engedd el szépen – kérlelem, és próbálom kiszabadítani hajamat kezének fogságából, de nem igazán akar sikerülni.

- Annie, legyél jó kislány, és engedd el Phil haját – jön egy férfias, gyomor-remegtetõ hang az ajtóból. Olyan hirtelen perdülök meg, hogy kissé megingok, mivel a mûlábam nem annyira stabil, mint az eredeti. Hirtelen nem is tudom, mi van, annyira elgyengülök, ahogy megérzem James erõs, óvó karjait magam közül. – Vigyázz – figyelmeztet. Hangja végigbizsergeti testemet, és teljesen elveszek.

Istenem, hogy én hogy szeretem ezt a férfit…

James felvont szemöldökkel néz körbe, és látszik rajta, hogy tök idegenek vagyunk számára. Szörnyû érzés tudni, hogy semmi, de semmi emléke nincsen rólunk. Se a családjáról, se pedig rólam és a velem való kapcsolatáról. Persze, valamilyen szinten örülök, hogy nem küld el a fenébe azért, mert miattam elütötte az autó, de… inkább emlékezzen, és haragudjon rám, csak legyenek irántam érzései. Akár gyûlölet, akár düh, csak ne ez a kínzó közömbösség!

Mindent meg fogok tenni azért, hogy megszeressen. És azért, hogy mikor visszatérnek az emlékei, akkor is szeressen, és csak egy régi, szomorú emlékként gondoljon a történtekre.

- Szóval a nevem James – mondja elgondolkozva, és ránk pillant megerõsítésért. Igen. James, bár nekem csak szerelmem. – Egyáltalán nem rémlik, hogy így hívtak volna – vonja meg a vállát, majd hirtelen elvigyorodik, és egy teljesen, totálisan hozzá nem illõ mondat csusszan ki a száján:– Tisztára, mint Rozsomák.

Mind teljesen megdöbbenünk, hiszen ez… ez valami hihetetlen. Eltûnnek az emlékei, erre humorérzékkel lesz gazdagabb?!

- Azt ne mondjátok, hogy megjött a humorérzéke – horkan föl Jack mindannyiunk nevében. Keethiln azonnal rápirít fiacskájára, de látom, az õ szája szélén is mosoly bujkál.

- Ja – bólint James, és kicsit elõredõl. – Expresszel érkezett Chicagóból – sóhajtja.

Istenem… hogy én mennyire szeretlek! Humorérzékkel, vagy anélkül, emlékekkel vagy emlékek nélkül… mindenhogyan. Csak ne lennél ennyire közömbös, sõt, távolságtartó! El nem tudom, milyen érzés lehet, hogy nem emlékszik semmire, de… senkinek sem kívánom azt az érzést, amit akkor érzek, mikor elhúzza a kezembõl kezét, és megérdeklõdik, mi a nevem. Mintha egy nagydarabot téptek volna ki megtépázott szívecskémbõl. Van még egyáltalán ép része? Nem, nincs…

Fájdalmas fintorral mondom ki a nevemet. Mikor legelõször bemutatkoztam neki… teljesen más helyzet volt. Mennyire kedves, és szeretni való volt akkor! Hogy gyûlöltem, és vágytam rá, mikor aggódó arckifejezéssel hozzám sietett, és leszidott a túlzott alkoholfogyasztásom miatt. És erre most nem emlékszik… Se az elsõ csókunkra. Se az elsõ szeretkezésünkre. Se a hülyeségeimre. Semmire, de semmire.

- Aha – bólint teljesen közömbösen, majd másfelé tereli a témát. – És amúgy hány éves vagyok? – érdeklõdik.

- Huszonkettõ, öcskös – feleli a bátyja. Huszonkettõ… Húsz voltál, mikor megismerkedtünk. Két gyönyörû, mégis fájdalmas év, ami ilyen borzalmasan végzõdött. Istenem, miért nem tudtam még akkor megjavulni, mikor együtt voltunk?! Azóta történt minden rossz dolog. De mindent jóvá fogok tenni.

