Ideges vagyok feszült és félek is. A tehetetlenségben pedig lassan teljesen elveszítem az önkontrolt, és ahogy Reinier letérdel hozzám, gondolkodás nélkül ölelem meg, hogy érezzem egy másik emberi lény közelségét. Azt hiszem ebben az állapotomban egy sorozatgyilkosnak is örülnék. Görcsösen kapaszkodom belé, mintha egy mentsvár lenne, aki majd elrepít errõl a rettenetes helyrõl.

- Jól van, na, minden rendben lesz… - suttogja nyugtatóan. Tudom, hogy vigasztalni próbál és abban is biztos vagyok, hogy most kívülrõl, csak egy hisztis kislánynak tûnhetek, ami ha rendesen eljutna a tudatomig, szégyellném magam.

- De mikor?! – szorítom magamhoz még erõsebben. Hangom kétségbeesett és kilátástalan sorsom fölött sajnálom önmagam.

- Nem tudom – feleli brutálisan õszintén, pedig most jól esne egy kis kegyes hazugság – Ha meg tudjuk csinálni a rádiót, akkor pár nap, talán egy hét – egy pillanatra elhallgat, ami ép elég idõ, hogy elgondolkodva nézzek kicsit ki a zöldellõ természetre erõs karjai közül. Ami elsõre felötlik, hogy meg fogunk halni, de nincs idõm, túlságosan belemerülni gondolataimba, mert folytatja eszmefuttatását – Ha nem… Nos, nem tudom, de hetek…

- Hetekre itt ragadunk a dzsungelben?!?! – kérdezek vissza, és akaratlanul is könnyek gyûlnek szemembe. Ez nem rám vall, de ebben a helyzetben talán normális reakció  – Meg… meg fogunk halni… – teszem hozzá elcsukló hangon, ahogy könnyeimmel küzdök.

- Ennyire ne szaladjunk elõre, bár tény, ez is egy opció – ismételten túl õszintének érzem, de valahol kezdek ennek örülni. Legalább nem egy ostoba libának tart, aki elõl el kell hallgatni az igazságot – De, én nem tervezem, hogy itt, és így halok meg. Amíg én élek, addig neked nem eshet bántódásod! Így, vagy úgy, de kijutunk innen!!! – magyarázza határozott meggyõzõdéssel. Jó magam nem vagyok ilyen optimista, hisz a pénz, gengszterek és plázák világában túlélõ lehetek, de itt a vadonban, aprónak és törékenynek érzem magam. A határozottságom, pedig úgy foszlik szerte, mint egy delíriumos álom.

- Megígéred?! – nézek rá reménykedve. Tudom, olyasmit várok tõle, amit senki sem ígérhet, de szükségem van megerõsítésre, legalább egy kicsire, amibõl erõt meríthetek.

- Meg nem ígérhetem – feleli halkan – De mindent megteszek érte, és hiszek benne, hogy sikerülni fog!

Egy darabig, csak nézem tekintetét. Átható, õszinte és erõs, lángban ég. Látszik rajta, hogy eldöntötte, nem adja föl, küzdeni fog és ez az erõ, kicsit engem is megnyugtat. Egy milliárdos playboytól nem pont ezt vártam, kellemes csalódást okoz nekem Reineir herceg. Persze ezt még ilyen állapotban sem fedném föl, hisz ha õ nem szeretne rendesen bemutatkozni, én nem fogom kényszeríteni. Itt a dzsungelben amúgy is mindegy, hogy ki fia borja, vagy miféle címeket birtokol. Ugyan olyan senki, apró parányi lény a vadak közt, mint én.

- Rendben… Ez… Ez nekem elég… - suttogom halkan, majd egy kis hallgatást követõen, kissé zavaróvá kezd válni közelsége. Azonnal kimászom ölelésébõl, és igazgatva magam, kerülöm tekintetét. Nem jövök zavarba egy öleléstõl, de az biztos, hogy nem szeretem gyengének mutatni magam. És most nagyon elgyengültem. Ez persze nem meglepõ ebben a helyzetben, csakhogy, még sem szerem gyönge nõnek érezni magam.

- Szóval? Akkor van valamilyen terved? – kérdezek, csak hogy tereljem a helyzet meghittségét.

- Nos, ami azt illeti, van – feleli, és nagyon örülök, hogy hagyja az iménti témát. – Elsõ a rádió. Az elõbb azt akartam elújságolni neked, hogy úgy tûnik, sértetlen!

- Ez nagyon jó hír! – derülök fel reménykedve.

- Igen, az, bár így sem lesz könnyû – hervaszt le pillanatok alatt – Valahogy ki kell emelnünk egy akkumulátort a gépbõl, odavinni a pilótafülkébe, és valahogy megtápolni vele a rádiót. Eszközök nélkül egyik sem könnyû feladat, s még az sem biztos, hogy a rádió mûködik, hiába tûnik sértetlennek, kívülrõl. – magyarázza el részletesen, de most nem szeretnék arra gondolni, hogy nem fog sikerülni.

- Mit segítsek? – kérdezem tettre készen, hisz magától tuti nem mászik az akkumulátor a rádió mellé, és lényegében eldöntöttem, hogy ha a dzsungel ki akar készíteni ahhoz nekem is lesz egy két szavam. Nem adom fel, szeretnék a rohadék képébe nézni, aki megölette, vagy megölte Giovannit és engem ebbe a kilátástalan helyzetbe taszított. Igen, az biztos, hogy ha kijutok innen, nem lesz az a kõ, ahová a rohadék elbújhat.

- Én foglalkozok a rádióval – feleli kisvártatva, egy negédes mosollyal – Neked addig a körülményekhez képest lakhatóvá kellene tenned a roncsot. És meg kellene nézni, hogy milyen készletek voltak a gépen, van-e élelem, és innivaló, ha igen, mennyi? De mindezek elõtt – vált komorra – el kell temetnünk Giovanni-t… - azonnal a gép felé pillantok, és nem hiszem, hogy még egyszer hányás nélkül kibírnám drága Giovannim látványát.

- Semmi gond – bólint – Majd én elintézem, és szólok, ha elkészültem… - nem felelek, mivel szégyellem magam emiatt, hisz Giovanni az én sofõröm és testõröm volt, és bár egyedül biztos nem tudnám eltemetni, de illene ott lennem. Csak az a gond, hogy éppen most szedtem össze magam, úgy ahogy, és tudom, hogy most könnyen borulnék ki újra.

- Mikor ittál utoljára? – szólalok meg, ismét. Az idegbaj lecsillapodása után ugyan is megérzem, hogy milyen szomjas is vagyok.

- Tegnap, valamikor… – válaszolja egyszerûen. Mondjuk ezzel én is így vagyok. Az ajtó alatt töltöttem az éjszakát és csak felszállás elõtt ittam egy frissítõ koktélt, ami nagyon rég volt.

- Gyere, kerítünk valamit inni, mert én is majd megveszek a szomjúságtól! – indulok el a repülõtest felé. A gép készletei fullra voltak töltve, apukám mindig ügyelt, hogy ne legyen hiányom semmiben, és ennek most igazán örülök. Persze a legtöbb tönkre ment a becsapódáskór, de a mûanyagpalackos víz, szinte teljesen megúszta.

- Most az egyszer adok hálát az égnek, hogy apám olyan egyszerû, takarékos fajta, amilyen!!! – lelkendezem – Én mindig hisztiztem, hogy miért ezt a prosztó, mûanyag palackba töltött vizet veszi, mikor ugyanez a Santa Vittoria elegáns, kék, üveg palackban is kapható! De úgy örülök, hogy csak ezt a vacak PET-csomagolásút vette meg! – magyarázom mosolyogva és átadok Reineirnek egy palackot.

Azonnal megisszuk mind a ketten. A víz akár az éltetõ nedû folyik végig torkomon, hihetetlenül jól esik, mintha évek óta nem ittam volna, és ez a kis víz, némileg az erõmet is megdobja. Amíg Reinier kimegy, hogy ásson egy gödröt, drága Giovanni testének, addig elkezdek pakolászni. A kupleráj hatalmas, és ahogy megmozgatom a földön heverõ holmikat, orromat megcsapja a széttört alkoholos üvegek tartalma. A rengeteg üveget egy zsákba teszem, a vizet pedig egy helyre halmozom. Még egy éppen maradt Tequilás üveget is találok, amit gondosan elrakok, egy kis lazítás reményében. Az ehetõ holmit is zsákba teszem, hogy a magas páratartalomtól megóvjam. Elég gyorsan haladok a rendrakással és szépen lassan a gép teste mondhatjuk, hogy lakhatóvá válik. Ezek után a bõröndöm nézem meg, és a éppen maradt ruháim közt turkálva, megtalálom a fegyverem is. Egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy bevalljam e Reinier-nek a fegyvert, de végül arra jutok, hogy talán jobb egy darabig titokban tartani, és elrakni, amolyan vésztartaléknak. Herceg vagy sem, nem bízom rá teljesen az irányítást. És bár nem vagyok vele szemben bizalmatlan, mégis nagyobb biztonságban érezném magam, ha õ nem tudna róla. Ennek fényében elrejtem, egy általam biztosnak vélt helyre, majd folytatom a rendezkedést.

Nem sokkal késõbb, Reinier jelenik meg, hogy eltemette Giovannit, és talán illene pár szót szólni érte. Nem ellenkezem, bár nem tartom túl fontosnak sem. Végül is sikerül kicsit elérzékenyülnöm, és pár kedves történettel, fûszerezem meg, ezt a silány temetést. Majd egy imával zárjuk, és visszaindulunk, a roncs hoz.

- Körül kellene néznünk a környéken egy kicsit – mondja séta közben – Kellene kerítenünk egy fürdõhelyet, például… - néz végig magán. Hát igen, egyikünk sem nevezhetõ ép tisztának. A kosz rám is úgy tapad, mint a csiriz és a páratartalomtól, no meg a sártól, a hajam rasztásodni kezd.

- Na, igen – maszatolom el az arcom, és megpróbálok beletúrni a szutykos hajamba. Erõteljesen undorodom magamtól, de Az a szag, amit Reinier áraszt magából, mindent felülmúl.  – Ilyen szutykos még soha nem voltam… - jegyzem meg mosolyogva.

Nagyjából két óra sétálás után, találunk egy kis vízesést a hozzá tartozó tavacskával. Egzotikus és csodás látványt nyújt. Nem gyõzöm csodálni, mintha a pokolból a paradicsomba csöppentünk volna. Lenyûgözõ és varázslatos.

