|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Tsunade-sama | 2012. 03. 26. 18:13:51 | #20082 |
 Karakter: Ichikawa Musashi
Próbálom összeszedni magam, de csak nyelem könnyeim. Nehezen tudok uralkodni kavargó érzéseimen. Csak észre ne vegye...
Mosolyogva felém fordul, és tekintetemet keresi. Kihúzódóm belőle, és önkéntelenül is megtörlöm szemem, de rögtön meg is bánom mozdulatomat. Sóhajtva fekszem mellé, és eltakarom feldúlt arcomat.
- Ennyire rossz volt? - kérdezi, és a legszívesebben a képébe vágnám, hogy nem, te marha, ennyire jó!
- Hülye - mondom inkább, és magamhoz rántom, ujjaim közül fürkészve arcát. Lassan megnyugszom.
- Mi a baj? - kérdezi újra, és most úgy bújik hozzám, aggódó tekintettel, mint egy kiscica.
Cicafiú... heh! Az ötletre elvigyorodom, orromat az övéhez dörzsölöm, és végigcirógatva haját megállapítom, hogy tényleg olyan, mint egy macska. Eszembe jut, hogy első közös vacsoránkon, ő mondta saját magára, "tépett vadmacska", de csak most realizálom, hogy milyen igaz.
- Gyere - ülök fel hirtelen, nehogy még a végén olyat mondjak, amit nem akarok, és átmászva felette, megállok az ágy mellett.
Vonakodva adja a kezét, fájdalmas arccal tápászkodik fel, és jön velem a fürdőszobába. Francba, talán mégis túl sok voltam neki?
Feloltom a villanyt, és megengedem a vizet, közben magamon érzem tekintetét. Bőröm végigbizsereg, és tűröm, hogy vizslasson egy darabig. Végül is, én már többször láttam őt hiányos öltözetben, itt az ideje, hogy ő is megnézzen engem.
Aztán megfordulok, és ő elvörösödve kapja el a fejét. Tényleg engem bámult. Édes, és egyre édesebb.
Felemelem állát, hogy a szemébe nézhessek, és bármennyire is kívánom a száját, csak homlokon csókolom.
Határozottan tolom a zuhany alá, és mögé lépve fürdetem meg. Pont, ahogy elképzeltem. Kezem végigsiklik habfürdős testén, és élvezem, ahogy háta mellkasomhoz simul.
Még meg kell tennem valamit, ezért magam felé fordítom, hogy szorosabban ölelhessem át, és ujjamat belécsúsztatom.
- Hé! - mordul fel, és belém bokszol.
- Nyugi - felelem, és nem engedem, hogy fickándozzon. Megszabadítom gyönyöröm bizonyítékától, és eleresztem. Ha lehet, még jobban elvörösödik.
- Kész - közlöm vele, és a csempének dőlve hagyom, hogy megfürödjön.
Miután végez, dühös képpel kapja magára a törülközőt, és látom rajta, hogy a legszívesebben belém mélyesztené a karmait.
Vadmacska... Szerencséjére nem teszi, csak berohan a szobába. Pedig nem bánnám, ha okot adna arra, hogy újra magam alá gyűrjem.
Eljátszom egy újabb menet gondolatával, míg lefürdöm, de mire bemegyek hozzá, már alszik. Egy pillanatig hezitálok, itt maradjak-e, vagy...? Aztán győz a vágyakozásom. Érinteni akarom, érezni akarom, a testét, az illatát, a haját... szorosan átölelem, úgy alszom el.
***
Mélyen sóhajtva eszmélek fel álmomból. Már kinyitnám szemem, de érzem, hogy Isao ébren mocorog mellettem, és ujjai végigsiklanak bal karom frissen szerzett sebhelyén. Kíváncsian várom, mi lesz ebből, így nem moccanok, és igyekszem egyenletesen lélegezni. Tetoválásomat is körberajzolja, és résnyire nyitott szemmel figyelem, elmélyült arcát. Alaposan szemrevételez, mert észreveszi a forradásomat, pedig nagyon halvány, és a sárkány is fedi. Ezt is töprengve simítja végig, aztán felpillant. Ijedten hőköl hátra, mikor találkozik tekintetünk.
- Mióta vagy ébren? - kérdezi zavartan.
- Már egy ideje - felelem, és igyekszem legyűrni fáradtságomat. - Mi érdekeset találtál rajtam?
Felkönyökölök, és nem tudom megállni, hogy hajába ne túrjak. Komolyan néz rám.
- Ezek a vágások. Honnan vannak?
Fenébe. Kellett nekem kérdezni. Szívesen elmondanám neki, de nem szeretném bajba sodorni amiatt, hogy túl sokat tud. A Yakuza nem játék.
- Volt egy kis balhém az éjjel - bököm ki végre, és meg akarom csókolni, hogy elejét vegyem a további kérdezősködésnek, de nem hagyja magát. Eltol, és újra dacosan néz velem szembe.
- Milyen balhé? És a másik honnan van?
- Miért érdekel? - kérdezem, de tudom, hogy igazából azt akartam mondani, tényleg érdekel?
- Mert, izé - bizonytalanodik el. - Csak tudni akarom.
Jó érvelés. Hát, ha tudni akarod...
- A karomat egy yakuza vágta meg, a vállamon lévőt pedig még akkor kaptam, amikor az utcán éltem.
Remélem, megelégszik ennyivel, de nem.
- Yakuza? Ah, nemáár... És mi az, hogy az utcán éltél?
Kezdem elveszíteni a türelmemet, de még erre válaszolok neki.
- Úgy, ahogy mondom. Nem születtem sznobnak, a te kifejezéseddel élve.
Látom rajta, hogy szeretne még többet tudni, de elegem van a vallatásból. Hiába kapálózik, megcsókolom, és nyelvét keresem. Ellenáll, és öklével ütlegelve mellkasom, próbál kiszabadulni ölelésemből, de nem eresztem. Ezek után nem.
Küzdelmünket kopogás szakítja félbe, és lihegve nézek fel.
- Jó reggelt - köszön be Takeshi, és Isao magára rántja a takarót komornyikom előtt.
- A reggeli elkészült, és ha megengedi, becsomagolnék.
Persze, az utazás. Teljesen kiment a fejemből.
- Csomagolni? - néz rám értetlenül Isao, és én komolyan bólintok.
- Elutazom, és te velem jössz - közlöm vele a tényeket, aztán sietve felkelek, és nyújtózkodva indulok a szobám felé. Még hallom, hogy Takeshit faggatja, de agyam már üzlet üzemmódra kapcsol. Muszáj koncentrálnom.
Szekrényemhez lépek, és némi keresgélés után kiválasztom ruhámat. Egy krémszínű öltönyt veszek fel, hozzá fekete inget. A bőröndömet Takeshi már elintézte, amiatt nem kell aggódnom.
Még egyszer átnézem irataimat; Asahara és Nozaki nem a hanyagságukról híresek, és kár lenne néhány hiányzó dokumentum miatt elpasszolni, egy ilyen jó lehetőséget.
A repülőtérig csendben ülök Isao mellett a kocsiban, és a tárgyaláson jár az eszem. Ő talán mellőzve érezhetné magát, ha nem foglalná le magánrepülőm luxus-színvonalának tanulmányozása. Mint egy lelkes gyerek, úgy járja végig a gépet, miután felszállunk, és nem kell nyugton ülnie. Magamban mosolygok, de hagyom, hadd csodáljon meg mindent.
A stewardessnek leadja rendelését, én viszont nem kérek semmit. Ideges vagyok, mert nagyon sokat bukhatok, ha nem sikerül nyélbe ütni az üzletet.
- Nem akarsz enni? - zökkent ki gondolataimból Isao.
- Nem - nézek rá, és megrökönyödöm. - Mit csinálsz? - kérdezem, mikor látom, hogy egy kagylót szeretne kinyitni, de nem megy neki.
- Nincs ehhez egy használati útmutató? - dünnyögi elégedetlenül, és ez most valamiért nem idegesít, sőt.
- Add ide - teszem félre a munkámat, és kézbe veszem az osztrigakést. Gyakorlott mozdulattal vágom át a záróizmot, és szétpattintom a héjakat. Élvezettel falja be a húst, lefogadom, még sosem evett osztrigát.
- A többit is! - vakkantja felém, de látva arckifejezésem, finomít. - Légyszi.
- Lehetetlen vagy - enyhülök meg, és bontogatni kezdem a kagylókat. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli, hogy csinálom, végül már az ölemben ül. Észre sem vettem, hogy került ide.
- Egyél - nyújt felém egy falatot, és nem tudom, mit gondoljak róla. Amióta lefeküdt velem, valahogy más lett.
Látja habozásom, mert incselkedőn a szájába veszi a húst, úgy kínálja felém. Elmosolyodva megyek bele a játékba, főleg mert már sóvárgok a szája után. Leharapom a kagyló felét, és éhesen vetem magam édes ajkaira. Sokáig csókolom, aztán kelletlenül eresztem el.
- Lehetetlen vagy - mondom neki újra, de tudom, ez nem a megfelelő szó arra, amit igazából érzek.
Kényelmesen elfészkelődve ölembe hajtja fejét, és egy cseppet sem zavarja, hogy dolgoznom kell. Újra a munkába temetkezem, és csak azt veszem észre, hogy elaludt. Kezem önkéntelenül túr hajába, és simogatni kezdem. Cicafiú... már csak a dorombolás hiányzik.
***
Onnantól kezdve, hogy leszállunk a reptéren, egészen a szállodáig Isaót figyelem.
Fél szememet rajta tartva tűnődöm, vajon honnan jött, és miért halmozott fel ekkora adósságot, és biztos vagyok benne, hogy soha nem volt anyagilag eleresztve.
Nyers és őszinte modora lehetett az, ami életben tartotta, és megvédte nehéz helyzetében. Talán, több mindenben hasonlít rám, mint hittem, még ha másképp is látja, és éli meg a dolgokat, mint én.
A szálloda hatalmas előcsarnokában unottan bámul körbe, míg én a bejelentkezőt töltöm ki, és megkapom a kulcsokat.
- Gyere - bököm meg, és előremegyek, hogy kinyissam az ajtót. - Ez a szobánk.
- A földszinten? Tényleg? Ennyire nem telik panoráma kilátásra az ötvenedikről? - reagál leereszkedően, de csak mosolygok. Előbb nézz körül!
Tátott szájjal lép beljebb, és még soha nem örültem ennyire annak, hogy gazdag vagyok. Borravalót nyomok a londiner markába, aki az utolsó bőröndöt is becipeli, és elégedetten látom, hogy Isao a terasz üvegajtajában áll, és csillogó szemmel néz az elzárt udvarra.
- Tetszik? - lépek mellé, és megpöckölöm a nyakában lógó karikát.
- Nem annyira, mint neked a láncom - találja fején a szöget, és kirohan a kertbe.
Fejcsóválva figyelem szertelen viselkedését, de mikor ruháit ledobálva meztelenül csobban a vízbe, szépségétől elakad a lélegzetem. Nyúlánk, mégis izmos teste megfeszül egy pillanatra, mielőtt elmerülne, és hosszú haja fátyolként szétterülve úszik utána, mikor felbukkan.
Nagyot nyelek, nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg. Elfog a heves vágy, és hiába tudom, hogy teendőim vannak, elszántan ballagok ki a medencéhez.
Menet közben ráncigálom le ruháimat, és mire Isao észbe kap, már be is ugrok mellé. Kirázom hajamból a vizet, mikor felbukkanok, és éhes vigyorral nézek aranybarna szemébe.
Menekülne. Biztosan nem tenné, ha tudná, hogy ez engem még jobban felizgat.
Elkapom, és olyan hévvel csókolom meg, hogy elolvadjon karjaim között. Megmarkolom combjait, és magamra húzom, ő lábaival átkulcsolja derekam, és nyakamba kapaszkodik. A medence túlsó végébe viszem, miközben egy percre sem válnak szét ajkaink. Ah, annyira jó csókolni őt!
Leülök az egyik víz alatti szegélyre, és derekát átölelve rántom ölembe. Ujjaim bejárják bársonyos bőrét, és elégedetten mordulok fel, mikor ő is szenvedéllyel simít végig testemen.
Vagy nagyon hamar meg akar szabadulni tőlem, azért ilyen odaadó, vagy ennyire élvezi közelségemet. Remélem, hogy az utóbbi, mert nem tudnám elviselni, ha csak megjátszaná magát.
Bal karomon lévő sebemhez ér, aztán tapogató ujjai vállamon is megtalálják a forradást. Na, nem kezdjük elölről!
Megmarkolom vizes haját, hátrarántom fejét, és vadul harapok szép ívű nyakába. Zihálva tűri, és én végigcsókolom mellkasát, a láncát követve, hogy végül eljutva mellbimbójához, erőteljesen szívjak rá.
Érzem, hogy farka már keményen áll, de én sem panaszkodhatok. Alig bírok
magammal, mikor csípőjét mozdítva hozzám dörzsöli merevedését.
Most akarom!
Türelmetlenül morogva tolom ujjaim fenekébe, és tudom, hogy fájdalmat okozok neki, de nem érdekel. Belemar hajamba, és felszisszenek, de elborít a kéj forró hulláma.
Már ő is reszket a vágytól, nyöszörögve simul hozzám, és én végre ráemelem kőkemény szerszámomra.
Megvonaglik, ahogy belé nyomulok, és nyakamba harap, talán, hogy ne csak neki fájjon. Élvezem, ahogy belém hasít a kín harapása nyomán, megragadom csípőjét, és tövig húzom lüktető farkamra. Felemelem, és visszatolom, közben ajkát és nyakát marcangolom követelőző csókjaimmal.
Fel akarom falni, teljesen eggyé olvadni vele, örökre az enyémnek tudni...
Lehunyt szemmel vergődik, egyre gyorsuló döféseimbe beleremeg, és körmeit hátamba vájva kapaszkodik belém.
Milliónyi tüzes csóva robban szét szorosan zárt szemhéjam mögött, mikor végre beleélvezek, hörögve és zihálva.
Még hallom, hogy ő is felkiált gyönyöre pillanatában, aztán csak ölelem, szorosan, és nem akarom elengedni... soha.
***
Csodálatos napokat töltünk együtt, amikor és ahol csak lehet, szeretkezem vele. Az a pár óra, amíg magára kell hagynom a tárgyalások idejére, örökkévalóságnak tűnik.
Végül sikeresen lezárom az üzletet, megegyezek Asaharával és Nozakival. Elképedve veszem észre magamon, hogy nagyobb örömet okoz az, ha vele vagyok, mint a százmilliós nyereség ígérete.
Mindent megadok neki, amit csak szeretne, és elviszem Kiotó összes látnivalójához. Névadóm, Miyamoto Musashi emlékművéhez is elkocsikázunk, és most is tisztelettel adózom példaképemnek. Lenyűgözve állok az alkotás előtt, amely harci beállásban, katanáját markolva ábrázolja őt. Isao döbbenten szemléli a szobrot, aztán engem.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel, de most már értem - néz rám pimasz vigyorral, és szorgalmasan kattogtat mobiljával.
Nem tudom, mire céloz, de nem bánom, bármit is mond, csak boldognak akarom látni, és úgy tűnik, most az.
Arca ragyog, enyhe mosoly játszik ajkain, haja lágyan hullámzik a szélben. Ahogy karját megemelve fényképez, izmai megfeszülve rajzolódnak ki a pólója alatt. Rajtam egyre jobban elhatalmasodik az uralni akarás vágya, és erővel kell visszafognom magam, nehogy leteperjem.
Utolsó esténk lévén, még egyszer elviszem a bevásárló negyedbe, ahol egy hangszerüzlet előtt megállva elégedetlenül csóválja fejét.
- Ó, anyám, ha ezt tudom, várok még a gitárral - szólal meg, aztán behúzott nyakkal hallgat el.
Tudom, mire gondol, Haru már elmondta, mire költötte a pénzemet.
- Szeretnéd? - mutatok a kirakatban lévő hangszerre, aminek az árából kisebb lakást is lehetne venni. Bizalmatlanul méreget, mielőtt megszólal.
- Elképzelésem sincs, mivel törleszthetném ezt is. Így is nyakig vagyok a szószban.
Döbbenten nézek rá. Csak nem képzeli, hogy hozzácsapom a harmincnégy millához? Lehet, hogy egész idő alatt csak a törlesztésen járt az esze? Mégis megjátszaná magát?
- Minden, amit adtam, ajándék - felelem komolyan, és ellépek a bolt elől. Ijedten nyikkanással ugrik utánam.
- Nem gondoltam komolyan! - kapja el karom, de én elszántan megyek tovább. - Az a nagy pofám... - morgolódik, aztán szótlanságba burkolózva ballag mögöttem a szállodáig.
Ott rám se nézve elvonul az étkezőbe vacsorázni, én szobánkba megyek, és némi habozás után felhívom Harut.
Gitár letudva!
Elégedetten megyek ki a medencéhez, és levetkőzve a meleg vízbe ereszkedem. Igyekszem ellazulni, de egyre csak az ajtót lesem, mikor lép be végre. Nemsokára megjelenik, egy ideig téblábol a szobában, de aztán kijön a kertbe. Arcán sértődöttség, és bűntudat, de intésemre engedelmesen dobálja le ruháit, és mellém ül a gőzbe.
Gyengéden simítom végig, tudom, hogy megbántottam, de képtelen vagyok megmondani neki, sajnálom.
Szó nélkül tűri, hogy kezemmel bejárjam, és kell egy kis idő, mire kényeztetésem megteszi hatását. Nagyot sóhajtva adja meg magát a szenvedélynek, és én reszketve veszem birtokba karcsú testét. Szinte egyszerre robban ki belőlünk a gyönyör, és pillantásom az övét keresi.
Lehajtja fejét, de álla alá nyúlva kényszerítem, hogy rám nézzen. Látni akarom, játszik-e, vagy ő is élvezi.
Megdöbbenek, mikor végre rám emeli hosszú pilláitól árnyékolt tekintetét.
Könnyezik.
De biztos nem azért, amiért én. Lehunyom szemem, mikor belém hasít a felismerés: csak színészkedik, hiszen kényszerből teszi. Nem érez irántam semmit. És erről csak én tehetek.
***
Kellemetlen hangulatban telik a hazaút, és eldöntöm magamban, minél hamarabb letudom a köztünk lévő egyezséget, mielőtt még teljesen belehabarodok, és csúnyán megégetem magam.
Ahogy kiszállok a kocsiból házam előtt, Takeshi siet felém, és látom, őszintén örül nekem.
- Isten hozta, Sashi-dono! Gratulálok a sikeres üzletkötéshez!
- Köszönöm - mosolygok rá, és megszorítom vállát.
Isao majd feldönt, ahogy felsiet mellettem a lépcsőn, és eltűnik a lakásban. Még ő van megsértődve, mikor én csinálok folyamatosan hülyét magamból.
Remélem, azért a gitárt elfogadja, amit Haruval megvetettem, és a szobájában várja.
Titkárom ebben a pillanatban kerül elő, és közli, hogy sikerült felvennie egy megbízható testőrt Isaónak. Megköszönöm munkáját, és kavargó lélekkel megyek fel hálómba, ahol az ágyra zuhanok. Észre sem veszem, mikor alszom el.
Arra riadok, hogy Isao kopogtatás nélkül ront be hozzám. Kezében egy papírlapot lobogtat, és tárgyilagosan szólal meg.
- Csináltam egy táblázatot, csak hogy tiszta legyen, hol is tartok - dugja a papírt orrom elé, és álmosan pislogva bámulom a vörös ikszeket.
