Boldog születésnapot! ♥

Az amerikai katonák fél pillanat alatt nyalták fel a véres homokot, jó, hogy nem söprögettek is fel maguk után. A sérülteket elpakolták, kapóra jött nekik a kis buli, nem kellett külön-külön rájuk törni, hogy foglyokat marjanak el vallatásra. Ásítok egyet, a forró, poros levegõ letódul egészen a tüdõmig. Végigtörlöm a képem a bal kezemmel, a kezemben levõ telefonnal csinálok pár képet a megmaradt helyszínrõl. Különös szokásom, de jó ez így, szükségem van képi bizonyítékokra. Elnyaltak minden gyanús szálat, még ahonnan lõttem, onnan is eltûntek a töltényhüvelyek. Biztos karkötõt fûznek belõle. Leugrom oda, ahonnan elrángatta a kutya, a homok alól kibukkan valami fémes. Lehajolok érte, a zsebembe teszem, elõtte mindent kiürítek belõle. Hm.

A szemhéjaim nehezek, álmos vagyok, morcos. A megkötözött srác jut eszembe a raktár kellõs közepén. A hátán levõ tetoválás több mint ismerõs, de nem akarok vele vergõdni. Túl sokat kellene hozzá gondolkodnom, a fejemben lüktetõ tompa fáradtság nem tolerálná. Újabb ásítás tör fel belõlem, elnehezültek a végtagjaim is, lassan battyogok hazafelé, a kis utcákon. Pár nõ az ablakban beszélget, bentebb húzódnak a falak közé, ahogy némán ballagok a poros, döngölt úton. Amint tisztes távolba érek, újra tereferébe kezdenek, de semmi kedvem kiérteni belõle bármit is.

Hazamegyek, leverem a gyereket, Kazam eldönti, hogy mi lesz és én alszok tovább. Tiszta sor. Vannak furcsaságok, de nem akarok elméleteket gyártani, nem akarok belegondolni, semmit se akarok. Jó, aludni. Ha már felébresztett, kegyeskedtem megmenteni az életét –köszönje a kutyának és Kazamnak-, csipogja el a csodaszép kis nevét, bár sejtem, az is olyan lesz, mint a haja. Festett.

Rohadt morcos vagyok.

Felmászok oldalt a tetõre, de ahogy halkan nyögve lehajolok a csapóajtó fogantyújáért, hangokra leszek figyelmes.

- Hé, kutya, kösz az elõbbiért, de nem segítenél most is? Hé, eb… izé, Buksi, Herceg, Báró, Mohamed… akárhogy hívnak, hol a gazdád?

Itt vagyok, hogy rohadnák meg, és minden elcseszett szót hallok. Szépen, folyékonyan sprecheli az arabot, még jó, hogy a kutya ívesen szarik rá, mint galamb a motorháztetõre. Ami azért jó, mert nincs is kocsim. Túlságosan nagy mozgó célpont, már csak piros karikákat kellene festenem rá, hogy lõjenek. Meg gyanús egy közlekedési eszköz, sok minden elfér benne. Veszek egy mély levegõt, majd lemászom a sráchoz.

- Ho… hol vagyok? Ki maga? – csodaszépen rezegteti a hangját, kár, hogy az elõbb olyan gyönyörûen kérte folyékonyan Borist. Lehet, hogy mégis foglalkoznom kellene a dologgal. Gyanúsan kém szagú a levegõ a szõnyegek illata mellett. Mi a halálért is segítettem neki, ha agyonlövik, megkíméltem volna magam ettõl a tortúrától.

Boris rögtön felém mozdul, megsimogatom azt a rohadtul okos fejét, engedelmesen simul a tenyerembe, magamban dohogva cibálom meg egy kicsit a fülét. A te hibád. A négylábon járó lelkiismeretem.

- Életben vagy, meglátásom szerint ez a lényeg – szakítom félbe a szokásos kérdéseket. És még hogy a filmek kilencven százaléka hülyeség. Ó, dehogy, ezek a sablon habogások a való életben is elõkerülnek. – Viszont illik elõbb bemutatkozni, mint számon kérni a másikat, nem igaz?

A vállai közé húzza a nyakát, rebegõ tekintetét a szék támlájára vezeti, onnan válaszol. Nem néz a szemembe. Alapvetõ, általános iskolában tanítják. Ha nem néz a szemedbe, hazudik.

- Jenson North vagyok, a The Times újságírója. Csupán cikket írni jöttem ide, semmihez sincs közöm, ami itt történik. Nem akartam rosszat, nem akartam belekeveredni… - elhalkul a hangja a végére, el is csendesül. Gyanakodva keresem az amerikai akcentust, de nem, teljes britséggel beszél. Hm. A zsebembe nyúlok, rámarkolok a fegyverre, amit oldalt a ház egyik repedésébe tuszkoltak. Nyilván egy utcai kölyök rejtette el, hogy késõbb visszamegy érte.

- Brit újságíró? – nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek látszódok. Lusta vagyok és lomha, de az agyam még normális értékeken forog. – Egy Magnummal?

- Azt mondták, így biztonságosabb. De nem bántottam vele senkit, elõ se vettem! – vág bánatos, tetten ért képet. Igen, logikailag tökéletes válasz, csakhogy a körülmények nem arra mutatnak, amit meg akar velem etetni. Igen, egy újságíró nyilván fegyverrel megy be, megkérdezni a kedves tálib fiatalembereket, akik egy csésze teával jutalmazzák a bizalmas fegyverhordozás tényét. Biztonságosabb, valóban, ameddig ki nem szúrják. Egy egyszerû újságíró viszont nem ért ahhoz, hogyan rejtse el a fegyverét. Plusz az a batár nagy tetkó. És ha jól látom, felemásak a szemei. Az egyik barna, a másik meg kék. Hm-hm. Halmozódnak a gyanús dolgok.

- Hát persze… Valószínûleg nem volt rá alkalmad, miután vállba lõttek – veszem ki a Magnumot és a lába elé hajítom. Várom a reakcióját, ami nem is várat magára.

- Ne… nem lennék képes lõni!

