Már elkezdõdött a szünet, mikor a tanári felé haladva, egy zaklatott Masa-kunba ütközök. Déjá vum van… Közli velem, hogy azonnal a tetõre kéne menni, mert Riku tervez valamit Seiki ellen. Felszisszenve eredek futásnak, és a lépcsõ tetjére érve, a zárt ajtó túloldaláról, mintha verekedés hallanék.

Némi dörömbölés után, már döntenék úgy, hogy berúgom az ajtót, mikor az hirtelen kitárul, és egy kissé ramaty állapotban lévõ Seikivel találom szemben magam.
- Seiki-kun, mi történt? – kérdezem aggódva, ahogy végignézek rajta. Úgy néz ki, néhány lila folton kívül, csak a szája van kissé felrepedve.
- Riku felcsalt, meg akarta keféltetni magát, nekem meg nem volt kedvem – rántja meg a vállát, mintha ez semmiség lenne. - Azt hiszem, eltörtem a bokáját és az orrát, de eszméletlen, agyrázkódása lehet – pillant hátra, majd a mellém lépõ Masára. - Te szóltál Hideyoshi-senseinek? – kérdezi tõle.
- I...igen. Hallottuk Nakamurával, hogy Riku haverjai arról beszélnek, hogy most tuti meg fogod kefélni, vagy úgyis elver. Hát én meg szóltam... nem baj, ugye? – mosolyog rá a kérdezett, kissé félszegen, és egy barátságos fejrázást kap cserébe.
- Seiki-kun, elkísérem a gyengélkedõre, közben elmesél mindent, rendben? – kérdezem a srácot, és mellé lépve, átkarolom a derekát, hátha neki is agyrázkódása van. - Szóval?
- Felhívott, hogy cigizzünk, faggatni kezdett a Benkeinél tett látogatásról, Masa-chanról. Aztán kitértünk önre is, sensei, majd felajánlotta, hogy dugjam meg, de nem volt gusztusom – húzza el a száját, miközben kissé közelebb húzódik hozzám. Meglepõen jól esik a testének melegsége, és…Mikre gondolok én?
- Miért nem... szeretkeztél vele? – kérdezem halkan, a saját gondolataimat is terelve a testébõl fakadó hõrõl.
- Mert Riku segge nem vonz, sensei. Én sosem dugok. Mármint... csak azt, akit szeretek. – Ez õszintének hangzott. - Nem tartom fairnek, hogy azt is megkeféljem, akit nem szeretek igazán. – Meglep kissé, de kellemes csalódást is okoz.
- Kevesebb káromkodással szebben hangzott volna – jegyzem meg, kisé csipkelõdve, de azért boldog vagyok a válaszától. Seiki tényleg nem rosszindulatú fiú! - Miért vagytok barátok, ha nem vagy olyan, mint Riku?
- Nem mondtam, hogy nem vagyok olyan – vallja be. - Szopatok, verek ha kell, sensei. Magával nincs bajom, és meg is fogom védeni Rikutól. De ettõl függetlenül szemétláda vagyok – sóhajt fel. Megvéd?
- Mi volt ez a drámai haj? Nem vagy megelégedve ezzel a helyzettel? – firtatom kissé talán túl kíváncsian, mire mosolyogva rám pillant.
- De. Csak a mellkasomban szar néha, ha egyedül kelek. De ezt maga honnan tudhatná, sensei, hiszen pasija van – jelenti ki, mire meglepetten kérdeznék rá, hogy ezt honnan veszi, de ekkorra már a gyengélkedõn vagyunk. Majd késõbb.

Pár percig bent maradok, míg megbizonyosodok róla, hogy nincs komolyabb baja, majd visszasietek a tetõre, Rikuért. Még mindig nincs magánál, így végül a portás segít lecipelni a gyengélkedõre, közben elpanaszolva azt is, hogy a srácok folyton ellopják a tetõajtó kulcsát. Az ápolónál, már nincs ott Seiki, így Riku rögtön sorra kerül, majd mikor felébred, az idõközben megérkezõ igazgatónak kezd beszélni, rám csak néha vetve, egy kihívó pillantást.
A története viszont… Összeszorítom a számat, de egyelõre nem szólok bele, majd a megbeszélésen. Ráadásul tudni akarom, mit gondol errõl a verzióról Seiki.

Fel is keresem a termükben, és rögtön hozzá sietve, elõször a sebét nézem meg, közelebb hajolva. Csak kicsit terelõdik a pillantásom néha a szemére…
- Le fogom kapni – szólal meg hirtelen vigyorogva, mire kizökkenve, kicsit elpirulva húzom el a fejem.
- Az igazgató vizsgálatot indít, össze fog ülni a tanári kar és eldöntjük, hogy mi legyen. Ha a te verziód lesz az igaz, akkor Rikut kizárják az iskolából, de ha az övé... – elharapom a mondandóm, úgy is tudja, mi lett volna a folytatás.
- Milyen övé? – morran fel.
- Azt állítja, hogy meg akartad erõszakolni és megverted, amikor nem engedte magát – sóhajtok fel.
- És maga kinek hisz? – pillant rám kérdõn. - Elhiszi, hogy meg akartam kefélni?! Maga szerint elbasznám az esélyemet egy magyarországi útra Riku mocskos seggéért, mikor szebbet, jobbat kaphatok minden este, ha akarom? – Árad belõle a feszültség, de nem emeli fel a hangját, próbálja visszafogni magát.

- Ugyan Seiki-kun, szerintem egyértelmû, hogy az elmúlt napok fényében, kinek hiszek. A gond az, hogy ebbe nekem nincs túl sok beleszólásom – sóhajtok száj elhúzva. – Abba nincs, hogy mi legyen Rikuval, de ne aggódj, azt se hagyom majd, hogy te húzd a rövidebbet! – mosolygok rá bíztatóan.

Meglepettnek tûnik, majd pár pillanat múlva, õ is elmosolyodik, és sokkal nyugodtabban, biccent egyet.

