Karakter: Roy Truman
Ennek se füle, se farka.
Matt „Rex” Reynolds úgy fúlt a vízbe, mintha saját maga is úgy akarta volna, hogy lebegve, szemei előtt hatalmas és hideg kékséggel záruljon le élete. A szobalány a szeretője, a felesége elhagyta Őt már sok-sok ideje, teljes mértékben fogalmam sincs, ki tehette el láb alól a jó öreg iparmágnást.
Üzleti okokból felejtős a történet, mert mostanában sikerült letornáznia részvényeinek értékét a nullára, úgy dobálták a tőzsdén őket, mint az elhasznált cukros papírokat. Tény és való, hogy egy kis csempészeti ügybe is belefolyt, de mindig csak saját magának varázsolt elő a pult alól egy kis szeszt. Nem húzható rá semmilyen olyan vétség vagy konfliktus, ami miatt úgy döntöttek volna, hogy esetlegesen meggyilkolják.
Barátom volt, legalábbis sokszor látogattam meg és adott értékes információkat erről-arról, kedves férfinak ismertem meg, aki jámbor volt, csak szerette emelgetni a poharát.
Síri csönd és hullaszag.
És nekem erről kellene írnom.
Bosszúsan rántom le a lábaimat az asztallapról, ahol eddig egymásra pakolva pihentettem őket, az ölemből a hamutálat könnyedén tettem vissza szomszédos székre. A szivar hangosan sercegve parázslik, ahogy nagyot szívok belőle tanácstalanságomban.
Fogalmam sincs, merről fogjam meg a fonal végét, mert még csak a végét sem látom. Elkezdeni pedig tudom, hogy hol fogom.
A jó öreg Jimmy bácsinál, a rendőrséggel szembeni nagykocsmában. Ami mára már „kávézó” lett és a vörös hajú angol veterán szemrebbenés nélkül önt egy kis gint vagy rumot a kávéba, annak ellenére, hogy a rendőrfőkapitány naponta tesz látogatást a pult előtt. Ez az a kurázsi, amit még én is megbecsülök és fel is használok, ha tudunk cserélni.
Felállok a székről és a kabátomat a fogasról lerántva terítem magamra, a következő pillanatban már a lépcsőn robogok lefelé, elmarva útközben a cipős komódról a kulcsaimat.
***
Gyalog jutok el a Front Streetről a belvárosba, az órámra pillantva konstatálom, hogy fél hat múlt tíz perce. Morcosan koppan az ősrégi sétapálca a kezemben, ami miatt sokszor csúfolnak az irodában, de kincset ér, főleg ha olyan dologba ütöm az orrom, ami meglehetősen nagyobb, mint jómagam.
Egész végig ez az ügy jár a fejemben, nem tudom megérteni, miért szagoltatták meg Rexxel az ibolyákat. Mert, hogy nem lett öngyilkos, erre a kalapomat tenném. Az egyik sarkon bekanyarodva már lehet érezni a kávé jellegzetes illatát és látni a rendőrség erősen kivilágított épületét.
A kávézó ajtaján úgy lépek be, mint aki itthon érzi magát, s rögtön a pulthoz lépve letelepedek az egyik székre, kalapom leveszem, hogy Jimmy hamarabb ismerjen fel. Bár, a harmadik neve méltán lehetne „Sasszem” is.
- Mr. Truman! Micsoda kellemes meglepetés – landol előttem egy csésze kávé, elmosolyodva húzom magamhoz közelebb, de eszem ágában sincs belekortyolni. Orra alatt a bajusza érdeklődve rándul meg, bal szeme úgy rebben meg, hogy csak a szemfülesek érzik a kacsintást. – Mi szél hozta erre?
Meg sem várja a választ, szépen odasomfordál a rádióhoz és fentebb hangosítja, mindezt olyan nyugodt arccal, hogy senki sem fogna gyanút még akkor sem, ha fegyvert eszkábálna belőle.
- Egy kis papírmunka, semmi több – könyökölök rá a pultra, kihívóan meresztve rá a szemeimet. Elgondolkozik, elhúzza a száját, a kezében törölgetett pohár agyoncsiszolt tisztaságával szinte ragyog.
- A helyzet az, hogy sosem voltam jó gépelő – vágja ki magát egy sanda vigyorral, mire negédesen elvigyorodom.
- Nekem készen kellene, megkönnyítené az életem.
