- Jól vagyok – jelenti ki, de ugyan kit akar átbaszni?
- Nem vagy – sóhajtok fel. – Menjünk haza!

* * *

Ahogy hazaérünk, birtokba is veszi a zuhanyzót, de szokatlanul sokáig van bent, így utána megyek.
- Katsu, minden rendben? – kérdezem, mielõtt benyitok, de ahogy meglátom, hogy véres víz folyik le a testérõl, megijedek. – Katsu! Mit mûvelsz?
- Nem tudom… El akarom tûntetni a nyomát! Mindent! Láttam hogy néztél rám, tudom mi lebeg a szemed elõtt! – Szinte megszakad a szívem, ahogy nézem. Sosem sajnáltam még ennyire embert, mint most õt.
Kiviszem, és az ágyra fektetem, majd, mikor végzek, gyorsan fülé hajolok.
- Most jól figyelj rám, mert legutóbb úgy tûnik nem fogtad fel, vagy hitted el. Nem érdekel Riku mit tett, te az enyém vagy! Természetesen nyomott hagyott bennem is ami történt, de tudom, hogy képesek leszünk túllépni rajta. Még egy ilyen ostobaságot viszont ne csinálj, azzal, hogy magadat bántod, nem oldasz meg semmit!

Sírdogál, de mintha hajlandó lenne picit hinni nekem. Legalábbis remélem.


* * *

Másnap arra kelek, hogy az ágyon ül.
- Katsu… - szólok rá, mire összerezzen, de végül elhelyezkedik az ölemben. Percekig teljes csend van, én ébredezek, õ láthatóan gondolkodik, így nem z avarom. Aztán megfordul az ölemben, és olyanba kezd, amire nagyon nem számítottam. - Szeretlek – suttogja a mellkasomba. – Életemben elõször, szerelmes vagyok… ezért kérlek, kérlek ne hagyj el, ne utálj!

- Összetörlek Toto, hogy még véletlenül se tudj majd ilyen szemekkel nézni rám többet! –sziszegi, és az államat megragadva csókol meg.
Elkeseredetten rántom félre a fejem, gyûlölöm a testemben munkálkodó drogot és a reakcióim, egyszerûen remegek az érintésért. De nem õt akarom, annyira még nem vette el az öntudatom, hogy õ is megfeleljen. Seikire van szükségem…

Mintha csak kérésem találna meghallgatásra, õ jelenik meg az ajtóban teljes valójában. Amúgy is hevesen kalapáló szívem szinte kiugrik a mellkasomból, szemeimbe pedig ismét könnyek gyûlnek, csakhogy ezúttal a megkönnyebbüléstõl.
- Kiki, édesem - fordul felé Riku. Innen ered az egész, egyszerûen bele van zúgva Seikibe, bennem pedig eltaposni való ellenfelet lát. - Csinálhatjuk együtt, gyere.
Felfordul a gyomrom, de valahogy már nem tudok félni, csak félteni. Ha megint baja esik miattam, azt sosem bocsátom meg magamnak!

- Oldozd el, úgy murisabb – szólal meg Seiki olyan hangon, hogy nem tudok aggódni a szavai miatt. Riku az, akinek félnivalója van, de elvakultságában erre nem jön rá, csak felnyögve lép közelebb hozzám, és bontja ki a bilincset.
Abban a pillanatban ahogy szabaddá válok, Seiki elrántja mellõlem, és a földre taszítva telepszik rá, hogy teljes erejébõl ütni kezdhesse. Remegve igyekszem talpra állni, miután undorodva letöröltem magamról Riku spermáját, de zsibbadt lábaim még nem tartanak meg. Viszont Riku már nyüszít a fájdalomtól, és bármennyire is gyûlölöm azokért amiket tett, nem hagyhatom, hogy Seiki megölje.

- Seiki, megölöd – sikoltok rá kedvesemre, de meg se hallja. Fenébe! Utálom, hogy még mindig teljesen kiszolgáltatott vagyok, esélyem sincs szétszedni õket az állapotomban.
- Állj fel – ordítja Seiki, és felállva húzza magával a másik véres fiút is, és az ágyékára markol. - Ezzel akartad megdugni a pasimat? – üvölti magából kikelve, kint pedig már hallani a rendõrök szirénáját.  

- Hagyd... abbah... – nyög fel Riku, ám mit sem ér el vele, Seiki teljes erejébõl szorítja meg és ránt a farkán, mire akkorát ordít, hogy meghûl bennem a vér. Nem törõdve ingatag lábaimmal, Seiki mögé ugorva, szorosan átkarolom.
 - Hagyd ezt abba – suttogom megnyugtatóan, mielõtt olyat tesz, amit késõbb nagyon megbán. Vagy ha nem is bánná, nem lenne visszaút. - Engedd el, kérlek.
Szerencsére eleget tesz kérésemnek, és elengedi ami a másikból maradt, majd fújtatva pillant le rá.

- Ez vagy te – köpi le megvetõen. - Jól jegyezd meg, te elmebeteg állat – hajol le hozzá. - Ha még egyszer a közelébe mész megöllek, kibelezlek és megetetem veled a saját szarodat, baszd meg – fenyegeti meg a legkomolyabban, és még egyszer behúz neki. Riadtan ölelem át ismét hátulról, hogy ne kezdje újra, így szerencsére inkább velem törõdik.

- Jól vagy? – fordul felém aggódva, én pedig legszívesebben elbujdosnék szégyenemben.
- Igenh, csak ez a gyógyszer – vallom be felnyögve, és akaratlanul húzódom hozzá közelebb, lökéseket imitálva, de szerencsére lefog. Ég az arcom szégyenemben, és az eddig oly nagy büszkeségem most eléggé meggyötörten leledzik bennem.
 - Nyugodj meg – suttogja a fülembe, és az ágyról lekapva egy lepedõt, körém csavarja. Éppen idõben, mert a következõ pillanatban besorjáznak a rendõrök.

***

Egyre kábább vagyok, bár igyekszem tartani magam, de a gyógyszer dolgozik bennem, így a rendõröknek Seiki és Scott magyarázkodott, és mivel minden mellettük szólt, végül elengedtek minket.
Nem kicsit vagyok ezért hálás, mert szégyenszemre egyre jobban látszik rajta, hogy nincs minden rendben. Szaporán kapkodom a levegõt, kényszeredetten dörzsölöm össze a lábaim, és ég az egész testem. Részben megkönnyebbülten bújok Seikihez, mikor végre a kocsiban vagyunk, Scottal a vezetõülésen.