- Ez gyönyörû! – bukik ki belõlem – Milyen kár, hogy hemzseghet a piranha-któl! – teszem még hozzá.

- Nem hiszem – feleli, nyugtatóan – A piranha az Orinoco folyóban, és környékén él, az meg Venezuelában van. Mi Brazíliában vagyunk, az Amazonas-tól délre, vagy ezerötszáz kilométerre az Orinoco-tól. – kicsit kikerekednek a szemeim. ~Milyen tájékozott~

- Szóval, azt mondod, hogy biztonságos?! – kérdezem reményteli tekintettel. Kell az a fürdõ, akarom, de azért annyira nem, hogy fölzabáljanak.

- Szerintem igen – bólint meggyõzõen – Köves az alja, tiszta a vize, nem látok benne állatot… Szerintem nyugodt szívvel fürödhetünk benne, de azért majd résen leszünk! – teszi még hozzá. Na jó, mondjuk, hogy nekem ennyi elég.

- Szuper! – lelkesedem be és már el is indulok a partja felé. – Gyere, fürödjünk le, végre! – szólok rá, miközben elkezdem ledobálni magamról az összeizzadt koszos ruháim. Fél szemmel látom, hogy Reinier nem, hogy nem vetkõzik, de még el is fordítja tekintetét. Igazán lovagias, de én nem vagyok hozzá szokva, és tudom, hogy hiába a jó modor, legbelül, ha rám néz, pont ugyan az jut eszébe, mint bármelyik férfinak. Mindössze a viselkedése más, ami egy részrõl imponáló, más részt roppant bosszantó. Meztelenül csobbanok a vízben és jókedvûen lubickolni kezdek.

- Na, mire vársz, Reinier? – nevetek édesen. – Csak nem szégyenlõs vagy?! – kacsintok kacéran, és a szemem elé rakom a kezem, de persze ujjaim széthúzom. Fura mód a helyzet ellenére, jól érzem magam. Furcsa, hogy egy ilyen kis apróság, hogy lemoshatom magamról a koszt, mit jelenthet egy ilyen helyzetben is. – Nézd csak, eltakarom a szemem! – húzom az agyát, és közben nevetgélek.

- Csak azt a kajmánt néztem ott, hogy vajon mi a terve! – int az egyik árnyék felé. A pánik özönvízként árad szét testemben, és egy hatalmas sikoly kíséretében felszabadul, majd ahogy a gondolat átfut az agyamon, hogy mire is képes egy kajmán az emberi testel futásnak iramodok. Persze ez a vízben leginkább vergõdésnek hat, és még mielõtt teljesen kiborulnék, Reineir megállít.

– Ne ijedezz, nincs semmi baj! Nincs kajmán, se másmilyen veszély, maradj a vízben, megyek én is!- kijelentése elõször sokkol, majd belül elönt a pulykaméreg.Ez nem igazán látszik rajtam, de nem kifejezetten ugrálok az efféle viccekért, fõleg egy ilyen helyzetben. Ezt ugyan senki sem tudja rólam, de régen folyton rémálmaim voltak, hogy valami fölzabál. Mondjuk, ezt õ nem tudhatja, így ennek fényében, hajlandó vagyok megbocsátani ezt a rosszízû tréfát.

- Nocsak, milyen kis vicces hangulatban vagyunk! – szólalok meg végül és egy játékos, mégis kellõen rosszalló pillantással tudatom vele, hogy ez bizony rossz vicc volt – Na, csak gyere be a vízbe! – fenyegetem, immár mosolyogva. Kicsit visszább húzódom a mély rész felé, de nem kifejezetten a takarás miatt, hisz biztos vagyok benne, hogy ez a kristálytiszta víz nem nyújt menedéket. A kellemes hûs víz, viszont élénkítõen hat a testemre és a szellememre is. Felfrissít, és erre most nagy szükségem van. Ahogy Reineir vetkõzni kezd, eltakarom a szemem, és nem is kukucskálok. Miért tenném, már rég felmértem csodás testét, még a roncsoknál. Ami pedig a lába közt van, jelen pillanatban kicsit sem érdekel. Mikor meghallom a víz csobbanását, elveszem kezem, és azonnal gonoszból fröcskölöm telibe.

- Megérdemelted, az elõzõ rossz viccedért!!! – nevetek rá jóval felszabadultabban, mint eddig. A pancsolás nagyon jól esik. Reineir feszengõ modoros stílusa is alább hagy és úgy játszadozunk, mintha minimum 10 éves gyerekek lennénk. Testünk gyakran simul össze, ami úgy tûnik nincs ellenére. Habár ezzel jómagam is így vagyok. Nem jövök zavarba, hisz nem vagyok az a szende szûzlány, mint akinek általában mutatom magam. Az csak álca, és itt az isten háta mögött, ugyan minek produkálnám magam? Lehet túl sem éljük, akkor legalább az utolsó napjaimban had legyek az aki amúgy vagyok. Kifejezetten jól esik, a közelsége megnyugtat, és valahol kellemesen érint. Izmos teste, már eddig is egyértelmûen rajzolódott ki számomra, de amit eddig nem érzékelhettem most az is egyértelmûen mutatja meg magát. Hatalmas szerszámmal büszkélkedhet, ami még ebben a hûs vízben is tudtomra adja, hogy szinte tökéletes testem, nem hagyja hidegen. Ez talán még jobban felbátorít arra, hogy egyre közelebb simuljak hozzá, felizgatva fantáziáját. Azért örülök neki, hogy még ebben a kilátástalan helyzetben sem feledem, nõi mivoltom és élvezem, ha egy ilyen kaliberû férfinek tetszem.  Alapjáratban ez persze nem meglepõ. Nincsenek önértékelési problémáim, gyönyörû vagyok, és a férfiak csorgatják utánam a nyálukat.

A kellemes fürdõ után egymás után jövünk ki a vízbõl, és visszavesszük a ruháinkat. Annak ellenére, hogy a ruha nem ép tiszta, sokkal jobban érzem magam, és jókedvûen indulok vissza Reinier társaságában a géphez.

- Úúúú, ez nagyon jól esett – búgom elégedetten – Úgy éreztem már magam, mint egy varacskos disznó. – kuncogok édesen.

- Na, igen – bólint – Ránk fért már némi tisztálkodás. És ami a jó, hogy a vízzel nem lesz baj, még ha kifogyunk a készletekbõl, akkor sem. Ebbõl a vízesésbõl vehetünk magunknak, ez forrásvíz.

- Remek, akkor szomjan halni már nem fogunk – húzom el a szám, mert a víz miatt eddig sem aggódtam, hisz ez egy esõerdõ.  – Már csak a kaját kell majd, valahogy megoldani. Még nem néztem át mindent, de azzal eléggé szarul állunk… - fejtem ki igazi aggodalmam tárgyát. Jó magam tudok vadászni. Puskával, hajtókkal, erdõben, de azért ez nem kifejezetten erdõ, és puskánk sincs. Persze a pisztoly is alkalmas lehet vadászatra, de nem biztos, hogy célszerû lövöldözni itt a dzsungelben. A barátnõm võlegénye brazil és elmondása alapján a dzsungel, nem csak a vadállatok miatt veszélyes. A gerillák a fõ gond, akik emberekkel kereskednek, nem is beszélve a szabadságharcosokról. Vagyis összegezve, jó lesz vigyázni azzal a fegyverrel, és a figyelemfelkeltéssel.

- Meg fogjuk oldani, ne izgulj – tudom, hogy csak nyugtatni próbál, de nem nagy sikerrel. Nem vagyok ostoba liba, pontosan tisztában vagyok vele, hogy itt ki vagyunk szolgáltatva nagyon sok mindennek, amik jelen helyzetben jóval fölöttünk állnak. Itt nem mi vagyunk az evolúció csúcsa, hanem valahol a tápláléklánc legalján tengõdve sodródunk, és csak reménykedhetünk, hogy vagy megtalálnak minket, vagy a rádióba életet tudunk lehelni. Mindenesetre nem akarok újra kiborulni, és a hisztimmel idegesíteni Reineirt, így csak bólintok, és igyekszem tartani magamban a lelket. Amíg Reineir tüzet rak, én kidobálom a gépbõl a fölösleges törött kacatokat, amiket már úgy is összeraktam egy helyre. Így azért könnyebb a mozgás, és kisebb a sérülés veszélye.

- Na, egészen otthonossá varázsoltad! – dicséri munkám, ami jól esik. Nem vagyok hozzászokva az olyan férfiakhoz, mint amilyen õ. Talán ép ezért lesz képes idõvel zavarba hozni. Ki tudja? Minden esetre nagyon imponáló a stílusa, mégha néha idegesítõen túl modoros is.

- Jaj, nem kell a süket duma! – legyintek, hogy fölösleges az udvariaskodása, de aztán észbe kapok – De, azért köszi! Ennyit lehetett kihozni a dologból… - mosolyodom el.

- Jó lesz, nem a hátralévõ életünkre akarunk itt berendezkedni! – feleli.

- Hát, remélem! – sóhajtok fel és mutatok egy kis kupacra, amit élelem gyanánt találtam. – Ennyi a kaja. Csokik, chips-ek, mogyoró, mandula, némi nápolyi, meg hat adag elõre csomagolt készétel… - nem túl sok, és ételnek a legkevésbé sem nevezném õket, de hát amint azt õ is említette, nem az életem akartam berendezni ezen a gépen. Csak eljutni egy esküvõre.

- Hát, ez nem sok… – sóhajt föl, és kénytelen vagyok egyet érteni vele. Ezzel nem húzzuk ki hetekig, de hát nem túlélõtáborra készültem, és nem is a Brazil õserdõ lakóit akartam élelemmel ellátni.

- Basszus, nem többhetes erdei kempingezésre készültem!!! – fortyanok fel, mérgesen. Habár ez sem neki szól, mindössze a feszültsége és a tehetetlenség tör ki belõlem, harag formájában.

- Hé, hé – emeli föl kezét védekezõn. – Ez csak megállapítás volt, nem szemrehányás! – magyarázkodik, de nem igazán hat meg. Szúrós pillantással méregetem, és nem értem, hogy tud még most is udvariaskodni.

- Bocsi! Kicsit feszkós vagyok… - vonok vállat végül.

- Jól van, na, felejtsük el – legyint, majd a kupacot kezdi ellenõrizni – Ha gondosan beosztjuk, akkor hat-hét napot ki lehet ezzel húzni, de egész nap korogni fog a gyomrunk… - ~remek, legalább megtudod, milyen nõnek lenni!~ Fut át az agyamon, ez a nem túl kedves gondolat, de inkább nem mondom ki.

