|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2009. 11. 21. 23:38:19 | #2566 |
Karakter: Mathias
Rémülten fordítja felém a pofiját, tágra nyílt szemecskéi csak úgy csillognak. Nagyon cuki. Még vadabbul cibálja immáron a kést. Ejnye... most rám figyelj, ne arra a szarra. Kirántom a padlóból, és arrébb hajítom.
- Azt mondtam, készülj - morgom. - Játszani ráérsz utána is!
Félelmét látva elvigyorodom. Tetszik a fiúcska. Durván megcsókolom, pedig nem szokásom smárolni, de neki a torkáig ledugom a nyelvem, olyan finom. Ráadásul ahogy könnyezve vergődik alattam, akaratlanul is az őrültbe kerget ezzel, fogalma sincs róla mennyire felizgat ezzel. Nem is árulom el neki, had folytassa csak tovább. Mmrrr...
Persze mindent bevet, próbálkozik, és ettől tetszik mégjobban. Az alattam ernyedten sírdogáló „áldozat-típus” túl unalmas már nekem. Lefejel, és felrepedő számból a vér kicsordul. Csodálkozó kis mosollyal pillantok le rá. Ejha... Ha eddig csak félgőzzel akartam őt magamnak egy ájszakára, most meggondoltam magam. Kurvára tetszik a kissrác. És nem csinált be a félelemtől, ergo talán másra is jó lesz még a baszáson kívül. De egyenlőre... előbb a kangörcs.
- Ha te durván szereted... - zihálom a füléhez hajolva. - Akkor játszhatunk úgy is.
Felröhögve markolok a seggébe, és tövig belévágom a farkam. Felhördülök a kéjtől, és derekát átkarolva tartom térdelő helyzetben továbbra is. Úristen mennyire finom... meg is mondom neki.
- Nagyon finom vagy... - nyögöm mély hangomon, még mélyebbre tolva magam a testébe.
- Sz...hhnn... - nyöszörgi, körmei a parkettát karistolják, fájdalmasan. - ...szhhh...szhemét...rohadék...
- Igen - vigyorodok el boldogan. - Tetszik ez a vadság...
Tarkójánál belemarkolok a hajába, és a földre szorítom az arcát, másik kezemmel a földön támaszkodok meg a feje mellett. Durván mozdulok meg, fájdalmas kiáltásai az én vad hördüléseimhez párosul, és amikor elvakít a vad kéj, fájdalom nyilall a csuklómba. Lepillantok rá, és elvigyorodom.
- Szóval harapsz? Én is tudok ám... - Be is bizonyítom neki, és nyakába harapva hágom meg még keményebben. Ki-be csusszanok belőle, bőröm hangos csattanásokkal csapődik az övéhez, nyögési és kiáltásai az egyre gyorsuló tempótól rezegve, szaggatottá válnak... ó igen...
Elengedem a haját, kitápem vérző csuklómat a szájából, és a hátára fordítom, hogy csak úgy nyekken. Ismét visszanyomulok belé mélyen, és vigyorogva nézek könnyes szemeibe, amelyek már igencsak homályosak. Fél kezemmel megragadom félkemény farkacskáját és masszírozni kezdem, a másik, már vérzőt pedig visszaadom.
- Tessék... csócsáld csak kiscsibém... - morgom elégedetten. Kis vércseként veti rá magát, és ahogy apró, hegyes fogai mélyen a húsomba vájnak, felnyögve hatolok mélyebbre belé. Ó igen... hhrr...
Amikor már nem bírom tovább, nyakát megragadva rántom fel magamhoz, majd hajánál fogva rántom fejét a nyakamhoz.
- Harapj te kis kurva... - hörgöm, és bassza meg, szót fogad! Abban a pillanatban, amikor nyakam bőrébe merülnek fogai, felordítva élvezek belé hosszan és gyönyörűséggel...
- Ó igen...! - kiáltom, és összezuhanva rogyok rá, teljes súlyommal szinte belepréselve őt a padlóba.
Életemben nem élveztem még ekkorát...
*
Hosszú percek múlva gördülök csak le róla, aztán könnyedén felpattanva kapom el az ajtónál. A falhoz vágom, és ő felkiáltva kenődik fel tapétának.
- Hová lesz a séta? - vigyorogok az arcába, megcirógatva szép arcát. Nem válaszol, csak véremtől maszatos arccal, durcásan néz fel rám. Most erőszakoltam meg, és ő képes erre. Különleges a srác, ez nem is kérdés.
- Mostmár megkaptad amit akartál, elengedhetsz.
- Szó sincs róla. Túl finom vagy... Velem jössz, és ne is próbálj ellenkezni. Megszökni sem érdemes... Ha elfutsz előlem, utánad megyek. És megtalállak.
|
| yoshizawa | 2009. 11. 11. 07:31:02 | #2425 |
Karakter: Ishi (L-samának)
Hirtelen ugrok az ajtó irányába, de erős kezével úgy elkapja lábam, hogy megint hasra esek. És visszarántva maga mellé már nincs rajtam a nadrág és a boxerom se.... Levágta...
Ráadásul a további mozgásban is megakadályoz azzal, hogy a hasamra ül. Mondjuk... Most hogy az a kés a kezében van... Még ha tudnék mozdulni se mernék, annyi időre sem, hogy ruháim maradékát magam elé húzzam, hogy eltakarjam éhes tekintete elől testemet.
Halálra vált arccal figyelem azt, ahogy mosolyogva, a ragadozók higgadtságával néz végig rajtam, és közben imádkozom... Ha a magáévá akar tenni, akkor tegyen, csak azt a „bicskácskát” tegye már le a kezéből! Nagyon veszélyes párost alkot vele.
Ráadásul... Ahogy a szájához emeli megfagy ereimben a vér. Még jó, hogy nem tudom, és szerintem nem is akarom tudni, hogy mire gondol.
- Micsoda finom falatka vagy... – somolyog, miközben sejtelmesen végignyalja vágóeszközét.
Ááááá. Erre gondolhatott??? Már meg is akar enni??? Ugye nem??? Csak nem ennyire kiéhezett...
Még az eddiginél is jobban ledermedek... És most ezt hogyan merjem tőle megkérdezni, amikor még a hangom is inkább elmenekült valamerre??? És ez... Lehet jobb is, mert ha feltenném neki ezt a kérdést, leszúrna haragjában.
Félek, és a félelemtől már fogaim is összekocognak, pláne, amikor a pengével, lassan de biztosan közelít testem felé. Ráadásul... Az a vigyor, amivel ezt teszi... Háát nem hat rám nyugtatóan.
Addig húzódom arrébb előle, amíg tudok, hasam is behúzva, de a kés hegye, minden igyekezetem ellenére is eléri egy idő múlva bőrömet.
Viszont... Amit erősen megkönnyebbülve könyvelek el, az az, hogy nem böki bele húsomba, csak a tetoválásom mentén húzza végig.
Hideg egy kicsit, és fura is, de még mindig jobb, mintha belém állította volna, és a penge hűs oldala helyett meleg vérem érezném oldalamon. Ööö.... Vagyis nem is tudom, hogy jobb e.
Bár most lehet megtudom, mert a kés megint emelkedik. Ez a rajtam ülő őrült éppen arra készül, hogy elhajítsa???
Ááá.... már repül is a kés. Szemem becsukva várom a fájdalmat, ami arra utalna, hogy belém állt, de a szúrófegyver földetérésének puffanását magam mellől hallom. Reszketve fordítom oldalra fejemet. Egy fél centivel hibázta el... Vagy vajon direkt hagyatott ki szívemmel egy ütemet???
Mondjuk ha belegondolok abba, hogy milyen pszichopata, biztos készakarva célzott így. De... Ez akkor is sokkoló volt.
Ijedten nézek először a markolatra, majd a rajtam trónolóra. Remélem több ilyet nem tervez, mert ha igen, akkor még a végén tényleg előbb elvisz az infarktus, minthogy kezdhetne velem valamit.
- A tiéd, ha ki tudod húzni. – vigyorog rám negédesen, bár erre a mosolyra nem ilyen körülmények között ugyanilyen bájosan mosolyogva mondanám azt, hogy inkább azzal a jólkereső anyukáddal szórakozz.
