Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Sajnálom, de nem várok tovább. Szerintem fél év elég hosszú idõ.

Büszkén lépünk a trónterembe, kezemben van a doboz, amelyben Sailor Moon brossát viszem. Beryl ránk néz, és mikor közlöm, hogy elfogtuk a kis csitrit, elismerõ pillantást vet ránk.

– Szóval elfogtátok. Biztos hogy õ és nem valaki más? – néz ránk szigorúan. Elhiszem, hogy kételkedik, az õ helyében én sem tennék másként.

– Csak neki volt bross a ruháján, amivel át tudott változni. Most már csak egy egyszerû emberi lény – mondom, majd királynõm elé tartom a dobozt, hogy megnézhesse annak tartalmát.

Beryl elmosolyodik, majd biccent. Szerintem ezt vehetjük dícséretnek.

– Õrizzétek, gyengítsétek, de hagyjátok életben! Szükségem van rá.

Egyszerre hajolunk meg, majd indulnánk is, ám Beryl még megszólal. Szavait ezúttal Zoicite-nak intézi, ami meglep.

– Zoisite! Nephrite egyelõre nem tudhatja meg, hogy elkaptátok Sailor Moont. Tartsd a szád!

– Igenis! – hajol meg Zoi rákvörösen, majd elhagyjuk a termet.

– Komoly feladatot kaptál – szólalok meg hirtelen, mikor már a folyosón járunk. Félek, hogy nem fog vele megbírkózni, fõleg, ha Nephrite megint elkezdi cukkolni.

– Nem bízol bennem? – fakad ki dühösen, mire elkapom a karját, és mélyen a szemébe nézek. Nem viselkedhet ilyen gyerekesen.

– Tudod jól, hogy ez nemcsak egy egyszerû figyelmeztetés volt. Mindkettõnket veszélybe sodorsz, ha feleslegesen beszélsz.

Nem állja a tekintetem, fejét oldalra fordítja. Tudom, hogy most talán megbántottam, de muszáj végre felnõnie. Nem viselkedhet ostoba gyermek módjára, mert azzal mindkettõnket igen komoly veszélybe sodorhat. Ezt õ is tudja. Látom, hogy kûzd a sírással, de visszatartja. Elõttem nem akar sírni, fõleg nem ilyesmiért.

– Bizhatsz bennem… - suttogja halkan, megtörten, de nem tudom, hogy meddig fog ez tartani nála.

– Jól van. Én hiszek neked – ölelem át óvatosan. Hiszek neki, de rajta fogom tartani a szemem.

Bújik hozzám, és csak akkor engedem el, amikor már összeszedte magát. Muszáj segítenem, mert ha elszólja magát, nekünk végünk. Nem akarom kockáztatni az esélyeinket. Nem mintha Nephrite halálát kívánnám, de inkább õ, mint mi. Tudom, hogy most Zoi elárultnak érzi magát, azt hiszi, nem bízom benne, de ez nem így van. Bízom benne, csak tudom, milyen.

– Biztos? – kérdi bizonytalan hangon, miután elengedem.

– Biztos – bólintok komolyan. – De ismerve a vérmérsékleted, nehéz dolgod lesz. Ha Nephrite megint fel próbál dühíteni, gondolj arra, mit kockáztatsz. Gondolj arra a rózsakertre, ahová el akarsz velem menni – csókolom meg lágyan. – Mert ha Nephrite csak megsejt is valamit, mindketten meghalhatunk. És nem szándékozlak elveszíteni, értetted? – simítom végig az arcát. – Te vagy a legnagyobb kincsem, ne feledd!

Döbbenten néz rám, és én magam is ledöbbenek, hogy elszóltam magam. Látom, hogy Zoicite zavartan néz rám, majd inkább a földet kezdi vizslatni, mintha az olyan érdekes lenne. De azt az apró, boldog mosolyt azért látom az arcán. Szeretem, de a szerelem itt ismeretlen fogalom, és sem Beryl, sem Nephrite nem tudhatja meg, milyen viszonyban vagyunk egymással. Ha megtudnák, meg kéne halnunk.

– Menjünk! Nézzük meg, hogy van a kis túszunk. Aztán kitalálunk valamit, hogy hogyan is szerezzük meg a többi kristályt – mondom, mire Zoicite feleszmél, és bõszen bólogat. De látom én, hogy nincs egészen itt.

Mikor visszaérünk a szobámba, látjuk, hogy Sailor Moon éppen ébredezik. Elvigyorodom, ahogy a lány kinyitja a szemeit, majd riadtan felülve néz körbe. Tekintete találkozik a miénkkel, és egybõl a brossához kapna, de nem találja.

– Ne is keresd a brossod, Sailor Moon – mondom kegyetlen mosollyal. Mellettem Zoicite elégedetten vigyorog. – Vagy mondjam inkább, hogy Tsukino Usagi?

– Mit… mit akartok… tõlem? – kérdi kétségbeesve a lány, szemében könnyek csillognak. – Engedjetek el! Én nem ártottam nektek!

– Nem-e? – kérdi Zoicite dühösen. – Meg akartál ölni minket, elpusztítottad nem egy youmánkat! És még ha ez nem lenne elég, folyton beleütöd az orrod a mi dolgainkba!

– Elég, Zoicite! – intem le. – Igazad van, de hagyd, hogy most ezt én intézzem, jó? – nézek rá komolyan, mire morogva dobja le magát az egyik székembe.

Közelebb lépek Usagihoz, a dobozt könnyedén az asztalra téve. Még ha akarná sem tudná felnyitni, emberként pedig plane nem. Látom, hogy a lány reszket, az ágy másik felébe húzódik. Emberként, és senshiként sem túl bátor, meg kell hagyni. Ráadásul, nem is túl szép, igazán közönséges, nem is értem, Tuxedo Kamen mit eszik rajta.

– Meg fogtok… meg fogtok ölni? – kérdi remegõ hangon.

– Nem – válaszolom. – Legalábbis még nem. A túszunk vagy, és egy halott tússzal nem sokra mennénk. De elmondom mi fog történni – ülök az ágy szélére, mire õ ha lehet még messzebb húzódik. – Itt maradsz addig, míg a barátnõid, és Tuxedo Kamen át nem adják nekünk a náluk levõ Szivárványkristályokat – közlöm nyugodtan. – Ha nem adják át, megölünk, és aztán õket is. Nélküled nem olyan erõsek, csak legyõzni tudnák a youmáinkat, de végezni velük nem. Bár… ahogy láttam, nem vagy te olyan erõs és bátor, mint hittem – kuncogok halkan.

– Sosem fogják odaadni nektek a kristályokat – mondja Usagi.

– Ebben az esetben, végig fogják nézni a halálodat – mosolyodom el. – Vagy pedig, te nézed végig, hogy õk halnak meg egyesével. A drága Tuxedo Kamenedet hagyjuk utoljára – mondom, és látom, hogy a lány elsápad, és sírni kezd.

