Nagy sóhajjal lépek ki a lépcsõház ajtaján, málhazsákomat a vállamra vetve battyogok át az épület elõtti kis parkon az járda felé, aminek a széléhez húzódva már vár rám a taxi. Bedobom a cuccom a csomagtartóba, aztán bepattanok a hátsó ülésre és irány a bázis. Még szerencse, hogy nem lakok messze, így nem kell még külön repülõutat is végigülnöm odáig, elég lesz az afganisztáni gép.

Kb. 20 perces autókázás után oda is érünk, a taxist elõre busás borravalóval fizettem ki, hogy ha lehet, elkerülje a dugókat. Magamhoz veszem a zsákomat és besétálok a hangárba, ami már tömve van hozzám hasonló egyenruhásokkal... azzal a különbséggel, hogy mindenki mellett ott áll valaki. Vagy éppen mindenki. Feleség vagy férj, gyerekek, szülõk, nagyszülõk... Már javában megy a könnyes búcsúzkodás.

Sóhajtva veszem elõ az igazolványaimat és a kiutazási parancsot, aztán a kapuhoz lépek. Nekem aztán igazán nincs kitõl elbúcsúznom.

A repülõút egy örökkévalóságnak tûnik, de szerencsére nem halálosan unalmas. Felszállás elõtt kellemes meglepetés ért, jó néhány ismerõssel utazom együtt, köztük három csoporttársammal is a tûzszerészeti képzésrõl. Mint kiderült, õk is rögtön megkapták a parancsot, bár azt egyikünk sem tudja, hogy ugyanoda leszünk-e beosztva. Bár így, hogy csak négyen vagyunk... Én személy szerint nem tartom valószínûnek.

***

Mikor a gép végre landol Bagram körzetében, mi pedig egymás után leszállunk a géprõl, szinte arcul csap az ismerõs hõség. Jó ideje nem volt már részem benne, furcsa lesz újra hozzászokni. Vagy talán csak elsõ érzetre szokatlan még.

Leszállás után közlik velünk, hogy egyelõre foglaljuk el magunkat, fél órán belül kapunk ebédet, azután pedig kihirdetik, kit hová fognak átcsoportosítani. Az idõ elütésével szerencsére sosem volt baj, a repterek közelében állítják fel a helyiek a piacot, és megannyi afgán árus kínálja a legkülönbözõbb szuveníreket. Õk imádják az ideérkezõ katonákat, mert tudják, hogy velünk aztán lehet alkudozni.

Nekem viszont ilyenkor is mindig eszembe jut, hogy engem senki sem vár otthon, akinek vihetnék valami vicces vagy emlékezetes ajándékot innen. Magam elé képzelem a mama nevetését, amikor a kezébe nyomok egy kockás kendõt, vagy anyáét és apáét, mikor egy-egy olyan napszemüveggel állítok be hozzájuk, amiért egy new yorki üzletben talán 50 dollárt is elkérnek, én pedig némi alkudozás után simán hozzájutok tízért.

Szomorú ezekre gondolni, de hát nincs mit tenni. Ami megtörtént, megtörtént, én pedig éppen azért vagyok itt, hogy több gyermek már nem juthasson az én sorsomra. Én már tudom milyen érzés elveszíteni a szülõket, és a legádázabb ellenségemnek sem kívánok hasonlót.

Az ebédet is a három egykori csoporttársam, Ethan, Paul és Isaac társaságában fogyasztom el. A leginkább egy hatalmas konzervdobozra hasonlító étkezõ „helyiség” tömve van katonákkal, érdekes megfigyelni, hogy mennyire elkülönülnek az egyes nemzetek. A németek csendesek és még az evõeszközt is mérnöki precizitással tartják, ezzel szemben a spanyolok harsányak és hevesen gesztikulálnak ebéd közben. A franciák mintha mindenkit lenéznének, az olaszok pedig még ide is belõtt séróval és napszemüvegben lejtenek be. Különös egyveleg.

Az ebédet követõ hosszas eligazításon az én sejtésem igazolódik be – négyen négy különbözõ helyre megyünk. A srácok neve hamarabb elhangzik, mint az enyém, és közbe is ékelõdnek jó páran, így mindhárman reménykednek egy kicsit, hogy talán melléjük kerülök, és nem lesznek egyedül, de sajnos csalódnunk kell.