Viszont... Most megint szórakozik, vagy komolyan gondolta, hogy megkapom kését, ha kihúzom? Gyanakodva méregetem, de tekintetéből erre nem kapok választ. Helyette viszont arra hogy mennyi időm van a cselekvésre nagyonis...
Ezért inkább úgy döntök, ki kell használnom a kapott esélyt, még akkor is, ha nem tudom, hol van ajánlatában a csapda.
Nyelve játéka mellkasomon pedig csak még ösztönzőbben hat rám.
Kihúzom teste szorításából kezeim, és két kézzel állok neki feszegetni az elég mélyen a padlóba fúródott kést. De... Mivel sajnos elég jól beledobta... Még megmozdítani sem tudom, nemhogy kihúzni. Pedig... Gondolatban is bűvölöm, a kicsi késem gyere ki szükség van rád idekint... című kis mondókával. Ez a csigáknál működött, nem értem, ennél a késnél miért ne használna.
Egyre elkeseredettebb vagyok, hiszen még mindig feszegetem, és bűvölöm, már nem is tudom mennyi ideje ezt a nyavalyás vágóeszközt, minden eredmény nélkül.
Ráadásul egyre nehezebb a feladat, mert közben meg kell próbálnom nem arra figyelni, hogy a rajtam trónoló tetoválásom mentén nyalogat, és ahogy ezután oldalra fordulva széthúzza lábaim.
Kíváncsi vagyok, vajon ő ki tudná e húzni. Biztos azért mondta, hogy megkapom, ha sikerül kifeszegetnem innen, mert ő se tudná kiszedni.
Hmm... Ezt mindenképp meg kell neki jegyeznem. Nem érdekel, még az se, ha bemutatásként kihúzza, és újra a kezébe lesz, és az se, ha újra használja. Talán... amíg feszegeti, ki tudok jutni a szobából.
Épp levegőt veszek, hogy hozzászóljak, mert arrafele, amerre most jár, nem igazán akarom, hogy hozzámérjen...
Áááá... Ijedten sikkantok fel, de mintha meg se hallotta volna. Most komolyan megsimogatott???? Pont ott???
Vörös fejjel keresem még mindig a szemkontaktust vele, de úgy nézem ez veszett ügy, hacsak nem növesztek oda is szemeket.
- Milyen érzékeny vagy - állapítja meg olyan természetesen, mintha nem is egy fiú combjait, hanem egy hölgy kezét cirógatná.
És én... Nemhogy felsikítanék, vagy legalább megpróbálnám vele abbahagyatni... Remegve hagyom, hogy kényeztessen, egészen addig, amíg legérzékenyebb testrészemre nem lehel.
Ekkor ugyanis észhez térek, attól, hogy felnéz rám, még mindig eléggé perverz vigyorával mintegy provokálásként. Most azt hiheti, hogy hagyni akarom magam?!
Hmm. Ahogy fürkészi arcom és testem biztos... Pedig akkor gyorsan ki kell ábrándítanom. Nem és nem és nem. Erőt gyűjtök, és amikor visszahajolna farkincámra, végre újra tudok beszélni az ijedtségtől, még ha csak akadozva is.
- Neh... mit csinálsz...? Hagyd abbahhhh.... - próbálok tiltakozni... Azért ilyen erősen próba jellegű csak ellenállásom, mert amíg testrészem a szája közelében van, addig nem igazán van kedvem rugdalózni. Még a végén megint harapna. És ott... Hát nem kívánom a harapást...
- Nhhh... – nyögöm ki, arcom, és szemeim takargatva. Megőrjít kezének, és nyelvének játékával, ráadásul most... Még hangja is csak tovább bomlasztja agysejtjeim.
Azt a mondatot se tudtam neki elmondani rendesen, hogy ne bántson. Csak nyögdécselek, és a késbe kapaszkodva hagyom, hogy tovább kényeztessen, de még mindig takarom magam. Nem akarom, hogy lássa, hogy élvezem. Mondjuk... Amilyen hangos vagyok... Biztos, hogy e nélkül is tudja.
- Fordulj hasra. – adja ki nekem ellenállást nem tűrő hangon a parancsot. És... Tudom, hogy hülyeség, de megteszem amit kér, mert ebből a pózból jobban elérem a kését. Pedig... Normális esetbe megmondanám neki, hogy ilyen hangon beszéljen a beosztottjaival, vagy valami bűnözővel, de ne velem, és még csak véletlenül se segíteném hozzá ahhoz, hogy hozzáférjen úgymond kényelmesen alfelemhez.
Amit... Ráadásul... Még meg is markol, most hogy nyeregben érzi magát...
Pedig... Pont ebben a pillanatban meg tudtam mozdítani egy hangyányit szalonnaszelőjét. Legalábbis úgy láttam, hogy megmozdult. Aminek nagyon ideje volt. Hiszen őrült fogvatartóm nevetve, és immár meztelenül bújik hozzám, szó szerint „készenállva” arra, hogy belém hatoljon.
- Jól megleszünk te és én... – búgja közben halkan, amire nekem csak az jut eszembe, ha elenged, és kártyázunk, vagy Tv-t nézünk, vagy megmutatja a várost, a földön „csúszkálás” helyett, akkor biztos jól megleszünk. De ha nem... Akkor már megyek is a reptérre, legfeljebb az ő pénztárcájával, és az ő ruháiban, amint sikerült ezt a hülye pengét kiügyeskednem innen.
Ráadásul... Még egy erőszakkíséretért akár fel is jelenthetem. Sőt lehet, hogy fel is fogom. Hiszen az ilyeneknek rács mögött a helye. Hiszen... Ha lecsuknák... Hihi... Érzékeny kis lelkemnek mindennél jobb elégtétel lenne, ha a többi, hasonló kariberű vadbarom ugyanúgy eljátszadozna vele, mint ahogy ő velem.
- Készülj fel... fájni fog, ugyanis én nem vagyok az előjáték híve. – mormogja még elégedettebben, mint eddig bármit, miközben végighúzza ujjait hátam érzékeny bőrén.
Alig figyelek rá, annyira koncentrálok a kés kihúzására, és a tervre, vagyis arra, hogy hogyan jutok el a rendőrségig.
Viszont... Amikor eljut tudatomig mit is mondott, riadtan fordulok felé. Hogy mii??? Fájni??? Na neee!! Ugye csak viccelt???
Mondjuk tekintete... Most se árulkodik arról, hogy humorizálna. Ráadásul, hogy ne tudjak előle elmenekülni, egyik kezével megragadja vállamat.
Még kétségbeesetten fordulok vissza a kés felé, és molyolom tovább, hogy ki tudjam húzni. Hiszen már egyre jobban mozog. És bátorságot önt belém az a tudat is, hogy ha kijön, akkor már nem nyúlhat hozzám büntetlenül. De áthajolva felettem, veszi ki kezeim közül, és kihúzva a padlóból arrébb hajítja.
Sajnos most is úgy dobta el, hogy csak a nyele lóg ki. Ráadásul jóval távolabb kartávolságomtól. Így hiába nyújtózkodok felé, nem érem el.
Odébb lépni meg nem tudok szorítása miatt. Könnyes szemmel nézek hátra vállaim fölött rá. Nem értem ezt miért kellett. Mi a fenéért dobta arrébb? Amikor már majdnem kihúztam...
- Azt mondtam, készülj! Játszani ráérsz utána is! – közli vigyorogva, mintegy válaszolva fel nem tett kérdésemre, majd ajkaim után kapva vadul kezd el csókolni.
Csöndben sírok, miközben viszonzom, hiszen úgyse tehetek mást... Így, sós könnyeimmel fűszerezem a bennem nagyon is keserű érzelmeket keltő csókját, miközben ő kezeivel testem simogatja.
Vagyis csak próbálja, mert ficergek jobbra-balra, hogy még véletlenül se érjen el annyiszor, amennyiszer akar. És ahogy ettől hörög... Arra következtetek, hogy talán még jobban fel is idegesítem ezzel, de most ez se nagyon érdekel.