– Hagyjátok õket békén… könyörgöm… - fakad sírva. – Õk… semmit sem tettek… Mi csak… mi csak a… dolgunkat tesszük. Ez… ez a… küldetésünk…

– Küldetés – szinte köpöm a szót. – Egyszerû gyilkosok vagytok, semmi mások – mondom undorral, majd felállok. – Le akartok mészároln minket, mert azt hiszitek, gonoszak vagyunk. De hadd mondjak neked valamit, Tsukino Usagi – hajolok közelebb, mire a lány próbál beépülni a falba. – Mi nem gyilkolászunk ész nélkül, és nem próbálunk mindenkit kiírtani, mint ti teszitek! Ezt jól vésd az eszedbe!

Látom, hogy halálosan meg van rémülve. Elhúzódom tõle, és odalépek Zoicite-hoz, aki elégedetten néz rám, bár a szemében látom a meglepettséget. Megcsókolom a szerelmem, majd magamhoz ölelem.

– Mennem kell, el kell intéznem pár dolgot. Te vigyázz rá, jó? – nézek komolyan Zoi szemébe. – Szerezz neki valami kaját, hátha éhes. És ne öld meg! – mondom nyomatékosan. – Kicsit elszórakozhatsz vele, nem bánom, de ne bántsd nagyon, még szükségünk van rá.

– Jól van, próbálok nem túl vad lenni – vigyorodik el. – Siess vissza, Kunzite-sama.

Bólintok, majd magukra hagyom õket. Még visszanézek és látom a lány rémült arcát. Megrázom a fejem. A végén megsajnálom a kis csitrit. De ha a helyzet fordított lenne, õk gondolkodás nélkül végeztek volna velünk. Hozzájuk képest mi igazán humánusak vagyunk, holott nem is vagyunk emberek. Felsóhajtok, és elhagyom a lakosztályom. Ideje munkához látnom.

– Akkor menjünk és szerezzük meg a kristályt – mondja halkan Zoicite, de nem nagyon igyekszik kikerülni a közelembõl.

Igaz, ami igaz, hogy sajnos mostanában nem sok idõt tudtam vele úgy eltölteni, ahogy õ szerette volna, de ha ennek az egésznek vége lesz, nem fogok fukarkodni semmivel. Akkor örökre együtt leszünk, míg világ a világ.

Este már egy magas épület tetején szemlélõdünk. Az a lány mindig errefelé megy haza, mert itt dolgozik. Hagyom, hogy Zoicite intézkedjen, de itt vagyok a közelben, hogy ha bármi gond lenne, be tudjak avatkozni. A gondnál itt a kislányokra gondolok, a senshikre, akik mindig a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel, elrontva mindent.

A lány hamarosan megérkezik, de nincs egyedül. Az a Motoki nevû fiú is vele van, karonfogva sétálgatnak az úton a fák között. Zoicite hangtalanul jelenik meg mögöttük, kezében felvillan a fekete kristály. Jó ötlet volt elszedni Nephrite-tól, nem vitas. Sose fogja megtudni, hogy mi loptuk el. Vagy ha mégis, velem nem mer ujjat húzni.

– Állj! – kiált feléjük, mire mindketten megfordulnak. Látom, hogy meg vannak lepve. - Van nálad valami, ami kell nekem - Zoi a lányra mosolyog, mire a kristály reagál, és a lány összerogy.

A fiú felordít, és Zoicite-nak esik, aki könnyen hárítja az ütéseit. Nem hagyhatom, hogy ez elvonja a figyelmét, még a végén a senshik szerzik meg a kristályt. Lekiáltok neki.

– Ne bántsd! Szükségünk van rá! Foglalkozz a kristállyal!

Zoi megdermed, mire Motoki ledönti a lábáról, és képen törli. Zoi a földön fekszik, én pedig elintézem a Motoki nevût, mielõtt egyáltalán tudná, ki ütötte le. Már eszméletlen, amikor megállok a két személy mellett. Szemeim szikrákat szórnak a dühtõl. Ostoba kölyök!

– Már megint kapkodsz… - mormogom dühösen, majd Zoicite-ra nézek. Õ remegve néz rám, érzi, hogy most igazán haragszom.

– Én… én sajnálom… Kunzite-sama… - mentegetõzik Zoicite, de leintem. Van ennél fontosabb dolgunk is.

Idõközben ugyanis a kék kristály is megjelenik, és ezzel együtt a lány felveszi Rikoukeidar alakját, majd ránk néz.

– Visszatértél – állapítom meg elégedetten, amikor a kék kristály már a zsebemben lapul. – Menj, és szórakozz nyugodtan.

A youma elvigyorodik, és már menne, amikor ismerõs hangot hallunk. Zoicite feláll, és mellém sorol, elégedett vigyorral nézve végig a két lányon. Sailor Moon és Sailor Mercury. Mi az, csak ketten?

– Megállni! – mondja harciasan Sailor Moon. – Nem hagyom, hogy büntetlenül bántsatok ártatlan embereket. Én vagyok Sailor Moon!

– Én pedig Sailor Mercury! – harsan a kék hajú lány hangja.

– És a Hold nevében megbüntetünk titeket! – mondják egyszerre, elõadva a kis táncukat.

Muszáj megtapsolnom õket, miközben arcomon gúnyos vigyor terül szét, és a lányok felé indulok. Még nem tudják, hogy kivel van dolguk. Hallom, hogy Zoi a hátam mögött kuncog. Vele is lesz egy kis elbeszélgetnivalóm, de majd késõbb. Elõbb nézzük a kettes számú problémát.

– Hol hagytátok a többi kis csitrit? – kérdem negédesen. – Zoi, tied meg a youmáé a kis kékhajú. Az enyém a szöszi – nevetem el magam, majd támadásba lendülök.

Ahogy vártam, Sailor Moon nem olyan erõs és bátor, mint hittem, és azonnal futásnak ered, de engem nem lehet legyõzni. Közben hátrafordulok és látom, Zoinak akadt némi problémája Mercury-val. Talán besegítek neki. Sajnos a terv nem vált be úgy, mint vártam, de így is jó. A lányok négyen sem elég erõsek a youma ellen, amely amint látom, szintén beszállt a buliba, ahogy az emberek mondják.

Sikerül beszorítanom Sailor Moont egy sikátorba, ahonnan nem tud kimenekülni. Közben hallom, hogy mintha a többiek is csatlakoztak volna a harchoz.

– Hagyj békén! – kiabálja sírva Sailor Moon, mialatt a falhoz hátrál. – Menj innen! Ne bánts!

– Pont így viselkedik egy bátor harcos – gúnyolódom. – Hú, de hõsies vagy, kislány. Na, gyere, támadj, ha már olyan nagy volt a szád az elõbb. Büntess meg, ha már te vagy Sailor Moon. Vagy inkább, csak Tsukino Usagi vagy, egy kislány, aki nem tudja magát megvédeni? – lépek közelebb gúnyos vigyorral.