- Gondoltam, hogy lemondhatok a villásreggelirõl – húzom el a szám, kicsit még mindig morcosan. Azt hiszem, veszekedhetnékem van, vagy nem is tudom, miért akarom õt provokálni. – Jól van, megpróbálom nem egybõl felkajálni az összes csokit! – teszem hozzá lemondóan, mivel egy kis boldogsághormon is jól jönne.

- Helyes! – mosolyodik el – Majd megpróbálok keríteni hozzá még valami mást is, és úgy már talán jobb lesz a helyzet… Most gyújtsunk tüzet, mert hamarosan lemegy a nap, és semmit nem fogunk látni… - magyarázza terelve a témát, morcos hangulatomról. Ez a srác, hihetetlenül kedves, és bárhogy igyekszem megõrizni a pulykamérgem, - amit magam sem értek miért teste – mégsem tudok tovább morogni és visszamosolygok rá. Ahogy a tüzet említi, eszembe jut, hogy elfelejtettem Giovanni öngyújtóját.

- Basszus, tudtam, hogy elfelejtettem valamit! – csapok a homlokomra – Giovanni öngyújtója!!! – nézek rá kissé kétségbeesetten, de õ ismételten csak mosolyog. Nem nagyon értem mi olyan vicces ezen, és kezdem azt hinni, õ jobban megzakkant az ütközést követõen, mint én. Akkor viszont elõhúzza az ominózus eszközt a zsebébõl.

- Erre gondolsz?! – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Huh! – sóhajtok föl megnyugodva – Erre, bizony! – majd elmosolyodom – Tetszel nekem, Reinier, használod az agyadat!!! Imponáló, meg kell mondjam! – teszem hozzá elismerõen.

- Csak igyekszem – hárítja szerényen, ami ismét mosolygásra késztet és megcsóválom a fejem. – Gyere, gyújtogassunk!

Nem szólok semmit, csak követem. Odakinn már nagyon sötét van, de hála az öngyújtónak, pillanatok alatt sikerül meggyújtania az összegyûjtött rakást, és a pattogó tûz, egy újabb jó pontot hoz részemrõl, Reineir javára.

- Remélhetõleg ez elég lesz hozzá, hogy távol tartsa a vadállatokat – magyarázza.

- Hát, én nagyon bízok benne – felelem reménykedve – Viszont most már pokoli éhes vagyok, szerintem együnk valamit! – teszem hozzá a pocim simogatva. Nem vagyok túl nagyétkû, ami az alkatomon is meglátszik, de az üres pocak az zavar. Kezdem úgy érezni, hogy a gyomrom önmagát kezdi emészteni. Nekem ugyanis nincsenek zsírtartalékaim, maximum a cicimben, de azt nem szeretném fölemészteni.

- Jó ötlet – bólint – Együnk meg egy-egy készételt! Megmelegítjük, itt, a tûzön! – kijelentésére helyeslõen bólogatok és egy szó nélkül állok fel a kellemes tûz mellõl, majd belépve a gép testébe kihozom az elsõt, ami a kezembe akad. Nincs túl nagy variálási lehetõség, és végül is mindegy, mit hozok ki, hisz mind meg fogjuk enni. Visszatérve két evõeszközt is hozok, és odaadva neki az alumínium csomagot, húzom fel lábaim átkarolva térdem. Nem fázom, mégis ez a pozíció, most nagyon kényelmesnek hat.

- Egyet kettõnknek?... – néz rám kérdõn. Látszik rajta, hogy tudja, nem ehetünk igazán többet, de az is látszik rajta, hogy bizony többet is meg tudna enni.

- Igen. Gondoltam, nem kell kitágítani a gyomrunkat, mert bár elvileg az ötszörösére is képes nyúlni, mindössze akkora, mint az öklöd. Próbáljunk meg hozzászokni, hogy kevés élelemmel kell gazdálkodnunk, és akkor talán kevesebbel is beéri a testünk. – felelem nagyot sóhajtva, hisz én magam is be tudnék falni, egy egészet, sõt talán még kettõt is.

- Igazad van… Ez elég eszes gondolatmenet, látom te is használod, ami a buksidban van… - fejti ki kedves mosolyával. Erõltetetten mosolygok vissza rá, miközben Reinier elkezdi melegíteni az ételt.

- Nem lesz gond, amíg én élek… - próbálna újra nyugtatni, de még mielõtt befejezné, amit akar, megállítom.

- Ne… ne mond ki újra kérlek… Igazán kedves, hogy nyugtatni próbálsz, de ne beszélj se halálról, se arról, hogy amíg te vagy, addig nem eshet bajom. – nézek tekintetébe, miközben érzem, hogy ismét kezd elhatalmasodni rajtam a pánik. Persze igyekszem leplezni, de nem vagyok nyugodt.

- Én csak…

- Igen tudom… - végok újra szavába. – De nézz rám Reinier én nem vagyok az a tipikus túlélõ alkat és te nem vagy Rambo. Ez pedig egy esõerdõ, tele veszéllyel. – magyarázom némi lemondással a hangomban. Valójában eszemben sincs meghalni, de a fáradtság kezdi eltorzítani a látásmódom. A kellemes melengetõ tûz pedig melankolikussá változtat. Ez persze nem is csoda, tekintetbe véve, hogy az elõzõ éjjel szinte semmit sem aludtam, egy szörnyû pozícióban.

- Nézd, félre értesz, én csak azt akarom érzékeltetni, hogy itt egymásra számíthatunk… és rám maximálisan számíthatsz. – fejti ki végtelenül kedvesen.

- Igen… Viszont én azt nem akarom, hogy elhiggyem, rád számíthatok, és rád támaszkodhatok, miközben elveszítem az önmagamba vetett hitem. Te nem futhatsz helyettem, nem úszhatsz és fára sem tudsz mászni, ha éppen arra van szükség. Tény, hogy kényszerbõl, vagy jó szántunkból, de egymásra vagyunk utalva, mégis azt hiszem, hogy a hangsúly az egymáson van és nem rajtad… - nagyot sóhajtok. Reinier nagyon elgondolkodik valamin és némi csönd telepedik közénk. Egy kis idõ elteltével az étel sistergése vonja vissza újra figyelmünket a lényegre. Reineir kiveszi a dobozkát és felbontja. Az étel finom illata megcsapja az orrom és elmosolyodom. – Biztos, csak túl fáradt vagyok… - veszem kezembe a villát, és ahogy Reinier  közelebb húzódik, hogy mind ketten tudjunk enni, falatozni kezdek. A ravióli nagyon finom, sõt meglepõen jó, ahhoz képest, hogy csak elõre készített étel.

- Carlota… Ugye nem akarsz meghalni? – teszi fel ezt a bugyutának hangzó kérdést, ami valahol érthetõ ez után a lehangoló szónoklatom után.

- Eszemben sincs Reineir… eszemben sincs… - jelentem ki határozottan. – Erõsebb vagyok, mint látszik, és hidd el, ha futni kell, futok. Mindent el fogok követni, hogy túléljem, de ettõl függetlenül úgy gondolom, hogy számomra addig jó, amíg a magamba vetett hitembõl táplálkozom és nem belõled… - lerakom a villát, nekem nagyjából elég volt. Az étel felét sem ettem meg, a gyomrom ugyanis össze van szûkülve és fáradságom nagyobb, mint éhségem. Fejem a vállára hajtom és lehunyom egy pillanatra a szemem.

- Akkor jó… Furcsa lány vagy. Bevallom õszintén, még sosem találkoztam hozzád hasonlóval. A kiborulásodból azt hittem te is csak egy gazdag elkényeztetett hölgyike vagy, aki a férfiaktól vár védelmet, de most valahogy nem úgy tûnik.

- Én egy elkényeztetett gazdag lány vagyok Reinier, ebben nem tévedtél. Viszont nem szorulok mások védelmére, mert nem akarok rászorulni. Tudod, számomra te is furcsa vagy, nem a megszokott. Azt hiszem keresve sem találhattam volna kellemesebb és jobb társaságot, ehhez a dzsungelkalandhoz, mint amilyen te vagy. – elkuncogom magam, mire õ is elmosolyodik.

- Egy darabig még élvezhetjük egymás társaságát… Nem vagy már éhes?... – tolja elém a tálat.

- Nem, köszönöm, most elég volt. A szemem jobban kívánta, mint a gyomrom, és inkább fáradt vagyok, mint éhes vagy bármi más… Emlékszel, hol találtál rám? Nem volt egy kellemes éjszakám. – bújok hozzá még egy kicsit jobban. A dzsungel egyre erõsödõ éjjeli zaja, rossz emlékeket idéz bennem, és bár nem akarom hallani se azt, hogy minden rendben lesz, se azt, hogy meghalunk, Reinier közelsége, szívének dobogása némi megnyugvást hoz háborgó lelkembe.

- Azt elhiszem, de talán mégis célszerû lenne, még pár falatot magadba erõltetni, még akkor is, ha nem kívánod…- simogatja meg vállam. Ez a srác tényleg teljesen más, mint amit az újságok festenek róla.

- Én nem hiszem – csóválom meg a fejem. – Inkább aludni kellene… - húzódom ki ölelésébõl és felállva elindulok a gép ajtaja felé. – Te nem jössz?- fordulok vissza álmos pillantásokkal.

- Még elrendezem itt a dolgokat és megeszem, amit meghagytál, de utána megyek. – feleli, mire kedves mosollyal bólintok, majd ismét megállok, és kicsit elmélázom.

- Ha elaludnék, mire bejössz… megtennéd, hogy átölelsz, és nem udvariaskodva, megtartod az egy méter távolságot? – kérdésemre egy pillanatra lefagy és tátva marad a szája. Nyílván nem igazán érti mi is zajlik jelenleg bennem, hisz ez elég ellentmondásos. Végül bólint, és inkább nem firtatja a dolgot. Nem is lenne kedvem kifejteni, hisz nincs mögötte semmi, mindössze félelem. Bemegyek a testbe és vetkõzni kezdek.

Hihetetlen meleg van benn, és a levegõ mintha sokkal párásabb lenne, mint eddig volt. Nyílván beszorult ide a levegõ, és ahogy lement a nap odakinn, kicsit talán alább hagyott a meleg. Ezért érzem a benti levegõt nyomasztónak. Egy kis trikóra vetkõzöm és magamon hagyom a fehér nemûm, egy szexi csipkés tangával. Az ágyat alaposan átnézem és kirázom a takarót, hogy még véletlenül se lephessen meg az a pók, akirõl jól tudom, hogy bosszút forral ellenem, valahol a dzsungel mélyén.  Persze csak akkor, ha a csapódást követõen nem halt meg. Befekszem az ágyba és betakarózom, majd pár percig csak nézek magam elé.