Hiszen... Ha én itt reszketek alatta, akkor neki se legyen teljesen jó. Ezért a szent célért... Még azt is megteszem, hogy jobban hozzá dörgölőzök merevedéséhez, majd utána hirtelen, megszakítva csókunk fejelem le, és fordulok úgy oldalt, hogy ne érje el bejáratom, amikor morogva belém akarna hatolni.
Felbosszantom, ahogy csak tudom. Még a következmények se érdekelnek. Ennyit még talán meg tudok tenni, ha már a szökés nem jött össze. Dacosan, és még mindig könnytől csillogó szemmel nézek semmit mondó, vagyis kissé talán csodálkozó tekintetébe, egészen addig, amíg szája szélén kibuggyanó vérét le nem törölve meg nem keményíti arcvonásait, és durván megragadva férfiasságom, hatalmas mosollyal, húz magához közelebb.
Riadtan kiáltok fel egyből. Ezt mégse kellett volna. Hogy én miért nem bírom csak simán hagyni magam neki??? Hogy lehetek ilyen hülyehogy még cukkolom is??? Ez a gondolat hogy lefejelem, hogy jutott egyáltalán az eszembe??? Nem elég, hogy fáj a fejem... Nem hiszem el... Azt hittem, hogy férfiassága, és izmai kemények csak...
Ráadásul előző heccem következményei is... Egy kicsit fájdalmasak... Egy kicsit talán túlságosan is...
- Ha te durván szereted... – lihegi a fülembe... – Akkor játszhatunk úgy is... – nevet, miközben megint megmarkolja fenekem, hogy merevedését is jobban bejáratomhoz tudja dörgölni. És... Még mielőtt tiltakoznék, vagy egyáltalán szólnék neki, hogy várjon már még 100 évet, amíg nem készülök fel teljesen, úgy belevágja magát testembe, hogy csak egy fájdalmas kiáltás hagyja el ajkaim.
Ráadásul össze is esnék, ha az előbb még oldalam simogató keze nem tartana alulról.
Viszont ezért remélem nem várja el, hogy hálás leszek. Ezt már biztos vagyok benn, hogy nem fogja megúszni. Ha kifárad, és elalszik elszökök tőle. És akkor... Tényleg úgy feljelentem, mint a huzat. Egyedül csak pislogni fog tudni, aztán azt hiszi, azért villog a fény, mert discoban jár.
|
| Levi-sama | 2009. 10. 29. 21:57:27 | #2306 |
Karakter: Mathias
Felém fordul. Kíváncsian vonom fel egyik szemöldököm. Na mit találtál ki?
Halvány mosolyt erőltet az arcára, és arcom felé nyúl. Nah trükkösködni próbál, de addig is... élvezzük ki amit nyújt. Jobban szeretem, ha készségesebbek a partnereim.
Mellé hengeredve kapok fogaimmal kezecskéjébe, és elégedetten felmordulva tűröm hogy megsimogassa arcomat. Finom kis ujjai az arcomon lévő hegen is végigsiklanak.
Elbizonytalanodva pislog a nadrágomra, látszólag nagyon töri azt az édes kis buksiját.
- Mit akarsz tenni? - morranok selymes hajába markolva.
- Ez fááj! Engedjen már el! - nyögi.
- Azt kérdeztem, mit akarsz csinálni? - játszadozom vele tovább. Imádok szemétkedni.
- Le akarlak vetkőztetni! Miért baj az? Vagy te már nem akarsz engem?
Jó válasz. Elengedem a haját, és halvány mosollyal figyelem remek kis alakítását. Ahh ezek az ártatlan szemecskék... holott igazi kis lepedő-hercegecske. Mohón smárolom le, duzzadt gyümölcsként harapom, szívom ajkait, és seggébe markolva vigyorgok bele a csókba, amikor megérzem matató kis kezét a hasamon, a nadrágomon, majd madrágom zsebében. A késemre pályázik, tudom én. Már rég a kezemben csillog.
- Ezt kerested? - simogatom meg a hideg pengével csinos, ám annál zavartabb pofiját. - Igen. Az arcszínedből ítélve biztosan.
Gonosz mosolyra húzódik a szám.
- Akkor... - dörmögöm félrehajtott fejjel. - ...használjuk.
Menekülne, de semmi esélye. Magam alá teperem, szisszen a penge, reccsennek a ruhaszövetek, és már teljesen meztelenül hever alattam. Ráülök a csípőjére, így szegezem a földre, és domináns pózban pillantok le rá. Szemeimben parázslik a vad vágy, arcomon halvány, de annál gonoszabb mosollyal pillantok végig rajta.
- Micsoda finom falatka vagy... - Megnyalom késem hideg pengéjét lassan, kínzóan lassan. Sápadtan remeg alattam, moccanni sem mer, vagy csak szimplán lefagyott. Nem baj...
A hideg pengével megcirógatom oldaláról a mellkasára tekeredő tetoválásának finom vonalait. Valami csodaszép...
Villan a penge ismét, és feje mellett fúródik a padlóba, egészen a markolatig.
- A tiéd... - vigyorgok le rá -, ha ki tudod húzni.
Először csak pislog rám azokkal a csodaszép szemecskékkel, majd amikor mellkasát megnyalintom, végre utána kap. Pont ahogy sejtettem. Nem hülye, és nem is beszari. Tetszik a srác.
Amíg ő nyöszörögve feszegeti a kést a padlóból, és lassan, kényelmesen nyalom végig tetoválásának minden indáját, vonalát. Gyönyörű... és meg fogom baszni. Akármit is talál ki, ezt nem ússza meg.
Szétfeszítem a lábait, és néhány hosszú másodpercig csak gyönyörködöm benne. Itt is gyönyörű... Hasa alatt halványszőke, göndör pihécskék... Farkacskája ernyedt még, de engem ez is kibaszottul izgat. Megcirógatom ujjaimmal herezacskóját, ami összehúzódik érintésemtől.
- Milyen érzékeny vagy - dörmögöm elégedetten, és combjait simítom végig. Remekül érzem ahogy érintésemtől megborzong. Farka fölé hajolva rálehelek, és felpillantok arcára. Mint a paradicsom. Szája nyitva, levegőért kapkodva kapaszkodik a késbe, amit még mindig nem tudott megmozdítani.
Ahogy lejjebb hajolok, fojtottan felnyög.
- Neh... mit csinálsz...? Hagyd abbahhhh.... - nyögi el a végét amikor megnyalintom. Megremeg a nyelvem alatt, és érzem ahogy keményedni kezd. Ez az. Meg sem mozdul hogy ellenkezzen, csak a szavai taszítanak el, a teste követelőzik. Ki vagyok én, hogy megtagadjam amit kér...?! Hehe...
Kuncogva markolom meg, már félig merev farkincáját, és végigsimítom ujjaimmal, majd a tövét finoman megszorítom.
- Nhhh... - takarja el a szemét egyik kezével, a másikkal görcsösen kapaszkodik a tőröm markolatába. Amikor végre a számba csúsztatom selymes és kemény farkát, hosszan, nyöszörögve fújja ki a levegőt, combjai pedig vadul remegni kezdenek tenyerem alatt. Édes...
Lágyan szopom egy kicsit, majd halk cuppanással kiejtem a számból.
Sóhajai megőrjítenek... és ahogy vonaglik... meg kell veszni tőle.
- Fordulj hasra.
Hangom halk, mégis parancsoló. Amikor szót fogad zéró ellenkezéssel, elcsodálkozom, majd elvigyorodva markolok bele kerek kis seggébe. Halkan nevetve simulok meztelenül a hátához, farkamat hozzá dörgölve. Piros arccal nyöszörög alattam, karcsú, finom ujjai a szőnyeget markolják.
- Jól megleszünk te és én... - súgom a fülébe, ujjaim végigsiklanak közben a hátán, kínzóan lassan. - Készülj fel... fájni fog, ugyanis én nem vagyok az előjáték híve.
|
| yoshizawa | 2009. 10. 12. 16:47:45 | #2117 |
Karakter: Ishi
Áááááááá. Miért vagyok ilyen szerencsétlen??? Miért nem tudtam cuccaim keresése helyett inkább elfutni ebből a szállodából???
Nyugi, nyugi, nyugi, ne kezdj el pánikolni, mert azzal csak őt idegesíted fel még ennél is jobban. Már ha ez lehetséges.
