Karakter: Aldred van Envurio
Megjegyzés: (Keinek és Ritsuka-channak)
A vére sósan, gyors tempóban folyik le a torkomon, a szomjúságom pedig kezd elmúlni. Olyan finom, megnyugtató érzés belőle inni, hogy azt kívánom, bárcsak sose lenne vége a pillanatnak. De ez hamar bekövetkezik, mikor Yosugara tejesen felveszi pusztító fegyver alakját, és nem marad más utána, csak üresség… üresség, és bűntudat. Őrült tekintetem lassan kétségbeesetté válik, úgy nézek végig a hosszú pengén. Megtettem, pedig nem szabadott volna…
A vére kis cseppekben csöpög le az államról, én pedig letörlöm az ingujjammal. Undorító, hogy mennyire élveztem. És nem ez a legrosszabb. Hanem az, hogy bármikor újra megtenném, gondolkodás nélkül. Akárhogy is szeretném, itt most csak az ösztöneim irányítanak, az igényeim, amik között már a vér is szerepel. Szánalmas vagyok. Hogyan tudnék változtatni ezen? Miért éppen ez a sorsom? És Kei sorsa… tényleg az lenne, hogy én felemésszem?
Megrázom a fejem, majd felkapom az ágyon fekvő fegyvert, és végigsimítok rajta. Túlságosan önfeláldozó, nem mintha bármit tehetne ellenem. De ha legalább csak egy kicsit látnám, hogy élni akar…
Visszafektetem az ágyra, aztán leszállok róla, és a sarokba húzódóm. El akarok süllyedni, de valahogy nem akar sikerülni, akárhogy is koncentrálok. Változtatnom kellene ezen, ihatnám mondjuk állatok vérét, teljesen önzetlenül és jószándékomból, sőt, még akár GreenPeace-es is lehetnék. Miért nem iszom mindjárt a növények vérét? Ja, mert nekik olyan nincs.
Ha eddig nem is voltam őrült, most már biztosan az vagyok, a vérszomj csúnya dolgokat tesz a vámpírral. Beszélnem kéne az apámmal, persze mindezt úgy kéne megoldanom, hogy ne szorítsa ki belőlem még a tegnapelőtti ebédem is. Vagy ebben az esetben, a ma estit…
Jó pár óra múlva visszaváltozik, és arcán fájdalmas grimasszal felül. A nyakát simogatja, biztosan elég kellemetlen neki, ugyanis nem voltam valami gyengéd. Szerintem soha nem is tudnám megtenni, ha mindig az utolsó pillanatig várok…
- Sajnálom - szólalok meg halkan, még mindig az elsüllyedést imitálva. Karjaimmal átölelem a térdeim, és kérlelően felé pillantok. Hiába, a szemem még mindig vörös, ezt sosem fogom tudni megváltoztatni.
- Semmi baj - mondja, majd leszáll az ágyról, és óvatosan közeledik felém. Meg is értem, hogy elővigyázatos, a helyében én is félnék magamtól, hogy ismét letámadom. - Jól vagy? - térdel le előttem, az én arcomon pedig megjelenik a keserű fintor.
- Hm… nem hiszem el – ciccenek fel halkan. – Ezt nekem kellene tőled kérdeznem. Tudtommal nem te támadtál le engem, hogy kiszívhasd a véremet. - Bár próbálok nyugodt maradni, a tekintetem akkor is egyre sötétebb minden egyes szó után.
- Én nem haragszom rád - pillant oldalra, de a hangja bizonytalan. Ugyan, ne hazudj. Nem szeretheted, hogy ezt csinálom veled! Nekem sem szabadna szeretni.
Az álla alá nyúlok, és magam felé fordítom a fejét. Olyan jó lenne a gondolataiba látni, tudni, hogy miért törődött bele ilyen könnyen ebbe az egészbe. Ennyire nem számítana neki a saját élete? Úgy tűnik… de nem én leszek az, aki elveszi tőle.
- Tényleg sajnálom. Nem akarok neked még több fájdalmat okozni - hunyom le félig a szemeim. Ha valakinek szenvednie kéne, az én vagyok, amiért ilyen selejt vámpír létemre még csak a vágyaimnak sem tudok parancsolni. Még Öröklött fegyverem sincs, a világon minden vámpír erősebb nálam, és csak az akaraterőmnek köszönhetem, hogy nem taszítottak még ki maguk közül. Ja, meg az apámnak. Nem is értem, mit lát bennem… és ha már itt tartunk. - Holnap beszélek az apámmal. Az lesz a legjobb, ha elhagyod ezt az iskolát. Nem maradhatsz itt, mert azt nem bírnám elviselni. Ha a közelemben vagy, megőrülök… ha ez így megy tovább, meg foglak téged ölni, de azt nem akarom, mert ahhoz túlságosan fontos vagy nekem - nézek a szemébe, ő pedig szótlanul bámul vissza rám. A hallgatás beleegyezés. Neki is sokkal jobb lesz így. Az élete többet ér az én vérszomjamnál. Nem lehetek ennyire önző. Ő tényleg számít nekem.
