Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Na, itt az intõ példa, hogy nem szabad megbízni senkiben. Mondjuk ez nem probléma, mert elnézve a helyzetem, többet nem követem el ezt a hibát.

Alig félórás autókázás után, végül megérkezünk egy viharverte kocsmához, és a fekete Mercedes leparkol a hátsó bejárat elõtt.

Haku, továbbra is fegyverével hadonászva szólít fel a kiszállásra, és hümmögve teszek eleget neki.

- Na, gyerünk – lök oldalba, és bordáim közé szorított pisztolycsõvel botladozom be az épületbe.

Jól megnézem a helyet, még ha nincs is értelme. Nem kötötték be a szemem, hagyják, hogy lássam a szobrozó yakuzák arcát, ami egyet jelent azzal, hogy innen többet nem jutok ki. Legalább is élve nem.

Szám szélét harapdálva sétálok végig a folyosón, és az ajtó elõtt álló férfira nézek.

- Isao, ha nem tévedek – parolázik, és karomat megragadva, betuszkol a kis iroda szerûségbe.

Míg azon fáradozik, hogy alaposan meg kötözzön, azon filózom, ki az isten ez a balfasz. Életemben nem láttam még, és nem is értem, mit akar tõlem.

- Hogy vagyunk? – mászik a képembe, és irtózva préselem bele magam a székbe.

Ez az alak vagy nem ismeri a fogkefét, vagy csak az én kedvemért ma kivételesen nem használta. Minden esetre a szájszaga elég ahhoz, hogy félájult állapotba kerüljek.

- Minek hoztak ide? – szedem össze magam végül, mert addig nem akarok kimúlni, míg ezt meg nem tudom. Ennyi nekem is jár, nem?

- Musashi san kis kedvence vagy, nem de? – vigyorodik el, és agyamban fény villan. Mit villan? Vakító sugarakkal tör rám a megvilágosodás, és elkerekednek a szemeim. Az a szemét, nem elég, amit velem tett, még a kétes dolgait is rajtam akarják leverni?

- Tévúton jár, ha azt hiszi, miattam idejön – vágom képbe, de csak gúnyosan meg ingatja fejét.

Elém lép ismét, és hosszú, vézna ujjaival végig simogatja arcom, majd ajkaim vonalát is, és ekkor elpattan bennem a cérna.

Morogva harapok kezébe, és elégedetten figyelem, ahogy arca egy pillanatra eltorzul. A pofont, amit azonnal kapok, meg sem érzem. Kaptam már eleget életemben, az övé meg sem kottyan.

- Látom nem tanultál tiszteletet – sziszegi dühösen, és magához inti egyik emberét.

Vigyorogva méregetem a hegyomlás méretû, terrorista külsejû tagot, és meglódítva a széket, alaposan bokán is rúgom.

- Te, kis korcs – mordul fel, és megütne, de már fordulok is székestõl, és felnevetek, ahogy ökle a támlába csapódik.

- Lassú vagy majom – szájalok, és megpróbálok felállni, de nem megy. Súlyos tenyerek csattannak vállaimon, és megpördülve, farkasszemet nézek a fickóval.

- Kinyírlak – hörgi vérben forgó szemekkel, de ezzel nem mond újat. Így is, úgy is az lesz a vége, de legalább kikészítem idegileg.

Fél szemmel látom, ahogy a fõnök, vagy mi, az iroda sarkába húzódva telefonál, és egy pillanatra fellobban bennem a remény apró lángja. Talán meghall valaki…

És ha igen? Egy yakuza rabolt el, nyílván nem a rendõrséggel beszél. Hát, errõl ennyit.

- Engedj el te barom – ordítom a gorillának, és hála a hülye eszének, amiért közel hajolt, még le is fejelem.

Igaz, hogy én is beleszédülök tettembe, de nem bánom.

- Na, mi van, csak ennyit tudsz? – érdeklõdöm fennhangon, és lábaimmal elrugaszkodva a padlótól, hátra gurulok a pofon elõl.

- Nem vagy egyszerû eset – csóválja meg fejét a fõnök, és a széktámlát megragadva, az íróasztal mögé gurít.

Háttal az ajtónak, szemben a koszos fallal várom, hogy mi következik, de semmi.

A percek idegõrlõ lassúsággal telnek, és a ránk telepedõ némaság már-már fojtogató. A kis haverom eltûnt, a vendéglátóm pedig csak hümmög, és úgy tûnik, vár valamire. Vagy inkább, valakire? Erõsen kétlem, hogy Sashi képes lenne eljönni értem, de valamiért mégis hinni akarom, hogy tévedek.

- Kezdõdik – szólal meg végül a yakuza, és tényleg.

