- De miért ne mennénk, öreg?! - ordít vele Saizou. Már sokkal korábban hírt kaptunk, de semmi nem történt, nem enged el minket, mert mindenki küldetésen van, csak õ és én vagyunk itt. Meg az idióta kis picsa…
- Én megyek és kész - jelenti be, és már indul is. Ueda ura utána üvölt, de nem hallgatunk rá. Megy Saizou, követem én és micsoda öröm, a kis kurva is. Remélem, hogy most megöli valaki és végre elkezdhetem becserkészni Saizout.

- Ebbõl elég! - Messzebbrõl hallom Saizou édes hangját. - Hogy merészelsz idejönni, és feldúlni mindent? 
- Ezek a dühös szemek - hallok meg egy másik hangot. Érdekes, kifejezetten furcsa hang. Végigfut a belsõmön, megbizserget, de nem figyelek rá. Saizou veszélyben van.
Ahogy édes feketém blokkolja a hatalmas kaszák támadását, én is harcba szállok, de ijesztõ könnyedséggel és hihetetlen kecsességgel hessegeti el az útjából a fegyveremet.
- Ah, igazán többet vártam Sanada Yukimurától. Régen tüzesebb volt, sokkal megbízhatóbb szórakoztatómester. Még emlékszem, milyen édesen sírt és remegett Takeda Shingen teste felett - mondja elgondolkodva. Szavaira megint megremeg a belsõm, egyre inkább felkelti a figyelmemet, de Saizoura próbálok figyelni. Tudom, hogy neki segítség kell, ez a férfi nagyon komoly ellenfélnek látszik, és Saizou meg fogja védeni Isanamit. Ch… - De legyen. Most beérem veletek is.
Már mozdul is, Saizou felé indul, aki viszont mondja, mit tegyek és én teszem is. Arra viszont nem számítok, hogy ennyire jó harcos, és azonnal elkapja a láncot kaszájával, de sikerül sebet ejtenem rajta. Reakciója, ahogy végignyalja ajkait, teljesen összezavar, és alig veszem észre, hogy maga felé ránt a láncnál fogva, majd hasba rúg.
- Kamanosuke! - kiabál értem Saizou, de még mindig össze vagyok zavarodva. Nem tudok figyelni másra, csak azon kattog az agyam, hogy élvezte a fájdalmat? Felizgatja a harc, ez látszik. Élvezi és szereti. De vajon a harc miatt, vagy a szenvedés vonzza?
Az viszont bekúszik a tudatomba, hogy szükségük van rám, Saizou tehetetlen vele szemben egyedül,így a szelet irányítva kezdek el harcolni vele, és ismét sikerül megsebeznem.
- Csodálatos!  Olyan rég nem bizsergette végig a testem hasonló! - Felnevet, majd egyenesen rám néz.  - Kiérdemelted a legcsodálatosabb halált, megkóstolhatod a kaszám éles pengéjét! - Arra térek észhez, hogy arca milliméterekre az enyémtõl, és a számon az ütéstõl vércsík folyik lefelé. A fájdalom végigszalad a testemen, érzem, ahogy megmozgat bennem valamit. Alig látható mosolyba csúszik az arcom. Az még jobban izgalomba hoz, hogy a földhöz szegez, és az ajkaimtól lefelé kúszó vörös csíkot élvezettel nyalja le. Lehunyom a szemeimet, de ahogy a láncaim csörögnek, felnézek. Saizou testébe a támadó miatt belefúródik a pengém, és nekem elkezd még jobban bizseregni a testem. Cso… csodálatos.
- Nos, édes - fordul felém ismét -, folytathatjuk a játékot?