- Nem tudom milyen órátok lesz, de valószínûleg késni fog a tanárotok a megbeszélés miatt, ne csináljatok bajt! – figyelmeztetem õket halkan, majd elsietek, hogy én is jelen lehessek a tanári kar gyûlésén.

- Igazgató úr! Ezt nem mondhatja komolyan! – csapok az asztalra fojtott dühvel, a megbeszélés kezdete után, negyed órával. – Hayashi megerõszakoltatta Benkeit, és mégis inkább az õ szavának ad hitelt?!

- Nézze, Hideyoshi-kun – szólal meg lágy, békítõ hangon az öreg. – Maga még fiatal, és naivan tapasztalatlan tanár, így könnyen bedõl a látszatnak. De ha fel tud mutatni valami bizonyítékot, hogy nem Seiki-kun kezdte, hát elfogadom. Sajnos tény, hogy Riku-kunnal kicsit elszaladt a ló mostanában, de perpillanat, õ fekszik még mindig a gyengélkedõn.

Kicsit….? Halkan felhorkanok, de nem vágok vissza, csak eltöprengve hátrahúzódok. Bizonyíték?

- Áh, Masa-kun és a portás! – kapom fel a fejem, és kilépve az ajtón, gyorsan összeszedem elõször az utóbbit, és míg õ elmeséli az igazgatónak, hogy ki is nyúlta le a tetõ kulcsát, elmegyek Masáért is.

- Masa-kun, velem jönnél egy percre? – lépek be a terembe, ahol még mindig nincs tanár, így kész csoda, hogy Riku itt lévõ haverjai, még nem estek neki a többieknek.

- Pe…persze – kapja fel a fejét a kérdezett, és Seikivel együtt, elõresétálnak.

- Sensei, mi a döntés? – pillant rám Seiki érdeklõdve, de látom rajta, hogy próbálja palástolni az aggodalmát.

- Ne aggódj, jól állok! – teszem a vállára a kezem, mire úgy tûnik, kissé összerezzen. Most vagy fájt neki, vagy… ilyen hatással lenne rá az érintésem?

Elkísérem Masát az igazgatóiba, ahol újra elmondja mit hallott, és az õ, meg a portás történetével együtt, végül sikerül meggyõzni az igazgatót. Megkönnyebbülve hagyom, hogy Masa visszaszaladjon az osztályba, közölve Seikivel, hogy nincs semmi baj, Rikut tanácsolták el.

Már vége van az óráknak, és lassan mindenki elment, mikor én még mindig a második emeleti ablaknál álldogálok, és a sportpályákon ügyködõ klubosokat figyelem. Nem az volt a célom, hogy kirúgassak egy diákot, most valahogy mégis úgy érzem, ezzel egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy rendbe hozzam itt, a tanár-diák erõviszonyt.

- Sensei! – hallom meg hirtelen magam mögött az ismerõs hangot, és annak ellenére, hogy hirtelen ér, és kissé összerezzenek, halvány mosollyal fordulok a mellém lépõ Seiki felé. – Köszönöm szépen, hogy kiállt mellettem!

- Hittem neked, így az én igazam is lett – vonom meg a vállam, és egész testemmel oldalra fordulok, hogy szembe kerüljek vele. – Csak továbbra se okozz csalódást, Seiki-kun!

- Nem tervezem – vigyorodik el, majd kissé töprengõbb arccal hozzáteszi. – De azért emlékszik, ugye, hogy figyelmeztettem, én igenis egy szemétláda vagyok?!

- Hümm… Azt hiszem, ezt nem fogom elhinni! – mosolygok rá, félrebillentett fejjel. Elképesztõ ez a srác, képes rávenni a mosolygásra, pedig nem is igen tesz érte semmit. Csak van benne valami, amitõl akaratlanul is jobb kedvem lesz, és ezt nem is rejtegetem.

- Sejtettem, hogy még mindig nem ügyel a figyelmeztetésekre! – sóhajt fel színpadiasan, majd hirtelen témát vált. – Sensei, maga már volt Magyarországon?

- Igen, az egyetemi éveim alatt, ott töltöttem fél évet – felelem elmerengve, felidézve pár emléket. Látom, hogy érdeklõdve figyeli minden rezdülésem, így gyorsan kizökkenek a gondolataimból. – Nagyon élveztem, remélem majd nektek is tetszeni fog!

- Nagyon szeretnék eljutni oda! – vágja rám felcsillanó szemmel. – Valaki számomra fontossal sétálgatni a budai várban… Maga is biztos élvezné a barátjával, sensei! – pillant rám, különös tekintettel. Mintha puhatolózna, de hirtelenjében nem is erre figyelek fel.

- A barátommal? – kérdezek vissza meghökkenve, majd eszembe jut, hogy erre mintha már célozgatott volna. Azt is tudom, honnan szedheti… - Nekem nincs barátom!

- De az a férfi délelõtt… - vonja fel a szemöldökét, mire hirtelen zavarba jövök, és a hajamba túrva rázom meg a fejem.

- Jaj, nem! Õ nem a barátom! Sakamoto az idióta, minden lében kanál bátyám! – nézek fel rá, zavart fél mosollyal. Jesszum, hányan hihetik még azt az iskolában, hogy én itt mutogatom a barátom? – Az a tök fej… - sóhajtom halkan.

- Értem – vigyorodik el. – Végül is, ha jobban belegondolok, még hasonlítanak is, csak… maga helyesebb!

Meglepetten kapom fel a fejem, és csak ekkor tudatosul bennem, milyen közel is van hozzám. Valamiért, hevesebben kezd kalapálni a szívem, és annak ellenére, hogy tudom, ez nem helyes, el kell ismernem magamban, hogy Seiki nagyon is vonzó.

- Köszönöm… azt hiszem – felelem, nyugalma erõltetve magamra. Nem szabad hagynom, hogy elragadjon a vágy, mégis csak tanár vagyok! Pedig annyira, ah…témaváltás! – Fáj még a sebed? – kérdezem gyorsan, egy nagyot nyelve.

Mosolyogva hajol hátrébb, és meg ingatja a fejét.