- Hawk! – harsogja a nevem a parancsnok.

- Uram? – vágom magam vigyázzba.

- Maga Manson csapatába kerül, indulás pontban tizenhat óra nulla nullakor.

- Igenis, uram!

Így hát afganisztáni idõ szerint pontban délután négykor a málhazsákommal együtt beteszem a hátsó felem az értem érkezõ Humveeba, és elindulok a tábor felé, ahol az életem újabb hosszú hónapjait fogom tölteni. A fiúk persze azonnal rákezdtek a leendõ parancsnokom nevének kifigurázásába, de én csak mosolyogva ráztam a fejem. Erõsen kétlem, hogy bármiben is hasonlítani fog egy bûnözõre, sokkal inkább a szöges ellentétének tudnám így látatlanban elképzelni. Aztán majd meglátjuk...

A Humvee bevisz a táborba, és miután a tiszthelyettes leparkolta az autót, el is vezet a tábornak ahhoz a részéhez, ami számomra érdekes lesz: a tûzszerészek „terepéhez”. Az egyik sátor elõtt megállít, hogy ott várjam meg, míg elõkeríti az elöljárómat, így hát ledobom a zsákomat a lábam mellé, és türelmes várakozásba kezdek.

Mikor néhány perc múlva egy ismeretlen férfival az oldalán jelenik meg, nem is állok neki nézelõdni, rögtön vigyázzba állok, és tisztelgéssel üdvözlöm.

- Uram, õ itt a tûzszerész újonc, aki ma érkezett – mondja a tiszthelyettes.

- Aaron Jared Hawk, szolgálatára, uram! – szólalok meg.

A hangom határozott, bár bevallom, elég zavarba ejtõ, hogy még kissé felfelé tartott fejjel is csak az arcának markáns élét bámulom. Atya ég, ez aztán a magas férfi!

- Pihenj, katona – szólal meg erõteljes, nyugodt, mély hangon.

Lazítok az állásomon, leengedem a kezem, és a hátam mögött fûzöm össze az ujjaimat. Most már ráemelhetem a tekintetem, bár ahogy ezt megteszem, meg is bánom kissé. Még szerencse, hogy maximális önkontrollal rendelkezem, különben tátva maradna a szám. Magasságához tökéletesen passzoló széles vállai sokat sejttetnek a testalkatából, és ahogy jobban megnézi az ember, még az egyenruha sem tudja elrejteni az alatta feszülõ izomkötegeket. Mégsem csak ez a megragadó benne... Elõször az a hipnotikusan gyönyörû szempár ejt rabul, a maga halványkék csillogásával, és azzal a különleges, sötétebb árnyalatú körvonallal a szivárványhártyája mentén. Aztán eljut a tudatomig jóképû arca is, érzékien telt ajkai, valamint sötétbarna, néhol már õszes haja.

Azt a rohadt... Lehetséges, hogy kifogtam a leglehengerlõbb parancsnokot egész Afganisztánban? Merthogy sokszor jártam már itt, de hozzá foghatóval még egyszer sem találkoztam. Mindenesetre az az egyetlen szerencsém, hogy õ is alaposan végigmér, különben biztos, hogy feltûnõ lett volna a bámulásom.

- A nevem Dávid Manson – biccent felém. – Most pedig jöjjön, megmutatom a sátrát.

- Igenis, uram – bólintok.

Újra felkapom a málhazsákot a vállamra, és követem, ahogy elindul a nem messze felállított kisebb sátor felé. Közben nem sajnálom felmérni újra a testalkatát, hozzáadva ezt a különös járást is, ami egyszerre ontja magából a nyugalmat és az ugrásra készséget. Mint valami fenséges fenevad.

Mikor belép a sátorba, követem, õ pedig újra megszólal.

- A fiúk most éppen kint vannak a terepen, én is csak az érkezése miatt jöttem vissza – mondja. – Estefelé viszont õk is megérkeznek, akkor megismerheti õket.

- Rendben – bólintok, miközben elérjük a sátor túlsó végében álló üres ágyat.

- Ez lesz a maga helye – mutat rá, most már felém fordulva.