- És ugyan melyik részét? Nem értek én az újságíráshoz. Nincs bennem annyi kritika és ellenszenv – hangjából és pillantásából érződik, hogy tökéletesen felfogta, mit kérek tőle. A rádió továbbra is charlestont sikít, a sarokban az öltönyös, fáradt férfiak hangosan beszélgetve kávézgatnak, Ő pedig újra körülnéz.
- Ugyan Jim, szükségem lenne Rex aktájára.
- Honnan szerezzem meg azt neked, édes fiam? – teszi le a poharat.
- Tudom, hogy Rexxel voltak ügyleteid, nevezetesen általad kapott néha egy kis szeszt, ha a csomóponton megrekedt egy-egy szállítmány. És ha helyesek a következtetéseim, neked már régen megvan és át is nézted – kesztyűm kilendül a pult mögül, tenyerem az égnek meredve várja a kis cetlit, ami már megérkezésem óta ott lóg ki a zsebéből. Kelletlenül felsóhajt, a kezembe nyom egy marék kockacukrot leplezve a cetli átadását.
- Valami nagyon gyanús a dologban Roy, vigyázz magadra.
- Sose félts – kacsintok rá, majd megfordulva dobok pár érmét a pultra, de még kifele menet koppantok egyet a rádióra, ami nyomban visszahalkul eredeti hangjára.
***
Sietve teszem meg az utat Jim külvárosi lakásáig, ahol felbontva a postaládáját kiveszem a kulcsot, hogy a hátsó konyhába bejutva az asztal alatti ál-fiók aljából kivehessem az aktát.
Mikor a végére érek, már fülig ér a szám, hiszen a bizonyítékok teljes listája is benne van a kartonban, holott nem szabadna, hogy benne legyen. Az a vén csibész érti a dolgát, engem meg nem érdekel, miként szerezte meg, a lényeg, hogy megvan és elolvashatom.
Általános és bővebb információk vannak papírra vetve, mohón kapok azon a mondatfoszlányon, hogy „kétes elemek társaságában töltött hosszú idő miatt egyszer bíróság elé állt”. Szétterítem az iratokat és egy újabb, friss szivarral a számban megpróbálom őket rendszerezni időpont alapján, s hamarosan valami ki is szúrja a szemem úgy, hogy csak pislogok:
„Bloody Nanny”
- Hú-á! – füttyentek elégedetten és a papírokat visszatuszkolva az aktába, majd azt a hónom alá csapva kiviharzok a lakásból. Hogy utána visszajöjjek az utca másik feléről, hogy azért mégis csak bezárjam magam után az ajtót. Szinte loholva teszem meg a négy-öt utcányi távot, gondosan és szépen eltéve –többszörösen összehajtogatva- az aktát.
Még szerencse, hogy Jim ennyire közel lakik a lebujokhoz, viszont az még az én kezemre is rájátszik, hogy erre még a rendőrök sem mernek nagyon belépni. Tökéletes, csodálatos!
A kezdeti unottságom és tanácstalan dühöm egy szempillantás alatt átcsapott izgalomba, az adrenalin szintem úgy felcsapott, hogy már szállok a járdán és nem sétálok. Ahogy bentebb kerülök a kétes negyedbe, egyre több hiányos öltözetű nőt kell arrább söprögetnem, hogy eljuthassak a Bloody Nannybe, aminek a híre még hozzám is eljutott.
Rengeteg prosti, pia dögivel és nem mellékes azt sem megjegyeznem, hogy itt vannak a környék –sőt, talán az egész állam- legcsodálatosabb kocsijai! Az egyik üresnek tűnő sikátorban egy kicsit lazábbra veszem a figurát, a sálam és a kalapom megpróbálom beletuszkolni egy tisztának tűnő kartondobozba, ingem kihúzom a nadrágból és flegmán ki is gombolom. Veszélyes ez ennyi nő között, de hogy elvegyüljek, elengedhetetlen.
A kivilágított szűk ajtókereten és a biztonsági manusokon átverekedve magam szépen sikerül is bejutnom a túlfűtött, szex szagú és mindenekelőtt piaszagú lebujba, ahol már rögtön egy vörösre lakkozott körmű cicamica rám is tapad:
- Szia, szépfiú… Mihez lenne kedved ma este? – búgja csábos hangján és lehet, hogy még el is érzékenyülnék hirtelen ekkora erotikus behatástól, de túlságosan is izgatott vagyok. Csak nem éppen ő tett azzá.
