|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Andro | 2013. 02. 12. 10:19:47 | #25127 |
Karakter: Hamasaki Ichigo
Megjegyzés: (Misakonak) VÉGE!
Sajnálom, nem tudok tovább várni.
|
| Andro | 2012. 08. 09. 12:18:00 | #22780 |
Karakter: Hamasaki Ichigo
Megjegyzés: (Misako-sannak)
Másnap ugyanabban az időpontban megyek, mint szoktam. Ma nem dolgozom, és talán sikerül lecsalogatnom a kertbe. Amikor meglátom Misakót egy szoknyában, hozzá való toppal,, ahogy rohan le a lépcsőn, elámulok. Mégis sikerült kicsalogatnom a szobájából. Vagy pedig, nem tudom, mi ütött belé, mert nagyon siet lefelé.
– Szia, Ichigo! – hajol oda, és egy csókot nyom az arcomra, mire elpirulok. Hú, de heves ma valaki. Aztán az inasára nézek. - Hagyjad, nem zavarja különösebben – legyint Misako
– Hogyhogy lejöttél? – kérdem, miközben körbenéz. A nappali közepén állunk, a kezében egy fésű, mint aki éppen fésülködni készült.
– Ezt én sem tudom.
– De ha már ilyen lelkes vagy… - fogom meg a kezem, és összekulcsolom az ujjainkat. Fejemben gonosz ki terv születik meg, ahogy az ajtó felé kezdem húzni. Ő meg próbál ellenkezni, de nem hagyom. Most nem!
– Te mit csinálsz?! – néz rám döbbenten, mikor már az előszobáig sikerült magam után húznom.
– Kimegyünk a kertbe. Fő a drasztikusság – mosolyodom el pajkosan. Nem fogom hagyni magam, ki fogom vinni a kertbe, még ha meg is kell kötöznöm.
– De… - próbál ellenkezni, de addigra a kertben vagyunk. Már esélye sincs ellenem.
– Gyönyörű a kerted. Nem értem, miért nem jártál legalább ide ki.
– Vissza akarok menni, vissza akarok menni, vissza akarok mehennii~~~~!!! – nyöszörög, miközben a csuklómat rázza, mint egy ötéves. Én meg csak nevetek rajta. De belül tudom, mennyire félhet, viszont ezzel talán oldom a feszültségét.
– Nem mész vissza! Szépen leülünk és megnyugszol! – mondom erélyesen, majd egy hintaágyhoz vezetem, és leülök vele rá. - Látod, sikerült.
Egy árnyékot adó fa alatt ülünk, ahol van egy kisasztal, körülötte székek, van egy szépen nyírt pázsit, bokrok, sok rózsa, madarak, fák, mókusok, minden, ami kell. Gyönyörű látvány, és látom, hogy Misako is kezd megnyugodni végül. Talán az is közrejátszik, hogy itt vagyok mellette, és nem kell egyedül végigcsinálnia. Nem akarom magára hagyni, hiszen szüksége van rám. Még át is ölelem, mire bújik hozzám, mint valami ijedt nyuszi.
– Tyű, de ijesztő, nem? – kuncogok fel végül, mert már nem bírom tovább.
– Ne csipkelődj! – morran fel, de a hangján hallom, hogy nem mérges.
– Megmondtam, hogy tetszeni fog. – Elengedem, és a vállának dőlök. – Nagyon büszke vagyok rád.
Egy ideig csak ülönk csendben, és hallgatjuk a madarakat, a mókusokat, méheket. Olyan nyugalom van itt, és annyi szépség. Kezdek elpilledni a melegben, mikor Misako megszólal.
– Kérsz fagyikelyhet? – Erre már felcsillan a szemem.
– Kérek, igen – mosolygok rá édesen.
Nem sokkal később két epres fagyiálmot hoz nekünk az inas, aminek a tetején egy-egy eperszem van. Misako azonnal felkapja az egyik eperszemet.
– Egy feltétellel odaadom – mondja kissé elmosolyodva.
– Mi lenne az? – kérdem, mire Misako rárakja az epret a kehely tetejére én meg eszegetni kezdem.
Odahúzódik hozzám, és megcsókol. Az eper leve lefolyik a szám szélén, amit lenyal. Kissé meg vagyok döbbenve, de nem húzódom el, ahogy ajkamba harap gyengéden. Caak felnyögök a váratlan élményre. Nyelvével a számba hatolva hívja táncra a nyelvemet, miközben én átölelem a nyakát és még jobban hozzá bújok.
Az eper után a másikkal is eljátszuk a játékot, és addig csókolózunk, míg a két kehely teljesen elolvad Ennek már annyi, sajnos.
– Ide holnap is kijöhetnénk. Tetszik ez a hely.
– Tényleg? – kérdem boldogan. Ez nagyon jó lenne.
– Tényleg.
– Akkor ezt megbeszéltük – nevetek fel. – Most pedig, talán hozatnunk kéne másik fagyit, mert ezek bizony jól elolvadtak.
Misako is velem nevet, majd hozat új kelyheket, amiket már meg is eszünk. Aztán hirtelen csörög a telefonom, így muszáj felvennem. Anya az, kérdi, mikor szándékozom végre hazalátogatni, mert jól elment az idő. Az órámra nézek, és döbbenten konstatálom, hogy már majdnem este hét óra van. Jól elszaladt az idő.
– Sajnálom, de mennem kell – mondom elpirulva, mikor leteszem a telefont. – Anyu már hiányol, és későre is jár. Nem mintha nem engedne el sehová, csak… nem szereti ha túl későn megyek haza.
– Semmi gond – mosolyog Misako, és megcsókol, de úgy, hogy még jobban elpirulok. – Akkor holnap ugyanekkor? – kérdi reménykedve.
– Igen, de holnapután nem tudok jönni, mert dolgozom suli után – vallom be. – Tudod, gyakorlat, és néha az üzletben is kell lennem, hogy tanuljak valamit a mesterektől.
– Megértem – áll fel -, hiszen cukrásznak tanulsz, nem? Akkor sokat kell gyakorolnod. De majd hozhatsz nekem sütit, amit sütöttél.
– Feltétlenül – állok fel én is. – Akkor, holnap. Szia! – puszilom meg, majd gyorsan kisietek a kapun.
~*~
Anya hála égnek nem haragszik, amikor hazaérek, bár megjegyzi, hogy legközelebb hívjam fel, ha ilyen sokáig maradok. Apa ma későn jön haza, hosszú napja van, a nővérem meg a barátaival van valahol. Csak nekem, a kicsinek kell itthon lennem időre, bár ez sem igaz.
– Jól van, legközelebb szólok – ígérem meg. – Ne haragudj, de Misako-san mellett elszaladt az idő.
– Ki ez a Misako-san? – kérdi anya. – Egy barátnőd?
– Egy internetes sütiscég igazgatója, akihez mostanában gyakran megyek – mondom halkan. – Nagyon kedves lány, és nem sokkal idősebb nálam. Csak nagyon magányos, és szeretné, ha átmennék, meg ilyenek. Nagyon okos, és barátságos, és udvarias is. Ő lesz az új partnerünk, azt hiszem. Miyamoto Misakonak hívják.
– Igen, hallottam róla, és azt mondják, kissé furcsa lány – bólint anya. – Azért légy óvatos, jó?
– Az leszek – bólintok. – Most felmegyek tanulni, nincs sok leckém, de szeretnék végezni vele még alvás előtt.
Anya elenged. Tudom, hogy felt, de jobb, hogy elmondtam neki az igazat. Nem szeretek titkolózni senki előtt, viszont arról, hogy Misako-san milyen félénk, nem beszélek. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha megtudná bárki is, hogy milyen valójában, és hogy mik történnek kettőnk között. Az csak ránk tartozik. A gondolatra belepirulok, ahogy a tankönyveim fölött ülök, de igyekszem őt most mellőzni, ám ez nem nagyon sikerül. Végül azért mégis sikerül befejeznem a leckét, mielőtt lefekszem.
Már pizsamában vagyok, amikor hallom, hogy kopognak az ajtón.
– Tessék! – szólok ki, mire a nővérem, Haruna lép be rajta. – Onee-san! Hát te meg?
– Anya mondta, hogy valami lányhoz járkálsz mostanában – kuncog, és belép, majd leül az ágyamra. – Mesélj!