- Köszönöm, uram – dobom le rá a zsákomat, és körülnézek egy kicsit a sátorban.

Nem a legnagyobb, és nincs is sok ágy, bár nem meglepõ. A tûzszerészek nem arról híresek, hogy hatalmas falkákban járnak. Így amolyan családias hangulat uralkodhat itt, amibe remélhetõleg nem lesz túl bonyolult beolvadni.

- Szóval maga újonc? – vonja fel finoman a szemöldökét, újra végignézve rajtam. – Nem igazán tûnik annak.

- Nem teljesen vagyok az, uram – felelem, és megengedek magamnak egy visszafogott mosolyt is. – Jó néhányszor megjártam már Afganisztánt, Irakban is voltam, de tüzérként. Az újoncság csak a tûzszerészetre vonatkozik, nemrégiben végeztem el a tanfolyamot – magyarázom.

- Á, értem már. – Mintha az õ szája sarkában is mosoly bujkálna. Csak ne állna ennyire jól neki... – Nos, holnap máris elkísérhet a terepre, és megnézzük, mit tanult azon a tanfolyamon.

- Alig várom, uram – szélesítem ki a mosolyomat.

Nem tûnik vészesnek ez a fickó, sõt, nagyon is szimpatikus. Na jó, nem kifejezetten csak szimpatikus... Azt viszont valószínûtlennek tartom, hogy ez a fokozott szimpátia kölcsönös lenne, úgyhogy majd szépen megtartom magamnak, és csak néha, magányos pillanataimban fogom csorgatni rá a nyálamat – szigorúan úgy, hogy ne vegyen észre belõle semmit.

Délután éppen céltalanul járkálok a táborban, lévén semmi dolgunk éppen, amikor kiszúrom a századost, amint éppen borotválkozik. Elvigyorodom, és felé veszem az irányt. 

- Már megint szõrgondok Hammond százados? – állok meg mellette.

- Nem mindenki születik babaarcúnak, fõhadnagy – mosolyodik el habos arccal. 

- Még szerencse, hogy az ezredest feltartja a Moris tizedes, de húzzon bele, mert mindjárt ide ér – ülök le mellé. 

- Ezt ne itt! – morran fel, ahogy tömködök némi dohányt a számba. 

- Miért, talán zavarja? – pillantok rá. – Mondjuk én is inkább szívnék jó féle cigarettát, vagy egy szivart, de hát az itt nem terem – vigyorodom el. 

- Nem egészséges, olyan remek kis szájrákot kapsz tõle, hogy majd visszaköszön, ha megszólalsz – mondja, de csak legyintek, az legyen a legkisebb bajom.

Hamarosan végez az arcszõrtelenítéssel, én pedig vigyorogva veszem szemügyre az arcát, ami most határozottan a babapopsira emlékeztet.

- Így olyan fejed van, mintha most jöttél volna a tanodából – köpök félre.

- Nem kell mondani, én is tudom – sóhajt fel.

- Oda a tisztelet – incselkedek, kényelmesen elnyújtózva a homokban. 

- Nem a szakállammal érdemeltem ki a tiszteletet – néz le rám, és összepakolja a cuccait, majd útra készen feláll. 

- Százados! – könyökölök fel, és mosolyogva nézek rá. 

- Igen? – néz rám. 

- Még csak másfél hete ismerlek – dõlök vissza még mindig mosolyogva. 

- Így van. És?

- Nincs más – vonok vállat.

Hallom távolodó lépteit, közben a fényes, felhõmentes, azúrkék égboltot bámulom. Komolyan mondom, ha hoznának ide néhány napozóágyat, simán elmehetne nyaralásnak a külszolgálat... Éppen felülök, és leporolom kicsit a hátamat, mikor meghallom a nevem.

- Fõhadnagy!

A hang irányába pillantok, és mikor meglátom, hogy Stevenson nekem kalimpál, feltápászkodok, és elindulok felé. Az egymás mellé sorakozott Humveeknál áll, látszólag éppen a sajátjukon babrál valamit.

- Valami gond van, tizedes? – vezetem végig a pillantásomat a Humveen, de sérülést szerencsére nem látok rajta.

