Karakter: Yuu Takashima
Megjegyzés: ~Masinak
Eddigi életem során ritkán éreztem valaha is, hogy valami apró, jóravaló dolgot kellett volna tennem, mint mondjuk, hogy illendően, kulturáltan beszéljek a bátyámmal, az idősebbeket tiszteljem és szeressem, vagy, hogy a cserkész sütit eladni kell, s nem megenni. De őszinte leszek; a zöld s kék összealítású egyenruha sohasem tartozott a kedvenceim közé. S az olyan vel járó dolgok, mint a cserkész-becsszó örökös meg tatártása előbb képezné halálomat, mint sem egy újabb, nemesi erényt a papíron. Viszont, most határozattan úgy érzem, ideje lenne angyali mosolyt ölteni, s valahogy megváltoztatni az igazgató döntését.
- Ne ficeregj már annyit! – szól a lekezelő, szinte sistergően dühös éllel megütött mondat Tora szájából mellőlem, ahogy kijjebb húzom pár milliméternyit a széket. Megértem, hogy ő is dühös, elvégre nem mindennap veszíti el az ember három hónapra vezető gitárosát, pláne nem akkor, ha bandája még éppen, hogy csak feltörekvőben van… De kérem… Ezért tessék ne engem okolni. Elvégre, arról még sem csak én tehetek, hogy alig két héttel ezelőtt ez az idióta, magát sztárnak képzelő alak - pillantok az asztal túloldalán lazán helyet foglaló 22 éves srácra – kitalálta, hogy már pedig ő meg akar tanulni gitározni. Kérdem én… Eddig mi faszt csinált? Bocsánat a nyomdafestéket nem tűrő szóért, de tényleg kiakasztó tud lenni, hogy egy olyan stádiumban álló fiatal idol, akiért lányok, ha nem fiúk ezrei rajongjanak nem tud eljátszani egy normális gitárszólót. De hát az aranyt tojást tojó kis tyúkocskákért bármit… Minél boldogabb a sztár, annál fényesebben ragyog a cég hírneve is. Na meg Yamato-san bankszámla egyenlege…
- Megértette Yuu-san?!
Chiyu erősen vág oldalba, csontos könyöke szinte belefúródik bordáim közé, s már épp teremteném le szegény, ártatlan, szőke kis dobosunkat, mikor felpillantva Yamato-san s vagy még tíz figyelő szempár rám vetődő pillantásainak kereszttüzébe nem kerülök.
- Hai Yamato-san! – bólintok aprót, egy üde mű mosollyal megtoldva, mire Tora és Chiyu egyszerre fújják ki a benntartott levegőjüket. Szinte saját bőrömön érzem mennyire megkönnyebbültek hirtelen… Most már azt is jó lenne tudni, mire is bólintottam rá.
- Remek, akkor amint Yuu-san elég felkészültnek érzi magát – pillant rám az öreg, szeme sarkából, megigazítva méregdrága Armani nyakkendőjét.– Akkor neki is láthatnak a munkának. Ön is igy gondolja Reji-san?
- Hát persze uram. Örömmel dolgozom újoncokkal. Ő is tanul tőlem, s én is tőle…
Na igen és milyen leckét veszünk át tanár úr? Hogyan kell egész nap henyélni?! Vagy, hogyan tedd tönkre mások elképzeléseit?!
- Yuu-san! Figyel ránk?
- Hát persze, hogy figyel, csak biztos azt tárgyalja magában, mit tanuljanak meg együtt először Reji-samával.
Ment ki szorult helyzetemből Chiyu vidám, előzékeny hangja, ahogy boldogan csillogó szemekkel végig néz a kis társaságon. Persze azt már nem említem, hogy mire hozzám ér, már dühös szikrákat szór felém.
***~~~***
Pár perc múlva, ami számomra hosszú, kényelmetlen óráknak tűnt, Yamato-san szedi a sátorfáját és volt kretén igazgató, nincs kretén igazgató. Mi sem szebb ennél – szakad fel tüdőmből egy mély, szomorú sóhaj, ahogy a szék támlájának hajtom a fejem. Kezd fájni, ez nem lesz így jó…
- Tudom, hogy nem akarod ezt Yuu, de lásd be nincs más választásunk. Reji-san itt példakép lassan, mondhatni őt itt az aranytojást tojó kis csibe, s mint nekünk újoncnak, ha furcsán is, de segítenünk kell őt.
- Nekem kell segíteni, nem nektek… Különben is, ki érti ezt a baromságot?! Éppen most mondtad, hogy ő az arany kiscsibe, s mi az egyszerű mezei banda…
- Hééé! – vág dühödten szavamba Tora mély, reszelős hangja. – Mi az, hogy mezei?! Tudtommal, ez Tokió, nem pedig Osaka.
- Leszóltad az otthonomat, Tora?! – csapja a kezét az asztalra Chiyu mérgesen, mire Tora ijedt tekintettel hátrál pár lépést. Istenem, de szeretem ezt a két marhát. Talán ők ketten azok az emberek, akit ténylegesen közel engedtem magamhoz… Chiyu a maga 156 centiméterével lévő, mosolygós energiabomba, aki bárkit jobb kedvre derít humorával, mérhetetlen odaadásával és nem mellesleg nagyszerű dob játékával. Persze tud ő komoly és erős is lenni, ha kell. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy egy dühös szavával is képes térdre kényszeríteni a mi fekete hajú kis tigrisünket, Torát. Szegény, sajnálom azt a bolond fejét ilyenkor.
- Hé, hé srácok nem kell a durvaság. Legyen nyugalom, oké?! Mi sem hiányzik most nekem, mint a ti veszekedéseiteket hallgatni. Különben is, lassan mennem kell Mr. Tökéjhez.