Hihetetlenül fáradtnak és elcsigázottnak érzem magam, de a dzsungel olyan hangos és irtózatos zajai annyira félelmetesek, hogy félek lehunyni a szemem. Végül is az álmosság csak úrrá lesz rajtam, és ahogy ráveszem magam, hogy lecsukjam szemem már alszom is, mint akit agyonvertek.

***

Másnap esõ zajára ébredezek. A hangos monoton kopácsolást eleinte nem is tudom, hová tenni.

Félálomban, még az sem jut el teljesen tudatomig, hogy hol vagyok pontosan. Lassan nyitogatom szemem, és ezzel együtt a tudatom is tisztulni kezd. Nem mocorgok, és mikor megérzem Reinier karját, ami gyöngéden ölel magához, elmosolyodom, és óvatosan felé fordulok. Alig pár centire vagyok az arcától, ilyen közelrõl, pedig elég vonzó látványt nyújt, kora reggel. Egy darabig csak figyelem, kizárva az esõ monoton, mégis egyre erõteljesebb kopogását. Mintha dézsából öntenék, úgy szakad, de elvileg zárt helyen vagyunk, így nem is foglalkozom vele. Majd ahogy ott heverek, mintha valami csepegne a lábamra. Riadtan nézek fölfelé, és azonnal észlelem a hibát. A repülõ teste, bár nagyjából egyben van, mégis akad rajta néhány rész, ahol a víz, lassan utat tör magának.

- Reinier ébredj, gond van!!... – kiáltom el magam és pattanok ki mellõle.

- Mi az, mi történt?... – ül fel, kissé nyúzottan, de ahogy felfogja, hogy esik az esõ, már nem kell neki magyarázni a probléma forrását. Azonnal fölpattan õ is, és elkezdjük pakolászni a földön lévõ holmikat, hogy az esõ minél kevesebbet áztasson el belõlük. Leginkább az étel az, ami megsínylené a vizet, de a többi holminak se tenne jót. Végül is a bárpultból megmaradt részre pakoljuk, ami elég magasan van, hogy legalább a vízbe ne álljanak a holmik.

- Ki kell menni, valamivel lefedni a réseket, különben teljesen elázik minden… - magyarázza Reinier, mire bólintok, és megiramodok kifelé. Odakinn pillanatok alatt ázom bõrig, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel, de Reinier sem ússza meg.

- És mégis mivel?... – kérdezem, miközben a kezem a homlokomra teszem, hogy az esõtõl lássak is valamit. Közben persze így is prüszkölöm a vizet. Még életemben nem láttam ilyen esõt.

- Hát nem is tudom, de gyorsan ki kell találnunk valamit… - feleli és körbe tekint. – Azok a levelek jók lesznek ideiglenesen. – mutat egy bokorszerû növényre, aminek hatalmas levelei vannak. Bólintok, és berohanok egy késszerû valamiért, amivel le tudom hasogatni a leveleket. Mire kiérek, Reinier már a gép tetején egyensúlyozva igyekszik fölmérni a helyzetet. Innen is jól látszik, mennyire csúszik a teteje, néha meg is inog.

- Óvatosan!! – kiáltok föl neki. Nem lenne jó, egy törés, itt az isten háta mögött.

- Csak hozz leveleket, és te is vigyázz, lenn is csúszhat… - feleli, de mire kimondja, már meg is csúszik a lábam és a fenekemen landolok.

- AÚÚÚÚ….  - nyögök föl, és csupa sárosan tápászkodom föl a sárból.

- Jól vagy?... – kérdezi ijedten. Veszett nagyot estem, de szerencsére csak az önérzetem sérült és max egy lila popóval megúsztam.

- Igen… - mutatom fel a hüvelykujjam, miközben a popóm simizem. – Máris hozok levelet. – teszem hozzá és elkezdem lenyesegetni a hatalmas leveleket. Nagyjából öt fér bele egyszerre a kezembe. Tényleg hatalmasak, de nekünk most pont erre van szükségünk. Föladogatom neki a leveleket, amiket õ szépen fölrakosgat a repedésekre.

- Nézd meg, hogy használ e egyáltalán!! – kiált le nekem. Bólintok ismét, és berongyolok a gépbe. Megnézem a lefedett részeket, amiken eddig még rendesen szivárgott a víz, és örömmel tapasztalom, hogy bár még pár csepp bejut, ez már semminek mondhatom. Elmosolyodva fújom ki a levegõt és kirohanok Reinierhez.

- Tökéletes lesz!.. – kiáltok föl és hozok még leveleket.

Mire végzünk a munkával az esõ varázsütésre, pont úgy áll el, mint ahogy kezdõdött. A hõmérséklet is megugrik, és ezzel egy idõben a páratartalom is az egekbe szökik, akár egy gõzfürdõben. A fullasztó levegõ erõteljesen ver le, pillanatok alatt légszomjam támad és a riadalomtól kapott adrenalin löket is elillan.

- Ez maga a pokol… - sóhajtom ki magamból, mint egy ténymegállapítást.

- Azért lehetne rosszabb is… vízben bõvelkedünk… – feleli kedvesen. Felvonom szemöldököm, levegõ után kapkodva.

- Ezt humornak szántad?... Hát persze, lehetne, de most számomra ez a pokol és kérlek, ne fesd az ördögöt a falra, mert szerintem is lehetne még rosszabb. Azt hiszem ez a pokol elõcsarnoka, és hol van még az alja… - sóhajtok. – Na, megyek, felöltözöm és lejegelem a hátsóm… - fordulok meg, majd megtekerem a nyakam. – ja, nem, mert nincs jég… - sóhajtok lemondóan. Hiányzik a kényelmes életem, amit megszoktam, és csak most tudnám igazán értékelni. A sok apróság, amik még idegesítettek is körülöttem, egyszerre tökéletessé váltak. Reinier mellém lép és megsimogatja a hátam.

- Szép esés volt, tanítani kellene… bár a landoláson lenne még mit finomítani… - nevet csilingelõ kacajjal, mire tekintetem egy pillanatra elsötétedik.

- Csiszolni a landoláson mi?? – sétálok elé cudar tekintettel, miközben egy pillanatra sem veszem le a szemem tekintetérõl.

- Mire készülsz Carlota? – néz rám gyanakvóan. – kaktuszba tenyereltem? – kérdezget, de csak elmosolyodom.

- Kaktuszba, itt?... Mibõl gondolod drága?... – simítok mellkasára. – Mindössze, gondoltam javítok a landoláson és amúgy is ingoványos talajra tévedtél… – azzal egy hirtelen, és jól irányzott mozdulattal meglököm. Alapból biztos nem veszítené el az egyensúlyát, de a talaj még mindig veszett saras és nyílván nem is számít erre. Lábai kicsúsznak és, hogy biztosra elvágódjon, még rá is feszülök, így vele együtt vágódom a sárba, majd pocijára telepedve módszeresen kezdem besarazni ahol érem, miközben édesen nevetek.

- Ez így jó lesz Reineir? Ez a becsapódás már jobban tetszik?... – kérdezem, és még néha meg is csikizem.

- Jól van, jól van, nem kínozz, megértettem… - nevet õ is, mire megkegyelmezve neki abba hagyom. Tudom ám, hogy hagyja magát, hisz nem tudnék ledönteni egy ekkora férfit a lábáról. – Amúgy nem vagyok csikis… - mosolyodik el, nyakig sarasan, majd egy jól irányzott mozzanattal, fordít helyzetünkön és maga alá gyûrve kerülök alá, ezzel engem is jócskán összesarazva. Pihegve nézek tekintetébe és letörlöm arcáról a sarat, vagyis inkább elmaszatolom, amin ismét jót kacagok.

- Nagyon szép a mosolyod… - dermed le egy pillanatra.

Csend telepszik közénk, de ez nem az a nyomasztó és zavaró csend. Tekintetébe mélyedve furcsa, de annál ismerõsebb érzés kerít hatalmába. Vonzódom hozzá és bár elég furcsa ebben a helyzetben, bizony még rá is izgultam, ahogy csípõje nyomatékosítja számomra férfiasságát. Mégsem tartanám jó ötletnek összegabalyodni vele, még akkor sem, ha oly vonzó, mind a személyisége, mind a külseje. Mégsem lehetek benne biztos, hogy ezek összhatása vált ki belõlem hevesebb érzelmeket. A dolog a kialakult helyzet miatt enged alternatív következtetésekre, hisz a kétségbeejtõ helyzet miatt lehet, hogy csak arra vágyom, hogy valaki átöleljen. Ez pedig a gyöngeség jele, amit nem engedhetek meg magamnak.

- Köszönöm… - felelem, kicsit ridegebben, hogy kislisszoljak a szorultnak mondható, és több felé vezethetõ helyzetbõl. Azt hiszem, ennél kiábrándítóbb választ nehezen adhattam volna, hisz ha úgy teszek, mintha azt hinném, csak udvariaskodásból, vagy kedvességbõl mond ilyet, az ostobán fest. Vissza még véletlen sem dicsérném, mert az még rosszabb, így marad a kitérés. – Azt hiszem meg kellene fürdenünk… - teszem még hozzá és kimászom alóla. Láthatóan zavartan áll a viselkedésem fölött. Nem érti igazán, hogy a nõi agyamban mi zajlik le jelenleg, hisz hol kacérkodom, hol hárítok.

- Igen az nem ártana… - térdel föl csupa sarasan, miközben azt figyeli, hogy állok föl. Nem nézek rá, jobb, ha most nem nézek a szemébe, a végén elárulnám saját magam. – Ezt a tetõt is meg kell erõsíteni, nem biztos, hogy kibír még egy esõt, ez csak ideiglenes megoldás és a rádiót sem ártana megcsinálni, legalábbis megkísérelni… - magyarázza, miközben õ is feltápászkodik. Szerencsére nem kérdez semmit, így magyarázkodnom sem kell, ami csak hazugságot szülne és kellemetlenül éreznénk magunkat. Habár nem vagyok biztos benne, hogy lehetne ennél is kellemetlenebb.