Odakintrõl tompa pufogás és elhaló kiáltások hallatszanak, pont olyan, mintha valakik harcolnának. Basszus, most örüljek, vagy sem?

Nem sokat kell várnom, hogy kivágódjon az ajtó, és leessen az állam. Nem látom, de tudom, Musashi az.

- Kobayashi, hol van Isao? – hallom meg hangját, és most elõször, mióta ide cipeltek, megremegek. Ez az állat tényleg ide jött, és a jelek szerint tök egyedül.

- Ennyire fontos magának, hogy képes volt tizenkét emberemet kinyírni? – nevet fel a Kobayashi nevû fazon. – Milyen kár, hogy hiába.

Összeszorítom ajkaim, és legszívesebben üvöltenék, de nem jön ki hang a torkomon. Mi a fenét hitt? Egyedül, ennyi alvilági figurával szemben? Csoda, hogy még él. Nem, inkább szerencsére. Miért is aggódom én érte? Meglepetten pillantok fel, ahogy megpördül velem a szoba, és felállva torkomnak simul egy hûvös fém. Ez azonban a legkevésbé sem izgat, és riadtan mérem végig az ajtóban álló Musashit. Tetõtõl talpig, csupa vér, ahogy a kezében csillogó kardja is. Tényleg megölte õket? Nem tudom eldönteni, hogy megsérült e, de tartása alapján kutya baja.

- Jól vagy? – kérdezi aggódva, és hangjának melegsége összezavar.

Bólintok, és a penge szorosabban nyomódik torkomnak. Pulzusom az egekben dübörög, és elkészülök a végre.

- Utolsó szavai a kis ribanchoz? – kérdezi Kobayashi gúnyosan, és ettõl az egy mondatától visszatér bennem a harag. Ribanc az anyád, de nem én.

- Bízol bennem? – hallom meg Sashi hangját, és csodálkozva nézek szemeibe. Nincs más esélyem, csak õ, és nincs más választásom, mint hinni benne.

- Igen, Sashi – mondom komolyan.

- Kuss – szorít meg a yakuza, és a továbbiakban teljes a képzavar.

Még látom, hogy Sashi felénk lendül, katanája élén megvillan a fény, de a rémülettõl szorosra zárt szemeim megóvnak a további látványtól. Remegve állok, érzem, hogy egy test csúszik le mellém, és hallom a kard jellegzetes hangját, ahogy csontot érve megcsikordul.

- Sashi – nyögöm rémülten, és felpattannak szemeim. Él. Hála Istennek.

- Isao – suttogja nevem, és elvágja a csuklóimon feszülõ köteleket.

Oldalra sandítok, nem foglalkozva azzal, milyen veszélyesen közel áll hozzám, és a látványtól elborzadok. Kobayashi, egy hatalmas vértócsa közepén fekszik, szemei fennakadva, üvegesen bámulják a semmit, és szája szélén patakokban ömlik a vöröslõ vére.

Felfordul a gyomrom, és segélykérõen nézek Sashira, de már nem tudok szavakat alkotni. Érzem, ahogy elhagy az erõm, és tehetetlen rongybabaként csuklom össze, egyenesen karjaiba, aztán semmi. Sötét és megnyugtató semmi.

Valami dübörög… Valami kibaszottul dübörög, és nem hagy aludni. Na, várjunk csak. Aludni? Élek?

Kábán nyitom ki szemeim, és meglepetten pislogok Sashira, aki csak szeme sarkából figyeli ébredezésem. Megúsztuk? Úgy tûnik…

Feljebb csúszok az ülésen, és kibámulok az ablakon. Még mindig zakatol az agyam, és a történtek képei villódzva ugrálnak szemeim elõtt.

- Jól vagy? – kérdezi Sashi, és bólintok. Most nem tudnék beszélni. Túl sok volt a mai napra a szövegelésbõl, és túlzottan kimerítettek a történtek. Arról nem is beszélve, hogy sikerült teljesen összezavarodnom újra, hála ennek a gyökérnek…

Észre sem veszem, hogy megérkeztünk a villához, és értetlen képet vágva szemezek Sashival, aki idõközben kiszállt, és az én oldalamon, az ajtót feltépve behajol. Nyikkanni sincs idõm, már vállára is kap, mint valami gyõzelmi trófeát, és kétségbe esve kapálózom, de semmi hatása.

- Hé, mit képzelsz? Tegyél le, te elcseszett szamuráj imitátor – ordítom magamból kikelve, és mélyen megbotránkozva az egyre távolodó, orra alatt somolygó Takeshi látványától.

- Azonnal tegyél le. Nem hallod? Te, te… mi a fene bajod van? – vinnyogom dühösen, és az egész ház visszhangzik az ordításomtól.