Nagyon megunom a mûsort, a szám széle felemelkedik. Igen, valóban, az összes töltény érintetlen volt, teljes létszámban sorakoztak a markolat burka alatt. Odalépek hozzá, legalább így megkukul és nem óbégat folyamatosan. A hisztinél csak egy valamit utálok jobban. A mûhisztit.

- Úgy néz ki, jó kiképzést kaptál, még el is hinném mindazt, amit mondasz, ha nem hallottalak volna az elõbb beszélni tisztán arabul, hogy aztán ahogy megjelenjek, elkezdj bénázni. Ráadásul… - megbillentem kissé a székét, hogy közelebb legyen hozzám a feje és közvetlenebbül tudjam nézni az arcát, ami még mindig rángatózik a fájdalomtól és a félelemtõl. Aha, persze. Kotkodács. – A mozdulataid, ahogy kivetõdtél az épületbõl, és a lélekjelenlét, ahogy igyekeztél lelépni a záporozó golyók ellenére, mind azt mutatják, hogy katonai kiképzést kaptál. Hagy kérdezzem meg még egyszer. Ki vagy?

Váratlanul változik meg az egész arckifejezése, a testtartása, talán még a levegõ is körülötte. Bingó, a kémszagot tökéletesen felismertem. Még a szemei is másképp villan, kiskéssel lehetne kaparni róla a semmit. Elhajolok tõle, nincs kedvem egy semmivel szemezni. Túl jól csinálja, meglepett, talán azért, mert ezt az elõzetes kis ötperces mûsort végigjátszotta velem. Profinak látszik.

- Ahogy sejtettem… - lépek el tõle, a vállam nekivetem a rongyszõnyegek halmának, onnan figyelem az arcát továbbra is. Ügyes vagy Sinead, sikerült megint könyékig nyúlnod a szarba. A büdös fenébe. – Tehát? Ki vagy?

- Jobb kérdés, hogy miért mentettél meg anélkül, hogy tudnád ki vagyok – még vissza is pofázik, megáll az ész. Kezd felidegesíteni, az agyamban lüktetõ fáradtság csak kakaó.

- Még visszavihetlek – ajánlom fel. Simán visszavinném, kitenném így székestõl az út közepére, majd jön érte valaki. Nem szeretem a kémeket, túl sok fejtörést okoznak, meg kell válogatnom a szavaimat, ha egy a közelben van.

- Nem vagyok felhatalmazva rá, hogy egy idegennek felfedjem jelenlétem okát, vagy személyem kilétét. Megbízóim szigorú titoktartást várnak el, se nemzeti hovatartozásukat, se céljukat nem árulhatom el senkinek – kezd bele sebesen a monológba, a hajam érzem, hogy szavanként áll egyre jobban a plafon felé. – Amennyiben elengedsz, és visszatérhetek a munkámhoz, semmilyen módon nem fogsz belekeveredni a történtekbe. Ha megpróbálod kínzással kiszedni belõlem elõre szólok, hogy elvesztegetsz pár órát az életedbõl. Ha…

- Kérlek, elõbb lõlek le, minthogy ezt tovább hallgassam – nyögök fel kínzottan, Borisra nézek, aki lelkesen pislog vissza rám. – Hozd a kulacsot!

Engedelmesen felpattan és el is szalad, már oly mindegy, hogy angolul beszéltem hozzá. Másnak úgysem engedelmeskedik, hacsak én nem mutatok rá az egyénre, hogy ideiglenesen szót fogadhat másnak is rajtam kívül. Okos egy lelkiismeret, másokét nem cipeli.

- Most te jössz – hallom meg megint a hangját. – Nem tudod ki vagyok, nem tudod mit akarok. Életben hagysz?

Elõbb lustán ránézek, majd az égnek emelem a tekintetem. Könyörgöm, valaki mentsen meg ettõl… Reszketegen felsóhajtok, elhúzom a szám, ahogy végignézek rajta. Túl sok a kérdõjel, ami körülötte kering, szédülhetnékem van.

- Nem érdekelsz – vonok vállat végül, õszintén. – Ha kussolsz, megmaradsz.

- Itt tartasz életem végéig ezen a széken? – kérdezi gúnyosan.

- Ha sokáig pofázol, a nyelved nélkül – villantom rá a szemeimet, mire ugyanolyan komorsággal bámul vissza rám. Egy ideig még egymás szemében turkálunk, míg Boris be nem csattog a szobába.

- Ez az egész kurvára a te hibád – mordulok rá, kikapom a szájából a kulacsot, mire lecsapja a füleit és szégyenkezve a földre kuporodik. – Vele beszéld meg a bajaidat – mutatok a kutyára, miközben a sráchoz intézem a szavaimat. – És ne mondd, hogy nem tudsz angolul.

Felemeli a szemöldökét, ahogy a szóban forgó ebre néz, aki válaszul csak morran egyet. Igen, rá haragudj hülye dög, mert miatta haragszom rád! A franc esne beléd. Lehuppanok a földre egy méretesebb szõnyeg gurigára, lecsavarom a kulacs tetejét, meghúzom, majd magam mellé teszem és összefonom magam elõtt a karjaimat. Lapos kúszásban közeledik Boris, a lábam kezdi el döfködni a vizes orrával.

- Nem maradhatok örökre a széken.

- Hidd el, felõle még azon túl is ott maradhatsz – jelenik meg Kazam az ajtóban, a kezében pedig egy dinamit rudat tartogat. Összeszûkíti a szemeit, ahogy a srácot méregeti. – Kém, mi?

- Aha, Jenõnek hívják – bólintok egy újabb ásítás közepette.

- Mi? – vág meghökkent képet.

- Megadott egy kamu nevet, ez jobban tetszik – vonok vállat, a kutya már a lábait is felpakolta az enyémekre és úgy próbál a kék szemeivel meghatni, hogy Õ ugyan a legártatlanabb élõlény a világon.

- Ez volt ráírva a dögcédulára, amit tegnap elõtt találtam abban? – mutat a szõnyegre a hátam mögött, aminek ha lehet, még jobban nekidõlök, a sapkámat pedig az arcomba húzom. – Vagy jobban mondva akin találtam.