- Helló, csinibaba… - karolom át a derekát és vonom közelebb magamhoz, hogy a fülébe súghassak. - Hát éppen arra gondoltam, hogy megkereslek…
Kacagva nevet fel, nyilván ezt a mondatot ezerféleképpen hatmilliószor hallatta már, kuncogása viszont azt sejteti, hogy ma még nem volt szerencséje senkihez sem.
- Mondd csak – harapok a fülcimpájába. – Mit tudnál nekem tölteni?
- Amit csak akarsz… - duruzsolja vissza élveteg hangon, szemlátomást elkönyvelte, hogy én ma átmegyek rajta, mint a nagygőzös. Vigyorom már nem is leplezhetném jobban, mint azzal, hogy visszaszólok:
- Rendben, akkor egy kis whiskyt kérnék, ha lehet – eresztem el és még mielőtt felocsúdhatna a lekoptatásból, a fenekére csapva a söntéshez parkolok, diadalittas fejjel.
A pultos olyan kormos és füstös, mintha éppen most húzták volna ki kéményseprői mivoltából, ráadásul a pohár, amit szaporán törölget, nem akar sehogy sem tiszta lenni. Mogorva és mufurc megjelenéséből arra következtetek, hogy nem lesz a partnerem ma este abban, hogy egy kicsit beszélgessek vele.
- Mi van, mit adjak? – dörren rám, mosolygó szám elhúzom, mikor megérzem, hogy valaki a hajamba fúrja karmos ujjait.
- Whiskyt kért, te bunkó – jelenik meg a prosti a jobb oldalamon, keze a hajamban, szájában pedig olyan hévvel rágott rágóval, hogy már szinte sajnálom.
- Tisztán akarod, vagy jéggel?
- Attól függ, milyen fajtát ad – emelem fel sokat sejtetően a szemöldökömet.
- Ide dugni járnak az emberek és inni.
- Szóval nem tart olyannak, akivel lehet inni és kefélni… micsoda dráma – játszom el a sértődöttet, de ahogy belenyúlok a zsebembe, rögtön felcsillan a szeme. – Baj, ha témát váltok?
- Milyen mértékben?
- Tízesével, az olyan kényelmes – nézek rá határozottan, mire a pult alá nyúl és egy whiskys poharat csúsztat elém.
- Megegyeztünk – jelenti ki egyszerűen, majd a rávág a prosti pulton pihentetett kezére. - Hord el magad innen Selena, más arcába lihegj!
- Jól van, buzeránsok – kapja ki körmeit a hajamból és vonul el sértődötten, én viszont érzem, ahogy direkt felsértette a fejbőrömet. Kelletlenül túrok a hajamba, miközben a csapos vár.
- Esetleg, tud valamit egy bizonyos Rexről? – köntörfalazás nélkül kezdek bele a mondókámba, látszólag fején találhattam a szöget, mert túl nyugodttá vált az arca.
- Beszélek, ha látom – vág vissza, így elé csúsztatok egy ötvenest, mire felcsillannak a szemei. Igen, nagyról kezdem. Csak ezért hordom magammal a három hónapi fizetésem.
- Ez csak a bal zsebpiszkom.
- Kéthetente járt ide, üvegszámra hordta el a legminőségibb rumjaimat – feleli nagy sokára, hangos sóhaj után, miután természetesen alaposan körbenézett.
- A nők?
Vállrándítás a válasz, újabb tízes a jobb zsebemből.
- Nem kellettek neki, váltig állította, hogy jó neki a sajátja is – nyúl a kezével a pénzköteg felé, de a sétapálca olyan gyorsan lendül, hogy fájdalmasan kap a bütykei után.
- Az öregemé volt… régimódi, de szép a faragása, nem gondolja? – kérdem elemzőn, közelebb hajolva hozzá. – Nekem ez még mindig nem elég, beszéljen, vagy lenyomom a torkán.
Riadt pillantást vet a sarokba, ahol a sötétben egy alak megmoccan és a poharát hozzánk csúsztatja a pulton. Szabad kezemmel kicserélem a én teli poharammal és ugyanilyen lendülettel visszalököm. Elég nagydarabnak tűnik, nem kellene, hogy méltatlankodva idedöcögjön.
- Néha elvitte Sherylt egy körre, de nem tudok többet, nem én vagyok itt az állandó csapos!
