Karakter: Florian Lang
- Sajnálom, legalább fél év, mire újra csatasorba állhat – sóhajt fel az orvos.
Mennyi?? Lehetetlen, nem is olyan súlyos a seb!
- Sajnos a lábát is alig tudtuk megmenteni, ne csodálja, hogy a gyógyulás igen hosszadalmas… és nem utolsó sorban fájdalmas lesz.
Fájdalom. Nem érdekel, harcolni akarok. A hazámért, a népemért. Ki kell űznünk innen a zsoldos kutyákat, nem érinthetik a szutykos lábaik a szent földet!
- Itt van ez a mankó. Ha ezzel jár, akár fel is gyorsíthatja a gyógyulás – nyom a kezembe egy fura harmadik lábat.
Undorodva nézek a segédeszközre. Nem, nekem ilyesmire nincs szükségem. Dragonyos vagyok, én nem sétafikálhatok ilyesmivel! Azon kapom magam, hogy elönt a düh. Bután pislogva nézem a kezeimet. Meddig fog tartani mindez? Hallani akarom a fegyverek veszett ugatását, a bombák öblös dörrenését. Szeretném, ha földdarabok repkednének körülöttem, és mélyeket szippanthatnék a vérgőzös levegőből. Akarom a háborút. Őrülten akarom!
***
- Nyugalom, ez nem a frontvonal – nyújtja a kezét a munkaadóm. - Wolfgang Grönemeyer.
Cirka egy hét telt el az orvosnál telt látogatásom óta. A sebem még mindig annyira fáj, mintha még benne lenne az a golyó. Hiába próbálok nem figyelni rá, mintha ezer tűvel szurkodnak a csontvelőmet. Azt hiszem, meg fogok halni.
- Florian Lang – vetem oda, mégiscsak illendő volna bemutatkoznom.
- Nekem fog segédkezni az iratok rendbe szedésével. Tízévnyi anyag, úgyhogy jó néhány hétbe bele fog telni, mire mindent átnézünk, és a helyére rakjuk.
Rám mosolyog. Csak tudnám, miért. Semmi derülnivaló nincs abban, hogy itt kell lennem. Gyűlölöm ezt a helyet. A lépcsők, a falak, az asztalokra hányt iratok. Mi ez, ha nem egy olcsó utánzata a nemes frontnak? Undorító, hánynom kell.
- Rendben – fordítom a tekintetem a férfire.
- Megmutatom az irattárolónkat, ott fog tartózkodni a munkaidő alatt, én itt leszek, ha bármi kellene – mutat az asztalára. - Jöjjön! – utasít, majd sietősen elindul.
Igyekszem utána, bár irtózatos fájdalmak árán tudom csak megszaporázni a lépteimet. Mintha a csontjaim menten kiszakadnának a húsból.
- Kapok kulcsot én is, vagy öntől kell elkérnem? – pillantok rá.
Még szemügyre se vettem igazán. Ő tisztavérű árja, nem úgy, mint én. Igaz, nem a haj- és szemszín teszi a katonát jó katonává. Hazafi vagyok, erről a vaskeresztem is tanúskodik.
- Majd én mindennap nyitok, és zárok - feleli. – Nos, innentől kezdve, ezt a sort ki kell pakolni, majd időrendbe szedni, összetűzni, lemappázni. Minden kellék ebben van. Ha az időrendbe szedés megvan, címkézze fel újra ezeket a nagy fiókokat, hogy tudjuk, miben mi van, majd jöhet a következő öt sor, aztán a különleges akták, és a tikosítottak, és ha ez megvan, újra átnézünk együtt mindent, a már rendszerezett sorokat, és selejtezünk. Rendben? – fordul felém.
- Rendben – felelem, bár csodálom, hogy ki tudok magamból préselni bármit is.
A sebem borzasztóan hasogat. Talán igaza volt a dokinak, és hiba volt még idő előtt megerőltetnem.
- Délben van az ebédszünet. A munka hét órától három óráig tart, a szünet húsz perces, ekkor akár ki is mehet, vásárolni magának valamit, vagy ahogyan érzi. Munka után, ha szeretné, hazaviszem.