- Az elosztócsõ – rázza meg a fejét, és a nyitott motorháztetõ alatt meg is mutatja a problémás részt. – Mikor tegnap beálltam vele, még minden rendben volt, most meg nem indul be a kurva csõ miatt – tárja szét a karját.

- Ne aggódj, megoldjuk – paskolom meg a vállát. – Várj meg itt, szólok a századosnak – mondom, mire bólint, én pedig elindulok a vezetõi sátor felé.

Éppen akkor érek oda, mikor az õrnagy kilép a sátorból. Összecsapom a bokám, és tisztelgéssel üdvözlöm, õ pedig elégedetten biccent, majd elvonul. Elfojtok egy vigyort, ezek szerint leellenõrizte a százados szakállmentességét... De most galiba van, és elsõ a munka, így belépek a sátorba, és rögtön a tárgyra térek.

- Az egyik Humvee nem indul be, azt mondják, hogy valamelyik csõnek lába kélt – nézek rá.

- Jövök! – mondja máris, leteszi a vizet, veszi a sapkáját, aztán mellém szegõdik, és visszasétálunk Stevensonhoz.

Mire oda érünk, már jóformán az egész csapat a Humveet állja körbe, amit a százados szóvá is tesz.

- Nincs jobb dolguk? Vagy egy csõ megtalálásához egy egész zászlóalj szükséges? – néz végig rajtuk, mire mindenki szétszéled, mi pedig végre a problémára koncentrálhatunk. 

- Uram, amikor este leparkoltam vele még semmi baja sem volt, most meg hiányzik egy elosztócsõ… anélkül nem megy a járgány… - panaszolja Stevenson a századosnak is. – Van rá gyanúm, hogy azok az idióta tartalékosok próbálnak minket leszívatni azért, mert hamarabb értünk ide. 

- Nincs másik helyette? – teszem karba a kezeimet.

- Nincs… uram, ez a tengerészgyalogság… amit eddig rendeltem, abból semmi sem érkezett meg. 

- Hát úgy tûnik ez az eltûnt csõ esete… - sóhajtok fel.

- Menjünk át a tartalékosokhoz és kérdezzünk rá – ötletel Stevenson.

- Nem kellene vádaskodnunk, az csak viszályt szíthat – mondja Hammond.

- De a kocsival mi lesz, uram, tolni fogjuk át fél Irakon? 

- Megoldjuk tizedes, megoldjuk… - gondolkozik el, nekem viszont eszembe jut valami...

Az a kurva Summers, a tartalékosoktól, a múltkor rajtakaptam, amint éppen füvezett a teherautók mögött, és csak a fenejó szívemnek köszönheti, hogy nem jelentettem, na meg annak, hogy a parancsnokukat még kevésbé bírom, mint õket... De tudja, hogy láttam, úgyhogy jön nekem eggyel, talán hasznát vehetem.

- Bízza rám, százados – mosolygok rá, õ pedig értetlenül mered rám, Stevensonnal egyetemben, de nem foglalkozok magyarázkodással, inkább Summersék helye felé veszem az irányt.

Röhögcsélve lép be a raktárba, valami haverjával karöltve, ha jól emlékszem õt meg Jacksonnak hívják. Ide érzem a belõlük álladó fûszagot, ezek aztán nem szívbajosak. Meglendítem a lábam, így a bakancsom sarka az alattam lévõ ládának csapódik, ami kísértetiesen visszhangzik a raktárban, õk meg persze hogy a gatyájukba csinálnak.

- Ejnye, Summers – szólalok meg, és lecsusszanok a ládákról, lazán érek földet, és a fejemet rázva indulok feléjük. – Azt gondoltam volna, hogy tanultál a múltkoriból, de ehelyett még Jackson közlegényt is belerángatod... – ciccegek, mire az említett el is spurizik, mintha ettõl nem tudnám felnyomni, ha akarnám.

- Ugyan már, fõhadnagy... – mosolyodik el kelletlenül, és idegesen néz körbe.

- A múltkor nagylelkûen tettem neked egy szívességet – lépek közelebb komoran –, nem azt vártam volna cserébe, hogy tönkreteszitek a jármûveinket.

- É-Én nem voltam benne, esküszöm... – hebegi.