- Már nem igazán, csak ásítanom nem nagyon szabad – nevet fel halkan. Értõen biccentek, majd ismét az ablakhoz fordulok.

- Nem akartam kirúgatni Hayashit – szólalok meg halkan. – Abban reménykedtem, hogy majd sikerül észhez térítenem. De úgy tûnik, van akin nem lehet változtatni – húzom el a számat, és a némán ácsorgó fiú felé fordulok. – Amúgy, a kirúgás még nem teljesen jogerõs, ha a szülõk perelnek, újra elõvehetik az ügyet. Nem tudom mit lehet várni a dologtól, de Riku szörnyen dühös volt, mikor közölték vele a döntést.

- Igen… voltam nála – morogja maga elé.

- Én ennyi szép jelzõt, még nem hallottam magamra – nevetek fel, kissé örömtelenül, majd sóhajtva támaszkodok rá az ablakpárkányra. – Sajnálom Seiki-kun, mégis csak a barátod, vagy volt, nem tudom. Azt hiszem, ez is az én hibám – pillantok rá bocsánatkérõen. Még ha én helyesnek is érzem a dolgot, és eszem ágában sincs feladni a változásért vívott harcom, egy gimnazista biztos másképp éli meg ezeket a történéseket.

A nap további része, viszonylag zavartalanul telik. Nem azt mondom, hogy más osztályban nincs baj, de az biztos, hogy messze az én osztályom a legproblémásabb! Viszont úgy tûnik, hogy Riku az osztályfõnöki után lelépett, és annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, valamit tervez, kissé örülök. Így még Seiki is más társaság után néz, napközben látom, ahogy az osztály nyugisabb tagjaival beszélget. Ez még az én arcomra is mosolyt csal, pedig ritka vendég rajta, talán csak Kei és a bátyám látja gyakrabban.

Az egész kellemes nap után, rögtön Benkeihez sietek, és a sulis ruhámból, átvedlek valami kényelmesebbe. Elég sokat vagyok nála, így ilyenem is akad a lakásában.

- Megkönnyebbülés látni, hogy egyben vagy – sóhajt fel Benkei, miközben elégedetten szürcsöli az általam készített teát.

- Egész nyugis nap volt, leszámítva a kezdetét – közlöm vele, az ágyára telepedve. Elmesélteti velem az egészet, és jót kuncog a harci bemutatómon. Látom rajta, hogy még nem tette túl magát a történteken, de õt ismerve, hamarosan teljesen jól lesz.

- De az, hogy ma rend volt, tudod mit jelent, ugye? – pillant végül rám aggódva.

- Igen. Vihar elõtti csend – mondom ki a gondolatát. Bólint, majd a kezembe nyomja az üres bögrét.

- Kérek még! – Felvonom a szemöldököm, de végül sóhajtva elmosolyodok, és míg õ elmegy fürdeni, a konyhába sétálok, hogy újabb adagot készítsek.

Éppen hallom, ahogy kitéblábol a fürdõbõl, és eldõl az ágyon, mikor csengetnek.

- Kinyitnád, Katsu-chan? – érkezik a szoba felõl, a haldokló hang, mire a szemem forgatva lépek az ajtóhoz. Még egy „chan”, és balhé lesz!

Ahogy kitárom az ajtót, épphogy csak leplezni tudom döbbenetemet, mikor Seikivel találom szembe magam.
- Miben segíthetek, Seiki-kun? – pillantok rá gyanakvóan. Nem igazán csinált eddig rosszat, mióta az iskolában dolgozom, de azért a bizalmamat se nyerte el teljesen.
- Ne méregessen így, sensei, Isawa-senseihez jöttünk, hoztunk kosarat, tele finomsággal – nyújt felém egy ajándékcsomagot, de egyelõre nem nyúlok érte, így sóhajtva félreáll. - A bûnbánó magyaros szekció – mosolyog rám, és két mellé lépõ társával együtt meghajolva nyomja a kezembe a csomagot.
- Miért ti, miért most és miért együtt? – kérdezem tárgyilagosan, az ajtófélfának támaszkodva. Seiki kiegyenesedik, és rám pillant. Ilyen közelrõl, tényleg nagyon, nagyon kék szeme van.
- Mert mi vagyunk az osztályunk gondolkodó fele, legalábbis Masa-chan és Nakamura, én meg sajnálom, hogy nem léptem hamarabb közben és azért most, mert most nem volt bent Riku, és most tudtuk megbeszélni, és azért csak ennyien, mert a többiek féltik a seggüket Rikutól – foglalja össze a helyzetet. - Sensei, megértem, ha gyanakszik, de higgye el. Nem akarunk rosszat, csak bocsánatot kérni Isawa-senseitõl is, személyesen.

Felsóhajtva lököm el magam az ajtófélfától, és beljebb lépve, utat engedek nekik.

- Végül is, majd õ elküld titeket, ha úgy tartja kedve – vonom meg a vállam, és miután besorjáztak, zárom mögöttük az ajtót, majd elébük kerülve, benyitok a szobába.

Benkei hason fekve, tréning gatyában húzza a lóbõrt.

- Bocs srácok, de kidõlt. Viszont õt ismerve, kábé fél óra, és meg kordul a hasa. Szóval ha akarjátok, megvárhatjátok – lépek a nappaliban ácsorgó kis csapathoz. Egymásra néznek, majd bólintanak. Intek a kanapé felé, hogy foglaljanak helyet, majd a konyhában nekiállok több teát csinálni.

- Segíthetek, sensei? – szólal meg hirtelen mellettem Seiki, mikor éppen a szekrény legfelsõ polcáról próbálok lehalászni pár bögrét, de valahogy mindig hiányzik pár centi.

Felé kapom a fejem, és pár pillanatig, némán vizsgálgatom, majd kissé kelletlenül bólintok. Elmosolyodik, majd könnyedén letesz elém négy bögrét, Benkeié mellé.

- Maga nem igazán szeret segítséget kérni, vagy elfogadni, igazam van? – néz rám, félrebillentett fejjel.