Csak azért nem menekültél, mert eszembe se jutott, és nem is volt logikus, hogy miután eltűnök nem az utcán keres, hanem itt marad a szállodában.
Gombócot érzek a torkomban az idegességtől, hiszen egyre közelebb, és közelebb ér. Tényleg nem kellett volna még mondania se, mert anélkül is tudom, hogy életemnek vége.
Lassan közeledik felém, szinte idegőrlően lassan, mint valami ugrásra késsz vadállat... Nem kéne tovább cukkolnom, de... A prédája se akarok lenni. Szépen óvatosan, magam mögött tapogatva az utat, szinte láthatatlan apró mozdulatokkal mászok egyre hátrébb, és hátrébb előle.
Idegesít az a tekintet amivel engem fikszíroz... És az a mosoly az arcán... Ennyire élvezi azt, hogy üldözhet??? Azon kívül hogy Mathiasnak hívják, semmit nem tudok róla. És nem is értem, hogy miért engem kellene bántalmaznia, ahelyett, hogy egy kurvát fogna??? Van szerintem ebben az épületben éppen elég belőlük.
Na mindegy. Mászok előre, próbálkozva egyre messzebb, és messzebb, lehetőleg az ablak felé irányítva testem. Azonban... Mivel szemmel kell tartanom, és a hátamon pedig sajnos nincs szem, az ablakkeret helyett az ágynak ütközök... És nem is tudok hátrébb menni.
Riadtan nézek először rá, majd jobbra, és balra is, hogy merre lenne érdemesebb elfutnom. Csak egy a baj... Már túlságosan is közel van.
- Mi...miért csinálod ezt? - kérdem meg tőle időhúzásként, minden bátorságom összekaparásával. Mindeközben fél szemmel továbbra is azt fürkészem, merre tudnék elfutni, de a szobában csak egy ablak van, az is jóval arrébb, az ágy háta mögött balra.
Én Isten a tanúm, tényleg kiugrok, ha semmi más megoldás nem lesz. De... Mivel a remény hal meg utoljára, megpróbálom még egyszer rávenni arra, hogy könyörüljön rajtam.
- Engedj el, én... – én tényleg nem tettem semmi rosszat mondanám, de nem bírom. Belém fagy a folytatás attól, hogy lehajol hozzám, és emiatt közelebbről is tanulmányozhatom nem kicsit ijesztő, leginkább pszichopatás vonásait.
Végem. Szerintem nála nem működik az, hogy rábeszélem erre meg arra. Az ingemnél megmarkolás, és az, ahogy az ágyra dob is ezt bizonyítja.
Akkora lendülettel vágott le, hogy az összes levegő kiszaladt testemből egy ijedt sikítással. Viszont innen már csak egy ugrás az ablak! Akkor pedig irány!
Már ugrok is arrafelé, összes erőm összeszedve, de ő gyorsabban ugrik rám, megint kipréselve belőlem a szuszt. Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy agyonnyom!
Elkeseredetten ütöm izmos mellkasát, ahol érem, de mintha meg se érezné csapásaim...
- Engedj el te szemét! Segítség! Segítség! – egészítem ki ütögetésem kiabálással is, de mintha meg se hallaná, hogy neki beszélek.
- Ez az... Ereszd ki azt az édes kis hangodat. – tévedtem. Annyira még se süket, hogy ne hallja. Viszont... Azt nem merem neki elkiabálni, hogy ha sokáig fekszik testemen, és még sok ilyen szép vigyort látok tőle... Akkor nem csak a hangom fogom kiereszteni. Ugyanis rossz helyen támaszkodik, nekem pedig ettől pisilnom kell!
Áhhh. Örömmel konstalálom, hogy arrébb mászott. Véégre. Épp időben. Már tényleg kiabálni akartam neki.
Most már csak az kell, hogy felültessen, és megmondja, hogy igazából nem is akart bántani, vagy felébrednék otthon, ágyamban, és kiderülne, ezt az összes borzalmat tényleg csak álmodtam.
De a rémálom folytatódik azzal, hogy szétrántja ingemet. Gombjai csak úgy záporoznak a földre. Pedig nem is az Elm utcában vagyunk.
- Ezért a látványért megérte - búgja sejtelmesen, amikor felfedezi tetkómat. Igen??? Megérte?? Én most bántam meg, hogy csináltattam. Igaz, hogy ettől nagyon menő alaknak néztem ki a suliban, de ez a vadidegen csak ne gondolja rólam, hogy kemény gyerek vagyok, aki bármilyen kínzást kibír.
Támadása előtt is féltem, de most szinte rettegek. És még így, sokkos állapotomban is faggatni próbál:
- Úgy tűnik több van a csinos kis pofid mögött, mint gondoltam. Igazi kis érzéki dög vagy... igazam van? Hm? – nem tudok válaszolni neki, de nem is akarok. Már tapasztalhatta, hogy nem ejtettek a fejemre.
És valamit akkor is ki fogok találni, hogy innen kijussak. Ha nem élve, akkor holtan, de biztosra veszem, hogy, ebből a kulimászból kimászok. Hiszen egyszer már sikerült.
Ütöm, verem tovább, még akkor is, ha próbálkozásaim eredménytelenek, egészen addig, amíg bele nem markol alsófelembe.
Sikítva feszülök meg, és megint próbálnék elmenekülni, hiszen én nem akarok tőle semmit, és még ha akarnák is, az se épp az erőszak lenne.
Most nem fog olyan erősen lábaival, ha ki tudnám használni... És nem sikerül. Úgy nézem, üldöz a balszerencse. Mielőtt ugyanis egy centivel is arrébb másznék, az ajkamba harap.
Ijedten kiáltanék fel, hogy fáj, amit csinál, de számba furakodó nyelvétől ez lehetetlennek bizonyul. Birtokba veszi ajkaim, durván, és érzés nélkül, de most azért se sírok, mint az előbb. Nem hagyom meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. És... Azt se, hogy nyelvem táncra hívja. Dacosan húzom arrébb mindig az övétől. És még mindig reménykedek, hogy vette a célzást, és békén hagy, amikor elhajol ajkaimtól.
Nem, nem, nem és nem. De miért nem... Miért kell elfordítani a fejem? Jaa... Hogy ne lássam arcát? Aú! Kiáltok fel fájdalmamban. Akkor már inkább csókoljon, mint harapjon. Ez jobban fájt.
- Whhrrr... kurva izgató illatod van... - neee. Nincs az, csak azt képzeli! Vagy... Biztos kintről, a sikátorból jön a szag.
- Ne bánts, hagyj visszamenni a szüleimhez! – nyögöm neki, de már magam se tudom, miért nem ütögetem tovább, vagy próbálok elmászni, most, hogy szabadok kezeim, azáltal, hogy a mellbimbóim, és a hasamat nyalja végig. Valahogy nyelvének kényeztetését élvezem. Nagyon. Ezt le se tudnám tagadni, mert büszkeségem lassan szétfeszíti nadrágom.
Egyre lejjebb, és lejjebb kalandozik testemen. Akkor pedig... Mindjárt észreveszi, merevedő tagom. Nyááááá. Azt nem kéne!
Olyan gyorsan pattanok fel, mintha ágyúból lőttek volna ki, és vágódok el az ajtó irányába.
Viszont, amikor a hátamra ugrik, és együtt esünk a szobaszőnyegre, már erősen elgondolkodok, hogy miért is nem az ablak irányába ugrottam. Ennyire ragaszkodok mégiscsak nyomorult életemhez, hogy inkább az ajtót akartam választani?
Ez a nevetés!
- Valaki mentsen már meg! Miért nem jár ilyenkor senki a folyosón??? – kiabálok ahogy csak bírok tovább, amíg meg nem érzem körmeit húsomban. - Ááááááááááááá. - Ez már megint fájt. Könnyes szemmel nézek rá. Mikor tépte le ingem maradékát? És miért karmolta végig hátam??? Semmit nem értek, miért csinál.
Na jó. Azt, hogy miért veszi le ruháim, nem is akarom tudni, amíg nem muszáj. Viszont, ha ennyit kell kiabálnom már most... Akkor tuti berekedek, amire eljutunk odáig, hogy belém hatoljon. Mondjuk... Nem mintha akarnám, hogy odáig eljusson. Inkább ölne meg előtte.
