 Karakter: Saya Otonashi
Megjegyzés: (Hajinak)
Hosszas kergetőzés után sikerül elkapnom a két kis poronyt derekát. Sikkantva kacagnak fel, majd az ajtón épp belépő Kai fele iramodnak, hogy rámcsimpászkodjanak nyakára. Míg ők játszanak, én kiszemelem magamnak a zsákmányt. Már lopnám is ki a sütit a zöld tálából, csakhogy az egyik rosszacsont azon pillanatban rámszól.
Furcsak dallam csendül fel az udvarról. Cselló hangja. Mellkasom átjárja a melegség. Talán Ő lenne?
Kait és a lányokat követve én is kilépek az ajtón, aminek nekitámaszkodva figylem őt. Nem változott semmit. Ébenfekete haja és gyönyörű sötétkék szemei még mindig szépen összeillenek hófehér bőrével. Még mindig gyorsabb ütemre vált a szívem, mikor látom.
Hirtelen hagyja abba a fülbemászó dallamot, és feláll a székről, amin eddig ült.
- Te ki vagy és mit keresel itt? – szól fel az egyik virgonc.
- Ő a nagy nénétek legjobb barátja – válaszol helyette Kai.
- Szia Haji – mosolygok rá, mire rám emeli tekintetét.
- Jól vagy? – Csak bólintok, majd ellököm magam az ajtófélfától és felé indulok.
- Gyertek lányok, menjünk be. Hagyjuk egy kicsit beszélgetni őket – tereli be Kai a lányokat.
Arcomról lehull az álarc, és szomorúság tőlt el.
- Saya?
- Sajnálom, hogy át kellett változnod miattam, mert naiv voltam – nézek rá esedezve.
- Nincs semmi gond. Ez volt az életrendje az én sorsom szerint. Örülök, hogy felébredtél.
- De nem sokára Díva is fel fog ébredni, akár csak én, és menni fog a harc megint – szólalok fel aggodalmasan.
- Díva soha nem fog felébredni többet. – Értetlenül nézek rá. Miért ilyen magabiztos mindenki?
- Honnan veszed? Honnan veszitek ezt? Kai is azt mondja, hogy soha nem fog felébredni – hadarom zavarom.
- Az ikrek Díva gyermekei, akik Ruki-tól vannak.
Ruki? Miért emlegeti mindenki őt? Ő is chevalier? Kai azt mesélte, hogy a család tagja volt.
- Haji, sétálunk egyet? Hallani akarok néhány választ – mosolyodom el és már régi szokáshoz híven, belekarolok mikor bólint.
- Mit szeretnél tudni? Van, amit nem fogok elmondani – biccentek, majd a sétány fele indulunk.
- Emlékszem a vietnámi háborúra, de tudom, hogy az nagyon rég volt. Nem alhattam 30 évnél sokkal többet, de nem emlékszem az előző ébrenlétemre – magyarázom nyugodtan.
Ha vele vagyok a nyugalom folyton körülöttünk leng, azértis szeretek vele lenni. A közelsége megnyugtat és felmelegít, mintha olyannal lennék, akinek fontos vagyok. Vajon fontos vagyok neki? Persze, hisz, ha nem lennék, nem várna rám több mint 30 évet.
Elmeséli mi történt az előző ébredésemkor. Pontosan annyit, amennyit tudni akarok.
- Akkor Díva halott?
- Igen – mondja megkönnyebbülten. Szeretem azt a lágy hangot, amit csak akkor használ, ha velem beszél.
A part menti kis sétányon lépkedünk, miközben pár méterrel arrébb a háborgó tenger terül el. Hirtelen vágyat érzek arra, hogy a homokos részen fussak végig mezitláb, önfeledten.
Aztán figylmem egész másfele terelődik.
- Sajnálom – suttogom, és bekötött kezét a két tenyerem közé veszem. – Haji, téged tényleg nem zavar, hogy chevalier lettél, hogy kiropterán lettél? Olyan elveszetten érzem magam nélküled, fogalmam nincs, hogyan boldogulnék egyedül. Igaz, nem vagyok egyedül, de mégis, itt belül – húzom kezét mellkasomra – üres nélküled. – Szemébe nézve figylem, míg ő is a tekintetem fürkészi különös csillogásssal a szemébe.
A kötést letekerve simitom tenyerébe arcomat. Annyira hiányzott az, hogy velem van. Magáhozölel, mire kétségbeesetten bújok hozzá, ölelem át nyakát.
- Hiányoztál – suttogom.
|