Harmincnégy sorszámozott kocka, tizenegy iksz. Végre leesik, mi is ez.
- Tizenegy? - kérdezem elbizonytalanodva, mert én ugyan nem számoltam. Ő persze igen, hiszen ez az érdeke.
- Igen - sóhajt fel, és leengedi arcom elől a táblázatot. – Amúgy, köszönöm - motyogja elpirulva.
Szóval megtaláltad a gitárt?
- Nagyon szívesen - mosolyodom el, és érzem, még hozzá kell tennem valamit. - Sajnálom, hogy akkor, ott... Nem akartalak megbántani.
Elkerekedik a szeme, és arcára visszatér a vigyorgás. Csak ennyit kellett tennem, hogy újra a régi legyen? Én hülye!
Hirtelen felpattanok, és szobájába tuszkolom, meglepetésében tiltakozni is elfelejt.
- Készülj gyorsan, vacsorázni megyünk - közlöm vele, és becsukom az ajtót.
A fürdőbe sietek tusolni, és a legjobb öltönyömet veszem fel. Ma ünnepelni fogunk, és utána... Alig várom, hogy a karjaimba zárjam. Még akkor is, ha tudom, hogy csak a szabadságáért fekszik le velem.
***
Az étteremben feltűnést keltünk, ami nem csoda. Én szokásos eleganciámat hozom, és rajta is öltöny feszül. Látom, nagyon kényelmetlenül érzi magát benne, pedig igazán jól áll neki. A főpincér hajlongva vezet asztalunkhoz, és felveszi a rendelésünket.
Éppen rászánom magam, hogy megszólaljak, mikor valaki megérinti a vállamat, és mielőtt felnéznék, hogy megnézzem, ki az, szembesülök Isao döbbent tekintetével.
Kíváncsian fordulok hátra, és rögtön fel is ugrok. Hitetlenkedve meredek a mögöttem álló nőre.
- Akemi - nyögöm ki zavartan. - Ezt a meglepetést!
- Musashi - mosolyodik el ex barátnőm, és átölel. Viszonzom az érintését, hiszen, valamikor szeretők voltunk.
- Nagyon rég nem láttalak - mondja Akemi, kibontakozva karjaimból, aztán ránéz Isaóra. - Ő ki?
Hirtelenjében nem tudok mit mondani, és míg a megfelelő szavakat keresem, ők ketten bizalmatlanul méregetik egymást.
- A rabszolgája vagyok - szólal meg végül Isao, és bennem meghűl a vér. A rabszolgám?
- A szex rabszolgája - tesz rá még egy lapáttal, és hátradől a székben. Én mindjárt felrobbanok! Akemi elmosolyodik, és feszült arcomba néz.
- Adós, mi?
Csak biccentek, és dühösen meredek Isaóra. Nem teszed zsebre, amit ezért kapni fogsz.
Akemi kedvesen arcon csókol, és kezembe csúsztatja névjegyét.
- Ha kedved van, bármikor hívhatsz - mondja még, és "rabszolgámra" vetve egy lenéző pillantást, ellibeg az asztalunktól.
Halántékomon lüktetni kezd egy ér, míg leülök, és felpaprikázva meredek Isao vigyorgó arcába.
- Rabszolga? - kérdezem halkan, és érzem, hogyan fagy meg körülöttem a levegő.
Ő is észreveszi, mert vigyora lelohad, és tekintetében egy pillanatig félelem csillan, de aztán újra dacosan néz vissza rám.
Szótlanul esszük a vacsorát, és utána rögtön hazamegyünk. A kocsiban mereven bámulok ki az ablakon, Daisuke előtt nem akarok jelenetet rendezni.
Hazaérve bezárkózna a szobájába, de belököm az ajtaját. Ezt most azonnal tisztáznunk kell, tudni akarom, miért csinálta.
- Rabszolga? - nyúlok utána, és csak ez az egy szó forog agyamban, ahogy elkapom karját. Magamhoz rántom, ő dühösen próbál ellökdösni, de nem hagyom. - Szeretnéd, ha úgy bánnék veled?
Alig bírom visszafojtani dühömet, míg várom a válaszát.
|
| Akira_chan | 2012. 03. 23. 21:26:37 | #20029 |
 Karakter: Hasegawa Isao
- Isao – hallom nevem, valahonnan távolról, és morcosan nyitom résnyire szemeim, de ahogy meglátom, ki szólít, elmosolyodom.
A fene sem tudja miért, de mosolyogni van kedvem.
- Hol voltál? – kérdezem álmosan, mert tényleg fúrja az oldalam a kíváncsiság, hova kellett eltűnnie.
- Nem érdekes – érkezik a válasz, és nyikkanni sincs időm, a takaróm már repül is le a padlóra.
Zavartan pislogok a fölém magasodó alakra, aki szinte felfal a tekintetével, és, ugyan álmos vagyok, de még így sem kerüli el figyelmem, mennyire zilált a külseje. Vajon mi történhetett vele? Szólásra nyitnám számat, de bennem reked a levegő, ahogy finoman végig simítja mellkasom, és hangos morranással ajkaimnak esik.
Halk nyögésem még engem is meglep, még most sem tudom elhinni, hogy ilyen hatással van rám. Agyam ismét kikapcsol, és parkoló pályára állítja maradék józan eszem is, és tiltakoznék, de testem nagyon is másként gondolja. Megadóan simulok bele az ölelésbe, és viszonzom éhes csókjait, karjaim nyaka köré fonva. Forró tenyere lesiklik mellkasomon és hasfalamon, és beleborzongok az érintésbe. Ujjai alsóm szélét rángatják, és akaratlanul is megemelem csípőm, majd szomorú szemmel intek búcsút, utolsó ruhadarabomnak is. Nem zavar, hogy meztelen vagyok, nem hiszem, hogy újat tudnék mutatni neki, hisz mindketten férfiak vagyunk. És ezen a dolgon most nem akadok fenn, nem, mert mással vagyok elfoglalva.
Történetesen azzal, hogy lehámozzam róla az inget, de alig csúsztatom lejjebb az anyagot, mikor fájdalmasan felszisszen. Kíváncsi szemekkel veszem szemügyre, a felkarján sötétlő vágást.
- Sashi – nyögöm rémülten, óvatosan végig cirógatva a sebet. – Megsérültél?!
Nem kapok választ, csak újabb csókokat, és hiába tiltakozom, nincs értelme. Morogva engedek ismét, és ahogy súlya alatt belesüppedek a puha matracba, és sajgó péniszem az övének feszül, teljesen megfeledkezem mindenről.
Kifulladva szakítja el magát ajkaimtól, és nyelve nyakamra, majd kulcscsontomra siklik, lustán körözve kóstolgatja bőröm, és megszívogatja érzékeny kis mellbimbóimat. Hangos nyögéssel túrok a puha tincsei közé, kezem vállaira csúsztatva végig simogatom hátának felhevült bőrét, majd lejjebb kalandozom, és övét kezdem kapcsolgatni. Egy pillanatra abba marad a kényeztetés, és hihetetlen gyorsasággal szabadul meg nadrágjától és alsójától, csak, hogy azonnal vissza is feküdjön rám.
Sötét van, és alig látom, de ujjaim finoman kitapogatnak minden kis izmot testén, és magam sem értem miért, de szeretném látni, vajon, hogy fest meztelenül.
Sok időm azonban nincs képzelegni, mert ajkai egyre lejjebb és lejjebb csókolják vágytól reszkető testem, és ahogy megérzem a puha forróságot péniszem körül, nyögve vetem hátra fejem a párnák között.
Eltolnám magamtól, de levegőt venni is alig van erőm, annyira letaglóz az érzés, és megadóan tűröm édes kínzásom. Testem remegve, felhevülve izzik, és követel, még többet szeretne.
Ahogy szétfeszíti combjaim, egy pillanatra kipattannak az eddig szorosan zárt szemeim, és lángoló arccal figyelem, ahogy nyelve végig siklik farkamon, és egyre lejjebb vándorol. Ezt talán jobb nem nézni. Félre fordított fejjel nyikkanok fel, ahogy megérzem a bejáratomnál körözni. Basszus, ez már nem vicc…
A feszítő érzés, ahogy ujja belém csúszik, egy pillanatra megrémít, de azonnal merevedésemre markol, és elfelejtem, hogy milyen kényelmetlen helyzetben vagyok.
- Lazíts – suttogja rekedten, és igyekszem is úgy tenni.
Még egy ujj csatlakozik az előzőhöz, és nyöszörögve kapaszkodom a lepedőbe, majd ívbe feszült testtel, és tágra nyílt szemekkel, zihálva harapok ajkamra. Testemen végig zsizseg a forróság, ahogy újra és újra eltalálja bennem azt a pontot, amitől az égbolt összes csillaga a szemeim előtt kezd táncolni.
Soha nem éreztem még ehhez hasonló gyönyört, és annyira intenzív és letaglózó, hogy még a farkam is beleremeg. Aztán abba marad a csoda, és combjaim alá nyúlva feljebb ránt magához.
Tudom, mi következik, és próbálok nem pánikba esni, inkább lehúzom magamhoz, és hagyom, hogy csókjai eltöröljék a bennem kavargó bizonytalanságot.
Egy erős lökés, és szájába nyöszörgöm fájdalmam, körmeim hátának izmaiba mélyednek, és lihegve próbálom szokni a helyzetet. Nem mozdul, csak csókol és simogat, pedig látom az arcán, mennyire nehezére esik vissza fognia magát.
Hálásan csókolok bele nyakának hajlatába, és ahogy megmozdul, összerándulok a fájdalom és a kéj furcsa egyvelegétől. Kemény és vastag pénisze egyre mélyebbre csúszik bennem, és nem kell hozzá sok idő, hogy megszokjam a bennem lüktető feszültséget, és csípőm megmozdítva, felvegyem az egyre gyorsuló ütemet.
Szorosan hozzám simulva mozog, csókjaitól kábultan nyöszörgöm, és minden porcikám kielégülésért könyörög, ahogy sajgó péniszem kettőnk hasa közé szorul a mozdulatoktól.
Vágytól rekedten nyögve, kapaszkodom izmos karjaiba, testemen átfut a gyönyör, semmihez nem hasonlítható érzése, és megfeszített testtel, hörögve élvezek el, és merülök bele a zsibbasztó fehérségbe.
Távolról még hallom, ahogy mély nyögéssel követ ő is, de aztán semmi. Csak lihegek, és szívem a torkomban verdes, és beletelik némi időbe, hogy képes legyek vissza térni a valóságba.
Óvatosan kinyitom szemeim, és felnézek rá, bátortalanul elmosolyodva. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem néz rám, csak megtörli szemét, és kihúzódva belőlem, mellém dől.
- Ennyire rossz volt? – fordulok felé, és zavartan figyelem, ahogy tenyerével eltakarja arcát.
Igaz, hogy ez volt az első alkalmam férfival, de azért izé… Csak nem voltam, olyan béna.
- Hülye – morogja, és magához húz, fél szemmel kilesve ujjai között.
- Mi a baj? – feszegetem tovább a témát, de válasz nem érkezik, szokás szerint.
Oldalára fordul, orrát az enyémhez nyomja, és hajam simogatva elvigyorodik. Ezt az arcát még nem láttam. Olyan, mint egy pajkos kisgyerek, akit tetten értek csínytevés közben. Némán és meglepetten figyelem, és egy puha, meleg érzés fészkeli el magát mellkasomban. Ha mindig ilyen lenne, talán még szeretni is tudnám.
Mi? Miket beszélek? Ajjé, ez az ágyjelenet teljesen kivert észből.
- Gyere – ül fel végül, és átmászik rajtam, majd, már a padlón állva, felém nyújtja kezét.
Kétkedve nézem, de aztán csak vállat vonok. Sziszegve állok fel, és hagyom, hogy a fürdőbe irányítson. Felkattintja a villanykapcsolót, és amíg a zuhanyt állítgatja, elképedve veszem szemügyre. Szépen kidolgozott, izmos testének látványa belém folytja a szót, és csodálattal adózom a fekete sárkánytetoválásnak is, ami hátán és vállán tekergőzik.
Azonban, ahogy felém fordul, pirulva kapom el tekintetem ágyékáról.
Na, basszus, és én tényleg hagytam, hogy ő, azt, oda, betegye? Még jó, hogy nem láttam, mire vállalkozom, mert a méretét elnézve, lehet, hogy sírva ugrottam volna ki az ablakon.
Állam alá csúszik tenyere, és kényszerít, hogy felemeljem a fejem. Arcom vörös árnyalatán jókat somolyog, és puha csókot nyom homlokomra, majd megfogja kezem, és betuszkol a kellemes, meleg vízsugár alá.
Felemelem a fejem, és élvezem, ahogy a vízcseppek alágördülnek testemen, és még az sem zavar, hogy hátamnak simulva, Sashi is becsatlakozik a fürdésbe. Lehunyt szemekkel hagyom, hogy végig maszatoljon tusfürdővel, és már kezdeném élvezni az egészet, amikor hirtelen maga felé fordít. Kezei lesiklanak a csípőmig, és fenekembe markolva, egyik ujja belém csusszan.
- Hé – csapok mellkasára dühösen, de fél kézzel lefog.
- Nyugi – morogja, és úgy tűnik, tudja, mit csinál.
Néhány mozdulat után elenged, és lenézve combjaimra, csak tovább fokozódik zavarom, ahogy meglátom a fehéres csíkot végig csorogni rajtuk.
- Kész – közli szárazon, és képzeletben legyilkolom.
Fogcsikorgatva mosom le magamról a habot és „egyéb” dolgokat, és kilépve azonnal törölköző után kapok. A fene egye meg, hogy ez a hülye… hogy ilyet merészel, és különben meg, én is tudom, hogy ezt így kell, csak… heh, feladom.
Morogva trappolok ki a hálóba, és mire végez, már a takaróba csavarodva színlelem az alvást. Megáll az ágy előtt, és azon imádkozom, hogy húzzon végre aludni ő is, és lám, csodák még vannak. Felemeli a takarót, és elnyúlik mellettem, szorosan magához ölelve. A francba, azért elfelejtettem imádkozni, hogy a saját ágyába menjen. Erre mondják, hogy vigyázz mit kívánsz…
***
A reggeli nap halovány sugarai végig nyaldossák testem, és tűnődve fordítom oldalra fejem, grimaszolva egyet, hálótársam látványára.
Csendesen szuszogva, engem átkarolva szunyál, és ha nem fájna a seggem minden mozdulatra, csatakiáltásban ugranék rá, hogy felverjem nyugalmából. Hátsóm azonban sajog, az éjjel történtek hatására, és inkább mellőzöm gonoszkodásom egy időre. Minden igyekezetem ellenére azonban, tekintetem nem tudom eltépni róla, és megpillantom a felkarján húzódó sebet. Mutató ujjammal finoman végig cirógatom a vágás vonalát, és megnyugodva állapítom meg, nem túl mély. Tiszta vágás, egy kés, vagy talán egy kard okozhatta. Mi a francot csinált ez, az éjjel?
Tovább vándorolva mellkasára téved kezem, és lenyűgözve rajzolom körbe, a sárkány motívum körvonalait. Profi munka, bele került néhány yenbe, az tuti. Van azonban még valami, amit kitapintok a fekete rajz alatt, és közelebb hajolva, nagyokat pislogva szemlélem a vágást, amit a tetoválás nagyrészt eltakar. Nem mostanában szerezte, szinte alig látszik, csak egy keskeny kis heg, és ha nem értem volna a bőréhez, talán észre sem veszem. Ugyan olyan egyenes vágás, mint amilyen a karján is van.
Pazar, ez a hülye szamurájnak hiszi magát, hogy tele van kardvágás nyomokkal?
Megcsóválom a fejem, és egy kisebb szívrohamot kapok, amikor a szürke szemekbe mélyedek.
- Mióta vagy ébren? – nyögöm ki dadogva, és átkozom magam, meg a kíváncsiságom.
- Már egy ideje – válaszolja, és elnyom egy ásítást. – Mi érdekeset találtál rajtam? – könyököl fel, és beleborzol rakoncátlan tincseimbe.
- Ezek a vágások – mutogatok rá komolyan. – Honnan vannak?
Töprengve néz rám, látom az arcán, hogy erősen gondolkodik. Vagy azon, hogy elmondja, vagy azon, hogy mit hazudjon.
Végül nagy levegőt vesz, és felsóhajt.
- Volt egy kis balhém az éjjel – közli tömören, és felém hajol, de eltolom magamtól. Na, nem. Nem fogsz megúszni minden magyarázatot, ilyen tőmondatokkal.
- Milyen balhé? És a másik honnan van? – kérdezem újra, dacosan.
- Miért érdekel?
- Mert, izé – hallgatok el bizonytalanul, és magam sem tudom a választ. – Csak tudni akarom.
- A karomat egy yakuza vágta meg, a vállamon lévőt pedig még akkor kaptam, amikor az utcán éltem – közli, szokatlanul bőbeszédűen.
- Yakuza? Ah, nemáár – nyüstölök. – És mi az, hogy az utcán éltél?
- Úgy, ahogy mondom. Nem születtem sznobnak, a te kifejezéseddel élve – legyint, és további magyarázkodás helyett, lenyomja nyelvét a torkomon.
Mm… kapálózok dühösen, mert lenne még, egy csomó kérdésem, de őt ez látszólag hidegen hagyja.
Pár másodperc után, végül feladom vállának ütlegelését, és hagyom, hogy újra levegyen a lábamról, de nem adom könnyen a nyelvem.
Dominanciánkért vívott csatánkat kopogás töri meg, és feljebb rántom magamon a takarót, ahogy Takeshi pléhpofával bearaszol a szobába.
- Jó reggelt – hajol meg. – A reggeli elkészült, és ha megengedi, becsomagolnék – néz ránk, de az utolsó szavai már egyenesen nekem szólnak.
- Csomagolni? – tátom a szám, és Sashira nézek, aki ismét magára öltve zord ábrázatát, csak bólint.
- Elutazom, és te velem jössz – közli, és kimászik mellőlem.
Láthatóan nem zavarja, hogy meztelen, és, hogy Takeshi is itt van, mert nagyot nyújtózik és néhány lépés után, eltűnik a szobáinkat összekötő ajtó mögött.
- Hova megyünk? – pislogok Takeshire, és nincs ínyemre, hogy csettintésre ugráljak.
- Kiotóba. Kérem fiatalúr, igyekezzen. A gép, egy óra múlva indul – közli és hajlongva kivonul.
***
Fülig érő szájjal tapadok az ablakra, és fészkelődöm kicsit, hogy jobban kilássak. Életemben nem ültem még repülőn, pláne nem magán repülőn. Sashi unottan lapozgat egy aktát, és néha fél szemmel rám néz, de nem szól.
Pörgök, mint egy búgócsiga, és amint kikapcsolhatom az övet, szájtátva nézek végig mindent, ami az utastérben fellelhető. Bőrülések, mini bár, plazma tv, hifi berendezés és kaja dögivel.
A mosolygós stewardess felsorolja a kínálatot, és azonnal le is adom a rendelést. Sashi nem eszik, csak morog valamit válaszul. Az ő baja.
A gazdagon megpakolt tálca látványától összefut a nyál a számban, és éhes farkasként esek neki ebédemnek.