- Minek van nálad dinamit? – morgok rendületlenül.

- Hogy beletegyem „Jenõ” a szájába. Mit szólsz?

Gúnyos vigyor formálódik a számon a sapka eleje alatt.

- Ezzel nem fogtok meghatni – szólal meg megint, mire egybõl lelohad a vigyorom. Gúnyosan felhorkantok, a jobb oldalamra fordulok, bevackolódom két szõnyeg közé. – Elég szánalmas vallatási módszer.

- Tömd be a száját, had aludjak végre – dünnyögök.

- És mivel tömjem be? A dinamittal? Takarítsd el innen, itt nem maradhat – háborodik fel hirtelen Kazam.

- Az öklöddel, a seggeddel, a kutyával, bánom is én! Te küldtél ki! Szóval mostmár kuss legyen! – mordulok rá mind a háromra, majd visszadõlök. Boris rögtön mellém furakszik, ki is lököm abban a minutumban. – Te pláne szûnj meg!

Néhány fújtatás, nyögés, nyüszítés után végre mindenki befogja a pofáját, én pedig nekilátok az alvásnak.

***

Felébredve látom, hogy Boris a felborult szék mellett üldögél, vigyázva a kölyköt. Egész jó távot „futott” le, kár, hogy a kutya ismeri a trükköt és biztos egy nagyobb billenésnél felkapaszkodott a szék támlájára, így rosszul billent és paff. Kikaparom magam a szõnyegek közül, megtörlöm az arcom a kezeimmel, megropogtatom a nyakam és a gerincem is, lenyelek egy mélyebb ásítást, majd nyújtózkodok egyet.

- Szóval, az amerikai bázisra vigyelek? – kérdezem egykedvûen. Rám néz, halkan zihál, biztos fáj neki ez az újfajta testhelyzet, a kutyára se néz olyan barátságosan, rájött, hogy nem lesz a segítõ kispajtása, mint a filmekben. – Ó, be van kötve a szád, nem tudsz válaszolni…

A kutya vakkant egyet, mellém kocog, kihalássza a kulacsot és az ölembe teszi, megnyalja a kezemet. A srác cserepes ajkaira nézek, hátradõlök. A kötést nézem, nem ázott át a vértõl, szóval nem szakadt fel, csak húzza és fáj neki.

- Nyald meg a száját, ha száraz neki – emelem fel a szemöldököm, mire értetlenül oldalra billenti a fejét. Felsóhajtok, felkelek a helyemrõl, felrúgom a széket rendes helyzetébe, a gyerekkel együtt. – Nos, Mr. Kém, vagy maradjunk a Jenõnél?

Nem válaszol, milyen meglepõ. Tele a szája. A szék lapja alá teszem a bakancsom és kissé hátrább billentem, már a két túlsó lábán áll az ülõalkalmatosság. A zsebembe nyúlok, elõveszem a telefonját, amin egy csodálatos lyuk jelzi, hogy valaki azt hitte, hogy a cirkuszban a hurkapálcikás lövöldözõ standnál áll.

- Ha a Magnumért próbáltál billenni, felesleges volt, üres a tár.

Komor, sõt, egyenesen lenézõ pillantást kapok.

- Elnézést, nem tudtam, hogy katapultálni akartál a csapóajtón keresztül – emelem fel a kezeimet szabadkozva. – Kiesett a bal oldali kontaktlencséd – fûzöm tovább. - Szeretnél telefonálni?

Gúnyosan felhorkantok, visszabillentem, a feje kissé elõre nyaklik, de nem veri be a támlába. Kiiszom a kulacs tartalmát, Boris a lábaimnál sündörög, mint egy macska. Kellõen gyenge ahhoz, hogy elengedjem, de egy kémet szabadjára engedni a házunk kellõs közepén… Éhes, szomjas, fáj neki, a végtagjai tuti zsibbadtak a kényelmetlen pozitúrától.

- Még egyszer utoljára megkérdezem…

- Nem fogom megmondani a nevem – krákogja, a teste elcsigázott, a szemei karikásak, a fájdalomtól nyilván nem tudott aludni. Hogy piszkált minket a kínzással… a végén pedig elintézte saját magának. A szemei viszont élesen mélyednek belém, az agya az éjjel történtek ellenére is pörgõs és forog. Talpraesett és alkalmazkodóképes.

- Nem is arról van már nagyon régóta szó – szakítom félbe, mielõtt megint leadhatna egy nagymonológot.

- Gondolatot nem olvasok.

- Ha túl sokáig pofázol vissza, le fog esni ez itt – csípem meg az alsó, kiszáradt ajkát, húzom meg és engedem el, utána mind a kettõt elmarom a kezemmel. – Befognád addig, míg végigmondom amit akarok? Épp kurvára elengedni készüllek.

Felsóhajtok, miközben mélyen a szemébe nézek, de csak ugyanúgy néz vissza rám, kínomban végigtörlöm a képem a szabad kezemmel.

- Iszonyatosan irritáló vagy. Nos… - engedem el a száját és hátrább lépve az égnek emelem a tekintetem. – Albán? Belga? Bolgár? Kanadai? Horvát? Cseh? Dán? Észt? Francia? Német? Görög? Magyar?

Megállok a felsorolásban és a szõnyegre meredek, aminek tegnap nekidõltem. Ó! Biztos a kabuli nemzetközi repülõtér közelében esett el, ahonnan megpróbálták elpaterolni a testet. Szõnyegbe rakták… marhára vicces.

- Izlandi? Olasz? Litván? Lett? Holland? Norvég? Lengyel? Portugál? Román? Szlovák? Szlovén? Török? Spanyol? Brit? Amerikai? – érek a végére, zsebretett kezekkel meredek rá, várva a választ.

- Egész jól értesült vagy a NATO-ISAF egység tagjairól, ahhoz képest, hogy egy szõnyegraktárban élsz – vezeti körül a tekintetét, a mi végül megállapodik rajtam, hogy a vesémig mélyedjen velük. Kócos is, poros is, a saját izzadtságától nedves a hátán a felsõje, de szemei okosan merednek rám. A lestrapált arcból ilyet produkálni tehetségre vall.  – Hazudhatok is.