- Hálád jeléül legalább csendben visszacsempészhetted volna az ellopott alkatrészt, hogy észre se vegyük – morgom.

- Én... Én...

- Te – forgatom a szemeimet, és elkapom a pólóját. – Ha egy órán belül nem sétálsz be a sátramba fütyörészve, kezedben az elosztócsõvel, biztosra veheted, hogy a következõ géppel mész haza leszerelni...

Nem várok választ, nem is mondok többet, eltaszítom magamtól, és elsétálok.

Nagyjából háromnegyed óra múlva éppen Hammond századossal értekezünk a sátramban, továbbítja az eligazításukon elhangzottakat, és azt, hogy elõre láthatólag pár napig nyugink lesz, amikor Summers betoppan, lássanak csodát, kezében az eltûntnek hitt elosztócsõvel. Mikor meglátja a századost, berezel, és tétovázva pillant rám, de végül megszólal.

- Elhoztam... – motyogja.

Hammond felvont szemöldökkel pillant rám, de én csak mosolygok.

- Pompás, már mehetünk is Stevenson tizedeshez – állok föl.

A százados nem fûz hozzá semmit, de követ minket, és õ is felügyeli, amint Stevenson megörül az eltûntnek hitt alkatrésznek, majd megöli a pillantásával Summerst, végül nekiáll visszaszerelni a csövet.

- Elárulod, hogy csináltad? – szólal meg mellettem Hammond.

- Trükkös vagyok – nézek rá vidám mosollyal.

Néhány másodpercig csak figyeli az arcom, de végül õ is elmosolyodik a fejét rázva.

***

Másnap a déli étkezés után a százados mellé szegõdök az étkezõsátorból kifelé menet. A többi tiszt nagy része ott maradt traccspartizni, de nekem nem volt kedvem, és úgy tûnik, neki sem.

- Szóval ma délután nyugi lesz? – kérdezem.

- Ma a SEAL-kommandósokat küldték ki, ha õk rendben visszaérnek, akkor mindenképpen maradhatunk – feleli.

- Már két napja nem küldtek minket razziára, kezd unalmassá válni ez a meló – vigyorodom el, mire felnevet.

- Lesz ez még így sem, fõhadnagy!

- Hé, százados – bököm oldalba a könyökömmel –, a fiúk azt rebesgetik, hogy te még nem zabáltad fel az összes csokit tegnapról – emelgetem meg a szemöldökömet, mire álfelháborodással pillant rám.

- Nézzenek oda! A csoki majdnem az egyetlen luxus, ami kijár itt nekünk, te meg felzabálnád a felettesed elõl is – vonja fel a szemöldökét.

- Én már csak ilyen pofátlan vagyok – vigyorodom el.

- Talán megszánlak egy kockával... – sandít rám a szeme sarkából. – Ha addig is hanyagolod a bagót – húzza sunyi mosolyra a száját.

- Ah, kibaszás – nyögök fel.

- Csoki vagy dohány, választhatsz – von vállat, közben elérjük a sátrát.

- Egye fene, feláldozom magam – lépek be utána vigyorogva.

- Na és mit is csinálnak a fiúk odakint? – szólalok meg, mikor már elkényelmesedve ülök törökülésben a tábori ágyon, a századossal szemben, köztünk az életmentõ édességgel.

- Emlékszel a múltkori merényletre Észak-Bagdadban? – néz rám.

- Persze, a rohadékok... – mordulok fel.

Körülbelül egy héttel ezelõtt az iraki felkelõk valami új fejlesztésû fegyvert vetettek be, egy mezei gránátvetõvel simán kifüstöltek egy páncélozott Humveet, azóta is tart a nyomozás, hogy mégis milyen töltettel voltak képesek ezt véghezvinni.

- A hírszerzés szerint az abban résztvevõ ellenállók zöme Abu Hallahban húzza meg magát, oda küldték a kommandósokat, hogy füstöljék ki õket.

- Adja az ég, hogy sikerüljön nekik – sóhajtok fel. – Bár tény, én is adnék a pofájuknak szívesen... – teszem hozzá, mire elvigyorodik.