Rák koktél… hm, azt hittem, jobb. Annyit istenítik a gazdagok ételeit, hogy az ember elvárná, minimum a mennyekbe repüljön az ízüktől. Na, de ez? Nem adnám érte a hamburgerem, az száz. Azért elnyámmogom, ne mondják, hogy válogatok, és le is öblítem egy kis pezsgővel. Ah, ez aztán a luxus.
- Nem akarsz enni? – kérdezem Musashit, miközben minden erőm összeszedve, bajlódok egy kagyló kinyitásával.
- Nem – közli, és felém néz. – Mit csinálsz? – kérdi elképedve, küzdelmem láttán.
- Nincs ehhez egy használati útmutató? – nyafogom, és visszadobom a tányérra, a szerencsétlen jószágot.
- Add ide – morogja, és végre félre teszi papírjait.
Két szakszerű mozdulat, és a csillogó páncél megadja magát, én meg vigyorogva kapom be a rózsaszín husikát.
- A többit is – utasítom Sashit, aki erre felvonja szemöldökét. – Légyszi – teszem hozzá vigyorogva, látva, hogy kezd besértődni.
- Lehetetlen vagy – dünnyögi, de már bontogatja is a kis vackokat.
Átmászok az ülése szélére, karommal feje mögött támaszkodva, és figyelem mozdulatait. Ügyes, a fene sem gondolta, hogy ilyen egyszerű…
Elégedetten falatozom, és észre sem veszem, már az ölében ücsörgöm, elkapkodva kezéből a felém nyújtott falatokat. Micsoda idill.
- Egyél – nyújtok felé egy darabot, és mikor látom, hogy megdöbbenve rám pislog, kibújik belőlem a kisördög. Fogaim közé veszem a puha húst, és felé fordítom fejem. Elmosolyodik, és azonnal le is csap az ételre, na, meg néhány nyelés után, a nyelvemre is.
- Lehetetlen vagy – közli ismét, ahogy levegőhöz jut, de semmi neheztelés nem érződik hangjából.
A tálcát félretolva, elvackolom magam az ölében, és hagyom, hogy folytassa papírjai átnyálazását.
A csend megnyugtató függönyként ereszkedik ránk, és azon tépelődöm, hogy mikor is változott meg a véleményem róla. Már nem látom olyan sznob idiótának, mint néhány napja, és néha tényleg, egész emberi viselkedést is tud produkálni. Vajon jó ez így, hogy hagyom magam sodródni az árral? A papírok halk neszezése lassan álomba ringat, és halványan elmosolyodom, ahogy megérzem a hajamat simogató kezek érintését.
***
Ásítozva baktatok Sashi mögött, fél kezemmel a csomagom cipelve, mert én ugyan nem adom oda semmilyen hordárnak. Még a végén kipakolják.
Sikeresen átaludtam az út nagy részét, és csak leszálláskor ébresztett fel, hogy bekapcsolhassam a biztonsági övet.
Némi autókázás után, most itt vagyok egy puccos szálloda recepcióján, és unottan figyelem a jövő-menő embereket.
- Gyere – bök oldalba Sashi, és kénytelenkedve megindulok utána. – Ez a szobánk – motyogja, miközben az ajtót nyitogatja.
- A földszinten? Tényleg? Ennyire nem telik panoráma kilátásra az ötvenedikről? – epéskedem nyűgösen.
Becsattogva a lakosztályba azonban elhallgatok, és kistányér méretűre nőtt szemekkel iszom magamba a látványt.
Meseszép, elegáns és drága. Nagyon, nagyon drága.
Közelebb lépkedek az üvegajtóhoz, hogy kinézzek, és a látványtól ugrálhatnékom támad. Saját medence és meleg vizes fürdő!
- Tetszik? – lép mellém Sashi, és meg kocogtatja a fém karikát a nyakamban.
- Nem annyira, mint neked a láncom – fordulok felé vigyorogva, és választ sem várva, kiviharzok az ajtón.
Körbenézve megnyugszom, hogy tényleg magán fürdő, és ruháim ledobálva, fejest ugrok a medence hűs vizébe.
Isteni… a hullámok végig simogatják felhevült testem, és élvezettel úszok pár hosszt, majd a szélébe kapaszkodva figyelem, ahogy Sashi is kibaktat. Szó nélkül szabadul meg ruháitól, és csodálkozni sincs időm, már mellettem bukkan fel a vízben, haján gyémántként szikráznak az apró cseppek, és arcára kiül az élveteg vigyor, ami számomra nem sok jót sejtet. Azt hiszem, hülyeséget csináltam. O ó…
Ellökném magam a peremtől, de tenyere már csuklómon pihen, és egy könnyed mozdulattal ránt magához. Mellkasához préselve, kertelés nélkül csap le eltátott számra, és nyöszörögve hagyom, hogy újra végig csapjanak rajtam az érzések.
Combjaim alá nyúlva emel fel, és engedelmesen kulcsolom át lábaim dereka körül, hagyva, hogy kisétáljon velem a sekélyebb részbe.
Megint kezdődik… a forróság szétárad ereimben, és mohón csókolom, harapom ajkait, ujjaim a selymes hajtincsek közé bújtatva, és reszketve a vágytól, amit ilyen intenzíven, eddig csak ő tudott kiváltani belőlem. Elenged, és talpra állít, de reszkető térdeim épp, hogy nem csuklanak össze. Leül a medencében lévő kis padkára, a víz így csak mellkasáig ér, és magához húzva, ölébe ültetve folytatja tovább, amit elkezdett. Kezeim bebarangolják a széles vállakat, hátát és végül óvatosan megcirógatják sebeit.
Morogva markol hajamba, és nyakamnak érzékeny bőrébe karcolnak fogai. Megőrjít, és tudja is. Szemét… Zihálva hajtom hátra fejem, és kéjes mosolyra húzódik ajkam, ahogy nyelve, a lánc vonalát követve, rátalál mellbimbómra. Tényleg nagyon rákattant erre.
Péniszem kőkeményen ágaskodva préselődik az övéhez, és ösztönösen mozdítom meg csípőmet, bele nyögve az érzésbe, ami követi.
Felmorran, és fenekembe mélyednek ujjai, és, míg én tovább folytatom megkezdett szórakozásom, ő zihálva tolja belém egyszerre két ujját, és a fájdalomtól beletépek hajába. Lihegve nézek le rá, és az arcán tükröződő kéj, csak még jobban eszem veszi. Nyöszörögve tolom hátrébb fenekem, és nyakába hajolva várom, hogy belém hatoljon.
A feszítő fájdalom végig vág testemen, ahogy megérzem magamba csúszni férfiasságát, és nyakába harapva vonaglok meg, ahogy azonnal mozogni is kezd.
Felhördül, és mélyen ölébe nyom, majd combjaim alá nyúlva izomból felemel ismét. Teljes hosszával bennem mozog, egyre erősebben és gyorsabban, és közben csókol, ahol ér. Teljesen ránehezedve hagyom, hogy irányítson, és reszketve nyöszörgöm minden mozdulatára.
Szemeim előtt homályos folttá olvad a kert ezernyi zöldje, és elveszetten kapaszkodva, utolsó erőm összeszedve mozdulok meg én is. Csípőm lágy ringással, ellenkező ütemben mozdul, és még hallom a tüdejéből felszakadó hörgést, ahogy mélyen magára nyomva belém élvez, de aztán kikapcsol a tudatom, és átadom magam a gyönyörnek, ami izzó fémként olvasztja el testem és lelkem egyaránt.
|
| Tsunade-sama | 2012. 03. 21. 13:26:22 | #19986 |
Karakter: Ichikawa Musashi
Zakatoló szívvel vonulok vissza hálómba, és mielőtt meggondolnám magam, kulcsra zárom a szobájába vezető ajtót. A kulcsot a szekrényembe épített széfbe teszem, és remélem, hogy nem fogom idő előtt kivenni. Ökölbe szorított kezemmel nagyot ütök a szekrényajtóra. A fenébe!
A fürdőbe megyek, és türelmetlenül rángatom le magamról ruháimat. A farkam most is áll, és a délután történtek gondolatára, olyan merevedésem van, hogy ezt már nem hűti le a hideg víz. Beállok a zuhany alá, és míg hátamat jólesően masszírozza a vízpermet, tusfürdős tenyeremmel végigsimítom testemet. Isao... bárcsak itt lennél most, bárcsak a te kezed kényeztetne.
Képzeletem elragad, és végül ujjaim rátalálnak kőkemény péniszemre. Olyat teszek, amit már nagyon rég nem. A csempének támasztva bal kezem, lehunyt szemmel verem ki magamnak, és a nevét suttogom bele, kirobbanó gyönyörömbe.
Mi a fene van velem? Máskor hívnék egy prostit, megdugnám, és kész, hogy levezessem feszültségemet. De most őt akarom, csak őt. Bele fogok hülyülni.
Vizesen, és reszkető térdekkel támolygok az ágyamig. Belezuhanok, és nem érdekel, hogy nedves lesz az ágynemű. Aludtam már rosszabb fekhelyen is.
Hallom, hogy a szomszéd szoba ajtaja becsapódik. Szóval te is lefekszel?
Fejemre húzom takarómat, az Isaotól átszűrődő zajokat hallgatva alszom el.
***
Mire reggel észhez térek, és lebattyogok az étkezőbe, Isao és Haru már el is tűntek bevásárló körútjukra. Haru biztosan kikészül, mire végeznek, és hallgathatom a panaszait. Kicsit sajnálom őt, pontosan tudom, hogy Isao halálra fogja szekírozni. De nem árt, ha megszokja, mert nem áll szándékomban megválni a sráctól, sem most, sem később.
A Mercedest bocsájtottam a rendelkezésükre, aminek Misaki a sofőrje. Megbízható, és jóval fiatalabb Daisukénél, aki az én személyes sofőröm. Remélem, hogy kijönnek majd egymással.
Miután végzek a reggelivel, Takeshi siet elő, és elképedve mér végig. Szarul festhetek.
Igaz, hogy nem a megszokott öltözet van rajtam, csak vászonnadrág, és egy márkás póló a zakóm alatt. Hajamat elgereblyéztem úgy-ahogy, ma nem sokat adok külsőmre. A tegnap este rányomta bélyegét hangulatomra, és amúgy is, az irodába, vagy Keigóhoz nem kell kiöltöznöm.
- A kocsi előállt, Sashi dono - nyújtja át a táskámat, és kikísér az ajtón.
Biccentéssel köszönök el tőle, és hátradőlve nyújtózom el a bőrüléseken. Aludtam, de mégis fáradt vagyok. Lehunyom szemem, és arra gondolok, hogy lesz ebből délután küzdelem? Lejjebb csúszom, és kényelmesen elfészkelődöm.
- Az irodába! - szólok előre a sofőrnek, és szundikálok, míg megtesszük az utat.
A délelőtt hamar elszáll, telefonok, tőzsdei hírek, levelek. Nyújtózkodva kelek fel székemből, és megdörzsölöm arcom. Órámra nézek; Keigo délben vár. Muszáj beszélnem vele Kobayashiról. Ismét kocsiba vágom magam, Daisuke már tudja, hova vigyen.
A füstös bárban hajlongva fogad Mizuno egyik verőembere, és hátrakísér, az Ojabun irodájába. Nem mintha nem ismerném a járást, de a látszatra nagyon sokat adnak, így hagyom, hadd vezessen. Még jó, hogy a szememet nem köti be.
Kinyitja előttem az ajtót, és Keigo már kitárt karokkal siet elém. Szívélyesen kezet rázunk, és ekkor veszem észre, hogy Mizuno is a szobában van. Egy lépést tesz felém, és mélyen meghajol. Biccentek, neki ennyi is elég.
- Miben segíthetek, Sashi dono? - kérdezi az Ojabun, és kezével helyet mutat a széles bőrkanapén. Leülök, és szemem sarkából Mizunóra lesek. - Ó, ő maradhat - érti meg pillantásomat. - Teljesen megbízom benne.
- Értem - felelem, de cseppet sem vagyok nyugodt. - Akkor nem húzom az időt. Kobayashiról lenne szó.
- Ah, igen - bólint Keigo, és látom rajta, hogy képben van. De azt is észreveszem, hogy halántékán kidagad egy ér, míg érdeklődve néz rám. Valami nem stimmel. - Na, és mi a baj vele?
- Bepróbálkozott - mondom egyenesen, és ahogy összenéznek, látom rajtuk, nem újdonság számukra.
- És mit kíván, mit tegyek? - néz rám Keigo újra.
- Adjon szabad kezet - bököm ki feszülten, és érzem, bármennyire is jóban vagyunk, nem kéne félvállról vennem, hogy ő a Yakuza vezére.
Elgondolkozik, összehúzott szemmel méreget, és én állom a pillantását. Milyen kár, hogy nincs nálam a katanám, megnyugtatna.
- Rendben - feleli végül. Mizuno elégedetlen hangon nyikkan meg, de gyorsan elhallgat. - Ha ismét zaklatja, tegyen belátása szerint.
Keigo megint mosolyog rám, és én megkönnyebbülten viszonzom. Közben érzem, hogy hátamon végiggördül néhány izzadtságcsepp. Alig várom, hogy kint legyek innen. Tudom, ennél jobban nem feszíthetem a húrt, soha többé.
Hazafelé kibámulok az ablakon, és a napomon töprengek. Kobayashin, Keigón, Isaón... és emberi kapcsolataimon általában. Szeretetre vágyom, de mindig oda lyukadok ki, hogy a pénzem dominál. A pénzem, és nem én.
* **
Már a kocsiból kiszállva leveszem zakómat, melegem van. Az elém siető Takeshi szeme megakad pólóm ujja alól előtekergő sárkányomon. Annyiszor látta már, mégsem tudja megszokni.
- Hozz valamit enni a szobámba, és vidd be Isaóhoz a kardját - mondom, és arcán látom az aggódást. Talán ő az egyetlen, aki nem a pénzemért hajol meg előttem.
Hálómba érve ledobálom magamról átizzadt ruháimat, és a fürdőbe megyek. Most tényleg csak zuhanyozom, és mire végzek, az ebédem az asztalon illatozik. Törülközőmmel derekamon ülök le és látok neki, de ideges vagyok, nem tudok sokat enni.
Felpattanok, és előkeresem szekrényemből az edzésekhez viselt nadrágot, és egy fekete haorit. Felöltözöm, és lesietek a dojoba, hogy háromig elüssem az időt. Füstölőket gyújtok az oltáron, és kiszellőztetek, felmosok. Régen használtam ezt a helyet arra, amire való, kicsit szégyellem is magam miatta.
Elgondolkozom, éles karddal vívjunk-e, vagy csak sinaival? Esetleg bokutoval? Mindből van, a falon, és a tartókon. Végül is úgy döntök, legyen igazi a küzdelem. Kíváncsi vagyok, mit tud. Persze vigyázok, nem akarom, hogy megsérüljön, de egy éles helyzet hozza ki az emberből a legjobbat. Szinte látom, ahogy nekitámadok, és ő pirulva hátrál előlem. Megrázom fejem, és kényszerítem magam, hogy a harcra összpontosítsak, de nem megy.
Ebből elég!
- Uram, három óra - zökkent ki Takeshi gondolataimból. Így elszaladt az idő? De hol van Isao? Egyáltalán, hazajött már? Vagy meglógott?
- Merre van? - kérdezem komornyikom, és ő felnéz az emeleti ablakokra. Szóval már visszajöttek, még sincs itt. Ennyire laza, vagy ennyire fél. Vagy csak engem akar fel idegesíteni?
Elviharzok Takeshi mellett, és szobámba érve előkeresem a kulcsot a széfből. Kinyitom a hálóinkat elválasztó ajtót, és karba tett kézzel, hitetlenkedve dőlök a falnak. Alszik! Hirtelen felül, és motyogva dörgöli szemét.
- Mit akartam én csinálni?
- Talán kendózni a szabadságodért - felelem, holott a kérdést nem nekem szánta.
Meglepődve kapja felém a fejét.
- Már leselkedsz is, kéjenckém? - vág egy pofát, és elővillanó meztelen karjától légzésem felgyorsul. A fene vinné el!
- Ha nem, nem - próbálok közömbösnek mutatkozni, és elfordulok.
- Ácsi! Jövök már! - ugrik ki az ágyból, és a látvány teljesen letaglóz. Majdnem meztelen, csak alsónadrág van rajta, és az sem takar túl sokat. Maradj észnél, Musashi!
- Öltözz fel! - vetem oda végül, és otthagyom. Még egy perc, és tojok az egész küzdelemre, leteperem, és megdugom. De nem lehet, végig kell csinálnom.
Visszamegyek a dojoba, térdelve ülök sarkaimra, és mélyeket lélegezve igyekszem lenyugodni. Tekintetem az ajtón, szemembe lógó tincseim mögül lesem, mikor mozdul végre.
***
Mire megérkezik, már összeszedett, és küzdelemre kész vagyok. Végigmérem, és megállapítom, hogy öltözéke semmi tiszteletet nem tanúsít a kendo iránt. Lehet, hogy szereti a kardját, de nem vagyok benne biztos, használni is tudja-e.
Nézelődik kicsit, tetszik neki a dojo, mert arca egy pillanatra átszellemül. Aztán végre felém fordul.
- Megjöttem - közli halkan, és lehuppan velem szemben, katanáját a kezében szorongatja.
- Nem sietted el. A szabályokat ismered, gondolom.
- Igen - bólint, és látom, hogy halál-ideges.
Felállok, és jobbommal megmarkolom katanám nyelét.
- Kezdjük - vágok bele a közepébe, és kihúzom a kardot.
- Rendben - áll fel ő is, és ugyanígy tesz.
Felveszem kezdőállásom, a katanát jobb oldalt emelem fel, és bal kezemmel is ráfogok a markolatra. Jobb lábammal félig kifordulva lépek hátrébb, biztos támasztékot keresve talpamnak. Térdem enyhén behajlítom, és rezzenetlen arccal figyelem őt. Nagyjából utánozza beállásomat, de a kardja majdnem kiesik kezéből. Sokáig mocorog, mire biztos fogást talál magának. Úgy tűnik, mintha idegesítené nyugodt mozdulatlanságom. Ez új, én idegesítem őt?
Végül nem bírja tovább, és nagyot kiáltva ront rám. Könnyedén hárítom, és ugyanazzal a mozdulattal nyomom a markolatot bordái közé. Hátrál egy lépést, arcán fájdalmas grimasz. Mit hittél? Én komolyan veszem. Katanámat keresztbe fordítom arcom előtt, most én jövök.
Felülről csapok le rá, de kivédi, és tovább hátrál. Egy alsó vágás, ez majdnem közel volt. Elugrik, és zihálva próbálja meg elhárítani.
Ez már nem játék, összehúzom szemem, és alaposan végigmérem. Nem vagyunk egy szinten, nagyon vissza kell fognom magam, nehogy tényleg megsebesítsem. Azt hiszem, jobb, ha befejezzük.
Fejem fölé, és hátra emelem a kardot, bal kezemet kinyújtom magam elé. Nekem támad, és kivédem, a két fém szikrázva siklik egymáson. Elkapom kardot markoló csuklóját, és kirúgom alóla lábait. Nagyot nyekkenve zuhan a hátára, és én már rajta vagyok. Katanámat szétterülő fürtjei között döföm a padlóba, fejétől alig egy centire. Végre vége. Végre az enyém leszel.
Térdeim között érzem remegő lábait, jobb kezét feje felett a földre szorítom. Zihálva fogom még mindig a markolatot, és közel hajolva csak egyetlen szót suttogok.
- Vesztettél.