- Nem lakom messze, pár saroknyira kaptam szállást – préselem ki a fogaim közt.
- Ha meggondolná magát, csak szóljon – veregeti meg a vállam, majd magamra hagy.
Miután elhagyta a helyiséget, hangos sóhajjal eresztem ki magamból a felgyülemlett indulatot. Dühös vagyok a világra, az univerzumra, a sorsra, hogy ilyen jövőt szánt nekem. Talán örökre lerokkantam, és életem végéig ennek a poros, dohszagú helyiségnek a sötétjében fogok rohadni. Nem, az nem lehet. Én a harcmezők ördöge vagyok, nem száműzhetnek egy ilyen papírbörtönbe!
***
„Szaporán” igyekszem lefelé a lépcsőn. A munkaidőm lejárt, ideje hazamennem. Persze, előtte mindenképp beugranék a gyógyszertárba. Eddig megtagadtam a fájdalomcsillapító használatát, de időszerű volna bevenni a pirulákat. Elképesztő, hogy milyen pokolian meg tudja nehezíteni az ember életét egy sérült végtag. Lehet akár kéz, akár láb, nem a megszokott ritmusban halad a pórul járt szerzet élete. Szívesen lenyargalnék a lépcsőn, de látom, hogy ez nem fog menni. Azt hittem, felfelé menet kihívás, ám lefelé még több erőre van szükség.
Épp a sor közepe felé járhatok, mikor érzem, hogy a talaj ingataggá válik a talpam alatt. A korlátba markolva igyekszem megtartani az egyensúlyom, ám hirtelen a semmiből feltűnik a főnököm.
- Biztosan nem akarja, hogy hazavigyem? – búgja a mély hangján, miközben a karom alá nyúlva felsegít.
- Biztos – mormogom.
Rá se bírok nézni. Túl megalázónak tartom, hogy mások támogatására szorulok. Hiszen azt a botot se tudtam elfogadni, akkor… ?
- Talán mégis jobb volna, ha épségben hazaérne – mosolyog rám.
- Lehet – súgom szinte.
Megint megpaskolja a vállamat, majd az autójához vezet. Zavartan bámulom a földet, s közben a fogaimat összeszorítja tűröm azt a késszúrásnyi fájdalmat, amit minden lépésnél elszenvedek.
- Legközelebb szólhatna, ha nem megy egyedül – néz le rám újból.
- Megy egyedül is – nyomom meg az első szót.
Felvonja a szemöldökeit, majd szó nélkül kinyitja az ajtót. Azt hiszem, kissé goromba voltam vele, de egyszerűen gyűlölöm, ha úgy kezelnek, mint egy mozgássérültet. Nem vagyok semmivel sem kevesebb, mint bármelyik másik ember Sőt! Az én hazafiasságommal cseppet sem vagyok kevésnek nevezhető! Nem és nem!
- Álljon meg! – rezzenek össze, ahogy majdnem elhajtunk a patika előtt.
- Tessék? – pillant rám a férfi, közben lassít.
- Álljon meg, kérem! – vetek rá egy pillantást.
Fékez, majd bekanyarodik a legközelebbi parkolóhelyre. A lábam már elviselhetetlenül éget, ez pedig a nap előre haladtával csak rosszabbodni fog. Kinyitom az autó ajtaját, majd lendületet véve próbálok az ép lábamra állni. Sajnos, túl nehéz feladatnak bizonyul, csak előre-hátra csúszok az ülésben, mint aki éppen szenvedélyesen lovagolja azt a nyomorult kárpitot. Azt hiszem, fél percnyi nyüglődés után megsajnál a férfi, és kiszáll az autóból. Morogva igyekszem kitolni magam az ülésből, ám csakhamar magam előtt látom a segítő kezet. Lassan felpillantok a határozott, tiszta arcra, majd a szemeimet lesütve nyújtom a kezem. Ezúttal is ő győzött.