Elhúzom a számat. Ennyire átlátszó lennék? Vagy õ ilyen jó megfigyelõ?

- Nem különösebben – motyogom a választ magam elé, miközben a teákat csinálom. – Ha bizonyítani akarsz, magadnak kell, hogy boldogulj. Ha jobban figyeltem volna erre, a legjobb barátom nem feküdne a szomszéd szobában! – teszem hozzá keserûen, majd megijedve attól, hogy túl sokat beszéltem, gyorsan elhallgatok, és a kész teákat egy tálcára pakolva, kiviszem a nappaliba.

Az az én legnagyobb hibám, hogy iskolán kívül, képtelen vagyok fenntartani egy ugyan olyan kemény páncélt.

Seiki is követ, majd leül a másik két srác mellé a kanapéra, míg én a fotelbe telepedek be, szokásomhoz híven, felhúzott, félig magam alá hajtogatott lábakkal.

- Sensei, maga sportol valamit? – szólal meg hirtelen Masa, és mikor meglepetten felkapom a fejem, még hozzáteszi. – Ma reggel… nagyon ütõsen viselkedett.

- Capoeira – felelem tömören, halványan elmosolyodva az „ütõs” kijelentésen. Ha még valami haszna is lenne…

- Nézze, sensei – kezd bele Seiki, komoly tekintettel. – Én tényleg nem fenyegetésnek, inkább csak tanácsnak szánom, de ne ingerelje tovább Rikut. Megtalálja a módját annak, hogyan gyõzze le magát!

- Úgy néztem én ki, mint aki nagyon védtelen? – kérdezek vissza halvány mosollyal, és a fejemet a háttámlára döntve, a plafont kezdem bámulni.

- Nem éppen! – vágja rá a harmadik srác, ha jól tudom, Nakamura.

- Nem, de érhetik még meglepetések… - Érdeklõdve pillantok a kékszemûre, de õ némi szemkontaktus után, inkább a teája felé fordul, nem fejti ki bõvebben a dolgot.

- A barátod, beszélj vele! – szólalok meg végül.

- Ne legyen naiv, sensei! – húzza el a száját.

- Hát igen, az ember néha fura barátokat választ! – szólal meg hirtelen, az ajtóban megjelenõ Benkei, mire a srácok egy emberként kapják felé a fejüket.

- Iwasa-sensei! – pattan fel Masa, és a dohányzóasztalra tett csomagot felkapva, barátom elé lép, aki meglepetten veszi át tõle.

- Ugye fura barátok alatt, nem rám céloztál?! – morgom neki csipkelõdve, és a csomagot elvéve, a teáját adom a kezébe, majd átadom a helyem.

- Áh… véletlenül se! – mosolyodik el, majd a fiúk felé fordul. – Ne sensei-ezzetek srácok, már nem vagyok a tanárotok, így meg olyan öregítõ! Amúgy meg köszönöm a csomagot, de nektek pont nem kellett volna fáradnotok vele.

- Nos, mi csak elnézést szerettünk volna kérni a többiek nevében is – fészkelõdik Nakamura zavartan, a másik kettõ pedig rábólint.

- A többiek nevében? – fintorodik el Kei, elsötétülõ tekintettel. – A nyakamat rá, hogy nem is tudnak errõl. Igazam van?

Nem érkezik válasz, így egyértelmûvé téve, a helyes feltevést. Barátom felsóhajt, majd a fejét megrázva, elmosolyodik.

- Mindegy, azért a csoki az csoki, bárkitõl is kapom! Ráadásul Katsu-chan nem szereti, az alkoholtól rögtön kidõl, így az egész az enyém! – vigyorog rám, mire a „chan-ért” kap egy megsemmisítõ pillantást.

- Ne chan-ozz, mert csak azért is benyomom az egészet! – fújom neki sértõdötten, mire vendégeink halkan felkuncognak, így gyorsan hozzáteszem. – Én még a tanárjuk vagyok, ne égess!

- Nem örülök, hogy az vagy! – vált komolyabbra, és megerõsítésért, a fiúkhoz fordul. – Mondjátok meg neki ti is, hogy ez a harc nem vicces, lépjen le!

- Isawa-sannak igaza van, sensei! – Oh, remek, Seikiben támogatóra talált. – Vagy minimum, fogadja el, hogy nem gyõzhet!

- Gondolod, nem gyõzhetek? – húzom féloldalas mosolyra a számat, majd nagyot nyújtozva, a konyha felé indulok az üres bögrékkel. – Majd meglátjuk! – teszem még hozzá úgy, hogy õk is hallják.

Kei felsóhajt mögöttem, de már csak fél füllel hallom, ahogy tovább beszélnek. Hamarosan be is jelentik, hogy mennek, és Benkei megint engem küld az ajtóhoz.

- Kedves tõletek, hogy eljöttetek! – mondom nekik búcsúzóul, mire a közvetlenül elõttem álló Masa sugárzóan elmosolyodik.

- Sensei… én azért örülök, hogy ön a tanárunk! – jelenti ki, Nakamura pedig helyesel. Seiki nem mond semmit, csak elgondolkodva bámul maga elé.

- Köszönöm – mosolygok rá a fiúkra, majd miután elmentek, sóhajtva bezárom az ajtót. Mielõtt hazamennék, még egy kisebb vitát lefolytatok Benkeivel, az iskolaváltásról, de a végén már úgy tûnik, kezd beletörõdni, hogy maradok.

- Azért kíváncsi leszek, hogy a mai után, Riku hogyan reagál holnap… - sóhajt fel, mikor már az ajtóban vagyok.

- Nála még én se tudnám megmondani – vonok vállat, majd elköszönök, és hazamegyek.

Másnap, a magyar óra eseménytelenül indul, pedig Riku és a követõi, megint itt vannak. Félszemmel figyelem õket, de a szokásos ökörködéseken kívül, semmit nem tesznek, amiért gyanakodhatnék. Na igen, ez a leggyanúsabb!

Már az óra felénél tartunk, mikor kopognak az ajtón, és a suli titkár szól, hogy engem keresnek. Sóhajtva teszem le a krétát, majd vetve az osztályra egy figyelmeztetõ pillantást, kilépek a folyosóra.