- Rendben, akkor fürödjünk le és essünk neki… - fújom ki a levegõt és elindulok a forrás felé. Reinier is követ, bár elég hallgatag. Nem mintha én sokat beszélnék, és ez a csend most igazán kínos. Ennek ellenére sem érzem, hogy rosszul tettem, mikor nem engedtem a csábításnak, így csak igyekszem, minél lazább maradni, nem túl nagy sikerrel. A közelében, valahogy egyre inkább elveszítem az idétlen kislányos formám, amit általában mutatok a külvilágnak és azt szeretném, hogy ne ostoba libának lásson, hanem annak, ami vagyok.

A fürdés után, kimosom a koszos ruháink, amíg Reinier megerõsíti a tetõt, vagyis a gép testét, hogy biztosan kibírja a következõ esõzést. Szegény egy alsónadrágban tornázik a gép tetején, amíg én a ruhadarabokkal bíbelõdöm. Idõ közben persze rájövök, hogy rendben, most a ruhák tiszták, de vizesek és a fene tudja, mikor száradnak meg ebben a párában. Kiteregetem õket, és kerítek valami más használható holmit. A bugyi és a melltartó jól áll, ez nem vitás, de nem kimondottan praktikus. Végül sikerül elõkotorásznom, egy öltönynadrágot Reineirnek és egy inget. Magamnak pedig egy cicanacit és egy trikót.

Reggeli után segítek Reiniernek kiemelni a rádiót és az akkumulátort, miközben azt hiszem több belsõ szervem is leszakad a cipekedésben. Tudtam, hogy nehéz, és Reinier is figyelmeztetett rá, mégis sikerül megemelni magam.

- Jól vagy?... – kérdezi aggódva, mikor a derekam simogatva ülök le a gép roncsának egyik darabjára.

- Persze, csak kicsit elszámoltam magam… Nehezebb volt mint gondoltam… - felelem mosolyogva.

- Mondtam, hogy szólj, ha nehéz… lerakhattuk volna, hogy pihenj… - simogatja meg a karom, és valahogy még ez is izgatóan hat rám. Eltolom a karját és bólintok.

- Értem, nincs gond… kicsit pihenek, és jól leszek… - felelem. Nem értem mi van velem, és ez bosszant.

- Oké… megnézem a rádiót, addig pihenj…  - egyre furábban néz rám, és bár látom rajta, hogy zavarja a viselkedésem, még sem teszi szóvá. Talán azt hiszi, hogy a környezet miatt vagyok kiborulva, de a lényeg, hogy most nem is szeretnék magyarázkodni, így ismét csak bólintok, és nézem, ahogy elkezdi szerelni a rádiót.

Pillanatok alatt merül bele a munkába, és ahogy elnézem, a külvilág teljesen megszûnik számára. A derekam pihentetve nézem, ahogy belemerül a szerelésbe, és néha megmosolygom, mert szó szerint se lát se hall. Nem tudnám megmondani, mi nyûgöz le benne igazán, de az biztos, hogy a vesztem érzem. Az érzelmeim elhatalmasodnak rajtam és egyre könnyebben gyengülök el. Ez nem rám vall, és nem is vagyok benne biztos, hogy szeretném ezt az érzést. Végül kezdem úgy érezni, hogy megmakkanok, ha nem csinálok valamit, így tehetetlenségemben elkezdek pakolászni a gépben és némileg otthonossá tenni a helyet. Amolyan tisztaságmániásként kezdek el takarítani, és egy rongyot elõhalászva kipucolom a nedvességet az aljáról, miközben minden mást is megtisztogatok. Ez ténylegesen fölösleges dolog, de nem tudok mit csinálni és a tehetetlenségbe érzem, meg fogok kattanni. Reinierrel hiába próbálok kommunikálni, nem is hallja, amit mondok. A végére még azt is benyögöm neki, hogy úszom egyet az aligátorokkal, de csak annyit felel, hogy siessek vissza és ne menjek messzire. Úgy érzem, jobban járok, ha békén hagyom, és inkább keresek valami elfoglaltságot, és mivel jobb ötletem nincs, megpróbálok tûzifát gyûjteni. Ez elsõ pillanatban nem tûnik túl bonyolult vagy idõigényes feladatnak, de ahogy keresni keresek, rájövök, hogy még sem fog úgy menni, ahogy elképzeltem. A gyújtható fa mennyisége, nagyjából a nullával egyenlõ, hisz a legtöbb nyirkos. Órák telnek el, mire találok egy normális adagra valót. Nem is igazán értem, Reiniernek hogy ment tegnap olyan könnyen, és valahol bosszant is, de igyekszem hasznos lenni, ha õ már ennyire elfoglalt. A gyûjtögetés közben, hihetetlen dologra – egész pontosan, egy fára bukkanok. – Szó szerint tátva marad a szám, mikor meglátom.

- Brazil dió, ez nem lehet igaz… - suttogom magam elé, és visszaviszem az összegyûjtött fát a repülõhöz, majd visszamegyek a fához és a földrõl összeszedek egy jó adagot. Ez a kedvencem, és odahaza veszett drága. Nem, mintha nem engedhetném meg magamnak, de kicsit furcsa, hogy itt ezt az isteni mannát, csak úgy a földrõl szedegetem össze. Ez most tényleg isten ajándéka, én legalábbis legalább annyira örülök neki, mintha az lenne.

Mire visszatérek, már kezd lemenni a nap, de még világos van, így Reineir tud dolgozni. Keresek két követ és megtörök kettõt és a kis terméseket is megpucolom, ahogy azt kell, majd a tûzifát gyújtásra készen rakom, és leülök Reinier mellé. A füléhez hajolva lágyan fújom meg cimpáját és rakoncátlan tincseit.

- Reinier, ébresztõ, mindjárt ránk zuhan az este… - arcára simítok, mire mintha valami álomból riadna föl fordítja felém fejét.

- Hogy mondod?... – kérdezi meglepetten.

- Elment a nap… Jutottál valamire? – kérdezem és arrébb húzódva, hagyom, hogy kinyújtóztassa végtagjait.

- Ahhh, egyelõre csak kapizsgálom, hogy mi lehet a baja… Sajnos nem igazán értek ezekhez a rádiókhoz – magyarázza és körülnézve, immár tudatosul benne, hogy lassan ideje lesz tüzet gyújtani. – Gyûjtöttél tûzifát? – néz rám csodálkozva.

- Nos, igyekeztem, de nem is olyan egyszerû feladat ez… - mosolyodom el kedvesen – és közben ezt találtam… - veszem elõ a diót, amit õ is azonnal fölismer.

- Brazil dió? Honnan?... – vesz belõle.

- Találtam, fagyûjtés közben… Egy hatalmas fa, rengeteg van rajta… - magyarázom kedvesen. – Rendesen mozgalmas napom volt ám. Amíg te szereltél, addig én is elfoglaltam magam… - bólogatok édesen. – bizony, igyekeztem hasznossá tenni magam…

- Azt látom, én viszont nem biztos, hogy túl hasznos voltam… - néz a rádióra, kicsit csalódottan.

Biztos nem gondolta, hogy egyik pillanatról a másikra fog menni, de nyílván arra se gondolt, hogy ennyire bonyolult lesz. Közelebb ülök hozzá és a vállára hajtom a fejem, félre téve minden idétlenséget.

- Holnap új nap lesz, meg fogod oldani, én tudom… és most gyújtsunk egy hangulatos tábortüzet… - emelem el fejem és fölállok – addig hozok enni és van egy kis meglepim… - kuncogom azzal eltûnök, és kihozok egy tál ételt kettõnknek no meg az épségben talált Tequilát. Mire kiérek Reinier tüze már éledezik, de még mindig agyal.

- Még mindig agyalsz? – ülök le mellé ismét.

- Igen, nem értem mi a fene lehet annak a vacaknak a baja… - morogja, majd, ahogy meglátja az üveget a kezemben, kikerekednek a szemei. – Ez már megint honnan van?... azt hittem minden ilyesmi tönkrement…

- Hát mind, kivéve ezt az egyet… Gondoltam jól fog esni, esténként, csak tegnap túlfáradt és elkeseredett voltam, hogy egy kellemes iszogatást felajánljak… bocsánat aljasban elhallgattam az üvegcsét… - felelem és odaadom a tál ételt. – De elõbb együnk, a dió finom, és van benne tápanyag, de amíg van ételünk és nem megy tönkre a nagy páratartalom miatt, talán meg kellene ennünk… - magyarázom elgondolkodva, mert nem vagyok benne biztos, hogy a gondolatmenetem helyt álló.

- Ez igaz, ráadásul ma keveset ittam, talán egy palackkal… - feleli halkan, még mindig elmélyedve gondolataiba.

- Pedig a vízzel nem kell spórolnunk… - kuncogom, és a kezébe nyomok egy palack vizet is. – A rádiót pedig mára hagyd békén… tereld más felé a gondolataidat… túlságosan rágörcsöltél és tudom, hogy fontos, az életünk múlik rajta, de talán rájössz a megoldásra, ha nem arra gondolsz… Nekem be szokott válni. – bontom fel a Tequilát és húzom meg úgy üvegbõl, majd kicsit megrázom magam. – Huhhh jó erõs… - kuncogom.

- Talán igazad van, csak nem is tudom, talán abban reménykedtem, hogy egyszerûbb lesz… - sóhajt egy hatalmasat és a tûz fölé rakja az ételt, majd iszik a vízbõl, amíg az étel melegszik. Eközben én kicsi kortyokkal pusztítom a finom itókát, majd ahogy Reinier lerakja a vizet, megkínálom õt is. A tûz ismét kellemes hangulatot teremt, ahogy szinte egyik pillanatról a másikra besötétedik. Mintha valaki lekapcsolná a villanyt és átadná a terepet az éjjeli állatoknak. Igazán félelmetes, de az ital és a fene tudja, honnan jött jókedvem most feledteti ezeket a dolgokat. Persze az is lehet, hogy kezdek hozzászokni a helyhez. Azt nem mondom, hogy szeretnék itt élni, de ha van élelem, és egy jó társaság, akkor egész elviselhetõ ez a közeg is.

- Kérdezhetek valamit? – néz rám Reineir, miközben falatozgatunk.

- Persze… - bólintok kedvesen.

- Mégis miféle életed van neked odahaza?... Gazdag vagy ez nyílván való, és szerintem kicsit el is kényeztettek. Mégis, azt kell, mondjam, nem vagy az a tipikus gazdag lány. Ami vagy azért van, mert gyerekkorodban nem voltak gazdagok a szüleid, vagy mégsem élsz olyan elkényeztetett lányként, mint azt én gondolom. Szóval, mitõl vagy ennyire talpraesett, hogy lehet, hogy nem nyafogsz egész nap, és sírsz, kényeskedsz?