- Azt meghiszem – tör egyet a csokiból, és miközben megeszi, én kényelmesen a sátor egyik tartórúdjának vetem a hátam, de még a szemem is becsukom, jól esik. Bírom ezt a fickót, bár a csapatom is közel áll a szívemhez, mellette valahogy még felszabadultabb tudok lenni. Õ felettesem, neki nem kell példát statuálnom, de emellett ritka jófej, így el is engedhetem magam. – Szóval... Elmondod végre, hogy kerültél közénk? – szólal meg pár perc csend után.

 Kinyitom az egyik szemem, és rásandítok.

- Mint a rangerek közé, vagy mint a tengerészgyalogságba? – kérdezem.

- Pontosítok, miért pont katona lettél? – kérdezi mosolyogva, mire röviden, keserûen felnevetek.

- Ha erre válaszolnék, odalenne a tisztelet – idézem a tegnapi borotválkozós jelenetet.

Elõször felvonja a szemöldökét, aztán össze.

- Kétlem, hogy tudnál olyat mondani, miután másfél hét alatt is képes voltál bizonyítani...

- Hidd el, tudnék – mosolygok rá minden vidámság nélkül.

Figyelmesen néz, és már éppen szóra nyitná a száját, mikor valaki lélekszakadva beront a sátorba. Mindketten odakapjuk a fejünket, a SEAL egyik hadnagya az, vadul liheg, valószínûleg egész idáig rohant.

- Mi történt? – kérdezi a százados azonnal, és én is feszülten figyelek.

- Nagy gáz van – zihálja a hadnagy. – A fiúkat megtámadták Abu Hallahban, megint tüzet fogott egy Humvee, a parancsnok halott, és senki nem tud moccanni sem, folyamatosan lövik õket...

Még be sem fejezi, mi már talpon vagyunk.

- Szólok a fiúknak – nézek egy pillanatra a százados szemébe, és már rohanok is.

Alig tíz perc múlva már az egész század a jármûvek felé siet, teljes felszerelésben, kezünkben a fegyvereinkkel, gránátokkal és tartalék tárakkal és kézifegyverrel felszerelkezve. A tábori sziréna fülsüketítõen visít, de a hangját fokozatosan nyomják el az egymás után felpörgõ motorok. A többi rajparancsnokhoz és a századoshoz hasonlóan utolsónak maradok, csak akkor szállok be, mikor minden emberem biztosan a helyén van. A tekintetem egy pillanatra találkozik Hammondéval, de nincs idõnk tökölni, sietnünk kell, így gyorsan bepattanok én is a Humveeba.

- Taposs bele, Howard! – adom ki a parancsot, és már sorolunk is a kifele száguldó harckocsik közé.

***

A dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy kellett volna.

Na jó, ezzel kicsit keveset mondtam... Egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy kellett volna. Mire ideértünk, a kommandósoknak alig harminc százaléka volt még talpon, a többi mind halott vagy sérült, ami rohadt egy arány. Az ellenállók legalább kétszeres túlerõben lõtték õket, így nekünk is legalább egy órába telt, mire annyira meg tudtuk õket szórni, hogy elég eséllyel megközelíthessük a többieket, és átvegyük a még küzdõk helyét. A százados utasítására körülbelül a fél század maradt tüzelõállásban, folyamatosan támadva az iraki lázadókat és védve a hátunk mögött lévõket, míg a csapat másik fele a sebesülteket menti ki. Még szerencse, hogy elég lõszert hoztunk, az ellenállók elég kemény tûzharcot kerekítettek...

De hogy ez még ne legyen elég, mire megkapjuk a jelet, hogy az összes kommandóst kimenekítették, kiderül, hogy az õ elszállításukra indított konvoj elakadt, így a mi jármûveinkkel kell elszállítani õket, de legalábbis a sérültekkel nem várhatnak. Ez pedig azt jelenti, hogy a sofõröket leszámítva mi bizonytalan ideig itt ragadunk... De az ellenállóknak még ez sem tûnik elégnek. Amikor mozgolódást látok meg a rengeteg pizsamás között hátul, homlokráncolva nézek a fegyverem távcsövébe, és éppen elkapom a pillanatot, amint hátulról haladva elkezdenek utat nyitni... A leghátsónál ugyanis gránátvetõ van, és van egy olyan érzésem, hogy nem mezei gránáttal.

