Különösebben nem foglalkozott velem, én viszont ideges lettem és kiejtettem a kezemből az egyik tányért. Nagy csörömpöléssel ért földet, de senki nem vette észre, legalábbis nem foglalkoztak vele. Nem tudom mi történt, mert éppen takarítottam, amikor az egyik pincérnő elkáromkodta magát és odament. Felnéztem, és akkor láttam, hogy a srác rágyújtott. A nőci odament és elkezdte neki mondani, de különösebben nem érdekelte. Mikor a csaj rátette a kezét a vállára, akkor állt fel, majd a csikket elnyomta a ruháján és eldobta, egyenesen valakinek a kajájába. Nagy szemekkel néztem, hogy mit csinált. A haverjai csak röhögtek egyet, majd ettek tovább. A pincér elment áthúzni a ruháját, miközben szidta és meglepetten bámulta a foltot. Érdekes volt az már tuti.
Rövid időn belül bejött a főnök, hogy ha akarok, hazamehetek. Nem tudom mi ütött belé, hogy csak így elenged, de kaptam az alkalmon és összeszedtem a cuccomat. Elköszöntem mindenkitől és elindultam a buszmegálló felé. Na, mit ad Isten? Ott áll a megállóban a csávó. Hogy lehet ilyen kibaszott szerencsém? Idegesen körbenéztem, de senki nem volt az utcában, ráadásul a busz sem jött. Nem néztem rá, reménykedtem, hogy feltűnik a busz és nem kell vele beszélgetnem, vagy valami mást csinálnom. Persze, ez nem sikerült, miért is lenne olyan könnyű? Elkapja a karom és a sikátor felé húz.
- M-mégis mit csinálsz?! – kérdeztem. A hátam a falnak ütközött, ő pedig rezzenéstelen arccal nézett. Egyszerűen rémisztő ez az ember. Csuklóimat megfogta és a falhoz szorította, közben a testével az enyémet tolta a fal felé.
Arcával egyre közelebb hajolt, az hittem meg fog csókolni, olyan közel volt hozzám. Éreztem magamon a leheletét.
- E-engedj el! – próbáltam határozott lenni, de nem jött be. Egyre csak közeledett, az én hangom pedig gyengült. Baszki, akkor csókolj meg, aztán menjünk!
Mielőtt megtehette volna, hirtelen elengedett és az egyik kezével megfogta az államat. Most mi a faszt akar? Hüvelykujját az ajkaimra tette, ezzel jelezve, hogy ne beszéljek. A szemembe nézett, közben a másik kezével a zsebembe matatott.
- Tessék a sorszámod.
Ellépett és gyors felszállt az akkor érkező buszra. Én pedig csak ott álltam, a busz meg elment mellettem. Csodálatos, gyalogolhatok.
Kivettem a zsebemből, amit odarakott és megnéztem. Egy backstage jegy volt a következő koncertre… Holnapra. Még jó, hogy délelőttös vagyok.
***
Egyben hazaértem, és le is dőltem. Hihetetlen milyen ez a srác. Rémisztő, de mégis van valami vonzó benne… Úristen, miket mondok! Mindegy, akkor is elmegyek erre a koncertre, ha már ingyen jegyet kaptam, miért ne?
Reggel bementem a munkahelyre, most minden nyugisan zajlott. Szerencsére ma nem volt semmilyen állat, mint tegnap, így a pincérek is nyugodtabbak lehettek. Lassan vánszorgott az idő, természetesen, most nem engedtek el előbb. Tudtam én, hogy meg fogom bánni a tegnapit.
Gyorsan hazamentem és lezuhanyoztam. Utálom, amikor a gyorsétterem szaga a ruhámon van, egyszerűen hányni tudnék tőle. Sikerül lemosnom magamról, már csak ruhát kellett keresnem. Fogalmam sincs, mit kellene ilyenkor felhúzni. Egy fekete farmer mellett döntök, hozzá pedig egy inget választok. Volt fél órám, hogy elinduljak, így gyorsan bekaptam valami kaját, hogy nem essek össze, megint. Elég gázos lenne.