– Mégis… mit? – kérdem félrenézve, de a nővéremet nem tudom becsapni. Túl jól ismer ő ahhoz engem. – Nincs mit mesélnem – mondom zavartan.
– Dehogyis nincs – nevet fel halkan, és megfogja az államat, majd a fejemet maga felé fordítja. – A semmi miatt nem lennél ilyen zavarban.
Nem szólok először semmit, de aztán halkan mégis bevallom, hogy nagyon vonzónak találom Misako-sant, és hogy sokszor megcsókolt, és nagyon kedves, és azt hiszem, hogy tetszik nekem. Haruna végighallgat, nem szól semmit, de mikor befejezem a mesélést, nagy komolyan bólint egyet. Ő már egyetemista, sokkal okosabb, és érettebb, mint én. Tudom, hogy nem fog fecsegni anyának, ez olyan lánytesók közötti dolog.
– Ezek szerint, ő is hasonlóan érezhet irántad, Ichigo – mondja végül a nővérem. – De azért légy óvatos, ne rohanj fejjel a falnak! És ha tanács kell, csak szólj, rendben?
– Rendben, és köszönöm, one-chan! – mosolygok rá.
~*~
Másnap suli után ismét Misakohoz megyek. Azt hiszem, ma sétálhatnánk a kertben, nagyon szép idő van. És a tegnapi után remélem, hogy sikerül megint lecsalnom a kertbe. Mikor az inasa bejelent, Misako már lenn vár a nappaliban, és olyan, mint valami türelmetlen gyerek. A szívem a torkomban dobog. Az iskolai egyenruhám van rajtam, egy citromsárga szoknya, fehér blúz és citromsárga kendő a nyakamban. A lábamon fehér zokni, és fekete félcipő. Mikor Misako meglát, elámul. Olyan lehetek a számára, mint valami citromsárga torta, amit fehér, barna, és rózsaszín díszítés diszít.
– Szia! – mondom zavartan, ahogy eszembe jut, miket mondtam tegnap a nővéremnek.
– Szia! – lép hozzám mosolyogva, és megcsókol. – Ennivalóan nézel ki ebben az egyenruhában.
– Köszönöm! – pirulok el. – Sétálunk egyet? Nagyon szép idő van. Csak a kertben, jó? – mosolygok halványan.
Bólint, majd kézen fog, és elindulunk kifelé. Sok minden jár a fejemben, nem is tudom, hol kezdjem. Nagyon félek, de tudni szeretném, hogy ő mit érez, mert én úgy érzem, kezdek beleszeretni. De ő hozzám képest már felnőtt, és nem tudom, hogy vonzódik-e egy olyan kislányhoz, egy kis takonyoshoz, mint amilyen én is vagyok. Én szívesen vagyok vele, de nem tudom, hogy ő mit érez irántam. Hirtelen érzem, hogy Misako megáll, én kis híján elesem. De megtart, és ettől furcsa, jóleső borzongás fut végig a testemen.
– Mi a baj? – kérdi Misako-san. – Olyan szótlan vagy ma. Jól vagy?
– Igen, csak… - mondom tétován ránézve. Most, vagy soha. – Csak… szeretnék kérdezni valamit.
– Mit?
– Te… - beharapom az also ajkam. Ha megkérdem, már nincs visszaút. Végül nagy levegőt veszek, és kimondom. – Te… jól érzed magad velem?
|
| Cyntie Dred | 2012. 06. 30. 15:36:25 | #21818 |
Karakter: Miyamoto Misako
Megjegyzés: Ichigo-channak
A papírokkal nem bíbelődünk sokat, viszont kijelentésétől még mindig borsódzik a hátam. Kimenni? Te jó ég. Látom, hogy kicsit feszeng. Talán zavarja, hogy nem szeretek kimozdulni? Ránézek, összetalálkozik pillantásunk
- Figyelj! – próbálja oldani a kellemetlen pillanatot – Igaz, hogy azt mondtam, menjünk sétálni, de…tudom, milyen nehéz lenne elhagyni a szobádat.
- És ez számodra problémát okoz. Megértem.
- Nem, nem dehogy! – megilletődöttségében hadonászni kezd, mire elejti a papírkötegeket. De ez úgy látszik, nem igazán érdekli. – Van elég időd. Ha akarod, én… - egy pillanatra megáll – Én segíthetek neked. Segítek leküzdeni a…a félelmeidet. – A végére suttog. Annyira aranyos! – Ha akarod, persze.
Ezt komolyan gondolja? Meglep, hogy ilyen elszánt. Olyan embereken, mint én, nem sűrűn szoktak akarni segíteni. Erre kicsit elkomorulok, és lesütöm a szemem.
- Az…az nagyon jó lenne. Én már nagyon régen nem voltam kinnt. Úgy értem…a szobából. Szóval…szóval… - Teljesen megakadtam. Ez annyira gáz, basszus!
- Totál hikikomori vagy – Bólint komolyan. – Nincs ebben semmi rossz, vagy szégyellnivaló. Volt egy ismerősöm, aki szintén ilyen lett, miután az osztálytársai folyton bántották. De aztán elköltöztek Hokkaidóra, és most már csak e-mailben meg msn-en tartjuk a kapcsolatot. De annak idején gyakran jártam át hozzá. Én voltam az egyetlen, akivel hajlandó volt szóba állni. Úgy értem, élőben.
- Nem csoda – mosolyodom el ezen a kis történeten. – Te mindenkit fel tudsz vidítani.
- Örök optimista vagyok – kuncog, de látszik rajta, hogy büszke erre. Akár egy kisgyerek, aki valami nagyon jót csinált. Én is követem a példáját, jókedvűen elnevetem magam.
Mivel még maradni szeretne, kitaláltam, hogy nézzünk egy yuri animét. Öt részes, és egyszerűen imádom. Erotikus és romantikus. Pont ideális…
Észre se veszem magam, és a tenyerem az oldalára siklik. Lágyan simogatni kezdem, de próbálom moderálni magam. Erre visszaölel. Ami inkább meglep, hogy nincs felháborodva, sőt, még tetszik is neki. Szokott tetszeni az embereknek az érintésem (jó, az ölelkezés nálam maximum kétszer fordul elő egy évben), de nem hittem, hogy neki is fog.
Mire kicsit elbambulok, tenyerei közé fogja arcom, és csókot ad. Nem gondoltam volna, hogy kezdeményezni fog, mindenesetre én örömmel viszonzom ezt a gesztust.
Hajamba túr és az ölembe mászik, én pedig simogatom finom ívű hátát. Az ajkai egyszerűen tökéletesek, finomak és puhák. Ezt a mámoros érzést a levegő fogyása állítja le, mire elengedjük egymást. Halkan piheg, de én is szaporábban szedem a levegőket.
- Most ne! – szuszogja az ölembe a tiltó szavakat. – Még…még nem állok rá készen. Én még…szűz vagyok.
- Gondoltam – Adok egy nyugtató puszit a homlokára. Halványan elmosolyodik.
- Haza kell mennem. Már várnak és tanulnom is kell. – Azt kell hogy mondjam, nem kifejezetten repesek ettől az ötlettől. Már most bezárnám egy kis kalitkába, és sosem ereszteném.
- Mikor látlak megint? – Nem akarom, hogy érződjön hangomon a pánik. De kicsit megijedtem. Mi van, ha soha többet nem jön? – Ichigo, mikor jössz megint? – Nyomatékosítom mondatom (vagy inkább csak az ösztön dolgozik bennem), és megfogom a kezét.
- Holnap délután megfelel? – Végigsimít arcomon, és rám mosolyog. – Mondjuk három körül? Ha elég bátor leszel, kimegyünk a kertbe, jó?
- A…kertbe? – Nem sokat segített ez a felkavarodott lelki állapotomon.
- Ne félj, én ott leszek melletted, jó? – Apró csókot nyom ajkaimra – Vigyázok rád, Misako.
Csendben bólintok, majd hagyom, hogy elmenjen. Elvégzem a regisztrációs munkákat a számítógépen, majd eszek egy kis fagyit. Amikor izgatott vagyok, egy lovat képes lennék megenni. Nehezen alszom el, mert egész végig csak Ichigon kattogok. Régen éreztem így, de bevallom jó érzés.