 - Mi legyen? – hajol hozzám párom, nem kis gondomra célozva. Ha tehetném, elrejtõznék valahová, hogy gondoskodhassak róla, de nem szívesen moccannék el most mellõle.
- Nem tudom, de így nem megyek emberek közé – nyöszörgöm kétségbeesetten, és ösztönösen simulok közelebb hozzá. A sóhaja kelletlenségrõl árulkodik, nekem pedig összeszorul a szívem.
- Scott, menj a régi gyárhoz, és szállj ki a kocsiból – szól elõre barátjának, aki pár pillanat múlva le is fékez, majd magunkra hagy minket.
 - Seiki – sóhajtok fel, mikor benyúl a nadrágomba. - Ezt így... ahm... nem muszáj – suttogom megtörten. Amit Rikunak eddig nem sikerült, megtette most velem a szégyen, amit kedvesem elõtt érzek a helyzetem miatt.

- Elõre szeretném leszögezni, a legkevésbé sem érdekel, mit tett veled Riku és hol érintett – suttogja halkan. - Akkor is csak az enyém leszel és én akkor is szeretlek téged és segíteni fogok kimászni ebbõl, az életemre esküszöm – sóhajtja, majd a nyakamat kezdi csókolgatni, miközben igyekszik könnyíteni rajtam.

Hosszú percek telnek el, én pedig legalább háromszor megyek el, mire a drog hatása csillapodik, és sikerül megnyugodnom. A szégyen, a megaláztatás, és a tudat hatására, hogy Seiki még csak fel sem izgult mellettem, a végén már nem tudom visszatartani a könnyeim. Ahogy végzünk, visszatakar, én pedig pityeregve bújok az ölébe.
Tudtam, hogy nem fogja elfelejteni amit Riku tett velem, nem mintha nem hinnék a szavainak, de azért biztos undorodik tõlem. Nem bírnám ki viszont, ha eltaszítana magától. Szerencsére nem teszi, engem pedig elnyom az álom az úton.

 ***
A kórházban színtelen tekintettel meredek magam elé, miközben a doki alaposan megvizsgál. Én magam se tudom már miket ellenõriz, szinte rongybabaként hagyom, hogy végezze a dolgát.
- Pár zúzódása van csupán, esetleg a drognak lehet fejfájás és rosszullét a mellékhatása, de rendbe fog jönni! – jelenti ki végül, bár a szemében látom a ki nem mondott folytatást. Rendbe fogok jönni fizikailag, de a lelki rajtam áll.
Biccentek, majd az itt kapott pulcsit összehúzva magamon, lecsúszok a vizsgálóasztalról. Egy pillanatra megszédülök, de sikerül segítség nélkül talpon maradnom, így hárítom az ápoló kezét, aki kitámogatna a folyosóra.

Egyedül lépek ki, de csak akkor emelem fel a tekintetem a padlóról, mikor ismerõs hangokat hallok meg. Benkei rohan felém, és szinte már sírva veti a nyakamba magát.
- Katsu, te idióta! Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra? Mit mondott az orvos? Jól vagy? Nem fáj semmid? – faggatózik megállás nélkül.
- Nem kapok levegõt, Kei! – préselem ki magamból, mire rögtön elenged. Élettelen mosolyt erõltetek magamra, mikor válaszokat várva pillant rám, de látszólag feltûnik neki, hogy valami nem stimmel. – Jól vagyok – gyõzködöm, bár magam se hiszem el.

- Nem vagy – sóhajt fel Benkei mögött Seiki, alaposan végigmérve. – Menjünk haza! – Mellém lép, és mielõtt elutasíthatnám a támogatást, átkarolva magához húz, és úgy vezet kifelé. Benkei csapódik mellénk, de elõtte még beszél egy idegen, eléggé ramaty állapotban lévõ fiúval.
- Riku volt szajhája – felel Seiki a ki nem mondott kérdésre. Megvetés van a hangjában.
- Gyûlölöd õt, ugye? – suttogom magam elé halkan.
- Utálom, bár most azért szépített, Riku ellen vallott – vonja meg a vállát, nekem pedig összefacsarodik a szívem.

Engem is utálni fog, mert Rikura emlékeztetem majd? Arra amit velem tett… Ez ostobaságnak hangzik, de képtelen vagyok nem gondolni ilyesmire, látván, hogy még mindig teljesen feszült, és tõle szokatlanul távolságtartó.
Nem csókolt meg még a számon, mióta megmentett… Bár ezt megértem, én se szívesen érzem még mindig Riku ízét a számban, így ahogy hazaérünk, eltámolygok a fürdõbe.
Hosszú percekig mosom a fogam, majd beállok a zuhany alá. Kezemet a falnak vetve hajtom le a fejem, és hagyom, hogy a víz a hajamat is eláztassa. Semmi, de semmi nyomát nem akarom annak, ami ma történt!
Mindent mosson el a víz, mindent felejtsünk, minden legyen a régi!

Kábán, oda se figyelve dörzsölöm a mellkasom egy szivaccsal, olyan erõsen, ahogy csak tudom. A végén már fáj, de fel se tûnik, elveszetten folytatom tovább perceken át.
- Katsu, minden rendben? – nyílik ki hirtelen a fürdõ ajtaja, és Seiki hangjára térek magamhoz. Felszisszenve ejtem ki a kezembõl a szivacsot, és meredek le vörös, itt ott már sebes mellkasomra. – Katsu! – hördül fel, és mellettem teremve fordít maga felé, nem törõdve vele, hogy eláztatja a zuhany. – Mit mûvelsz?
- Nem tudom – lehelem, kétségbeesetten temetve arcomat a tenyereimbe. – El akarom tûntetni a nyomát! Mindent! Láttam hogy néztél rám, tudom mi lebeg a szemed elõtt! – hangom elõször egészen nyöszörgõssé válik, majd teljesen elhal.