Már megint harapott. Most a vállamat.
- Mmm... kis dög – búgja érzékien a fülembe. De szavait még kevésbé értem, mint tetteit. Döög??? Ééén??? De... Miért is?? Tudtommal még élek. Vagy a jövőt vetíti így elém? Lehorgasztom a fejem, hiszen nyilvánvalóan tényleg a jövőmről beszél.
Már az se érdekel, hogy a fülemet rágja. Nem kell rábeszélnem, ha nem akarom is megteszi, amit akart...
- Teljesen felhúztál… - hallom további dorombolását, de már nem is érdekel, mit beszél. Könnyezve tűröm, hogy a hátamra karmolt csíkokat nyelvével is végignyalja.
Félek, hiszen nincs semmi esélyem ellene. Vagy... Talán mégis. Hmm. Igen... Ez esetleg működhet...
Kezembe törlöm könnyeim, és így, kicsit összeszedettebben, felé fordulok. (már amennyire bírok attól, hogy rajtam ül)
Ezzel elérem, hogy rám nézzen, és... Érdeklődve figyeljen??? Áááá.... Nem kéne. Így csak megnehezíti a dolgomat, hiszen tekintetétől zavarba jövök, és újra remegni kezdek. Ezáltal pedig messzebb kerül célom, mert nem fogom tudni őt irányítani.
Erre a gondolatra végre azért összeszedem bátorságom. Még engem is meglep, hogy milyen gyorsan tudok néha cselekedni.
Tekintetétől se fordítom el fejemet. Szabadulni akarok, és ha ügyesen játszok, fogok is. Csak ügyesnek kell lennem továbbra is.
Kezdésnek... Háát igen... Talán azt kéne, hogy...
Egy nagyon félénk, alig-alig sikerült mosollyal nyújtom arca felé kezemet... Amibe (hogy ez miért nem lep meg...) mellém mászva beleharap. Viszont most csak felszisszenek, és nem húzom tőle arrébb, mint ahogy nem is megyek tőle távolabb. Végre szabadabban mozoghatok, és nekem most kell is ez a kis tér, amit adott.
Végigsimítom ajkait, és arcélét, majd tarkóján kezdek el játszadozni ujjaimmal. Hagyja, nem próbál most meg hozzám érni. Biztos kíváncsi arra, hogy mit akarok. Pedig szerintem ez egyértelmű még mindig, hogy menekülni. Majd most kezdem el álcázni, úgy mintha azt akarnám mégiscsak tőle.
Viszont... Az az élveteg vigyor, amit vág... Elbizonytalanít. És ha nem sikerül, amit kitaláltam??? Biztos jó a tervem???
Feltérdelek, hogy közelebb tudjak hozzá férkőzni, majd nyakán lefelé haladva lassan, nagyon lassan érek el ingje gallérjáig. És innen már, ha kigombolom, csak egy lépés lenne nadrágja... És kése... Addig pedig tényleg ki kell tartanom, sírógörgy, és ájulás nélkül.
- Mit akarsz tenni mi? – ragadja meg egy hirtelen mozdulattal hajamat, ezzel arra kényszerítve, hogy fejem felemeljem. Valamit megsejtett??? Nem jól színészkedtem? Ááááá, viszont ha így fojtatja, az összes hajam kitépi.
- Ez fááj! Engedjen már el! – nyögöm neki, az időt húzva, amire nem hogy lazítana szorításán, még feljebb is húzza fejemet. Már csillagokat látok a fájdalomtól.
- Azt kérdeztem, mit akarsz csinálni? – innen elmenni vagy pedig a késeddel hasbaszúrni magamat. Khmm... Mondjuk ezt neki nem így kéne elmondani...
- Le akarlak vetkőztetni! Miért baj az? – nézek a szemébe. És... Habár még mindig gyanúsan méreget... Legalább véégre elengedi hajamat. – Vagy te már nem akarsz engem? – érintem ujjam a számhoz, és reménykedem abban, hogy ez meghozza a várt hatást.
Siker. Még jó, hogy a farka irányítja, és testi vágyát előrébb helyezi, mint azt, hogy megbizonyosodjon szándékaim „tisztaságáról”.
Mohón csókol, bele beleharapva ajkaimba, én pedig még mindig igyekszek nem összeesni. Mert akkor aztán tényleg sehova innen.
Kezeim elkalandoznak a pólója alá majd a nadrágjához... És.... Megva... He??? Hol a fenébe van a kése????
- Ezt kerested? – szakítja meg csókunkat, és kezében... Az a kés... – Igen. Az arcszínedből ítélve biztosan. Akkor használjuk.
Hirtelen ugrok az ajtó irányába, de erős kezével úgy elkapja lábam, hogy megint hasra esek. És visszarántva maga mellé már nincs rajtam a nadrág és a boxerom se.... Levágta...
|
| Levi-sama | 2009. 09. 30. 22:52:43 | #1986 |
Karakter: Mathias (Repülőtér)
Mathias
Felsikkantva próbál szabadulni alólam, de erőm ellen édeskevés az a kis veréb-vergődés amit produkál.
- A szüleim küldtek, hogy megfélemlíts, és hazarohanjak hozzájuk? - Nagy szemecskékkel les fel rám. Kis naiv csibe. Felröhögök, és pár szóban felvázolom neki a lényeget. Lásd milyen nagylelkű vagyok. Amíg nem végeztem vele, addig innen sehová. Lehet hogy utána sem, azt majd még meglátom.
- Segítség! - Felzendül végre édes kis hangja, vad ellenkezésbe kezd. Nekem nem gond, belepréselem csuklóit az ágyba, és durván marcangolva puha ajkait, csókolom meg. A szobák hangszigeteltek, egy pont az amcsi hoteleknek, hehe.
Naná hogy megzavarnak.
És természetesen megszökik, mert...
...hagyom neki. Imádok vadászni. Becserkészni a riadt kis vadállatokat, hogy aztán...
...hehe...
Nem is kell sokat várnom, hamar előbukkan rejtekéből, és a folyosón suhantában kapom el. Bependerítem a saját szobámba, itt sokkal jobb is lesz. A puha szőnyegen landol, fájdalmas nyögéssel. Naa... ne izgass.
- Én figyelmeztettelek, hogy ne próbálkozz semmivel - nézek le rá, gonosz mosolyra húzódik a szám, miközben ráfordítom a zárat. - Most véged.
Közelebb lépek hozzá Tágra nyílnak szép, világosbarna szemei, ajkai résnyire, úgy kapkodja a levegőt. Karcsú ujjaival tétován tapogatja a szőnyeget maga alatt, majd lassan hátrálva kúszik előlem.
Ahh teljesen felizgat ezzel a viselkedésével... hhrrr...
Halvány mosollyal követem, lassan előre lépkedve, amíg el nem érjük a hatalmas ágyat. Csokoládébarna szatén ágynemű. Tökéletes. Valami észbontóan fog festeni rajta az ő halvány bőrével csodás kis teste.
- Mi...miért csinálod ezt? - dadogja. - Engedj el, én...
Lehajolok hozzá, és mellkasán belemarkolok ingébe. Egy könnyed mozdulattal hajítom az ágyra. Felsikkantva menekülne, de időben rávetődöm, és teljes súlyommal ránehezedve préselem az ágyba. Elfúlón nyög fel, és mellkasomat kezdi püfölni.
- Engedj el te szemét! - kiabálja. - Segítség! Segítség!
- Ez az... - mosolygok le rá. - Ereszd ki azt az édes kis hangodat.
Szétrántom ingét, és halkan felnyögve simítom végig puha bőrét.
- Ezért a látványért megérte - súgom, ujjaimmal követve tetoválásának vonalait. - Úgy tűnik több van a csinos kis pofid mögött, mint gondoltam. Igazi kis érzéki dög vagy... igazam van? Hm?
Durván markolok kemény seggébe, és ahogy összerándul alattam, végighullámzik rajtam a vad vágy... forrón lüktetve összpontosul ágyékomban, és én felmorranva harapok puha szájába. Nyelvemmel elmerülök meleg és édes barlangjában, végigsimítva fogait, szájpadlását, és félénken elhúzódó nyelvét. Ahh... nagyon jó estém lesz!