Nem kapok választ, csak visz, egyenesen a hálószobájába, és mint egy õrült rúgja be az ajtót, majd vágja is be. Mint ha csak egy tollpihét emelne fel, levesz a válláról, és az ágyra hajít, és azonnal felettem is terem.

Nem hiszem el, hogy ekkora egy állat. Felé lendítem ökleim, de még a levegõben elkapja õket, és csuklóim össze fogva, fejem fölé szorítja kezeim. Ajkai azonnal az enyémre simulnak, és hiába próbálok szabadulni, nem megy. Éhes csókjai elolvasztanak, és amikor elszakítja magát tõlem, szédülve mélyedek az engem figyelõ szürke szemek mélységébe.

- Isao, kívánlak. Ne utasíts vissza, kérlek – suttogja rekedten, és megborzongok.

Soha, nem mondott még ilyet. Nem kért, csak elvett, akár akartam, akár nem. De most más… Valami megváltozott benne, és bennem is azt hiszem.

Szemeiben látom a vágyat és a fájdalmat, és nem tudom miért, de megnyugszom.

Megcsókol újra, és már nem ellenkezem. Nyelvem az övé után kutatva siklik szájába, és a jól ismert forróság újra végig járja testemet. Hiányzott… Hazudnék, ha tagadnám, hogy nagyon is hiányzott, hogy csókoljon, hogy simogasson, hogy vele együtt éljem át a gyönyört.

Ingem hangos reccsenéssel kerül padlóra, és nem kell sok, a nadrágom is követi. Mint egy vadállat, tépi le rólam a ruhákat, és soha nem láttam még ilyennek, de beleremeg a farkam az újdonság varázsába.

Combjaim szétfeszítve, szabadul meg nadrágjától, és lejjebb rántva, azonnal belém vágja magát. Éles sikolyom végig visszhangzik a szobán, és zihálva tépem haját, karmolom mellkasát, miközben próbálom elviselni az altestemben pulzáló fájdalmat. Sóvárgó csókjai valamelyest megnyugtatnak, és ahogy mozogni kezd, majdnem elájulok a kéjtõl.

Nyakába kapaszkodva nyöszörgöm fülébe és csókolom nyakát, vállait, minden elérhetõ pontját.

- Isao, Isao, Isao – morogja nevem akár egy mantrát, pattanásig fokozva a bennem gyülemlõ feszültséget.

- Sashi – nyögök fel kéjesen. Az õ szájából hallani a nevem, ilyen könyörgõen és vágytól rekedten, teljesen megbabonáz.

Egyre vadabb lökései nyomán végig bizsereg rajtam az orgazmus elõszele, és pár pillanat kell csupán, hogy ívbe feszült testtel, hangosan nyögdécselve eljussak a legcsodálatosabb gyönyörök földjére. Oda, ahová eddig csak õ volt képes eljuttatni, oda, ahová nevem hörögve õ is azonnal követ.

Kell egy kis idõ, hogy összeszedjem magam, és felnézzek rá. Mosolyogva simítok végig arcán, és félresöpröm a homlokára tapadt tincseket.

Puhán megcsókol, és lemászik rólam, majd imbolyogva talpra áll.

- Hova mész? – ülök fel értetlenül, de azonnal meg is bánom a hirtelen mozdulatot. Síkosító luxus mi? Ah, a seggem…

Felém néz, és szólásra nyitja száját, de végül csak megrázza fejét, és összecsuklik. Sajgó testrész ide, vagy oda, azonnal kipattanok az ágyból, és rémülten térdelek ájult teste mellé. Óvatosan rázogatva igyekszem észhez téríteni, és kitapogatom pulzusát. Jó, az még van. Megpróbálom dereka alá nyúlva felemelni, de a hideg, nedves érzésre elrántom kezem. Rossz elõérzettel rángatom le ingét, és szám elé kapom kezem, az elém táruló látványtól.

Oldalán hosszú vágás éktelenkedik, de a rászáradt vértõl képtelen vagyok megállapítani, milyen súlyos lehet a seb.

Minden erõm összeszedve emelem fel és fektetem az ágyra, majd a fürdõbe rohanok egy nedves szivacsért. Óvatosan körbe törölgetem a sebet, és megkönnyebbülten állapítom meg, nem túl mély a vágás. Magamra rántom az alsóm, és valahogy felküzdöm rá a sajátját is, és idegesen viharzom ki a szobából.

Takeshit az ebédlõben találom, Haru társaságában, és nem foglalkozva a csodálkozó, meglepett pillantásukkal, elsõsegély dobozt és orvost követelek.

- A doktor már úton van – nyugtat Takeshi, de eleget tesz kérésemnek, és elõvarázsolja a piros keresztes ki dobozkát.

- Szerencséje volt – mormogja az idõs doktor, miközben sztetoszkópját gyömöszöli a táskájába.

