Nem is értem, miért fogadtam el ezt a megbízást, és miért kellett nekem egészen Moszkváig repülnöm. Jó, jó, tudom, Sonoka Akira-san megmondta, hogy kiváló munkát keres nekem, de akkor még fogalmam sem volt, hogy olyan emberrel kell dolgoznom, mint ez a Misha Richman. Már a neve is borzasztó, és amiket olvastam róla, azok még jobban kétségbe ejtenek, fõleg ha arra gondolok, hogy fog reagálni Kazukira. Persze, mindent a hírnévért, és Misha neve elég jó garancia, amit nem szabad futni hagyni. Hála égnek megengedték, hogy elhozzam az öcsémet, különben el sem indultam volna. Persze arról az ügyeletes, és nagyon barátságos oroszok elfelejtettek tájékoztatni, hogy a partnerem nem éppen a pontosságáról híres.

Tíz órára beszéltük meg, hogy összeülünk és megdumáljuk a részleteket, aláírjuk a szerzõdést és készítünk esetleg pár próbafelvételt is. Pont ezért dühít, hogy már majdnem másfél órája váratnak minket, mert Õfelsége, Szent Misha Úrfi nem ért még ide. Kezdek ideges lenni, és az öcsémre pillantok, aki szemmel láthatóan jól elvan magában. Még jó, hogy felkészültem, és bepakoltam egy rakás mangát, rajzlapot, színes ceruzát és egy gameboyt arra az esetre, ha unatkozni kezdene. Kazuki figyelme maximum húsz percig tart, de most már mióta idejöttünk, egész jól elvan.

-     -  Sokáig kell még várnunk? – fordulok az egyik oroszhoz. Azt hiszem Ivan a neve. Itt minden második férfi vagy Ivan, vagy Misha, vagy Serjoza. Legalább nem kell nagyon megjegyezni a neveket. Természetesen angolul beszélek, az oroszt eléggé töröm, de megérteni egész jól értem. – Már elég régóta itt vagyunk, és nem mi késtünk.

-     -  Még egy kis türelmet, Mr. Kawada, biztosan mindjárt itt lesznek – nyugtat meg a barna hajú férfi, miközben idegesen masszírozza a homlokát. Hazudik, lerí róla, és ez kínosan érinti.

-      -  Húsz perce is ezt mondta – húzom el a szám, és felállok a székbõl, ahol eddig ültem.

-     -  Ryuhei, még egy kicsit légy türelemmel – kér a managerem. – Te is tudod, mit jelent ez az egész.

-     -  Hogyne tudnám – sóhajtok, majd az órámra nézek. Egy óra és húsz perc telt el. – Még tíz percet várok, aztán ha nem ér ide ez a híres, nevezetes modellherceg, hazamegyek. Nem azért utaztam ide Oroszországba, hogy játszadozzanak velem! – vágom oda japánul. – Jobb dolgom is lenne, és ehelyett elvállalhattam volna azt a fotózást Hokkaidon is.

-       - Az nem fizet annyit, és így legalább nemzetközi sztár lehetsz – próbál csitítani Sonoka-san, mire csak morgok egyet. – Hidd el, ez vissza nem térõ lehetõség.

Csak bólintok. Én is tudom, de nem annyit nem ér, hogy hagyjam magam rászedni. Az öcsém mellé ülök, aki elmélyülten rajzol egy másik asztalnál, ám amint megérzi a jelenlétem, felnéz és szélesen rám vigyorog. Kifejezetten csinos arcú fiú, fekete hajú, sötét szemû, de akkor is látszik rajta, hogy nem normális. Az oroszok eleinte nem tudták, mit kezdjenek vele, de Kazuki jó gyerek. Tudja, hogy nem szabad hangoskodnia, és jól kell viselkednie, különben nem maradhat benn.

-      -  Mi a baj, onii-chan? – kérdi gyermeki érdeklõdéssel. – Nem jött az, akivel dolgoznod kell?

-      -  Nem, úgy tûnik, hogy késik – mondom, és megborzolom a haját. Felnevet, halk, de gyöngyözõ, gyermeki kacagással. – Mi lenne, ha lassan mennénk?

-       - Mennénk? – kérdez vissza. – Haza? Hazamegyünk, onii-chan?

-      -  Igen – bólintok. – Úgy tûnik, ez a munka nem jött össze – mondom, mire látom, hogy ezt nem érti. – Onii-chan most nem fog dolgozni, érted? – magyarázom neki lassan és türelmesen.