Ígérem, mindent jóvá fogok tenni.

Közben Jacob elmondja, hogy a jövõ héten lesz a szülinapja, de nem igazán érdekli Jamest, helyette arról érdeklõdik, hogy van-e munkája. Keethlin azt mondja, nincs, de… hát a pincérkedéssel mi van? Nem akarok közbe szólni, de… furcsállom a dolgot, hiszen már mióta ott dolgozik részmunka idõben.

– Kár – húzza el a száját, mikor megtudja, hogy nincsen.

- Péter, Péter. Hihetetlen vagy – rázza meg a fejét Jaesmin. Péter? Ezt most kivételesen nem csak a visszakérdezõ James nem érti, hanem én sem. Még sosem hallottam senkitõl ezt a nevet Jamesre. Mert gondolom, neki szólt ez a „hihetetlen vagy” kijelentés.

- Te vagy, fiam – teszi szerelmem vállára a kezét az apja, ami lehet, nem jó ötlet volt, mert James elfintorodik, és kicsit összerázkódik fájdalma miatt. – A személyiséged miatt kaptad ezt a becenevet – avat be minket a név rejtelmeibe. Péter…

- Értem – motyogja szerelmem, de látni rajta, hogy egyáltalán nem érti. Nos, én sem igazán, mert mégis milyen Péter?

- Pán Péter – szólal meg Sissy. – A fiú, aki sosem akart felnõni – mondja szeretetteljesen. Pán Péter… így már igen. Így már tudom, miért nevezték el Péternek. Ez teljesen õ, és most mégsem. Miattam változott meg. Istenem, csak térjenek vissza az emlékei és az érzései! Még ha gyûlöl engem, akkor is. Csak… emlékezzen.

- És ha nincs munkám, akkor mit csinálok? – érdeklõdik nagyot sóhajtva, Sissyt nézve. Nem, nem nézve. Bámulva. A hülye, értelmetlen féltékenységem ismét elõtör belõlem, hiszen Sissy szép lány, és James meg nem emlékszik, hogy mostanában eléggé a férfiakat preferálja, szóval lehet, hogy megtetszett neki, de próbálom visszafogni magam. Nem kell neki egy hisztis exbarát, fõleg nem ebben a helyzetben. És különben is: tudom, hogy Sissy nem is gondolna úgy Jamesre. Az akkori gondolataim csak az alkohol+gyógyszer szülte tévképzeteim miatt voltak. – Mármint, nyilván van valami, amivel elfoglalom magam… - motyogja kissé elgondolkozva. Gondolom, nem lehet bíztató, hogy Pán Péterrõl van elnevezve, lehet, azt hiszi, hogy nincs is semmi dolga, csak naphosszat írogatni, vagy… kardozni Hook kapitánnyal.

- Egyetemre jársz – vigyorogja John, mint aki elõre várja már a reakciót arra, hogy milyen egyetemre jár drága bátyuskája. – Doki bácsi lesz majd belõled, elvileg, de mindannyian tudjuk, hogy tudóskának hajazol – vigyorogja. Kicsit elmosolyodok, hiszen dehogy lesz tudós õ. Õ a világ legédesebb, legtündéribb, legjobb orvosa lesz. Mindannyian felnevetünk kétségbeesett ábrázatán. Nem épp a legjobb ez a helyzet, de kicsit talán tényleg vicces James ábrázata egy-egy furcsa dolog hallatán.

De… egyben rossz is, hiszen ez azt jelenti, hogy tényleg nem emlékszik semmire. A múltja egy fehér folt lehet számára.

- Csak vicceltem – legyinti John, mire látható megkönnyebbülés terül el James arcán.

- Csak szereted a géntudományt, és a mutációval kapcsolatos szakirodalmakat – javítja ki Jaesmin, és játékosan oldalba böki szeretett öcsikéjét.