- Katsu-chan De örülök, hogy ráérsz! – borul a nyakamba hirtelen, egy nálam egy fejjel magasabb, sötéthajú férfi.

- Sakamoto! – nyögök fel, és gyorsan lefejtem magamról. Nem hiszem el! És ezt az egész osztály látta! – Mit mûvelsz itt? Ráadásul egyáltalán nem érek rá, órát tartok! – morgom neki neheztelõn, mire elhúzza a száját, de hagyja, hogy távolabb vezessem.

- Csak kíváncsi voltam, hogy a drága kisöcsém, hogyan boldogul az új munkahelyén – feleli, továbbra is jól színészkedve.

- Nii-san, ne szórakozz velem, azért vagy itt, hogy ellenõrizz! – sóhajtok fel, karba font kezekkel.

- Azért vagyok itt, hogy elvigyelek innen! – vált át jóval komolyabbra, már majdnem olyanná, mint amilyen lenni szokott. Remek, fogadni mernék, hogy Benkei szólt neki.

- Akkor el is mehetsz, én maradok!

- Ch. Ne légy ostoba, Katsuhito! Komolyan egy ilyen helyen akarsz dolgozni? Tudom, mit tettek Kei-kunnal! – morogja hideg nyugalommal.

- Te is tudod, hogy nem kell félteni engem! De amíg nem változik meg itt minden gyökerestül, nem adom fel! – vágok vissza, hasonlóan hûvösen. Tudom, hogy a bátyám részben féltésbõl van itt, viszont részben azért, hogy megóvja a család becsületét. És ez az, amiért makacsul ellenállok neki, és kitartok az elhatározásom mellett.

- Nem értelek téged, Katsu – sóhajt fel, pár pernyi egymásra meredés után. – Sose voltál bajkeresõ, most mégis, mintha szándékosan vonzanád.

- Nem az a célom… csak változást szeretnék – lágyítok én is a hangomon. – És azért nem szóltam, mert önerõbõl akarom véghezvinni, nem a családi hátteremet használva!

Nem dobja fel a dolog, látom rajta, de mikor a terembõl csatazajok kezdenek kiszûrõdni, fáradtan vállat von. Közli velem, hogy nem fogja feladni, de egyelõre nem szól bele, és végül elmegy.

Visszasétálok a teremhez, ahol az ajtófélfának dõlve, Riku ácsorog. Biztos vagyok benne, hogy a beszélgetésnek csak az elejét hallotta, és megjegyzése is ezt bizonyítja.

- Katsu-chan, nem szép dolog a szeretõdet elhozni az iskolába! – röhög fel gunyorosan.

- Nem hiszem, hogy bármiféle közöd lenne a magánéletemhez, Hayashi! És még egy ilyen tiszteletlen megjegyzés, és intõt kapsz! – nézek rá hûvösen.

- Gomme nasai, Toto-sensei! – húzza gunyoros vigyorra a száját, és folytatná, de a mellé lépõ Seiki visszahúzza a helyükre.

- Magyar van Riku, kussolj! – morogja neki, az órára pillantva. Úgy tûnik, Seikinek tényleg fontos ez a tantárgy, és az út is.

Kicsit meglepõdök, mikor Seiki megragadja a barátját, és kihúzza a mosdóból. Ez a srác egész normálisnak tûnik, csak sajnos tudom jól, hogy azért mert egyszer jó, nem aggathatok rá glóriát.

Sóhajtva indulok el a következõ órámra, nagyon remélve, hogy ha Benkeinek eddig sikerült, továbbra is bír velük.

Mégis, ami a tanáriban, óra után vár, meghûti bennem a vért. Pedig már rendbe rakták, ennél biztos csak rosszabbul nézett ki.

- Kei! – pattanok mellé aggódva, mire rám kapja a tekintetét, és sápadtan elmosolyodik.

- Hál isten, te jól vagy – motyogja fáradtan, majd lehajtja a fejét.

- Mi történt? Ki tette ezt veled? – nyekkenek fel kétségbeesve, mire a mellette tevékenykedõ iskola ápoló, megingatja a fejét.

- Inkább kik.
Belesápadok a dühbe, és annak ellenére, hogy Benkei nem igazán akarja az orromra kötni, végül megtudom mi történt.

- Katsu! Hova mész? – szisszen fel, mikor felpattanok mellõle.

- Nem egyértelmû? – csattanok fel, és kiviharzok a tanáriból. Az igazgatót már értesítették, így én drága osztályom termébe csörtetek.
- Ezt nem hiszem el – fakadok ki rögtön, csak töredékét engedve ki, a bennem tomboló haragnak. - Hayashi és Matsuyori! Azonnal az igazgatóhoz, és biztosítalak titeket, ki vagytok rúgva – ordítom nekik.

Remegek a feszültségtõl, miközben az igazgató megmossa a fejüket. Fejmosás… ennyi! Itt tényleg nincs valami rendben! Ha nem lennék tanár, higgadtságom ide, vagy oda, de lazán lekevernék annak, aki ilyet tesz. Ez a minimum!

Egyszer csak Benkei jelenik meg az ajtóban, kissé sántikálva, én pedig riadtan kapom felé a fejem. Idióta!
- Benkei, neked pihenni kell, menj haza – kiáltok rá fedõen.
- De Seiki-kun nem csinált semmi rosszat, õ mentett meg a fiúktól – szólal meg, mire az említett felszisszen. Erre nem tudok mit mondani, de igazából örülök, hogy így van. Egy fokkal kisebb a csalódásom.
- Sajnáljuk, Seiki-kun, de a büfés látta önt, ezért kérettem ide. De elnézést kérem, viszont Riku-kunnak igazgatói figyelmeztetés, és ez a harmadik. A következõ után eltiltás – töri meg az igazgató végül a csendet. Seiki már le is lép, én pedig vetek egy haragtól izzó pillantást Hayashira, majd Benkeit támogatva, kilépek én is. Haza kell vinnem, ma már nem tartok meg több órát.