-       - Akkor az az onii-chan – mutat a fényképészre, akit az oroszok hívtak – nem fog rólad fényképet csinálni? És nem fogsz olyan vicceseket csinálni? – kérdi, utalva a pózokra, amiket fel szoktam venni. Neki azok viccesek, nekem viszont néha még kínosak is. De Kazukinak tetszeni szoktak.

-       - Ma nem – rázom a fejem. – Majd ha hazamegyünk, akkor csinálok vicceseket, jó?

-       - Oké – bólint vigyorogva. – Vicceseket. Sok-sok-sok viccest! Ilyet is!

Feláll, és terpeszbe téve a lábát olyasféle pózt próbál felvenni, mint amilyet James Bond szokott. Persze, mivel az elméje egy gyereké, a póz gyerekesre sikerül, de végül elnevetem magam. Kazuki elégedetten néz, mint egy kisgyerek, aki boldog, hogy megnevettette a testvérét. Sonoka-san, sõt az oroszok is jót mosolyognak az egészen, pedig utóbbiak egy kukkot sem értenek japánul.

-     -  Onii-chan nevet – jegyzi meg Kazuki vigyorogva, mire a könnyeimet kezdem törölgetni, aztán csak bólintok, és felállok. – Onii-chan boldog. Kazuki is boldog.

-       - Az jó – mondom.  – Na, vedd a kabátod, és szedd össze a játékaidat. Megyünk.

-       - Ryuhei! – szólal meg Sonoka-san. – Ezt nem teheted!

-    -   A szerzõdést még nem írtuk alá, nem igaz? – nézek rá komolyan, miközben felveszem a kabátom. Odakinn hideg van, és már október végén jár. – Szóval nem kötelez semmi, és már eleget vártam. Kazukit sem tudom, hogy meddig marad még nyugton. Ha Õfelsége jelentkezik, majd szóljon! Viszontlátásra! – hajolok meg, majd elindulok az ajtó felé.

Kazuki a nyomomban van, kabát, sál rajta van, helyes kis citromsárga füles sapka a fején, aminek a tetején két cicafül van. Imádja, és télen másban nem hajlandó járni. A hátizsák is a hátán, én pedig még gyorsan végigsiklatom a szemem az asztalon, nem hagyott-e itt valamit. Ha valami itt marad, akkor a hotelban hatalmas patáliát fog csapni. De úgy tûnik, semmi sem hiányzik. Ebben legalább valamennyire önálló. Meg hát egyedül jár iskolába, igaz, csak három háztömbre van a speciális iskola, de egyszer a zebrán is át kell menni. Viszont tudja, hogy csak a zöldnél szabad elindulni. Megfogom a kezét és elindulunk, nem törõdve Sonoka-san sápítozásával, és az oroszok csillapító kísérletével. Engem nem lehet csak így felültetni. Már majdnem elérjük az ajtót, amikor az kivágódik, és csak a szerencsének köszönhetõ, hogy orrba nem nyom minket. Kazuki ijedten bújik a hátam mögé, amikor megpillantja a belépõ, egyébként igen jóképû srácot, akit egy nála idõsebb férfi követ.

-     -  Helló mindenkinek, megjött Misha Richman! – kiáltja el magát vigyorogva, én pedig a szemeimet forgatom. Mekkora ripacs. – Nahát, már mindenki itt van, és csak rám vár? Ugye nem késtem? De hát hogy is késhettem volna, hiszen én vagyok a pontosság mintapéldánya – mondja egy szuszra, és miközben azon gondolkodom, vajon mikor vesz levegõt, a hányinger tör rám ettõl a ficsúrtól.

Megnézem magamnak, miközben õ ide-oda lépdel, mint valami színész a színpadon, aki várja a tapsot és az õt megilletõ dicsérõ szavakat. Egyébként nem is csúnya azzal a hosszú, szõke hajával meg a fehér bõrével és a csinos arcával. A szemei, mint a szõlõszemek, ajkai érzékiek, orra lágy vonalú, szemöldöke szépen ívelõ. Vagy öt centivel magasabb nálam, talán tízzel, karcsú, de formás teste van, amit a ruha is kihangsúlyoz. Meg kell hagyni, vonzza a tekinteteket, és még Kazuki is kikukkant a hátam mögül, ahová menekült. De ez az Misha akkor is egy pojáca, ezt már elsõ látásra leszûrtem.

-       - Ugyan, ugyan, dehogy késtél, Misha, mi érkeztünk túl korán – siet megnyugtatni a modellt Ivan. – Mindenki tudja, hogy te tökéletes vagy.