Szitkozódva szorít magához, majd kihúzva a víz alól, óvatosan végigtöröl egy fürdõlepedõvel, majd a karjaiba kapva átcipel a hálóba. Ettõl kissé magamhoz térek, és egy pillanatra pír szökik az arcomra, de aztán újra visszasüllyedek az élettelenségbe.
Leültet az ágyra, majd a mosdóban elõhalászik egy elsõsegély dobozt, és lekezelve a sebeket a mellkasomon, alaposan körbeteker gézzel, majd ágyba dug.
- Most jól figyelj rám, mert legutóbb úgy tûnik nem fogtad fel, vagy hitted el – kezdi, fölém hajolva. – Nem érdekel Riku mit tett, te az enyém vagy! Természetesen nyomott hagyott bennem is ami történt, de tudom, hogy képesek leszünk túllépni rajta. Még egy ilyen ostobaságot viszont ne csinálj, azzal, hogy magadat bántod, nem oldasz meg semmit!

Könnyes szemmel bólintok, és megkönnyebbülve viszonzom a lágy csókot, amit kapok, mielõtt elmegy õ is fürdeni.
Mire visszatér, már félálomban vagyok, de ösztönösen simulok az ölelésébe, mikor magához húz a takaró alatt. Biztonságban érzem magam mellette, és csak most tudatosul bennem, mennyire ragaszkodok hozzá igazából. Bele se akarok gondolni, mit éreznék, ha fogná magát, és elhagyna…

~oOo~

Másnap sokáig alszom, ezúttal nincs erõm bemenni az iskolába, de legalább Seikivel ébredhetek. Még mindig fojtogat a félelem a gondolatait és elhagyásomat illetõen, de mikor még magam mellett találom, megnyugszom valamennyire.
Saját magam okozta sebeim sajognak kissé, a zúzódásokkal együtt, de legalább már nem szédülök. Mégis vacakul érzem magam, fõleg lelkileg.
Nem kéne rosszul éreznem magam, hisz itt van velem, mégis…

Ülõhelyzetbe tornázom magam, és felhúzott térdeimre fektetve kezeimet, tenyereimbe temetem arcomat. Még mindig magamon érzem Riku érintéseit, és ha nem szeretném Seikit, valószínûleg az övéit se viselném jól. Nem akarok ilyen fóbiát, el akarom felejteni az egészet!
- Katsu… - sóhajt fel mögöttem Seiki, és a következõ pillanatban a hátamhoz simulva ölel magához, lábait remegõ testem köré fonva. Esetlenül fordulok meg karjai közt, és temetem az arcomat a mellkasába, de percekig nem tudok megszólalni.
Szeretnék újra a régi lenni, visszaszerezni a határozottságom. Egy panaszszavam se lehet, hisz jobban jártam, mint Benkei, aki már össze is szedte magát. az én fájdalmam abból ered, hogy félek Seiki reakcióitól, gondolataitól. Rettegek a gondolattól, hogy már nem kellek neki, hogy egyszer csak elhagy…

- Szeretlek – suttogom a mellkasának. – Életemben elõször, szerelmes vagyok… ezért kérlek, kérlek ne hagyj el, ne utálj! – lehelem, de valószínûleg meghallotta, mert szíve feldübörög a mellkasában, és szorosabban ölel magához, mint eddig bármikor. 

- Csak ide megyek, a szemközti parkba – közli velem nyugodtan.  - Találkoznom kell a srácokkal, hogy kicsit átbeszéljük ezt a Riku-problémát, és szerintem kicsit sem örülnél, ha idehívnám õket – mosolyog rám, és lassan kiegyenesedik. Aggódva nézem, de látszólag nem szédül meg tõle.
- Nekem semmi bajom a barátaiddal – lépek közelebb hozzá, õ pedig gyorsan átkarolva, magához ránt. Már kezdek hozzászokni a hevességéhez, és be kell valljam, egyáltalán nem zavar, többnyire jól esik a dolog.
- Tudom, Sensei, de ezek nem azok a srácok, akiket szeretnének a szomszédjaid – köti az ebet a karóhoz, de ez nem jó kifogás.
- Benkei a szomszédom – emlékeztetem, de nem tûnik meggyõzhetõnek, így sóhajtva beletörõdök. – Oké.  Akkor legalább esernyõt vigyél, esni fog – teszem azért még hozzá.
- Ahh, nem kell. – Megcsókol, és a táskáját felkapva, már kint is van az ajtón.  - Sietek – kacsint rám, pirulásra késztetve, majd elsiet.
Aggódva nézek utána, majd becsukom az ajtót. Végül is, nem gyerek már, és nem is a világ végére megy. Nekem meg úgy is van egy halom javítani való dolgozatom.

***

Már a dolgozatok felénél járok, mikor az elsõ esõcseppek koppannak az ablakon. Felkapom a fejem, és nem sokat agyalva, már veszem is a cipõmet, és megragadom az esernyõt. Nem vacakolok azzal, hogy kinyissam magamnak, nekem nem fog ártani egy kis víz, Seiki kötéseit viszont pillanatok alatt átáztatja.
Tény, hogy mire elérem a parkot, én már bõrig is áztam, de mikor megpillantom a fiúkat, megkönnyebbülve látom, hogy nagyjából a fák védelmében vannak.
- Seiki-kun – kiáltok neki, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és mire mellé érek, már ki is nyitottam az ernyõt. Nem zavartatja magát, átkarolva ránt magához, és csókol meg, haverjai nagy örömére. Tiszta ovi…
- Seiki-kun – tolom el picit, mert engem azért feszélyez a helyzet.  - Sziasztok – fordulok a többi srác felé, de Seiki még addig se enged el, míg bemutatkoznak. Uh… lehet, vannak köztük korombeliek is, ki tudja, de az biztos, hogy méretügyileg most lealázottnak érzem magam. Mint általában…
- Sensei, maga még mindig szexi - jelenti be Scott, mire mindenki bólogatni kezd, én pedig rendesen küzdök, hogy ne vörösödjek köldökig, és próbálom megkeresni a hangom.
- Jó, le lehet akadni a pasikról – morogja Seiki, és szép lassan én is összeszedem magam.
- Elég legyen – szólok rájuk, és Seikihez fordulok. - Ma még nem ettél, be kell venned a gyógyszereidet, aludnod kell, szóval gyerünk. – Ellentmondást nem tûrõen utasítom, és indulok meg a ház felé, nála hagyva az esernyõt. Én már úgyis eláztam.
- Ha nem tartjátok be, amit beszéltünk, harag lesz – közli még a barátaival, majd besorol mellém.