Látom, hogy ledermed, mint akit rajtakaptak valamin. A szemei elkerekednek, és ezt a pillanatot választom, hogy végre egy legyintéssel elaltassam, és felkapjam. Ideje visszamenni, és kihúzni Zoit a csávából.

Mikor visszaérek, még javában folyik a harc a youma, Zoi és a maradék senshik között. Egész jól állnak, Mercury már a földön, és a többiek is kezdenek gyengülni. Rikoukeidai jól végzi a dolgát.

– Zoi, gyertek! – kiáltok le. – Megvannak, amikért jöttünk.

– Megyek! – kiált Zoicite, majd a youmával együtt mellém teleportálnak a levegõbe.

– Sailor Moon! – kiáltják együtt a lányok, mikor meglátják a karjaimban levõ alélt lányt.

– Add vissza! – ordít Mars, és egy tûzgömböt lõ rám, amit egy legyintéssel küldök vissza. Alig tudnak a lányok félreugrani.

– Ha kell nektek, gyertek érte! – kacagok fel, és mellettem Zoi is nevet. Majd eltûnünk.

Egy pillanattal késõbb a lakosztályomban vagyunk. A youmát elengedem, tudja, hogy hová kell mennie, én pedig elõbb lefektetem a lányt az ágyra – nem vagyok én olyan barbár, hogy a földre dobjam -, majd a kristályt is kiveszem a zsebembõl, és a helyére teszem. A védõbûbájok miatt csak én Zoi férhetünk hozzá, más nem.

– Mit csinálunk vele? – kérdi Zoicite, miközben hozzám lép, és megcsókol. – Megöljük?

– Természetesen nem – rázom a fejem. – Õ a mi ütõkártyánk, butus – suttogom, miközben visszacsókolom. – Ezzel sakkban tarthatjuk a senshiket és azt az ostoba Tuxedo Kament. Rávehetjük õket, hogy adják át nekünk a szivárványkristályokat, amik náluk vannak.

– Szóval a kislány a túszunk? – húzódik gonosz vigyorra Zoi szája. – Játszhatok vele? Ugye szabad?

– Ne bántsd nagyon, élve van rá szükségünk – figyelmeztetem, majd elengedem Zoit, és a lányhoz lépek. – Hihetetlen, milyen kis vézna és törékeny – mormolom halkan.

Aztán a brossára téved a tekintetem a szalagja közepén. A többieknek nincs ilyen. Fogom, és óvatosan leveszem, mire a lány azonnal visszaváltozik, és csak egy sima iskolai egyenruha van rajta. Hát így mûködik. Hátranézek Zoicite-ra, aki érdeklõdve figyeli, ahogy a brosst egy dobozkába teszem, és védõvarázslatot vonok köré.

– A bross nélkül pont olyan gyenge, mint minden földi ember – tájékoztatom. – És innen nem tudja kivenni. Most teljesen ki van szolgáltatva nekünk – a szemeim gonoszul megvillannak. – Gyere, tegyünk jelentést Berylnek – intek Zoinak, aki követ. A lakosztályom ajtaja bezárul Sailor Moon mögött. Csapdában van, mint egy egér az egérfogóban.

Reggel korábban kelek, mint Zoicite. Még elnézem csinos, meztelen testét, angyali arcát, ahogy ott szuszog a takaró alatt. De ideje mennem, sok dolgom van, ha meg akarom keresni az utolsó két szivárványkristályt. Bízom benne, hogy Zoicite egyedül is képes lesz szemmel tartani azt a két kis földi csitrit, és nem keveredik bajba. Habár... ha összefut Nephrite-al, vagy Tuxedo Kamennel, akkor nem biztos, hogy harc nélkül megússza a dolgot. Csak ne lenne olyan meggondolatlan és forrófejû, akkor sokkal gyorsabban jutna eredményre. Megrázom a fejem, ahogy kiszállok az ágyból, és még egy utolsó csókot nyomok a fiú arcára. Sosem mondtam még neki, hogy szeretem, és tudom, hogy tegnap kissé túlmentem a saját határaimon. De Zoi mellett el tudok lazulni, benne megbízom, hiszen õ sosem árulna el.

A fürdõbe megyek, veszek egy forró zuhanyt, magamba erõltetek némi táplálékot, majd felöltözöm és indulok. Muszáj a kristályok nyomára bukkannom. Még kettõ van, amit azok elõtt a csitrik elõtt kell megszereznem. Közben egyre Zoi ötlete jár a fejemben. Ha csapdába csalnánk Sailor Moon-t, és elfognánk, a többiek meggyengülnének. Ráadásul biztos, hogy Sailor Moonnál van az a kristály, amit a lányok szereztek meg. A többiek nélkül õ is gyenge, hiszen a youmáinkat is csak együttes erõvel tudják legyõzni. Tehát, ha Sailor Moon nálunk lesz, a többiek esélytelenek lesznek velünk szemben. Talán még azt is ki tudjuk szedni a kislányból, hogy Nephrite valóban az õ oldalukon áll-e. Ha másképp nem, akkor majd kínzással.

Gonosz vigyorra húzódik a szám, ahogy elhagyom a lakosztályomat. Már van egy pár tervem, hogy mit is tegyek, de ahhoz elõbb ki kell küldenem egy pár youmámat körülnézni. Nem lenne rossz, ha a többi lány valódi személyazonosságára is rájönnénk.

Egész nap keményen dolgozom, és a kemény munka meg is hozza a gyümölcsét. Sajnos youmáim nem járnak eredménnyel, legfeljebb annyival, hogy megtalálják Tsukino Usagit egy iskolában. Iskola... Ez is jó ötletet ad, hiszen ha a két lány – Usagi és Naru – együtt vannak, sokkal könnyebb dolgunk lesz. Én pedig közben rájövök, kinél van a kék színû kristály. És meg is lepõdöm, amikor kiderül, hogy egy Nishimura Reika nevû lánynál van, akinek a barátja, vagy võlegénye Tsukino Usagi ismerõse. Ez csak kis utánajárás kérdése volt, de elégedetten csapom össze a kezem. Már csak egy terv kell, amivel elõcsalom a lányokat, és elkapom Sailor Moont. Talán magammal vihetem Zoicite-ot, és még egy plusz youmát. Bár a hét erõs youma nagy hatalommal bír, a lányok eddig mindig megtisztították õket. Tennünk kell róla, hogy ezúttal ez ne így legyen.

Úgy döntök, egyenesen elmondom Zoicite-nak. Abban biztos vagyok, hogy nem az én lakosztályomban van, így elindulok az övé felé. Ilyenkor jó, hogy nincs messze az enyémtõl, hiszen így gyakrabban láthatom. Mikor az ajtóhoz érek, halkan bekopogok.