-      -  Igen, egy tökéletes pojáca – mondom angolul, mire minden szem rám szegezõdik. Misháé is, így folytatom. – Aki nem elég, hogy másfél órát késik, még meg is játssza magát, mint valami elkényeztetett kis királylány – lépek hozzá közelebb, és a szemébe nézek, majd tekintetem végigsiklatom az arcán, és mielõtt még reagálhatna, közbeszúrok egy szerintem kissé bunkó mondatot. – Nekem azt mondták, hogy egy gyönyörû, minden tekintetben lélegzetelállító modellt kapok magam mellé, ám sajnos, te nem vagy elég szép. 

Nem ellenkezik, és így is van rendjén, elvégre a mágus jelenleg én vagyok, nekem kell elbûvölni és megszerezni õt, nem pedig fordítva, hiszen a kihívásokat nem nekem találták ki, hanem én másoknak. A kezdeti el-elválások után már el se engedem ajkait, hogy tudjon levegõt venni, és amúgy is kevés jelentõséget tulajdonítok az oxigénnek ebben a helyzetben. Finoman nyelem el, kiterjesztve határaim, és szorítom neki a konyhapult márvány felületének, hogyha megpróbálna kikeveredni a helyzetbõl, maximum lefele tudjon elcsordogálni... De nem próbálkozik vele, õ most az enyém, kisajátítottam saját magamnak, bár még minimális jellemvonásait felfedezem az ölelésében, a bújásában, a piciny védekezésében, amit csókjaim hevessége miatt próbál egy darabig megvalósítani, hogy utána mégis megadja magát, én pedig úgy fedezhetem fel minden ízét, ahogy elõttem nem hiszem, hogy sokan megtehették.
Felcsúsztatja a lábát a derekam köré, és szerintem fogalma sincs, ez miket vált ki belõlem. Egyáltalán tudja, milyen jelentéssel bír számomra? Dicsfényben kering a mai napom a sikeres tárgyalással, és azzal, hogy egy fiatal fiút az ágyamba ráncigálhatok, bár lehet, önként és dalolva fog elnyúlni a takarómon. Elhúzódom a szájától, szemeimmel arcának minden pontját elraktározom, a szemöldökének vonalát, a szempillái színét, a kék ragyogást, ami akaratlanul is emlékeztet a nyári égboltra, az orrát, a bõrének színét és hibátlanságát, és az ajkai... Olyan puhák, és annyira érzékenynek tûnnek, csókoláson kívül másra is használtatnám szíves örömest, de nem lehetek ilyen azonnal, hogy nézne ki? Már így is olyan képet festek magamról, mint egy vénséges vén kéjenc, pedig hozzá se szoktam nyúlni az ilyen fiatal lényekhez, csak csodálom õket és meghagyom viszonylagos ártatlanságukban. Ma változik ez a képlet, és vele nem fog érdekelni ez a szabály, bár ha valaki rajta kapna, búcsúzhatnék mindentõl, amiért eddig dolgoztam. Szóval mással ne, és máskor se, de a mai alkalmat megkapom, mert elegem volt abból, hogy én csak csodálom õket csendesen a színpadi vörös függönyök mögül...
Bevezetem a sötétség birodalmába, a mélybarna és fekete szín változatos megjelenési formái közé, de nem törõdök azzal, hogy meg tudja figyelni, én meg amúgy is kívülrõl fújom, milyen színû és mintájú a sötétítõ függöny, a lámpa belül fehér zománca mennyire látszódik a párnák közül, és hogy a takarón milyen vékony, de annál szebb indamotívumok rajzolódnak ki ezüst cérnával a fekete alapon. Ahogy elnyúl az ágyon, úgy mászok fölé, és folytatom testének aprólékos vizsgálatát. Apró csókokat lehelek a nyakára, mindenhol, ahol érem, és csak egy pillanatra dereng fel elõttem, hogyan reagálna arra, ha a fogaim édesen belemélyeszteném a bõrébe. Biztos hasonlóan, mint most is, a sóhajai olyan jól esnek a fülemnek, mintha engem kényeztetnének közben. Imádom, ha dicsérik a mozdulataim, és õ nagyon okosan így is tesz, még ha nem is gondol rá ilyen formában.
- Mondd csak, csináltad már ezelõtt?