- Katsu, te sírsz?! – hördül fel Kei meglepetten, mikor már az ágyában fekszik, én meg mellette fészkelõdöm egy széken. Ingem ujjával, letörlöm gyengeségem bizonyítékát, csakhogy jönnek az újabbak.

- Annyira sajnálom Kei, az egész az én hibám! – szipogom halkan, mire oldalra nyúlva, szelíden fejbe koppint.

- Baka. Errõl nem te tehetsz, igazad volt, mikor azt mondtad, kezdeni kell velük valamit. Viszont, hagyjuk ezt másra, rendben? Menjünk és keressünk együtt egy normális iskolát!

- Nem! – rázom meg a fejem határozottan, és hagyom, hogy a dühöm megjelenjen a szememben.

- Katsu… - nyög fel barátom kétségbeesetten. Ismeri már ezt a tekintetet. – Ne csináld ezt, még bajod esik!

- De nem hagyhatom ennyiben a dolgot. Miután ezt… ezt tették veled! – morgom dühösen. – Ha elmegyek, úgy érzik, így majd mindent elérhetnek, és nem állnak le! Nem adom meg nekik ezt a lehetõséget. Te elmész szépen, és ha szükséges, a bátyám elintézi a távoltartási végzést is neked, én pedig felveszem a kesztyût.

- Sakamoto? Õ ügyvéd, ugye? – Bólintok, õ pedig a fejét ingatva húzza magára a takarót. – De te nem fogsz tõle segítséget kérni, igazam van?

Nem felelek, úgyis tudja a választ. Felállok mellõle, majd odakészítek pár dolgot az éjjeliszekrényére, és elindulok kifele.

- Katsu, a kedvemért, ne hagyd magad! – szól utánam álmosan.

- Viccelsz? Hagyni magam? – halkan, hidegen felkuncogok. – Aludj jól Kei, én mentem, holnap suli!

***

Ahogy belépek a terembe osztályfõnökin, pár fiú, már mozdulna is felém, de miután az elsõt jól irányzott mozdulattal térdhajlaton rúgom, és orra bukik elõttem, a többi megtorpan.

- Tökéletesen értek hozzá, hogy oda üssek, ahol nem látszik, vagy az életben nem bizonyítod rám – sziszegem a szép lassan feltápászkodónak, de úgy, hogy mindenki más is értse. – Helyetekre!- mordulok rájuk, mire fogcsikorgatva, de engedelmeskednek.

Az asztalomhoz sétálok, és közben a hátsó szekcióban ücsörgõk felé pillantok. Seiki arcáról nem igazán tudok leolvasni semmit, Riku tekintete viszont izzik a gúnytól, és az enyhe dühtõl.

Háborút akarsz, Hayashi? Tõlem megkaphatod!

- Magyaros osztály vagytok, ha minden igaz – kezdek bele, meg sem említve a tegnapit. – Nos, azoknak, akik az ÉN megítélésem szerint megérdemlik, képes vagyok lehetõséget teremteni, egy Magyarországi útra, valamikor az elkövetkezõ hónapokban.

Élesen figyelem, hogy ki kapja el rá a fejét, és nem is kell csalódnom, vannak páran, akiknek felcsillan a szeme a hírre, köztük Seikié is.

- Viszont azok, akik eljátsszák a már így is ingatag bizalmam, ne számítsanak tõlem semmi jóra! – közlöm velük hûvösen. – Nekem nem fáj, ha az egész osztályt meg buktatom!

- Túl magabiztos, Toto-sensei! – szólal meg az elsõszámú közellenség hátul, és felállva, közelebb is lép.

- Riku, nyughass! – morran fel mellette Seiki.

- Faszt! – közli vele a barátja, és elindul felém. Megáll elõttem, de nekem eszem ágában sincs hátrálni, még úgy se, hogy õ a magasabb. Fél szemmel látom, hogy az osztály mocorogni kezd, és Seiki fel is pattan. Hogy kinek a segítségére, az tökmindegy, én nem szorulok rá, az elõttem álló meg úgy hiszi, nincs rá szüksége.

- Maga tényleg olyan hülye, hogy nem tanult a tegnapiból? – szólal meg Riku gunyorosan, majd a mellkasomra simít, és a mögöttem lévõ asztalnak lök. Nem teszek semmit, hagyom, hagy bízza el magát. – Pedig én csak kedvesen figyelmeztetni akartam önt, mi vár magára, ha nem veszi a lapot! De látszólag nagyon arra vágyik, hogy véresre keféljük a csinos kis seggét!

Már közvetlenül elõttem van, és ahogy félig az asztalon fekve, a könyökömre támaszkodok, még inkább rám hajol.

- Riku, állj le! Kirúgatod magad! – lép mellénk Seiki, de barátja félreüti a csitító kezet.

- Nem hiszem. Ez a kis pöcs túl büszke hozzá, hogy köpjön – morogja a számra, és ebben igaza van. Nem ismerem be a vereséget, amíg utat látok a gyõzelemhez. – Nem úgy, mint a haverja. Iwasa-ex-sensei rögtön elcsipogta a fájdalmát, igaz?

Na itt telik be nálam a pohár! Felrántom a térdem, így pont tökön találva, majd nekifeszítve a lábamat, lelököm magamról. A többiek meglepetten felhördülnek, de egyikük se moccan, mikor a lendülettõl földre kerülõ sráchoz lépek.

Ráülök a csípõjére, és még mielõtt összeszedné magát, durván az ágyékára markolok. Felszisszen, és dühödt tekintettel néz rám, én pedig a szájához hajolok.

- Azért, amit Benkeivel tettetek, még megfizettek – közlöm vele hûvös, rideg nyugalommal. – Ha máskor gondotok van velem, mondjátok a szemembe. De jól jegyezd meg Hayashi, hogy engem nem olyan könnyû ám legyõzni, mint a többi tanárotokat!

Azzal felállok róla, és míg fájó hímtagját markolássza, az asztalhoz lépek a cuccaimért.