Lejjebb ereszkedem, tekintetemmel felfalom őt, eleresztem a csuklóját, és hajába túrok. Nem bírom tovább. Olyan erővel csókolom meg, hogy felnyögve adja meg magát, és nyitja szét ajkait nyelvem előtt. Helyes, már nem ellenkezel.
Hirtelen olyat tesz, amitől kihagy a szívem egy pillanatra. Átkarolja nyakam, és nyelvét az enyémhez simítja. Mi ez?
Felnyögök az érintésétől, és elszakadva szájától felemelkedem, hogy a szemébe nézhessek, de ő elvörösödve, lehunyt szemmel fordul el. Aztán megmoccan, és menekülne. Abból nem eszel!
Elvesztem maradék önuralmamat, és teljes súlyommal ránehezedve a padlóhoz szegezem. Vágytól reszkető kezeimmel bejárom testét, nem csak mellkasát, hanem lejjebb is. Izmos combjai alá nyúlok, és belemarkolok formás fenekébe. Nyelvemmel nyakát kóstolgatom, csípőmet az övéhez nyomom, és elégedetten mordulok fel, mikor megérzem álló farkát az én merevedésemhez simulni. Ő is kíván engem.
Szorosan húz magához, és mikor megcsókolom, nyelve rögtön a számba siklik. Farkam majd szétdurran, ha így megy tovább, szégyenszemre elélvezek. Miért van rám ilyen hatással?
- Elnézést - hallom meg Haru hangját, de igyekszem nem tudomást venni róla. Nem akarom abbahagyni.
- Elnézést a zavarásért, uram - ismétli titkárom, és végre erőt veszek magamon. - Azonnal beszélnünk kell.
- Tűnés - lihegem rekedten, és a pokolba kívánom Harut.
- Sajnálom, de az ügy nem tűr halasztást - motyogja, és látom már, nem tudom levakarni.
Mélyet sóhajtok, ránézek Isaóra, és még egy csókot lopok tőle.
- Folytatjuk - suttogom az ajkaiba, és feltápászkodom. Katanámat kihúzom a tatamiból, és hüvelyébe csúsztatom. Gyilkos pillantásommal keresztüldöföm Harut, aki zavartan tűnik el a dojoból.
De tudom, biztos jó oka van, hogy megzavart, így megadóan megyek utána. Ahogy behúzom magam mögött az ajtót, még utoljára rápillantok Isaóra. Mozdulatlanul, zihálva fekszik, és erőszakkal tépem el magam a látványtól. Akárki is mer megzavarni, kinyírom!
***
Dühösen robogok be dolgozószobámba, ahol Haru felém nyújtja a telefont. Kérdően nézek rá, felvonva szemöldököm, és ő hangtalanul formálja a szavakat: Kobayashi dono.
Tudtam.
Lehunyva szemem mélyet lélegzek, aztán elszántan veszem el a kagylót. Ezt a csatát is meg kell vívnom.
- Halló - szólok bele határozottan, és nevetés a válasz.
- Musashi, megvárakoztatott.
- Mit akar tőlem, Kobayashi? A múltkor elég érthető voltam. Vagy nem?
Leülök székembe, lábaimat felteszem az asztalra, és intek Harunak, hogy maradjon, és figyeljen. Megnyomom a ki hangosító gombot.
- Nos, egyértelmű volt - feleli a yakuza, és ismét kuncog. - De azt hiszem, én is. Azonban bármennyire is akartam fogást találni magán, nem sikerült. Úgy látszik, nincs köze az Ojabun üzleteihez. Azonban... - hallgat el, és én összenézek Haruval.
- Azonban? - kérdezem, és akaratlanul is megremeg a hangom.
- Azonban van valami a múltjában, amit el szeretne titkolni, igaz? - folytatja Kobayashi, és szemem összehúzva, ökölbe szorított kézzel állok fel.
- Mit akar? - sziszegem halkan, és tudom, hogy hallja felgyorsult légzésem. Nem tudok hazudni.
- Találkozzunk, most. Egyedül jöjjön.
- Hol? - kérdezem, és megmarkolom katanám nyelét.
- Magáért küldtem a kocsit, szerintem már ott van - kuncog újra, és bontja a vonalat.
Ebben a pillanatban hallom meg, hogy egy autó kereke csikorog a kavicson, és kinézve az ablakon, meg is látom a szürke Toyotát. Tudta, hogy belemegyek. Micsoda szemét alak!
- Mit fog tenni, uram? - néz rám reszketve Haru.
Igyekszem nyugodtnak mutatni magam előtte, bár belül majd felrobbanok.
- Elmegyek. Mit tehetnék mást?
Kifelé menet megszorítom titkárom vállát.
- Ha nem jönnék vissza... engedd el Isaót.
Haru meghajol, és én kisietek, hogy minél előbb túlessek ezen.
***
Egyenesen a rakpartra fuvaroz a sofőr, és egész úton nem szól hozzám. Megáll az egyik konténer előtt, és ahogy kiszállok, rögtön odébb is áll. Körülnézek, de nem látok senkit, ösztönöm viszont azt súgja, többen is szemmel tartanak.
A fémbódé ajtaja kinyílik, nagy sóhajjal lépek be, és szembe találom magam a vigyorgó Kobayashival. Gyors terepszemle, és nyolc, kardokkal és botokkal felfegyverkezett yakuza bérencet számolok össze. Kobayashi nem hagy sokáig nézelődni, felém indul.
- Örülök, hogy eljött, és hogy egyedül - szívélyeskedik. - Ha ilyen engedelmes marad, azt hiszem meg fogunk egyezni.
Lenyelem kikívánkozó válaszom, és nyugalmat erőltetve magamra, komolyan nézek apró szemeibe.
- Mit akar?
- Ez ön, Musashi, már megint a közepébe! Rendben - feleli, és egyik embere egy dossziét nyújt át nekem.
Lassan elveszem, és belelapozok. Szemem elkerekedik, de végül is erre számítottam. Becsapom a mappát, és visszaadom Kobayashinak.
- Ezzel akar zsarolni? - kérdezem, és szemem sarkából felmérem, ki hol áll. Innen nem jutok ki harc nélkül.
- Nos... Én inkább szeretném titokban tartani, hogy megölte a nagybátyját. Az ön neve feddhetetlen, kár lenne egy kamaszkori ballépéssel bemocskolni.
Ballépés?
- De, azért megpróbálja, ugye? - markolom meg kardomat. Mozdulatomra bérencei közelebb húzódnak hozzám.
- Működjön együtt velem, és elfelejtem - válaszolja, és már nem vigyorog.
- Nem tehetem - rázom meg fejem, és ő dühösen int felém.
Villámgyorsan rántom ki kardom, és elszabadul a pokol. Ketten-hárman támadnak egyszerre, de védek és hárítok, ugyanazzal a mozdulattal sebesítve meg őket. Ez most nem olyan, mint délután a dojóban. Komoly vágásokat ejtek a banda tagjain, és én sem úszom meg, bal felkaromat eltalálja egyikük. Végül csak Kobayashi marad talpon, dühtől remegve áll velem szemben.
Lecsapom katanámról a vért, és hüvelyébe tolom. Nem sokáig bírja metsző pillantásomat, mert ordítva ront rám. Elkapom felém lendülő öklét, és átdobom vállam felett. Nagyot nyekken a véres padlón, és fekve is marad.
Csak ennyi?
Elégedetlenül nézek szét, meglátom a földön a dossziét. Felveszem, aztán kezemet vérző karomra szorítva támolygok ki a levegőre.
***
Már késő este van, mire kikecmergek a taxiból házam előtt. Takeshi rohan le a lépcsőn, és majdnem elbőgi magát, ahogy rám néz.
- Fizesd ki a sofőrt - mondom neki, nem hagyva időt, hogy érzékenykedjen.
Sebem már nem vérzik, de tépett vagyok, és zilált. Még tartom magam, amíg a taxi lámpája eltűnik a sötétben, aztán szédelegve támaszkodom komornyikomra. Haru is felbukkan az ajtóban, arcán megkönnyebbülés.
- Isten hozta, uram - motyogja, és másik oldalamra lép, de eltolom segítő kezeiket. Már jobban érzem magam, és csak egy vágyam van: Isao.
- Hol van? - kérdezem, és Haru markába nyomom a dossziét.
- Már visszavonult - feleli Takeshi, és megpróbál az étkező felé terelni. De engem csak egyvalami érdekel.
Akarom őt! Most!
Felsietek az emeletre, és szobámban leteszem kardomat. Aztán egyenesen az ő hálójába megyek, véresen és tépetten állok meg az ágya mellett. Alszik.
Édesen fekszik az ágy közepén, a beszüremlő holdfény megvilágítja szép arcát, haja szétterülve csillog a félhomályban.
Gyönyörű.
Leülök mellé az ágyra, és máris reszketek a vágytól. Megsimítom arcát, és nevét suttogom.
- Isao.
Megrebben a pillája, és felpillant. Meglepődve néz rám, de aztán elmosolyodik.
- Hol voltál? - kérdezi, és ez a két szó boldoggá tesz. Tényleg várt rám.
- Nem érdekes - felelem, és fölé mászom, lerántva róla a takarót. Csak egy alsónadrág van rajta, és nagyot nyelve remegek bele a látványba. Tekintetemmel bejárom testét, aztán kezem is mozdul, és felmordulok, ahogy megérintem selymes bőrét. Ujjaim végigcsúsznak mellkasán, zihálva tapogatom meg láncát, és ráhajolva belecsókolom érzéseimet ajkába.
Ő is felnyög, hangjától gerincemen végighullámzik a kéj. Átkarolja nyakamat, és engedelmesen simul hozzám, nyelvét betolja számba.
Kezem lejjebb csúsztatom izmos hasán, és boxerjét kezdem lehámozni róla. Felemeli csípőjét, és hagyja, hogy megszabadítsam az alsótól. Megragadja ingemet, és letolja vállaimon, de félrefordulva szisszenek fel, mikor hozzáér bal karomhoz.
- Sashi - néz rám csodálkozva, és elmosolyodom. Először mondja ki így a nevem.
Ledobom az inget, és újra meg akarom csókolni, de eltol magától.
- Megsérültél? - kérdezi, és ujjaival finoman végigsimít a vágáson. Nincs most kedvem beszélgetni, türelmetlenül fekszem rá, és nyomom bele az ágyba. Elkapom száját, és beléfojtom a szót. Kicsit még tiltakozik, de aztán megadja magát követelőzésemnek. Élvezem, ahogy merevedésem ágyékának feszül, és kezem eléri ágaskodó péniszét.
Lihegve eresztem el száját, és nyelvemmel nyakát cirógatom, belecsókolok kulcscsontjának gödrébe, és lejjebb haladva mellkasán körözök, míg végül nem bírok magammal, és szenvedélyesen szívom meg bimbóját. Felnyög, és beletúr hajamba, másik kezét lecsúsztatja hátamon. Érintése nyomán perzselve kapok lángra, meztelen mellkasomat forró bőréhez préselem. Tapogató ujjai nadrágomon matatnak, türelmetlenül keresi az öv csatját. Egy pillanatra elszakadva tőle felemelkedem, és gyorsan megszabadulok a felesleges ruhadarabtól.
Újra ráfekszem, és súlyomat megérezve kéjesen sóhajt fel. Térdemet lábai közé fúrom, és belemarkolok fenekébe. Egyre lejjebb csókolom remegő testét, míg végre elérem merevedését, és megízlelem. Nyelvemmel türelmetlenül cirógatom a selymes bőrt, és duzzadt makkját a számba veszem. Felhördülve szívok rajta, és ő vállamnál fogva megpróbál ellökni, de nem sokáig tiltakozik, nyögdécselve tűri, hogy kényeztessem.
Egyre gyorsuló légzését hallva eleresztem, és combjait szétnyitva lejjebb csókolom, kezemmel szorosan markolom durranni kész farkát. Elérem bejáratát, és nyelvem végigsiklik rajta. Finoman körözök ánuszán, és becsúsztatom ujjamat. Megremeg, és ellenkezni próbál, de nem hagyom. Most már nem.
- Lazíts - utasítom őt, és érzem, önuralmam végképp elfogyott. Még egy ujjammal behatolok, és igyekszem megtalálni érzékeny pontját. Mikor rátalálok, felkiált a gyönyörtől, és pénisze megrándul kezemben. Kész, eddig bírtam.
Felemelkedem öléből, és lábai közé fúrom csípőmet. Megmarkolom combját, és felhúzom magamhoz, hogy még jobban hozzáférhessek. Szemében félelem tükröződik, de átölel, és magára húz, szája az enyémre tapad. Péniszemet bejáratához nyomom, és erőteljes lökéssel tolom belé. Félrekapja a fejét, és fájdalmasan nyög fel, tíz körmét a hátamba vájja, de nem lök el magától. Zihálva várok egy kicsit, aztán újra megmozdulok.
Beljebb csúszok szűk nyílásába, és szédülök a gyönyörtől. Forrón ölel körül, és én elveszve lüktetek benne. Újra és újra megmártózom csodás testében, csókjaimmal felfalom őt.
Egyre vadabb iramban teszem a magamévá, miközben szorosan átölelem, és érzem, ahogy pénisze hasamnak feszülve rándul meg minden döfésemre. Belém kapaszkodva, rekedten zihál, aztán hirtelen megmerevedik, és fülembe hörgi gyönyörét.
Hangja végigcikázik testemen, és zihálva, beleszédülve élvezek el én is. Csak lihegésünk töri meg a csendet, és én megdöbbenve pislogom ki a szemembe szökő könnyeket.
Isao... mit művelsz velem?
|
| Akira_chan | 2012. 03. 16. 13:45:29 | #19876 |
Karakter: Hasegawa Isao
Mi történik velem? Elveszetten kapaszkodok ingének finom anyagába, és eltolnám magamtól, de mégsem teszem. Nem az alku miatt, valami más, megmagyarázhatatlan furcsa érzés nem engedi, hogy ellökjem.
Összeszorított szemekkel hagyom, hogy vad csókjai végig perzseljék ajkaim, és ahogy nyelve számba tör, mély hangján felnyög. Basszus, ez nagyon nem lesz jó. Kellemetlenül fészkelődöm, és nem merek felnézni. Félek a látványtól, és félek, hogy talán még tetszene is.
Remegve nyúlok csuklója után, ahogy feljebb csúsztatja pólóm, de érintései letaglóznak, és kábultan hagyom, hogy végig simogassa testem. Ahol csak hozzám ér, felforrósodik a bőröm, és érzem, ahogy arcomat elönti a szégyen pírja.
Nem lehet, hogy így reagál rá a testem. Ez nem én vagyok… Félelmetes és mégis, fantasztikus érzés, ahogy a puha ajkak végig siklanak felhevült bőrömön, és egész testem reszket a vágytól, ami elemi erővel tör fel belőlem.
Egy határozott mozdulattal felrántja pólóm, és zihálva nyitom résnyire szemem, hogy lelessek rá. Egy pillanatig tűnődve méregeti a láncot, aminek karikája mellbimbómba van kapcsolva, de aztán elégedetten elhúzza száját, és köldököm fölé apró csókokat hint.
Meglepetten mordulok fel, és csak az utolsó pillanatban sikerül vissza fognom hangomat. Nem akarom, hogy tudja, mennyire jó, amit művel velem.
Lángolok, ég minden porcikám, ahol csak megérint, és reszketve akarnék többet, még többet, belőle.
Már nadrágom csatját kapcsolgatja, amikor egy zavart köhintés vágja keresztbe a kis afférunkat, és Sashi azonnal felemelkedik rólam. Míg Haru dadogva előadja, miért is jött, én igyekszem össze kaparni emberi mivoltom. Musashi végre lemászik rólam, és megkönnyebbült sóhaj tör fel mellkasomból.
- Ugye tudod, hogy csak időt nyertél? – néz rám. A fagyos szemekben, amióta megismertem, most először látok érzelmeket, és a vágy lángjai jól kivehetően kavarognak az acélkék íriszekben.
- Lehet, de azt jobban szeretném tudni, mennyit törlesztettem most? Csak hogy tartani tudjam magam a költségvetéshez – sóhajtok fel pimaszul, hogy leplezzem zavarom.
- Ezzel? Semmit, egy árva yent sem – érkezik válasza, egy lehengerlő, gonosz kis vigyor kíséretében.
Hogy csapna el a villamos, te sóher. Nincs igazság.
- Vacsoránál találkozunk, és végre pontot teszünk a huzavona végére – közli kimérten. Még utoljára végig mér, aztán elmegy Haruval.
Megsemmisülten dőlök végig a füvön, és arcom elé emelem tenyereimet. A nap, aranyló sugarai játékosan végig folynak ujjaim között, és valahol dalolni kezd egy madár, de nem érdekel. Most semmi nem érdekel, sem a kert, sem annak szépségei, csak fekszem magányosan és zavarodottan. Bőröm jólesően cirógatja a puha szellő, és a lüktető forrósság szép lassan elmúlik testemben.
Nem hittem volna, hogy valaha is megtörténhet. Ráizgultam egy férfira.
Erre a gondolatra aztán idegesen felülök, és lerángatom a még mindig feltűrt pólóm. A francba is, mi ütött belém?
*
A szégyenkezés mardosó érzése egyre inkább elfészkeli magát lelkemben.
Mert szégyellem, nagyon is szégyellem, hogy a testem így megadta magát, néhány csóktól és simogatástól. Ha csak eszembe jut, mit művelt velem, végig cikázik rajtam a bizsergés, és lángba borul az arcom.
Akár egy kislány, igen, mint egy hülye kamaszlány, úgy viselkedem.
Már az ágyon fekve, barátkozom a közelgő vacsora gondolatával, és próbálok kifogásokat keresni, de tudom, hiába való lenne ellenkeznem és itt maradnom a szobában.
Mártírokat is megszégyenítő sóhajok közepette vonszolom le magam az ebédlőbe, és megnyugodva nézek körbe. Még nincs itt. Szuper. Eszek és lelépek, amilyen gyorsan csak tudok. Nem mondhatja, hogy nem jöttem le, csak épp ő volt lassú.
Egy kis hiba csúszik azonban a számításaimba, mert alig látok neki a falatozásnak, megérkezik Sashi, és furcsán méregetve helyet foglal az asztalfőn.
- Ma voltam a lakásodon, elhoztam a cuccaidat – közli tömören, és érdeklődve méreget.
Próbálom adni, a megszokott énem, noha borzasztóan nehezemre esik most poénkodni, vagy egyáltalán beszélgetni. A közelsége megrémít, és csak még jobban felerősíti bennem, a délután történtek képeit.
- Na, végre, már épp ideje volt. Mindent elhoztál? – dőlök hátra székemen.
- Mindent. És felmondtam a bérletet is – hajtja oldalra a fejét, és meg mernék rá esküdni, hogy remekül mulat magában, szánalmas kis életemen.
- Még azt a patkánylyukat is sajnálod tőlem? Még jó hogy a katanám is itt van, mert menten kardomba dőlök – sápítozok színpadiasan, de szeme villanását látva lefagyok. – A katanámat is elhoztad, ugye? Hol van? – kérdezem idegesen.
Már megfordult a fejemben, hogy esetleg szólnom kéne, vagy legalább is megkérnem, hogy legalább azt engedje meg, hogy elhozzam. Nem tudok bánni vele, és jobbára csak díszként funkcionál, mégis fontos számomra. Nem úgy, ahogy egy harcosnak a fegyvere, számomra a kard egy emlék. Egy emlék, arról az emberről, akit a legjobban tiszteltem a világon. Apám öröksége, és már az én örökségem is.