Kérdésemre mintha kizökkent volna eddigi bûvöletébõl, vagy csak most fedezte fel az arcomon azt a vigyort, amit alapból ennek a helyzetnek köszönhetek. Igazából nem érdekel a válasz, maximum annyira, hogy egy vagy két dolgot kell kivennem az éjjeliszekrény fiókjából.
- Én... – kezdi, mintha egy teljes mondattal szeretne válaszolni, de csak egy suta befejezésre jutna energiája hozzá. – Nem...
Szóval síkosító is kelleni fog, de legalább tiszta, és biztosan nincs semmi betegsége. De azért a gumi sem fog ártani, és el kell majd keserítenem azzal, hogy nem vagyok hajlandó megválni tõle.
Elgondolkodásomból elnyíló szája térít vissza a fekete tenger közepére, és egybõl megcsókolom, mint a fuldokló embert a hõs megmentõje. De itt most nincs semilyen levegõ-átpréselés, csak a nyelvem játéka van az övével, hogy ne tudja, megmenteni vagy megölni szeretném mégis a víz áldozatát.
Gyorsan öltöztetem, rutinos mozdulatokkal, ügyelve arra, hogy csak a legszükségesebb pillanatokban szakadjak el tõle, hiszen ha tényleg ráébred arra, mi történik, és nem csak egy álomként éli meg, még itt hagy az egyre merevebb farkammal, ami nagyon csúnya befejezés lenne ennek a történetnek. Nem kevésbé kínos nekem, neki meg... Végül is, neki mindegy, elkerüli a céget, az anyja meg továbbra is úgy tesz, mintha nem lenne gyereke.
- Örök élményed leszek – búgom neki számomra ismeretlen hangárnyalatomon, de biztos vagyok benne, hogy mind a hangszínben, mind a mondatban is teljes volt az igazságtartalom.
Testét halmozom el apró kedvességekkel, csókokkal, simításokkal, hol itt, hol ott egy keveset, minden területe gondozva legyen, és az egyszerre többszöri inger még jobban felhúzza testileg. Lentebb is dörzsölöm, az eszköz pedig nem más, mint a nadrágom dudorodó dombocskája. A mellbimbóját nyalogatom, óvatosan, hiszen volt már tapasztalatom pár fejbekólintáshoz egy-egy idõsebb tagtól, hogy õk nem nõk, és erre nem kíváncsiak, pedig ha tudnák, hogy attól még lehet jó, hogy ez éppen nõies, akkor nem mondtak volna nemet rá.
Kétely költözik magabiztos viselkedésem és vonásaim közé. Olyat adni neki, amire mindig emlékezni fog? Elsõ alkalom, biztos emlékezni fog rá, de sablonos aktust felhozni elég kényelmetlen lenne szépségfaktor iránt. Bár ha tovább cukkolom az érzékeit, semmire sem fog emlékezni belõle, csak az érzések kavalkádjára. A kérdés, ezt szeretné-e, vagy sem.
Kitörölve a fejembõl a kételyeket, kicsit fentebb csúszok, és jobb kezemmel kezdek matatni a szekrényem legfelsõ fiókjában, miközben újra a szájára tapadok, felpúpozott háttal. Vigyorgok rá, és nem fordítom el a tekintetem, mikor egy pillanatnyi szünetet hagyok neki. Ujjaimmal felismerem a kis csomagolást, meg a tégelyt, amiben az alapfelszerelés van, és az ágyra rakom, könnyen elérhetõ közelségre. Egy újabb csókot adok neki, majd visszakúszok lentre, hogy megszabadítsam a nadrágjától, és ha már sietség, egyben húzom le róla az alsónadrágjával együtt. Egybõl a szememmel lesem a farkát, átlagosnak mondanám, apró kis szõke pihékkel körülölelve. Milliméter hosszúak sincsenek, és nincs borotválva, ártana is neki, egybõl megerõsödne. Bezzeg nekem alapból fekete volt, állandó jelleggel gondoskodhatok is róla. Irigylem ezért az apróságért, bár a saját méreteim miatt inkább maradok a saját ágyékomnál.
A számba veszem, finoman szívogatom, és a nyelvemmel körözök a hegyén. Érzem a lüktetést benne, hallom a nyögdécselést valahol a távolban, és ahogy felnézek, behunyt szemeket figyelhetek meg. Nem szokásom ez, és nem is lesz, de legalább a kezdetek kezdetén had részesüljön ebben az örömben. Legközelebb majd õ lesz a soros.
