Még mindig a fülemben hallom annak a kis lotyónak a hangját, amikor bõgve elhagyta a irodámat. Jobb is neki. Mégis mit képzelt, hogy széttette nekem a lábát? Azt hitte, érdekelni fog? Akkor se döntöttem volna meg, ha nem nõ, hanem pasi. Az alkalmazott csak dolgozzon, ne fecserésszen, vagy flörtöljön feleslegesen. Állítólag kapok ma valami kis újoncot, aki két éve van a cégnél. Még csak nem is hallottam a fiúról eddig, de azt mondják róla, hogy jó munkaerõ, csak sokat beszél. A neve Adam Grenville. Az aktája elõttem van, azt olvasgatom. Helyes kölyök, de ha bepróbálkozik, õ is repülni fog. Nem kurvákat futtatok, hanem egy bankhálózatot irányítok. Majd pontosan nyolckor kopogás hallatszik, és mikor kiszólok, egy fiatal srác lép be az ajtón. Tehát õ lenne Adam Grenville.

- Csá... Öhh, vagyis... Jó reggelt! – mondja. Minek néz ez? A haverjának?

Végignézek rajta. Középmagas vékony srác kékesfekete hajjal, nagy szürkéskék szemekkel. A fülében piercingek vannak. Kivetethetném, de majd talán késõbb szólok neki. Vékony, mégis formás alakján jól szabott, elegáns öltöny feszül. Tehát legalább tud öltözködni. Kellemes, fiatalos arca van, igen megnyerõ. Nehéz elhinni, hogy már leérettségizett, mert huszonkét eves kora ellenére inkább kinéz 16-18-nak. De nem baj.

- Moderálja magát, Grenville! – szólok rá fagyosan, érzékeltetve, hogy ki a fõnök.

- Elnézést kérek Uram! – vágja rá azonnal. Még meg is hajol. Helyes, tudja hogy hol a helye.

Biccentek egyet, majd az asztalon heverõ papírkötegek felé bökök az egyik ujjammal.

- Az a postázni való – közlöm egyszerûen. - Tudja hova kell vinni – válaszként csak bólint.

Várakozva néz rám, de nem foglalkozom vele. Végre megérti, hogy nem akarok most többet, így végre felnyalábolja a papírhalmot, és az ajtó felé veszi az irányt. Kissé lassú a felfogása, de remélem, jó munkaerõ lesz. Az ajtóból még visszafordul.

- Fõnök úr! – mosolyog rám. Mit akar még? Kiosztottam a feladatát. - Esetleg hozhatok egy kávét? Feketén issza ugye? Legalábbis így hallottam...

- Grenville! – vágok a szavába dühösen. Mit pocsékolja a pénzemet, meg az idõmet idióta kérdésekkel?

- Tessék Fõnök?

- Az idõ pénz – jelentem ki komolyan. - Ne lopja a pénzem!

Látom, hogy durcásan felfújja magát, majd sóhajt egyet, és megy. Mint egy gyerek. Még fiatal. Megrázom a fejem, és beletemtekezem a munkába. Egy új szerzõdésen dolgozom az egyik építkezési vállalattal. Ezúttal Japánban akarunk új bankot építettni, mégpedig Tokióban. Ez egy nagy beruházás, mindent gondosan el kell tervezni. Nem végezhetek fusimunkát, mert rengeteg pénz van a dologban. Dél felé halk kopogás után Grenville újra bedugja a fejét.

- Kérdezhetek valamit? – lép be.

- Mire kíváncsi? – kérdem anélkül, hogy felpillantanék a számítógép monitorjáról. Ez most fontosabb, mint bármi más.

- Nekem meddig kötelezõ bent maradnom? – kérdi, mire ránézek. - Úgy hallottam, Ön elég sokat dolgozik, ezért azt a következtetést vontam le, hogy nekem is addig kell bent maradnom, amíg Ön el nem végez – nem szólok közben, kíváncsian várom, hová akar kilyukadni. - De akkor én igazán bajban lennék – látom, hogy idegesen megnyalja a szája szélét.

- Miért? – érdeklõdöm. Ha családi okai vannak, természetesen elengedhetem. Esetleg baleset, betegség, haláleset miatt.

- Mert, akkor lemaradok a Szerelmes Szívekrõl – vallja be, mire felszalad a szemöldököm. - Ma például ki fog derülni, hogy milyen bosszút forral Martha Analucia ellen... – mondja, de benne reked a szó. Jeges pillantással nézek rá. Szóval egy ostoba tévémûsor miatt akar elkéredzkedni korábban?!

- Természetesen elmehet – mondom kimérten. – Akár most is. És holnaptól legyen szíves magának új munkahelyet keresni, Grenville! – látom, hogy rémülten néz rám. - Talán nem voltam elég világos? Ön is nagyon jól tudja, nem tûröm a megbízhatatlan embereket! Ön pedig ezek szerint megbízhatatlan, ha egy ostoba szappanopera elõbbrevaló a megélhetésénél. Távozhat! – intek az ajtó felé.

- De… Mr. Holding én nem… nem úgy gondoltam… én… - kezd el hebegni, de már oda sem figyelek. – Kérem… szükségem van erre az állásra… Könyörgöm!