– Szabad! – hallom meg a hangját, amibe mintha kis düh is vegyülne. Csak nem veszekedett már megint? Benyitok. – Kunzite-sama! – ugrik fel döbbenten a székbõl, amiben eddig üldögélt.

– Zavarlak? – kérdem félmosollyal, és belépek, majd körbenézek.

A lakosztály kifejezetten Zoicite ízlésének megfelelõen van berendezve. Mindenhol rózsák, színek, nem olyan komor, és elegáns, mint az én lakosztályom. Odalépek hozzá, és két kezembe veszem az arcát. Egybõl elpirul, amin magamban jól mulatok. Milyen könnyen zavarba tudom hozni. Apró csókot lehelek az ajkaira, és élvezettel nézem, ahogy lehunyja a szemét. Úgy tûnik, ettõl megnyugodott kissé.

– Valami megint felbosszantott, igazam van? – kérdem kíváncsian, mikor elengedem. – Nephrite?

– Az az idióta! – puffog egybõl. – Mindig ki tud hozni a sodromból. Azt vágta a fejemhez, hogy semmire sem vagyok jó, és csak a te segítségeddel érek el bármit is. Pedig ez nem igaz, ugye? – kérdi kissé ijedten.

– Persze, hogy nem igaz – rázom a fejem határozottan. – Okos vagy, értelmes, csak túl gyorsan akarsz mindent. A türelem nem erényed, ezért sülsz fel olyan gyorsan. Mesélj, mit tudtál meg?

– Figyeltem a lányokat, amikor iskolába mentek – mondja Zoicite. – De nem láttam semmi különöset. Ha ez az Usagi nevû lány valóban Sailor Moon, jól titkolja.

– Természetesen – biccentek, és leteszem magam az ágyra. A kezem nyújtom Zoi felé, aki érti a célzást, és egybõl mellém telepedik, majd bújik is, mint egy kiscica. A haját kezdem simogatni. – Ha te lennél Sailor Moon, te sem kiabálnád ki ország-világ elõtt, nem? Titokban tartják, kik õk, ahogy mi is, amikor az emberek közé megyünk. Pedig mi jóval erõsebbek vagyunk, mégsem kelthetünk feltûnést. Ha a lányok rájönnének, kik vagyunk, félõ, hamarabb megtalálnák a bejáratot, mint ahogy azt mi szeretnénk.

– De nem mindegy? – néz rá Zoicite. – Erõsebbek vagyunk, és többen is vagyunk. Nem értem, mi ebben a baj.

– Már megint túl hirtelen gondolkodsz – figyelmeztetem, mire szégyenkezve hajtja le a fejét. – Ha megtalálják a bejáratot, az még nekünk is gondot okozhat. Egy hirtelen támadásra nem vagyunk felkészülve. És az átlagos youmák többsége nem túl erõs, te is tudod. A lányok pedig együtt erõsek. De én is kigondoltam valamit, és erre pont te adtad az ötletet.

– Én?! – néz rám döbbenten. – Mit találtál ki, Kunzite-sama?

Elmondom neki, amit megtudtam arról a lányról, akinél a kék kristály van. Zoicite figyelmesen hallgat, és látom, hogy neki is hasonló gondolatok járnak a fejében, mint nekem. Mikor befejezem az okfejtésemet, elgondolkodva bámul maga elé. Hagyom, hadd gondolkodjon egy kicsit, míg kiböki, hogy mit is akar. Végül azonban rám néz, és megszólal.

– Gondolod, hogy ha ez a Motoki nevû fiú kapcsolatban van Usagival, akkor õ is tudhatja hogy Usagi Sailor Moon? – kérdi végül. – És ha megkaparintjuk a kristályt, egyúttal talán Sailor Moonra is rátehetjük a kezünket.

– Így van – bólintok komolyan. – Mondtam, hogy okos vagy, Zoi – simítom meg az arcát.

– Ha szembesítenénk Nephrite-al, õ sem tagadhatná le, hogy ismeri Sailor Moont! – ragyog fel Zoicite arca, mire sóhajtok.

– Amíg nincs elengendõ információnk, nem rohanhatunk vaktában a szakadékba – figyelmeztetem. – Ha esetleg kiderülne, hogy Nephrite mégsem tudta, hogy Usagi Sailor Moon, azzal saját magunk alatt vágjuk majd a fát, ahogy az emberek szokták mondani. Beleesnénk a saját csapdánkba, amit olyan gondosan kiterveltünk. Elõbb foglalkozzunk a kristállyal és a kis csitrivel. A többit majd utána, rendben? – hajolok hozzá, és megcsókolom.

– Én tudtam, hogy Nephrite áruló… - suttogja, mikor végre levegõhöz jut. Kíváncsian hallgatom, vajon mit akar mondani. - Örömmel figyelem a párocskát, meg a szõke Usagit is.

Tudom, hogy Zoi akkor lenne a legboldogabb, ha elkaphatná Nephrite-ot, de nem siethetjük el a dolgokat. Ha esetleg Nephrite megsejt valamit, a végén mi ütjük meg a bokánkat. Az pedig akár a halálunkat is jelentheti. Óvatosnak kell lennünk, és ebben Zoicite nem éppen ügyes.

Elégedetten térünk vissza. Látom, hogy Zoicite legszívesebben azonnal elújságolná Berylnek, hogy Nephrite elárult minket, de még õ is képes magában tartani. A titok túl nagy horderejû, hogy csak úgy vaktában elmondjuk bárkinek is. Különben is, ki tudja, hogy Nephrite valóban áruló? Ha az lenne, Naru nem Masatonak hívta volna. Vagy talán a két kislány nem is tudja Nephrite igazi nevét, és ezért hívták emberi néven. Nem tudom, de ki fogom deríteni.

– Kunzite-sama… - szólal meg Zoicite, amikor már a lakrészemben vagyunk. - Szeretném, ha máskor is eljönnél velem… meg akarom neked mutatni a rózsákat. Nem olyanokat, mint ott az üzletben. Ismerek egy kertet, ahol több és szebb ilyen virág van….Kééérleeek… - néz rám könyögve. A hangja is kissé nyafogós. Tudom, nem a rózsák miatt, hanem más miatt.

– Tudom, mit szeretnél, édes – suttogom a fülébe, mire megborzong. – Nekünk csak a munka jut, és már elég rég volt, hogy hozzád értem – csókolom meg a nyakát, mire felsóhajt. – Ez tetszik, igaz? Kis ribancom – mormogom. Nem bánja, ha így hívom, azt hiszem, csak tõlem fogadja el. De én nem tartom õt ribancnak, és ezt õ is tudja. Nekem õ a mindenem. Ha valami történne vele, belehalnék.

– Szeretlek… Kunzite… sama… - nyögi, pedig még bele sem kezdtem igazán.