- Milyen gyakran?
- Ez fáj!
- Milyen gyakran?
- Amikor én voltam itt, akkor általában egy hónapban egyszer, de a váltásom is meg kellene kérdeznem…!
- Hol lakik? – kérdezem, erősebben rászorítva a bot végét a kézfejére, mire felkiált, így az ajtóban rögtön meg is jelenik a kinti két biztonsági őr, valamint a felfelé vezető lépcsőkön is pár barbár.
- A francba - szabad kezemmel a kézfejére szorítom a bot végét, a másik végét viszont meglendítem és fejbe vágom vele, mire gyorsabban kezdenek átvágni a tömegen.
Áh, már tök mindegy volt, ígyis-úgyis rám másztak volna ezek a gorillák.
– Ki láthatta még? Beszélj! – rántom fel a gallérjánál fogva pult mögül dühösen, mire felnyögve oldalra mutat. A sötétben mocorgó pasasra. Égnek emelem a tekintetem és gyorsan visszaeresztem a keresztbeálló szemeivel együtt, és villámgyorsan átugrálok a székeken a feketeségbe burkolózott fickóhoz, elmarva a maradék pénzt a pultról.
Egy elegánsnak csöppet sem mondható lendülettel megduplázom a hatvanas dollárt még ugyanennyi értékű bankóval.
- A többi zsebpiszkom is odaadom, ha épségben kiviszel innen – köntörfalazás nélkül teszek oda még egy ötvenest és a vállamat megragadó kétajtós szekrény szemei közé vágom az üres poharat, majd az utána következő nyakszirtjére vágok a sétapálcával, utána a lábai közé illesztem a cipőmet.
- A rohadt életbe – fürgén elinalok a bőszen sikítozó nők között, miután látom, hogy a nagydarab nem igazán lesz partnerem abban, hogy bunyót rendezzek. Itt az ideje lelépni…
A lépcsőn felnyargalva félrelököm a prostikat, jobb esetben a hátam mögé is taszítok egyet, hogy az utánam loholókat megcsókolhassák rúzsos ajkaikkal. Nem jöhetett be a bábáskodó szerep, ugyanis a fémes kattanást hallva gyorsan lekuporodtam a korlát mögött.
Bumm.
És hirtelen fájdalmas kiáltás és csend.
Na, tuti nem megyek le szétnézni!
Fel a folyosóra, első ajtón be és nem törődve az éppen keffentő kis párocskával, feltépem az ablakot és elegánsan kiugrom az egyik közeli konténer tetejére. Mély és tompa puffanás jelzi a bent levőknek, hogy kiugrottam, így már az utcára csoportosulnak.
Tökéletes, vissza a lebujba! Át a hátsó bejárati ajtón, a mellékszobán, viszont a szemben levő szoba ajtajának úgy kenődök neki, hogy teljesen bekábulok pár pillanatra. Ki… zárta… ezt… be…?
Megjelenik egy mafla és már nyitja a száját:
- Itt v… - az eldobott sétabot pont fájó pontot érint, így sipákolva adja ki magából a maradék, beszédhez vett levegőt. Elinalok a következő ajtóhoz, feltépem, s átnyargalva kimászom a következő ablakon.
Hogy dögölnének meg mind…
Fájó fejem és térdeim ellenére gyorsan bespurizok abba a sikátorba, ahová a ruháimat elrejtettem, majd rögvest neki is állok átöltözni. Nem hiszem el, hogy ennyire fokozottan készen lennének mindenfajta próbálkozásra!
Valami vaj van a Bloody Nanny füle mögött, az hót ziher…
Zihálva pillantok fel a negyed hatalmas falára és elkönyvelem magamban, hogy nem most kellene falat mászni, mikor a térdeim az előbbi ugrástól kicsit kellemetlenül kilengnek.
- Erre szaladt! – elfojtott káromkodással igyekszem egyé válni a szeméttel, több kocsmából és illegális prosti futtatásból profitáló bordélyból maflák rohannak ki ezerrel, kezükben mindenféle…
Váratlanul a hátam mögött megindul a fal, rémülten kapok a konténer széle után, de ekkora már úgy beborított a szemét, mint Moszkvát a hó. Szaporán pislogva és zihálva szegezem a miniatűr revolveremet a fejem fölött álldogáló két méretes lábra.