- Tök mindegy, mondj egyet, szarok rá, ha nem onnan jöttél – torkollom le unottan. – De nekem itt ne rontsd a levegõt, minél hamarabb meg akarok tõled szabadulni.

Sokáig viszonozza a pillantásom, mintha ki akarna belõlem olvasni a magában feltett kérdésének válaszait, de inkább összezárt szájjal ásítok egyet, Boris pedig hamar elõkerül az elõtérbõl, félrelökdösi az orrával az elválasztónak felkalapált szõnyeget és mellém telepszik. Értelmes fejével hol rám, hol a fiúra néz, nem érti, miért van csend.

Amit nagyon hamar megunok, kezdek laposakat is pislogni.

- Remélem tudod, hogy a reggelimet késlelteted – morgom, mire ismételten egy halványabb, lenézõ pillantást kapok. Megeresztek egy vigyort, ahogy karbafonom a kezeimet magam elõtt és a falhoz dõlök. – A lengyelre mész, döntöttem.

Vajon… a drága kis kémünk tud lengyelül? Kíváncsi vagyok mit reagál rá, bár, ahogy az ábrázatát elnézem… a szomjas száján és a semleges képén, valamint a felemás szemein túl aligha fog bármiféle emberi magatartásformát produkálni.

- Felejtsd el! – szisszenek fel elutasítóan, az aktát visszadobva fõnököm asztalára. – Eszemben sincs visszamenni oda! Te is tudod, hogy nem szokásom visszautasítani egy melót se, de ezt nem vállalom be, és kész!
Mike fáradtan túr a hajába, és dõl hátra a székén, miközben barna szemeit kérlelve függeszti rám. Tisztában vagyok vele, hogy fontos feladatról van szó és nem küldhet akárkit, de görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy vissza kell mennem abba tikkasztóan forró földi pokolba.
- Kérlek Jesse, hidd el nem kérnélek, ha látnék más megoldást, de csak téged küldhetlek oda – sóhajt fel a középkorú férfi.

Összeszorított szájjal, duzzogva pillantok az asztalon pihenõ mappára.
- Nem én vagyok a legjobb.
- De te beszéled folyékonyan az arabot, és… - elharapja a mondatot, majd nagy levegõt véve folytatja – te már voltál ott, ismered a terepet.

Nem tudok vitába szállni vele, a hülye is látja, hogy minden érv amellett szól, hogy engem küldjön. Fújtatva vágom le magam az asztalával szemben elhelyezkedõ székbe, és veszem újra kézbe az aktát. Látom az arcán átfutó megkönnyebbülést, mire a kisördögöm nem bírja ki, hogy ne szúrjon azért egyet önvigasztalásként.

- De ha ezúttal nem térek vissza, a családtagjaim neve mellé véssétek az enyémet…
- Jess… - nyög fel halkan, de mikor rám pillantva látja a kihívó vigyort az arcomon, megnyugodva tûnteti el a szemébõl az önváddal vegyes szomorúságot.
Természetesen családom minden tagjának õ adta ki a feladatát anno, így gonosz dolog volt tõlem felemlegetni ezt, de muszáj volt legalább ennyi elégtétel, tekintve, hogy visszaküld Afganisztánba.

***

Rosszkedvûen hagyom, hogy Amélie kiszõkítse a hajam, majd a kezembe nyomjon egy barna kontaktlencsét.  Rosszallóan cicceg egyet, mikor meglátja a hátamon a tetoválást öltözés közben, de már megunta szóvá tenni. Én is tudom, hogy épeszû kém, nem tesz magára ilyen nyilvánvaló ismertetõjelet.

Hirtelen felindulásból tettem, de már csak azért sem vagyok hajlandó megbánni, vagy csinálni valamit ellene. Ez már csak így marad, én meg ügyesedem, miközben ezt is rejteni kell.
- Mennyi ideig leszel távol? – kérdezi barátom csendesen, mikor legújabb identitásomként állok meg elõtte. Szõke haj, barna szem, és egy szokványos angol szabadúszó újságíró öltözete. Farmer, póló, mellény.

- Nem tudom – vonom meg a vállam.
- A szõkítés egy idõ után elkezd majd lenõni. Ha sokáig lennél távol, valahol újra kell majd csináltatnod.
- Oké, megjegyeztem – mosolygok rá a korombeli lányra, látva, hogy õt talán még nálam is rosszabbul érinti, hogy visszaküldenek. Õ, és két másik barátunk, kiskorunktól együtt vagyunk, és jelenleg egy csapatot alkotunk. Amélie többnyire a külsõkért és háttér információkért felelõs, pillanatok alatt kreál új személyiséget, hibátlanul. Átváltoztat egy teljesen más emberré.

Adam hozzám hasonlóan beépül, csak többnyire vállalatoknál és cégeknél, míg én a harci zónákba vagyok általában kiküldve. Ridley pedig a kütyüket szolgáltatja, és nekem az édességadagom.
Most is kapok tõle egy jó nagy adagot, és miután aggódva elbúcsúztattak, sóhajtva indulok vissza rémálmaim színterére.

***

Hallgatnom kellett volna a rossz elõérzetemre, és messzire elkerülni ezt a területet. De mivel én hülye belementem, hogy mégis idejövök, csak magamat átkozhatom a helyzetemet illetõen.
Hát teszem is bõven, az összes általam ismert nyelven idiótázva le önmagam, miközben végigsprintelek a romos épület folyosóin.
Magnumomat elõhúzni sincs értelme, nem érnék vele semmit két csapat jól felfegyverzett tálib ellen. Nem hittem volna, hogy beléjük futok. Idejöttem, mert egy füles szerint erre lehet a keresett személy, de mint kiderült, nincs köztük.