Egyik lábamról a másikra állva táncikálok az ágy mellett, és idegesen figyelem hol a dokit, hol a falfehér arcú Sashit, akit fél órával ezelõtt, tetemes fásli mennyiséggel, már sikeresen mumifikáltam.

- Rossz pénz nem vész el – legyint a szamuráj fétises barom, és felém mosolyog.

- Ne vigyorogj – osztom ki ingerülten. – Hogy lehetsz ekkora hülye?

- Musashi sannak nyugalomra van szüksége – vág közbe a doktor erélyesen.

- Nem, egy alapos verésre van szüksége, hogy helyre rázódjon az esze végre – dünnyögöm egy oktávval halkabban.

Erre már senki nem válaszol, a doki elhadarja, hogy mire kell figyelni, és megbíz a seb átkötözésével, valamint a gyógyszer beadásával is. Na, ezért érdemes volt elvégezni az elsõsegély tanfolyamot…

- Gyere ide – int felém Sashi, amikor a doktor végre távozik, és kelletlenül ülök le az ágyszélére.

Megsimogatja arcom, majd hajam is, és tincseimmel végig cirógatja orrát.

- Elmebeteg – közlöm morgolódva, de már nem akarom megfojtani a párnával, ami jó jel.

- Köszönöm – suttogja alig hallhatóan és magához húzva megcsókol.

Mit mondott? Mit köszön? Teljesen összezavar…

A délután eseménytelenül telt, ha leszámítjuk, hogy Takeshi megtalálta Misakit az egyik kórház, járó beteg osztályán, aki szerencsére enyhe agyrázkódással megúszta az elrablósdit. Majd meg kéne látogatni. Szegény, biztos nagyon kivan…

Sashi, hála a gyógyszereknek alszik, és néha motyog álmában, de láza nincs, ami bíztató. Még most sem értem, hogy volt képes talpon maradni egy ilyen súlyos sérüléssel, megmenteni a yakuzától és hazaérve még a matracba kefélni… Nem semmi fickó, és ha így halad, még a végén tisztelni fogom. Na, na… azért ott még nem tartok, bááár…

Nagyot nyújtózom és félre teszem a könyvet, amit eddig lapozgattam. Már alkonyodik, és a nap vörös sugarai a szoba falára vetülnek, a kellemes meleg szellõ meglebbenti a függönyöket, és sóhajtva kelek fel, hogy becsukjam az ablakokat.

- Isao – hallom a nevem, és az ágyhoz sietek.

Óvatosan leülök, kinyújtom a lábaim és mintha csak erre várt volna, Sashi ölembe ejti a fejét, és elégedetten durmolva szuszog tovább. Tûnõdve simogatom végig az oldalán fehérlõ kötést, és még most sem tudom felfogni, miért vállalt ekkora kockázatot értem.

- Furcsa alak vagy – suttogom a félhomályba, és megsimogatom fejét.

- Cicafiú – dünnyögi mosolyogva, és megfagy bennem a vér.

- Ébren vagy? – kérdezem, de nem érkezik válasz.

Egyenletes szuszogása, és szívének nyugodt ritmusa alapján tényleg alszik. Álmában beszél? Hát ez kész…

- Sashi, alszol? – próbálkozom újra.

- Még egy kicsit, anyu – morogja félálomban, és elképedek.

- Anya? – pislogok, és errõl eszembe jut, hogy tényleg, neki is van.

Csak sosem mesél róla, sem az apjáról. Vajon mi lehet velük?

- Sashi, van testvéred? És mi van a szüleiddel? – próbálkozom kiszedni belõle valamit, ha már ébren és gyógyszer nélkül nem megy.

- Nincs, meghaltak – morogja, és megpuszilja a hasam. – Cicafiú, jó az illatod.

Ááá, mi van? Beájulok… Feszengve tûröm, hogy magához szorítson, mint valami alvó macit, és nem tudom, mit kéne csinálnom.

- Miért éltél az utcán? – szalad ki a számon az újabb kérdés, de ez már foglalkoztat egy ideje.

- Hagyjá’ – mordul fel, és erre már tényleg befogom a szám. Úgy tûnik, erre még ilyen állapotban sem fog válaszolni.

- Kanzaki – morogja pár perc elteltével, a frászt hozva rám. – Te is, meg az. Nem! Ne! – kiált fel, és karjait maga elé emeli, mintha csak védekezni akarna.

Tanácstalanul figyelem küzdelmét, és fogalmam sincs, mi történik vele. Valaki bántotta? Ki az a Kanzaki? Egyre dühösebben kapálózik, és kezeit lefogva próbálom megnyugtatni.

- Sashi, nyugi – suttogom. – Itt vagyok, ne kiabálj.