– Én is téged – mondom lágyan és a szemébe nézek, mire látom, hogy elpirul. A szemei csillognak, azok a gyönyörû smaragdzöld szemek. Nincs is náluk szebb szempár az univerzumban. – Te vagy a legszebb fiú, akit valaha láttam – elkezdem kigombolni a felsõjét, és nem is ellenkezik.

Lágyan végigcsókolom az arcát, az ajkait, a nyakát, mialatt leveszem róla a felsõt. Õ csak nyöszörög, és kapaszkodik belém, ujjaival hosszú, fehér hajamba túrva. Miután leveszem a felsõt, egyszerûen a karjaimba kapom, és az ágy felé indulok. Fekete selyemágynemû, ezüst színû bársonypárnák, zöld brokátfüggönyök.

Gyengéden leteszem az ágyra, és fölé hajolva ajkaiba marok, nyelvemmel követelõzõen simítva végig ajkain. Nem kell sok noszogatás, már nyitja is a száját, én pedig éhes vadként tolakodom be puha, érzéki ajkai közé, vad táncra hívva nyelvét. Zoicite felnyög, a hátamat kaparja, és szinte letépi rólam a ruhát, így végül egy picit megszakítom érzéki csókunkat, hogy levethessem a köpenyem és a felsõm. De Zoicite már ül is fel, hogy lehámozhassa rólam azt az ostoba, lila színû egyenpólót, amit mindannyian hordunk. Hagyom, hadd tegye, és minden egyes elõbukkanó porcikámat csókkal illeti, miközben én megszabadítom attól az idiota hajgumitól. Most úgyis csak zavarná abban, amit csinálunk. Nem is reagál rá, csak mikor levetem a felsõjét, és ujjaimmal végigszántok a hátán, sóhajt fel kéjesen, mint a tüzelõ nõsténymacska.

Visszadöntöm az ágyra, és újfent megcsókolom. A csizmáink már valahol a földön vannak, csak egy nadrág és also van rajtunk. Zoicite selymes, hullámos haja szétterül a bársonypárnán, és csillogó, kiéhezett tekintettel néz rám. Rámosolygok, és belecsókolok a nyakába, majd lassú mozdulatokkal kezdek neki, hogy egyre lejjebb kényeztessem. Hallom, hogy nyögdécsel, a nevemet nyögi, és a hátamat karmolja, beletúr a hajamba, majd visszahúz egy szenvedélyes csókra. Én közben végigsimítok az oldalán, a mellkasán, a hasán, újabb édes nyögéseket csalva ki belõle.

– Gyönyörû vagy – búgom lágy hangon. Nem is tudtam, hogy így is tudok beszélni.

– Kunzite… sama… - suttogja halkan Zoicite.

Visszahajolok mellkasára, és mellbimbóit kezdem kényeztetni. Hallom lihegését, nyögését, apró sikongatásait, amikor bele-beleharapok édes mellbimbóiba, és keményre szívom, harapom õket. Aztán lassan haladok lejjebb, minden apró millimétert végigcsókolok. Érzem teste minden rezdülését, hallom minden sóhajtását, nyögését, ahogy egyre lejjebb érek, míg elérem a nadrágját. Csak az öv tartja feszes, formás kis derekán. Semmi perc alatt megszabadítom a nadrágtól, majd a zavaró alsótól is, és én magam is levetkõzöm. Immáron meztelenek vagyunk, és én elégedetten szemlélem már félig merev farkát. Akkor még mindig nagyon jó vagyok, ha néhány simogatás és csók hatására hímvesszõje félárbócon áll már.

Végigsimítok a combjai belsõ felén, és érzem, hogy egész testében megremeg.

– Kunzite... sama... akarlak... – nyögi elfúló hangon, én pedig lehajolok, és gyengéden végigcsókolom a combjait, majd megsimítom a farkát. – Kérlek... ne... kínozz... – nyöszörgi kérlelõen.

– Türelem, édesem – suttogom halkan. – Nem kapkodj, akkor oda az élvezet – mosolygok rá, amikor felnézek. – Sosem okoztam még csalódást, igaz?

– Soha... – helyesel. – Soha...

Megfordítom Zoicite-ot, és végigsimítok a gerincén. Érzem a remegésébõl, hogy nem sok kéne neki, hogy elélvezzen. De nem akarom. Nem elõttem fog elélvezni. Majd együtt. Végigcsókolom a hátát a gerince mentén, közben a lábait felhúzom, hogy félig négykézláb álljon, és egyik kezemmel ráfogok a farkára, mire kissé lankad. Ez az, ezt szeretem én. Lassan érek el gömbölyû hátsójához, és simítom végig. Felnyög, egész testében remeg az élvezettõl. Belesimítok a két félgömb közé.

– Kunzite... sama... – nyögi a nevem, ki tudja hányadszor.

– Türelem – suttogom a fülébe, mikor odahajolok és gyengéden megharapom a fülcimpáját. – Kijár neked ennyi kényeztetés, életem.

– Akarlak... magamban... – suttogja remegõ hangon. – Akarlak… kérlek...

– Meg is fogsz kapni – mondom, és szabad kezem egyik ujját a bejáratához teszem,

Elõször csak körözök vele, majd lassan belenyomom, hogy kitágítsam. Egy ujjamhoz hamarosan még egy, majd még egy csatlakozik. Érzem, hogy Zoi remeg, hallom ziláló lélegzését. Jó régen nem csináltunk már ilyet. Nem volt rá idõnk, sem alkalmunk. De most bepótoljuk. Végül elég tágasnak találom, hogy belehatoljak. Újfent megfordítom Zoit, így most a tekintetünk találkozik. Lassan lehajolok, és miközben megcsókolom, óvatosan becsusszanok bejáratán.

Érzem, hogy összerezzen, fel is nyög a fájdalomtól, de óvatosan, lassan kezdek mozogni benne, hogy szokja a méretemet. Nem vagyok éppen kis dákóval megáldva, büszke is lehetek rá. Végigsimítok szabad kezemmel az oldalán, miközben egy lassú vágtába kezdek, és ugyanilyen iramban kezdek dolgozni a farkán is. Simogatom, és kiverem neki, de csak lassan, nem akarom, hogy esetleg túl hamar elmenjen.

– Még... akarlak... magamban... Kunzite... sama... – nyöszörgi. – Erõsebben... akarom...

– Gyere! – mondom, és felhúzom az ölembe.

Hozzám bújik, majd kissé felemelkedik, hogy megfordulhasson nekem háttal, és visszaül a farkamra. Kényelmes tempóban kezdem kiverni újra a farkát, õ pedig mozog az ölemben. A testünk hamarosan csillog az izzadságtól, és ahogy magamhoz húzom, õ félig megfordul, és megcsókol. Õ engem, minden félelem nélkül. Annyira szeretem, de nem szabad másnak megtudnia. Nem szabad.

– Szeretlek – suttogom halkan. – Mindenkinél jobban.