- Fordulj meg – súgom felé, és készségesen teljesíti is. Amíg forgolódik és helyezkedik, megszabadulok a nadrágomtól, majd ráfekszek a prédámra, de véletlenül se nehezedek rá. Nem kellene, hogy megfulladjon alattam... Közben az elõkészített tárgyakat is hátrébb húzom, és egy rövid nyakharapdálás után munkához látok. Megmártom az ujjam az átlátszó, zselés anyagban, majd a hátsó bejáratra juttatok belõle egy kellemes álmokat ígérõ mennyiséget. Lassan lazítom el, s mikor kifordítja az arcát, hogy lásson közben, a legbátorítóbb arckifejezésem próbálom felé küldeni. De minek?! Hiszen csak egy jó menetet akarok, ahhoz nem tartozik hozzá a másik élvezete. Azonban nem is kéne tönkrebaszni az elsõ alkalmát. Ah, franc az egészbe.
Visszamászok hátra teljesen, és felhúzom a gumit a farkamra. Könnyedén gördül le rajta az anyag, én pedig remélem, hogy hasonló sebességgel tudok behatolni Liamba.
- Tedd... – kezdem el mondani, de már húzza is fel a jobb lábát, hogy jobban hozzáférhessek a hátsójához. Szinte dorombol is hozzá, én pedig hozzádörzsölöm a farkam elõbb a heréinek a tövéhez, majd fentebb. Szedek még egy kevés síkosítót, felkenem a gumi elejére, majd szépen elkezdem belenyomni azt, ami oda való. Vagyis éppenséggel nem, de ha a ferde hajlamúak között így szokás, akkor ne tegyünk ellene.
Könnyebben csúszok bele, mint amire számítok elõször, hiszen az elsõ alkalma, de egyáltalán nem ellenkezik – nem csak a lénye, hanem a szervezete sem. A kettõ nagyon ritka kombináció az elsõ pár aktusnál, de örülök, hogy ez most így van. Nem teszem be tövig, a józan eszem ezt súgja ugyanis, nekem is hasonló mérettel volt találkozásom a kezdetekkor. Bár nagy pofám volt, hogy nyugodtan, ameddig csak akarod, és utána...
Aprókat lökök rajta, de annál gyorsabban, és nem vagyok biztos a dolgomban, de ez legalább nem látszódik. Ez majd lezsibbasztja szépen, utána majd megkapja a komolyabb részeket is. A szõke fürtök játéka az, ami leköti a figyelmem, meg a háttérzene, amit az alattam fekvõ garantál...
Nem tudom, mennyi ideig csináljuk, mire elélvezek, és ez az idõtlenség kiterjed arra is, mikor mellé fekszek, és a hajával kezdek játszadozni. A gumi rohadtul idegesít, de nem veszem le, inkább azt figyelem, mit és hogyan reagál a srác. Nem szól semmit, mikor felém fordítja a fejét, csak néz csillogó szemekkel, egyre csillapodó lélegzettel. Közelebb húzódik, hogy a bõre az enyémhez érjen.
- Haza kellene vinnem téged - jegyzem meg egy idõ múltán, mire élet költözik a szemébe, bár úgy is lehetne mondani, most zökkent vissza a földre.
- Hazamenni? Anyámhoz?
- Valószínûleg – felelem kitérõen, hiszen honnan tudhatnám, milyen lelke van.
Nem szólal meg egy darabig, de látom rajta, hogy gondolkodik, mégpedig nagyon gyors tempóban. Valószínûleg ugyanazokat szûri le, mint amik tényleg bennem vannak: itt nem maradhat, ráadásul neki is, nekem is vannak kötelezettségeim. Bár ha ide is akarna költözni, akkor is kellenének ruhák hozzá, amik nála nincsenek.
- Hogy találok haza?
A kérdésen meglepõdöm, hiszen tudtommal az anyja évek óta ebben a városban él – ahogy neki is kell, elvileg. Ha az ide vezetõ utat se ismeri, akkor mirõl tud? Két dolgon gondolkodom: keresek egy térképet, kinyomtatom, és berajzolom rajta az útvonalat, vagy hazaviszem. Nehéz döntés, ráadásul ha elviszem, mi garantálja, hogy ezúttal nem jegyzi meg az útvonalat? Bár egy térképpel a kezében ez biztos lenne.