- Mit beszéltetek? – kérdezem, felé fordulva.
- Semmi extra, csak Riku – feleli. Pff… ki más?!
- Bajt csinált? – puhatolózok azért óvatosan, miközben egyre közelebb érünk a lakáshoz.
- Nem, egyelõre semmit. Gondolom, nem fog azonnal támadni, majd csak lassan készít ki mindkettõnket – jegyzi meg könnyedén, mire összerezzenek kicsit, mikor eszembe jut, mit tett vele. Észreveszi, és megfogva a kezemet, vigasztalni próbál. - Te ne félj, megvédelek.
- Persze, és téged ki véd meg? Szemmel láthatóan ebben nem vagy jó – emlékeztetem dorgálóan. Nem felel, de legalább engedelmesen megy aludni kaja után, mikor hazaérünk. Én visszaülök a dolgozatok mellé, és próbálok koncentrálni rájuk, de egy idõ után rájövök, hogy még mindig a csurom vizes ruháimban ücsörgöm.
Sóhajtva tápászkodok fel, és csendben áthaladok a szobán, a fürdõig. Seiki még alszik, de néha a szuszogását egészen más hangok szakítják meg. Elpirulok, mikor rájövök, hogy milyen álmokban lehet része, és gyorsan zárom magam mögött az ajtót.
Gyorsan ledobálom a ruháimat, és jó melegre állítva a zuhanyt, belépek a zubogó víz alá. A gond csak az, hogy a fülledt dolgokkal teli gondolataimnak, inkább hideg kéne. De végül is nem tudom, mit vagyok ki, ez egyáltalán nem szokatlan, és példanélküli. Csak az alany más…
Egyik kezemet, és homlokomat a hûvös csempének támasztom, és pihegve kezdem el simogatni magam. Még az se tûnik fel, hogy már nem vagyok egyedül.
- Sensei – hallom meg Seiki hangját magam mögül, mire riadt sikollyal perdülök felé, és elvörösödve, ijedten pillantok rá, miközben igyekszem takarni magam. Egyáltalán nem zavartatja magát, egy szál boxerben lép be mellém, közvetlenül elém állva.
- Seiki-kun – nyekkenek fel, mikor lejjebb sikló tekintetem megállapodik alsója domborulatán. Nem szól egy szót se, csak a kezemet elkapva, merevedésére vezeti, és miközben a falhoz nyomva megcsókol, õ is megragadja férfiasságom.

Döbbenten nyögök fel, mikor egy pillanatra levegõhöz jutok, de rögtön lecsap a számra ismét, és gyengéden masszírozni kezd. Megroggyannak a lábaim, és ha szabad kezével nem tartana meg, lecsúsznék a fal tövébe.
Elszakítom a számat tõle, és nyögdécselve döntöm fejemet a vállának, bátortalanul vezetve kezemet az alsójába, és markolva rá. Halkan, elégedetten felmorran, és lejjebb hajolva csókolja, szívja, és gyengéden harapdálja a nyakamat, de közben keze se áll meg. Lehunyom a szememet, és a bõrébõl lélegezve, átadom magam a testemet elöntõ forrósághullámoknak, és az egyre intenzívebb gyönyörnek.
- Seih..Seihkih, így én…el…el fogokh… - nyöszörgöm pihegve, kissé összeszedetlenül, rá emelve kába pillantásom. Elvigyorodik, és száját az enyémre tapasztva, forrón megcsókol.
- Csak nyugodtan, sensei – suttogja a fülembe, miután elvált tõlem.
- Katsuh… hívj Katsunak! – préselem ki magamból, de közben kénytelen vagyok szabad kezemmel a vállát markolni, és levegõ után kapni, mikor erõteljesebben szorít rám. Lassan már csillagokat látok, és nagyon kell koncentrálnom, hogy én se álljak meg a kényeztetésében.
- Katsu… - duruzsolja halk, vágytól rekedt hangon, forró leheletével a nyakamat érintve. Itt telik be nálam a pohár, és a gyönyörtõl szinte felnyüszítve, a markába élvezek.
Levegõ után kapkodva karolom át mindkét kezemmel, hogy ne essek össze, és pírban úszó arcomat a mellkasába temethessem. Lágyan simogatja a hátamat, a meleg vízzel együtt, én pedig próbálom heves szívkalapálásomat az övéhez igazítani, ami kissé nyugodtabban dobban a fülem mellett.
Végül eltolom magamtól kissé, és beharapva az alsóajkamat, szégyenkezõ pillantást vetek, a még mindig dudorodó alsója felé.
Eddig csak nekem volt jó, és olyan könnyedén megadtam magam, mint egy tapasztalatlan kisiskolás. De az isten szerelmére, felnõtt vagyok, tudnom kell mit kezdeni a helyzettel!
Eltökélten nézek fel, Seiki kíváncsian figyelõ szemeibe, majd ujjaimat végigfuttatom a felsõtestén, egészen a boxeréig, és közben lassan leguggolok elé. Beakasztom egyik ujjamat az anyagba, és nagy levegõt véve, lehúzom róla. Érzem, ahogy egész testében megfeszül, és mikor némi hezitálás után ajkaimmal érintem merevedését, felhördülve támaszkodik fölöttem a falnak.
Felbátorodva fogadom teljesen a számba, és kissé ügyetlenül kezdem kényeztetni, de mikor néha felpillantok, és látom, hogy engem figyelve, kissé eltátott szájjal élvezi, próbálom jobban csinálni.
Elkezdem használni a nyelvemet is, vagy éppen gyengéden megharapdálom, az õ ujjai pedig a hajamba túrnak, és meg-megránduló csípõjébõl érzem, hogy vissza kell fognia, hogy ne lökje magát a számba.
Hát igen, valószínûleg nem éppen ilyesformán szokta meg a dolgot, de becsülöm, hogy a kedvemért alkalmazkodik. Éppen ezért, beleadok mindent, és érzem, hogy hamarosan remegés kezdi újra és újra végigszántani a testét, majd egy mélyrõl jövõ nyögés kíséretében, a számba élvez.
Tétován nyelem le a nagy részét, de nem is olyan vészes a dolog.
- Bocsi – mormolja félig még lehunyt szemekkel, miközben segít felállni. Rámosolygok, jelezvén, hogy semmi baj, majd hozzásimulva hagyom, hogy a még mindig ömlõ víz, lemosson minket.
Miután letussoltunk, már nincs kedvem visszaülni a dolgozatok fölé, így fogmosás után, együtt fekszünk le, és ösztönösen fészkelem magam az ölelésébe.
- Köszönöm – suttogja a fülembe, és mikor felemelem a fejem, hogy az arcára nézhessek, mosolyogva megcsókol.
- Én is – motyogom kimerülten, és ennél jobban részleteznünk se kell, mire gondoltunk. Mellkasához döntöm a fejemet, és szinte pillanatok alatt teper le, a jólesõ kimerültség.