Leereszti kezeit, és felnyitja szemeit. Tanácstalan ábrázattal méreget, és olyan bamba pofát vág be, hogy elvigyorodom.

- Isao? – hümmögi meglepetten, és feljebb tornázza magát, de sziszegve, oldalát tapogatva azonnal vissza is dõl rám.

- Ne ugrálj – intem le szigorúan, ahogy a diákjaimat szoktam.

- Miért vagy itt? – kérdezi csendesen, és nem tudok mit mondani.

Miért is? Nem kötelességem pesztrálni, mégsem akaródzom magára hagyni.

- Csak – simogatom meg végül fejét. – Aludj.

Megcsóválja fejét, de nem ellenkezik.

Hamarosan már csak az egyenletes szuszogása hallatszik ismét, és töprengve figyelem nyugodt arcát. Miért vagyok itt? Miért nem akarom magára hagyni, és miért érzem azt, hogy ez így természetes?

Kipróbáltam mindent, amit csak lehetett, masszázs, hideg, meleg vizes fürdõk, kifosztottam a szobában a mini bárt, a legfinomabb ételeket hozattam a szobapincérekkel, de már unom az egészet. Nem szeretek egyedül lenni, és újabban, nem szeretek Sashi nélkül lenni.

Amikor velem van, amikor megérint, csókol és szeretkezünk… az valami elmondhatatlanul jó.

Az utolsó napunk záró akkordjaként, végre hajlandó egész nap csak velem foglalkozni. Örülök, hogy sikerült nyélbe ütnie az üzletet, sokkal nyugodtabbá vált.

Mint egy igazi turista, vigyorogva fényképezgetem Kiotó összes látványosságát, és néha a mögöttem sétáló Sashira nézek. Mosolyog. Szeretem, amikor mosolyog.

Miyamoto Musashi szobránál állva, aztán pofon csap a felismerés. Félelmetes a hasonlóság a szobor Musashi, és a mellettem álló között.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel, de most már értem – vigyorgom rá, és látom ugyan, hogy meglepi a kijelentésem, mégsem kérdez rá az értelmére.

Már esteledik, és visszafelé tartunk, amikor egy hangszer üzlet elõtt, megakad a szemem egy gyönyörû gitáron. Rátapadok a kirakat üvegére, és morcosan dünnyögve adom elõ megjegyzésem, hogy ez, mennyivel jobb, mint amit én vettem. Aztán, felfogva mit is mondtam, zavartan elhallgatok. Aj, jaj, hiszen nem is mutattam neki, hogy mire pazaroltam el a pénzét múltkor.

- Szeretnéd? – kérdezi sejtelmesen, hangjában nyoma sincs meglepõdöttségnek. Haru már biztos beárult neki…

- Elképzelésem sincs, mivel törleszthetném ezt is. Így is nyakig vagyok a szószban – mormogom elgondolkodva, és rásandítok.

- Minden, amit adtam, ajándék – közli mogorván, és se szó, se beszéd otthagy az üveg elõtt.

- Nem gondoltam komolyan – vetem magam utána, de nem reagál. – Az a nagy pofám – dünnyögöm, és a visszautat a továbbiakban csak a némaság kíséri.

A szállodába érve azonnal eltûnök a szeme elõl, szégyellem magam, de haragszom is rá. Nem tudok közös nevezõre jutni vele. Nem tudom, mikor mit gondol, hogy õ, vajon hogyan látja kettõnk, izé… kapcsolatát? Mégis minek nevezzem ezt? Üzletnek? Nem, annál már jóval több, legalább is részemrõl.

A szobába visszaérve némaság fogad, és némi szöszmötölés után, kénytelenkedve ugyan, de kivonulok az udvarra. Felém néz, és int egyet, és hatalmas sóhajok közepette válok meg ruháimtól. Tudom, mit akar, de most semmi kedvem hozzá. Bele ereszkedem a kellemesen meleg vízbe, és kell egy kis idõ, hogy simogatásai nyomán, némileg ellazuljak.

Ez viszont más. Most nem örülök neki, most nem is élvezem. Csak a testem reagál rá, az agyam tiszta marad.

Neki viszont mindegy, hogy akarom e vagy sem, vagy, hogy egyáltalán élvezem-e. Számára nem vagyok más, mint egy játék. Egy drága és eldobható játék, akinek érzéseire senki sem kíváncsi. Miért akarok mást hinni? Magam sem tudom…

Szánalmasnak érzem magam, és az is vagyok. Összeszorítom szemeim, és ahogy átfut testemen a gyönyör hulláma, legszívesebben ordítanék szégyenemben. Mégsem teszem, egy játék baba nem szól, nem sír, csak némán szenved.