Délután négy óra, egyszerûen hihetetlen, hogy képesek emberek ekkorra megbeszéléseket rakni. Tegnap és tegnapelõtt is, de hogy most is... Ezek után csodálkoznak, ha a fõúr megpattan a kényelmes kis irodájából, és kiélvezi, hogy maga osztja be a saját idejét. Napi nyolc óra az irodában, és utána üzleti vacsorák, vagy a megszervezett rendezvényeken való részvétel, csak hogy az alkalmazottaim munkáját ellenõrizhessem. Micsoda gyönyörûség...
Igazából be se kellene járnom, de fogadni mernék arra, hogy azonnal elkezdene darabjaira hullani a vállalat, mert minden tanácstag a saját érdekeit és fizetését nézné. Ha az egyszerû reklámtervezõk megtudnák, hogy mekkora házakban laknak, biztosan több pénzt szeretnének, és igazából jogosan. Nem mintha nekik nem kellene az, hogy legyen valami az agyukban, de akkor is. A fizetésbeli eltérések túlságosan is sokkolóak nekik, pedig õk is kényelmesen megélnek, még ha egyedül is kell eltartaniuk egy négyfõs családot.
Nem, nem akarok ezzel foglalkozni, van nekem most jobb dolgom is. Megint felvehetem a drága jó öltönyeim egyikét, egy kedves fekete nyakkendõvel, és az egyszerûség kedvéért a cipõ színét se módosítom. A tükörbe nézve igazgatom a hajam, és az ezüst tincseket szemlélem. Talán nem kellene huszonkilenc évesen ilyen melírt rakatni a hajamba, fõleg, hogy egyesek még melegnek néznek, ami természetesen nincs így a külvilág számára. De öltönnyel kombinálva ez a haj... Nem rossz, de az idõsebb befektetõknek lehet, kicsit hajmeresztõ. De az õ céljuk is az, hogy eladják a termékeiket, és ha ehhez az kell, hogy egy fiatalos vezetõt lássanak, hát tessék, én nem fogok az útjukba állni és a képzeletüknek gátat állítani.
A kulcscsomóm az igazolványaimmal és a telefonommal együtt vágom be a zsebembe, nem törõdve azzal, hogy esetleg táskát is lehetne hordani. Van bent egy az irodában, az autóban, meg itthon is vagy három, de miért is? Hiszen ami kell, az elfér a zsebemben, ha kell laptop, akkor meg annak a táskájával közlekedem, és nem mással. Nem baj, majd szelektálok, vagy odaadom õket valakinek, aki nagyobb hasznukat veszi, mint én.
Az ajtóhoz érve az alapprogram lefut, zsebbe nyúlás, majd elõ a kulcs, nagy csörgés közepette elforgatni, ki az ajtón, majd zárás, és séta a földszintig. Egy második emeleti lakásból nehogy már lifttel menjek le, mert menten szemen köpöm magam. Azonnal meglátom az autóm, kilépve a fõbejáraton, ami nem is csoda, fõleg, hogy azt a területet úgymond megvásároltam. A kedves közterületisek hogy örültek annak a pénzösszegnek, fõleg, hogy utána szabadon büntethetnek bárkit, aki oda mer állni az írásos engedélyem nélkül. A garázs kicsit messzebb van, a napi rohanásban nem a legjobb megoldás oda-vissza flangálni.
Indítom az autót, a motor zúgása, a finom rezgés, ami átjárja a testem azonnal másik dimenzióba repít. Ezüstös foltként suhanok eggyé válva a géppel, a lámpák diszkófényében. Pár sárga lámpa nem állíthat meg, már csak tíz percem van odaérni.