***

- A magyarországi utat, a hónap végére, nagyjából három hét múlva tervezem!  - jelentem az osztálynak, majd felsorolom, kik azok, akiket jelen pillanatban, el akarok vinni. Ez persze eléggé vegyes reakciókat vált ki, de nem hatnak meg semmivel a reklamálók, csak közlöm velük, hogy három hetük van, az alatt még változtathatnak a dolgokon.
Akik pedig a listámon vannak, lelkesen kérdezgetnek a részletekrõl, habár azokat még nem dolgoztam ki teljesen. Elmondom nekik amit már biztosan tudok, majd kiosztom a dolgozatokat, amiket egyik lyukas órámban javítottam ki.
Végül kicsöngõkor egy kilóval könnyebb mappát kapok a hónom alá, és indulok meg a tanári felé. Utolsó óra, mehetek haza, csak elõtte még be kell vásárolnom.

Elmélázva kóválygok a polcok között, egészen a bolt hátuljáig jutva, és csak akkor kapom fel a fejem, mikor valaki nekem jön.
- Elnézést – csúszik ki reflexszerûen, pedig nem is az én hibám volt.
- El van nézve! – érkezik gunyoros hangszínnel a felelet, nekem pedig rögtön ökölbe szorul a kezem, és villámokat szóró tekintettel meredek fel, az elõttem álló srácra. Riku csak szélesen elvigyorodik, de továbbra se veszi le, a jól takaró kapucnit. – Hali, Toto-sensei!
- Hideyoshi-sensei! – javítom ki hidegen, de csak halkan felnevet, és közelebb lép. Látszólag már semmi baja a lábának, talán ne is volt, csak rájátszott. Az arcán azonban még kissé meglátszanak Seiki ütései.
- Hála magának, nekem már nem a tanárom – jegyzi meg, egy újabb lépést közeledve. Nem hátrálok meg, pedig nagy rá az ingerem, érezvén a belõle áradó vadságot. Nem lesz ennek jó vége.
- Mit akarsz? – sziszegem neki, cseppet se barátságosan.
 - Hoppá, Toto! Hova a jó modor? – simít az arcomra, de félreütöm a kezét, csakhogy õ ezt kihasználva, meg is ragadja, és kicsavarva, a hátam mögé kerül. Ez kicsit sem szorult helyzet, már mozdulnék, hogy könnyedén kiszabaduljak, mikor szúrós szagú kendõt nyom az arcomhoz.
Felnyekkenek, és megfeszülve próbálom véghezvinni a tervemet, de túl késõn. Hirtelenjében belélegeztem, és a testem máris ernyed, õ pedig magához von. Még látom, ahogy a bolt, Raktár feliratú ajtaját célozza meg, majd elsötétül minden.

Csörömpölésre, és Seiki halk káromkodására ébredek, mire rögtön felülök, majd felé pillantok. Remélem nincs rosszabbul. 
- Baj van? – kérdezem aggódva, és kimászok a takaró alól. Elé lépek, és egy kislámpát kapcsolok, hogy lássam, minden rendben van e látszólag. 
- Semmi, csak... Ott hideg van – feleli végül, némi hezitálás után, a szoba felé bökve.
- De Seki-kun, ott is ugyanilyen idõ van – felelem szelíden, elpillantva mellette. Sztlanul néz rám, és végigsimít a karomon. Elkerekednek a szemeim, és összerezzenve bámulok fel rá. De hát… - Megígérted, hogy nem sietjük el – préselem ki magamból. 
- Nem akarlak megdugni – húz magához, szerencsére így nem látva, mennyire elvörösödöm a szavai nyomán.  - Csak hadd bújjak hozzád éjszaka... gyere be, kérlek. – Olyan szépen kér, egyszerûen képtelenség ellenállni neki. Mégis megpróbálom, tartom magam. 
- De Seiki-kun, nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – tolom el kicsit, hogy felnézhessek rá. - Te egy hormonoktól fûtött, fiatal, meleg srác vagy, és én nem biztos, hogy tudok neked nemet mondani, ha... – motyogom zavartan, de mutatóujját a számra teszi,belém fojtva a szavakat. 
- Tõlem erényövet is köthetsz, nem foglak ma megdugni, hozzád sem fogok érni – suttogja, megint arcpirítóan nyíltan. - Csak szar, hogy egy házban vagyunk, és te nem fekszel mellettem. Ha nem jössz be, ki fogok rohangálni, és nem hagylak aludni – néz le rám, és annak ellenére, hogy fenyegetésnek szánta, muszáj felnevetnem, az inkább dacosan makacsra sikerült pillantást látva.

Végül beletörõdve felsóhajtok, és megfogom a kezét, hogy összefûzhessem az ujjainkat. Így vezetem be a hálóba. Egy kicsit izgató, de ugyanakkor bensõséges is. Na meg hasonlít ahhoz, mikor egy kisgyerek nem tud aludni éjjel, és átmászik a szülei ágyába. De most vajon ki a kisgyerek…? 
- Rosszul vagy? – kérdezem aggódva, mikor látom megvonaglani az arcát. Óvatosan húzom le az ágyra. 
- Csak... fáj a fejem – sóhajt fel. - Aludjunk – kéri csendesen, én pedig örömmel egyezek bele, és fekszem le mellé. Némi hezitálás utána, a nagy takaró alá is bemászok. Végül is… járunk, vagy mi… Éppen ezért, csak kicsit vörösödök, miközben óvatosan közelebb araszolok hozzá, mikor halkan szuszogni kezd. Annyira jól esik a közelsége, a testébõl áradó melegség. Mikor aztán hirtelen felém fordul, és magához ölelve, még közelebb húz, halkan felnyekkenek. Meglepõdtem, de elhúzódni nem akarok… annyira jóóóó.  