- Értem, végül is így már tûrhetõbb – sóhajtja fáradtan. Biztosan megterhelõ lehet neki ez az egész, de nem pihen, bárhogy is unszoljuk, inkább tovább bombáz minket kérdéseivel. Személyesebb dolgokat, mint például a számomra kegyetlenül fájdalmas van-e valakije témát, meg hasonlókat kikerüljük, és ha rákérdez, akkor sem válaszolunk.

Ezekre magának kell rájönnie, majd ha készen áll. 

---*---*---*--- 

Egy kávézó teraszán ülünk, és kellemesen érezzük magunkat. Ezalatt a három hónap alatt elég sok minden változott, tekintve azokat az embereket, akik itt, az asztalnál ülnek. James, én, Sissy, és… meglepõ módon, de Peter is. Megbeszéltük, hogy egyikünk se hajt rá Jamesre, majd õ dönt, ha vissza fognak térni az emlékei, és bárhogy is fog dönteni, tiszteletben fogjuk tartani. Igazából rájöttem, hogy egész jó fej egy pasi, ha éppen nem vetélytárskodunk, és szerintem barátok is lettünk. Legalábbis nincsen semmi bajunk egymással.

Jamesnek kezdenek visszatérni apróbb emlékei. Mindenkirõl van már kis emléke, csak rólam nincs egyetlen sem. Nem adom föl a reményt, hogy egyszer emlékezni fog rám, és ismét szeretni fog engem, de… néha elcsüggedek. Néha nagyon elcsüggedek, olyannyira, hogy Peternek, vagy James családjának többi tagjának kell kicsit fölrázniuk. Ilyenkor a könyv rajzolásával foglalkozom, és kirajzolom magamból az érzéseket. A fájdalmat, a raményt… a szerelmet. Már készen is van, az elsõ pár példányt ki is nyomtatták, és kaptam belõle egy tiszteletpéldányt. Ezt akarom ma megmutatni neki.

A könyven õ, mi szerepelünk. A kapcsolatunk, a szerelmünk, és a konfliktusaik. El sem hiszem, hogy szólhat egy könyv majdnem rólunk, de ez tényleg szinte rólunk szól. Nem is kérdés, hogy a két fõhõs kinézetét kikrõl is ábrázolom. Remélem, hogy ennek hatására valami visszatér. Ha nem… akkor legalább megtudja, hogy szerelmes vagyok belé. Mert ugye nem tudja. Látom rajta, hogy vannak homályos sejtései arról, hogy miért nézek rá néha vágyakozóan, ha éppen elgondolkozom, de nem tud biztosat. Most majd fog tudni, és meglátjuk, bejön-e a tervem, és emlékezni fog rám, vagy pedig csak megtudja, és teljesen kiakad. Majd meglátjuk.

- Olyan, vagy mint egy fakutya, Jamie – fintorogja gúnyosan Sissy, de azért vigyorogva rákacsint. Hát… örömmel tölt el mindenkit, hogy jellembeli változásai, melyek a baleset után álltak be nála, no meg a baleset elõttiek is, kezdenek eltûnni, és vissza jön mindenki szeretett értetlenkéje.

- Fakutya? Mi a közös vonás köztem és egy fából faragott kutya között? – értetlenkedik szerelmem. Ezalatt a három hónap alatt, melyet az emlékei visszaszerzésével, támogatásával, és egymás közelebbrõl megismerkedéseivel töltöttünk, csak még jobban beleszerettem. Õ tényleg az életem értelme. Fáj, hogy õ ezt nem tudja, de annak örülök, hogy senki sem neheztel rám se a baleset, se a viselkedésem miatt. Senki, csak én. Magyarázatot nem igazán adtam, hiszen még mindig kegyetlenül fáj az emlékezés, de biztosítottam mindenkit afelõl, hogy nem fogok visszaesni soha többet, és csak James boldogságát akarom.