- Mindenki fedezékbe! – üvöltöm el magam. – Gránátvetõ van náluk, mindenki takarodjon innen!

Innentõl viszont már nem tudok mire figyelni, bár elsõ lendületembõl visszatart a tény, miszerint két katona kicsit mintha lefagyott volna mögöttem, asszem újoncok... Fasza, ezek is ilyenkor vannak itt. Elkapom mindkettõ grabancát, és jobb híján magam után rángatom õket, szigorúan a jármûvek és törmelékek fedezékében maradva, megcélozva egy távolabbi épületet, ami mögött biztos fedezékre lelhetünk. Belököm õket a fal mögé, aztán én is hozzálapulok, közben egyre több ember érkezik a csapatomból ugyanide, akiket folyamatosan terelek tovább, a falhoz. A szemközti épületnél mozgást látok, felkapom a fejem, de csak a többiek közül néhányakat látok, és amikor a századost is megpillantom, bevallom, megkönnyebbülök egy kicsit, bár erre sincs sok idõm, mert ebben a pillanatban éktelen robaj rázza meg a környéket, és széles tûzcsóva vág keresztül az épületek között, kénytelen vagyok kissé hátrébb húzódni. Mi a szarból van ez a gránát..?! Remélem minél hamarabb kiderítik, és ki is iktatják...

Kivárunk, de miután hosszabb ideig semmi nem történik, meg kell indulnunk, egyrészt tovább kell tizedelnünk az ellenállókat, másrészt ellenõrizni kell, hogy mindenki megvan-e, vannak-e sérültek. De alighogy megkezdjük a szivárgást, már jönnek is elõ mindenhonnan a pizsisek, úgyhogy a rendezett keresésbõl kisebbfajta káosz alakul ki. Egyszerre lõni, lapulni meg fedezéket keresni azért fel tudja adni a leckét... Ráadásul még az újoncok is hamar lemaradnak mellõlem, pedig épp sikerült egy kis tûzszünetet kifognom, amit ki is használok, mert kifogytam, így tárat cserélek. Gyors mozdulatsor, közben fél szemem a környezeten tartom, de nem látok semmi mozgást, így átsietek az utcán, és egy elhagyatott épület falához simulok, a valaha volt ajtó mellett, ami most már csak egy lyuk. A következõ pillanatban viszont egy kéz megragadja a mellényemet, és beránt az épületbe, hallom, hogy egy golyó lepattan a falról, talán pont ott, ahol én az elõbb álltam, de ez most nem érdekel, vadul kapom a fejem a két tulajdonosa felé, de csak Hammond századossal találom szemben magam.

Ha õszinte akarok lenni, muszáj bevallanom, hogy egy pillanatra zavarba is jövök, ugyanis ahogy berántott, zavarba ejtõ közelségben kötöttem ki, úgyhogy most alig néhány centirõl bámulok a szemeibe. Jé, nem is szimplán barna a szeme, zöld pöttyök vannak a pupillája körül...

Erre a gondolatomra magamban leosztok egy pofont a saját pofámra. Épp kisebb-nagyon csapdában vagyunk egy iraki város kellõs közepén, én meg a parancsnokom íriszét elemezgetem? Gratulálok, Pearson fõhadnagy, maga remek katona, vérbeli ranger...

Nyugalmat erõltetek magamra, na meg egy könnyed mosolyt, bár mintha õt is megzavarta volna a közelség néhány pillanatra.

- Mi a helyzet, százados? – kérdezem.

- Csodálom a nyugalmadat, van neked egyáltalán vérnyomásod? – les ki az ajtón.

- Valahol jó mélyen biztosan – vonok vállat. – Milyenek a kilátásaink?

- Szarok – feleli kertelés nélkül. – Minden jármûre szükség volt, az éjjellátók pedig javítás alatt vannak, úgyhogy itt ragadtunk egész éjszakára, és a szemünkre kell hagyatkoznunk. A század szétszéledt, bár többeket láttam a környéken, viszont mi nem mostanában fogunk kilógni innen, mert a szemközti épületben egy mesterlövész lesi minden mozdulatunkat – vázolja fel a helyzetet.

- Hát ez elég nagy gebasznak hangzik – sóhajtok fel.