Felemeli a fejem, de nem tudok ránézni. Csak hallgatom szaggatott légvételeit, és pilláim szélén könnycseppek egyensúlyoznak. Nem, azért sem fogok sírni, nem adom meg neki ezt az örömet, ahogy senki másnak sem…

A visszaút szótlanságban telik, meg sem próbálok beszélgetést kezdeményezni. Ingerült, látom rajta, de nem érdekel.

A ház elõtt, ahogy leparkolunk, már tépem is fel az ajtót, és szélsebesen viharzom el mellette.

Szobám biztonságában, rávetem magam az ágyra, és csak bámulok a gitárra, amit Kiotóban néztem, és ami most, az asztalomnak támasztva árválkodik. Ne higgye, hogy ennyivel megvehet. Teszek a gitárra, a pénzére és minden másra is.

Azt hiszem, itt az ideje tisztázni, hogy nem szórakozhat velem. Nagy küzdelmek árán, elõvadászok egy papírlapot, és egytõl harmincnégyig beszámozom, a kézzel húzott rubrikákat.

Pontosan tizenegy iksz kerül a kis táblázatba, és szomorúan számolgatom, hogy a felén sem vagyok még túl. Dühösen kapom fel a szerencsétlen táblázatot, és kopogás nélkül rontok be Sashihoz. Nem érdekel, hogy alszik, és nem sajnálom, hogy felébresztem. Kómás ábrázata elé nyomom a papírt, és kimért hangnemben közlöm, ehhez tartsa magát, mert ha üzlet, akkor üzlet, és én is tudok komoly lenni.

- Tizenegy? – kérdezi tûnõdve. Heh, persze, hogy annyi. Te nyílván nem számolod, hányszor okozol nekem fájdalmat, de én nagyon is.

- Igen – közlöm hidegen. – Amúgy, köszönöm – húzom el számat, és próbálom leplezni dühtõl kipirult arcom. Kell a francnak az a vacak, már nem érdekel.

- Nagyon szívesen – mosolyodik el. - Sajnálom, hogy akkor, ott... Nem akartalak megbántani – dünnyögi.

Elvigyorodom, és finoman megrázom a fejem. Nem versz át haver. Ez a hülye azonban, nem tud különbséget tenni az igazi és a hamis mosoly között, különben nem pattanna fel vígan, és tuszkolna át a szobámba. Vacsorázni visz… szóval így. Meg akarod mutatni az ismerõseidnek, hogy új házi kedvenced van? Szánalmas, és ezért még megfizetsz…

Az étterem pazar és fényûzõ, tömve, a Sashihoz hasonló, pénzes pacákokkal és díszpicsákkal, és a hányinger kerülget a tõlük. Feszélyezetten követem a pincért, és foglalok helyet az asztalnál, miközben úgy érzem, mindenki engem bámul. Óvatosan igazítok egyet öltönyömön, és kivételesen nem rinyálok, hogy ebben kell lennem. Hadd higgye, hogy megtört.

Unottan nézelõdöm, míg az ételre várunk, és egy pillanatra meglepõdök, amikor egy hölgy áll meg az asztalunk mellett, kezét Musashi vállára téve. Megvetõen mér végig, és viszonzom gúnyos pillantásait.

Tipikus cica baba, hosszú szõke hajjal, festett szemekkel és ijesztõen nagy, mû karmokkal. Alakja arról árulkodik, hogy vagy egész nap edz, - amit nehezen hiszek - vagy megélt már pár plasztikai mûtétet. Mû nõ, mû mosollyal, és irritáló kisugárzással. Elhúzom a szám, és figyelem, ahogy Sashi meglepetten feláll, és átölelik egymást. Szóval ismerõsök. Nem, attól többek…

Bájcsevegnek kicsit, majd Akemi, aki nekem még csak be sem mutatkozott, felém int fejével.

- Õ ki? – kérdezi gúnyosan, alaposan végig mérve.

Menj anyádba, hülye szuka…

Sashi csak hebeg, habog, nem tud mit mondani. Szeretõ, barát, ismerõs… nyögj már ki valamit! Nem megy? Nem, miért is menne. Én egy senki vagyok, és ezt most végleg bebizonyította a viselkedésével. Akkor játszunk így. Ha nekem fáj, neked is fog. Nem a lelkednek, vagy a szívednek, mint nekem, de a büszkeségednek biztosan…

- A rabszolgája – vonok vállat nemtörõdöm arccal. – A szex rabszolgája – egészítem ki magyarázatom, látva döbbenetét.

Részemrõl ennyi, elfordítom a fejem, és átszellemülten figyelem, az elém pakolt ételt. Csak a szemem sarkából látom, hogy a hölgyemény névjegye, Sashi kezébe vándorol, és lelép.