- Jaj, James! Lehetetlen vagy – vigyorgom. Olyan hihetetlenül édes ezzel a kis értetlenkedéseivel. Mindig is imádtam benne, hogy teljesen immunis az iróniára, a szarkazmusra és a humorra. Különleges.

- Most miért? – húzza el a száját, akár egy durcás kisgyerek. – Tényleg nem értem.

Dõlünk a nevetéstõl mindhárman, míg James csak egy elnézõ mosollyal figyel minket. Megkönnyebbüléssel tölt el mindannyiunkat, hogy visszatért a régi énje. Még Peter is megkönnyebbül miatta, bár õ nem ismerte a szakítás elõtt Jamest, nem tudhatta, hogy milyen a humorérzéke.

Több dolgot is megtudtam, és föl lettem homályosítva, mennyire elszúrtam mindent. A szakítás elõtt, közben és után is. Hogy amíg az én életem egyenesbe jött, Jamesé kisiklott. Hogy mennyire maga alatt volt, hiszen azt hitte, nem szeretem. Hogy csak kihasználtam két évet az életébõl. De ezzel a balesettel most lehetõsége nyílt újrakezdeni, mindannyiunknak lehetõségünk nyílt újra kezdeni. Próbálok mindenben segíteni neki, megtenni mindent, hogy megkedveljen. Nem változok meg viselkedésileg, csak próbálok nyitottabb lenni felé, hogy még ha nem is tudja, legalább érezze, hogy mennyire szeretem.

- Végre – szólal meg Sissy, még mindig kicsit levegõ után kapkodva. Kimondja azt a szót, ami szerintem minegyikünk fejében megfordult, hogy végre. Végre ismét a rég, még ha az emlékei nem is igazán.

- Micsoda? – kérdezi James értetlenül, elbambult tekintettel.

- Önmagad vagy – feleli Sissy egyszerûen.

- Tessék? – tekint végig rajtunk érdeklõdõen, az asztalra könyökölve.

- Én mondjuk nem így ismertelek meg, mert… - kezdi Peter - mindegy. De amire Sissy céloz, azaz, hogy immunis vagy az iróniára és egyebekre.

- Tényleg? Ez jó – vigyorodik el kisfiúsan. Istenem, hogy én hogy imádom ezt a gyönyörû mosolyt!

- Nem, ez nem jó – rázza meg a fejét Sissy, és újból kacagásban tör ki. – Ez rohadt vicces. – Hát igen… az. Rohadt vicces. És hihetetlenül édes.

- Ha neked úgy tetszik – vonja meg a vállát, és felém fordul. – Szóval, ott tartottunk, hogy… Igen, mi is van azzal rajzzal, amit mutatni akartál? A könyvbe, vagy mibe.

Elfintorodok, ahogyan kimondja a mondatot. Nem figyel. Nem figyel rám. Szomorú vagyok, mert most éppen egy fontos dolgot akarok megmutatni neki, és mégse figyel, de azért elõveszem a becsomagolt könyvet.

- Nem figyelsz – feddem meg, és felé nyújtom a könyvet, de még nem adom át, hogy rám figyeljen. Ha máskor nem teszi… – Azt mondtam, adni szeretnék, nem mutatni, neked egy könyvet, amiben a rajzaim vannak – mondom izgatott mosollyal. Szívem vadul kalapál össze-vissza a mellkasomban, és mindenem alig észrevehetõen remeg. Félek!

- Aha, értem – bólint. – Elvehetem, megnézhetem?

- Persze – felelem, és engedem, hogy elvegye tõlem. Türelmetlenül bontja fel a borítékot, viszont mikor a könyv kivevéséhez ér, irritálóan lassan húzza ki. Szinte már-már a körmeim rágom, hogy mikor veszi ki azt a nyamvadt könyvet, és legszívesebben most azonnal kikapnám a kezébõl, és a fejének dobnám, hogy tessék, nyisd már ki, de egyelõre türtõztetem magam.