*** 

Másnap reggel, reflexszerûen kelek fel, még úgy is idõben, hogy az ébresztõmet a nappaliban felejtettem. Kihámozom magam Seiki karjai közül, és némi tétovázás után, nyomok egy csókot a szájára, majd sietve megcélzom a fürdõszobát. 
Mielõtt elmegyek, még beköszönök Benkeinek, aki morogva vág hozzám egy párnát, jelezve, hogy elég volt neki pár nap, hogy leálljon a koránkeléssel. Eh… pedig már talált új munkát, csak késõbb kezd. Azért kiharcolom, hogy megígérje, ellenõrzi majd Seikit, így végül nyugodtabban indulok az iskolába.

Az elsõ óra az osztályommal van, és meglepõen nyugodtan zajlik. Persze Riku távozása óta, egyébként is kevesebb volt velük a gond, de most még a követõi se mernek pisszenni. Mintha éreznék, hogy Seiki leütése miatt – ami persze már köztudott tény -, jóval harapósabb vagyok. Pedig õk nem is tudnak a kapcsolatunkról.
- Hideyoshi-sensei! – lép elém Nakamura és Masa, az óra után. – Igaz, hogy Seikit leütötték?
Biccentek, mire aggodalom suhan át az arcukon, és rögtön faggatni kezdenek. Óvatosan felelgetek nekik, de mikor már látogatni akarják, érzem, hogy kezd veszélyes vizek felé evickélni a dolog. Hogy nyöghetném ki, hogy éppen nálam van, anélkül, hogy ne gondoljanak rosszra? Valószínûleg sehogy… De hazudni se akarok…
- Egyenlõre nálam van – vallom be halkan. Elkerekednek a szemeik, de mielõtt felnyekkenhetnének, folytatom. – Nem olyan az otthoni helyzete, hogy az segítse a gyógyulását, így befogadtam, és Benkeivel segítünk neki.
- Isawa-san a közelben lakik? – kérdezi Masa, felépülve az elsõ sokkból. Bár szerintem egy tanár simán tehet ennyit a diákjáért, ha rászorul.
- A szomszéd lakásban – túrok a hajamba, de nem engedek a fegyelmezett látszatból. Pedig kezdek egyre jobban zavarba jönni.
- Ne… nem látogathatnánk meg? – pillant rám kérlelõen Masa, olyan boci szemeket villantva, hogy képtelen vagyok nemet mondani. Sóhajtva bólintok, és megbeszéljük, hogy ha vége nekik is a tanításnak, átjönnek. Én délben végzek, tehát elõbb érek haza, de õk úgyis tudják, hol lakik Benkei, így hozzám is eltalálnak.

Szerencsére a nap további része eseménytelenül telik, pár kisebb balhét leszámítva, de azokkal simán elbírok. Akárhogy is nézzük, Riku, na meg valljuk be, Seiki voltak a felbújtok. Sajnos csak az egyikük volt képes változni.

- Sensei, ezt nem gondolja komolyan – pillant rám mosolyogva. - Nem áll szándékomban megdönteni egyelõre, és ennek is megvannak a taktikai okai. De a szándékaim komolyak, kapcsolatot akarok. És úgy vélem, a fennmaradó idõ épp elég lesz arra, hogy egymásba habarodjunk, és szerelmesen sétálgassunk a budai várban – vigyorog rám, én pedig érzelmi analfabétakánt, alaposan megszeppenek. Ilyenkor annyira nem látszik, melyikünk az idõsebb. El se hiszem, hogy ilyen tervei vannak már. - Vagy nem akar egy diáktól semmit? 
- Ugyan, dehogy! – rázom meg a fejem tiltakozva. Mármint nem akartam, de õ más… vonzódom hozzá, kár lenne tagadnom. - Nem az a gond, hogy diák vagy, én meg a tanárod... bár ez is helytelen - sóhajtok fel, belegondolva kicsit a dologba. - De azt hiszem, ha titokban tartjuk, semmi baj nem lehet. Viszont akkor tényleg nem áll szándékodban... egyelõre... 
- Ne parázzon, Sensei, én csak azt fogom megdugni, akit biztosan imádok. Ezt megfogadtam az elején, és már önnek is mondtam  - mosolyog továbbra is, én pedig hirtelen nem tudom, hogy a nyíltan kimondott dologtól, vagy a vállamra tett kezeitõl jöjjek e jobban zavarba. - Ettõl függetlenül csókok és ölelések, néha egy kis simogatás vagy szájjal kényeztetés… Az még rendben van. – Nincs idõm lereagálni a dolgot, de még elpirulni se, mert lehajolva hozzám, megint megcsókol, én pedig elgyengülve viszonzom.
- De még az is várat magára – szusszanom végül, mikor visszaszerzem magam felett az irányítást. Talán ez neki annyira nincs ínyére, de megértõen viselkedik, és homlokát az enyémnek döntve, félszegen elmosolyodik.
- Ahogy érzi, sensei, én nem fogok sürgetni semmit. – Tényleg rendes srác, örülök, hogy nem ismertem félre. Kapok tõle még egy gyors csókot, de utána feláll mellõlem. 
- Mennem kell –jelenti ki, és mikor kissé aggódó pillantással reagálom le a dolgot, folytatja. - Nem, nincs baj, csak meg kell keresnek pár embert.
- Riku-kun miatt? – kérdezem halovány megszeppenéssel. Nem magam miatt, sokkal inkább az aggaszt, hogy kettejük között mi lehet. Tudom, hogy barátok voltak, és hibásnak is érzem magam, hogy tönkre ment a kapcsolatuk, de azért örülök, hogy Seiki jobb társaságot talált.
- Igen. Scott azt mondta, hogy teleordibálta a belvárost azzal, hogy átbasztam a fejét és egy magyar ribancot kefélgetek. – Rám pillant, de nem igazán kell a megerõsítés, hogy tudjam kirõl beszél. - Ez maga, sensei. 
- Riku-kun mindig olyan kedves – kuncogok fel halkan. De ez még mindig semmi, hallotta volna, miket mondott, mikor még a suliban látogattam meg az orvosiban. 
- Ne becsülje le õt, sensei – szólal meg nyugodt hangon. - Nekem is vannak kapcsolataim és barátaim, de neki is. Ha valami szart kever, abból komoly gondunk lehet még – sóhajt fel gondterhelten. Nem örülök neki, hogy ezzel kell foglalkoznia, és hogy aggasztja. Rosszat tehet vele magának, na meg a tanulmányi eredményeinek. Felállok, és elé lépve, tétován simítok végig az arcán, halvány mosollyal. 
- Nem lesz gond, Seiki-kun, ne izgulj, én hiszek benned és a barátaidban – jelentem ki, és még közelebb lépve hozzá, nyújtóznék, hogy megcsókoljam, de megtorpanok. - De ha ez a Scott még egyszer úgy fog várni az iskola elõtt, nagyot fogok csalódni benned – közlöm vele morcosan, lebiggyesztett ajkakkal, és szomorú szemekkel. Nyugtatóan ölel magához, és nem kis ijedelmemre, ez veszettül jól esik.
- Nem fog, ledumáltam vele, nincs több spontán csók és seggmarkolászás – ígéri meg, majd egy utolsó csókot követõen, elbúcsúzik, és elmegy.