Musashi visszaül, és haragosan villogó szemekkel méreget. Vigyorom letörölve állom pillantásait, majd vállat vonok, és enni kezdek.

A vacsora, akár csak a visszaút, kínos csendben telik, és tisztában vagyok vele, hogy ezért a húzásomért még kapni fog a pofám.

A házba érve, mint egy õrült, viharzok el a szobámba, de pechemre, Sashi utánam jön. Széles vállával belöki az ajtót, és elkapja karom.

- Rabszolga? – sziszegi indulatosan, és szorítása egyre erõsödik. – Szeretnéd, hogy úgy bánjak veled?

- Az, hogy én mit szeretnék, lényegtelen – nézek szemeibe szomorúan, és jelen pillanatban még az sem érdekelne, ha megütne. – Te nem tudtál kategorizálni, csak segítettem.

Eltaszít magától, és a falnak tántorodom lökésének erejétõl. Még egyszer sem láttam ilyen dühösnek, mint most. Félek tõle, de innen nincs vissza út. Nem fogok bocsánatot kérni, mert úgy érzem, nem nekem kell.

- Mondhattad volna elõbb is, hogy így szeretnéd – morogja, és meglazítja nyakkendõjét. – Megkíméltél volna, egy csomó felesleges kiadástól.

Felnézek rá, és szavai késként fúródnak lelkembe. Tudtam, hogy nem önzetlenségbõl vett nekem ajándékokat, de így, kimondva, szörnyen megalázva érzem magam.

- Rabszolga mi? – lép elém, és vállaim megragadva térdre kényszerít.

- Mit mûvelsz? – próbálnék felállni, de nem hagyja.

Fél kezével nadrágját gombolgatva, másikkal engem tartva néz le rám, és arcán gonosz vigyor húzódik. Lehajol hozzám, nyelve azonnal számba tör, és hajamba markolva, ellenkezésemmel mit sem törõdve, marcangolja ajkaim, de olyan hévvel, hogy az már fáj. Ezt a fajta birtoklási vágyat, még egyszer sem láttam kitörni belõle. Elenged, egy pillanatig szemeimbe mélyed, majd ismét felegyenesedik, és lejjebb tolja nadrágját. Kõkemény férfiassága arcom elõtt ágaskodik, és nagyot nyelek, mert tudom mi fog következni.

- Szopj – utasít morogva, és tarkómra csúsztatva kezét, elõre dönti fejem.

Levegõt venni sincs idõm, már számba vágja magát, és combjaiba markolva nyögök fel. Behunyom szemeimet, és elõre mozdulok, nyelvemmel végig masszírozva hosszát, és lassan mozgatni kezdem fejem. Felmordul, és hajamba markolva durván elõre löki csípõjét.

Szinte a torkomig nyomja le péniszét, és krákogva rántanám el fejem, ha hagyná. Fuldokolva és hányingerrel küzdve hagyom, hogy szájba basszon. Már mozognom sem kell, csak tûrõm, hogy kemény lökésekkel mélyen ajkaim közé nyomuljon újra és újra, miközben feltörni készülõ sírásommal küzdöm.

Hogy süllyedtem ilyen mélyre? Tényleg egy kurva lettem, az õ kurvája… Egész eddig azt hittem, hogy talán másként tekint rám, nem csak eszközként, amin kiélheti a vágyait, de tévedtem.

Kezeim szép lassan lecsúsztatom lábairól, és combjaimra támaszkodom. Ujjaim szorosan markolnak bele nadrágomba, és arcomon végig gördül az elsõ könnycsepp. A francba. Nem fogok bõgni, elõtte nem. Maradt még ennyi büszkeségem. Letörlöm a kis cseppet, és dühösen villogó, könnyfátyolos szemekkel emelem fel fejem, hogy arcába nézhessek. Emlékezni akarok rá, hogy eszembe véssem, és soha ne felejtsem el azt, aki ennyire képes volt megalázni.

Felmordul, ahogy tekintetünk össze kapcsolódik, és számban lüktetõ farkából torkomba spriccel magja. Undorodva nyelem le a nagyját, és még így is bõven jut szám szélére belõle. Még néhány lökés, és hangos cuppanással kihúzza magát számból. Elengedi a fejem és óvatosan megsimogatja arcom.

Kézfejemmel számat törölgetve felkelek a padlóról, és míg õ nadrágját igazgatja, megindulok a szobám felé. Tenyerem a kilincset markolja, de ekkor megérzem kezét vállamon, és ledermedek.

- Végeztünk? – kérdezem közömbösen, leszegett fejjel.

- Isao – morogja nevem, de elenged, és nem is tétovázok.