- Na! Gyorsabban – sürgetem meg izgatottan, de csak egy édes, csintalan mosolyt kapok válaszul. Eddig is remegett mindenem, de ez a mosoly…  

- Türelem! – vigyorogja élvezettel, hogy ennyire izgulok.

- James! – kiáltok föl, egyszerre két másik hanggal. Ahh, szóval õk se bírják a feszültséget. Gondolom, õk is kíváncsiak James reakciójára, hiszen õk már látták a könyvet, tudják, mit ábrázolnak a képek.

- Jól van – forgatja meg a szemét, és végre valahára kiszedi azt az átkozott könyvet.

Nenenenenenene, kérlek, ne nyisd ki! Inkább add vissza! Nincs benne semmi különös! Istenem, csak add, hogy ne akadjon ki! Könyörgök, ne akadjon ki! Vááá, tiszta ideg vagyok, szinte pattogok, mert nem bírok nyugton maradni. Legszívesebben most azonnal kikapnám a kezébõl, amíg még csak a külsejét nézegeti, de Sissy és Peter figyelmeztetõ pillantására takarékra teszem magam, és csak ajkaimat rágcsálva nézem, hogyan forgatja a könyvet.

A Magány virága. Mintha csak rólunk szólna… Nem volt kérdéses, hogy a mi kapcsolatunkat rajzolom meg. Mikor az írója megkapta a képeket, egybõl fölhívott, és egy órán keresztül hálálkodott a képekért. Én nem érzem olyan jónak õket, hiszen csak egy halovány utánzata Jamesnek, de… neki tetszett. Remélem, szerelmemnek is, és nem fog a könyvvel együtt elkergetni a közelébõl, hogy soha nem akar látni.

Ahogy belelapoz a könyvbe, egyre mélyebben, gyorsabban kapkod levegõ után. Arcán fájdalom, kétségbeesés és szomorúság látható, szemeibõl könnyek hullnak. Szívemet összeszorítja az aggodalom, hogy talán valami borzalmas dolgot mûveltem, de már nem pörgethetem vissza az idõt. De nem is akarom. Jobb ez így…

Kapkodó lélegzettel csapja össze a könyvet, és szinte eltaszítja magától. Kétségbeesetten néz rám, hogy ugye ez nem igaz, és csak véletlenek a képek, de szomorúan mosolygok. Érzem, hogy könnyezek, de csodálkozik ezen valaki?

- Miért? – nyögi ki kérdését. Ebbe az egy szóba tengernyi kérdést sûrített, így nem is tudom, melyikre válaszoljak. De nem kell döntenem, mert már rég megvan a válaszom:

- Mert szeretlek – felelem szomorúan mosolyogva. Szemei kerekre tágulnak, és mellkasára szorítva kezét, még jobban zihálni kezd. Aggódóan simogatom meg a hátát, hogy kicsit megnyugtassam, de elhúzódik tõlem. Fáj, hogy elhúzódik, de megértem. Végtelen kínt okoz, hogy ennyi fájdalmat okoztam neki, és miattam át kellett élnie minden rosszat, kezdve a majdnem vízbe fúlástól, át a depresszión, az amnéziáig, de nem sajnálom a vele töltött idõt. Kincsként õrzöm minden egyes pillanatát. És bár tudom, nem lenne szabad, de örülök annak, hogy amnéziás lett. Ha most el is küld, három gyönyörû hónapot kaptam tõle, pedig meg sem érdemeltem.

- Szeretsz? De hát… Sosem mondtad! – kiált föl kínnal telt arccal. Ûzött vadként néz rám, és pillantása azt üzeni „kérlek, mondd, hogy ez nem igaz, nem ilyen volt veled az életem”. Legalábbis úgy gondolom, ezt üzeni…

Hevesen dobogó szívem kegyetlenül fáj – hát ilyen nagy fájdalmat okoztam neki ezzel a könyvvel?! Istenem, én ezt tényleg nem akartam! Nem akartam, hogy ennyire fájjon neki! Annyira elveszettnek, és legyõzöttnek látszik most. Görnyedt tartásban néz egyenest a szemembe, bár párszor elkapja rólam, és Sissyék felé vet pár segélykérõ pillantást.