Sinead…
Már most utálom, tekintve, hogy miatta fognak mindjárt megáldani még pár lyukkal. Hagy fütyüljön át a hasamon a szél…

A következõ szobába befordulva, megáll bennem az ütõ, ahogy farkasszemet nézhetek egy kilenc milliméteressel. Lendületbõl csapom félre a fegyvert, és reflexemnek hála, nem az idióta fejembe, csak a vállamba fúródik a golyó.
A fájdalommal mit sem törõdve fordulok be a férfi mögé, és egy jól irányzott ütéssel elkábítom. Egy pillanatra a falnak tántorodom, majd elõhalászva a zsebembõl a mobilom, és írok egy sms-t a szervezetünk helyi alkalmazottjának.

„Vidd a cuccaim a motelbõl! Ha beleeszel az édességeimbe… HALOTT VAGY!”

Fájdalmas fintor kúszik az arcomra, ahogy megnyomom a küldés gombot. Talán felesleges aggódnom a cukraim miatt, de ezzel a kiegészítéssel talán nem temet még el. Mert ami igaz, az igaz. Megegyeztünk, hogy akkor viszi el a cuccaim biztos helyre, ha valami gáz van, és a kutatási anyagaimnak és kütyüimnek nem szabad rossz kézbe kerülnie.
Visszacsúsztatom a zsebembe a telefont, majd sérült vállamra magasról téve, nekifutásból vetõdök ki az egyik bedeszkázott ajtón… ablakon, kit érdekel.

Persze azonnal záporozni kezdenek felé a golyók, én pedig rosszul lépek, és felszántom a földet jó két méteren. Ép kezemre támaszkodva tápászkodnék fel, ám csak annyira elég az erõm, hogy a hátamra forduljak.
Gyerünk Jesse, szedd össze magad! Voltál már nagyobb szarban!
Ebben van valami, de mérhetetlenül kimerültnek érzem perpillanat magam a vérveszteségtõl, és a körülöttem zajló eseményeknek is csak tompán érnek el hozzám a hangjai. Ekkor hirtelen valaki ellentámadást indít a lövöldözõkkel szemben, elõttem pedig egy ide nagyon nem illõ kutya jelenik meg.

Idõm sincs reagálni rá, fogait kissé a bõrömbe mélyesztve, a vállamnál fogva kezd el a házak fedezékébe vonszolni. Jobb ötletem nem lévén, hagyom neki, és igyekszem segíteni, de nem bírom ki mindig hang nélkül az egyre erõsödõ kínt.
Már nem hallok és nem látok magam körül semmit, fülemben csak saját szívverésem ritmusára lüktet a vér, szemem elõtt pedig táncolnak a csillagok.
Mikor végre fedezékbe érünk, lihegve terülök el, fújtatva kavarva fel magam elõtt a port, és igyekszem ráfókuszálni a mellettem üldögélõ kutyára, de nem igen sikerül.

Elszúrtam… ezt az egészet kurvára elszúrtam…
Nem tudom mibõl jöttek rá, hogy nem az vagyok akinek mondom magam, de fél percbe se telt, hogy mindkét banda nekem essen, közben pedig egymásnak. És most itt vagyok, szörnyen vérzõ karral, kimerülten, egy havas földre jobban illõ kutyával, és fingom sincs, hogy hol van az általam keresett személy… Francba!

Hirtelen mellettünk terem egy idegen, de homályos tekintetem miatt, nem látok semmit. A hátamra fordít, és mielõtt ellenkezhetnék, felkapar a földrõl. Ép kezemet átveti a nyakán, és elindul velem, fene se tudja hová. Mond valamit, feltehetõleg a kutyának, de rá két perccel elvesztem az eszméletem.

***

Kótyagos fejjel térek magamhoz, de azonnal éberséget erõltetek magamra, ahogy rádöbbenek helyzetemre. Az még csak hagyján, hogy a lövés helye veszettül sajog, hasogat a fejem, és szomjas vagyok, de ráadásnak még egy összkomfortos székhez kötözést is magaménak tudhatok.
Magamban szitkozódva próbálom meg kihúzni a kezeim a kötelek közül, miközben felmérem a környezetem, de megakadok tevékenységemben, mikor tekintetem találkozik egy okosan csillanó kék szempárral.

Velem szemben egy husky ücsörög, árgus szemekkel figyelve minden mozdulatom, és mikor megfeszítem magam, hogy kirántsam a kötélbõl ép kezem, figyelmeztetõen felmorran.
Világos, mint a nap, hogy õ húzott ki a veszélyzónából, ám ezúttal a fogait valószínûleg nem segítségre használná, ha az akarata ellen cselekednék.

Nyugton maradok hát, se erõm, se kedvem egy kutyával küzdeni ekkora vérveszteség után. Sóhajtva döntöm homlokomat a szék támlájára, és igyekszem kizárni gondolataim közül a hasogató fájdalmat, és minden egyéb kellemetlenséget.
Át kell gondolnom a következõ lépésem. Természetesen ezt nehéz, ha csak annyit tudok, hogy egy szõnyegekkel telizsúfolt szobában, egy kutya felügyelete alatt ücsörgöm megkötözve… De legalább a sebeimet ellátták.

Erre gondolva azonban bevillan valami. Három nyelven küldöm el az egész helyzetem a francba, és kezdek el hirtelen nagyon hívõvé válva imádkozni, hogy vendéglátóm – legyen az akárki -, ne ismerje a hátamon található tetoválást. Azt a kibaszott… Miért kellett nekem újra idejönnöm?
Mi a fenének nem tudtak olyat küldeni, aki tudja is, hogy néz ki a keresett személy, és hol tartózkodik?!

- Hé, kutya, kösz az elõbbiért, de nem segítenél most is? – szólítom meg arabul a huskyt, aki füle botját se mozdítva, éberen pislog rám. Vagy nagyon jól van nevelve, vagy gõze sincs róla, mit akarok. – Hé, eb… izé, Buksi, Herceg, Báró, Mohamed…akárhogy hívnak, hol a gazdád?
Erre se méltóztatik õkelmének moccanni, én meg kimerülten ernyesztem el sajgó izmaim, és pillantok le összekötött kezeimre.