- Sensei, ugye tudja, hogy ezzel nincs elintézve? – sóhajt fel Seiki halkan, de mintha némi elismerést is látnék a tekintetében.

- Már nincs itt senkim, akit bánthatna! – felelem neki, direkt úgy, hogy érezze, õt nem veszem bele. – Engem pedig nem kell félteni.

Felhúzza a szemöldökét, mintha kételkedne benne, de végül nem mond semmit, én pedig az ajtóhoz lépek, és mivel pont akkor csöngetnek ki, otthagyom õket.

- Ezért kurvára szétbaszlak Toto! – hallom meg magam mögött, az idõközben magát összeszedõ Riku hangját, és az õt csitító Seikiét.

- Állok elébe – kiabálom vissza, majd elégedetten célzom meg a tanárit. Tudom jól, hogy innentõl nagyon kell vigyáznom, mert míg én egyedül vagyok, Hayashi Benkei ellen is többeket ugrasztott. Remélem sikerül idõvel kivívnom annyi tiszteletet, vagy félelmet, hogy ne álljanak mellé.

-       Nem mondod komolyan, hogy idejöttél dolgozni?! – sóhajt fel legjobb barátom szemrehányóan, mikor besétálok a tanáriba, az igazgató tájékoztatója után.

-       Látod – felelem halkan, és lepakolok a mellette lévõ üres asztalra. Megcsóválja a fejét, de mielõtt folytathatná, a kollégáink sorra köszöntenek, és bemutatkoznak. Mintha a kíváncsiságuk mellett, némi sajnálatot is látnék a szemükben, mikor egyikük elém tolja az órarendem.

-       Nem meséltem elég rémtörténetet? – lendül bele újult erõvel Benkei. – Vagy pont, hogy túl sokat meséltem… Felkeltette az érdeklõdésed a kihívás?

-       Úgy is mondhatjuk – pillantok rá halovány, alig mosollyal. – Egyébként meg, te is itt dolgozol!

-       De engem nem akar minden meleg, és minden második hetero is felszedni! – morogja úgy, hogy csak én halljam. – Szét fognak itt szedni, Katsu!

-       Te csak ne félts engem Kei! – Vágna vissza, de gyorsan a szájába nyomom, az asztalon heverõ, megkezdett szendvicsét, és néhány mappát felnyalábolva, kilépek a tanáriból.

Tudom, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, de vessen magára, õ panaszkodott annyira ezekre a srácokra, hogy egyszerûen muszáj kipróbálnom, én hogy boldogulnék. Neki ez a második éve itt, matekot és fizikát tanít. Még az egyetemen ismerkedtünk meg, de õ idõsebb nálam, két évvel korábban végzett.

Egy darabig tanulmányozom az iskola alaprajzát, minden teremnek és egyéb helységnek memorizálva a helyét.

Elgondolkodva nézek bele annak az osztálynak a naplójába, akinek az elsõ órámat fogom tartani. Az alsóajkamat beharapva, fejingatva olvasgatom a diákok értékeléseit a legutóbbi magyar tanáruktól. A tanárnõ, küldött nekem egy e-mailt, amiben azt tanácsolta, el ne kezdjek itt dolgozni, ha nem vagyok feketeöves karatés, vagy minimum, nincs fegyvertartási engedélyem.

-       Az igazság az, hogy máig nem tisztázott, õ mennyire volt benne a dologban – szólal meg mellettem Benkei, mikor a vállam fölött átpillantva, látja, hogy mit olvasok.

-       Hát, akármennyire is, de elment innen, tehát annyira nem élvezhette – válaszolom, becsukva a mappát, és elindulok a folyosón.

-    Vigyázz magadra Katsu! – szól utánam barátom, én pedig szem forgatva bólintok. Komolyan ennyire borzasztóak lennének?

***
Nyugodtan lépek be a terembe, és miután gyorsan végignéztem az osztályon, a tanári asztalhoz sétálok.
- Hideyoshi Katsuhito vagyok – mutatkozom be. - Én leszek a magyar tanárotok.
- Hé, Kiki, itt egy Toto – röhög fel az egyik srác, valahonnan hátulról. Ez már lejárt poén, kölyök, kb tíz éves koromig tudott idegesíteni. Viszont…
- Gondja van a nevemmel? – fordulok felé közönyösen.
- Nekem aztán mindegy, maga nyögi majd a miénket, nem fordítva – érkezik a gunyoros felelet, mire a mellette ülõ felröhög. Ez durván tiszteletlen válasz volt, de ennyi kevés hozzá, hogy felhúzzon!
- Ne haragudjon, nem értettem, tisztán a nevét. – Egyre hidegebben szólalok meg, úgy látszik, itt felesleges másképp próbálkozni.
- Ah, Riku... mélyebbre – nyögi a srác széles vigyorral, általános jókedvet váltva ki az osztályból. Megvillan a szemem, de más látható jelét nem adom az idegességemnek.
- Azonnal kérjen bocsánatot – szólítom fel fojtott hangon, de mielõtt megszólalhatna, megteszi a mellette ülõ.
- Igaza van, Riku. Hadd tartsa meg az órát, majd utána szopatjuk, oké? – A barátja morog valamit, akár bocsánatnak is vehetném, ha akarnám.
- Erre semmi szükség nem volt – közlöm a fiúval, mire õ megvonja a vállát.  
- Inkább kezdje el az órát – kéri, vagy inkább felszólít. Pár pillanatig némán nézem, majd elfordulok, és valóban belekezdek.

Szeretek tanítani, szeretem a tantárgyam, de nem túl kellemes, ahogy óra közben, jó páran bámulnak. Nem feszült figyelemmel, nem érdeklõdéssel, sokkal inkább szexuális túlfûtöttséggel. Tényleg nem egyszerû esetek, de nem hagyom, hogy kizökkentsenek. A jegyeiket nézve, biztos van köztük olyan is, akit igenis érdekel az anyag!