Mindent elbasztam, igaz?

- Mert féltem. Rettegtem kimondani – felelem szomorúan. Az emberek tekintete éget, de mégsem foglalkozom velük. Sokkal félelmetesebb Jamesszel szembe nézni, de én tettem ezt vele. - De akkor emlékszel? – kérdezem reménykedve. Gyûlöljön, vessen meg, de… ne legyen emlékek nélkül. Csak ezt a fájdalmat miért nem tudtam elkerülni? Vagy amúgy se sikerült volna?

- Igen. Azt hiszem… - motyogja a fejét szorítva. Kétségbeesve néz körül, de aztán lehajtja fejét. - Emlékszem mindenre. Mindenre – néz föl, néz rám azokkal az átható szemeivel. Azokkal a csodás szemekkel, amikbe elsõ pillantásuk óta szerelmes lettem. És ez semmit sem változott azóta, hiába láttam már megtörten, vagy éppen fájdalommal telve.

- Bocsáss meg mindenért! – suttogom bûntudatosan. Annyi bajt okoztam neki. – Megértem, ha ezek után soha többet nem akarsz találkozni velem, csak szerettem volna, hogy tudd: szeretlek. - Bocsánatkérésemet a telefonom csörgése szakítja félbe. Nem épp a legjobb alkalom, de mivel már egy ideje érzem, hogy rezeg, és már a csörgésre is rákezd, kiveszem a zsebembõl, és megnézem. A szám ismeretlen, de ettõl még lehet, hogy fontos. – Bocsánat, föl kell vennem – motyogom, és egy apró, alig-hátsimítás után kiszenvedem magam James széke mögött, és arrébb sétálok. Mivel kint vagyunk a teraszon, csak egy kicsit kell arrébb mennem, hogy ne nagyon zavarjak másokat a telefonálásommal.

- Philliph Danniels – mutatkozok be, mikor fölveszem a telefont. Közben azon idegeskedek, hogy ugye nem fog engem elküldeni James, bár minden oka meg lenne rá. Aggódó szemekkel pislogok néha rá az asztalunknál ülõkre, akik élénk beszélgetésbe kezdtek. Vagyis… ahogy látom, Sissy mond valamit, Peter bólogat hozzá, James meg elkínzottan hallgatja õket. Basszus, ugye most nem arról van szó, hogy a legjobb lenne engem eltávolítania Jamesnek maga mellõl?!

- Elnézést a zavarásért, dr. Frederigo Canallis vagyok, a Szent Anna kórház igazgatója – szól bele egy kissé öreges, ismeretlen férfihang. Szent Anna kórház? Ismerõsen hangzik. Összeráncolt homlokkal próbálok rájönni, honnan ilyen ismerõs a név, de csak akkor esik le, mikor folytatja a férfi. – Nem tudom, hogy emlékszik-e, de itt ápoltuk magát azon a nyáron, mikor megtörtént az a bizonyos hajó katasztrófa – mondja a férfi. Szemeim kerekre tágulnak, ahogy elmémbe tódulnak az ott töltött évezredeknek tûnõ hetek, mikor rájöttem, hogy nincsen már senkim ezen a világon, csak egyes egyedül vagyok. Hogy nem számíthatok senkire, csak magamra. Ott kezdtem el fájdalmakat szimulálni, hogy még több morfiumot kapjak. Mit akarnak most tõlem?!

- Igen… Igen, emlékszem – mondom bizonytalan hangon. Nem tudom, mit akarhatnak tõlem. Talán… basszus! Ugye nem?! Szívemet jeges kéz marcangolja, ha arra gondolok, hogy lehet, éppen most akarják megtudni, hogy árvaházba kerültem-e. Ugye nem? Mert ugye ez hülyeség lenne ennyi év után, nem igaz?!