- Nálam – válaszolja röviden, és nagyon nincs ínyemre, hogy azt várja el, könyörögjek a válaszaiért.
Na, de ha neki az kell, hogy beszéljek, ám legyen. Makacs és harcias énem újra beáll a régi kerékvágásba, és szemtelen vigyorral arcomon, méregetem asztalszomszédom.
- Remélem, visszaadod, hogy megvédhessem magam. Tudod, ahol most lakom, egy elmebeteg kéjenc próbálkozott be nálam – legyintek, és várom mit lép.
Arcizma sem rezdül, de látom, betalált a szövegem. Hehe, nesze neked.
- Vissza akarod kapni? Rendben. Van egy ajánlatom a számodra – törli meg szája szélét a szalvétával.
- Már megint? Mégis, milyen ajánlatot tehetsz még? – morgom ingerülten, és kezem megremeg a dühtől.
Ez az idióta játszik velem, és már kezd az agyamra menni. Mit képzel, meddig mehet el? Nem fogom sokáig tűrni, hogy szórakozzon. Megvehetett, megalázhat és ágyasnak használhat, de nem fogom hagyni, hogy a büszkeségem elvegye.
- Egyszerű – néz rám tűnődve. - Mivel te is kendózol, kihívlak egy párbajra. Ha nyersz, elengedem az adósságod, és azonnal elmehetsz. Még egy jobb lakáshoz is hozzájuttatlak.
Ez túl szép, hogy igaz legyen. Mire készülsz perverzkém?
- És, ha veszítek? – kérdezem össze húzott szemekkel.
- Akkor nem kéreted magad többé, hanem lefekszel velem – von vállat közömbösen.
Na, valami ilyen választ vártam. Mire is számíthattam volna? Ez annyira jellemző rá. Engem is úgy kezel, mint egy üzletet. Vagy nyer, vagy veszít rajtam, de az eddigiek alapján, pontosan tudhatja, mit csinál. Mégis csak profi, nem fektetne bele, egy veszteséges üzletbe. Nem tudom legyőzni, ezt én is tudom, de mégis. Két esélyes küzdelem, és nincs mit vesztenem. Ha nem megyek bele, akkor is megdug, de így, talán van esélyem elmenni innen.
- Rendben van. De mi a garancia, hogy ha nyerek, nem versz át? – kérdezem, és elszántan állom tekintetét.
- Csak a szavam – válaszolja, és ez elég is. - És még valami – int hirtelen. - Holnap Haru elvisz vásárolni, mert a ruháidat nem hoztuk el. Bármit megvehetsz, ami megtetszik, de elvárom, hogy elfogadható öltözék is legyen benne.
Egy pillanatig elemzem a hallottakat, és felcsillan a szemem. Rossz embernek adsz hitelkártyát haver. Az első dolgom az lesz, hogy veszek egy dob szerkót és az őrületbe kergetlek vele. Hehe, már látom is lelki szemeim előtt, hogy vérben forgó szemekkel kidob a házból, utánam vágva az ütőket, és soha többé nem akar majd látni. Áh, szép is lenne.
- Nagyszerű – térek vissza álmodozásomból. – És mit kell tudnom erről a Haruról? – érdeklődöm feltüzelve.
- Nagyon megbízható, lojális ember. Nem beszél sokat, és a munkájának él. Mindenben segítségedre lesz a vásárlás alatt – jellemzi beosztottját pár szóban.
- Szóval olyan jégcsap, mint te. Akkor kell egy erős hajszárítót is vennem, hogy felolvasszam – vidulok, és elégedetten figyelem, ahogy feláll.
- Holnap sok dolgom van. Délután háromkor várlak a dojoban – morogja és távozik.
Egy kisebb győzelmi táncot lejtek magamban, amiért sikerült elüldöznöm ezt az idiótát, és örömömben betolok még egy pohár bort. Eh, ez az igazi élet, meg tudnám szokni, csak ne lenne Sashi dono. Cehh, na, majd a dob mindent megold…
*
A reggelem fényes jókedvvel indul, és a ház előtt szobrozva várom az autót. Csípőre tett kezekkel figyelem, ahogy a Haru gyerek mellém slattyog, és savanyú képpel üdvözöl. Ne aggódj haver, én sem kedvellek téged.
A változatosság kedvéért, ma, „csak” egy fekete Mercedes áll meg előttünk, és se szó se beszéd, már vetődöm is az anyós ülésre.
Szegény sofőr ijedten pislog rám, de a kezdeti sokk után, viszonozza vigyorom.
- Nem ülhet előre – hajol be az ablakon Haru.
- Mert mi lesz? – forgatom a szemeim. – Inkább tedd be a segged, csak rád várunk.
A harag, ami kiül az arcára, roppant szórakoztató látvány, de nem sokáig élvezhetem, mert kivágja a hátsó ajtót, és beülve olyan hévvel csapja be, hogy a sofőr összerezzen. Szegény fickó, tropák az idegei.
Ki hajtunk a birtokról, és rákanyarodva az útra, megkezdődik életem legszebb délelőttje.
- Zene van? – kezdek turkálni a cd-k között, de semmi érdemlegeset nem találok.
- Milyen zenét szeretne? – sandit rám a sofőr, lenyitva a kesztyűtartót.
- Rock, punk… bármi ilyesmi – nézek rá reménykedve, és igen.
Már tolja is be az AC/DC felirattal fémjelzett korongot, és Haru rémülten ugrik egyet a hátsó ülésen, ahogy feldübörög az első szám.
Mire elérünk Shibuyába, már rekedtre nyivákolom magam, az időközben bemutatkozó, Misaki nevű, új haverommal együtt.
Haru, a gutaütés szélén ingadozva száll ki, ahogy leparkolunk, és megvetően méreget.
- Na, mi a? – vigyorgom, és ellépkedek mellette, majd megállok az üzlet, csillogó kirakata előtt.
- Semmi – morogja, és halántékát masszírozva betuszkol a puccos boltba. – Öltönyök balra.
Jobbra fordulva hagyom faképnél, és mit sem törődve az ordításával, beslisszolok a farmerekkel telepakolt polcok közé.
*
- Isao san, ezt talán mégsem kéne – csóválja fejét Haru, de leintem.
Vettem egy csomó klassz dolgot, és egy öltönyt is, mert abból már nem engedett, de ha Musashi azt mondta, bármit megvehetek, akkor nem fogom vissza magam.
- Ez lesz – teszem a pultra a fekete gitárt, és szélesen vigyorogva lengetem a hitelkártyát az eladó arcába.
Szóval ilyen könnyfakasztóan jó érzés, ha az ember megveheti azt, amit szeretne? Tetszik, el tudnám viselni ezt a létformát.
- Mi lesz még ebből – sápítozik kedvenc kocka fejűm, már kifelé menet.
- Majd meglátod – hümmögöm gonoszul, és berakom a kocsiba a szerzeményem. A ruhákkal és lábbelikkel telepakolt reklámszatyrok szinte beterítik a kocsi bel terét, de azért valahogy bepréselem, legújabb kedvencem.
- Mehetünk? – érdeklődik Misaki.
- Igen, irány a piercing shop – lendítem előre mutató ujjam.
- Igen is!
- Nem – tiltakozik Haru, de mikor látja, hogy senki nem ad a szavára, csalódottan hanyatt dől az ülésen.
A nem épp bizalomgerjesztő hely előtt kiszállok, és régi ismerősként robbanok be az üzletbe. Haru kétkedve követ, és bizalmatlanul szemléli a várakozókat és az eladót, aki szívélyesen kiropogtatja gerincem, ahogy megölel.
Kis huzavona után, egy újabb fülbevalóval gazdagabban szállok be az ülésre, és fáradtan adom áldásom, a hazamenés ötletére.
*
Álmosan pislogok, és nagyot nyújtózva forgatom körbe fejem. A vásárlás alaposan kifárasztott, és visszatérve a villába, ledőltem szunyálni, csak öt percre. Vagyis, nekem öt percnek tűnt, de a falon lógó óra szerint már elmúlt három.
Három, három óra… hm, olyan érzésem van, hogy valamit elfelejtettem.
- Mit akartam én csinálni? – dünnyögöm immár hangosan, és felülök az ágyon.
- Talán kendózni a szabadságodért – érkezik a válasz, és összerezzenve tekintek az ajtó felé.
- Már leselkedsz is, kéjenckém? – grimaszolok Musashi felé, aki láthatóan idegesen, az ajtófélfát támasztja.
- Ha nem, nem – von vállat és megfordul.
- Ácsi – vinnyogom, és kiszabadítom magam a takaróból. – Jövök már – állok talpra, és nagyot nyújtózom.
Nem szól semmit, csak bámul rám, elkerekedett szemekkel, és kezdem azt hinni, hogy elkapta egy szívroham.
- Öltözz fel – morogja végül rekedt hangon, és magamra hagy.
Magamra sandítok a tükörben, és bosszúsan állapítom meg, hogy immár kedvenc alsónadrágomat is meg ismertettem azzal a kukkolóval.
A fene egye meg, szóval ezért bámult…
Duzzogva rántom fel szekrényem ajtaját, és előkotrok egy fehér pólót, meg egy térdig érő rövidnadrágot.
*
Némi keresgélés után meg is találom a dojot, és félrehúzom a papír ajtót. Levetem a papucsot, és finoman rálépek a tatamira. A falakon néhány írás, egy kis oltár, kardtartó állványok és furcsa kisugárzás. Mindig is lenyűgöztek az ilyen helyek. Szinte érzem, hogy vibrál a levegő, el tudom képzelni az itt gyakorló harcosokat, ahogy fáradtságot nem ismerve edzenek, és igen, el tudom képzelni, hogy Musashi is egy ilyen kiváló kardforgató lehet.
Apropó Musashi…
- Megjöttem – motyogom, és leülök vele szemben.
- Nem sietted el – morogja feszülten. – A szabályokat ismered, gondolom.
- Igen – bólintok. Az elmélet megy, a gyakorlati rész már kevésbé, sajnos.
Megmarkolja kardját, és felemelkedik. Lenyűgözve veszem szemügyre a katanáját. Igazi műremek, akár csak az enyém.
- Kezdjük – szólal meg, és a penge előcsusszan a fekete hüvelyből.
- Rendben – állok fel én is, előhúzva kardomat.
Felvesszük a kezdő állást, és próbálom úgy markolni a nyelet, hogy ne láthassa, mennyire remeg a kezem.
Imádom a kendót, imádom a kardom, de ez a szeretet nem kölcsönös. Szegény katana, ha tudna, biztosan sírva szaladna most el, mert olyan bénán tartom, hogy az már nekem is szégyenletes.
Néhány mozdulat, helyezkedem és figyelem Musashit, aki teljes nyugalommal áll előttem.
Felsőbb rendű arckifejezése irritál, és sikeresen fel is húz, olyannyira, hogy csatakiáltásban kitörve, felé lendülök.
Kivédi a csapást és ellen támad, teljesen meglepve.
Csak védekezni és hátrálni vagyok képes, a folyamatos csapásokkal szemben, és nem áll túl jól a szénám. Egy utolsó, elkeseredett kísérletet teszek, és kitérve, felé suhintok a pengével, de mire feleszmélek, már ki is rúgja lábaim.
Kapálózva esek hanyatt, és rémülten rezzenek össze, ahogy a csillogó acél, fejem mellett szúródik a padlóba.
Musashi fölém hajolva, arcán ragadozó vigyorral, méreget, még mindig a kardot markolva.
- Vesztettél – suttogja halkan, és megsemmisülten szorítom ökölbe kezeim.
Legalább megpróbáltam, legalább adtam egy esélyt ennek. A szívem mélyén azonban pontosan tudtam, hogy ez lesz a vége.
Hajamba bújtatja ujjait, és egyre közelebb és közelebb hajol hozzám.
Testemen ismét végig hullámzik a forróság, és ahogy számhoz hajol, megdermedek.
Sóvárgó csókjai eltörlik bennem az ellenkezés csíráját is, és nyöszörögve adok utat nyelvének.
Kezemből kifordul a kard markolata, és még fel sem fogom igazán, mit művelek, karjaim nyaka köré fonódnak. Agyam lázas tiltakozása eltompul, és bátortalanul mozdítom előre nyelvem, végig simogatva vele az övét.
Felnyög, eltépi magát tőlem, és meglepetten néz szemeimbe. Nem tudom állni a pillantását. Lecsukom szemeim, és égő arcom elfordítom tőle. Nem lehet, hogy ekkora hülye legyek…
Mikor is hódoltam be neki, és adtam áldásom perverzióira?
Mozdulnék, de tenyere mellkasomra siklik és visszanyom a földre.
Tiltakoznék, de a nyakamat végig cirógató forró nyelvtől csak újabb nyögés csúszik ki számon. Tenyerei már hasam és combjaim simogatják, és ahogy teljesen rám nehezedik, merevedése az enyémhez feszül. Millió kis csillag táncol előttem, és megfeszült izmokkal kapaszkodom az izmos karokba, levegő után kapkodva. Nem lehet, ilyen a világon nincs.
Úgy érzem, felemészt a forróság, ami érintései nyomában jár, és elveim sutba dobva, agyam kikapcsolva rántom magamhoz még közelebb. Nyelvem azonnal szájába nyomul, és mohón csókolva simogatom végig széles hátát.
- Elnézést!
Ijedten pattannak fel szemeim, és elveszetten pislogok fel a plafonra, amikor tudatosul bennem, mit is műveltem.
Haru az ajtóban szobrozva néz ránk, idegesen igazgatva szemüvegét.
- Elnézést a zavarásért uram – néz főnökére. – Azonnal beszélnünk kell.
- Tünés – mordul fel Musashi ingerülten, még mindig rajtam fekve.
- Sajnálom, de az ügy nem tűr halasztást – hajol meg a titkár, és behúzza maga után az ajtót.
Ne mássz le rólam Sashi, könyörgöm, mert akkor rád kell néznem, és az most nem fog menni.
- Folytatjuk – mozdul meg, és egy utolsó csókot nyom számra.
Összeszorítom szemeim, és nem mozdulok, egészen addig, amíg meg nem hallom távolodó lépteit.
*
Későre jár, de mégsem tudok aludni. Csak forgolódom, és a félhomályos szobában kavargó árnyakat figyelem. A hold sápadt fénye becsorog az ablakon, és megpihen ágyam lábánál.
Oldalamra fordulva, számat harapdálva zakatol elgyötört agyam, és nem tudok napirendre térni délutáni viselkedésem fölött.
Hiába minden kifogás, magamnak nem hazudhatok.
Négyszázötvenkettő, négyszázötvenhárom, számolom a bárányokat, és ez legalább hatásos. Szempilláim elnehezülve rebegnek, és hamarosan már érzem is, ahogy magával ragad a megváltó álom, ahol nem kell gondolkoznom és mérlegelnem.
|
| Tsunade-sama | 2012. 03. 10. 14:46:03 | #19754 |
Karakter: Ichikawa Musashi
Megjegyzés: Akira channak
Sashi:
Testemen végighullámzik a vágy, ahogy a karomban tartom őt. Selymes haja égeti a bőrömet. Várom a válaszát.
Aprót biccent, és teste megfeszül. Elengedem tincseit, és állát megfogva, magam felé fordítom fejét. Gyönyörű a szeme, a szája, mohón iszom a látványt. Hm, elpirul. Milyen édes.
Nem bírom tovább, ráhajolok ajkára, és megcsókolom. Készen állok arra, hogy ellenkezni fog, de meglepetésemre megadóan tűri mohó mozdulataimat. Szája picit kinyílik, és nekem több sem kell, elégedett mordulással tolom be nyelvem ajkai közé. Óvatlanul engedek karom szorításán, és fájdalom hasít belém.
Nem megharapott?!
Felszisszenek, és ő kicsúszik kezeim közül. Mindenre elszántan fordul felém, és valami béna beállásba vágja magát. El is mosolyodnék, ha nem fájna piszkosul a harapás.
- Tényleg egy vadmacska vagy. Öröm lesz megszelídíteni téged - mondom neki, és megtörlöm vérző számat. A fenébe! Még az ingemre is jutott.
- Na ne szórakozz! - ordítja, és reszketve próbál keménynek látszani. Heh! Még neki áll feljebb.
- Fizettem érted, sokat.
Közel lépek hozzá, könnyedén elkapom csuklóját, és nagyot szorítok rajta. Feldühített, most igazán. Legszívesebben rámásznék, és beledöngölném a padlóba. Lehajtja fejét, és látom rajta, megértette végre, nincs sok választása. Okos fiú.
- Látom, felfogtad. Gondold meg, ha ügyes vagy, kicsit több, mint egy hónap alatt letudod a tartozást, és szabad ember vagy.
Elengedem, valahogy sikerül megnyugodnom. A bárpulthoz lépek, és iszom még egyet, hogy teljesen visszanyerjem hidegvéremet.
- Ja, persze. Neked mindegy - jön meg a szava. Megint dacosan néz velem farkasszemet. - Nem a te segged bánja, szó szerint.
Önkéntelenül is végigpillantok rajta, és tekintetem megpihen csípőjén.
- Ha viselkedsz, nem foglak bántani.
Legalábbis ezt mondom, és nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjak, hiszen minden attól függ, mit értünk bántás alatt. Nem válaszol, csak dühösen néz.
- Most elmehetsz - küldöm el, amíg még ura vagyok magamnak. - Gondolkodj, és holnap várom a döntésed.
***
Miután sietve eltűnik az étkezőből, még iszom egyet, de érzem, nem lesz jó éjszakám. Itt már csak a virágaim segíthetnek.
Leteszem az üres poharat, és felmegyek az emeletre. Szobája ajtajában megállok, és elfog a kísértés, hogy bemenjek, és semmivel sem törődve leteperjem, de nem teszem.
Nahát, kezdek türelmes lenni! Amire mesterem sem tudott ránevelni, arra egy ilyen irritáló, nagyszájú alak fog megtanítani? Lehet.
Elindulok a folyosó végébe, ahol a hatalmas szekrényből kiválasztok néhány vázát. Újra a földszintre megyek, lefelé menet összeakadok Takeshivel.
- Még ébren van, Sashi dono? - kérdezi, és ránéz a kezemben cipelt vázákra. Csak biccentek, tudja jól, hova megyek.
- Hát akkor, jó éjt, uram - hajol meg, és én lesietek a lépcsőn.
Hűvös levegő bizsergeti a bőröm, ahogy keresztülvágok a hátsókerten, és benyitok a dojoba. Leteszem a vázákat, közben megszabadulok ingemtől, és a földre dobom. Most lazítani akarok.
Katanámat leemelem tartójáról, és szeretettel húzom ki hüvelyéből. Kimegyek a holdfényben fürdő kertbe, és találomra nyesem meg a bokrokat, közben eszembe jut Isao kardja.
Ő is kendózik, de még egyszer sem kérdezte meg, elhozatnám-e lakásáról katanáját. Nem veszi komolyan? Hülye kérdés, semmit sem vesz komolyan.
Beviszem a dojoba a virágokat, leülök a padlóra, és míg rendezgetem a csokrokat, a történteken jár az eszem.
Miért nem tudom egyszerűen csak behajtani rajta az adósságot, úgy, mint bárki máson? Idegesít, bosszant, és feldühít. Nem fél tőlem, sőt! Harcba száll velem. Én meg kerülgetem az összetűzést, mert nem akarom bántani.
Nagyot sóhajtva pottyantom a csokrot az egyik vázába. Szörnyű lett! Elhúzom a számat, de rögtön meg is bánom.