~
Reggel mondhatni, borzasztó közérzetben kelek fel. Benyomok két croissant, mellé egy bazi nagy bögre tejet hörpintek.
- Nane… - Felnézek az órára, még csak fél hat van. Én általában délig alszom. Ez mi?
Nehezemre esik bármit is dolgozni, csak két dolgot szuggerálok: Az órát és a kaput az ablakból. Hol van már Ichigo? Jó evidens, iskolában. Ja és még csak dél van! Álmos vagyok…
~
Erőteljes kopogásra kelek fel, a földről. Mit kerestem a földön? Ennyire hírtelen nem szoktam elaludni.
- Kisasszony! Miyamoto kisasszony! – Ogata szinte már kiabál a nappaliból. – Megjött Hamasaki kisasszony.
Hisztis fangirl módjára mosolyodom el, és amilyen gyorsan csak tudok, felkapok egy topot, hozzáillő szoknyával. Fésűvel a kezemben rohanok le a nappaliba.
- Szia, Ichigo! – Odahajolok, és kedves csókot hintek ajkaira. Ebbe fülig belepirul, és aprón rásandít a komornyikra.
- Hagyjad, nem zavarja különösebben.
- Hogyhogy lejöttél? – Körbenézek. A nappalim kellős közepén állok, egy fésűvel a kezemben. Őszintén szólva, én is le vagyok döbbenve.
- Ezt én sem tudom.
- De ha már ilyen lelkes vagy…- megfogja a kezem, és összekulcsolja az ujjainkat. Következő mozdulata viszont már közel sem ilyen bájos: Kezd kirángatni az ajtóhoz.
- Te mit csinálsz?! – Döbbenek figyelem, ahogy mindjárt az előszobában vagyunk.
- Kimegyünk a kertbe. Fő a drasztikusság. – Mosolyodik el, de látom az arcán az enyhe csintalanságot is.
- De… - Annyira a benti létre összpontosítok, hogy észre se veszem, mikor átlépem a küszöböt. Akkor térek magamhoz, mikor egy rózsa lugas alatt megyünk át.
- Gyönyörű a kerted. Nem értem, miért nem jártál legalább ide ki.
- Vissza akarok menni, vissza akarok menni, vissza akarok mehennii~~~~!!! – Régen viselkedtem már ilyen hisztisen. Eszeveszettül rázom a csuklóját, próbálom húzni a bejárati ajtó felé. Nem tudtam, hogy ilyen erős. Ő csak felnevet.
- Nem mész vissza. Szépen leülünk és megnyugszol. – Egy hintaágyhoz vezet kissé erőszakos utunk. Leültet maga mellé, és szorosan megölel.
- Látod, sikerült.
Körbenézek, mintha egy aknamezőn csücsülnék, a halálomat várva. Meglepő módón viszont 2 percen belül megszokom a helyet, és nyugodalmasabban is körbenézek.
Rengeteg rózsa van a kertben, ezt megfigyeltem. Egy árnyékot adó fűzfa alatt van a hintaágy, amin ülünk, előtte kisasztal, körülötte székecskék. Madárfészek, élénkzöld pázsit, ami tökéletesen le van nyírva.
- Tyű, de ijesztő, nem?
- Ne csipkelődj.
- Megmondtam, hogy tetszeni fog. – Elenged az ölelésből, majd a vállamnak dől. – Nagyon büszke vagyok rád.
Én is büszke vagyok magamra. Bár most egy 6 éves, hugyos kisgyereknek érzem magam, akit kirángatott az óvó néni a homokozóba, akkor is kellemes dolog.
- Kérsz fagyi-kelyhet? – Látom, ahogy felcsillan a szeme a fagyi-kehely hallatán.
- Kérek, igen! – Mosolyog rám.
Nem sokkal kihozzák nekünk azt az epres-habos álmot, amit én úgy szeretek. Két gyönyörű eperszem mindkettőnk kelyhén, mire én felkapom az egyiket.
- Egy feltétellel odaadom. – Kissé elmosolyodom.
- Mi lenne az? – Rárakom a kehely tetejére, ő pedig azonnal a szájába veszi, és eszegetni kezdi.
Odahúzódom hozzá, és megcsókolom. Látom, ahogy ajka szélére folyik az eper leve, és gyengéden lenyalom onnan. Kissé beleremeg. Beleharapok gyengéden ajkaiba is, amitől halkan nyög egyet. Nyelvemmel behatolok szájüregébe, és vad táncra invitálom nyelvét. Nyakamnál átölel, jobban odabújik hozzám. Isteni finom a gyümölcs, és ő is.
Mikor elfogy az a kicsi eper, amin osztozkodtunk, ugyanezt eljátsszuk a másik szemmel is. Addig nyelvcsatázunk, mire teljesen elolvad a két fagyi-kehely, amit kértem.
- Ide holnap is kijöhetnénk. Tetszik ez a hely.
- Tényleg? – Látszólag nagyon örül. Én is örülök a boldogságának.
- Tényleg.
Szerkesztve Cyntie Dred által @ 2012. 06. 30. 15:42:35
|
| Andro | 2012. 05. 30. 12:36:55 | #21243 |
Karakter: Hamasaki Ichigo
Megjegyzés: (hikkikimorimnak)
– Szia! Kerülj beljebb! – invitál be a szobába. – Elnézést kérek, kissé álmos vagyok.
– Az a fránya éjszakai meleg. Ne aggódj, én is utálom – válaszolom, ahogy belépek.
– Hát még én – süti le a szemeit. Mintha nem akarná, hogy lássam a tekintetét. Titkol valamit, ez biztos. – Elhoztad a papírokat?
– Persze. Parancsolj! – nyújtom fel a papírköteget. Amikor elveszi, a kezünk egymáshoz ér, és érzem, ahogy végigsimít rajta. Aztán ahogy rám néz, majdnem kiesik a szeme. Nem mondom, Misako is elég csinos lány, beindul rá a fantáziám. Látom, ahogy megnyalja az ajkát.
Elpirulok, ahogy rám tekint, mire végül észreveszi magát és elmosolyodik. De ez csak amolyan kényszerű mosoly.
– Nagyon sajnálom! – suttogja halkan, de nem úgy hallatszik, mintha sajnálná. Én sem sajnálom.
– Semmiség, mindenki el szokta magát ragadtatni –nyugtatom meg, miközben végigsimítok a karján. Döbbenten néz rám, mikor rámosolygok. Én sem vagyok ám szende szűz kislány, nehogy azt higgye itt nekem.
– Gondolod? – kérdi felnézve rám. Elég érdekes arcot vág, mert nevetni kezdek. Teljesen le van döbbenve. Gondolom nem gondolta volna rólam, hogy ő sem közömbös a számomra. Szeretem a kihívásokat.
– Hát persze.
Végül megérzem a kezet a derekamon, és magához húzva megcsókol. Először meglep, de aztán viszonzom édes csókját. Régen volt már, mikor valaki utoljára csókolt meg, és a szexig még sosem jutottam el senkivel. Jólesik a csókja, de nekem ez az egész hirtelen kicsit gyros, így végül eltolom őt magamról, kezemet mellkasára téve. Lassítanunk kell, mert látom, bejövünk egymásnak, de ez így nekem nem tetszik. Nem akarok egyből alá feküdni.
– Ez nekem gyors. Először meg kéne ismerkednünk, nem? – nézek rá hatalmas szemekkel, mire bólint.
– Igazad van, elnézést.
– Kezdhetnénk azzal, hogy elmegyünk randizni. Mondjuk moziba, parkba, hasonló – mosolygok rá kedvesen. – Persze csak a papírmunka után.
Látom, hogy teljesen lefagy. Gondolom valami tapasztalatlan szűz kislánynak hitt. A szűzzel még igaza is van, de nem vagyok már mai kezdő. Nem először járok valakivel, bár az is igaz, hogy az eddigi kapcsolataim kimerültek a csókolózásban és pár randiban.
A papírokat hamar elintézzük, utána azonban nem tudom, hogyan tovább. Szívesen maradnék még, de nem tudom, illik-e ilyesmit. Misako is zavartan néz rám, szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, hogy mi is van. Az előbb ugyan azt mondtam neki, hogy menjünk el moziba, vagy egy parkba, de még a szobájából sem tudom kirángatni. Ez lesz a kemény dió.