Sikerült elérnem a buszt, de fele távot így is gyalog teszem meg. Elég sokan voltak már, mind sorban álltak. Odamentem az egyik morcosabb őrhöz és megmutattam a jegyem. Egyből beengedett, és elindultam megkeresni a srácot. Ember… még a nevét sem tudom, szégyen. Elég hamar megtaláltam, éppen a gitárját hangolta. Nem mentem oda mellé, inkább csak távolabbról intettem neki. Letette a hangszert és odalépett hozzám.
- Nocsak, idetaláltál? – kis gúny van a hangjában, de úgy csinálok mintha nem vettem volna észre.
- Nem volt bonyolult. Köszi a jegyet – mondom és lehajtom a fejem.
- Kellenek a rajongók – mondja szemrebbenés nélkül.
- Amúgy… mi a neved? Mert hát eddig nem nagyon mondtad…
- Ryouhei – kezet nyújtottam neki, amit elfogad és megráz.
- Akashi vagyok – mondtam én is. Valami csak lesz itt.
Elvezet a színpad mellé, és kiadja a parancsot, hogy maradjak ott és ne merjek elmenni sehova sem. Na, nem mintha akarnék is.
Aztán elkezdtek játszani. Nem mondom, hogy rosszak, csak nem az én világom. Azért tapsoltam és úgy csináltam, mintha tetszene és szeretném ezt a fajta zenét. Kicsit durva nekem. Néha-néha oldalra pillant Ryouhei, gondolom lecsekkol, hogy meg vagyok-e még. Fekete bőrnadrágot viselt, bakanccsal, és felül csak egy bőrmellény volt, az se volt összehúzva, így látszott a szépen kidolgozott mellkasa és tetoválása. Kíváncsi lennék, hogy hol van még neki… Haját egyszer sem fogta össze, csak hátralendítette. Másfél óráig játszottak, néha olyan szólókat nyomott, csak pislogtam. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes. Jó, azt azért igen, hogy tud játszani, de hogy ennyire… Az énekes megköszönte, hogy itt voltunk, majd levonultak. Folyt róluk a víz, látszott, hogy élvezték. Egyenesen odajött hozzám.
- Na, milyen volt? – kérdezte.
- Jó, ügyesek vagytok.
- Nem kifejezés – mondta, kicsit sem öntelten. Mondjuk… ezt vártam tőle.
Állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Elkezdett dobogni a szívem, mint állat. Komolyan itt akar lesmárolni? Igen. Közeledett hozzám, majd megcsókolt, majd mikor enyhén kinyitottam a szám, egyből betört a nyelvével. Ember, én még így nem csókolóztam… Nem vad volt, inkább szenvedélyes. Tele volt energiával, meg is értem egy ilyen koncert után.
- Feljössz hozzám? – kérdezte és elindult; intett, hogy kövessem.
- Hát… Ha szeretnéd – oké, ez hülyeség volt, de nem mondhatom egyből, hogy „Persze, erre vártam már egy ideje”.
- Összeszedem a cuccom. Itt várj – mondta és eltűnt.
Ott álltam egyedül, és vártam. Öt percen belül visszajött, rendes pólót húzott és hozott egy gitártokot. Busszal mentünk, majd 3 percet sétáltunk. Csendben voltunk, nem tudtam mit mondani neki, ő pedig nem tartotta fontosnak. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mire gondol.
Egy panelhoz értünk, meg sem lepődtem, hogy itt lakik. Továbbra is kussban mentünk fel, kinyitotta az ajtót és előre ment. Becsuktam magam mögött és bizonytalanul követtem. Ledobta a cuccait a nappaliban, majd eltűnt, és sörrel a kezében tért vissza.
- Ülj le – mondja, én pedig engedelmeskedek, ki tudja, mit csinál, ha nem.
Letette a sört az asztalra és kivette a gitárt a tokból. Gyönyörű darab, meg kell, hogy mondjam.
- Ő itt az én szépségem – mondta, és az ölébe vette. Elkezdte takarítani a húrokat.
- Tényleg szép – mondtam, de nem felelt rá.
- Megviselt vagy drágám… - motyogja és furcsán nézek rá. Aztán leesik, a gitárhoz beszél. – Mindjárt pihenhetsz.
Kicsit fura tőle. Nem mondtam semmit, úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Nem is tudom, hogy a normális emberek szoktak-e beszélgetni tárgyakhoz… Egy biztos, ő szokott.