Fölösleges aggodalom, zöldhullám. Megkockáztatom a hatvanat, és váltok a belsõ sávra. Hamarosan meg is érkezek a cég mélygarázsába, mínusz elsõn parkolás, majd szinte teljesen figyelmetlenül kiugrok az autóból, nem éppen az öltönynek megfelelõ viselkedési formával. Riasztó bekapcsolva, autó lezárva, lépcsõ... Az elõtérbe érve körbesandítok, miszerint az ügyfeleim megérkeztek-e már, vagy éppen itt járnak-e. Negatív. Az órámra pillantok, mérlegelve az idõm, amibe bele kell préselni egy utat a tizennegyedikre, majd vissza a tizedikre, a tárgyalóteremhez. Felpillantva a csuklómról a záródó ajtót pillantom meg, szerencse, hogy pár lépésre van, és éppen elérem. Nem éppen üzembiztosan nyomom be a kezem a résbe, megakadályozva ezzel a bezárt állapotot és az elindulást. A másik lift a nyolcadikon, ki tudja, mikorra ér az le.
Szétugrik a fémszerkezet, és egy fiatal srácot pillantok meg - majd fordulok is a nyomógombok felé. Benyomom a szintemet, majd visszafordulok hozzá.
- Hányadik emelet? - kérdem teljes nyugalommal, bár az kevésbé nyugtat, hogy egy ilyen fiatal van az épületben.
- A negyedikre.
Benyomom azt a gombot is, mivel a gép memóriája nem az igazi, az ilyen akciók után követeli, hogy újra beüssék a szinteket.
Lassan indul el, én pedig a fiút nézem, mert végül is, hozzám képest az. Elõször is, nálunk nem dolgozik senki ilyen korban, maximum gyakorlaton van itt, ha külön kérvényt ír õ és az iskolája. De azokat arcról és névrõl is felismerem, de õ nincs közöttük. A levegõben alig érzem meg az illatát - nagyon jó vagyok, túl sok volt az illatszer, de legalább az ügyfelek közötti nõk ugranak majd rá a mai értekezleten. Kis csapat a kis csapattal beszélgetés...
Figyelmem visszakalandozik a srác köré, érzem benne a fáradtságot, meg a tehetséget. Hogy ezt mibõl... Talán emberismeret - vagy csak túl sok embert felvételiztettem a céghez, mert így a legegyszerûbb megbizonyosodni arról, hogy milyen a munkaerõ. Az önéletrajz is nagyon jó dolog, persze, imádom, de egyszerûen -
Tink.
Az ajtó megremeg, ahogy lassul a lift, majd szétnyílik, a srác pedig kiszáll. Nem kerüli el a figyelmem, hogy visszapillant, de nem veszek róla tudomást. Talán valamelyik munkatársunk gyereke? Van rá esély. Akkor pedig jobb, ha nem tudjuk meg egymásról, hogy ki mely állatfaj képviseletében leledzik jelenleg az épületben. Épületen kívül persze már más lenne a helyzet, valószínûleg hosszabb ideig fordulnék meg utána, mint amennyit itt megengedhetek magamnak. Ugyanis szeretjük a kamerákat az épületen belül, mert nem hordják haza a munkaeszközöket, de egyéb dolgokat nem lehet tenni. Fõleg nem feltûnõen, és a lift közéjük tartozik. Nem úgy, mint a lépcsõház.
Tink.
Szabad az út, a folyosón lévõ fénymásoló mellett az egyik titkárnõ éppen valami anyagot másolhat borzalmas erõfeszítésekkel, ezt egyértelmûen le tudom olvasni unott arcáról.
- Üdv újra, Sarlott.
Csak biccent felém, elvégre láttuk ma már egymást nem is egyszer. Csak a kellemes déli lelépésem és az azóta eltelt majd' négy óra mégis megköveteli, hogy valami köszönést megejtsek felé.
Szobámba lépve egybõl az asztalhoz megyek, és a mögötte lévõ irathalmazhoz. Nézem a rájuk írt idõpontokat, és megvan a mai. Szerencse, hogy holnap nem lesz semmi, így a pénteki mellett könnyebb rájönnöm, hogy tényleg ez kell.
Sietve indulok el vissza a lifthez, és örömömre szolgál, hogy nem hívták el a liftem. Belépek, majd záratom az ajtót külön gombbal, és tizedik. Gyorsan leér, vagy csak én érzem annak, fogalmam sincs. Ötvenkilenc van... A vezetõnek illik öt perccel hamarabb odaérni, de örüljenek, hogy pontban én nyitom meg az egész megbeszélést, ráadásul idõben. Ez nem mindenkinek szokása, tapasztalat.