Elszakítom tőle a számat, állkapcsát megfogva fordítom oldalra a fejét és beleharapok karcsú nyakának selymes bőrébe.
- Whhrrr... kurva izgató illatod van... - Ellenkezve nyöszörög valamit, de nem zavar. Végignyalom a mellkasát, egészen a hasáig. Ahh... itt fogom felfalni ezt a kis ribancot!
Ellenkezik, karjait feszegeti szorításomból. Vigyorogva engedem el. Menekülj csak...
A szoba közepén érem utol, és a szőnyegen puffan a hasára, ahogy rajta landolok. Hátára nehezedve nevetek fel. Imádok játszadozni...
Hangosan kiabálva szitkozódik, segítségért kiáltozik, de nem hallja úgysem senki. Letépem róla a maradék inget, és végigkarmolom a hátát. Felszisszenve pillant rám a válla felett, majd amikor vállába harapok cseppet sem gyengéden, felkiált ismét.
- Mmm... kis dög - morgom, és fülébe is beleharapok, de csak finoman. Túl csinos, hogy elcsúfítsam. - Teljesen felhúztál...
|
| yoshizawa | 2009. 08. 29. 14:59:24 | #1687 |
Karakter: Ishi
 Könnyes szemmel mászok ki szobám ablakából a közeli fára, majd onnan, és a kerítésen át, ki az utcára. Annyi év után… bánt, hogy így kell menekülnöm, de ez van. Szüleimmel egyszerűen nem bírom tovább. A búcsúlevélben, vagyis abban a két soros üzenetben, amit hagytam nekik bent van minden irántuk érzett keserűségem: Ne keressetek, vegyétek úgy, hogy meghaltam. Ide többé nem jövök vissza. Ha mégis kényszeríteni akarnátok erre, ti, vagy bárki más, megölöm magam.
Eddig is nagyon behatároltak, de, hogy már a barátaimtól is eltiltsanak, csak azért, mert az egyik dolgozatom négyes lett, nem ötös… Betelt a pohár.
Nem vagyok én egy gép, aki mindig azt teszi, amit mondanak, és mindig maximumot nyújtja. Emberként jogom van ahhoz, hogy néha hibázhassak, még akkor is, ha a legjobbra törekszem.
Szomorúan nézek még vissza, utoljára házunkra, ami eddig a börtönömmel volt egyenlő, és leintenék egy taxit. Nagyot sóhajtok, miközben beszállok, majd, amikor sikerült elhelyezkednem, megkérem a sofőrt, vigyen a reptérre. Innen már nem fordulok, nem is fordulhatok vissza.
Viszont, nagyon remélem, hogy most, éjszaka is indítanak járatokat. Minél hamarabb el kell tűnnöm az ország területéről.
Lehet, hogy nehéz lesz egyedül, egy idegen országban, de megpróbálok új életet kezdeni. Végül is, csak találok barátokat máshol is. És, az életem az én kezemben lesz, én dönthetem majd el, mikor mit teszek.
Megérkezünk a reptérre, így kifizetem a sofőrt. Természetesen abból a köteg pénzből, amit apám páncélszekrényéből csórtam ki. Ennyi jár nekem az elmúlt évekért. Hátamra kapom hátizsákom, és irány a nagyvilág.
Igen. Csak egy bőröndnyi cuccot hoztam, mert ami kell, azt úgyis meg tudom venni magamnak, apám jóvoltából.
- Repülőjegyet szeretnék kérni a legközelebb induló járatra. – kérem halkan, az engem unottan fixírozó jegyárus hölgyet.
- Reggel 6-kor indul legkorábbi járatunk, New Yorkba. Oda jó lesz? – válaszol nekem gépiesen.
- Mikor? – kiáltok fel, egy kicsit meglepetten. – Nézze meg kérem, hogy biztos nincs e előbb járat! Tényleg akárhova jó lesz. – ilyen nincs. Még a végén már azelőtt megtalálnak, mielőtt elszöknék.
- Mondtam. Reggel 6-kor megy az első járatunk. – mintha kicsit feszültebb lenne. Nem most kéne feltűnést keltenem. Visszatartom véleményem, visszatartom véleményem.
Sikerült. Nem küldtem el egy nyaralásra sem a nőt. Még a végén megjegyezne, és ha kerestetnének szüleim, tudná, hogy hol érdemes körülnézni utánam.
Szócsata helyett inkább duzzogva megveszem jegyem, majd összekucorodok egy sarokban és várok. Nem igazán vagyok nyugodt, minden egyes közeledő rendőrautó zajától félelem fog el.
Nem akarom, hogy visszavigyenek. Nem, nem és nem. Akármit, csak azt ne.
***
Forgalmas reggel köszönt a reptérre, egy átvirrasztott, félelemmel teli éjszaka után. Végre megkönnyebbülhetek kicsit. A sok ember között könnyebben el tudok vegyülni, nem kell attól tartanom, hogy kiszúrnak, ráadásul megkezdődtek a beszállások is, így összeszedem magam és elindulok járatom felé.
Gyűrötten, és álmosan szállok fel, majd köszönök az utasnak, aki mellé a jegyem szól:
- Jó napot – nyögöm ki álmosan, és le is ülök, még azelőtt, mielőtt összeesnék a fáradtságtól. Egy éjszakát se virrasztottam át ezelőtt. Pláne nem egy fárasztó, tánc és egyéb ilyen plusz órákkal túlzsúfolt nap után. Nagyon fáradt vagyok.
- Hello - hallom meg mély hangját, de most nem nézek felé. Aludni akarok, nem beszélgetni.
Lehunyt szemekkel, vakon tapogatózva kötöm be magamat, majd elégedetten adom át testem és elmém a tudattalanságnak. Ügyes voltam, sikerült. Úton vagyok.
Arra ébredek, hogy zuhanunk. Ijedten nyitom ki szemeim, amikor is rájövök, hogy riadalmam fölösleges volt. Csak ereszkedik a gép, nem zuhan. Oké, jól van. Össze kell magamat szednem, mert még álmos vagyok. Itt vagyok a híres New Yorkban.
Ne légy ideges, ne légy ideges! Most minden józan eszemre szükségem van.
Összegezzük is, mit is kell tennem, amíg landol a gép. Hmm.
Először is. Ma, hogy megszokjam az időeltolódást, mindenképp aludnom kell egyet.
Majd a lehető leg hamarabb keresnem egy másik, nyugodtabb várost, mert itt nagyon sok az ember, és emiatt félelmetesnek tűnik, még a képeken is.
Valami munkát is kéne keresnem, hogy meg tudjak élni. Mert apám pénze… háát nem hinném, hogy hosszantartó lesz. Az iskolát meg nem hinném, hogy be tudnám fejezni.
Megpróbálok nyugodt maradni, még kiszálláskor is, de ez… nem sikerül. Most érzem azt át igazán azt, hogy ténylegesen egyedül vagyok. És ettől tényleg félek egy kicsit. Mi van, ha megtámadnak, és kirabolnak? Mit csinálok akkor, mert erőm nem sok van?
Már egy kicsit bánom, hogy eljöttem otthonról. Hogy is képzeltem, hogy valaha is egyedül élhetek?
Ahogy kiérek a Terminálból, taxiba ülök, és egy szállodába vitetem magamat. Nem válogatok, mivel álmos vagyok, a sofőrre bízom, melyikbe visz.
Hamar oda is érünk, egy nyugodt, elszigetelt kis szállóhoz, ami alig illik ennek a városnak a forgatagába. Olyan, mint egy nyugalomsziget.
Nagyon megköszönöm a sofőrnek, még plusz borravalóval is, hogy ide hozott. Ez a hely… tökéletes lesz mára.
Becipelem bőröndöm, kérek egy szobát, és bezárkózom. Jobb az óvatosság. Annyi rémhírt hallani mostanság.
Az erkélyen is körbenézek, a fürdőt ki is próbálom. Bűzlöttem.
Tisztán, és egy kicsit megnyugodva bújok az ágyamba. Már a szálloda recepciójánál megkedveltek, szereztem barátokat, annak ellenére, hogy az amerikai angolt csak 1 évig tanultam, és nagyon kell gondolkodnom a szavakon, hogy eszembe jussanak. De a lényeg a lényeg. Nem vagyok már egyedül és ettől valahogy sokkal nyugodtabban várom azt, hogy mit hoz a holnap.