A rohadt életbe, ez fáj!
Óvatosan nyúlok ajkamhoz, érzem, hogy felduzzadt a harapás helyén. Nagyszerű! Pont ez hiányzik a holnapi találkozómra.
Kinézek a nyitott ajtón a csillagos égre, és próbálom kitalálni, mennyi lehet az idő. Mindegy is, le kéne feküdnöm, ezért otthagyom a dojot, és szobámba megyek. Most veszem csak észre, hogy még mindig katanámat markolászom, de már nem viszem vissza. Ruhástól zuhanok az ágyba, csalódott vagyok, és dühös. Isao… Teljesen meghülyítesz!
***
Összetörten és ziláltan ébredek, és kitámolygok a fürdőmbe. Gyors zuhany, hajmosás, és meztelenül állok a szekrényem előtt, ruháim közt válogatva. Vászonnadrágot veszek fel, hozzá, üzleti tárgyalásokon viselt, hagyományos szamuráj ingemet. Nedves hajamat csak ujjaimmal gereblyézem el, utálok fésülködni. Felkötöm kardomat is, és az órára pislantok. Már kilenc múlt... Igyekeznem kell.
Lerobogok az lépcsőkön, Haru már az ajtóban vár, a limo is az udvaron. Beülünk a kocsiba, és már indulnánk, mikor Takeshi szalad oda, és behajol a nyitott ablakon.
- Sashi dono, nem reggelizik?
- Nem, Takeshi, elaludtam. Majd eszem a belvárosban.
Haru fagyosan pillant a komornyikomra, és előrekopog a sofőrnek, hogy induljunk.
- A tárgyalás előtt van még egy kis dolgom - mondom titkáromnak, aki neheztelve néz rám. Nem szereti, ha borítom jól felépített időbeosztását, de megszokhatta már kiszámíthatatlanságomat, mert engedelmesen biccent.
- És hová megyünk, uram?
- Ide - nyújtom át a cetlit, amin Isao címe van. Haru előreadja a sofőrnek, és papírjaiba mélyed. Csendben tesszük meg az utat a lakásig.
A bérház vigasztalan látványt nyújt. Néha még most sem hiszem el, hogy már nem kell ilyen helyen laknom.
Megkeresem a házbiztos irodáját. A középkorú férfi meglepődve mér végig, errefelé biztosan nem mászkálnak ilyen elegáns szamurájok. Nem is kérdezősködik, kije vagyok Hasegawa sannak, elfogadja, hogy felmondom bérleti szerződését. De mikor közlöm vele, hogy a lakásba is be akarok menni, felháborodva tiltakozik.
Tudom, mire megy ki a játék, és valóban; csak addig okoskodik, amíg le nem teszek elé egy köteg százast. Rögtön hajbókolva vezet fel az emeletre, és nyitja ki az ajtót. Odabent semmi sem változott. Haru kelletlenül segít a sofőrömnek összeszedni Isao cuccait. Könyvek, filmek, képregény-gyűjtemény, ruhák…
Nem, a ruhák nem kellenek. És a kard. Azt én viszem.
***
Kobayashi dono már az étteremben vár. Ő is a yakuza egyik beosztottja, Mizuno alá tartozik, de még nem régen van a szervezetnél. Kíváncsi vagyok, vajon mit akarhat?
Kölcsönös üdvözlés, és pár semmitmondó szó után leülünk az asztalhoz, felütöm az étlapot, és rendelek. Gyomrom megkordul, jelezve az elmaradt reggelit. A pincér azt sem tudja, hogyan szolgálja fel az ételt, halál ideges. Vagy engem ismer, vagy a yakuzát.
Kobayashi ingerlékenyen küldi a fenébe, végre kettesben maradunk. Kettesben? Nem. Biztos vagyok benne, hogy nincs egyedül.
Pár falat után megunom, hogy asztaltársaságom engem fixíroz, leteszem a pálcikákat, államat kézfejemre támasztom, és szúrós tekintettel nézek a szemébe. Rossz előérzetem van.
- Elárulja, miért hívott ide? - szegezem egyenesen neki a kérdést.
- Bele a közepébe? Legyen - feleli, és a tárgyra tér. - Segítsen nekem tisztára mosni a pénzemet.
Nem lepődöm meg, valami ilyesmit vártam.
- Nem - mondom kertelés nélkül, és elmegy az étvágyam. Hátradőlök a székben, és jobb kezemmel megmarkolom katanám nyelét. Ez kissé megnyugtat, de azért szemem sarkából szemmel tartom a többi vendéget.
- Nem? - kérdezi ő meglepve. - Pedig az Ojabunnak szívesen megteszi, igaz?
Úgy érzem, nem tartozom magyarázattal, így nem felelek. Semmi köze hozzá, milyen viszonyban vagyok Keigóval, de a becsületemre kényes vagyok. Kezd feldühíteni.
- Nos, rendben - folytatja ő, és magabiztos vigyora mögül elővillannak sárga fogai. Gusztustalan. - Akkor elintézem, hogy az adóhatóság belepiszkáljon az ügyeibe.
Fenyeget? Engem? Jó vicc.
- Kobayashi - állok fel kardomat markolva. - Azt hiszem, nem tudja, mit beszél. Ezért megbocsájtok, de jobb, ha leszáll rólam.
Megnyúlik a képe, ahogy fordulok, és otthagyom. Látni fogom még, érzem, nem olyan fickó, aki csak úgy feladja.
A tulajdonos hajlongásától kísérve vonulok ki az étteremből, a kocsiban Haru lázasan írogatva görnyed papírjai fölé. Alig várom, hogy otthon legyek, és lássam Isaót.
***
Ahogy kiszállok a kocsiból, Takeshi már ott van. Türelmetlenül intek Harunak, hogy menjen a dolgára, aztán komornyikomhoz fordulok.
- Isao merre van?
- A kertben láttam utoljára, a halastónál, Sashi dono - mondja meghajolva, és én kezébe nyomom a kardomat. Ő az egyetlen, akire rá merem bízni.
- Pakoljátok ki a cuccait, de a katanáját az én szobámba vigyétek - nézek el a kert felé, és meg sem várom Takeshi válaszát. Türelmetlenül indulok a hátsó udvarba.
Ahogy megpillantom, megállok, és csendben nézem őt. Testhez álló pólót visel, és ahogy a tó fölé hajol, haja lágyan hull előre, karján és hátán megfeszülnek az izmok. Gyönyörködöm benne egy darabig, aztán mellé lépek.
- Tetszik ez a hely? - kérdezem, és megrezzen hangomra. Észre sem vett. Nagyon elgondolkozhatott.
- Igen - válaszol röviden, és hátra sem néz.
- Én alakítottam ki, a kedvenc helyem.
Próbálok barátságos lenni, elvégre nem az ellenségemnek akarom őt. Leülök mellé a fűbe, és nem bírom megállni, hogy ki ne mondjam, amit gondolok.
- Gyönyörű hajad van.
Kezem önkéntelenül mozdul, és beletúrok loboncába. Érintésemre összerándul. Ajjaj, ez nem jó jel. Egy tincset ujjaim köré tekerek, és arcomhoz érintem, olyan, mint a selyem.
Ő továbbra is feszült és gyanakvó. Na, essünk túl rajta!
- Mi a válaszod? - nézek rá komolyan, és eleresztem a haját.
- Harmincnégy együttlét, egyel sem több - feleli, és majd felrobban. Ennyire nehéz lenne? Biztosan az, látom rajta, ahogy kezét ökölbe szorítja, és nem néz rám. Összehúzott szemmel méregetem, és testem követelőzése szinte fáj.
Elszakad bennem a cérna. Tegnap este óta vágyom a csókjára, és az se érdekel, ha újra megharap.
- Rendben - karolom át, és teljes súlyommal leteperve döntöm el a fűben.
Észbe kapni sincs ideje, lecsapok a szájára, és mohón csókolom. Ingembe mar, egy pillanatig el akar lökni magától, de aztán hagyja, hogy nyelvemmel behatoljak ajkai közé. Hm... Élvezettel nyögök fel. Sok pasival akadt már dolgom, de ilyen édes csókja senkinek sem volt.
Bal karomra könyökölve, félig lecsúszok róla, hogy jobbommal végigsimogathassam tökéletes testét. Megremeg, és elkapja a csuklóm, de aztán észbe kap, mert elenged, és tűri, hogy pólóját felgyűrjem, és alábujtassam kezem.
Észvesztően izmos a hasa, selymes a bőre, és olyan hévvel csókolom, hogy fáj a tegnapi harapásának helye.
Felemelem a fejem, és bele akarok nézni a szemébe, de ő rögtön félrefordul, ahogy kiszabadul a csókból. Arca lángol, és én zihálva csúsztatom tenyerem egyre feljebb.
Hirtelen megakadok a láncban, ami nyakából kígyózik pólója alá.
Hol a vége? Tapogató ujjaim meglepetten találják meg, jobb mellbimbójában.
Ezt látnom kell!
Felrántom a trikót, és élvezettel járja be tekintetem izmos mellkasát. Ráhajolok, és vágytól reszketve csókolom meg köldöke fölött. Érzem, farkam már úgy áll, mint a győzelmi zászló. Én tudom csak, mennyi munkám van benne, hogy türelmes legyek, és nem akarok nekiesni, de nem bírom tovább. Míg ő félrefordított fejjel rándul össze minden érintésemre, én egyre jobban elvesztem önuralmamat.
Megfogom nadrágján az övet, hogy kicsatoljam, mikor köhintést hallok.
Tudom, ki az, aki így mer megzavarni. Mélyeket lélegezve emelkedek fel, és nézek hátam mögé.
- Haru - szólalok meg, és hangom furcsán rekedt. - Mit akarsz?
Szegény alig mer megszólalni.
- Asahara és Nozaki urak keresték telefonon. Sürgős az ügy.
Miért pont most? Behunyom szemem, és titkáromat egy intéssel küldöm el. Arcom megfeszül, dühös vagyok, és csalódott. Isao mozdulatlanul fekszik, de hallom megkönnyebbült sóhaját.
- Ugye tudod, hogy csak időt nyertél? - kérdem tőle, és végre rám néz.
- Lehet, de azt jobban szeretném tudni, mennyit törlesztettem most? Csak hogy tartani tudjam magam a költségvetéshez - pimaszkodik újra.
Elvigyorodom. Elvigyorodom? Már másodjára, mióta itt van.
- Ezzel? Semmit, egy árva yent sem.
Miközben kelletlenül feltápászkodom, elsápadva kerekedik el a szeme. Azt hitte, elaprózom?
- Vacsoránál találkozunk. És végre pontot teszünk a huzavona végére.
Megigazítom haorimat, ami szétcsúszott az ölelkezés közben, és igazítok kényelmetlen helyzetben álló farkamon is. Szép lesz ezek után dolgozni.
Ujjaimmal elrendezem rakoncátlan tincseimet, és otthagyom őt, hadd gondoljon, amit akar.
Én már tudom, mit fogok tenni, hogy végre az enyém legyen.
***
Az íróasztalomnál ülök, ismét elfáradva. Néha úgy érzem, jobb lenne megint az utcán élni, ahol csak annyi dolgom volt, hogy meglegyen a mindennapi vacsorám. Apropó, vacsora. Órámra nézek, már elmúlt hat. Ideje beszélnem vele.
Ahogy belépek az étkezőbe, ő már ott ül, és vígan falatozik. Megáll az eszem, mintha mi sem történt volna. Egy pillanatra felnéz, és összevillan tekintetünk, de aztán tömi magát tovább.
Nem állsz velem szóba? Majd én beszélek.
- Ma voltam a lakásodnál - közlöm vele, miközben megrakom a tányérom zöldségekkel. - Elhoztam a cuccaidat.
Végre abbahagyja az evést, és hátradől a székében.
- Na, végre, már épp ideje volt. Mindent elhoztál?
- Mindent. És felmondtam a bérletet is.
Megrökönyödik egy pillanatra, de hamar visszavág.
- Még azt a patkánylyukat is sajnálod tőlem? Még jó hogy a katanám is itt van, mert menten kardomba dőlök.
Eszedbe jutott, hogy kardod is van? Nem reagálok semmit a beszólására, mire elbizonytalanodik.
- A katanámat is elhoztad, ugye? Hol van?
- Nálam - felelem, és nekiállok enni. Rövid válaszom nem tetszik neki, mert nem elégszik meg vele.
- Remélem, visszaadod, hogy megvédhessem magam. Tudod, ahol most lakom, egy elmebeteg kéjenc próbálkozott be nálam.
Lenyelem a falatot, és fagyosan nézek a szemébe. Kezd elegem lenni.
- Vissza akarod kapni? Rendben. Van egy ajánlatom a számodra.
- Már megint? Mégis, milyen ajánlatot tehetsz még? - vág a szavamba, és igyekszik lazának tűnni, de keze reszket az asztalon. Persze, megígértem neki, hogy ma dűlőre jutunk. De erre biztos nem gondolt.
- Egyszerű - mondom halkan, hogy nagyon kelljen figyelnie minden szavamra. - Mivel te is kendózol, kihívlak egy párbajra. Ha nyersz, elengedem az adósságod, és azonnal elmehetsz. Még egy jobb lakáshoz is hozzájuttatlak.
Meglepődik, végre komolyan vesz, és előredőlve hallgatja, mit akarok.
- És ha veszítek?
Gonosz vigyorra húzom a szám. Persze hogy veszíteni fogsz.
- Akkor nem kéreted magad többé, hanem lefekszel velem.
Elvörösödve hajtja le a fejét. Percekig csendben van, ami nála nagy szó. Végül elszántan néz rám.
- Rendben van. De mi a garancia, hogy ha nyerek, nem versz át?
- Csak a szavam - nézek vissza komolyan, és ő bólint. - És még valami. Holnap Haru elvisz vásárolni, mert a ruháidat nem hoztuk el. Bármit megvehetsz, ami megtetszik, de elvárom, hogy elfogadható öltözék is legyen benne.
Szeme felcsillan, szinte bánom, hogy korlátlan költekezésre hatalmaztam fel.
- Nagyszerű - vigyorog szemtelenül, aztán titkáromról kérdez. - Mit kell tudnom erről a Haruról?
Sóhajtva szólok pár szót jobb kezemről, és ő egyre jobban örül a hallottaknak.
- Szóval olyan jégcsap, mint te. Akkor kell egy erős hajszárítót is vennem, hogy felolvasszam.
Leteszem a villámat, és felállok az asztaltól. Tekintetem végigsiklik felsőtestén, pólója alatt kirajzolódik a lánc. Nagyot nyelek, ahogy eszembe jut, hol is van a vége. Mélyet lélegzem, mielőtt megszólalok.
- Holnap sok dolgom van. Délután háromkor várlak a dojomban.
Megfordulok, és kimegyek, mielőtt saját magam viszem csődbe a tervemet. Fáradt vagyok, és feszült, azt hiszem, most rám fér egy hideg zuhany.
|
| Akira_chan | 2012. 03. 10. 13:34:33 | #19750 |
Karakter: Hasegawa Isao
Megjegyzés: Tsunadénak
Újra a limuzinban ülünk, és ujjaimmal térdemen dobolva feszengek.
- Ott vagyunk már? – kérdezem türelmetlenül.
- Igen, ott a házam – hümmögi felém sem nézve, és mutató ujjával az üvegre bök.
Kimeresztett szemekkel tapadok az ablakra, és a felsejlő villa körvonalait észlelve, csodálkozva fel csuklok. Ez igen, tud élni. Egy kisebb palota felé közelítünk, és gondolataimban összevetem a saját kis lakásom képét ezzel a gyönyörűséggel. Talán mégsem lesz olyan rossz itt melózni. Legalább nem kell a csótányokkal hadakoznom, mint eddig.
Egy finom kanyar, a hatalmas fémrácsos kapu kitárul, és az apró, fehér kövekkel leszórt úton, a fekete autó kerekei surrogva visznek minket egészen a főbejáratig.
A lépcsősor tetejéről egy fekete öltönyös komornyik siet le, és tisztelettudóan köszönti Musashit. Sashi dono? Ó anyám, ezzel még fogom cikizni, csak legyen rá alkalmam.
- Kifelé – hajol le hozzám, és némi kínlódás árán, kievickélek a kocsiból.
Ámulok és bámulok, de azért sem fogom kimutatni, mennyire lenyűgöz a hely. A sofőr elhajt, és számat elhúzva sandítok Ichikawa felé.
- Hm, csak ennyit sikerült összelopnod? Azt hittem, a yakuzával barátkozni jövedelmezőbb – morgom orrom alatt, és várom a hatást, ami nem marad el.
Idegesen mered rám, és felém nyúlna, hogy megragadjon, de a gondviselés segítségemre siet egy szemüveges, karót nyelt alak képében, aki minden bemutatkozás nélkül közli, Musashinak dolga van.
- Takeshi megmutatja, hol van a szobád. Rendezkedj be nyugodtan, a vacsoránál megbeszéljük, hogyan törleszted az adósságodat. Ja, és rendesen öltözz fel – morogja fagyos hangon, és mély levegőt véve még utoljára végig mér, aztán magamra hagy.
- Bunkóság a ruha alapján megítélni valakit Sashi dono – motyogom halkan, hogy ne hallja.
- Kövessen – hajol meg előttem a komornyik, és fapofával az élre állva kísér be a hatalmas házba.
Ajkaim harapdálva kapkodom a fejem, nem tudok betelni a látvánnyal. Fantasztikus, elegáns és mégis kimért stílusú berendezés. A falakon szebbnél szebb képek, gondolom, mind eredeti lehet. Felkaptatok a tört fehér színű márványlépcsőkön, és megállok Takeshi san mögött.
- Ez az ön szobája. Helyezze magát kényelembe, vacsora pontban hatkor – darálja, és meghajolva magamra hagy.
Kétkedve tárom szélesre a sötét tölgyfa ajtót, és állam ismét a padlón koppan, ki tudja hányadszor már ma. Egy óriási szoba, közepén hatalmas francia ággyal, egy tükrös asztallal, beépített szekrényekkel, és puha, sötétkék perzsaszőnyeggel a padlón. Ej ha, ilyen puccos helyen sem aludtam még.
Ledobom a táskát, amit eddig Takeshi cipelt, és hitetlenkedve forgatom fejem. Ráhuppanok az ágyra, majd ugyanazzal a lendülettel fel is ugrom, és feltépem az egyik ajtót.
Fürdőszoba… Saját fürdőszoba. Zuhany fülke, süllyesztett kád miegymás, halvány rózsaszín árnyalatokkal díszített márványborítás, hatalmas, faragott szélű tükör… aj, jaj, valami nem stimmel.
Egy szimpla cselédnek nem ilyen szoba dukál, szatén ágyneművel és saját fürdővel. Idegesen hátrálok ki a helységből, és megpróbálkozom a másik ajtóval is, de nem sokra jutok. Zárva van.
Bajban vagyok, érzem. Szédelegve ülök le az ágy szélére, és próbálok rájönni, mi értelme ennek az egésznek. Több variáció is felötlik, de valahogy egyik sem túl meggyőző. Gondolataimból kopogás szakít ki, és rekedtes hangon adok engedélyt a belépésre.
Takeshi libeg be, karján egy öltönnyel, amit a szekrény króm fogantyújára biggyeszt, majd egyetlen szó nélkül távozik.