Az egész unalmas. Bemutatom az alapelképzelést, majd átadom a szót az egész projekt kitalálójának, hogy õ mutassa be. Az elsõ percekben figyelek, majd már csak a befektetõk arckifejezéseire, utána már csak egy ponton fikszírozom a diákat, valahol középen. Sikeresen kiléptem a testembõl, vissza a liftbeli szöszkéhez, meg arra, hogy mit lehetne vele csinálni mondjuk az épületen kívül, vagy az otthoni lépcsõházban.
Azonban mi értelme lenne felszedni? Lehet, hogy még tizennyolc sincsen, sõt, szinte biztosra venném. Mit akarhatnék tõle? Komolyabb dolgot biztos nem. A kérdés, hogy vegyük-e elõ a filozófiával kapcsolatos könyveim, és nézzem-e át Kierkegaard esztétikai és etikai stádiumát belõle, mert hogy a vallásoshoz én soha nem fogok megérkezni, az is biztos.
Kopp.
Elfordítom a fejem, az egyik nõ pironkodva hajol le az asztal alá, de nem követem végig a mozdulatát. Tudom, hogy toll volt, más nem lehetett. Az, hogy ezzel mit akar, az meg még inkább nem érdekel, csak legyen már vége az egésznek.
Másfél óra kínszenvedés után véget ér az egész, megegyezve abban, hogy megemésztik a hallottakat, majd utána hívnak minket, és két hét múlva újra összeülünk. Izgalmas lesz, de muszáj.
Mosolyogva, beszélgetve hagyjuk magunk mögött a termet, majd elõbb megvárjuk, hogy a hamarabb érkezõ lifttel elmenjenek, majd a sajátjaimnak mondom el a véleményem az eseményekrõl. Bólogatnak, kicsit tartanak attól, mit fogok kiejteni a számon, de ez így jó. Végül megköszönöm a munkájuk, és mindenki elindul a saját irodája felé. Én is így teszek, a papírjaim és a használhatatlan jegyzeteim lepakolom, és utána teljes nyugalommal veszem az irányt hazafele - az egyes ingóságaim ellenõrzése után.
Kissé elnyûtten szállok ki a földszinten, és indulok el a lépcsõház felé, hogy újra autóba ülhessek és hazaszáguldozzak. A porta felé ki se nézek, hol érdekli õket, hogy éppen lelépek. Engem meg az nem érdekel, mit csinálnak a számítógépen. Már csak két és fél óra, és õk is mehetnek haza, pedig csak déltõl dolgoznak napi hat órában, ráadásul váltásban.
Egyesével szedem a lépcsõfokokat, teljes nyugalomban. Talán még a korlátot is fognám, de az már öregemberes lenne, azt meg inkább nem. Mikor kilépek a parkolóba, hallom, hogy nyílik fent az ajtó, de oda se nézek. Fölösleges, én ma már senkivel sem akarok beszélni, el lehet felejteni.
Pittyen az autó, nyitom is a jobb oldalát, hogy beüljek a volán mögé. Kényelmes pozíciót keresve fészkelõdöm, ráadásul már elegem van a ruhából is. Ha egyszer hazaérek, felveszem a jól megszokott farmer-póló kombinációt, és talán szebb lesz az élethez való hozzáállásom is. Indítom a motort, majd mielõtt elindulnék, a holttérbe pillantva megpillantok egy alakot. Az autóm mellett cirkál, majd csak úgy kinyitja az ajtót. Döbbenten nézem a jelenetet, az se jut ez az agyamig, hogy még gyorsan le lehetne zárni. Szerencsémre nem egy pisztoly nyomul be az üres résen, hanem egy szõke hajzuhatag, és a hozzá rendelkezõ fej. Mikor megemeli, megpillantom az arcát, és felismerem benne a liftes fiút. Hogy kerül ide?
Nem köszön, csak beül, én meg továbbra is elképedve nézem. Mikor a szemembe néz, mintha felébredne, és hamar mérlegeli, hogy nem ott van, ahol ezelõtt volt. Ez eddig nagyszerû.
- Vigyelek haza? - töröm meg a csendet, nem elõvéve a legtermészetesebb emberi reakciót, miszerint: takarodj az autómból!
- Akár.
Nem tudok olvasni az arcáról ebben a pillanatban, ami zavar. Nem ismerem fel a vonásokat, ráadásul ilyen korúakkal amúgy sem tárgyalok, csak agyban, az pedig nem fedi le a valóságot.
- Hol laksz?
Értetlenül néz rám, aminek örülök is, meg nem is. Egyfelõl végre valamit tudok értelmezni rajta, másfelõl egy ilyen egyszerû kérdésre hogyan lehet ilyen reakciót produkálni?
- Azt hittem csak elviszel valameddig.
Az elsõ gondolatom az, hogy nem ezt akarta válaszolni, és a második is.
- Akkor majd szólsz, mikor tegyelek ki.
Azon az apróságon, hogy a nevét se tudom, felülkerekedünk. Hogy nem köszönt, azon is. Meg az összes többin is.
Kitolatok a helyemrõl, és elindulok a belváros felé, kerülõvel a saját lakásom felé. Nem tudja, jobb is. Aztán valahol kiteszem, maximum akkor, amikor leállítom a motort a ház elõtt. A nevem még mindig nem tudja, úgyhogy... Nem kell feltétlenül beengedni a lépcsõházunkba, és mindenki jobban jár.
Csak a vágyaim nem.