– Figyelj! – szólalok meg végül nagy nehezen, mire rám néz. – Igaz, hogy azt mondtam, menjünk sétálni, de… tudom milyen nehéz lenne elhagyni a szobádat.
– És ez számodra gondolom problémát okoz – sóhajt fel. – Megértem.
– Nem, nem, dehogy! – hadonászok a kezemmel, hogy a papírok leszállnak a földre. Nem törődöm velük. – Van elég időd. Ha akarod én… - nagy levegőt veszek – én segíthetek neked. Segítek leküzdeni a… a félelmeidet – a végén már csak suttogok. – Ha akarod persze.
Sokáig egy szót sem szól, attól félek, hogy valami baj van, amikor látom, hogy a papírjaimat szedegeti össze, aztán odaadja nekem őket. Az asztalra teszem, de nem tudom, mit mondjak. Lehet, hogy most dühös rám, amiért beleavatkozom az életébe, de én csak jót akarok.
– Az… az nagyon jó lenne… - suttogja zavartan. – Én… én régóta nem voltam kinn. Úgy értem… a szobából. Szóval… szóval…
– Totál hikkikimori vagy – bólintok komolyan. – Nincs ebben semmi rossz, vagy szégyellnivaló – mosolygok rá. – Volt egy ismerősöm, aki szintén ilyen lett, miután az osztálytársai folyton bántották. De aztán elköltöztek Hokkaidora, és most már csak emailben meg msnen tartjuk a kapcsolatot. De annak idején gyakran jártam át hozzá. Én voltam az egyetlen, akivel hajlandó volt szóba állni. Úgy értem, élőben.
– Nem csoda – mosolyodik el halványan Misako. – Te mindenkit fel tudsz vidítani.
– Örök optimista vagyok – kuncogom el magam, és látom, hogy Misako is halkan nevetni kezd.
Örülök neki, hogy ilyen boldog. Anyám mindig mondta, hogy könnyen barátkozom, mert kedves és vidám természetem van.
Később filmet nézünk. Vagyis jobban mondva, egy yuri-animét, amit még nem láttam. Hihetetlen, hogy Misakonak milyen kincsei vannak. Szeretem a yurit, nem is tudom, miért. A legtöbb ismerősöm hülyének, vagy betegnek néz miatta, de sosem érdekelt. Nem vagyok haragtartó. Aztán egy egyik jelenet alatt megérzem Misako kezét a derekamon, ahogy simogatja a felsőm. De nem nyúl komolyabban hozzám. Hozzá bújok az ágyán, ahol ülünk, és a fejemet a vállára hajtom, majd megölelem. Megremeg, talán nem szokott ilyesmihez. Az érintése nem olyan, mint aki akar valamit. Óvatosan felnyúlok, és két kezem közé fogom az arcát, majd lágyan megcsókolom kívánnivaló ajkait. Nem rest viszonozni a csókom, bár szemmel láthatóan kissé meglepődik. Végignyalom ajkait, mire engedelmesen nyitja szét azokat, így nyelvemmel végre feltérképezhetem szája belső részét, és lágy tangóra hívhatom a nyelvét. Érzem, hogy belenyög a csókba, ahogy az ölébe mászom, és kezeimmel a hajába túrok. Ő a hátamat és az oldalamat simítja végig. Fantasztikus érzés, de nem akarok tovább menni, amit jelzek is neki. Még nem vagyok rá kész, hogy odaadjam a testem valakinek.
Csókunknak a levegőhiány vet véget, és pihegve, levegő után kapkodva nézek bele gyönyörű szemeibe. Arca ki van pirulva, ahogy szerintem az enyém is.
– Most ne! – suttogom halkan. – Még… még nem állok rá készen – sütöm le a szemeimet. – Én még… szűz vagyok.
– Gondoltam – nyom egy puszit a homlokomra.
– Haza kell mennem – nézek rá végül. – Már várnak és tanulnom is kell.
– Mikor látlak megint? – kérdi, mikor leszállok az ágyról. A film véget ért közben. – Ichigo, mikor jössz megint? – fogja meg a kezem, és néz a szemembe. A tekintete könyörgő, majdnem riadt.
– Holnap délután megfelel? – kérdem megsimítva az arcát. – Mondjuk három körül? Ha elég bátor leszel, kimegyünk a kertbe, jó? – mosolygok rá.
– A… a kertbe? – néz rám riadtan.
– Ne félj, én ott leszek melletted, jó? – hajolok hozzá, és egy apró csókot nyomok ajkaira. – Vigyázok rád, Misako – suttogom megnyugtató hangon.
Csak bólogat, mint aki nem egészen biztos a dologban. Elmosolyodom, majd fogom a táskámat, és elhagyom a szobát.
Még beadom a papírokat a főnöknek hazafelé menet, aztán hazaindulok. Tanulnom kell, de valahogy egész nap nem fog az agyam. Nem tudok a tanulásra koncentrálni, egyre csak Misako jár a fejemben. Talán beleszerettem volna? Kétségkívül igen vonzó és csinos lány, de nem hiszem, hogy szerelmes lennék bele. Csak vonzódom hozá, de a kettő egészen más. Shiorival egészen más volt, de ő a nővérem legjobb barátnője. Hála égnek, belőle kiszerettem, különben annak komoly következményei lehettek volna. Nem értem, mi van velem, és végül tanulás nélkül bújok este ágyba.
|
| Cyntie Dred | 2012. 05. 12. 17:28:46 | #20900 |
Karakter: Miyamoto Misako
Megjegyzés: Ichigo-channak
- Még nem vagyok nagykorú – magyarázza, amin igazából nem lepődöm meg tekintve, hogy túl aranyos ahhoz, hogy felnőtt legyen már. - Csak tizenhat éves vagyok, idén kezdtem a felső-gimnáziumot, így a többi dolgot a főnökömnek, Sakamachi-sannak kell kitöltenie. De szerintem holnapra meglesz vele, és ha minden rendben van, akkor visszahozom a papírokat Önnek.
- Az jó lenne. De ne magázz, és hívj Misakonak! Elég kellemetlen ez a Miyamoto-sanozás. – És tényleg az. Így úgy érzem magam, mintha 100 éves lennék.
– Rendben, Misako-san – vigyorog rám, mikor feláll. – Szép házad van, és a kert is gyönyörű. Ilyen jó időben kellemes lehet kinn üldögélni a tornácon, ugye? – Kissé eltorzul az arcom. Nem az, hogy bánt, de…Nem is tudom, voltam e valaha a házam kertjében. Hozzáteszem, nem is fogom megnézni, maximum képről. Majd megkérem Ogatát, fényképezze le nekem.
– Elnézést, nem akartalak megbántani – szabadkozik.– Én…
– Semmi baj, nem tudhattad. Igazság szerint, ritkán járok kint. Nem szeretem az embereket. Vagy inkább úgy fogalmaznék, nem tudok mit kezdeni velük –nézek rá vidáman, de cseppet sem természetesen. Látja, ahogy akaratlanul is elhúzom a számat, ismételten.
– Értem – bólint. – Ha más nincs, nekem mennem kell. Még vissza kell vinnem ezeket a papírokat a cukrászdába és haza is kéne mennem tanulni. Hétfőn nagydolgozatot írunk, és fel kell rá készülnöm.
- Rendben.
Végül e-mail címet, és számot cserélünk. Nekem így sokkal egyszerűbb, hiszen internet közelben vagyok folyamatosan, és a telefonom nélkül a mosdóra sem megyek ki. Végül távozik, én pedig visszatérek ahhoz, amit szoktam csinálni.
Valami nem hagy nyugodni. Ahogy ez a kislány ilyen közvetlenül, és mosolygósan beszél velem, akaratlanul is jó lesz a kedvem. Ha tudná, mekkora egy zugperverz vagyok…Azt hiszem, sírva rohanna haza.
Ennek ellenére kutakodni kezdek utána. Megnézek minden oldalt, ahol valami kis adat van róla. Megnézem, hova jár iskolába, hol lakik, ilyesmi. Istenem! Mint egy megszállott!
Valaki hív. Annyira nincs kedvem felvenni a telefont most, hogy végre találtam pár képet a kis Ichigorol. De mit ad a sors, pont ő keres, tehát mégis felveszem a kagylót.