Végül kicsöngetnek, én pedig már szedem össze a cuccaim.
- Kiki, menjünk fel a tetõre cigizni – üti meg a fülem, az óra elei rendbontó hangja. Tudtommal az itt is tilos, így rögtön melléjük lépek.
- Kérem a cigarettát – szólítom fel a srácot határozottan, mire a mellette ülõ sóhajtva feláll, és elém lép. Magasabb nálam, és látszatra talán erõsebb is, de valahogy mégis inkább a szeme köt le. Japán létére ilyen kék?
- Én tisztelem magát, félre ne értse, Hideyoshi-sensei. De fogadjon meg egy tanácsot és ne dumáljon bele a dolgainkba, rendben? – szólal meg nyugodtan. - Bizonyára hallottam, mi történt az elõzõ tanárnõvel, ne akarjon arra a sorsra jutni – kacsint rám, és ellép mellettem.

Összeszorítom a számat, majd megpördülve utána kapok, és a karját megfogva, torpanásra késztetem.

- Köszönöm szépen a figyelmeztetést, vagy még inkább fenyegetést, Seiki-kun, de nem szorulok rá! – pillantok rá hûvösen, mikor visszafordul. Kissé meglepettnek tûnik. Vagy azért, mert az elõzõ tanáruk ilyet sose csinált, vagy azért, mert a nevén szólítottam.

Pedig tudom mindenkiét, ahogy azt is, hogy teljesítettek eddig. Neki pedig nagyon jó jegyei vannak magyarból.

- Nem szorul rá? – kérdez vissza gunyoros mosollyal, és elhúzza a kezét, majd kapna az enyém után, csakhogy a capoeirának hála, jók a reflexeim, és gyorsan ellépek mellette, egyenesen a barátja elé. Riku, ha jól emlékszem.

- Riku-kun, kérem a cigarettát! – szólítom fel jóval erélyesebben, mint az elõbb. – Vagy szeretnéd a társaságomban meglátogatni az igazgatót, és beszámolni neki az óra elei viselkedésedrõl is?

- Sensei, én a maga társaságában inkább a mosdót látogatnám meg, mit szól hozzá? – vigyorog rám, és a száját megnyalva, közelebb lép.

Meghökkenek a merész visszaszóláson, de nem mutatom döbbenetem, csak a szemeimben fellobbanó harag árulkodó. Nem hátrálok el, ahogy elém lép, csak a kezemet nyújtom ki magam elé.

- Kérem!

- Vegye el!

- Ch. – Ezen ne múljon! Hirtelen mögé kerülök, és mielõtt feleszmélhetne, kikapom a zsebébõl a dobozt, az öngyújtójával együtt, majd a másik padsorban, elõre sétálok a cuccaimhoz.

- Hibát követ el, Hideyoshi-sensei! – szólal meg Seiki halkan, mikor elhaladok mellette.

- Talán igen, talán nem – felelem neki közönyösen, és kilépek az ajtón, majd egyenesen a tanáriba megyek.

- Háh! Megmondtam, hogy katasztrófák! Kérd meg az igazgatót, hogy leadhasd õket! – szólal meg Benkei diadalittasan, de lesajnáló pillantásomtól, inkább elhallgat.

- Nem adom le õket, sõt, az igazgató megkért, hogy legyek az osztályfõnökük, ugyanis Montau-sensei nyugdíjba megy.

- Az év közepén? És szerinted ez véletlen?

- Mindegy, elvállaltam – közlöm vele nyugodtan. Már nem próbál vitázni, habár jó pár érvet felsorol, miért is nem kéne ezt tennem, én pedig mindet elengedem a fülem mellett.

- Bocsi, mennem kell, órám lesz – jelentem ki, és szépen faképnél hagyom. Az elsõsöknek tartott óra után pedig, elgondolkodva sétálok végig a folyosón. Õk nem voltak olyan vészesek, de Keinek abban igaza van, hogy ez így nem állapot. Valamit kezdeni kell a fiúkkal! El nem tudom képzelni, hogy hagyhatták idáig fajulni a dolgokat.

- Sensei! Sensei! – Felkapom a fejem, ahogy egy elsõs szalad elém, és mintha kissé remegne, a tekintete pedig riadt.

- Yuki-kun, mi a baj?

- Kérem Hideyoshi-sensei, a mosdóban, a nagyok… meg Luka… - elcsuklik a hangja, én pedig gyorsan elindulok a mondott irányba, és lendületesen kivágom a wc ajtaját, majd beljebb lépek, a rejtettebb részek felé.

Halkan felnyekkenek a látványtól, ahogy újdonsült osztályom két tagja, körbeáll egy gólyát, és Riku éppen a saját gyönyörét hajszolva veszik el a fiú szájában.

-  Hayashi! Azonnal engedd el! – csattanok fel, levetkõzve szokásos nyugodtságom. Már az ajtó kivágódására felkapták a fejüket, most pedig az elsõs riadtan vágódik hátra, és felpattanva, elviharzik mellettem.

- Sensei… - sóhajt fel Seiki, aki eddig a falat támasztotta, ám most ellökve magát tõle, és közelebb lép. – Maga megint rosszkor van rossz helyen!

- Hogy képzelitek, hogy ilyet csináltok? Fõleg egy elsõévessel?! – kérem számon õket hidegen, izzó szemekkel.

- Nem igazán volt ellenére! – röhög fel Riku, akit látszólag éppen sikerült kielégíteni, és most szépen visszarendezi a ruháját.

- Ezt nem ússzátok meg olyan könnyen! – jelentem ki határozottan. – Mint az új osztályfõnökötök, teszek róla, hogy leszokjatok az ilyenekrõl!

- Nocsak, Montau-sensei végre belátta, hogy nem bír velünk? – nevet fel Seiki gunyorosan.

- Maga is rájöhetne, Toto-sensei! – teszi hozzá Riku, széles vigyorral, és elégedetten végigmérve, közelebb lép.

- Menjetek. Az. Osztályotokba. – Lassan szótagolom, így erõltetve magamra is nyugalmat. Nem hagyhatom, hogy felhúzzanak még jobban! Úgy tudom fizikájuk lesz, remélem Benkei legalább boldogul velük.