***
Lassan egy hete küszködök a sebbel. Valami nagyon nincs rendjén vele, mert éjszakánként belázasodok. Olyankor borzalmas álmok gyötörnek. Kiontják a beleim a csatatéren, a főnök elbocsájt… Nem, olyat igazából biztosan nem tenne. Tudom, hogy látja rajtam, hogy rosszul vagyok, de nem szól egy szót sem. Talán megértette, mennyire fontos nekem, hogy egyenrangúként kezeljen a többi… úgyszólván egészségessel. Szükségem van a munkára, különben éhen pusztulok. Se apám, se anyám, se bárki más, aki gondoskodna rólam, ha rosszul vagyok.
Már egészen megszoktam a lépcsőzést, kitaláltam egy módszert, amivel kevésbé tűnök nevetségesnek a próbálkozásaimmal. Lassan felvonszolom magam a gyilkos fokokon, aztán elindulok Herr Grönemeyer irodája felé. A sebem borzasztóan hasogat, nagyon össze kell szorítanom a fogaimat, hogy ne visítsak, mint a szopós malacok. A vaskos faajtó előtt állva nagy levegőt veszek, majd bekopogok, aztán lenyomom a kilincset. A férfi az asztalánál ül, égszínkék szemei érdeklődve csillognak a gödreikben. Kissé feszélyezve érzem magam a határozott tekintettől, de nyugalmat erőltetek magamra, majd besétálok a helyiségbe.
- Jó reggelt! – köszöntöm halkan.
- Jó reggelt! – mosolyodik el halványan.
- Én… megkezdeném a munkát – kezdem el zavartan kaparni a körömágyam.
- Máris kinyitok – emelkedik fel a székből.
Zavartan oldalra pillantok, majd kioldalazok az irodából. Ő hamarosan kilép onnan, majd az alagsor felé indul. A leggyorsabb tempómban követem őt. Párszor már feltettem magamnak a kérdést, neki talán sosem merném. Egy ilyen külsejű férfi miért egy papíroktól roskadó asztal mögött tölti az idejét? A fronton több hasznát vennék. Gyermekeket nemzhetne, akik majd megerősítik az árja birodalmat. Miért van hát itt??
- Viszlát háromig – szól oda hozzám.
Szinte nem is hallom, mit mond, találomra rábólintok. Csak remélni tudom, hogy valami kevésbé fontosat említett, amire aztán nem is kell majd emlékeznem. Lassan odabicegek a poros asztalhoz, és kihúzom a nehéz fiókot, amibe az eddig elrendezett mappákat gyűjtöttem. Egész szép halom kezd sorakozni odabent, de még így is tetemes mennyiség vár rám a sötét sorok között. Nagy nehezen ugyan, de nekiveselkedek a munkának. Egy mappa, két mappa… kezd egészen melegem lenni.
Nem tudom, mennyi lehet az idő, de borzasztó melegem van. Érzem, ahogy a hátamon folyik az izzadtság, de közben… olyan hideg is kezd lenni. Lúdbőrzök a rám törő hideghullámoktól. Érzem, hogy a tagjaim teljesen elgyengülnek, a lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Leroskadok az asztal előtt ácsorgó székre, majd pihentetőleg ráborulok az asztalra. Csak… egy kicsit…
- Lang, Lang! – hallok meg egy erélyes hangot a távolból.
A hanghoz lassan egy erős marok is párosul. Azt hiszem a vállamra kulcsolódnak azok a hideg ujjak. Borzasztó jól esik, felüdülés a testemnek.
- Lang! – szólít újból.
Erőtlenül kinyitom a szemeimet, és… kissé meglepődök. A földön fekszem, a padló pora pedig érzem, hogy az izzadt bőrömhöz tapad. Lassan felpillantok az engem tartó… férfire? Szőke.. kék a szeme… és így a lámpa fényében olyan másvilágul pompázik, hogy az már az én lelkemnek fáj. Csupán két fehér szárny hiányzik a hátáról, és…
- Angyal – suttogom.
- Tessék? – hőköl hátra.
Ne, ne menj el! Olyan hideg, és… megnyugtató. Lassan a nyaka köré fonom a karjaimat, és a vállára ejtem a homlokom. A testem szénné fog égni, ha nem védesz meg. Szükségem van Rád. Rád és senki másra… Te földre szállt angyal.
|