- Misako-san? – Kérdi, mire egy ’ühüm’- mel konstatálom, hogy velem beszél. – Ichigo vagyok. Csak azért hívlak, mert a főnököm, Sakamachi-san üzeni, hogy holnap reggel el tudom vinni az aláírt papírokat. Persze, ha neked nem gond.
- Egyáltalán nem. Ide tudnál jönni, mondjuk tízre? Addig életképessé varázsolom magam.
- Természetesen! – Derül fel a hangja. – Akkor tízkor. Szia!
- Szia.
Kirakom a képét a telefonom háttérképének. Így mindig jó lesz a kedvem, ha meglátom az édes kis arcát. Nekem kell egy ilyen aranyos kislány, mint ő. Nagyon, nagyon kell.
Reggel felkeltem úgy, mint egy hulla. Alig bírtam elaludni a kora nyári kánikula végett, ráadásul az álmaim sem voltak valami makulátlanok. Ezzel a kissé felizgult gondolatáradattal gyorsan tusolni mentem, majd feltettem egy szolid sminket.
Amikor ezzel végeztem, kissé már lehűtöttem magam annyira, hogy ne kezdjek el fura dolgokat csinálni. Nem lenne jó, ha elszúrnám azzal ezt az „üzleti kapcsolatot”, ha rámásznék Ichigora.
Ogata kopog.
Basszus, ne. Ne. Amint tudatosul benne, hogy Ichigo itt van, ismét izgalmi állapotba kerülök. Kissé tartózkodóan kinyitom az ajtót.
- Szia! – Mosolyog rám.
Mentazöld szoknyácska, fehér ing, törpesarkú, masni, kosárka. Meghozták a tündéremet. Így is gyönyörű, de meztelenül, az ágyamra vetődve még istenibb lenne.
Feleszmélek, hogy bámulom, amit nyílván már ő is észrevett. Erőt veszek magamon, hogy szélesebbre tárjam az ajtót.
- Szia. Kerülj beljebb. – Azzal invitálom be szerény hajlékomba. – Elnézést kérek, kissé álmos vagyok.
- Az a fránya éjszakai meleg. Ne aggódj, én is utálom.
- Hát még én. – Szememet inkább lesütöm, mert csak kéjesen tudnék a szemeibe nézni. – Elhoztad a papírokat?
- Persze. Parancsolj. – Nyújtja felém. Felnézek rá. Most körülbelül úgy érzem magam, mint egy tini fiú, akinek merevedése van, és nem volt alkalma kiverni magának. Elveszem tőle a papírköteget, a kezeink egymáshoz érnek. Akaratlanul végigsimítok kézfején, majd enyhe idegességemben ajkaimat benyálazom kissé, bele is harapok.
Nagyon érdekesen néz rám, el van pirulva. Mikor észreveszem magam, kelletlenül elmosolyodom.
- Nagyon sajnálom! – Dehogy sajnálom. De nagyon érdekelne, ő hogy vélekedik az érintésemről.
- Semmiség, mindenki el szokta magát ragadtatni. – Nyugtatóképpen végigsimít karomon, mintha csak egy riadt macska lennék, közben mosolyog. Sajnos, ez sem használ már rajtam, tenyere nyomán libabőrös lesz a testem.
- Gondolod? – Végre felnézek rá. Fogalmam sincs, milyen arcot vághatok, de az biztos, elég nevetségeset. Ugyanis elkezd nevetni.
- Hát persze.
Az velem a probléma, hogy annak ellenére, hogy én ezt már éjszaka vagy 10-szer végigjátszottam fejben, élőben egy béna vagyok. Nem mondanám, hogy szűz vagyok, de ahhoz nagyon fel kell tüzelődnöm, hogy kezdjek valamit.
Viszont az most még nagyobb probléma, hogy igencsak elértem ezt a bizonyos határt. Kezem a kezeiről letéved derekára, és megcsókolom. Érzem, ahogy meglepődötten először kevésbé, majd egyre inkább viszonozza gesztusom, és lágy, lassú csókolózásba kezdünk. Végül ő lép hátrébb, apró kezét mellkasomra téve.
- Ez nekem gyors. Először meg kéne ismerkednünk, nem? – Rám néz boci szemeivel, mint egy kis kutya. Nem bírok neki ellenállni, helyeselek.
- Igazad van, elnézést.
- Kezdhetnénk azzal, hogy elmegyünk randizni. Mondjuk moziba, parkba, hasonló. – Kedvesen mosolyog rám – Persze csak a papírmunka után.
Teljesen lefagy az arcom, és egyetlen gondolat fogalmazódik csak meg bennem: Mivan??
|
| Andro | 2012. 04. 21. 19:32:58 | #20572 |
Karakter: Hamasaki Ichigo
Megjegyzés: (Misako-sannak)
Meglepetten pislog rám, majd mintha hátra sandítana. Aztán újra engem fixíroz. Valami van az arcomon, vagy ez Miyamoto-sannál megszokott tulajdonság?
– Öm…Jó napot kívánok! Most megspóroltál nekem 3 másodpercet a bemutatkozással –nyújtja a kezét, majd int, hogy menjek be a szobába.
Elég nagy a rendetlenség. Mindenhol fehérneműk, és egy rakás yuri manga. Úgy tűnik, szereti a yurit, de próbálok nem meglepődni. Hiszen én magam is olvastam már pár hasonló mangát, de nem vagyok akkora rajongójuk. Nekem túl sziruposak és valótlanok.
– Foglalj helyet, ahol kényelmes. Elnézést kérek, amiért nem takarítottam ki a szobámat – mondja Miyamoto-san, miközben a földet nézi. Kerüli a szemkontaktust, ami arra utalhat, hogy nem nagyon szeret emberek között lenni. De ezt az inasa is mondta.
– Dehogy, nem probléma – vonok vállat, majd leülök az egyik székre, ami hihetetlen, de nincs tele semmivel. Ha nekem ilyen lenne a szobám, már kaptam volna anyutól, az tuti. De Miyamoto-san már felnőtt nő, nem egy gyerek, akinek megmondják mit csináljon. Viszont most kíváncsi vagyok a véleményére. – Nos, hogy ízlett a sütemény?
Sokáig nem válaszol, én viszont csillogó, érdeklődő tekintettel várom az ítéletet. Ha nem ízlettek neki, én most rögtön felkötöm magam, vagy elásom magam a hátsó kertben. Persze, minden embernek más az ízlése, de olyan még nem volt, hogy amit én sütöttem, ne ízlett volna valakinek.
– A parfé állaga tökéletes volt. Érdekes volt a szeder és a grillázs keverése, de mindenesetre nagyon jó párosítás. Látszik, hogy kísérletező szellem vagy. A habcsók is remek volt, és bár maradt benne folyadék, ezen esetben a lekvár, valahogy finom volt tőle. Olyan volt, mint egy töltött pillecukor. – Látom, hogy próbál mosolyogni, miközben beszél. Én pedig élvezettel hallom, hogy mennyire ízlettek neki a hozott dolgok. – Egyébként a krémes, vagy inkább a tésztás süteményekre specializálódott a cukrászda? Édesapámék üzlete mivel inkább tésztásabb süteményekkel foglalkozik, jó ellenkontraszt lehet a krémes, habos, lágy tésztájú sütiválaszték.
– Igazából nagyon vegyes! Ilyen is, meg olyan is van. A cukrászunk remek munkát végez, tőle tanulok én is, részben – mosolyodom el boldogan. Most a fellegekben járok.
– Értem – bólint komolyan.
Elkezdek mesélni neki a sütikről, hogy milyeneket csinálunk, mennyit egy nap, miközben látom, hogy feláll, és hátrálni kezd az ágy felé. Aha, egy nyitva hagyott yuri manga van az ágyon, és pont az, amit én is olvastam, és még tetszett is nekem. Aranyos története van. Gyorsan becsukja és elteszi valahová, mint aki szégyelli. Ekkor már én is abbahagyom a mesélést.
– Valami baj van, Miyamoto-san? – kérdem ártatlanul, mire lesüti a szemét.
– Természetesen nem! Csak volt itt valami, ami nem helyénvaló.