Elmélázva ücsörgöm a kanapén, úja és újra a számra simítva az ujjaim, ahol megcsókolt. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy kis híján a földön kötök ki, mikor kivágódik az ajtó, és Benkei száguld be.
- Katsu! Jól vagy? Nem esett bajod? Láttam elmenni tõled Seiki-kunt, és tudom, hogy jó gyerek, de na… berögzõdés! Szóval semmit nem csinált veled? – terem elõttem, és vállaimat megragadva, minden oldalról megvizsgál.
- Nyughass már, te idióta! – hámozom le magamról, aggodalom túltengéses barátomat. – Én hoztam ide Seiki-kunt, és semmi olyat nem tett, amit én nem akartam.
- Oh, ezt a megkönnyebbülést! – sóhajt fel, és levetõdik mellém, de hirtelen felismerés csillan a szemében. – Hogy érted azt, hogy semmi olyat, amit nem akartál?
- Ühm… tudod… - zavartan túrok a hajamba, neki pedig szép lassan nõ kistányérméretûre a szeme, ahogy helyre teszi magában a dolgokat. – De Kei, hagy magyarázzam meg…
- Várj, emésztem! – fogja be a számat, és pár percig, tényleg némán ücsörög, és aktívan gondolkozik. Vagy legalábbis úgy tesz, mint aki képes ilyenre. Végül elenged, és már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, mikor szélesen elvigyorodik, és nekem szegezi a mutatóujját.
- Háh! Ezt is megértem, hogy végre engedsz egy hódolódnak. Bár… meg kell hagyni, nem hittem volna, hogy pont az egyik diákod lesz, de na, nem lehet minden tökéletes! – kapja el megint a vállam, és büszkén kezd rázogatni.
Van egy olyan érzésem, hogy teljesen túltette magát a vele történteken, és ez annyiból rossz nekem, hogy teljesen rá lesz kattanva a kapcsolatomra Seikivel.
- Idióta, hûtsd le magad, mert az egész szomszédságnak nem kell tudni! – próbálom csitítani, és végül el is csendesedik, és suttogva áradozik nekem tovább arról, mennyire büszke rá, hogy a kapcsolatok terén kretén barátja, végre jutott valahova.
Már készülnék leütni, mikor megcsörren a konyhában felejtett mobilom, ezzel megmentve Benkeit. Sóhajtva pattanok fel, és sétálok ki érte.
Két perc múlva, sápadtan, és riadt tekintettel esek vissza a nappaliba, és ezt látva, Benkei rögtön mellettem terem.
- Katsu… - szólít halkan, én pedig a fejemet megrázva, összeszedem kissé magamat.
- Jól vagyok, csak be kell mennem a kórházba! – jelentem ki, mire döbbenten húzza fel a szemöldökét.
- akkor mégse vagy olyan jól!
- Hülye, nem magam miatt! Seikit most vitték be, valaki megtámadta! – közlöm vele sietve, és már kapkodom is össze a cuccaim. Elsötétül a tekintete, és rögtön tudom, hogy ugyan arra gondol, amire én. Nem kérdéses, ki áll e mögött!

A kapunál járok, mikor a sarkon kifordulva, pont õt pillantom meg, ahogy szenvedélyesen csókolózik egy másik fiúval. Egy pillanatra megtorpanok, és tudom, hogy nem kéne így lennie, de elszorul a torkom. Végül összeszedem magam, és folytatom a sétát.
- Viszlát, Seiki-kun – szólalok meg, mikor melléjük érek, de utána sietõsebbre váltok, és eszem ágában sincs visszanézni. 
Nem zavar. Miért zavarna, hisz nem csináltak semmi rosszat, Seiki nem volt zaklatva, hisz látszólag benne volt a dologban. Iskola utáni idõ, ráadásul kapun kívül, nincs miért elleneznem. A francba, kit akarok becsapni? Igenis bánt a dolog, csak éppen nem akarom elismerni magamnak, hogy miért!

- Tudod te mi a bajod, csak nem akarod beismerni! – jelenti ki Benkei, miután meghallgatta a panaszáradatomat arról, hogy valami nincs rendben a reakciómmal.
- Bölcsességednek szobrot fognak állítani! – morgom neki elégedetlenül, miután ugyan olyan választ kapok, mint amilyet már adtam magamnak. – De… az nem lehet Kei, õ diák, én meg tanár vagyok!

Hunyorogva vállat von, jelezvén, hogy ez nem igazán szokott számítani a vonzódásnál.
- Én a helyedben jobban aggódnék amiatt, hogy van pasija, na meg Riku se fogja ennyiben hagyni a dolgot ellened! Mondom én, hogy jobban járnál egy iskolaváltással – teszi hozzá reménykedve, de megsemmisítõ pillantásomat látva, védekezõen felemeli a kezeit, és annyiban hagyja a dolgot. Sóhajtva ejtem hátra a fejem a fotelban, és megpróbálom kiverni a fejembõl az egész Seikis ügyet. Egyszerûen úgy kell vele viselkednem, mint bármelyik másik diákommal!