Rejtek ajtó? Cseles, nagyon cseles…
Az egyik láb megmozdul, én pedig arrább gurulnék, de váratlanul lábai közé szorítja a derekam, így se előre, se hátra nem tudok mozdulni. Méltatlankodva felkiáltok:
- Eressz el te nyüves… - nem tudom végigmondani, ugyanis a fejem pont abba az irányba néz, ahonnan ez a fazon előkerült, és meglátom a csapost megkötözve, szaporán nyögdécselve segítségért a sarokban. – Hú-á!
Megpróbálok felnézni, de csak egy bőrnadrágba bújtatott formás feneket látok, de ahogy fentebb szalad a tekintetem, megismerem a sötétbe bújtatott férfit.
Mozdulnék, de keményen rászorít a csípőmre, így fanyalogva bár, de felnyújtok a mellényzsebemből egy újabb ötvenest, sírva-ríva magamban gondolva arra, hogy már csak még egy ötvenesem maradt, és nem kapok két hónapig egy vasat sem, hacsak meg nem írom a cikket…
Elveszi, elenged.
Kiporoszkálok alóla, zsebembe teszem a revolvert és leporolva magam támaszkodok zihálva a sétapálcámra. A rohadt életbe…
- Ez rohadt jó volt – roppantom meg a hátam, és jobban szemügyre veszem ezt az idegen pénznyelőgépet, míg odafent csendesen szól valahol egy rádió.
Hát, hogy istentelenül magas, az egyszer fix.
Rövid haja kesevörös, inkább rézzel megbolondított barna színűnek mondható. Szemei acélszürkék, amiket most jelenleg szemüveg rejt, ráadásul, ahogy nekiállt támasztani a falat… Lábai hosszúak és izmosak, úgy nézem hogy ő is a futás specialistája, de mikor azokra az izmos karokra nézek, elejtem az előbbi kijelentést.
Ez a férfiállat inkább agyonrugdossa az ellenfeleit.
Mennyi ideje volt rá? Talán tíz perc, ha nem több. Hogy a fenébe tudta csak úgy, minden feltűnés nélkül megkötözni a csapost és…
Úgy villámlik a fejembe a megoldás, mintha rozsdás szöget kalapálnának bele. Hát persze, mindenki velem volt elfoglalva előbb az emeleten, aztán a földszint másik részén, így ő könnyűszerrel kivihette a csapost.
- Szép munka – jegyzem meg elismerően, de nem fordítok neki hátat, semmi pénzért. Tudja, hogy revolver van nálam és biztos azzal is tisztában van, hogy ebből a pénzből még van, ahonnan a többi jött. Azonban, azt biztos nem tudja, hogy a sétapálcában van egy tőr és a maradék pénz a bal cipőm orrába van begyűrve.
A vésztartalékok vésztartaléka.
Válasz nem érkezik, de mégis örülök annak, hogy nem látom az arcát.
- Megengedi? – emelem meg gálánsan pálcát és a csaposhoz lépek, mire biccentés érkezik, s becsukja az ajtót, ahol az imént mutattam be parádés esést.
- Hol is tartottunk? Ja igen… Egy szó, egy kiáltás ami nem a kérdésemre a válasz… - jegyzem meg csak úgy mellékesen, csevegő hangon, majd lehúzom a szájáról a pecket. – Ki a váltás?
- George Flackman, Derron Street 56, egy lepukkant emeletes ház.
- A nő pontos neve? – nyitja a száját, de gondosan ügyelek arra, hogy a pálca vége az álla lágy részében kotorásszon. - Nem a művésznevét kérdezem.
- Amanda Hopkins…
- Hol lakik?
Csend, elhúzza a száját és aztán keményen össze is préseli őket. Felsóhajtok, mintha probléma lenne a hallgatása, de mikor gyomorszájon rúgom, rögtön köhögéssel vegyes csiripelésbe kezd:
- A… a Bloody Nannyben lakik…
Ez meglehetősen kellemetlen fejlemény.
- Köszönöm szépen az információkat. Látja, nem is kellett volna kiabálni – nyúlok a felső zsebébe kivéve tárcáját, és átkutatva azt bedobom a sarokba, ahonnan kinyúlik egy markos kéz és elkapja.
- Ez csak száz – állapítja meg véresen komolyan.
Kiráz a hideg a hangjától.
- Csak akkor lesz több, ha épségben kivisz innen – vigyorodom el, majd biccentek a fejemmel a fenti kis ablak felé.
|