– Ja, azt a könyvet valamikor én is olvastam. Én szerettem – meglepetten néz rám, ahogy odaér hozzám. Pont felettem áll, és tökéletes kilátásom lehet csinos arcára. Tényleg szép lány, de az a szemüveg… Nem való rá. - Igazán boldog vagyok, hogy ízlett a sütemény – már újra mosolygok, amit ő pirulva viszonoz. Úgy tűnik, azért zavarba lehet hozni, pedig nem ez volt a célom.
Végül leül velem szemben, és előveszi az üzletkötéshez szükséges papírokat. Én pedig, mikor megkapom őket, elkezdem kitölteni. Egy részét én is kitölthetem, de van, amihez a főnök aláírása, meg hozzájárulása kell, így azokat a részeket szabadon hagyom. Elvégre, nem vagyok még nagykorú, ahhoz még négy év kell. Végül csak a papírok felét töltöm ki. Miyamoto-san kérdően néz rám.
– Még nem vagyok nagykorú – magyarázom. – Csak tizenhat eves vagyok, idén kezdtem a felső-gimnáziumot, így a többi dolgot a főnökömnek, Sakamachi-sannak kell kitöltenie. De szerintem holnapra meglesz vele és ha minden rendben van, akkor visszahozom a papírokat Önnek.
– Az jó lenne – bólint Miyamoto-san. – De ne magázz, és hívj Misakonak! Elég kellemetlen ez a Miyamoto-sanozás – néz oldalra.
– Rendben, Misako-san – vigyorgok és felállok. – Szép házad van, és a kert is gyönyörű. Ilyen jó időben kellemes lehet kinn üldögélni a tornácon, ugye? – kérdem vidáman. Ám amikor meglátom, hogy összeszorítja a száját, eszembe jut, hogy ő nem jár ki. – Elnézést, nem akartalak megbántani – szabadkozom. – Én…
– Semmi baj – vág a szavamba. – Nem tudhattad. Igazság szerint, ritkán járok kint. Nem szeretem az embereket. Vagy inkább úgy fogalmaznék, nem tudok mit kezdeni velük –néz végül rám.
– Értem – bólintok komolyan. – Ha más nincs, nekem mennem kell. Még vissza kell vinnem ezeket a papírokat a cukrászdába és haza is kéne mennem tanulni. Hétfőn nagydolgozatot írunk, és fel kell rá készülnöm.
– Rendben – bólint. – Cseréljünk számot és email-címet, hogy el tudjuk érni egymást.
Bólintok, és számot, címet cserélünk. Tényleg egyszerűbb így, és megbeszéljük, hogy amint holnap Sakamachi-san végez a papírokkal, ideszólok, és elhozom őket. Aztán összekapom magam, elköszönök és elindulok vissza a cukrászdába. Jó érzéseim vannak. Remélem a társulás mindkét cég számára nyereséges lesz. Mi csak nyerhetünk rajta, ha már ki is szállíthatjuk házhoz a sütiket. Olyan boldog vagyok. De Miyamoto-san olyan szomorúnak tűnik. Nem lehet kellemes bezárva lenni a házban, de nem tudom, mit tehetnék. Nem tudom, mi történt, ami miatt ilyen zárkózott, de megkérdezni sem merem. Nem akarok bunko lenni, hiszen azzal csak megbántanám, és a végén megharagudna és ugrana az üzlet is. Pedig szeretném, ha felszabadult lenne.
Hamar visszaérek a Sunny Cukrászdába, ahol átadom a papírokat Sakamachi-sannak. Ő nagyon örül, hogy ilyen jó munkát végeztem, és természetesen másnapra is elenged Misako-sanhoz. Megígéri, hogy még ma kitölti a papírokat, és holnap akár már reggel is elvihetem őket. Azonnal fel is hívom Misako-sant.
– Misako-san? – szólok bele. – Ichigo vagyok. Csak azért hívlak, mert a főnököm, Sakamachi-san üzeni, hogy holnap reggel el tudom vinni az aláírt papírokat. Persze, ha neked nem gond.
– Egyáltalán nem – hallom Misako-san hangját. – Ide tudnál jönni mondjuk tízre? Addigra életképessé varázsolom magam.
– Természetesen – nevetek bele a telefonba. – Akkor tízkor. Szia!
– Szia! – azzal kinyomja a telefont.
Kissé furcsán érzem magam. Mintha üzletasszony lennék, nem cukrásztanonc. De így is jó ez, hiszen így sok mindent megismerhetek. Én pedig tanulni akarok, lehetőleg minél többet és minél több helyről.
~*~
Másnap pontban tízkor csengetek be a bejárati ajtón. Hamarosan lépteket hallok majd nyílik az ajtó, és Kenji-san lép ki rajta.
– Jó napot! – hajolok meg. – Misako-sanhoz jöttem, ő kéretett.
– Jöjjön be! – invitál befelé. – Szólok a kisasszonynak. Már felkelt, és várja magát, de azért bejelentem.
– Köszönöm! – biccentek, és belépek a nappaliba.
Kenji-san eltűnik, majd néhány perccel később kér, hogy kövessem. Utánamegyek, fodros, mentazöld színű miniszoknyám ide-oda ring lépteim nyomán. Felül fehér, fodros, rövidujjú blúzt viselek, amelyen a nyakánál mentazöld színű szalagocska üldögél masniba kötve. Lábamon fehér színű, enyhén magassarkú topánka, vállamon egy kis világosbarna, fonott kosárkára emlékeztető táska. Kiegészítőként csak egy ezüst színű masni van a jobb csuklómon. Mivel ma nem dolgozom, így nem vettem fel a munkaruhámat. Hamarosan odaérünk Misako-san ajtaja elé, és Kenji-san bekopog. Az ajtó nem sokkal később résnyire nyílik, és Misako-san kukucskál ki rajta. Mikor meglátja, hogy én vagyok, szélesebbre tárja az ajtót.
– Szia! – mosolygok rá. – Ugye nem késtem? – látom, hogy végignéz rajtam, és a szeméből egyértelműen ki tudom olvasni, bizony szívesen leszedné rólam a ruhát. De remélem, nem fogja megtenni.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 04. 21. 19:33:23
|
| Cyntie Dred | 2012. 04. 09. 11:33:29 | #20333 |
Karakter: Miyamoto Misako
Megjegyzés: Ichigo-channak
- Miyamoto kisasszony! Miyamoto kisasszony! – Hallom, ahogy egyre hangosabban kiabálják lentről a nevem, a nappaliból – Miyamoto kisasszony! A Sunny cukrászdából hívják Önt, az üzletkötéssel kapcsolatban!
A legalkalmasabb pillanat, amit ember találhat a zargatásra. Nézek magam elé, pontosabban a laptopom monitorjára. Chihiro-chan éppen a bugyit tolja le magáról. Igazán fenséges látvány.
Várj Angyalom, hív a kötelesség. – Írom neki gyorsan, és kikapcsolom a videó hívást. Kicsoszogok a szobám elé, és visszakiabálom:
- Mondd nekik, hogy köszönöm a hívást, és hogy négyre, legkésőbb fél ötre várom a küldöttet a süteményekkel. Lehetőleg szép, dekoratív személy jöjjön, krémes, vagy csokis süteménnyel, esetleg habcsókkal, ja, és ne késsen.
- Tolmácsolom, kisasszony! - Ezzel az üzlet lerendezve. Visszatérhetünk szeretett elfoglaltságunkhoz.
Mielőtt minden menne a normális kerékvágásban, megnézem az e-mailjeimet. Csupa névtelen cukrászda bombáz különböző levelekkel, hogy áruljam a süteményeiket az oldalon. Eddig senkivel nem társultam még, szóval kíváncsi leszek a mai eseményekre.
Visszakapcsolom a chat programot. Na, szép, Chihiro lelécelt. New Yorkban lakik, tehát ilyenkor már késő éjszaka lehet náluk. Tizenhárom éves, tényleg kell kis testének a pihenés.
Körülnézek a szobában: Az ágy nincs megvetve, különböző fehér nemük szanaszét a padlón, egy tányér félbehagyott franciakrémes, valamint kivételesen csak 10 képregény a földön.
A szobalányt is hívhatnám, de inkább felkészítem magam a vendégre, és nem találkozom senkivel. Pakolom a holmikat, amikor a földről egy igen szeretett yuri mangámba botlok. A főszereplője egy kislány, akinek rózsaszín a haja, és imádja a süteményeket.