- Erre elõbb kellett volna gondolnia – nézek rá újra. Tényleg be van gyulladva. – Ha annyira fontos magának az az ostoba mûsor, már feltalálták az internetet is, tudja? – sóhajtok. – Na, húzzon dolgozni! Hívja fel nekem Tokióban a Kurakawa Építési Vállalatot és mondja meg nekik, hogy beszélni akarok velük! Mire vár még, Grenville?! Mozogjon, mintha élne! – dörrenek rá, mire már iszkol is.

Magamban elmosolyodom. Nem rossz munkaerõ ez, csak rá kell ijeszteni. Nem értem, mit esznek az emberek az ilyen buta szappanoperákon. Mindegyik ugyanarról szól, és mindnek mindig happy end a vége. Én meg nem tudom, minek adtam neki még egy esélyt. Túl vajszívû vagyok, pedig nem ilyennek ismernek engem.

~*~

Már elmúlik este kilenc is, mire mindent sikerül megbeszélnem a Kurokawa Vállalattal. Nehezen egyeztek bele a dologba, és még beszélnem kell majd újfent az ottani bankhálózat fejével, hogy akkor most hogy is lesz a kivitelezés. Még megcsinálom az árajánlatot, aztán hívom Grenville-t. A fiú jön is, és látom, még mindig bûnbánó arcot vág. Mint aki attól fél, hogy rögtön ráordítok.

– Küldje ezt az ajánlatot a Tokio Bank Holdingnak, aztán hazamehet – mondom. – Holnap reggel fitten várom az irodámban. Reggel nyolckor.

– Ezek szerint… mégsem rúg ki? – néz rám meglepetten.

– Hadd mondjak valamit Grenville – nézek rá, miközben felállok, és kinyújtóztatom a hátam. – Három dolgot utálok a legjobban: a pontatlanságot, a léhaságot és a túl sok fecsegést. Ezeket tartsa észben! Jó éjszakát! – azzal fogom a kabátom, és elindulok kifelé.

– Jó éjszakát, Mr. Holding! – köszön utánam Grenville, és hallom, hogy örül.

Megvonom a vállam. Mit érdekel ez engem? Ahogy elhagyom az épületet, egybõl a kedvenc báromba hajtatok. Kellemes hely, nincsenek is sokan, és néha van választék is a fiúkat illetõen. A szokott helyemre ülök a bárpulthoz és hamarosan meg is kapom a szokásos jófajta skót whisky-met egy kis jéggel és pici szódával. Sosem iszom teljesen tisztán, nem akarok idejekorán berúgni. Rágyújtok egy cigire is, és körbenézek. Jórészt idõsebbek vannak most itt, meg pár fiatal egyetemista, akik valószínûleg inni is nõket-fiúkat felszedni jöttek ide. De nem látok senkit, aki igazán a fogamra való lenne ma éjszakára. Már épp ott tartok, hogy hazamegyek, amikor valaki leül mellém.

– Egy sort kérek! – hallok egy ismerõs hangot, és mikor odanézek, meglepetten látom, hogy Grenville az. – Köszönöm!

Beleszívok a cigimbe, és kifújom a füstöt. Egybõl hallom, hogy köhögni kezd, és mérgesen fordul felém.

– Hé! Ne fújja a füstöt a képembe, maga ba… - ám amikor megpillantja, ki vagyok, egybõl benne reked a szó másik fele. – Mr… Holding! Mit keres maga itt?!

– Amit gondolom te is – vonok vállat. – Sör? Ki nem állhatom. Az nem alcohol – húzom le a whisky-m maradékát. – Még egyet! És egyet a kölyöknek is – intek a fiú felé.

– Azonnal, Hunter – mosolyog rám David, a csapos. Csak õ szólít Hunternek, hiszen vagy tíz éve cimborák vagyunk. Már ha lehet õt barátnak nevezni, de talán õ az egyetlen, akit közeli ismerõsként tarthatok számon. – Igyál, kölyök! – rakja Grenville elé az italt. De vigyázz, mert ütõs ám! – figyelmezteti.

– Köszönöm! – biccent a fiú, majd beleiszik. És köhög. – Ez erõs.

– Én mondtam – nevet David, majd magunkra hagy minket.

Nem beszélgetünk, bár tudom, hogy Grenville engem néz. Szerintem nem tudja, hogy miért tettem ezt. Én sem igazán, de meghívtam egy italra. Ez tény, de én sem tudom, miért is csináltam ilyesmit. Újabb whisky-ket rendelek, és úgy látom, a kölyöknek ízlik, bár folyton köhög minden korty után. Én magamban pedig furcsa mód jót vigyorgok. Aztán jó másfél óra múlva látom, hogy próbál felállni.

– Azt hiszem… hukk… mennem kell… - kezd el dülöngélni.

– Hé! Grenville! – kapom el, mielõtt a padlón kötne ki, amikor megszédül, és megbotlik. Úgy tûnik, nem bírja a piát. – Grenville, szedje össze magát! – rázogatom, de nincs magánál. Ez jó, most mit csináljak vele? Haza nem vihetem magamhoz, de az adatbázisból kikereshetem a lakcímét.