Este, kelek csak fel, olyan jól elaludtam. Kinézve az ablakon látom, hogy már minden besötétedett, csak a neonlámpák világítanak. Nem vesztegethetem tovább az időm, minden perc számít. Gyorsan megmosakszok és kerítek bőröndömből tiszta ruhákat, felöltözök, ne pizsibe legyek. Most éjjel tudok tervezgetni, merre is menekülhetnék tovább. A portásnő úgyis felajánlotta, hogy ha gondolom, kivisz a reptérig reggel.
Igen, ide, meg ide… - gondolkodok az útvonalon, de egy kopogástól összerezzenek. Ki lehet az? Cathrine este tízre mondta, hogy jön megbeszélésre. Most pedig még csak este 9-van. Vagy előbb elengedték?
- Ki az? – szólok ki, hirtelen jött vendégemnek.
- Szoba szerviz. – hallom meg a mély hangú választ. Hmm. Valahonnan ismerős ez a hang… Itt hallhattam a recepciónál? Ha jól értettem, szoba szervizt mondott. Akkor pedig biztos.
Kinyitom hát az ajtót, majd arrébb kell ugranom, olyan hirtelen ront be szobámba egy magas, vörös hajú férfi. Huhh. Majdnem feldöntött, de nem tudom emiatt leszidni. Csak állok és nézem. Nagyon félelmetes egy figura. Biztos, hogy itt dolgozik? Mondjuk, ha nem, már akkor is túl késő bármit is tennem. Bezárta az ajtót.
Még mindig őt nézem és, és, és... Egyszerűen nem tudok megmozdulni, pedig az már biztos, hogy menekülnöm kéne. De… Túl nagy sokként ért belépése. Nézem, ahogy lassan felém fordul, így lehetőséget adva arra, hogy szemből is megnézhessem biztos halált ígérő arcát, tekintetét. Mert ezt az arc…
- Nem mondták még a szüleid, kedves Ishi... hogy ne nyisd ki az ajtót idegeneknek? – kérdi számonkérőn, japánul. Japánul??? Japán lenne? Vagy ha nem is, honnan tudja, hogy én az vagyok??? És a nevem honnan tudja? Anyámék kerestethetnek már? Az mindent megmagyarázna.
- Ki maga? És... mit akar tőlem? – kérdem meg, rosszat sejtve, ökölbe szorított kézzel. Nem fogom hagyni, hogy hazavigyen.
- Én vagyok az... akitől a szüleid mindig is féltettek... – kezdi vigyorogva. Mondjuk ezt nem értem, miért mondja így. Ki ő? Valami gyerekrabló, és örül, hogy eljöttem otthonról, mert így váltságdíjat tud kérni? Mielőtt azonban rengeteg kérdésem közül akár egyet is feltehetnék neki, folytatja:
- És nem akarok mást, csak téged. – fogja meg torkom és dob hátra. Még szerencse, hogy mögöttem volt az ágy, így nem estem nagyot. Nagyon nem szeret beszélgetni ez az alak, de ha a szüleimtől megszöktem, ne gondolja azt, hogy tőle nem fogok. Náluk jobban senkitől se félek.
- De ha annyira számít, hívj Mathias-nak. – mászik fölém, és hajol arcomhoz. ÁÁÁ. Túl közel van. És ez a rideg tekintet… Tévedtem. Mégiscsak ijesztőbb, mint szüleim.
- Vagy inkább... – mi vagy inkább? - sikíts... – miii? Még most, ennyire összezavarva hangot kéne kiadnom? Azt nem fog menni. Ettől az egésztől bennem rekedt, még a levegő is. Miért utasítgat?
Ki ez az alak? És ami fontosabb? Mit akar tőlem? Miért mászott rám? Ugye nem azért, hogy… ÁÁÁÁ. Ugye nem akar megerőszakolni??? Még ha lány lennék, akkor megérteném, de ennyire mégse nézhetek ki annak. Riadt tekintettel nézek arcára, de nem tetszik, az az élveteg vigyor, amit azon még mindig látok. Ilyen nincs. Tényleg arra készül. És én még attól rettegtem, hogy leüt vagy kirabolnak?
Rémülten sikkantom el magam a tények súlyosságától, miközben kezeimmel, és lábaimmal is próbálok szabadulni, egyre kétségbeesettebben. Nem akarom, nem akarom, nem akarom. Ilyen nincs. Nem megy, reménytelen. Sokkal erősebb, mint én. Miért büntet az élet??? Épp, amikor már kezdett sorsom jobbra fordulni…
- A szüleim küldtek, hogy megfélemlíts, és hazarohanjak hozzájuk? – kérdem tőle meg, hirtelen, minden bátorságom összekaparva. Reménykedek abban, nagyon reménykedek abban, hogy bólint, de ehelyett…
Abbahagyja előbbi tevékenységét, vagyis nyakam harapdálását, és fura tekintettel méreget. Nem tudom kitalálni, mire gondol, viszont, még mindig reménykedek abban, hogy igazam van. Elvégre a remény hal meg utoljára.
Viszont ahelyett, hogy válaszolna, megint elneveti magát. Biztos nagyon vicces egy ember lehet. Én azonban… nem tudom értékelni humorát. Mondjuk, szerintem az még akkor se menne, ha messzebb állna tőlem. .
- Én nem akarom, hogy innen akármerre is elmenj… Legalábbis, addig sehova, amíg nem végeztem veled. - markol bele fenekembe.
Ez ez ez tényleg komolyan gondolta, amit mondott??? Riadalmam egyre csak erősödik, mielőtt azonban bármit is tehetne:
- Segítség!!! – kiáltom el magamat kétségbeesetten, és erőteljesebben csapkodom támadóm. Sajnos, ezzel is csak annyit érek el, hogy lefogja kezeim, és álam megfogva csókol meg. Már bánom, hogy azt mondtam, akármit, csak azt ne, hogy szüleimmel legyek.
Ha most sikerül elmenekülnöm valahogy… Biztos hazamegyek hozzájuk.
De most… Nem akarom jobban felidegesíteni, ezért megtörten hagyom, hogy durván birtokba vegye ajkaim. Tényleg jobb lenne, ha nem is léteznék. Akkor mindez meg se történne velem.
Már könnyem is folyik. Nem tudok szabadulni, de talán mindegy is. Majd, ha elenged, és lábra tudok állni, első dolgom lesz egy kést kérni valakitől. Ha nem felhozatom. Mint már annyiszor, most is beigazolódott, hogy nekem nem érdemes élnem.
Kábultan próbálom visszacsókolni, már tényleg minden mindegy alapon. Felmorranva veti rám egyre erőteljesebben magát, és emiatt megérzem, ahogy kemény férfiassága, ruhán keresztül is enyémnek simul.
És ez az érzés… Megborzongva tűröm, benyúljon nadrágomba, amikor:
- Szoba szerviz! – hallunk meg kopogás után egy női hangot. – Hoztam a vacsorát, amit kért. - Kábultan hallgatom. Támadóm is kissé feljebb emelkedik rólam, és kérdő tekintettel néz az ajtó irányába, majd rám, de mielőtt kiálthatnék, befogja szám. Ezt el se hiszem. Egy esély a menekülésre. Muszáj élnem vele. Talán, mégsincs minden veszve.
- Ha kiabálsz, hazaviszlek, vagy megöllek, de mindenképp az enyém leszel előtte! – súgja fülembe. – Szépen odamegyünk és megköszönöd neki, majd elküldöd. Szerintem te se szeretnéd, ha még annál is jobban megkínoználak, mint ahogy akartalak! – nyomós érv.
Bólintok, amire elengedi kezeim, majd pólómnál felhúzva az ajtó felé lök.
- Akkor hajrá, itt figyellek! – veszi elő, „kisebb méretű kését” közben, amivel körmeit kezdi el piszkálni. Brr. Inkább elfordulok, de még így is magamon érzem tekintetét, amivel engem vizsgál, miközben az ajtó felé megyek.
Meg kell nyugodnom.