– Kunzite-sama… - néz rám döbbenten, miközben gyorsabb vágtára vált az ölemben. – Én is… szeretlek… imádlak…

Nem mondok semmit. Mindig is tudtam, hogy érez irántam. Már akkor is, amikor még minden jó volt. Amikor az ostoba Ezüst Millenium nem igázott le minket és ûzött ide, erre a helyre. Amikor még erõsek voltunk.

Kiûzöm a gondolataimat a fejembõl, és csak az ölemben lovagló szépségre figyelek. Aztán érzem, hogy nincs messze a vég, és amikor eljön, a testem megfeszül, és egy hatalmas ordítással élvezek bele Zoicite-ba. Õ pár pillanattal késõbb követ. Érzem, hogy remeg, és mikor kihúzódom belõle, eldõl, mint egy zsák.

Zilál, egész teste lucskos, izzadt, de amikor rám néz, a szemeiben nem látok mast, kielégülést és gyönyört. Fáradtan fekszem mellé, és magamhoz ölelem, betakarva magunkat a selyemtakaróval. Fejét az állam alá fúrja, és halkan szuszog. Ki van merülve.

– Köszönöm… Kunzite-sama… - suttogja fáradtan.

– Ne köszönd! – rázom a fejem. – Elhanyagoltalak, ez az én hibám. De mostantól másképp lesz. Ha vége, elmegyek veled a rózsákhoz – csókolok a hajába. De már nem hallja, mélyen alszik, én pedig csak nézem. – Szerelmem – suttogom, megsimítva a vállát. – Ha tudnád, mennyire szeretlek.

Beryl elõtt még Zoicite is felenged, ahogy megpillantja Nephrite-ot. Na igen, ahogy látom, õ nem járt sikerrel a hercegnõ felkutatása során. Mi viszont végre tettünk valamit.

– Sikerült egy újabb kristályt megszereznünk – kezdek bele a beszámolóba, nehogy Beryl kérdezzen. Meg meg akarom óvni Zoicite-ot attól, hogy esetleg elkotyogjon olyat, amit nem kéne. - Mire a senshik odaértek már nálunk volt.

– Remek! Szép munka volt! Szerezzétek meg a többit is! – mondja Beryl. Még én is meglepõdöm. Õ nem arról hires, hogy csak úgy osztogatja a dicséreteket. Aztán Nephrite-ra pillant. - Nephrite! Megtaláltad már a hercegnõt? - hangja kemény mint a kõ.

– A nyomában vagyok Beryl-sama - hajol meg Nephrite alázatosan. - Nemsokára megtalálom.

– Igyekezz! Fogytán a türelmem! - dörren rá Beryl, majd elbocsát valamennyiünket. Meghajolunk, és távozunk.

Látom, hogy Nephrite minket néz, és látszik rajta, legszívesebben kitörné a nyakunkat. Zoi persze nem fér a bõrébe, de ezúttal nem állítom le.

– Egyszerûen nem értem, mi lehet olyan nehéz egy hercegnõ felkutatásában… - mormogja Zoi félhangosan, mire Nephrite egybõl felénk veszi az irányt. Aztán végül megáll, és csak egy gyilkos pillantást küld felénk, mielõtt eltûnne a saját lakrésze irányában.

– Ejnye… - suttogom rosszallóan, de még én is halványan elmosolyodom, ami nagyon ritka nálam.

– Kunzite-sama… Mi van akkor, ha az a földi lány, akivel Nephrite mostanában… hmm… foglalkozik esetleg ismeri Sailor Moont és a többieket? Lehetséges, hogy már nem a mi oldalunkon áll, mert megszédítette az a kis földi csitri – mondja halkan Zoi, amikor Nephrite már látótávolságon kívül van.

– Akkor ennek utána kell járnunk, gyönyörûm – húzom magamhoz egy csókra. Érzem, hogy elgyengül a karjaimban. – Mi lenne, ha elõreküldenénk egy youmát, aki tájékoztat minket?

– Én… - néz rám Zoicite elpirulva – én arra gondoltam, hogy… hogy esetleg… mi ketten…

– Nem rossz ötlet – bólintok. – Hiszen úgyis azt mondtad, jó lenne, ha néha lenéznék a Földre, nem? Na, gyere, édesem, kigondolunk valamit, jó? – fogom kézen, és elindulunk a lakrészem felé. – Nem lehetünk túl feltûnõek, hiszen akkor kiszúrna minket. És, tudod hogy hívják a kis csitrit?

– Ha jól tudom, Naru – gondolkodik el Zoi. – Osaka Naru, ha jól emlékszem.

– Hmmm… - tûnódöm el. Nem lesz nehéz rábukkanni a kislányra. Aztán csak figyelni kell.

Két nap telik el, mire végre megtalálom a kislányt. Nem is olyan csúnya, habár egy kislány, még gyerek. Nem is tudom, hogy Nephrite mit eszik rajta, de talán csak álcázza, hogy szereti. Ám mikor ezt elmondom Zoicite-nak, õ csak cinikusan felhorkant. Õ dolga. Nekem viszon valami nem egészen kerek ebben a dologban.

Aztán elszánjuk magunkat – vagyis jobban mondva én állok készen rá -, hogy ellátogassunk az emberek közé. Én természetesen férfiruhát húzok, egy elegáns fehér nadrágot és fekete inget, fekete cipõvel. Hajam lágyan terül szét a hátamon, vállaimon. Zoicite ellenben egy gyönyörû, halványzöld ruhában pompázik, aminek a szoknyarésze leér a térdéig. Hozzá fehér cipõcskét kap, és egy fehér táskát. A haja most is össze van fogva. Egyszerûen mesésen fest, ahogy egy bevásárlóutcán sétálunk, úgy téve, mintha kirakatokat nézegetõ szerelmespár lennénk. Ebbõl csak a szerelmespár igaz. Az emberek megfordulnak utánunk, megbámulnak, és elégedetten látom, hogy irígykednek rank.

– Az emberek irígyek – mondom Zoicite-nak, aki belém karolva sétál mellettem. – Láttad, hogy megbámulnak minket?

– Láttam – Zoi arcán elégedett mosoly terül szét. – Elvégre gyönyörû vagyok. De még mindig nem értem, miért kellett nõi ruhát húznom. Én...

– Mert az emberek nem nagyon tûrik, ha két férfi sétál karonfogva egymással. Nem szabad felhívnunk magunkra a figyelmet akkor sem, ha sokkal erõsebbek vagyunk náluk – mondom komolyan. – Mindazonáltal, lélegzetelállítóan gyönyörû vagy ebben a ruhában – suttogom a fülébe, és egy apró puszit nyomok az arcára. Látom, hogy elpirul és halkan elkuncogja magát. – Meseszép vagy, életem.

– Úgy szeretem, ha bókolsz nekem, Kunzite-sama – suttogja halkan, majd megáll. – Nézd, Kunzite-sama! Rózsák! – húz maga után egy üzletbe, én pedig kénytelen vagyok utánamenni.