Nagy levegõt veszek és elkuncogom magam, hátra simítva hajam.

- Nos, én mindig gazdag voltam, és egy agyon kényeztetett apuci hercegnõje vagyok, aki plázákba jár, a barátnõivel bulizik és pasizik, amíg bírja… - felelem – viszont a többi elkényeztetett hercegnõtõl eltérõen a családom nem mindennapi, és amit külsõre mutatok az egy oltári nagy színjáték. Bevallom, eleinte itt is játszani akartam, és csak mára ébredtem rá, hogy itt teljesen mindegy mit adok. Itt lehetek önmagam, még akkor is, ha ez neked, vagy a dzsungellakóknak nem tetszik.

- Értem, legalábbis azt hiszem… - feleli, de kétlem, hogy tényleg értené. - Nem mindennapi család? – kérdez vissza – ez mit takar?

- Mondjuk úgy, hogy az én köreimben, jobb, ha egy nõ, ostobának mutatja magát… Az igazi énem nem hozna nagy sikert. Néha így is rezeg a léc a talpam alatt.. – felelem mosolyogva. Na, igen a mosolyom nagy részét már az alkoholnak köszönhetem, de még így sem vagyok hajlandó érthetõen kifejezni magam.

- Szóval játszol, színészkedsz. Nem igazán értem az okát, de ahogy elnézem nem is akarod, hogy értsem… - feleli, mire kacsintok egyet.

- Legalább ezt a részét érted… a többit nem is kell.. kuncogom, és iszom még egy kortyot. Eközben az étel is elkészül és falatozni kezdünk. Most még ez a gyors kaja is jobban esik, mint tegnap.

- Mibõl gondolod, hogy az igazi éned nem hozna sikert? Én szeretem az okos nõket, nem lehet, hogy csak te gondolod úgy, hogy nem… - felemelem a kezem, hogy leállítsam, így a szavába vágva.

- Itt nem csak az észrõl van szó… Akkor vagyok okos, ha nem mutatom magam annak. Ezzel csak egy gond van, belül sínylõdöm, és néha már azt sem tudom, hogy ki vagyok igazán. Apukám elvárja, hogy hercegnõ legyek és a semmitmondó nulla pasik, meg, hogy egy csini dísz legyek mellettük. És anyám még azt kérdõjelezi meg, hogy miért nem megyek férjhez… - nevetem el magam kicsit csalódottan. Szemmel látható hogy nem szeretem magam és ezt a szerepet.

- Akkor milyen Carlota valójában?.. Szívesen megismerném…

- Hidd el, nem kedvelnéd… Túl vad és túl szókimondó. Olyan dolgokat szeret, amiket nem illene neki. Hagyjuk…. – csóválom meg a fejem. Tényleg tartok tõle, hogy Reinier kellemetlenül érezné magát, ha egy az egyben kapna meg engem, pont olyannak amilyen vagyok. Az pedig, hogy eldöntöttem önmagam leszek, és nem játszadozom, nem jelenti, hogy ki is adom magam teljesen.

- Próbáld ki… - mosolyog és meghúzza az italt, egy kacér kacsintás kíséretében.

- Majd meglátjuk, holnap is lesz nap, de most lazítsunk kicsit… - felelem csillogó tekintettel. Az alkohol rendesen dolgozik bennem, de szemem csillogását nem csak ez az állapot adja. A tûz fénye sejtelmes csillogást biztosít az amúgy is csodás szempárnak, amivel az élet áldott meg.

Nagy készülõdésben vagyok. Az én drága barátnõm, férjhez megy, és helyszínnek nem mást választott, ehhez az ominózus alkalomhoz, mint Brazíliát, azon belül Rio de Giovanni. A hely nagyon izgató, és persze élettel teli, ami nagyon illik kedves barátnõmhöz, és persze hozzám is. Apucikám, már reggel óta rágja fülem, hogy miért a kis géppel megyek. Nem is értem õt, hisz kifejezetten nekem vette a repcsit, és alakítatta át, az én ízlésemnek. Mostanában, mindig aggódik. Egy vetélytársa, megfenyegette, és a családot is, de ha el akar kapni, úgyis megtalálja a lehetõséget, fölösleges ezen rágódni. Na és persze jön a kioktatás, és a hátulról jövõs duma, hogy Giovanni, nem az a gyakorlott pilóta. Szerinte jóval biztonságosabb, egy légi társaság elsõ osztályán, mint Giovanni, de mint mindig makacsságom, erõsebb apám akaratánál, így legyintek és egy puszival, no meg a mellékelt huncut mosolyommal szerelem le az aggódó, vénséget. Szeretem õt, de okos kislány vagyok, és tudom, Giovannival a legnagyobb biztonságban vagyok. Felkapom kézi táskám, és napszemüvegem. A kocsinál Giovanni már vár rám, és udvariasan kinyitja az ajtót. Fekete Audi A8-as, ami talán elsõ ránézésre, nem olyan nagy szám, mégsem egyszerû, mivel teljesen golyóálló. Belül krémszínû, szarvas bõrrel. Csodaszép, igazi luxus jármû, és hatalmas. A kényelem nálam az elsõdleges, apámnak meg a biztonság, így szépen hagyom, had élje ki magát, az ehhez hasonló húzásain. Giovanni képén, mint mindig, most is ott ül, az a huncut vigyor.

- Jól aludt kis asszon? – érdeklõdik vigyorogva. Õ már csak tudja, hogy nem aludtam semmit, mivel egy fergeteges lánybúcsún vettem részt, barátnõm tiszteletére. Nagy ereszd el a hajam buli volt, vetkõzõ srácokkal, és annyi tánccal, hogy a végére már ne érezzem a lábaim. Mindig pimaszkodik velem, de pont ezért tudom elviselni magam körül, mert nem az a karót nyelt marcona legény. Félig felhúzom napszemüvegem, és úgy nézek rá.

- Giovanni a vezetésre koncentrálj… Amúgy remekül aludtam… Egész pontosan két órát… Jól esne egy kávé… - azonnal mozdul és benyúlva a kocsiba, a kedvenc olasz kávém veszi elõ. Már elõre gondoskodott róla, mert elég jól ismer. Széles mosollyal veszem ki kezébõl, és puszit dobok felé.

- Ezért imádlak annyira… Akkor irány Rio!! – beszállok, és hátra dõlve iszogatom kávém. A reptér, alig egy órára van a házunktól, a kocsi zötykölõdése miatt kicsit be is bóbiskolok.  Egy bulizós éjszaka, rajtam igen kemény nyomokat hagy, ami nem külsõmön, hanem teljesítõ képességemen mutatkozik meg leginkább. Megérkezve Giovanni nyit ajtót. Kissé lassú mozgással szállok ki a hátsó ülésrõl, hajam megigazgatva a géphez sétálok. Meleg van, a nyár leg izzasztóbb hónapja, még a levegõ is forró. Ezért vettem föl, egy könnyed nyári ruhácskát. Giovanni bepakolja a holmikat, amíg én szépen kényelmesen beszállok a gépbe. A gép csupa luxus és kényelem, bár ez a leg kisebb típusú, és csak két szék van benne, egy hatalmas ágy és bárpult, hogy minden igényem kielégítse. Itt IS A krémszín dominál, némi, méregzölddel. A bárpultról elveszek, egy üveg vizet. Hátul foglalok helyet, és leveszem tûsarkú szandálom. Az ágyra fölmászva, egy könyvet veszek magamhoz, és egy kis zenét kapcsolva folytatom pihenésem, a hatalmas bõrágyon.  Felszállás után, alig egy órával, ismét úrrá lesz rajtam a fáradtság, ezért úgy döntök, az út hátralevõ részét, inkább szunyókálással töltöm.

- Giovanni drága, szólj ha megérkeztünk…. én alszom egyet… - szólok ki a pilóta fülkébe, a beépített mikrofonon keresztül.

- Igen is kisasszony… - kuncogja. Folyton szívja a vérem. Ezzel a kisasszonyozással a sírba visz, mivel tudja, mennyire utálom, ha így hív. Persze apám elõtt muszáj, de kettesben rég óta tegezõ viszonyban vagyunk.

- Nincs itt apa, hagyd ezt a kisasszony szöveget oké? Vagy az Óceán fölött kiváglak a gépbõl… morranok, de csukott szemmel, arra már túlfáradt vagyok, hogy kijelentésemnek nyomatékot adjak.

- IGENIS… - Nevet fel újra. Aranyos a nevetése, szeretem hallgatni, és õt is sokkal jobban kedvelem, mint illene. Zsong a buksim, pedig nem ittam sokat elõzõ este, mégis, mintha az egész éjjelt ivással töltöttem volna. Megiszom vizecskémet, maradékát, és elterülve az ágyon, magamra húzok, egy horgolt takarót, majd hagyom, hogy a gép zaja, és a lég õrvények, kellemes álomba ringassanak. Csodás álmomból, egy csattanás, és hatalmas robajlás riaszt fel. Kipattanok, az ágyból, és megpróbálok elõre jutni, hogy kiderítsem mi történet, de a gép zuhanni kezd, így az egyik falnak csapódom. Azonnal elveszítem eszméletem, és mikor legközelebb magamhoz térek, már nem bírok mozdulni. Testem sajog, és vannak olyan részei, amit nem is érzek. Nem tudom, hol lehetek, de a fájdalom elárulja, nem haltam meg. A kép lassan tisztul, túl lassan, viszont a zajok, semmi jóra nem utalnak. Madarak, meg valami visító majomszerû állat hangja. Nehezen lélegzem, de elõször fel sem fogom miért. Próbálom felfogni mi történhetett, de csak a csattanásra emlékszem. Lassan tekintek kõrbe, és megpróbálok felállni. Felállni? Akkor esik le, hogy miért nem érzem a testem. Alá vagyok szorulva a gép, egyik alkatrésze alá, és bár innen nem tudom megállapítani mi alá, de egy biztos nagyon nehéz.

- Giovanni!! … - próbálok kiabálni, de nehezen megy, a rám nehezedõ nyomás, és fájdalom miatt.

- Giovanni, merre vagy? Segíts… - a fene, egyszer van szükségem Giovanni, és akkor sincs sehol. Mi lehet vele? Eszméletlen, vagy talán meghalt, és a másodpilóta? Végül is mindegy, ha hallana már biztos segített volna.  Szent ég Carlota, jó nagy bajban vagy! Jegyzem meg magamnak a tényeket. Nehezen tudom felfogni, hogy egyetlen pillanat alatt, hogyan fordulhatott, ilyen rosszra minden. Ami viszont még kevésbé fér a fejembe, hogy hogyan éltem túl a katasztrófát.