- Van itt valaki? – kérdi türelmetlenül az ajtó előtt álló. Összeszedem magam és úgy válaszolok, miközben elgondolkodva piszkálom meg a zárat:
- Igen nyitom. – azon gondolkodom, az előző események fényében, ki merjem e nyitni, az ajtót, de egy unott morgás zavar meg, ami a hátam mögül jön.
- Igyekezz! – morogja mérgesen hóhérom, amikor felé fordulok.
Bólintok, és kinyitom az ajtót, ezzel beengedve az ételszállító kocsit, és mosolygós gazdáját.
- Jó estét uraim! – néz ránk, majd hozzám intézi szavait:
- Itt a vacsora, amit kértél. Szolgálhatok mással is esetleg? – itt az esély.
- Nagyon szépen köszönjük. – mosolygok olyan szépen, ahogy csak tudok, majd, mivel hallom, ahogy az ágy megnyikordult attól, hogy támadóm felkelt, szép óvatosan az ajtó túloldalára oldalazok. – Elnézést, mindjárt jövök vissza, csak sürgős dolgom van. Addig beszéljen apámmal! – fejezem be mondandóm, és már futok is a liftek felé, felhívva őket, de ahelyett, hogy lifttel mennék, futva vonulok be a Wc-be. Hallottam azt, ahogy borul az ételkocsi, amit sajnálok, mert már rég nem ettem, de egyenlőre van fontosabb dolgom. Elbújok az egyik fülkében, és várok. Remélem, abban a hitben van, hogy kimenekültem a szállodából.
Már jó ideje nem hallok semmi mászkálást, amikor végre ki merek jönni a rejtekemből. Szobámba óvakodok, de itt nem hogy senkit nem látok, egyetlen ruhám, vagy bármi egyéb ingóságom sincs sehol. Elhűlve nézek azért mégiscsak körbe, hátha, de semmi.
Egyre rosszabb lesz minden, hiába futom, akárhányszor is körbe szobám. Mintha egy rémálomban lennék. Nem tudom, hova mehetnék, mit tehetnék ezek után, viszont, mielőtt megtalál az az elvetemült, és már biztos haragos támadóm, olyan messzire kell jutnom, amilyen messzire csak tudok.
Még a mobilom sincs meg, hogy fel tudjam hívni szüleim.
Épp a folyosón rohanok végig, ott is körbenézve hátha legalább mobilom, vagy néhány centem megtalálom, amikor az egyik ajtó mögül valaki kinyúl, és beránt magához. A lendülettől a földre esek.
- Aú. – nyögök fel fájdalmasan. Ez nagyon fájt. Ki ez a vadbarom?
- Én figyelmeztettelek, hogy ne próbálkozz semmivel! – hallok meg egy ismerős, vészjósló hangot, miközben kattan az ajtózár. – Most véged. – Hehe. Kösz. Mintha erre nem jöttem volna rá magamtól is. Sóbálvánnyá meredve figyelem, ahogy felém tart végzetem, de tényleg nem tudok mozdulni.
Ahhoz túlságosan lebénított haragja.
|
| Levi-sama | 2009. 08. 24. 23:40:08 | #1635 |
Karakter: Mathias (Repülőtér)
Egykori mesterem szavai visszhangoznak fejemben, miközben a sötét sikátorban a falhoz lapulok.
„Minél jobb vagy, annál közelebbről tudod kivégezni őket.”
Meghallom a léptek kopogását az esőtől nedves aszfalton. Lassan húzom elő hullámos pengémet, a holdfény tompán csillan meg hideg fémjén. Szemeimmel a közeledő alak mozgását figyelem, és lassan nyalom meg a pengét. A fém íze felpezsdíti érzékeimet, és halványan elmosolyodom.
Elhalad mellettem a célszemély, villan a késem, és ő hangtalanul összerogyva leheli ki lelkét. Pontosan hátul, a harmadik és negyedik borda között szúrtam keresztül a tüdők főaortáját. Azonnali, hang nélküli halál. Tökéletes.
Letörlöm a vért késemről, elrakom, és az előre odakészített kannából a tetemre locsolom a benzint.
Halkan sercen a gyufa, fellobban a sárga láng. Elégedetten gyújtok rá egy szál, jól megérdemelt Marlboro-ra.
Mélyen letüdőzöm a füstöt, és élvezem ahogy végigcirógatja belül a mellkasomat, közben a környezetet figyelem. Sehol senki, nem láttak meg, nem hallottak meg. Helyes.
Lassú léptekkel, kényelmesen indulok kifelé a sikátorból, majd félig visszafordulva hajítom hátra a csikket.
A fellobbanó lángok hosszú árnyékokat rajzolnak elém az aszfaltra, a sötét éjszakában...
Ez a meló is kész.
***
Másnap reggel.
Poggyászomat feladom, és felsétálok a repülőgép lépcsőjén. A stewardess elkísér a székemig. Ehh... utálok az ablak mellett ülni. Ledobom magam a székre, és vörös hajamba túrva hunyom be szemeimet. De unom ezt. Nem hiszem el, hogy nem képes az FBI állandó embert fenntartani japánban. Miért kell folyton nekem utaznom oda?
- Jó napot - hallom, és felnyílnak szemeim. Ridegen mérem végig a mellém leülő fiút. Nocsak... lehet, hogy nem is lesz olyan unalmas ez az út.
- Hello - morranok halkan. Zavartan köti be magát. Érdekes külseje van. Az első, ami megragadja a tekintetemet, az a szénakazal-szerű szőkésbarna haja, és világos szemei. Nagyon helyes pofija van, és a teste... Hhhrr...
Megkívántam első látásra. Nah még ilyen sem volt velem. Habár ha belegondolok... régen dugtam már... talán két hete is van már.
Hátradől, behunyja a szemét, ezzel elzárva minden lehetséges kommunikációt. Ha nem itt lennénk, emberekkel körülvéve, kibaszottul nem érdekelne. De itt sajnos viselkedni kell.
Szerencséd van... fiú...
***
Figyelem ahogy alszik. Zaklatottan dobálja időnként a fejét, hajának finom illata orromat cirógatja. Ahh mintha direkt csinálná...
Néhány órával később már landol is a gép, és ő felébred. Mindent látó, precíz szemeim elől nem marad rejtve, mennyire ideges. Ujjainak finom tremorát könnyedén észre veheti bárki...
Nocsak.
Leszállunk a gépről, és figyelem ahogy felvéve bőröndjét elindul a kijárat felé. Bizonytalan és tétova. Hm...
Figyelem melyik taxiba száll be, és megjegyzem a rendszámot, majd a taxitársaságot hívom.
Rendszám alapján kérem ugyanazt.
Alig fél óra múlva már pontosan tudom hol szállt meg a fiú. Jó móka lesz... én is kiveszek egy szobát ott. Már a nevét is tudom. Ishi Juuna.
A szobámban pedig csak felcsapom a laptopomat, és pár perc múlva már mindent tudok róla.
- Szóval elszöktél otthonról? Ejnye... - mosolyodom el, és a monitorról rám mosolygó fiú képét nézegetem.
Beesteledik. Kíváncsian várok, majd a szobájának ajtaján kopogok be diszkréten.
- Ki az? - szól ki félénken. Elvigyorodom édes kis akcentusán. Nem megy neki valami jól az angol. Mégis hogyan képzelte, hogy egyedül elboldogul itt New Yorkban?!
- Szoba szerviz.
Kattan a zár, és én egyszerűen belököm az ajtót, besétálok, és bezárom belülről. Pont a várt reakciót kapom. Döbbenten, elnémulva néz rám.
Kis édes.
- Nem mondták még a szüleid, kedves Ishi... hogy ne nyisd ki az ajtót idegeneknek? - búgom lágyan, japánul. Ha lehet, még nagyobbra kerekednek el szép szemei.
- Ki maga? És... mit akar tőlem?
- Én vagyok az... akitől a szüleid mindig is féltettek... - vigyorodom el. - És nem akarok mást, csak téged.
Felé lépek, és torkánál fogva dobom az ágyra.
- De ha annyira számít, hívj Mathias-nak.
Fölé ugrom könnyedén, és arcába hajolok.
- Vagy inkább... sikíts...
|
|