A csomóiból ítélve, nem egy egyszerû civillel van dolgom. Profi hurkok, még olyan is akad közöttük, amiket életemben nem láttam. Nem igen tudok szabadulni, hacsak nem szerzek szupererõt. Az viszont várat magára, és mikor motozást hallok a csapóajtó felöl, visszaugrom a szerepembe.
Ahogy megjelenik elõttem nagyvalószínûséggel a vendéglátóm, arcomra színtiszta félelmet és tanácstalanságot varázsolok. Engedem a fájdalmat is leolvashatóvá tenni, azt még csak el se kell játszanom.

- Ho…hol vagyok? Ki maga? – rebegem el, miközben magamban kerülget a rosszullét saját, eljátszott esetlenségemtõl. Arabul beszélek ugyan, de annak ellenére, hogy valójában a kiejtésem nagyjából tökéletes lenne, perpillanat az okoz nehézséget, hogy minél borzalmasabbnak tûnjön.
Az idegen férfi megsimogatja az elé ugró kutya fejét, majd rám pillant sötét szemével. Észrevétlenül mérem végig, de nem igazán tudok következtetést levonni megjelenésébõl. Ami nem túl meglepõ, hogy valószínûleg magasabb lenne nálam akkor is, ha állnék. Azonban hiába a sötét haj és szem, van benne valami, ami miatt különbözik a többi arabtól. Mielõtt ebbe jobban belegondolhatnék, angolul szólal meg.

- Életben vagy, meglátásom szerint ez a lényeg. Viszont illik elõbb bemutatkozni, mint számon kérni a másikat, nem igaz?
Megszeppenve húzom be a nyakam, és zavartan függesztem tekintetem a szék támlájára.
- Jenson North vagyok, a The Times újságírója. Csupán cikket írni jöttem ide, semmihez sincs közöm, ami itt történik. Nem akartam rosszat, nem akartam belekeveredni… - Elakadok, és megdicsérem magam a remekbe szabott remegõ hang miatt.

- Brit újságíró? – horkan fel halkan, és rögtön tudom, hogy ez így nem lesz jó. Gyanakszik, és nem úgy néz ki, mint akit könnyedén át lehet verni. – Egy Magnummal?
- Azt mondták, így biztonságosabb – biggyesztem le a számat, és igyekszem szégyenkezõnek tûnni, hisz egy angol úriembernek elég kellemetlen lehet, ha ilyen alantas dologra bukkannak rá. – De nem bántottam vele senkit, elõ se vettem!

- Hát persze… Valószínûleg nem volt rá alkalmad, miután vállba lõttek – dobja elém a fegyvert. Magamba káromkodok egy cifrát, érezvén, hogy jelen helyzetben túl sok a folt, könnyedén sarokba tud szorítani.
- Ne… nem lennék képes lõni! – jelentem ki kétségbeesett hangon, ráfüggesztve a tekintetem. Erre gunyorosan elmosolyodik, és fenyegetõ testtartással lép közelebb hozzám.

- Úgy néz ki, jó kiképzést kaptál, még el is hinném mindazt amit mondasz, ha nem hallottalak volna az elõbb beszélni tisztán arabul, hogy aztán ahogy megjelenjek, elkezdj bénázni. Ráadásul… - A szék támlájára támaszkodva, közelebb hajol hozzám. – A mozdulataid, ahogy kivetõdtél az épületbõl, és a lélekjelenlét ahogy igyekeztél lelépni a záporozó golyók ellenére, mind azt mutatják, hogy katonai kiképzést kaptál. Hagy kérdezzem meg még egyszer. Ki vagy?
Tekintetembõl eltûnik az eddigi esetlen naivság, átadva a helyét a kifürkészhetetlen elutasításnak. Arcom elkomorul, és olvashatatlanná válik. Fél pillanat alatt változok át egy teljesen más emberré, talán még az õ szemében is meglepettséget vélek felfedezni, ahogy kiegyenesedik.

- Ahogy sejtettem… - morogja, majd a mögötte emelkedõ szõnyegkupacnak dõlve vizsgálgatja az arcom.
Feleslegesen, úgyse fog leolvasni róla semmit. Még a testtartásom is megváltozik, eltûnik a remegés, és átveszi a helyét a látszólagos nyugodtság, ám valójában ugrásra készen feszülnek meg az izmaim, minden fájdalmam ellenére.
- Tehát? Ki vagy? – morran fel, miközben farkasszemet nézek vele.
- Jobb kérdés, hogy miért mentettél meg anélkül, hogy tudnád ki vagyok – jegyzem meg hûvösen, tegezésre váltva.

- Még visszavihetlek – érkezik a felelet hasonló stílusban. Meg se rezzenek, bár valójában tisztában vagyok vele, nyakig ülök a teveszarban.
- Nem vagyok felhatalmazva rá, hogy egy idegennek felfedjem jelenlétem okát, vagy személyem kilétét. Megbízóim szigorú titoktartást várnak el, se nemzeti hovatartozásukat, se céljukat nem árulhatom el senkinek – darálom el a jól betanult szöveget. – Amennyiben elengedsz, és visszatérhetek a munkámhoz, semmilyen módon nem fogsz belekeveredni a történtekbe. Ha megpróbálod kínzással kiszedni belõlem elõre szólok, hogy elvesztegetsz pár órát az életedbõl. Ha…

- Kazam, nem láttad véletlenül az újságot? – gurítok arrább egy méretes szõnyeget az útból, hogy megtaláljam a hasonlóan hengeres formába csomagolt kérdéses iratot.

- Nem láttam – feleli a szokásos, pattogó hanghordozásában, amirõl állandóan egy jól megtermett, led-kijelzõs TNT virágcsokor jut az eszembe. Fáradtan felsóhajtok, felmászok a szõnyegek közé, hogy elõhívjam a kutyát.

- Boris? Boris! Hozzám! – kiabálok be a hátsó kijárat irányába, de nem hallok semmi neszt, ami arra utalna, hogy arrafelé bóklászna. Ma különösen izgága napot él meg, én pedig különösen lustát. Semmi kedvem kimozdulni még a raktárból sem, sõt, még munkához sincs kedvem.