- Giovanni!! – még egy utolsó próbát teszek, hátha mégis csak elájult, de választ persze nem kapok. Halott, ez már szinte biztos. Könnyek gyûlnek szemembe. Kedveltem Giovanni, de nem kifejezetten ezért. Talán szerencsés is, hisz ha a zuhanástól meghalt, akkor nem szenvedhetett sokat, én viszont itt fogok éhen halni, vagy valami vadállat áldozatává válok. Sosem akartam vacsoraként végezni, most mégis, ez tûnik a leg kézenfekvõbbnek, így beszorulva.  Egy darabig, önmagam sajnálom, de ennyi belefér, tekintetbe véve szorult helyzetem. Sírva fakadok, immár nem is titkolva, mennyire kétségbe vagyok esve. Ki elõtt is titkolnám, hisz rajtam kívül csak a vadon állatai hallhatják kétségbeesésem. Egy kis idõ után a könnyeim elfogynak, de kétségbeesésem, nem múlik, sõt, inkább fokozódik, mikor elkezd sötétedni, és a dzsungel zaja felerõsödik, új hangok költöznek bele, amik még rémisztõbbek, legalábbis számomra. Egyre hidegebb van, de persze az sem kizárt, hogy a nagy súly miatt, kiment a vér végtagjaimból, ezt nem tudom eldönteni, ami nem is csoda, hisz pánikban vagyok. A fákról zajt hallok, ami egyre közelít. Pánikszerûen próbálom kiszabadítani kezeim, de csak az egyiket sikerül, azt is nagy nehézségek árán, és egy kiálló fémdarab szépen fel is sérti bõröm. Felszisszenek, de most nem ez a legnagyobb gondom. A fáról egy kis majomszerû izé ugrik le, legnagyobb megkönnyebbülésemre.

- Hála a madonnának, csak egy kisállat… - sóhajtok megnyugodva, de a kis vad, méregetni kezd, ami már kevésbé megnyugtató. Közelebb merészkedik, és hol két lábra, hol egyik mancsáról a másikra támaszkodva méreget.

- Mit akarsz?... –nézek felé sandán. Nagyon rosszat sejtek, ez a kis dög tervez valamit ellenem. Elindul felém, amitõl úrrá lesz rajtam a pánik. Szabad kezemmel hessegetni próbálom.

- Ne.. ne… ne gyere közelebb… Hallod?...Hess.. eredj vissza a mamádhoz…  - a vadnak eszébe sincs távozni, vagy visszavonulót fújni, mintha érezné, nem tudom megvédeni magam. Kezemmel csak hadonászom felé, mégis a kis idióta, csak egyre közelebb kerül. Néha ugyan megtorpan, de el nem szalad. Nem ismerem jól a dzsungelben fellelhetõ állatokat, és bár nem tûnik veszélyesnek, sosem lehet tudni. A nyílméreg béka is milyen pici, és annál veszélyesebb. ~ Szent ég, nyílméreg béka? Kígyók pókok bogarak, és ki tudja még milyen állattok vannak körülöttem, én meg  földön fekszem!~ Ötlik fel bennem, amitõl csak még jobban bepánikolok, már ha lehet ennél jobban.  A kis szõrös teremtmény, csak nem akar békén hagyni, és most már kezdek félni tõle. Úgy méreget, mint aki a szememre pályázik, ezért végsõ elkeseredettségemben, visítani kezdek, akár azok az idegesítõ autóriasztók. Ezen megtorpan és meghátrálva elszalad. A hangom ettõl a manõvertõl teljesen elmegy, de megérte. Lassan teljesen besötétedik, és már az orrom hegyéig sem látok. A repülõ, kicsit megtizedelte a környezõ fákat, de nem eléggé, ahhoz, hogy a hold fénye, eljusson hozzám. Azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, de a sötétben a fura zajok, még rémisztõbbnek hatnak. Néha olyan érzés, mintha egy morgó vadállat villantaná fogsorát, támadásra készen, máskor a megcsörrenõ, aljnövényzet miatt, egy hatalmas anakondát érzek egyre közelebb magamhoz. Nem akarom egy kígyó gyomrában végezni. Rettenetesen félek, és minden zajra oda kapom a fejem, ami alapban komoly fizikai fájdalmat okoz. Persze egy szemhunyást sem alszom, és mikor meglátom a lassan elõbukkanó halovány fényeket, ismét sírva fakadok. Több okból is, hisz túléltem az éjszakát, másrészrõl viszont, még mindig egyedül vagyok, és valószínûleg esélyem sincs, hogy valaki megtaláljon, mielõtt meghalok. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még pisilnem is kell, de nincs az az isten, hogy magam alá pisiljek, így amíg tudom, tartom magam. Azért ez elég elkeserítõ. Kiszabadított kezemmel próbálom letörölni könnyeim, amivel még jobban elmaszatolom, mind sminkem, mind pedig a sarat, ami becsapódáskor rám került. Nem akarok beletörõdni, ezért ficánkolni kezdek, mint egy megveszekedett állat, hogy kiszabaduljak, de egy idõ után elfogy a maradék erõm is, és csak erõtlenül heverek a semmibe bámulva. Furcsa, elég kitartó lány vagyok, és most mégis feladtam! Csak heverek, idõérzékem teljesen elveszítve. Annyit érzek, hogy már nappal van, mivel a páratartalom újra az egeket verdesi, és nem fázom. Hirtelen egy zajra leszek figyelmes. Elõször megpróbálom figyelmen kívül hagyni, mert arra gondolok, hogy bizonyára, csak egy vad ami a roncsok közt matat. Talán egy jaguár. Lassan viszont kitisztul a kép, és felcsillan bennem egy halovány remény sugár, ezért kiabálni kezdek.

- Hey!C'è qualcuno lì?– kérdezem erõtlenül és rekedt hangomon. Még magam is meglepõdöm, mennyire nincs hangom, szinte magamra sem ismerek.

- Ja! Ik ga naar je onmiddellijk. Gewoon met me praten! –válasza, számomra ismeretlen nyelven hangzik, de most kicsit sem érdekel. Ez az emberi hang a legcsodálatosabb, amit hallottam, mivel remélhetõleg a megmenekülésem jelzi. El sem akarom hinni, és még az is felötlik bennem, hogy csak hallucinálok, és valójában már megkattantam.

– Beszél angolul? Beszéljen hozzám, hogy megtaláljam!- angol, fura, hogy milyen gyorsan vált, de legalább ezt már értem. Örömöm egyre fokozódik, és lelkesen válaszolok kérdésére.

- Igen, beszélek! … Itt vagyok… Itt, a gép alatt… Azt hiszem… Azt hiszem, hogy a jobb szárnyat látom… - nézek kicsit kõrbe, hogy nagyjából, meghatározhassam merre is talál. Gyönge vagyok, és már mozogni végképp nem tudok, de szívembe megnyugvás költözik. Nem sok kell, és meg is talál. Tekintetem fáradtan és kétségbeesetten emelem rá.

- Mindjárt kiszabadítom! – guggol le mellém.

– Fáj valamije? – ez fura kérdés, hisz egy roncs darabja alá vagyok szorulva, és ha most nekiállnék taglalni mim fáj, megint sírva fakadnék, hisz valójában könnyebb lenne azt elmondanom mim nem fáj.

- Igen… De… Szerintem nem tört el semmim, ha erre kíváncsi – magyarázom meg, egy egyszerûbb válasszal.

– Hogy szedi le rólam ezt a roncsot?! Nagyon nehéz, én már próbáltam! – teszem még hozzá, mivel egy emelõre lenne szükség, és az nem valószínû, hogy akad nála.

- Igen, nehéz… – nézegeti a darabot.

 – Nyugalom, megoldom! Ne féljen! Most elmegyek, de nem megyek messzire, hallótávolságban leszek. Hozok egy ágat, amivel lebillenthetem magáról ezt a roncsdarabot. Rendben? – nem válaszolok, ezzel már nem akarok erõt veszíteni, így sincs sok, de félek, nem tudom, megbízhatom e benne, és ha itt hagy?

- De… Ugye nem megy el?! Nem hagy itt az ajtó alatt?!?! – riadok meg saját gondolatomtól.

- Nem, persze, hogy nem! Tényleg, csupán pár percre leszek oda! Majd beszélek magához addig, jó lesz így? – nagyot nyelek és ismét bólintok. Nem tehetek egyebet, mint várok, és remélve a legjobbakat, félre teszem alapvetõ bizalmatlanságom. Eltûnik a szemem elõl, de betartja ígéretét és folyamatosan beszél, néha megmosolygom, hogy miket mond, az ütközésre elkomorodom, és elgondolkodva nézek magam elé. Nem értem, hogy ütközhettünk neki, hisz Jovanni, nagyon jó pilóta, az õ figyelmetlensége nem lehetett, az kizárt, de akkor mi történt? Jár az agyam, és már nem beszélek, csak agyalok, de gondolataimból, az a férfi zökkent ki. Felé fordítom fejem.

- Ezzel az ággal felemelem az ajtót, annyira, hogy ki tudjon mászni alóla! Nagyon figyelni kell, mert nem akarom nagyon megemelni, nehogy valami elmozduljon, és visszazuhanjon ez a roncsdarab magára! Készen van? – ezek elég gyászos kilátások ismételten, mivel ha visszazuhan rám, az biztos kilapít, de bólintok és figyelem a mozdulatait, hogy a kellõ pillanatban ki tudjam húzni magam. Nehezen mozgok, és arcomra rá van írva mennyire sajog minden porcikám, de nem csak ez a gond. El is vagyok gémberedve. Lassan csak kimászom az alól az ajtó alól, és hagyom, hogy a megmentõm felsegítsen. Nyöszörögve egyenesedek ki, de azért örülök is, mivel minden végtagom a helyén van. Csak ezek után nézek végig a férfin, és azonnal felismerem, bár öltözéke meglehetõsen hiányos, de még így is pont olyan mint az újságokban, amit anyám, a minap tolt orrom alá, amolyan szemléltetés gyanánt, hogy milyen férjet kellene találnom. Viszont, ez a ruha ami rajta van, elég furcsa. Mit csinálhatott, mikor a repülõk össze ütköztek? Mindegy nem gondolok semmi mocskosra, talán zuhanyozott! Na igen Carlota, mióta is vagy ilyen naiv? Inkább nem törõdöm ezzel és megmozgatom fájó tagjaim, de feltûnik, hogy nagyon néz rajtam valamit.