- Egy jó hírt szeretnék közölni önnel. – mondja a férfi nem éppen úgy, mintha valami olyat akarna mondani, ami jobb kedvre derítene. - A húga életben van.

Hogy… Mi? A… húgom? Az én édes kis húgocskám, aki az öcsémmel, és a szüleimmel együtt megfulladt? Õ… él?!

- A… húgom?! De hát…! Õ… - dadogom össze-vissza, egy értelmes mondatot se bírok kinyögni.

- Nem, õ nem halt meg – sóhajtja. – Csak elvesztette az emlékeit, így nem tudtuk, hogy õ az ön húga. Eddig egy árvaházban élt, és csak mostanában tértek vissza az emlékei. Amint megtudtuk, hogy hogy hívják, a régi papírokon megkerestük önt, és azonnal telefonáltunk. Elnézését kérjük, de mi tényleg nem tudtuk. – Heh, amnézia, mi? És mindenkinek pont most térnek vissza az emlékei… Ez csak egy álom, igaz? Egy gyönyörû álom, amibõl két perc múlva fölébredek, és kiderül, hogy James még mindig nem emlékszik rám, és a családtagjaim egytõl-egyig halottak.

- Õ… akkor… él? Ez biztos?! – kérdezem, de nem akkora lelkesedéssel most, hogy rájöttem, hogy álmodok. Meg is csípem magam, de… ez fáj! Lehetséges, hogy mégsem álmodom?!

- Igen, biztos - mondja. Levegõ után kell kapkodnom, és úgy érzem, mindjárt összeesem, hát még, mikor folytatja. – És amint ideérkezik, találkozhat is vele.

- A legelsõ géppel indulok! – kiáltom remegõ hangon. Halk kuncogás hallatszódik a másik oldalról, ami kicsit fölbosszant. Hogy mer kinevetni, ha egyszer az õ hibájuk miatt hittem azt éveken keresztül, hogy nincsen senkim?! Hogy merészeli?! Miatta lettem függõ! Miatta tettem tönkre – majdnem – James életét!

- Rendben – mondja, és hallom a hangján, hogy még mindig mosolyog rajtam. – Elnézést,  hogy megkérdezem, de tudnom kell. Ön még nem nagykorú, tehát nem veheti magához, de esetleg tudna valakit, aki magához venné? Esetleg az a család, akik önt örökbe fogadták? Csak mert ha nincsen, akkor sajnos ismét árvaházba kell kerülnie. – Bassza meg!

- Tudok – vágom rá gondolkozás nélkül. Majd ráérek késõbb megoldást találni erre, de egyelõre még úgyse kellenek papírok, elég, ha hazudok, hogy minden rendben. - Elintézek mindent. A húgom nem kerülhet árvaházba – jelentem ki kemény hangon. A túl oldalról néma csend, majd egy nagy sóhaj hallatszik.

- Rendben, értem. Akkor elintézek addig mindent, hogy ki vehessék az árvaházból, és haza vihessék. Viszont látásra! – mondja, és elköszön. Szerencséje, hogy elintézi! Miattuk hittem azt, hogy mind meghaltak… De… bármennyire is dühös vagyok most, az agyam zsong, a szívem pedig ketrecbe zárt madárkaként verdes, hogy mégis csak él a húgom. Dühös vagyok, de hálás is. Hálás, hogy visszaadták a reményemet.

- Köszönöm. Köszönök mindent! – nyögöm ki. - Viszlát! – sóhajtom az utolsó erõmmel, és kinyomom a telefont.

Lábaim teljesen elgyengülnek, alig bírok állni. Botladozva sétálok vissza az asztalig, ahol mind a hárman aggódva figyelnek, de egyáltalán nem tudok rájuk figyelni. Csak automatikusan mászok be James mögött a helyemre, és erõmet vesztve lezuttyanok. Az asztaltársaim – barátaim, ha mondhatom - kérdéseikkel bombáznak, de egy értelmes mondatot sem tudok kivenni, mintha minden egybefolyna.