- Ne légy ennyire magad alatt. Meglátod, oda sem figyelsz és már le is telt ez a pár hónap.
- Szeretném ezt hinni Chiyu… nagyon szeretném. De…
- Nem! Nincs semmi de! Szedet a cuccod és áthordod a negyedikre Reji-san próbatermébe. Ugyan Yuu. Elég ebből a letargikus hangulatból. Nem meghalni készülsz.
- Tényleg? – kérdek vissza szkeptikusan, mire Torából és belőlem egyszerre tör fel a megálíthatatlan nevető görcs.
- Javíthatatlanok vagytok… De komolyan. És gonoszak. Reji-san kedves, és jóindulatú ember.
- Ugyan Chiyu-chan, ne légy ennyire morcos – borzolok hajába, amit nem mellesleg nagyon utál.
- A hajam! Yuu, ezért még megfizetsz! – morogja az orra alatt, mire Torával ismét nevetésben törünk ki. Egyszerűen imádjuk csesztetni a kis drágát.
- Hát haver megszívtad – mondja két levegővétel között Tora, ahogy balljával átkarolja a vállam. – De igaza van Chiyunak, se perc alatt letelik majd ez az idő és jöhetsz vissza hozzánk, hogy aztán együtt menjünk Chiyu és Yamada úr idegeire.
- Tényleg még Yamada úr is. Rád hárul a feladat, hogy kikészítsd!
Már épp válaszolna, mikor egy halk torköszörülés üti meg fülünket az ajtó irányából.
- Elnézést! Ne haragudjatok, hogy zavarok, de szeretném Yuu-kunak megmutatni a próbatermet.
Vagy inkább kérkedni vele – morgom magamban, ahogy egy gúnyos mosoly kúszik az ajkaimra.
- Nem érek rá! – vettem oda félvállról, mire Chiyu erősen háton csap. Ember, honnan van neki ekkora ereje?!
- Ugyan Yuu! Dehogy is nem! Mi már itt sem vagyunk! Pápá kis virtuóz – veti hozzám mosolyogva, majd karon ragadva az unott kistigrist itt sincs.
- Ők voltak a barátaid? – kérdi kedvesen, ahogy beljebb lép a terembe.
- Nem! Ők voltak a bandám… Chiyu a dobos, Tora a gitáros és énekes.
- Áhhh értem. Ne haragudj, nem tudtam, hogy ők, mármint ti egy bandában vagytok… Vagyis… - kap ijedten szájához.
- Aha persze – morgom az orrom alatt nem tetszően, ahogy álló helyzetbe tornázom magam. Ááá fáj a hátam is. Haza akarok menni! - Mondd csak, tudod egyáltalán, hogy ki vagyok?!
- Persze. Yuu Takashima vagy a tanárom – mondja elviccelve a végét, mire belőlem fáradt sóhaj szakad fel. Sok dolgom lesz, már előre látom.
- De gyere akkor! Szeretném megmutatni a próbatermet.
Kérésének eleget téve mellé lépek, majd a próbaterme felé vesszük az irányt, amit meg kell, hogy mondjak sokkal komfortosabb, mint a miénk valaha is lesz – nézek körül a teremben.
Tágas tér, jó akusztika, a lehető legjobb hangszigetelés, és a kinézetről már ne is beszéljünk. Méz színű falak, drága, faborítású parketta, hangszerek mindenütt, és egy puha, fekete bőr kanapé. De ami a legjobban tetszik, az a fal bal oldalán lévő négy, csillogó és meglehetősen figyelemfelkeltő gitár alkotja. Nálunk ilyen miért nincs?
- Nyugodtan gyere beljebb – ül le az egyik székbe a zongora mellé. – Ahogy látom, tetszenek a gitárjaim.
- Hmmm…
Fanyar mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy belegondolok milyen kis hivalkodó lett hirtelen. Ha tudnád nekem mennyi van…
- Tudod azon gondolkoztam – simítok végig az egyik vörös csodán… - Minek neked ennyi gitár, ha még csak játszani sem tudsz rajtuk? – Kegyetlen vagyok tudom. De őszintén? Nem érdekel… Egy kicsit sem…
- Hm… Tévedsz… Én csak tökéletesíteni akarom a tudásom.
- Igen? Akkor miért nem fogadsz fel egy tanárt? A vagyonodból biztos futna rá.
- Úgy gondoltam, hogy…
- Nem – nézek rá ismét. – Te csak is magadra gondoltál, észre sem véve, hogy emiatt a bandám nem gyakorolhat…
- Sajnálom… Én…
- Igen. Ezzel az egyszerű szóval minden meg van oldva – vágok szavába ismét. - Mert te csak ehhez értesz… Tudod mit. Hagyjuk. Legyünk túl ezen a három hónapon, hogy aztán húzhassak vissza – mondom, ahogy helyet foglalok a kanapén. Talán egy kicsit messzire mentem – pillantok arcára.
Nem Yuu, te csak kimondtad az igazat, még ha a kis sztár nem is hiszi el…
- Kezdhetünk akkor Reji-san? – kérdem gúnyosan mosolyogva, mire válaszra sem méltatva egy hideg mosolyt villant, majd csak annyit mond:
- Tudod te is tanulhatnál egy kis jó modort. És előbb hozzuk fel a cuccaidat… Aztán majd kezdhetjük.
- Jó modort? Mint mondjuk ez?! - állok fel a kanpéról s lépek felé, mire arcunk ijesztően közel kerül egymáshoz. - Na most mit teszel Reji-san? - suttogom halkan.
Szerkesztve Kaira által @ 2012. 03. 18. 18:20:59
|