Több sem kell, hogy elkezdjek olvasni.
Több órás olvasásomban egy erőteljes kopogás zavart meg. Ogata kopog, kezében 1 tányér sütivel.
- Miyamoto kisasszony! A küldött megérkezett a Sunny cukrászdából, és itt vannak a sütemények, amiket kért. Lerakhatom az ajtó elé, vagy bevigyem? – Na, szép. A kedvenc részemnél tartottam, amikor a főszereplő összepiszkítja csokival az ujjait háztartásórán, a padtársa, aki emellett a barátnője is pedig lenyalogatja…
- Rakd le az ajtó elé. – Sóhajtva leteszem a képregényt, majd résnyire nyitott ajtó mellett behúzom a tálcát.
Hm, milyen kis elegáns. A parfé állaga látszólag tökéletes, enyhén remegős, ugyanakkor krémes. Az alapja…Talán krémjoghurt? A tetején szederöntet, pont a kedvencem. Kiskanállal szelek magamnak egy falatot, és megkóstolom. Te jó isten! Ez baromi finom! Tökéletes összhang a két hozzávaló között, érzek benne néhol karamellgrillázst is. Érdekes kombináció, de valami őrjítően finom.
A szemem a habcsókra réved. Apró fehér-babarózsaszín örvényecske, bizonyára jammel készült. Kívül ropogós, belül olyan, mint a pillecukor. Érzem, ahogy egy kis lekvár maradt a közepében, így lesz még gyümölcsösebb.
Miközben nyammogok, elővettem ismét a mangámat. Finom süti és a kedvenc mangám, mi kell még?
Közel háromnegyed órája csámcsogok a sütik felett, amikor rájövök, nyílván egy üzletkötőt is küldtek. Kértem, hogy aranyos kislány legyen az illető. Felhívjam? Ne hívjam? Muszáj lenne pedig.
Fel alá járkálok, gondolkozom. Fel kéne hívni, de tényleg…
Mély sóhaj, felhívom.
Amint szólok Ogatának, hogy hívhatja a lányt, azonnal hallom a lépcső kopogását. Basszus, ez tényleg jön! Mi van, ha palira vettek, és valójában egy fiú hozta a sütiket? Azt hiszem, akkor a büdös életben többet nem kötök üzleteket, csak interneten. És mi van, ha bunkó lesz velem? Hülyeség, akkor elhajtom a francba.
Kopognak.
Résnyire kinyitom az ajtót, de csak Ogatát látom. Nyitok rajta egy kicsit, és egy barna szoknyával találkozik a szemem. Mély levegőt veszek, és teljesen kinyitom az ajtót.
- Jó napot, Miyamoto Misako-san! Hamasaki Ichigo vagyok, és nagyon örülök, hogy találkoztunk! Köszönöm, hogy fogadott, és remélem, ízlettek a sütemények, amelyeket én készítettem. – Még mindig mosolyog. El sem bírom képzelni, hogy tud valaki ennyit vigyorogni.
Pislogok rá. Végig nézem édes arcát, felemás, extrém színű haját, aranyos ruháját. Aztán gyorsan az ágyon lévő mangára sandítok.
- Öm…Jó napot kívánok. Most megspóroltál nekem 3 másodpercet a bemutatkozással. – Nyújtom felé a kezem, majd intek neki, hogy fáradjon beljebb.
Feszengek. Nem csak hogy rendetlenség van, de vagy 9 yuri képregény a földön van, nem beszélve bugyikról és melltartókról. Ilyen egy komoly üzletasszony?!
- Foglalj helyet, ahol kényelmes. Elnézést kérek, amiért nem takarítottam ki a szobámat. – A földet nézem, próbálom kerülni a szemkontaktust.
- Dehogy, nem probléma. – Vállat von, legalább is a ruha mozgásából adódóan erre következtetek. – Nos, hogy ízlett a sütemény?
Őszintén? Életemben nem ettem finomabb sütiket. Belegondolok, és csurog a nyál a számban. Ráveszem magam, és ránézek. Tényleg érdekli a véleményem: Csak úgy csillognak a szemei. Mély levegőt veszek, és belekezdek.
- A parfé állaga tökéletes volt. Érdekes volt a szeder és a grillázs keverése, de mindenesetre nagyon jó párosítás. Látszik, hogy kísérletező szellem vagy. A habcsók is remek volt, és bár maradt benne folyadék, ezen esetben a lekvár, valahogy finom volt tőle. Olyan volt, mint egy töltött pillecukor. – A lehető legerőteljesebb mosolyomat erőszakoltam ki magamból. Komolyan meg szerettem volna ajándékozni egy apró kis mosollyal. – Egyébként a krémes, vagy inkább a tésztás süteményekre specializálódott a cukrászda? Édesapámék üzlete mivel inkább tésztásabb süteményekkel foglalkozik, jó ellenkontraszt lehet a krémes, habos, lágy tésztájú sütiválaszték.
- Igazából nagyon vegyes! Ilyen is, meg olyan is van. A cukrászunk remek munkát végez, tőle tanulok én is, részben. – Mosolyodik el. Boldognak, jókedvűnek látszik.
- Értem. – Baromira emlékeztet valakire, két okból is.
Végignézek babaarcán, ahogy mesél tovább a sütikről, majd ismét az ágyon lévő könyvre pillantok. Tárva nyitva, éppen egy szexjelenet kellős közepén.
Miközben cseveg, halkan felállok, és háttal az ágynak elmegyek odáig, majd egy nagyon gyors mozdulattal eldugom a könyvet.
- Valami baj van, Miyamoto-san? – Kérdezi tőlem a hírtelen mozdulat láttán. Boci szemeivel bámul engem, én meg kínomban lesütöm a szemem.
- Természetesen nem! Csak volt itt valami, ami nem helyénvaló.
- Ja, azt a könyvet valamikor én is olvastam. Én szerettem. – Meglepődök kijelentésén, olyannyira, hogy észre sem vettem, pontosan felette állok. Felnéz rám, és mosolyog.
- Igazán boldog vagyok, hogy ízlett a sütemény. – Rám mosolyog, már megint. Ebbe belepirulok, de próbálom viszonozni.
Leülök vele szembe, és előveszem az üzletkötési papírokat, amiket elkezd kitölteni.
|
| Andro | 2012. 04. 06. 13:56:05 | #20277 |
Karakter: Hamasaki Ichigo
Megjegyzés: (Misako-sannak)
– Rendben van, vége az órának! – szólal meg a tanár. – De mielőtt elmennétek, hadd nézzem, hogy sikerültek a remekműveitek. Ha minden jól ment, akkor most egy gyönyörű csokis felfújtat sikerült csinálnotok.
Látom, hogy elindul az asztalok között. Én büszkén feszítek, hiszen sikerült egy nagyon szép, magas felfújtat csinálnom. Hosszas próbálkozás után végre sikerült tökéletesen megcsinálnom. A külseje szépen megsült, a belseje pedig reményeim szerint finom krémes, és ha felvágják, akkor kifolyik a lágy csokikrém, és beteríti a tésztát. Yamada-sensei megszemléli az édességeket, látom, hogy van ahol nem sikerült olyan szépre, de ő nem keseredik el. A felfújt a nehezen elkészíthető édességek közé tartozik, és alig páran tudtuk jól elkészíteni.
Végül odaér hozzám, és elmosolyodik. Én vagyok az egyik kedvenc tanítványa, ami nem is csoda, lévén nagyon keményen dolgozom. Néhányan azt hiszik, a sensei kivételez velem, pedig ez nem így van. Otthon is imádok sütögetni, és kísérletezgetni, így nagyon jól össze tudom párosítani az ízeket.
– Nos, te maradtál utoljára, Hamasaki-san – mosolyog rám. – Hadd nézzem – veszi szemügyre a süteményemet. – Szépen megkelt a tészta, gyönyörű színe van. Vajon belül milyen lehet? – veszi fel a kést és a villát, majd belevág.
– Remélem, jó lett, sensei – pirulok el.
– Ez kiváló – bólint elismerően, ahogy várakozásaimnak megfelelően a csoki kibukkan a tészta alól. Sensei meg is kóstolja. – Az íze is nagyon jó. Ha jól érzem, tettél bele egy kis chilit is, igaz? Ezt hol tanultad?