Ha nem szeretném ennyire, most megdorgálnám, hogy nem szórakozni jöttünk ide, hanem hogy megtaláljuk az Osaka Naru nevû lányt, aki valahol errefelé lakik egy ékszerbolt fölött. De visszafogom magam. Hadd legyen neki gyereknap. Bemegyünk, és csak nézem, ahogy ide-oda sétál a rózsák és más virágok között. Szagolgatja õket, megérinti a szirmaikat, és gyönyörködik bennük. Tudom, hogy én sokkal szebb rózsát tudok neki adni, de nem akarom elkedvteleníteni. Az emberek legalább ehhez értenek. Vannak jó dolgaik, el kell ismernem, nagyon leleményes faj az embereké, de akkor is gyengék és gyávák. Aztán hirtelen meghallok valamit.

– Jaj, Usagi, siess már! – hallok egy lányhangot. – Mindig rád kell várni.

– Naru, várj meg! – hallok meg egy másik hangot. És ez a hang furcsán ismerõsnek tûnik.

– Zoi! Mennünk kell! – mondom ellentmondást nem tûrõen, és megfogom Zoicite kezét. – Feltûnt a madárka.

– Máris? – kérdi Zoicite mosolyogva, és kilépünk a boltból.

Még épp látjuk, ahogy a Naru nevû lány – mert õ az, semmi kétség -, és egy szõke, hosszúhajú lány eltûnnek az egyik sarkon. Azonnal utánuk sietünk, nem téveszthetjük õket szem elõl. De nem is kell sokáig keresni õket, mert meg is találjuk a lányokat. Egy helyiségbe mennek be, amit az emberek kávézónak hívnak. Nem nagyon akarok ide bemenni, de muszáj, a szent cél érdekében. Így odamegyünk a bejárat elé, mire az ajtó hangtalanul siklik el elöttünk. El kell ismernem, elmés szerkezet. Belépünk a kávézóba, majd végignézünk a termen. Alig páran tartózkodnak, és az egyik asztalnál ott ül a Naru nevû lány. Pont felénk fordulva ül, elõtte pedig két szõke gombócot és egy szõke üstököt látok. Az lehet az Usagi nevû, akivel idejött.

– Üljünk le, lehetõleg közel hozzájuk, de úgy, hogy ne fogjanak gyanút – mondom Zoicite-nak, mire bólint, és elindulunk befelé.

Látom, hogy a két lány is megbámul minket, és ahogy elhaladunk mellettük, egy fél pillanatig szemügyre is veszem õket. Naru nem tûnik különlegesnek, fiatal, vékony, kerek gyerekarca van, rövid, vörös haja, benne egy hatalmas zöld masnival. A másik lány sem különb, a hajában két bunklit hord, amik úgy néznek ki, mint a gombócok. De… valahogy ismerõs. Mintha láttam volna már valahol. De nem tudom hol.

Végül leülünk az egyik asztalhoz, de úgy, hogy halljuk õket. Hátha a Naru nevû mond valamit a senshikrõl, vagy a hercegnõrõl. Ha Nephrite valóban olyan jóban van vele, talán elkottyantott neki valamit.

Egy férfi lép oda, azt hiszem pincérnek hívják. Rendelünk valami italt, talán kóla a neve. Még sosem ittam ilyesmit, de nem is fontos.

– Vajon valóban õ az, aki miatt Nephrite idejár az emberek közé? – kérdi halkan Zoi. – Ez a lány igen közönséges fajta. Azt hittem, Nephrite-nak jobb ízlése van – húzza el a száját.

– Hallgass, hátha mondanak valamit – csitítom el, mire bólint, és közelebb ül hozzám. Pont úgy nézhetünk ki, mint egy földi szerelmespár.

Hallgatózunk, de egy ideig nem beszélnek, csak esznek valamit. Finomnak néz ki, bár nem vagyok oda az édességért. Aztán végre Naru megszólal.

– Szóval… Masato-sama nagyon jóképû és kedves – mondja halkan. – De olyan titokzatos… és… és…

– De jóval idõsebb nálad, és nem is tudsz róla semmit – mondja a szõke lány.

– Jaj, Usagi! Ha lenne valaki, akit nagyon szeretsz, akkor megértenéd – mondja Naru. – Te még sosem voltál igazán szerelmes, nem is tudod, milyen az.

– De voltam! – csattan fel az Usaginak nevezett lány, nekem pedig elkerekednek a szemeim, és ledermedek. Ez a hang…

– Mi a baj, Kunzite-sama? – kérdi Zoicite. – Valami baj van?

– Nem is tudom – vallom be, nem figyelve tovább a lányokra. – De ennek az Usagi nevû lánynak a hangja nagyon ismerõs volt. És a haja is olyan... mintha láttam volna már valahol – gondolkodom el, aztán hirtelen beugrik hol is láttam már ilyen hajat. – A haja olyan, mint... mint Sailor Moon-é! – mondom döbbenten, mire Zoi hitetlenkedve néz rám, majd a lányra.

– Gondolod... gondolod hogy ez a kis csitri lenne... Sailor Moon? – kérdi halkan, mire elgondolkodva nézek rá. – De… de akkor lehet, hogy Nephrite is tudja, és ezért jár el ehhez a Naru nevû lányhoz? Elárult volna minket?

– Még nem tudom – vallom be. – De jobb lenne, ha szemmel tartanánk mindhárom személyt, Nephrite-ot, Narut, meg ezt az Usagi nevût is – mondom komolyan. – Ha valóban úgy van, ahogy gondoljuk, akkor Nephrite hamarabb fog örök álomba szenderülni, mint hinné – mosolyodom el sötéten. – De nem szabad kapkodnunk, szerelmem – hajolok oda Zoicite-hoz, aki remeg a visszafojtott örömtõl. – Ezt az információt okosan kell felhasználnunk – suttogom, mielõtt megcsókolnám.

– Van már valamilyen terved? – kérdi Zoicite, miközben reménykedve néz a szemembe. - Meg kell szereznünk azt a két kristályt. Csapdát kell állítanunk… és…

Hirtelen elhallgat, mintha elvágták volna a hangját. Hát igen, megint heveskedik, pedig az én fejemben már kezd összeállni egy igencsak kiváló terv. A senshik meg lesznek ám lepve, az biztos.

– Bocsáss meg, kérlek… - hajtja le a fejét, majd egy lépést hátrál is. Halkan felnevetek. Micsoda alázat hirtelen. De õ mindig ilyen. Ha rajtakapom, hirtelen jól viselkedik. De õ engem legalább tisztel.

– Tehát maradt még két kristály… - mondom komolyan. - Elõször azokat kell megtalálnunk és ha már a kezünkben van, akkor szállunk harcba a senshikkel és Tuxedo Kamennel. Sikerülni fog, és Beryl végre elismeri, hogy Nephrite az, akit likvidálnia kell. De minden lépést át kell gondolni. Fõleg neked. Ha hibázol, az életedbe is kerülhet! – figyelmeztetem. De õ is tudja, milyen nagy veszélyben leszünk, ha a tervünk fuccsba megy.