Felállok, és kilépek a szobából, majd az udvarra megyek, és az iskola falának dőlve, a Holdat kezdem bámulni. Mindkettőt. Most még elég közel vannak egymáshoz, de hétről-hétre egyre távolodnak. És, hogy mi lesz, ha teljesen szétválnak? Pusztulás. Hihetetlen nagy pusztulás…
- Mit csinálsz itt? - hallok egy női hangot magam mellől, majd afelé pillantok. Kodachi áll hozzám közel, kezében a legyezőivel. Egy meggondolatlan mozdulat, és támadni fog.
- Csak levegőzöm. Eléggé meleg volt odabenn - vonom meg a vállam, ismét a Holdak felé pillantva.
- Egy szál rövid ujjúban? Nem fáznod kéne? - kérdi gyanakodva. Kezdi elveszteni a bizalmát felém, és nem lesz könnyű visszaszerezni. Sajnálom, hogy ez az egész azokon csattan, akiket szeretek.
- Vámpír vagyok, hidegvérű - mosolygom felé megnyugtatóan. Még egy kicsit néz, aztán felsóhajt, és elteszi a fegyverét.
- Megijesztettél az előbb - jön hozzám közelebb, én pedig bocsánatkérően bólintok felé.
- Sajnálom.
- Mostanában nem ez az egyetlen furcsa dolog körülötted - rázza meg a fejét, mellém dőlve. - Most is vérszagod van.
- Csak a szél hozza ide… - Nem is értem, miért tagadom. Annyira nyilvánvaló, hogy Yosugara lett az új fogásom, hogy nyomozni sem kéne ahhoz, hogy kiderüljön.
- És nem vagy őszinte velem. Mi a baj? - lép elém, és a kezét az arcomra helyezi. - Tudod, hogy nekem elmondhatod! - Elgondolkodva nézek vörös szemeibe, olyan őszintén csillognak rám. De segíteni nem tud rajtam. Itt senki sem tud.
Rámosolygom a lányra, és magamhoz ölelem. Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha nem lennének barátaim. Éppen ezért történjen bármi, meg kell őket védenem mindentől. Még magamtól is…
- Köszönöm, Kodachi - súgom felé. Először csak dermedten bámul el a vállam felett, aztán visszaölel. Ő nem tudja, de valójában nem azért öleltem át, hogy közel legyek hozzá. Azért, hogy közel legyek a véréhez. Annyira jó illata van… és annyira hívogat… csábít, hogy tegyem ugyanazt, amit Keivel is. De… azt nem lehet! Több fontos személlyel nem tehetem ezt!
Éppen ezért hirtelen eltávolodok tőle, aztán zavartalanul mosolyogva a kollégium felé bökök.
- Már aludnunk kellene.
- Éjszakai lények vagyunk, nem?
- Igen, de ettől még ugyanúgy reggel élünk - bököm meg az orrát, ő meg méltatlanul felhorkant. - Menjünk, Kodachi - indulok el, ő pedig követ. Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel visszanyertem a bizalmát, de legalább a kapcsolatunk újra a régi. Nem engedhetem meg, hogy ilyen dolgok miatt tönkremenjen. Hiszen a barátok mindennél fontosabbak. Egyszer majd Yosugara is megérti ezt.
Épp egy bozótoshoz érek, mikor neszt hallok belőle. Oda kapom a fejem, és éber szemekkel figyelem. Madarak szállnak fel belőle károgva és rikácsolva. Ők is félnek tőlem, de én megkönnyebbülök. Ah… kezdek paranoiás lenni. Inkább tovább is állok, mielőtt még Kodachi észrevenné…
Másnap reggel azonnal apám irodájába megyek, de jó szokásához híven, megint nincs benn. Biztos elment újabb gyümölcsöstálat venni, amit szétpasszírozhat. Hát, mindenkinek kell egy hobbi, még az ilyen elmebetegeknek is. De mivel nincs kedvem még a lehordását is hallgatni, hogy miért lógok el az óráimról, inkább bemegyek az elsőre. Majd ha visszajön, úgyis beszélek vele.
Az első óra tesi. Imádom, mert könnyű, és mindig gyorsan vége van. Átöltözésnél mindenki beszélget valakivel, én is Faye-jel, egyedül Yosugara az, aki magában készülődik. Csak néha pillantok rá lopva, a nyakát figyelve. Be van kötve neki, ezek szerint nem akarja, hogy más is lássa. Mindkettőnknek kellemetlen lenne. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonítok a dolognak.