– A tévében láttam – vallom be. – Kíváncsi voltam, vajon a senseinek ízleni fog-e. Csak kísérleztem. Én szeretem a chilit és a mentát is a csokiban, nagyon friss és üde lesz az íze az édességnek.
– Ez valóban így van – mondja Yamada-sensei, majd a többiek felé fordul. – A csoki remekül kombinálható a chilivel és a mentával. De nem szabad túl sokat tenni belőle, mert akkor az említett alapanyagok elveszik a csoki édes ízét. Viszont egy pici még jobban kiemeli az ízt. Mára ennyi volt. Jövő héten elkezdjük tanulni a bonbonokat, és szeretném, ha utánanéznétek az elkészítési módoknak. Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok!
Fél órával később – miután végeztem a rendrakássak – már a szokásos munkahelyem, a Sunny Cukrászda felé sétálok. Imádok ott dolgozni, az emberek is kedvesek, akik ott vannak, és mindenki szeret engem annak ellenére, hogy mindig fecsegek.
Húsz perccel később érkezem meg, és azonnal a hátsó bejárathoz megyek. Íratlan szabály, hogy a személyzet nem használhatja az első bejáratot, csak a hátsót. Gyorsan lepakolok, átvedlek a ruhácskámba, és köszönök a többieknek.
– Sziasztok! – szólok oda Akirának és Miyakonak, akik teljes munkaidőben dolgoznak itt. Miyako szintén pincérnő, Akira pedig a konyhán dolgozik. – Megjöttem! Indulhat a móka!
– Szia ChocoIchigo! – nevet rám Akira. – Megjött a fő dumagép, most egy perc nyugtunk sem lesz.
– Nem is igaz! – öltöm ki rá a nyelvem. – Nem illik ilyet mondani egy hölgyre, tudod? – nevetem el magam. Akira huszonkét éves, és világ életében cukrász akart lenni, mint én.
– És hol a hölgy? – lép hozzám, és nyomja meg az orrom.
– Hagyd abba! – fogom meg a kezét. – Vagy megharaplak.
– Vigyázz, harapós hangulatban van a kislány – kuncog Miyako. Ő a legjobb barátnőm. Csak két évvel idősebb nálam, de már leérettségizett, és nem tanult tovább. Szerinte nem neki való az egyetemi élet, és szeret is itt dolgozni.
– Ezer bocsánat, hölgyem! – nevet Akira, és elkapja a kezét. – A főnök beszélni akar veled, Ichigo. Az irodában vár.
– Mit csináltam már megint?! – nézek rájuk ijedten, de csak vállat vonnak.
Ez sosem jelent jót. A főnök – Sakamachi-san – kedves ember, de ha baj van velem, mindig az irodájába hívat, hogy beszéljen velem. Nem tudom, most éppen mit csinálhattam, hiszen nem késtem, és alig érkeztem meg. Mindenesetre, nem akarok most belegondolni, éppen miről akar velem beszélgetni. De nem tehetek mást, az irodája felé veszem az irányt, és bekopogok. A „Tessék!” után pedig belépek. Sakamachi-san az íróasztala mögött ül, és éppen egy csésze teát iszik.
– Jó napot, Igazgató úr! – hajolok meg. – Hívatott?
– Ichigo, mi a baj? – néz rám mosolyogva.
– Csak azon gondolkodom, mit csinálhattam már megint, ami miatt beszélni akar velem, uram – lépek az asztalhoz.
– Semmit – nevet fel. – Csak egy szívességet szeretnék kérni tőled. Ismered a Miyamoto Cukrászatot? – kérdi, mire bólintok. – Úgy tűnik, a lányuk, Miyamoto Misako szeretne velünk társulni, és szeretné, ha mi is tagjai lennénk a süteményfutár szolgálatnak.
– Értem – bólintok. – De nekem mi közöm hozzá, uram? – kérdem értetlenül.
– Szeretném, ha elvinnél pár mintát Miyamoto Misako-sannak. Ő kért meg minket erre, mert azt mondta, enélkül nem köt üzletet – mondja Sakamachi-san. – Vihetnél azokból a parfékból és habcsókokból, amiket te csináltál. Azoknál jobb úgysincs nálunk.
– Igenis! – lelkesülök fel. – Azonnal indulok.
– Megadom a címét, várj egy kicsit – int az igazgató úr.
~*~
Nem sokkal később már a buszon ülök, ami Miyamoto Misako-san háza felé visz. Sakamachi-san figyelmeztetett, hogy Misako-san nagyon visszahúzódó, és nem fogad személyesen senkit. Remélem, engem azért nem fog elküldeni, ha már személyesen akarta, hogy valaki elhozza a mintákat. Büszke vagyok rá, hogy én magam vihetem el a saját süteményeimet, és csak reménykedni tudok, hogy ízleni fognak neki.
Végül megérkezem, leszállok a buszról, majd még jó öt perc gyaloglás után meg is pillantom a házat. Igazán gyönyörű és nagy, tartozik hozzá egy szépen rendben tartott kert is. Becsengetek a kaputelefonon, és mikor megmondom ki vagyok, és miért jöttem, beengednek.
A ház felé sétálva szemügyre tudom venni még jobban a kertet. Gyönyörű. Virágágyások, zöld pázsit, kövezett utak, lombos fák. Még egy szökökút is van. Órákig tudnám bámulni, de nincs rá időm. A bejárati ajtóhoz érve újfent csengetek, és hamarosan egy magas, öltönyös férfi nyit ajtót. Nagyon szigorúnak tűnik.
- Jó napot! Hamasaki Ichigo vagyok, és Miyamoto Misako-sanhoz jöttem – hajolok meg.
- Fáradjon beljebb! – tessékel be a férfi. – Ogata Kenji vagyok, Misako-sama inasa. Kérem, várjon a nappaliban, azonnal gondoskodom frissítőről Önnek. A kisasszony majd szól, ha felmehet hozzá. Kérem, adja ide a süteményeket! – mondja, miközben bevezet a nappaliba.
- Természetesen – nyújtom át a csomagot, mialatt megbámulom a berendezést.
Nem semmi, az egyszer biztos. Látszik, hogy Misako-san gazdag és jól megy neki. Annyira belefeledkezem a nézelődésbe, hogy nem is veszem észre, mikor ültem le, és mikor került az előttem levő asztalra egy pohár jegestea. Mi tagadás, rettentően meleg van odakinn.
Idegesen kortyolgatom a teát, és közben reménykedem, hogy Misako-san finomnak találja, amit készítettem. Jó fél óra múlva Kenji-san visszajön és int, hogy menjek utána.
– A kisasszony úgy döntött, beszélni szeretne magával – mondja. – De ne tartsa fel túl sokáig! Misako-sama nem szereti az embereket, és nem is igen tud velük mit kezdeni. Tudja, ő amolyan visszavonult életet él.
– Igen, ezt tudom – bólintok. – Nem tudja, ízlettek neki a sütemények? – kérdem picit aggódva. – Ugye nem azért akar beszélni velem, mert nem ízlettek neki?
– Ezt nem tudom – rázza a fejét Kenji-san. – Nos, itt is vagyunk. Misako-sama! – kopog be. – Hamasaki Ichigo-san itt van.
Halk motoszkálást hallok, majd az ajtó résnyire kinyílik. Aztán még jobban, és az ajtóban megpillantok egy lányt. Meglepődöm, mert nem ilyennek képzeltem Misako-sant, inkább idősebbnek. De egy alig öt-hat évvel idősebb lány áll velem szemben.
Valamivel magasabb nálam, vállig érő, gesztenyebarna haja és világosbarna szemei vannak. Szemüveget hord. Igazán csinos lány, szép nagy keblekkel, formás testtel. Látom, hogy kissé meg van ijedve, vagy nem is tudom. De azt hiszem, rémült. Bátorítóan rámosolygok, és meghajolok.
– Jó napot, Miyamoto Misako-san! – mondom. – Hamasaki Ichigo vagyok, és nagyon örülök, hogy találkoztunk! – aztán ránézek és még mindig mosolygok. – Köszönöm, hogy fogadott, és remélem, ízlettek a sütemények, amelyeket én készítettem.
|
|