Azonnal faképnél hagyom, és beszáguldok a fürdõmbe. Bezárom az ajtót, és öklendezve a történtek hatására, vizet veszek számba. Még mindig érzem az ízét, és a szégyen keserû könnyei végre szabad folyást kapnak.

Öblögetek még párszor, vakon és szipogva, majd törölközõ után nyúlok. Felitatom könnyeim, és a vizet is arcomról, és megtört tekintettel szembesülök, a tükör én kisírt szemeivel.

- Ne nézz így rám – mordulok fel, és öklömmel a fényes lapba vágok.

Az üvegszilánkok halk csilingeléssel szóródnak szét a márvány padlón, és vöröslõ pontok festik meg tragédiájuk.

Csepp, csepp… nem csak az öklöm, a szívem is vérzik…

Három nap. Három feszült és idegtépõ nap, amióta nem beszélünk. Nem keres, nem jön be hozzám, és én is így teszek. Ha találkozunk a házban, csak elmegyünk egymás mellett, mint két kísértet, és kábé úgy is festünk.

Nem tudom, mit kéne tennem. Teljesen elveszettnek érzem magam. Minden, amit hittem róla, egy pillanat alatt tört darabokra, akár csak a tükör a fürdõmben. Sajnos azonban, a lelkem nem lehet kijavíttatni egy üvegezõvel.

Fáradtan szemlélem a kötést jobb kezemen, amit Takeshi reggel cserélt, és meg kordul a hasam. Éhes vagyok, de egy falat sem megy le a torkomon, már napok óta.

Nagyot sóhajtva tolom félre a tányérom, és lopva az asztalfõn árválkodó székre pislantok. Ma sem jött le enni velem. Talán jobb is.

- Indulhatunk Isao san? – hajol meg elõttem testõröm, és bólintok.

Beszállok a hátsó ülésre, magamba zuhanok. Haku némán evickél be mellém, és az autó kigördül a birtokról. Muszáj bemennem az iskolába, ma van a megbeszélés az új tanévvel kapcsolatban.

- Minden rendben? – kérdi Haku kedvesen.

- Persze – bólintok, és halványan elmosolyodok.

Igazán megkedveltem a srácot, noha alig ismerem. Mikor Takeshi közölte, hogy testõrt kapok, azt hittem eldurran az agyam. Haku azonban nagyon kedves volt már elsõre is, és szinte állandóan beszél, ha látja, hogy vevõ vagyok a társalgásra.

- Ha valami gond van – kezd bele bizonytalanul, de leintem. – Rendben – hagyja annyiban, és a továbbiakban nem szól.

Ezt is szeretem benne, tudja, mikor kell befogni.

Némi kocsikázás után, szólok a sofõrnek, hogy álljon meg, mert semmi kedvem egy ilyen kihívó autóval parkolni a suli elõtt. Nem tudnám, hogy kimagyarázni a kollégák elõtt, ahogy a testõrt sem…

- Itt várom – fordul hátra Misaki, és Haku is bólogat.

Elbúcsúzom, és kiszállok, hogy a következõ kb. kétszáz métert gyalog tegyem meg. A középiskola kapuját átlépve megnyugszom, és rám tör egy érzés, amit eddig nem hagytam felszínre törni. Hiányzik a régi életem. A Musashitól mentes életem…

Jó volt látni a kollégákat, de azt hiszem, elszoktam a társaságtól. Nem is meglepõ, az utóbbi idõben csak a szolgálókkal és testõrökkel tudtam beszélgetni, elõtte pedig Sashival, már amikor. Vajon, tényleg érdekelték azok a dolgok, amiket elmondtam neki?

Szédelegve szállok be az anyós ülésre, és érzem, valami nem stimmel.

- Hol van Misaki? – pislogok Hakura, aki a volán mögött ül.

- Van egy kis dolga – fordul felém, és kedvesen mosolyogva, arcomba tol egy pisztolyt.

- Mit jelentsen ez? – hõkölök hátra, és nem értem mi folyik itt.

- Tudod Isao, tényleg megkedveltelek – tûnõdik, és bezárja az ajtókat. – De, nekem is van feljebb valóm, aki történetesen a te fejed akarja. Sajnálom.

- Engedj ki – esek neki az ajtónak, és fel sem fogom a szavait. Miért kellenék én bárkinek is?

A halántékomhoz érõ hideg fém azonban kijózanít, és elkeseredetten nézek farkasszemet Hakuval.

- Csak semmi hiszti szépségem – morogja fenyegetõen.

A rémület fagyos karjai körbe ölelik remegõ testem, és erõmbõl csak egy apró biccentésre futja.

- Helyes – fordul vissza, és a motor feldorombol.

Megsemmisülten kuporodok össze az ülésen, és bizalmatlanul fürkészem elrablóm, akinek kezében továbbra is ott csillog a fegyver.