Miután mindenki kész van, a tornaterembe megyünk, a tesióra pedig elkezdődik. Ma a kötélmászás van a soron, ami persze mindenkinek tökéletesen megy, hiszen vámpírok vagyunk, erre specializálódtunk. Ahhoz, hogy a zsákmányt mindenhová követni tudjuk, kell egy kis akrobatikai készség is, így könnyebben elkaphatjuk őket, és még csak ki sem fáradunk annyira. Én kapásból ötösre megcsinálom, és a többiek miatt sem aggódóm, kivéve Yosugaráért… hiszen ő ember, ráadásul egy gyenge, sebezhető ember. Bízom benne, de nem hiszem, hogy képes lesz erre. A tanár viszont nagyon is hiszi.
Így hát a kicsi, törékeny fiú a kötél elé áll, majd megfogja, és végignéz rajta. Szakadatlanul őt bámulom a háttérből, és lehet, hogy észre is veszi, mivel félig felém fordul, és a szemembe néz. Nem is tudom megállapítani, mit látok benne… elszántságot, vagy valami mást… de nem azt, amiket eddig láttam.
Lassan elkezd felkapaszkodni a kötélen, és nagy nehezen eljut a közepéig. Vámpírtársaimmal tátott szájjal nézzük, ez azért jóval fölülmúlja az előző ugrását. Mondjuk azt meg sem tudta mutatni, már öt méterrel előtte eltaknyolt. Most viszont nagyon igyekszik. Ámulva figyelem.
Ám látszik rajta, hogy tovább már nem igazán tudja strapálni magát, a keze remegni kezd, a tanító pedig szól neki, hogy most már induljon el lefelé, de ő nem mozdul. Egy pillanat alatt történik meg minden… Yosugara nem bírja tovább tartani magát, elengedi a kötelet, én pedig félrelökve az utamban lévőket, a kötél alá suhanok, és éppen időben kapom el. Kétségbeesetten nézek rá.
- Yosugara, jól vagy? - kérdem, de nem válaszol, csak fáradt szemekkel néz rám. Ezután pedig elveszti az eszméletét…
A karjaimban cipelem el a gyengélkedőre, ahol rögtön infúzióra teszik. Állítólag a vérszegénység tünetei kezdenek kialakulni nála. Nem kicsit van lelkiismeret furdalásom, mikor ezt meghallom, hiszen nyilvánvaló, hogy az én hibámból történt. Ha én nem ittam volna olyan sokat belőle, nem gyengült volna le még jobban, és most nem aggódnék érte ennyire… a fenébe… fenébe!
- Áh, na ki van itt? Az én kicsi fiam ♥ - vetődik rám drága apucim, és megpróbál agyon nyomorgatni. Mikor végre kiszabadulok a karjai közül, vádlón nézek rá.
- Apa, miért nem voltál benn ma reggel? Beszélni akartam veled!
- Igen, tudom, de apucinak dolga volt. - Jó tudni, hogy azért neki is van néha olyan, de hogy pont most, az abszurd!
- Nem számít. Yosugaráról van szó - térek a lényegre.
- Óh, igen, a kis halandó. Dézsmálgattál belőle, mi? - vigyorodik el, mintha nem Kei élete múlna ezen. Kezd nagyon felidegesíteni!
- Én… én nem akarom többet bántani - kapom oldalra a fejem, nem bírom elviselni a tekintetét. - Azt akarom, hogy vidd el innen, messze a közelemből.
- Attól félek az nem fog menni, fiacskám.
- Hogyan? - nézek ismét felé, a választ pedig nem akarom elfogadni.
- Figyelj, Aldred. Én megértem, hogy aggódsz miatta, hiszen te ilyen vagy, de Kei fegyvernek van nevelve. Az a sorsa, hogy a fegyvermestere legyél, és te vedd el az életét egy jobb cél érdekében.
- Süket duma! - morranok rá. - Nekem egy cél sem ér ennyit!
- Persze, az igazságérzeted ezt mondja… de gondolj bele: egy ártatlan élet, vagy több ezer?
Nagy szemekkel nézek rá, de még mindig nem akarom elfogadni. Nem akarom, mert ezek szerint az én életemhez nekem semmi közöm, csak van egy sors, ami szerint léteznem kell, és amit nem változtathatok meg. Ez nem olyan dolog, amibe bele tudok nyugodni!
- Mondjuk, lenne még egy megoldás… bár szerintem nem éri meg a fáradtságot - legyint unottan. - De a kezedbe adom a döntést.
- Mi lenne az? Bármit megteszek, ha ezzel megmenthetem Keit! - mondom elszántan, apuci arcán pedig megjelenik a vészjósló vigyor. Közelebb lép hozzám, majd a fülembe súg.
Elkerekedett szemekkel bámulok magam elé, és fokozatosan elvörösödöm. Hát ezt… ezt nem tudom elhinni… tényleg nem lenne más megoldás?
|