- Na, mit bámulsz?! – förmedek rá, sajátosan.

- Elnézést, csak… Khm… Nos, ön nagyon csinos, ifjú hölgy! – erre a mondatra felhúzom szemöldököm. Remek, csinosnak tart, amikor a ruhám, és én sem vagyok éppen szalonképes. Ez tipikus pasi megnyilvánulás, de nem kifejezetten a leg alkalmasabb helyen. Végig nézek magamon, és szinte lesápadok, hogy, bár rajtam van ruha, mégsem vagyok jobban felöltözve, mint õ. Még a cicim is kilóg, itt-ott, amit igyekszem eltakarni. Visszanézek rá, hogy kicsit megmondjam a véleményem, alkalmatlan bókjáról, de megelõz.

- Bocsásson meg faragatlanságomért – kér bocsánatot, én meg kicsit szúszázom, hogy lecsillapítsam feltörni készülõ, hisztis énem. Pedig most jól esne egy kis rapli. Ennyi kijárna az éjszaka után.

– Még be sem mutatkoztam. Reinier. Reinier van Nassau – hát nem erre a névre számítok, de lehet õ is bizalmatlan, így hagyom, had higgye, hogy nem ismertem föl. Végül is, még elõnyömre válhat, hisz így úgy beszélhetek vele ahogy jól esik. Mondjuk, az is egy tény, hogy pont, leszarom minek a hercege, ezért nem jár tisztelet senkinek, nálam az olyasmit ki kell érdemelni. Halovány mosoly jelenik meg arcomon, és egyik kezemmel ruhám tartva, kezet nyújtok neki.

- Carlota Winchenzo, elképesztõen örülök, hogy megismerhetlek. Nem volt túl jó éjszakám, de ahogy elnézem neked sem… - fogok vele kezet.

- Megtennéd, hogy elfordulsz? – nézek rá, nagy szemekkel. Láthatóan nem érti mi a problémám, mire kõrbe mutatok kezemmel, hogy fordítson hátat.

- Pisilnem kell, de nem akarok messzire menni, mivel nincs cipõ a lábamon… Most komolyan részleteznem kell? –felelem, mire bólint és megfordul. Jóképû férfi, azt meg kell hagyni, és a teste sem elhanyagolható. A gép roncsai felé nézek, miközben elengedem kezét. Micsoda szörnyû látvány.  Egy lépést teszek, és leguggolok pisilni, majd a feladat végeztével felállok, és szakadt rongyaim megigazgatom magamon.

- Micsoda, rombolás… - mélázom el kicsit, majd megindulok a roncs felé. tudnom kell, mi is történt pontosan. Megfogja karom és visszafordít.

- Nem jó ötlet, elég ronda látvány. Nem való egy ilyen ifjú hölgynek. – micsoda udvarias megnyilvánulás, ez ismét mosolygásra késztet. Kihúzom karom és felé fordulok.

- Majd valahogy megbirkózom vele… Nem ártana néhány ruha neked… és nekem sem. Ahogy elnézem Giovanni méretei jók lesznek rád is… - teljesen nyugodtnak tûnök,  valójában belül inkább hisztizem, és sírok, de igyekszem ezen énem leplezni, mivel én magam sem szeretem a hisztit.

- Jó, de veled megyek… - feleli, így mind a ketten a roncshoz megyünk. Miután megbizonyosodtunk, róla, hogy nagyjából biztonságos bemenni, kõrbe nézek. A látvány nem különb, mint odakinn. Mindenhol szétszakadt kábelek, huzalok lógnak, a gép testébõl. A közlekedés sem egyszerû, szinte lehetetlen, fõleg cipõ nélkül, bár a tûsarkúimmal sem jutnék messzire. A bõröndök, amiket találunk is szét vannak szakadva, de azért akad bennük használható holmi. Jól sejtettem, Giovanni ruhái passzolnak Reinierre, és mivel az én kedves testõröm igazi sportember, egy egész jó állapotban lévõ melegítõt guberálunk neki, és a hozzá illõ cipõt. Sajna én már kevésbé vagyok szerencsés, hisz se sportra, sem dzsungeltúrára nem készültem, így marad az alkalmi csizmám, aminek letöröm sarkát, és egy farmernadrág póló kombinációt, kapok magamra.

- Így azért jobb… - jegyzi meg mosolyogva. Jól áll neki, ez a lezser cucc. Alaposan szemügyre veszem, hisz én sem vagyok fából, bár a Tarzan szerkó is elõnyös képet adott róla.

- Igen, sokkal… Most nézzük meg a pilótafülkét… - sóhajtok egy hatalmasat, mivel oké, nem vagyok kényeskedõ fajta, de egy holttest látványa, számomra sem mindennapi.

- Miért is akarod, minden áron megnézni? Nem kell, hogy keménykedj, majd én megnézem a rádiót, másra úgy sincs szükség onnan… - felé fordulok, és kicsit elgondolkodom. Oké, tekintetbe véve, hogy kicsoda, és megmentette az életem, meg kellene bíznom benne, de ez nem egyszerû, és õ sem bízik bennem, különben elárulná ki is õ valójában. Most úgy tûnik, még sincs választásom, itt csak ketten vagyunk.

- Oké… Az elmondásod alapján, mi voltunk azok, akik belétek mentünk… Ha ez igaz, akkor Giovanni hibázott, és felelõtlenül viselkedett, de ez kizárt… Giovanni, nem hibázik, és sosem sodorna bajba engem! Évek óta vigyáz rám, és megbízható, precíz férfi! Tudnom kell, mi történt vele… Mert nem veszi be a gyomrom, a hanyag verziót… - Fejtem ki, szinte egyetlen levegõvel. Láthatóan ezt a dolog nagyon mélyen érint engem. Elõször csak meredten néz tekintetembe, mintha válaszokra várna, miért hajtok ennyire az igazság. Válaszok viszont nincsenek.

- Rendben, menjünk… - ez leginkább úgy hangzik, mintha nem hinné, hogy bírni fogom gyomorral, és egy igen komoly kiborulásra várna tõlem. Persze nem ismer engem, de azért nem minden nõ, kap idegrohamot egy holttest láttán. Bólintok és a fülkéhez botorkálva kihúzza a félig már így is leszakadt ajtót. A látvány tényleg borzalmas, a teste teljesen összeroncsolódott, és rengeteg nyílt törés található rajta. Mondhatni, az én drága Giovanni, csak egy véres húscafat. Kicsit el is kap a hányinger, de tartom magam. Kezem, szám elé rakom, mert az átható vér szaga, nem kifejezetten kellemes. A páratartalom, és ez a veszett hõség, csak még jobban rásegít. Reiniernak nagyobb gyomra lehet az ilyesmihez, csak rám néz, de nem szól semmit. Ami neki feltûnik, nem is a holttest borzalmas állapota, azt már valószínûleg elõtte látta, hanem, hogy nincs másod pilóta.

- Nem volt másodpilóta? – kérdezi igen furcsállóan. A másik ülésre nézek, majd vissza rá.

- Még szép, hogy volt… ez egyre furcsább…és sajnos, túl élénk a fantáziám, hogy érdekes következtetésre jussak… Most viszont teljesen mindegy… - veszek erõt magamon, és a holttesthez lépve benyúlok zakója alá. Reinier érdeklõdve nézi, ezt a bizarr jelenetet. Végül egy fegyvert húzok elõ, ami kicsit véres, de töltött. Nem akarom teljesen felfedni magam, ezért átnyújtom neki a fegyvert, mint egy ártatlan kislány.

- Tudsz vele bánni? – már csak a glória hiányzik a fejem fölül, annyira ártatlan fejjel kérdezem.

- Egy kicsit, de azért majd igyekszem boldogulni vele… - igen, és még ebben is hazudik, vagy nevezzük füllentésnek. Mondjuk, én sem mondok teljesen igazat. Valahol megértem õt, én csak egy csaj vagyok, nem ismer és a szándékaimról sem tudhat semmit. Idegen terepen pedig Giovanni is folyton azt mondja, álnevet használjak. Ezt most nem tettem, mivel nem hiszem, hogy a Nieuwland  koronahercege pályázna a fejemre.

- A vadállatok ellen jól fog jönni nem? – kérdezem kedvesen. És mivel itt már nem tudok mit tenni, inkább megpróbálok a frisslevegõre jutni. Kibotorkálok a képbõl, és az egyik roncsdarabon foglalok helyet. Nagyon össze vagyok törve, nemcsak a helyzetünk miatt, de amúgy is.  A testõröm halott, és Reinier gépe is miattunk zuhant le. Apukámra kellett volna hallgatnom. Nézek magam elé, és mélázom, mikor Reinier is kijön a gépbõl.

- Meg kellene csinálni a… - hallgat el, és mikor felemelem fejem furcsán néz rám.

- Mit bámulsz megint?

- Hát nem is tudom, hogy mondjam… de… - harapja el a mondatot, és lassan közelíteni kezd felém.

- Ne is mond… Egy bazinagy pók ül a vállamon? – kérdésemre bólint, és tovább közelít. Próbálok lehiggadni, nem sok sikerrel. Ez a drága kis nyolclábú, beteszi nálam a kulcsot. Kiborulásom határán vagyok. Reinierre nézek, aki valószínûleg minél óvatosabban igyekszik megszabadítani a kis dögtõl. Felsóhajtok.

- Elegem van… - morranok fel, és egy veszett mozdulattal, lekapom a pókot a vállamról, és egy közeli fának vágom lendületbõl. A kis pókocskának esélye sincs reagálni, ezt olyan gyorsan hajtom végre, majd lendületbõl hisztizni kezdek.

- áááá!!…. utálom ezt a helyet… az állatokat, és mindent… Haza akarok menni apukámhoz!!… Ha hallgatok rá, te nem zuhansz le, és Giovanni is élne… Én meg pezsgõt iszogatnék, a barátnõm flancos esküvõjén… Az lenne a legnagyobb problémám, hogy eperrel, vagy eper nélkül kérjem a pezsgõkoktélt… - térdre rogyok és arcom kezembe temetem. Talán még életemben nem borultam így ki. Oké, mûbalhét, gyakran nyomatok otthon, hogy megkapjak ezt-azt, és elérjek bizonyos dolgokat a családomnál. Leginkább apámnál, de ez most más, ez igazi kiborulás. Bûntudatom van, mert valószínûleg Giovanni, már halott volt, mikor a gép ütközött, és ez a szörnyûség elkerülhetõ lett volna, ha nem vagyok ilyen fenemód makacs.