- Valami baj van? Philliph, mondj valamit! Phil, kérlek! – fogja meg a vállam James. Eddig az asztallapot figyeltem szinte sokkban, most viszont fölemelem pillantásomat, és szerelmem aggódó szemeibe nézek.

- Nekem… el kell utaznom – nyögöm ki valahogyan magamból, pedig agyam már a viszontlátásnál jár. Mit fog szólni Jessica? Vajon örülni fog, hogy lát? Vajon akar majd velem jönni? Vajon…

- Hová? Miért?! Phil! – ráz meg James, hogy magamhoz térjek, de csak addig sikerül itt lennem, amíg értelmezem kérdését, és válaszolok rá, aztán már vissza is térek a Jessicával való találkozásomhoz.

- Olaszországba.

- Phil, miért kell oda menned?! Kérlek, mondj valamit! PHIL! – kiált egyet James, és a pofonja térít magamhoz sokkomból. Ijedten, és meglepõdve nézek rá, hiszen nem számítottam erre, de így már úgy érzem, kicsit kezdek magamhoz térni sokkomból.

- Bocsánat. Szóval… azért kell Olaszországba mennem, mert ott van a húgom – nyögöm ki magamból egész hosszú mondatban. James szemei elkerekednek, mert teljesen meglepõdik.

- A… kid?! – kérdezi nagyokat pislogva. Ohh… tényleg. A családomról nem igazán meséltem neki… mindig kikerültem a kérdést. És most, így kell megtudnia, hogy van egy húgom. Mondjuk, én sem tudtam, hogy él… Istenem! Hát tényleg él!

- A húgom. Eddig õ is amnéziás volt, de most kiderült, hogy él, és eddig egy árvaházban volt – hadarom szinte magamnak. - ÚR ISTEN! – kiáltok föl ijedten. Most jut el a tudatomig, hogy él, és mindkettõnknek kell valaki, aki legalább névleg magához vesz, mert ha kiderül, hogy nekem nincsen senkim, akkor mindketten árvaházba kerülünk. Nem akarok árvaházba kerülni! Sikerült megúsznom jó pár éven keresztül, nem lehet, hogy pont most kerülök oda! És a húgomat sem engedhetem árvaházba! Épp eleget kellett ott szenvednie, nem hagyhatom, hogy itt is egy olyan helyre kerüljön csak azért, mert nincsen senkim, aki megtenné, hogy örökbe fogadja. Már pedig nem hinném, hogy neki olyan könnyû lenne elintéznie a dolgait, mint nekem volt, hiszen mikor én jöttem haza, nem is nagyon foglalkozta velem. Most viszont maga a kórház igazgatója telefonált, szóval biztosan le lesz ellenõrizve, hogy tényleg magához veszi-e valaki. Meg engem is le fog ellenõriztetni. Bassza meg! És… James meg nem is tud semmirõl. Basszus kulcs!

- Mi baj? – kérdezi James aggódóan. Nem tudom, hogyan adagolhatnám be, így a legegyszerûbb módját választom: kimondom kereken.

- Nekem… kell valaki, aki örökbe fogad – mondom kétségbeesett szemekkel James szemeibe nézve. Jól látható a kiakadás és a totális meglepõdés szerelmem arcán. Basszus… pont most kellett ennek is elõjönnie. Elõször a kapcsolatunkat kellett volna megtárgyalni most, hogy visszajöttek az emlékei, nem pedig az én családi zûrjeimet! Ó, hogy a jó fene esne az életbe!

- Hogy mi?!

Istenem, hogy én mennyire szeretlek… Nem hagylak el, soha többet. Te vagy nekem a mindenem. Én édes szerelmem. Egyetlenem.