Persze, milyen könnyû ezt elhatározni, de még idõt se kapok, hogy felkészüljek a kivitelezésére, máris velük van órám. Mivel nem igazán tudom, hogy is kéne viselkednem Seikivel, nagyjából sehogy viselkedem. Nem igazán nézek rá, mikor óra után beszélne velem, elhajtom. És ez így megy egész nap, mígnem iskola után, a kapunál botlom belé.

 - Sensei – szólít meg, nekem pedig ezúttal nincs hová húzódnom a beszélgetés elõl. - Hajlandó végre meghallgatni? 
- Mit kellene mondanod nekem? – nézek rá, de nem éppen a szemébe. Igazából tényleg nincs miért magyarázkodnia, nem?
- Scott...
- Ó, hát így hívják? – bukik ki belõlem, kissé szarkasztikusabban, mint terveztem. - Biztosan örül neki, hogy ennyi fiút... szóval hogy így viselkedtél az iskolában eddig, és... – teljesen összefüggéstelenül hordok össze mindent, pedig ez nagyon nem jellemzõ rám.
- A kibaszott életbe már! Scott nem a faszim, értse már meg! – ordítja el magát, amin azért alaposan meghökkenek. - És értékelem, hogy hajlandó volt meghallgatni és nem ítélt el! – vágja az arcomba, majd megfordul, és elindul.

Elõször elkerekedett szemekkel feszülök meg, de mikor egyik karja a derekamra siklik, a másik kezével pedig a hajamba túr, elernyedve hunyom be a szemeim, és engedek utat a nyelvének. Forrón merül el vele a számban, én pedig a vállába kapaszkodva keresek némi támaszt. Végül a levegõhiánynak köszönhetõen elenged. Kipirosodva, teljes zavarban nézek fel rá, õ pedig szélesen elvigyorodik.
- Sensei, hihetetlenül esetlen tud lenni iskolán kívül, mondták már? – kérdezi csipkelõdve. Morogva hajtom le a fejem, hogy elrejtsem némileg kipirult arcomat, de az állam alá nyúlva, felemeli. – Azért örülök, hogy megküzdött önmagával, és fogjuk rá, hogy ki is mondta mit gondol. Engem meg nem érdekelnek a szabályok, és az elõbbi reakcióból ítélve, annyira magát se.
- Engem igenis érdekelnek, csak… most nem – motyogom halkan, de azért lassan kezdem visszanyerni az eredeti színem, és némiképp a magabiztosságom is.
- Már az is valami – vonja meg a vállát, és tényleg rendesen elégedettnek tûnik.
- Seiki-kun, én… nekem ezt nem kéne, mégiscsak tanár vagyok, és ha kiderül, akkor…
- Nem kell kiderülnie – jelenti ki egyszerûen, és megint közelebb hajol. Rögtön hevesebben kezd kalimpálni a szívem, de gyorsan észbe kapok, és arrébb slisszolok.
- Akkor talán ne az iskola elõtt… beszéljünk – mosolyodok el halványan, majd elindulok a járdán. – Benkei lakása mellett van az enyém, ott beszélhetünk.

Bólint, majd mellém szegõdik, és míg el nem érünk hozzám, Magyarországról faggat, de szót se ejt a történtekrõl, ami szerencsés dolog, mert van idõm összeszedni a gondolataim. Nagyon, nagyon jól esett a csókja, és bármennyire is szabályellenes, igenis vonzódom hozzá. Most már tudom, hogy õ is hasonlóképp érez, tehát legalább nem egyoldalú a dolog. Pedig az lényegesen egyszerûbb lenne. Valahogy még sincs kedvem hagyni az egészet a fenébe.

Végül elérünk az ajtómhoz, és miután elõkotortam a kulcsomat és beléptünk, halkan felsóhajtok. A következõ pillanatban az ajtónak nyomva találom magam, és ismét elgyengülve hagyom, hogy Seiki vadul csókoljon.
- Seiki…kun – nyögöm halkan, mikor lehetõséget kapok rá, és eltolom kissé magamtól.
- Mondtam, hogy én is szemétláda vagyok – vigyorodik el, de azért több teret hagy nekem, csak éppen nem enged el továbbra sem.
- Még mindig nem hiszem el – húzom halvány mosolyra az ajkaim. Megvonja a vállát, kissé nemtörõdöm módon, de a tekintete vidáman csillog, és elégedetten simít az arcomra, mielõtt elengedne. Ez az egész annyira szokatlan nekem, de valahogy nincs ellenemre, jól esik.
- Érezd otthon magad – invitálom beljebb, majd elsietek a konyhába teát fõzni. Mikor két bögrével visszaérek, éppen a könyvespolcomon lévõ, magyaros szekciót nézegeti nagy átéléssel. Tényleg érdeklõdik a kultúra iránt. Ahogy meghallja, hogy visszajöttem, felém fordul, és mellém lépve, elveszi az egyik bögrét. Betelepszem az egyik fotelba, míg õ a kanapén foglal helyet, és egy darabig csendben iszik, én pedig némán bámulok magam elé.
- Tudod sensei, ahhoz képest, hogy meg akartad beszélni a dolgot, eléggé szótlan vagy! – nevet fel némi csend után, tegezésre váltva. Zavartan kapom rá a tekintetem, majd halvány pírral biccentek, igazat adva neki. A tegezést is jóváhagyom ezzel, végül is mi, mostantól…
- Az igazság az, hogy nem értek a kapcsolatokhoz – vallom be töredelmesen. – Már ha komolyan gondolod, és ez tényleg az lesz – nézek mélyen a szemébe. – Mert azt nem fogom hagyni, hogy átverj, Seiki-kun! Bármenyire is bízom most benned, ha becsapsz, azt sosem bocsátom meg. Úgyhogy felelj õszintén! Komolyan akarsz tõlem valamit, azon kívül, hogy megfektetsz, aztán eldicsekedsz a dologgal?