Váratlanul ugatás csap fel a hátam mögül élesen, figyelemfelkeltõen, hogy bosszúsan cammogok le a szõnyeghegyrõl, hogy a kutyához fordulhassak. Már ott van elõtte az összenyálazott újságtekercs, ami inkább áztatott szalvétára hasonlít. Semmi gond, a szalagcímet úszósan is ki tudom olvasni…

- Köszönöm – sóhajtom, megsimogatva a fejét, mire letelepedik a saját szõnyegére és fejét a lábaira helyezi. Égnek emelem a tekintetem, megértettem a kimondatlan könyörgést, de nem akarok sétálni menni, ráadásul a legforgalmasabb napszakban…

- Nem – mutatok rá morcosan, mire lekonyulnak a fülei, én pedig hátradõlök, hogy átolvassam az újságot. Egy határozott mozdulattal rebbennek szét a hatalmas lapok, hogy szétterítve elolvashassam:

„Az Igazhitûek Lapja”

Ahh, neee, mi a szar ez?

- Boris… ez micsoda? Honnan szedted? – eresztem le a közepénél erõsen folyékony halmazállapotú magazint. Mintha tudná, miért kérdezem, orrára teszi mindkét mancsát és mély hallgatásba burkolózik.

- Bácsikám!

- Mi van már megint? – jelenik meg az ajtóban a bácsikám, én pedig felülve magamhoz intem, hogy nézze meg ezt az undormányt. Hümmögve olvas bele, majd meghajtva az oldalát elmosolyodik, de úgy, hogy fekete, szurkos bajusza vízszintessé manifesztálódik.

- Hittérítõ folyóirat, a szomszéd Jamal járatja. Szerintem ez az övé és a tiedet kapta õ – feleli elgondolkozva, majd rábök a felsõ csücskére, ahol piros tintával rá van firkantva a szomszéd címe.

- Boris! – a kutya úgy pattan fel, mintha tüzes billogot nyomtak volna a szebbik felébe. Készségesen odaugrik hozzám, már-már csibészesen néz. Tudja, hogy most mi következik… - Cseréld ki az újságokat. Csendben. Feltûnés nélkül. Megértetted?

Elveszi és már rohan is, hogy végre megmozgathassa a lábait.

- A kutyád rettentõen okos.

- Nem is tudsz angolul – hunyorgok rá, mire csak legyint egyet.

- Nem kell értenem mit mondasz neki, a szituáció nyilvánvaló – von vállat, majd mikor odakint megcsendül a vevõ-jelzõ csengõ, kisiet az eladótérbe. Csak a Jóisten adja meg azt a kegyet nekünk, hogy Jamal nem fog beleolvasni az újságba…

- Tenyérjóslást is vállalsz? – szólok még utána, mire az ajtóból belendül a keze, figyelmeztetõen, így elhallgatok. Hiába beszélek folyékonyan, akcentusmentesen arabul, nem szabad mindenkinek elhinnünk, hogy „jóbarát”.

A barát olyan ellenség, aki még nem támadott meg.

***

Késõ délután, mikor éppen a bal oldalamra fordulva próbálom meg enyhe nyáladzásom visszafojtani, Kazam úgy ront be a raktárba, hogy a kezem már rögtön a mellettem pihenõ fegyveren van.

- Csak… énh! – támaszkodik meg lihegve az ajtófélfában, majd hozzám rohanva tuszkolni kezd lefelé az ágyról.

- Mi van már? – nyögök fel kelletlenül.

- Információkat kaptam, hogy a város túlsó felében két kis létszámú terrorista osztag összecsapott!

- Egymást gyepálják? Több mint tökéletes… Nem vagyok semmilyen beavatkozásra felhatalmazva, nincs parancsom sehonnan… - ásítok unottan, hogy tovább folytassam a szunyókálást, de nem engedi. Szinte fölém magasodik és rám förmed:

- Sinead! Édesanyád emlékére maradhatsz itt nálam, de nekem is vannak elvárásaim!

- Jól van, jól… Boris! – füttyentek és a puskát magamhoz ölelve kimászok a csapóajtón, utánam a kutyával. Megvárom, míg kimászik, de azért még leszólok Kazamnak suttogva, hogy ne vegyenek észre a szomszédok. – Ezért még számolunk!

Sietve indulok, a kutya orra után, merre is van az a „hatalmas nagy” összecsapás, ami tulajdonképpen annyira érdekel, mint amerikait a környezetszennyezés. A fõutcán nem haladhatunk, fõleg a vállamon egy puskával és egy meglehetõsen szokatlan fajtájú kutyával, így sikátorokon és zsákutcákon keresztül végiginalva futunk, mint akit puskából lõttek ki. Odaérünk a parti színhelyéhez, így a ház oldalának lapulva kikukkantok, hogy láthassam mi a helyzet.

Pont látom, ahogy egy szõke hajú srác kitöri az egyik ház bedeszkázott oldalát és sovány vaddisznó vágtában lõ ki, mint akinek a szebbik felébe egy borospalackot helyeztek. Azonban valaki volt olyan figyelmes és a maratoni futást megakadályozván elkezd lövöldözni az egyik bódéból, de elég kicsi lehet a rálátása… A kölyök hasra esik, de ez még a szerencséje, így nem kapott egy tárnyi piercinget a belsõ szervei közé.

Boris türelmetlenkedve tapos a lábamon, szinte megrovóan néz rám.

Persze, segítsük embertársainkat, de…

- Ah, ma mindenki ellenem van – megjegyzéssel nézek fel a házra és kapaszkodok fel az oldalán, hogy teljesen beláthassam az egész ramazúri színhelyét. – A gyerek a tiéd!

Alig lépek fel, nyilván valamelyik szemfüles észre vehetett és megküld egy újabb tárral, így bevetõdöm a tetõn levõ kéményszerûség mögé.

Hogy Allah baszna szájba…

A fedezékben megbújva figyelem, ahogy Boris szépen hátulról közelíti meg a földön saját magát vonszoló srácot. Betöltöm a puskát, majd nagy levegõt véve kikukkantok a fal mögül, de rögtön egy lövedék veri le a vakolatot pont a szemeim elõtt. A francba…

Hogy két arab egység így egymásnak essen… Most vagy megrendezték elõre a mûsort vagy asszony van benne, másban nem látok realitást, mert teljesen értelmetlen… A távolban porzik az út, dzsipek érkeznek, amerikai felségjelzéssel, így a fogaimat szívva szedek elõ egy gránátot az oldaltáskámból.