Fintorogva kelek fel, és állok meg a ruhadarab előtt. Két ujjammal összecsippentem a sötétkék zakó puha anyagát, és tűnődve veszem szemügyre a többi kiegészítőt is. Igazi finom darabok, selyem nyakkendő és ing, és puha, bőr cipő. Na, nem…
Nem tudom, minek hozott ide, és nem tudom mi lesz a munkám, de előbb megyek ki a kertbe kapálni és füvet nyírni, mint, hogy naphosszat ebben a borzalmas szerelésben feszengjek.
Idegesen avatom fel a fürdőt, és még a kellemes zuhany sem tud ellazítani. Derekamon egy aprócska törölközővel, ballagok ki a hálóba, és táskám széleit megemelve, szakszerűen kiszórom a ruháim a szőnyeg kellős közepére.
Némi válogatás után aztán magamra kapom az alsót, egy kiszaggatott, kopott farmert, és belebújok a fekete atléta pólóba, ami épp, hogy a köldökömig ér. Megborzolom a hajam, de most nem fogom össze, hagyom, hogy lágyan hátamra simuljon, és elégedetten veszem szemügyre magam, az egész alakot mutató tükörben. Pazar látványt nyújtok, remélem, ennyitől már agyvérzést kap az a jégcsap, és leléphetek innen.
Óvatosan kémlelek ki a folyosóra, és úgy osonok, mint egy betörő, holott semmi rosszat nem tettem. A szembe jövő cselédlányok megbámulnak, majd mélyen meghajolva adnak utat, és ettől csak még idegesebb leszek.
Egy nagy gombóccal a torkomban érkezem meg az ebédlőbe, és azonnal szembe találom magam Musashival. Unottan tolja félre az újságot, és leplezetlenül végig mér.
- Hol az öltönyöd? Nem vitte fel Takeshi? – kérdezi, és pechemre, nem kap rohamot ruházatomtól.
- De, felhozta, csak nem úri pingvin vagyok, hanem tépett vadmacska – vigyorgom rá szemtelenül, és elégedetten hallgatom, ahogy a légzése felgyorsul.
Levetem magam a bársonyborítású székbe, és nyál csorgatva kezdem pakolni a kaját tányéromba. Ha ki is nyír, legalább eszek egy jót még, utoljára.
- Beszélnünk kell – szólal meg, és hangjából kiérzem a feszültséget.
Felkel, és italt kever magának, gondolom, hogy lenyugodjon kicsit, az előző sokk után.
- Tudom, életem végéig gályázhatok neked – hümmögöm, és megpróbálok még egy szelet husit a számba tömni.
- Rajtad múlik, mennyi időbe telik, hogy visszafizesd. Minden egyes alkalomért egy millát vonok le az adósságodból – néz felém elgondolkozva, és a falat megakad a torkomon.
Kezdődik… pontosan értem, miről van szó, mégis, remélem, hogy tévedek.
- Alkalom? Csak nem valami egyházi szertartásra gondolsz? – próbálom poénra venni a szavait, de agyamban már hangosan sípol a vészcsengő.
- Nem. Azt akarom, hogy a személyes szolgálatomba állj. Nappal és éjjel is. Bármikor…
Pont ettől a választól féltem.
- Mint egy belső cseléd? De ugye nem gondolod, hogy szobalánynak öltözve takarítom a lakásod? – heccelem, hátha, a pimaszságomtól elmegy a kedve a dologtól.
- Nem vagy vicces – jegyzi meg komoran, és feláll.
- Nem is annak szántam. Nem áll jól a tanga – vonok vállat, és leteszem a villát.
Mellém lép, és elkapja a csuklóm, úgy ránt fel magához. Ijedten meredek a szürke szemekbe, és tiltakozva tolom el magamtól izmos testét, hogy megfordulva, olajra lépjek. Gyorsaságom azonban cserben hagy, és reszkető térdekkel amúgy sem könnyű futni. Hajamba markolva állít meg, és fájdalmasan felszisszenek, ahogy magához húz. Mellkasa hátamnak simul, érzem szívének vad lüktetését, és próbálom feldolgozni, amit mond.
- Most már érted, mire gondolok? – kérdezi halkan. Lehelete végig perzseli nyakam és fülem, és minden izmom megfeszül.
Értem, hogyne érteném. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, de reméltem a csodát, ami most elmarad.
Csak egy apró bólintásra futja erőmből, és remegve hagyom, hogy állam alá nyúlva, maga felé irányítsa fejem. Szemeiben furcsa csillogással figyeli zavarom, és fogalmam sincs, miért borul lángba arcom, közelségétől.
A köztünk lévő távolság vészesen fogy, és ahogy megérzem ajkaimon az övét, valami furcsa, eddig ismeretlen érzés száguld végig testemen. Összeszorított szemekkel tűröm, hogy tegyen, amit akar, és megadásom észlelve, nyelve számba siklik. Furcsa érzés, ijesztő és különös, de nem érek rá elemezgetni. Ahogy enyhül a szorítás, már tépem is ki magam az izmos karokból, és búcsú ajándékként még szájába is harapok.
Szemét állat. Szikrázó szemekkel, támadó állásba vágom magam, és várom, mi fog történni. Elfutni nem tudok, felesleges is lenne próbálkoznom. Több őr védi a házat, mint a Shogunt, esélyem sincs elszökni.
Ösztönszerűen nyalom végig ajkaim, és a vér fémes íze kissé elrettent. Az ő vére… bassza meg…
- Tényleg egy vadmacska vagy – morogja dühösen, kézfejével vérző száját törölgetve. – Öröm lesz, meg szelídíteni téged.
- Na, ne szórakozz velem – ordítok rá, és teljesen elfelejtem, milyen kiszolgáltatott helyzetben is vagyok.
- Fizettem érted, sokat – lép felém, és elkapja csuklóm.
Szemei haragosan villognak, és szorítása egyre erősebbé válik. Nincs esélyem ellene. Lecsapom a fejem, hogy ne lássa arcomon, mennyire tisztában vagyok a lehetőségeimmel. Vagy engedek neki, vagy megöl, vagy még rosszabb… vissza ad a yakuzának.
- Látom felfogtad – enged el, és újra az italos pulthoz lép. – Gondold meg, ha ügyes vagy, kicsit több mint egy hónap alatt letudod a tartozást és szabad ember vagy.
- Ja, persze. Neked mindegy. Nem a te segged bánja, szó szerint – emelem fel fejem dacosan, és vicsorogva állom tekintetét.
- Ha viselkedsz, nem foglak bántani – von vállat, és gonosz mosolyra húzódik szája.
Mizuno, ő is így nézett rám mindig, ha meg akart nevelni… ezek mind egyformák. Azt hiszik, pénzért bármit megkaphatnak, és nem érdekli őket mások érzése.
- Most elmehetsz – int az ajtó felé. – Gondolkodj, és holnap várom a döntésed.
Bólintok, és amilyen gyorsan csak tudok, ki imbolygok az étkezőből.
***
Fáj a fejem… Morcosan fúrom arcom a puha párnába, és eljátszadozom a szökés gondolatával.
Alig aludtam valamit az éjjel, csak a történtekre tudtam gondolni, és arra, hogy még soha nem voltam ilyen szar helyzetben. Nem akarok kurva lenni, és nem akarom, hogy egy játékként bánjon velem, amit ha megun, eldobhat, de nincs sok választásom. Nem olyannak tűnik, akivel lehetne alkudozni, és tett róla, hogy ne legyen lehetőségem visszakozni.
Megtörten sóhajtva kelek fel, talpaim csiklandozzák a szőnyeg bolyhai, és a hatalmas ablakokon át, szinte vakítóan folynak be a meleg napsugarak.
Ennyi volt, viszlát, szép és hetero élet. Az, az… asszem hetero.
A tegnapi csók emlékei még mindig intenzíven élnek agyamban, és már a zuhany alatt állva tűnődöm azon, hogy mégis miért nem undorodom az egésztől. Nem volt sok kapcsolatom, jobban mondva, szinte egy sem. Futó kalandok csak, nőkkel, és valahogy nem is emlékszem rá, hogy jó volt e, vagy sem. Nem értem, és magamat sem.
Megrázom a fejem, és elzárom a csapot. Felesleges ilyesmiken agyalnom, van nagyobb bajom is jelenleg.
Felitatom magamról a tündöklő vízcseppeket, és szobámba baktatok. Nem is nézem, mit veszek fel, csak gépiesen öltözöm.
Végül nagy levegőt véve, azzal a szilárd elhatározással lépek ki, hogy megrontásomért cserébe, tutira ki idegelem azt a perverz disznót.
- Hol van a gazdid? – morogom Takeshinek, ahogy a hallba érek.
- Sashi dono? – pislog rám meglepetten.
- Az – hagyom rá.
- Az irodában, a belvárosban – közli, és szánakozóan végig mér. – Kérem, ne nevezze őt így. Sashi dono remek ember, és igazán jó lelkű, ön is rá fog jönni.
Gúnyosan forgatom meg szemeim és válasz nélkül hagyom a pingvint. Még, hogy jó lelkű? Röhejes…
***
Egész nap lődörögtem, mint egy holdkóros. Bejártam a ház minden zugát, és rájöttem, mit rejt a szobámban, a zárt ajtó. A kedvenc kéjencem hálóját. Hát nem nagyszerű? Egybe nyíló szobák…
Gr, az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot.
Alig ettem valamit, noha a szakácsnő valami fenséges ebédet készített, és erővel meg is akart tömni, mondván, hogy túl vézna vagyok. Alapjában véve, a személyzet, de még a testőrök is kedvesek velem, csak egy ember rontja el az egészet…
Feltérdelek a selymes pázsiton, és mutató ujjammal kis hullámokat borzolok a halastó felszínén. Ez a legszebb hely az egész birtokon.
Csendes és szemkápráztató kert rész, eldugva a kíváncsi szemek elől, szinte észre sem vettem először, az ide vezető ösvényt. Mindenfelé virágok, színes összevisszaságban keretezik a tavacskát, és néhány juharfa biztosítja az árnyékot, amik alatt egy kerti pagoda árválkodik. Olyan nyugodt és meghitt itt, hogy legszívesebben örökké itt maradnék, és élvezném a madarak dalát, a bogarak zümmögését és a színes aranyhalak kecses táncát.
- Tetszik a hely? – zökkent ki az idillből egy mély hang, és megrezzenek. Pont te nem hiányoztál ide…
- Igen – válaszolok halkan, hátra sem fordulva.
- Én alakítottam ki, a kedvenc helyem – folytatja a szövegelést. Meglepően bőbeszédű ma.
Mellém telepszik, és felém sandít, de nem foglalkozom vele. Szórakozottan igazgatom a csuklómon lévő láncot, és megérezve ujjait hajamba siklani, majdnem felkiáltok.
Csak nyugi Isao, szokj hozzá, hogy te vagy az új játék baba. Mély levegő, relaxálj…
- Gyönyörű hajad van – simogatja meg fejem, és óvatosan kezébe vesz egy hosszú tincset. Ujjai köré tekeri, majd puhán arcához simítja, én meg totál lefagyok. Kétkedve figyelem szemem sarkából, és most annyira másnak tűnik, mint tegnap este.
Majdnem emberi, és majdnem aranyos, ahogy a hajammal játszik. Hogy mi? Aranyos? Na, nem, nem ment el az eszem, Musashi minden, csak nem aranyos. Egy számító sznob, aki szexre akar kényszeríteni.
Mintha csak fejembe látna, elengedi a hajam, és felém fordulva, komoly tekintettel rám mered.
- Mi a válaszod? – kérdezi halkan, tárgyilagos hangnemben.
- Harmincnégy együttlét, egyel sem több – morgom idegesen, és ökölbe szorítom kezeim.
Eladtam magam… micsoda kis szuka lettem. Anyám most biztos büszke rám. Pontosabban, ha anyám nem cseszi el, most nem tartanék itt. Változtatni azonban nem lehet a múlton, és mindennek dacára, szerettem őt.
- Rendben – sóhajt fel Musashi, és mondanék még valamit a feltételekről, de a testem már dől is, és riadtan kapálózva markolom az első dolgot, ami kezembe akad, történetesen az ő ingét.
Hanyatt dönt és fölém hajolva, minden finomkodás nélkül esik neki ajkaimnak, én pedig összeszorított szemekkel fékezem indulataim, és csak magamban káromkodva hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell.
|
| Tsunade-sama | 2012. 03. 06. 20:34:19 | #19674 |
Karakter: Ichikawa Musashi
Sashi:
- Amióta az eszemet tudom, meg kellett harcolnom mindenért. Az életemért, a pénzemért, a kapcsolataimért. Ezért nem érdekel, ki mit gondol, a partnerem marad, Keigo. Tehát eljövök, ha bármikor úgy akarja.
A yakuza egyik szórakozóhelyén, a főnök, a barátom, pazar irodájában ülök, kényelmes bőrfotelben. Nem tudom, hányadszor mondtam ezt el neki. Ojabun... Kemény és kegyetlen... és mégis, ezek a szavak jól esnek a lelkének.
Látogatásom véget ér, felállok, és lesöpröm zakómról a láthatatlan porszemeket. Megigazítom mandzsettagombjaimat - mindig ügyelek a tökéletes megjelenésre, főleg, ha üzleti tárgyalásokra megyek. Keigo udvariasan kísér ki, a kijárathoz vezető folyosón nem jár senki.
Ahogy elhaladunk az egyik zárt ajtó előtt, odabentről pufogás, és elfojtott nyöszörgés hallatszik ki. Kérdően nézek Keigóra, felvonva szemöldökömet. Elmosolyodik. Sejti, miről lehet szó, és hát valljuk be, én is... az utcán nőttem fel. Máskor simán elnézek a tettlegesség felett, hiszen én sem riadok vissza az erőszaktól, ha a helyzet megkívánja, de most úgy érzem, be kell mennem.
- Megnézné? - kérdezem Keigót.
- Biztos valami adóst puhítanak - feleli mosolyogva, de valamit megláthatott arcomon, mert elkomolyodik. - Ha szeretné...
Benyit az ajtón, én pedig követem. Odabent Mizuno ül foteljében, arcán elégedett vigyor.
Két verőlegény ütlegel egy, a földön kuporgó alakot. Nem tudom eldönteni, nő-e vagy férfi, csak hosszú haját látom, ahogy nekem háttal térdel, és karjait a feje köré fonja.
- Mi folyik itt? - kérdezi Keigo, és az emberei egyszerre fordulnak felé.
- Elnézést, uram - mondja Mizuno, és a két gorillával együtt földig hajolnak.
Mindig lenyűgöz, ez a fajta félelemmel vegyes tisztelet, ami az Ojabunnak jár. A földön kuporgó most hátranéz. Férfi…
A szívem megdobban... hiszen gyönyörű. Ahogy pillantásunk találkozik, látom, milyen dacosan néz, még ebben a helyzetben is. Mintha nem is az életével játszana. De aztán sziszegve feláll, és meghajol ő is.
- Késedelmi kamat? - kérdezi humorára találva Keigo, a felegyenesedő Mizunot.
- Igen, Ojabun - sama. Csak egy kis lecke. Már máskor is elmaradt a fizetéssel. Semmiből sem tanul…
Látom, hogy a pasas Mizunót bűvöli. Nem tudja, most mire számítson. Na, majd én meglepem. Hirtelen ötlet, de kimondom, amire gondolok.
- Mennyivel tartozik?
- 34 millió - feleli Mizuno, és gúnyosan húzza el a száját. Én nem nevetek vele.
- Kifizetem - lépek előrébb, és előveszem csekk könyvemet. Ha már belekezdtem, nem fogom félúton meggondolni magam.
- Uram, biztos ön ebben? - kérdezi Keigo, és fejét csóválja, de nem tiltakozik. Tudja, hogy mennyire kiszámíthatatlan vagyok... és mennyire makacs.
- Teljesen - bólintok, és a fotel mellett álló asztalhoz lépve, megírom a csekket.
Odaadom Mizunónak, aztán rápillantok a pasasra. Korábbi dacos pillantásának nyoma sincs, úgy áll ott, mint akit fejbe vágtak. Hát, sikerült meglepnem.
***
A két verőlegény kitereli őt limuzinomhoz, én még váltok pár szót Keigóval. Miután megtudom a címét, én is beülök, sofőrömnek adom a cetlit, és intek, hogy menjünk. Adósom a bőrülésen hátradőlve a szája szélét rágja, úgy bámul engem. Úgy teszek, mint akit, cseppet sem érdekel, és kibámulok az ablakon, de szemem sarkából nagyon is jól látom, hogy méreget.
- Valami nem tetszik? - mordulok rá végül, és ő zavarba jön. Hm... Elpirult.
- Hasegawa Isaónak hívnak - motyogja. – Köszönöm, hogy kisegített.
Köszöni?
- Ichikawa Musashi, és nem önzetlenségből tettem - felelem, és felé fordulva végigmérem őt.
Ezüstszőke haja a derekáig ér, és összefogta ugyan copfba, de néhány kósza tincs arca körül hullámzik. Alacsonyabb és vékonyabb nálam, de a testhezálló pólója alatt látszik, hogy izmos. A szeme mézbarna, és észvesztően hosszúak a pillái. Szája keskeny, és ahogy harapdálja, egészen kipirosodott. Ruhája egyszerű, sőt, inkább szegényesnek mondanám. Fülében piercing, fülbevaló, bőrszíjak és láncok a nadrágján is, és a nyakában egy fémkarika, melyről egy újabb lánc tűnik el valahol a pólója alatt. Nem az én stílusom, és mégis... élvezet nézni őt.
- Ichikawa? Az, az Ichikawa, akinek több nagyvállalata, és külföldi kirendeltségei is vannak? - tátja el a száját. Hát, újra megleptem.
- Igen - bököm ki egyenesen. - Ami azonban fontosabb, hogy ezentúl nekem fogod törleszteni az adósságod.
Hirtelen mellbe vágja a dolog, majdnem elmosolyodom, ahogy szeme elkerekedik. De aztán ellazul.
- Rendben - mondja, és vállat von. Ennyire mindegy?
- Összeszeded a cuccaidat, és az én házamban fogsz lakni. Nem szeretnélek szem elől téveszteni - mondom neki, hogy el ne bízza magát.
- Pazar - forgatja a szemeit. - Nincs is jobb a házi őrizetnél.
Nehéz eset. Sóhajtva túrok bele hajamba, és legyintek.
- Szabadon jöhetsz - mehetsz, nem zárlak be - mondom, mert nem akarok vitatkozni. Megállunk, és kinézek az ablakon. - Itt laksz?
Ő csak bólint, és kimászik a kocsiból. Meglepődik, mikor látja, hogy követem. Belépünk a lakásába, és ismerős környezet fogad.
- Bocsi a rendetlenségért - mondja, és lerúgva cipőit, eltűnik a hálószobájában.
Rendetlenség? Volt idő, mikor örültem volna egy ilyen rendetlen lakásnak is... Az ajtónak támaszkodva jártatom szemem végig a szobán. Pillantásom megakad egy katanán, ami tartóján pihen. Szép mívű kard. Ez érdekes...
- A te kardod? - kérdezem, és ő bólint. - Kendózol?
- Nem, ezzel darabolom a zöldségeket a leveshez. Hülye kérdéseid vannak.
Újabb pimasz megjegyzésétől ökölbe szorul a kezem. Letegezett... Rám néz, és pillantásom beléfojtja a szót. Ebből elég.
- Nem tűröm az ilyen visszaszólásokat - közlöm vele fagyosan, anélkül hogy felemelném a hangom. Tudom, hogy kisugárzásom elég ahhoz, hogy megfélemlítsek bárkit... Nem kell kiabálnom.