 Most annyira közel van, végre meg tudom nézni tüzetesebben, de minél jobban figyelem, annál keményebb vagyok odalent.
A fájdalom szétárad a testemben, az agyam lomhán dolgozza fel, hogy valamivel idõsebb lehet, haja hosszú és hófehér. Magasabb nálam, tekintete õrült tûzbe borítja a testem. A lila szín még nemesebbé, még istenibbé teszi, már-már olyan szintre emelve, ahol Saizou sosem járt. Kidugom nyelvem, lassan végignyalok a fájdalommal vegyes élvezettõl kiszáradt ajkaimon, és egyenesen a szemébe nézek.
- Még… - nyögök fel, teljesen elvesztve a külvilágot, és ágyékomat a földhöz dörzsölöm, próbálva könnyíteni élvezetemen. Közben el sem engedem a tekintetét, végig engem néz, egyenesen a szemembe, ahogy megmozdítja a tenyerembe vágott pengét, mire a fájdalomtól kéjesen nyögve libbenek át a gyönyör kapuján, zihálva, majd a fájdalomtól sikítva.
- Te… - Ennyit van ideje mondani, megérzem Rokurou erejét, mire sziszegve eltávolodik. Fátyolos tekintettel nézek utána, de a következõ pillanatban erõs karok kulcsolódnak a testem köré, kihúzza valaki a tenyerembe állított édes pengét, és egyre inkább távolodik tõlem az a fehér hajú isten, aki körülbelül 5 percnyi ismeretség után képes volt olyan fájdalmat okozni, hogy elélveztem tõle… és ha csak rá gondolok, még mindig remegek a kéjes fájdalomtól.

Mikor már nem is látom, akkor pillantom meg magam mellett Saizout a földön. Alig él, látszik, hogy nagyon gyenge hozzá képest.
- Ki a fene ez? - kérdezi Jinpachi a mellettünk álló és minket figyelõ Yukimurát.
- A neve Akechi Mitsuhide. Egy ideje nem hallottam róla, azt hittem, már nem is él. Erre tessék… - Felsóhajt. - Egyelõre csak Jinpachi ért vissza, de a többiek nélkül nem tudunk vele mit kezdeni. Egyáltalán miért jött, nem tudjátok? - néz rám, mivel Saizou épp eszméletlen.
- A ribanc csatja érdekli szerintem. Legalábbis mindenki azért jön. De én vissza akarok menni. - Felállok, és a vizslató tekintetek kereszttüzében eljutok a házfalig, ahol viszont azonnal megpillantom.
- Megvagytok - vigyorog rám, mire ismét megremeg a testem. Alig állok így is a lábamon, de ahogy néz… tekintete aztán ágyékomra siklik, gyorsan leszûri az egyértelmû jeleket, és vigyora még inkább kiszélesedik. Átszeli a köztünk levõ távolságot és elkapva a nyakam, a falig tol, kaszája pengéjét a nyakamhoz szúrva.
Nem foglalkozik mással, én viszont látom, hogy Jinpachi elindul felé.
- Mö… mögötted - suttogom, és fogalmam sincs, miért próbálom védeni… Meglepve hátra fordul, és hála nekem, könnyedén leszereli a támadóját. Észreveszem nem messze tõlünk a fegyveremet, amit felkapok, és ösztönösen lendülök Rokurou felé, amikor készülne ismét erejével leszerelni az én fehér szépségemet.
- Kamanosuke! - Az öreg hangja áthasít mindent, de én csak könnyfátyolos tekintettel nézek rá, hatalmas vigyorba kúszó szájjal.
- De õ annyira szép… - nyögöm, és kaszám lendülve, végigszánt Rokurou testén, mire fájdalmas fintorba kúsznak az ajkai és összeesik. Jinpachi a döbbenettõl nem figyel eléggé, és hatalmas ütést kap.
Bennem még dolgozik a fájdalom, de egyébként is… térdre ereszkedve mászok a csodálatos, isteni magasságokban trónoló csoda elé, és megragadom selymesen puha, lila ruháját.
- A… annyira szép vagy - pillantok fel rá. - Kérlek… ölj meg! A te pengédtõl akarok meghalni - simítom arcomat lábaihoz.