Mielõtt még bármelyik oldalra elkönyvelnének, mint hõs megmentõt, el kellene tûnnöm. A fogaimmal ragadom meg a biztosítótût, miközben folyamatosan újra töltöm a puskát, majd egy határozott mozdulattal kirántom és eldobom abba az irányba, amerrõl a legtöbb lövés érkezik. Nagy puffanás, sistergõ hang, a füstbomba úgy terjed szét a környéken, mint a pestis.

- Hozd! – rivallok le a kutyának, miközben a ház legszélére, a korláthoz futok, hogy legalább a fél testem fedezékben tudva lõhessek az alant rohangálókra. A kutya alig észrevehetõ a füstben, de mikor jellegzetes pendülést hallok, rögtön mozdul az irányzék a kezemben és egy határozott mozdulattal karon lövöm a tálib férfit, akinek a kezében kibiztosított gránát ketyeg.

Hallom a morgó hangot, majd a füstgóc oldalán látom a kutyát, ahogy a jajgató srác nyakánál belemarva annak gallérjába rendületlenül húzza kifelé. Egy biztos mozdulat és már két õrült jajgat a földön, bokáját fájlalva, mivel az ott levõ csontokat ízzé porrá morzsolhatta egyetlen egy ilyen lõszer is.

Töltök és már a vállamra lendítem a puskát.

Az amerikaiak megérkeznek, én pedig gyorsan, míg áll a füst lerohanok a házról, leugorva az egyik bádogtetõs kis kulipintyó tetejére, hogy megkeressem a kutyát. Az oldalt, jól nevelten, ülve várja a ziháló és vérzõ test mellett, hogy jöjjek, láttomra rögtön vakkant egyet, jelezve, hogy innentõl átadja a terepet.

A hátára fordítom a gyereket, hogy láthassam, milyen állapotban van. Van egy csúnya válli sérülése, nyilván közelrõl kaphatott egy kilenc milliméterest, nagyobb problémát nem fedezek fel rajta. De úgy ömlik belõle a vér, mintha artériát vagy eret találtak volna rajta.

- Mutasd az utat! – nyúlok be a srác hónalja alá, majd megemelve átdobom ép karját a nyakamon, hogy úgy vihessem. Újabb lövöldözések, úgy tûnik, hogy a két tálib szervezet talált egy közös pontot, amire lõhetnek: az amerikaiakat. A kutya érti mit mondok neki és rögtön rohanni kezd elõre, én pedig erõsen megfogva a gyereket sutok utána. Valaki ajándékot dob utánunk, de nem tanult meg a kiképzésen dobni, ugyanis tõlünk úgy harminc méterre robbant a gránát. Balek.

A kanyargós, labirintusszerû, szûk utcákon a kutya hasít elõttem, mint a villám, én pedig méterekkel lemaradva bár, de követem, ahogy a bunda hullámzik. Élesen befordul az egyik sarkon, máris tudom hol vagyunk, így határozottabban és egy kicsivel lassabban folytatom utunkat, ugyanis a barátunk kellemesen elájulhatott, mivel teljesen elernyedt a teste, és majdnem dupláját nyomja, mint mikor még eszméleténél volt.

Az egyik zsákutcánál megrázom a gyereket, de a feje csak lóg, mintha kötelezõ lenne. Felnézek a konténer tetejére, tudom, hogy arra felmászva fel kell ugrani a tetõre és onnan pedig a csapóajtón le a raktárba.

- Fel! – Boris felpattan a konténerre, onnan pedig az ablakpárkányban megtámasztva lábait kilõ a tetõre, és onnan okos, kék szemeivel figyel. Elindulok a kellemetlen útitársammal, felteszem a konténerre, majd utána a hóna alá nyúlva feladom a kutyának. Az állkapocs mozdul, az így is nyálas gallért fogva elkezdi felfelé húzni, én pedig alulról megsegítve tolom fel.

Nehézkesen felérünk, a kutya eltûnik a csapóajtó alatt, én pedig guggolva nézek körül a város másik felénél levõ hatalmas porfelhõre és kisebb-nagyobb robbanásokra. Hadd bulizzanak.

Kazam már odabent vár, így leadom neki az alélt testet, s rögtön kezelésbe is veszi.

Nevezetesen összekötözi a karjait hátul.

- Mit csinálsz?! – horkantok rá és egy késsel odalépek, hogy kiszabadítsam.

- Honnan tudod, hogy nem ártalmas? Ez egy ferengi…

- Jól látom, hogy ferengi, sõt, tuti angol. De jelenleg még az ép szövetek is deformálódhatnak, ha így hátrakötöd – rovom meg, lefejtem a srácról a köteleket, és a hangosan sóhajtozó Kazam ellenére az egyik vastagabb szõnyegre fektetem. – Hozd inkább az elsõsegélyes dobozt.

Mielõtt még a kedves bácsikám kitenné a lábát az egy méteres vonzáskörzetembõl, a kutya már rohan is.

- Ne nézz már ilyen istentelenül randán! Megkötözzük, amint ellátjuk – vágom le a véres inget a gyerekrõl, hogy láthassam, hogy a golyó mennyire van mélyen.

- Így már más. Várj, segítek – sóhajt fel.

Amint elláttuk, felpenderítettem az egyik közelben levõ székre, de úgy, hogy a lábai közé kapta a támlát és annak lécei közé fûztem be a kötelet, amivel összekötöztük a csuklóit. Azt szeretem, ha szem elõtt vannak a kezek. A legtöbb. A feje a támlára bukik, haja kócosan mered a szélrózsa minden irányába. Megmotozom, elveszek tõle mindent, de egy Magnumon és egy keresztüllõtt telefonon kívül nem találok mást.

- Vigyázz rá, szórakoztasd, ha úgy ítéled meg – mutatok rá a sebesültünkre, mire farkcsóválás a válasz. Elindulok ki az üzletbõl a csapóajtón keresztül, hogy körülnézzek, milyen kimenetele volt ennek az egész banzájnak odakint.