Kifordulok a szobából és a folyosóra megyek. Felhívom komornyikomat és közlöm vele, hogy hosszabb távra vendégem lesz. Kiadom utasításaimat az elkövetkező időre, és épp végzek, mire Isao megjelenik, és gúnyosan vigyorogva zárja be lakását. Úgy látszik, nem fél tőlem... ez új nekem.
Elindul előttem, és én szemem rajta tartva követem a kocsimhoz.
***
A limuzinban ülünk ismét, és hozzám igyekszünk. Próbálok nem ránézni, inkább azon tűnődöm, mi történt velem? Sosem bánok meg semmit, de most nem vagyok biztos benne, jól tettem-e, hogy fellobbanó ösztöneimre hallgattam. Gyönyörű a pasas... De idegesítő.
- Ott vagyunk már? - kérdezi unott képpel. Kibámulok az ablakon, úgy felelek neki.
- Igen. Ott a házam.
Most ő is meglátja. Nyikkan egyet, és majdnem mosolyra fakaszt önkéntelen megnyilvánulása.
Házat mondtam? Kastélyt kellett volna. Na, ehhez mit fogsz szólni?
Sofőröm leparkol a kavicsos feljárón a bejárat előtt. Komornyikom, Takeshi lesiet a lépcsőkön, és hajlongva nyitja ki a kocsi ajtaját.
- Sashi - dono, üdvözlöm itthon!
Kiszállok, de Isao nem mozdul.
- Kifelé! - hajolok be a kocsiba, és intek Takeshinek, hogy fogja a csomagot. Komornyikom kérdezés nélkül teszi a dolgát.
A szöszi közben újra magára talál, látom, arcára visszatér a dacos kifejezés, ahogy végignéz a házon. A sofőröm elhajt a limóval, és Isao megfordulva az udvart is szemügyre veszi. Nem tudja megállni, hogy meg ne szólaljon.
- Hm, csak ennyit sikerült összelopnod? Azt hittem, a yakuzával barátkozni jövedelmezőbb.
Egy pillanat alatt elszáll az agyam. Ez elevenembe talált, kényes vagyok a becsületemre. Összehúzott szemmel nézek rá, úgy látszik az a fajta ember, aki nem ért a szóból. Közelebb lépek, és fölé magasodva már éppen meg akarom ragadni a karját, mikor feltűnik személyi titkárom, Haru, és közli, hogy rengeteg telefont kell elintéznem. Isaóhoz fordulok, lenyelve indulatomat. Majd később lerendezem.
- Takeshi megmutatja, hol van a szobád. Rendezkedj be nyugodtan, a vacsoránál megbeszéljük, hogyan törleszted az adósságodat. Ja, és rendesen öltözz fel - mérem végig fagyosan.
Nem várom meg újabb megjegyzését, titkárom után felsietek a lépcsőn, de azért még utánam dünnyög... szerencséjére már nem hallom, mit.
***
Késő délutánig intézem ügyeimet.
Ingatlanok, tőzsde, külföldi üzleteim... belefáradok, mire az utolsót is elintézem.
Nagy sóhajjal dőlök hátra kényelmes fotelomban, és megmasszírozom tarkómat, majd nyújtózkodva fel állok, és a kandalló feletti órára pillantok. Hat óra, vacsoraidő.
Fekete ingemen megigazítom a munka közben kioldott gombokat, de nyakkendőmet már nem veszem fel. Zakómat hanyagul a vállamra dobom - itthon én is lazítok a gyeplőn. Belépek az étkezőbe, és látom, hogy Isao még nincs itt. Remélem, nem késik. Halálom a pontatlanság. Lezuttyanok székembe, és átfutom az odahelyezett újságokat. Halk lépteire figyelek fel, és közömbösen nézek fel az árfolyam táblázatból. Mi ez? Hát tényleg nem ért a szóból?
- Hol az öltönyöd? - kérdezem tőle halkan. - Nem vitte fel Takeshi?
- De, felhozta, csak nem úri pingvin vagyok, hanem tépett vadmacska - vigyorog rám.
Érzem, hogy halántékomon kidagad egy ér.
Mesteremre gondolok, és arra, hogy mindig a türelmet hiányolta belőlem. Milyen igaza volt.
Közben Isao leül az asztalhoz, és válogat a hidegtálak finomságai között. Nyeregben érzed magad kölyök, de majd én lelohasztom a jókedvedet.
- Beszélnünk kell - szólalok meg, és összehajtom az újságomat.
Felállok az asztaltól, és a bárpulthoz lépve italt keverek magamnak. Ő csak tömi a fejét... Éhes lehet.
- Tudom, életem végéig gályázhatok neked - feleli tele szájjal, és csak a szeme sarkából néz rám.
- Rajtad múlik, mennyi időbe telik, hogy visszafizesd - mondom, és nem folytatom. Megvárom, amíg kérdően néz fel rám. - Minden egyes alkalomért egy millát vonok le az adósságodból.
Olyan értetlen képet vág, hogy az már majdnem vicces. Behunyom szemem, és fejcsóválva ülök vissza az asztalhoz.
- Alkalom? - kérdezi újabb falattal szájában. - Csak nem valami egyházi szertartásra gondolsz?
Megrázom a fejem, és belevágok a közepébe.
- Nem. Azt akarom, hogy a személyes szolgálatomba állj. Nappal és éjjel is. Bármikor…
Ha azt hittem érteni fogja a célzást, tévedtem. Egy pillanatig elgondolkozik, aztán vigyorogva néz a szemembe.
- Mint egy belső cseléd? De, ugye nem gondolod, hogy szobalánynak öltözve takarítom a lakásodat?
Ennyire nem érti, vagy teljesen fel akar bosszantani?
- Nem vagy vicces - felelem, és más választásom nem lévén, felállok, hogy gyakorlatban mutassam meg, mit akarok.
- Nem is annak szántam - vigyorog továbbra is. - Tényleg nem áll jól nekem a tanga.
Megállok mellette, és meglepődve néz fel rám. Karjánál fogva rántom fel a székről, és át akarom ölelni, de felháborodva lök el magától.
Na, végre rájöttél már, hogy komolyan beszélek?
Az asztal túloldalára lép, de nekem ez nem akadály. Utána nyúlok, és hátat fordít, hogy kislisszoljon az ajtón. Hosszú haja hullámzik a levegőben, ahogy megfordul, és én belemarkolok. Tincseit öklöm köré tekerem néhányszor, és visszarántom magamhoz. Szorosan átkarolom, és ahogy háta mellkasomhoz simul, érzem, hogy elönt a forróság... Megdermedve zihál, és menekülni próbál, de erősebb vagyok. Füléhez hajolok, és halkan belesuttogok.
- Most már érted, mit akarok?
|
| Akira_chan | 2012. 03. 05. 22:06:49 | #19649 |
Karakter: Hasegawa Isao
Megjegyzés: Tsunade-samának
Isao:
A tapsorkán lassan elcsendesül, és az igazgató úr lesétál az emelvényről. Feszengve igazgatom meg nyakkendőm, és hálát adok az égnek, hogy vége a ballagási műsornak. Ez a tanév is gyorsan elmúlt, szinte észre sem vettem.
Gratulálok a diákoknak és amilyen gyorsan csak tudok, kimenekülök a teremből. Nem bírom az ilyen népünnepélyeket, és úgy érzem, megfulladok ebben az átkozott öltönyben. Még a fülbevalóimat is kivetette velem a diri, és megfenyegetett, hogy viselkedjek.
Nagyot sóhajtva lazítok nyakkendőm csomóján, és hunyorogva fürkészem a vakító kék nyári eget. Szabadság… rám fér már.
***
Kettesével szedem a lépcsőket és beérve a lakásomba, azonnal látványos vetkőzésbe kezdek.
Huss… csak úgy repül a zakó, ing és nyakkendő, jelezve az utat egészen a fürdőig. Egy gyors zuhany után felrántom magamra kedvenc farmerom és trikóm, és a tükör előtt állva kibogozom kócos tincseim. Annyiszor megfordult a fejemben, hogy le kéne vágatni már ezt a loboncot, de valahogy nem visz rá a lélek. Imádom a hajam, olyan szép és csillogó, hogy vétek lenne megválni tőle. Bele vigyorgom a tükörbe, és néhány szakszerű mozdulattal visszapattintom a függőim is.
Tökéletes. Ez vagyok én, és ilyennek szeretem magam. Nem vagyok önimádó, a világért sem, csak épp szeretem, ha szép vagyok. A szépség fogalma azonban mindenkinek mást jelent, de már megszoktam az utcán rám csodálkozó tekinteteket.
Végezve, magamhoz veszem tárcám, és beleugrok az elnyűtt torna csukámba. Van még egy kis dolgom, mielőtt ténylegesen is át tudnám magam adni, a szabadság édes kísértésének.
Ledobogok a lépcsőkön, és az utcára érve, orromra biggyesztem a napszemüveget. Lazán, zsebre vágott kezekkel indulok neki a hőségtől vibráló utcának, és agyam lázasan kattogva veszi számba a lehetőségeket.
Nincs elég pénzem… jó vicc, soha nincs. Most azonban a semminél is kevesebbel kell gazdálkodnom, hála a tanévzáróra befizetett kisebb vagyon miatt. Még, hogy a tanárok jól élnek… nevetséges. Bár, meglehet, hogy csak én vagyok ilyen nyomi, és nem értek a spóroláshoz. Na, mondjuk, ha a yakuza kutyái lihegnek az ember nyakába, nem egyszerű félre tenni a fizetésből…
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben, nyitok be a kis lokálba, és azonnal képen töröl a cigarettafüst mardosó illata. Ó, hogy én mennyire imádom ezt a lepukkant bűnbarlangot.
Leveszem a szemüveget, mert a félhomályos bárban semmi szükség rá, és a pultnál vigyorgó srác felé intek. Az bólint és eltűnik, én meg nekidőlök az egyik üres asztal szélének. Nem kell sokáig várnom, és két derék darab, talpig feketében lévő fickó jelenik meg a pult mögötti ajtóban.
- Helló fiúk – vigyorgom lezserül, holott magamban már reszketek.
- Mozdulj – mordul rám a duó alacsonyabb tagja.
Megvonom a vállam, és melléjük sétálva hagyom, hogy nem túl szívéjesen elkísérjenek egy hátsó szobába. Már ezerszer jártam itt, és ismerem a helyet, sajnos. Egy barátságos lökés után, kis híján behasalok az elegánsan berendezett szobába, és dünnyögve próbálom összeszedni magam.
- Isao san, ismét itt? – üti meg a fülem, a jól ismert rekedt hang, és végig fut rajtam a hideg.
- Jó napot Mizuno san – hajolok meg az ojabun első embere előtt, és reszkető kezeim ökölbe szorítom.
- Foglalj helyet – utasít, és a lehető legtávolabbi fotelba kuporodom. – Megvan a pénz?
- Igen és nem – fújok egyet, és minden önbizalmam összeszedve nézek a sötét szemekbe. – Sajnos a kamatot nem tudom adni, nincs miből…
- Bizonyára nyomós okod van a késlekedésre – mosolyodik el gonoszul. – Fontosabb, még az életednél is.
Megrezzenek, és egy pillanatra lefagyok. Csak nézek rá, ahogy a hatalmas bőrfotelban trónol, az elegáns öltönyében, hosszú ujjai a karfákon dobolnak, és arcán hamis mosollyal méreget.
Félek tőle. Tudom, hogy sosem beszél a levegőbe, és a legutóbbi késésem után úgy meg veretett, hogy egy hétig nem tudtam dolgozni. Most sem számíthatok sok jóra, és ami a leg vérlázítóbb, hogy ez a szemét még élvezi is, hogy megkínozhat.
- Sajnálom – motyogom alig hallhatóan, mert a hangom elvitte a cica, és vele együtt a maradék önbizalmam is.
- Tudod, vétek elcsúfítani ezt a szép arcot, de nem hagysz választást – hümmög elgondolkodva. – A késésért büntetés jár.
- Jövő héten meglesz – bizonygatom dacosan, igyekezve állni átható pillantásait.
- Abban biztos vagyok – nevet fel mély hangon. – Azonban, addig is, kapsz egy kis ajándékot.
Csak egy csettintés, és az eddig az ajtónál szobrozó talpnyalói már közre is fognak. Hónom alá nyúlva, minden nehézség nélkül rántanak fel és csuklóim szorítva néznek Mizuno felé, parancsra várva. Normális esetben már megpróbálnék szabadulni és ütni, de itt nincs értelme az ellenkezésnek. Minél előbb túlesek rajta annál jobb, és annál kevésbé lesz megalázó.
Lehajtott fejjel várom az ütéseket, és összeszorítom fogaim. Nem fogom megadni nekik azt az örömet, hogy kiabálni és jajveszékelni halljanak.
Egy újabb halk csettintés, és morogva görnyedek össze, ahogy megérzem egyikük öklét a gyomromba csapódni. Dögöljetek meg…
Még egy ütés, ezúttal az oldalamba, és még egy és még egy…
Már a földön kuporogva, karjaim fejemre szorítva morgom és tűröm a bántalmazást, szemeimben lassan gyűlnek a könnyek, mégsem könyörgöm.
- Mi folyik itt? – szeli át egy hang a szobát, és mint egy varázsütésre, az ütések abba maradnak.
- Elnézést uram – hallom Mizunot és óvatosan felpislogok.
Azok hárman, a földig hajolva hajbókolnak, és mentegetőznek, én pedig kezdem elveszíteni a fonalat. Ki a fene jött be?
Hátam mögé sandítok, és csalódottan elhúzom a szám. Maga az Ojabun áll az ajtóban, kicsivel mögötte egy idegen férfival, aki tűnődve engem néz.
Na, mi van haver? Nem láttál még megvert embert?
Sziszegve felállok, és meghajolok én is, mert nincs kedvem az életemmel játszani. Elővételben vettem jegyet a jövő heti film premierre, és szeretném is megnézni. Nem most akarok kinyúlni…
A pénzes zsákok eközben egymással kezdenek cseverészni, és fogalmam sincs, mit csináljak. Most akkor vége az erődemonstrációnak, vagy készüljek a második menetre?
Kérdőn pislogok Mizuno felé, aki úgy tesz, mintha itt sem lennék. Pazar, hogy basznám meg azt a sznob anyádat te gyökér…
- Mennyivel tartozik?
Érdeklődve kapom oldalra a fejem, és bambán fürkészem az ismeretlent, aki a kérdést fel tette. Neked meg mi közöd hozzá?
- 34 millió – jelenti ki Mizuno azonnal, és gúnyos mosolya csak felszítja bennem az iránt érzett gyűlöletem.
- Kifizetem - lép előre a férfi, és mint egy nyomatékosítva kijelentését, előveszi öltönyéből a csekkfüzetet.
- Uram, biztos ön ebben? – ingatja meg fejét az Ojabun.
- Teljesen – bólint az, és már ír is.
Paff… asszem leszakadt az állam.
***
Még soha nem utaztam ilyen luxuskörülmények között. Ha valaki ma reggel azt mondta volna, hogy nyugi Isao, eltörlik az adósságod és limuzinnal visznek haza, hát kiröhögtem volna.
Kényelmesen hátra dőlök a puha bőrülésen, és szám szélét rágcsálva figyelem a nekem szemben ülő alakot.
Nem szól, nem is néz rám, csak rákönyököl az ablak peremére, és unottan figyeli az elsuhanó épületeket. Nem is volt időm jobban megnézni még, annyira lesokkoltak a történések, de most bepótolhatom.
Jóval magasabb nálam, és izmosabb is. Nyílván sportol, ha ilyen jól karban van tartva. A harmincas éveinek elején járhat, talán. Sosem voltam túl jó a kormeghatározásban. Ében fekete, vállig érő haja tépett összevisszaságban keretezi arcának karakteres mégis lágy vonalait, amin semmilyen érzelem nem tükröződik. Sötét pillái alól mattul csillognak az acélkék, jéghideg szemek, és egész lényében van valami lehengerlő és félelmet keltő kisugárzás. A testén feszülő, sötétszürke öltönyről még én is meg tudom állapítani, hogy méregdrága, egyedi darab, akár csak az arany mandzsetta gombok rajta. Nem kispályás a fickó, az már biztos, és ha valami miatt még mindig képtelen lennék elhinni, hogy kő gazdag, elég csak visszaemlékeznem arra, milyen fapofával fizette ki mellényzsebből a harmincnégy millát az imént.
- Valami nem tetszik? – mordul rám, és szeme sarkából engem néz.
Zavartan csapom le fejem, és tudatosul bennem, hogy egész eddig őt bámultam száj rágva.
- Hasegawa Isaónak hívnak – hümmögöm, mert még be sem mutatkoztam. – Köszönöm, hogy kisegített.
- Ichikawa Musashi, és nem önzetlenségből tettem – fordul felém, és fölényesen végig mér.
- Ichikawa? Az, az Ichikawa, akinek több nagyvállalata és külföldi kirendeltségei is vannak? – tátom a szám, akár egy idióta.
- Igen – jön a tömör válasz. – Ami azonban fontosabb, hogy ezentúl nekem fogod törleszteni az adósságod.
Bumm, a közepébe. Sejtettem, hogy lesz egy ilyen csavar a dologban. Minden esetre, nekem egyre megy, melyik nagykutyának lógok, és a történtek után abban bízom, hogy ő legalább nem fog péppé verettetni alkalmanként.
- Rendben – vonok vállat egykedvűen.
- Összeszeded a cuccaid, és az én házamban fogsz lakni – sorolja monoton a feltételeket. – Nem szeretnélek szem elől téveszteni.
- Pazar – grimaszolok szem forgatva. – Nincs is jobb a házi őrizetnél.
- Szabadon jöhetsz – mehetsz, nem zárlak be – legyint és kimutat az ablakon. – Itt laksz?
Követem tekintetét és bólintok. A sofőr kinyitja az ajtót és bordáim tapogatva kievickélek a kocsiból. Legnagyobb meglepetésemre Ichikawa san is kilép, és szó nélkül követ fel a lakásomig.
- Bocsi a rendetlenségért – rúgom le tornacipőm, és a hálószobába érve, előszedem az utazó táskám.
Az első kezembe akadó ruhákat belegyűröm és igyekszem nem foglalkozni az ajtónak támaszkodó férfival.
- A te kardod? – mutat a tartón pihenő drágámra, és bólintok. – Kendózol?
- Nem, ezzel darabolom a zöldségeket a leveshez. Hülye kérdéseid vannak – horkanok fel, és ránézve már meg is bánom a szájalásom.
Az egyik szépen ívelt szemöldöke a magasba húzódik, és egy pillanatra, mintha meglepődöttség suhanna át a szoborszerű arcán.
- Nem tűröm az ilyen visszaszólásokat – közli vészjóslóan halk hangon, és magamra hagy.
Heh, kérdeztem? Nem érdekel a véleménye. Ilyen vagyok, és nem változom meg. Lehet, hogy tartozom neki, de nincs az a pénz, amitől talpnyaló kiskutya lennék. Inkább puffantson le, úgysincs veszteni valóm az életben.
Háborogva csukom be az ajtót, és a folyosóra kiérve vágok egy gúnyos mosolyt új uzsorásom felé, majd bezárom az ajtót, és azzal a nyugtalan sejtéssel indulok meg a földszint felé, hogy ide többé nem jövök már vissza…
Szerkesztve Akira_chan által @ 2012. 03. 05. 22:13:00
|
|