Elgondolkodva kezdek járkálni a szobában. Ha a terv sikerül, az nekünk nagyon jó lesz. Legalább három legyet ütünk egy csapásra. Meglesznek a Szivárványkristályok, elintézzük a kis csitriket és Tuxedo Kament, majd likvidáljuk azt a hülye Nephrite-ot is. A terv körvonalazódik, már csak meg kell valósítani.

– Lényegében, megvan mi a gond – mondom hirtelen Zoicite felé fordulva. – Azok a lányok mindig együtt vannak, igaz?

– Így van – bólint Zoicite. – Mindig együtt támadnak rank.

– Akkor szét kell zavarnunk õket – mondom egyszerûen. – El kell érnünk, hogy ha mi támadunk, ne legyenek egy helyen. Szét kell ütni a kislányok között, más megoldás nincs. És tudom is, hogyan.

– Hogyan? – Zoicite hangja izgatottá válik. – Van valami jó terved, Kunzite-sama?

– De még mennyire – mosolyodom el, odalépve hozzá, és gyengéden végigsimítok az arcán. – Eddig mindig az volt a gond, hogy egy youmát küldtünk, így a lányok együttes erõvel ugyan, de megállították. Mit szólnál, ha ezúttal öt, vagy hat youmával próbálkoznánk Tokió különbözõ részein, de egyazon idõpontban? – húzódik széles mosolyra a szám.

– Akkor… - Zoicite elgondolkodik. – Akkor kénytelenek lennének szétszóródni, hiszen hat különbözõ helyen levõ egyidejûleg felbukkanó youmát nem tudnának együtt legyõzni – ragyog fel az arca. – Kunzite-sama! Te zseniális vagy! Nekem miért nem jutott ez eszembe? – öleli át a nyakam.

– Mert mindig túlságosan hirtelen cselekszel, és nem gondolkodsz – hajtom fejem a fejére, beszívva az illatát. Olyan, mint egy rózsakert. Átölelem a derekát. – De addig nem csinálhatunk semmit, míg nem találtjuk meg a hatodik youmát a kristállyal. Viszont, van egy érzésem, õ is hamarosan elõkerül.

Zoicite bólint. Most boldog a szentem. De kérdés, meddig lesz az. Az öt legerõsebb youmámat fogom küldeni, akikkel a lányok nem fognak tudni elbánni. Ha felbukkan a hatodik kristály, akkor küldjük ki a többi youmát is, hogy egy kis káoszt okozzanak. Elég idõt kell hagyniuk nekünk, hogy mi közben akcióba léphessünk, és gyõzzünk is.

Majdnem egy hét telik el, és már kezdek unatkozni. De a jó munkához idõ és türelem kell. Közben élvezettel hallgatjuk, hogy Beryl megint Nephrite-ot szapulja. Ha a kölyök így folytatja, hamarosan õ is örök álomba merül. Nem halad túl jól, innen is hallani. Azt hiszem, Zoicite kifejezetten élvezi, mert halkan kuncog mellettem, amikor hallgatózunk.

– Úgy kell neki! – mondja elégedetten. – A mi dolgunk sokkal nehezebb. Mi olyan nehéz, hogy megtalálja a hercegnõt? Biztos azzal a földi cafkával tölti az idejét.

– Földi cafka? – kérdem kíváncsian. – Nephrite egy földi lánynak udvarol?

– Mostanában minden idejét akörül a lány körül tölti – mondja Zoicite. – Nem tudom, mit eszik rajta. Nem is szép. Olyan kis átlagos, bár szerintem inkább csúnya, és nevetséges. Utálom a nõket!

Ha nem lennék annyira komoly, most elnevetném magam, de inkább nem teszem. Zoicite és az õ undora a nõktõl. Viszont ezt az információt elraktározom magamban.

Végül, öt nappal késõbb végre megfogom a jelet, amely arra utal, hogy a hatodik kristály megjelenni készül. Zoicite izgatottan áll mellettem, ahogy megmutatom neki a szentélyt, ahol az ominózus kristálytulajdonos lakik.

– Ez egy vénember – mondja csalódottan Zoicite. – Egy vénembernél lenne a kristály?

– Ne becsüld le! – mondom. – Ha sikerül elvenni tõle a kristályt, sokkal erõsebb lesz, mint bármely youma, amellyel eddig dolgunk volt. A Birodalom hét legerõsebb youmáinak egyike. Ha megszereztük a kristályt, már nem a mi dolgunk, mit csinál – vonok vállat, majd hátraszólok. – Kasumi!

– Igen, Kunzite-sama? – hallok egy kellemes nõi hangot.

– Vidd a húgocskáidat és csináljatok egy kis zûrzavart a városban! – intek, mire õ eltûnik. – Mehetünk, Zoicite.

– Alig várom – kuncog mellettem, majd mi is eltûnûnk.

A szentélynél bukkanunk fel, jobban mondva annak udvarán. Ahogy sejtettem, a senshiknek se híre, se hamva. Viszont Kasumiékat érzem, ahogy a város különbözõ pontjain tombolnak. A szentély kihalt, mindössze az öreget és egy fiatal fiút érzékelek. Hagyom, hogy Zoicite egyedül csinálja, amit csinálni akar, én a tetõrõl figyelem az eseményeket. Ha esetleg a senshik mégis elõbb végeznének, Zoicite-nak szüksége lesz rám.

- Ne aggódj! – mondom. – A youma a mi oldalunkon fog állni, neked nem kell félned.

- Tudom – bólint Zoicite mosolyogva, majd látom, hogy elindul az épület felé.

Ekkor hatalmas ordítást hallunk, és az öregember fut ki. Mintha üldöznék, de én tudom, mi a baja. A mellkasa felizzik, és látni lehet az indigókék színû kristályt.

– Most! – mondom, mire Zoicite már ugrik is.

Éppen a megfelelõ idõben, amikor a kristály kitör az öreg testébõl, és a levegõbe repül. Zoicite szépen el is kapja, és elégedett mosollyal szökken mellém, mutatva a zsákmányt. Elismerõen biccentek, és együtt nézzük, ahogy az öreg felveszi valódi alakját. Úgy néz ki, mint egy oni. A fiatal fiú is kirohan, kiabál valamit, majd mikor meglátja a youmát, fékeveszett rohanásba kezd, és úgy üvölt, mint akit nyúznak. Zoicite boldogan kacag, mikozben odanyújtja nekem a kristályt, én pedig gondosan az zsebembe rejtem.

– Megvárjuk a kis csitriket? – kérdem, miközben telepatikusan üzenek Kasuminak, hogy a mûsornak vége, lehet visszavonulni. – Szeretném látni, milyen képet vágnak, ha meglátják, hogy nálunk a hatodik kristály.