- Tudod, Rokurou, a helyzet az, hogy ha neked gondot jelent majd összeegyeztetni, hogy a szeretõm legyél és a testõröm egyben, akkor valamelyikre új embert kell keresnem - jelenti ki, teljesen összezavarva. Már ennyi után csalódott volna? Én... nekem még sosem volt tapasztalatom, de annyira szeretnék igyekezni!

- Waka... - akaratommal ellentétben csak suttogom a szót, s pillanatok alatt önt el a keserûség. - Én nem... - próbálnék válaszolni, de ujja lepecsételi ajkaim, s rám mosolyog, végigsimítva az arcomon. 

- A testõri posztra keresek mást, ne félj! Szeretõmnek rajtad kívül más nem lenne alkalmas. De hogy lásd, nem akarlak lerohanni, kapsz egy pici idõt, hogy gondolkodhass - feleli egész közel hajolva, az államnál fogva tartva meg, s reszketõ szívvel máris lehunynám a szemem, de megtorpan, s a csók, amelyre felkészültem, amelyre mélyen belül már vártam, mégha félek is a következményeitõl, elmarad. 

* * *

Ahogy másnap is és az azt követõ nap is. Lassan egy hét is eltelik, s semmi nem emlékeztet a történtekre a saját zavaros gondolataimon kívül, amelyek fõként akkor törnek rám, mikor teljesen kettesben, vagy rosszabb, egyedül vagyok. A feszültséget ugyanis szép lassan a beletörõdött szomorúság váltja fel. Bizonyára én ronthattam el valamit, ami miatt érdeklõdését vesztette. Talán ezért is érzem magamban mélyen az irigységet a többiekkel szemben, akik valóban élik az életük, elfojtások nélkül. 

Mégis... nincs okom panaszra. Továbbra is mellette lehetek, s védelmezhetem az életét, még gondoskodhatok is róla a magam módján. Még. Mert talán egyszer a tiszteletlenebb féltkenységemnek köszönhetõen elmarom, és arra ítél majd, hogy tõle távol töltsem el életem hátalevõ részét. 

Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom. Tekintetét többször is magamon érzem, de még annyira sem igényel többet, mint eddig, amíg nem egyeztem bele. Helyette folyton gésák és kurtizánok társaságát keresi, mélyen a szívembe marva. Mert minden alkalommal el kell kísérnem, és végig kell néznem, hogyan rajongják körbe, hogyan bújnak hozzá bizalmasan, hogyan vigyorog rájuk idiótán!

De ami még ennél is jobban elszomorít, hogy igazából nem igényli teljes mértékben a figyelmem. Azt gondoltam, hogy elég nagy fába vágom a fejszém, ugyanakkor legalább egy rövid ideig, amíg meg nem unja a testem, bírhatom szenvedélyét. Most viszont úgy érzem, izgalmasabb voltam addig, míg tiltakoztam.

Gondolataim egyre mélyebbre és mélyebbre rántanak, miközben kedvetlenül fogyasztom el a vacsorám. Mert már rég megtanultam elfedni minden érzelmem, amely felesleges. Felesleges, mint a feltámadt csalfa reményektõl megcsalatott szívem darabjai. 

Olyan fáradtnak érzem magam... 

* * *

Kellemes forróság jár át, pedig tudom, hogy alszom. Nem tapasztalom különösebb bizonyítékát, egyszerûen csak tudom. Mégis olyan, mintha valami puha és meleg lépegetne végig a testemen, nyomában még kellemetlenebb hûvöset hagyva. 

Már erre fel kellene ébrednem, sõt, bennem dobol, hogy már akkor fel kellett volna ébrednem, mikor megközelített az a valami vagy valaki, aki ingerel álmomban, de mintha az álom magához láncolna, tagjaim csak lassan mozdulnak, akkor sem annyit és úgy, amennyit és ahogy szeretném. Meg kell harcolnom minden centiméterért, miközben még komolyabb érzéshullámok borítanak el. Felnyögök, mert támadóm a legérzékenyebb pontomon talál meg, forrósága férfiasságomon fut végig. Egyre inkább fel akarok kelni, de még így is fontos pillanatokba kerül, mire végre képes vagyok felnyitni a szemem. De ez közel sem jelenti, hogy észnél is vagyok. Reszketve, elgyengülve, a gyomromban valami ismeretlen, de túlságosan is agyzsibbasztó kellemességû görccsel emelkedek fel, lábam a padlónak támasztva menekülve ki a támadóm bûvkörébõl. Hogy ahogy felnéz, ledöbbenjek kipirulva: - Waka?!

- Igen? - közelít, s tekintete elõl ösztönösen hátrálnom kell. - Ugyan, hova sietsz? - kérdezi különös hangsúllyal, s hogy mennyire nem vagyok magam, bizonyítja, hogy könnyedén elkapja a karom, visszarántva, s máris fölém tornyosul.

- Mit csinál, waka? - pillantok fel rá értetlenül. Egy hete mellõz, s most pedig épp azt csinálja, amirõl kértem, hogy ne tegye! Letámad a sarokba szorítva, teljesen kisajátítva minden agysejtem, hogy semmi erõm ne maradjon arra, hogy a biztonságával foglalkozzak. S ha megismétlõdik a múltkori? 

- Ennyi idõd volt gondolkodni, Rokurou - feszíti karjaim a fejem fölé vigyorogva. - Most csak erõszakkal szabadulsz meg tõlem, de a gyermeteg fejbevágások itt nem segítenek, hidd el. - jelenti ki, hogy mohón folytassa, a válaszadást, de még a gondolkodást is megnehezítve azzal, hogy férfiasságomhoz dörgölõzik - Hogy döntöttél? Össze tudod egyeztetni, vagy kérjek fel valakit testõrömnek? 

Aho! De csak gondolom a szót, kimondani nem mondanám sosem. Mégis, most akkora idióta, ha lenne erõm, keményen vágnék vissza nemcsak szavakkal, hanem ahogy kívánja, tettlegesen is. De gyengének érzem magam és bizonyos tekintetben tompábbnak, mint normál esetben. De ez nem olyan, mint múltkor, ez egészen másfajta érzés, mintha... felsóhajtok. Baka, elkényeztetett hülye! 

Lehunyom a szemem, s nem válaszolok a kérdésére, helyette a saját kérdésem vágom a fejéhez enyhe éllel. - Milyen szert adattál be nekem? 

- Inkább foglalkozzunk az én kérdésemmel... - még az arcát sem kell látnom, hogy tudjam, hogy az elevenébe tapintottam. Érzékletesen próbálja félresöpörni a kérdést. 

- Waka, a tetteid alapján nincs szükséged válaszra, nem igaz? - nyitom fel ismét a szemem vádlón. 

Nem tudom, mi jár a fejében, de azt érzem, a kezeimet fogságban tartó szorítása gyengül, s ezt kihasználva szabadítom ki az egyik kezem, felé emelve. Arcán, de kifejezetten a szemében ezernyi árnyalat fut át, millió gondolatfoszlányról tanúskodva, s talán arra készül, hogy haragom vezetem le rajta - igaz, nála sosem lehet tudni semmit -, de ilyesmirõl szó sincs, csak lágyan az arcára simítom a kezem. Úgy érzem, kellõen megzavartam. Gesztusom és korábbi vádló szavaim nincsenek teljesen összhangban egymással, de mit tehetnék, magam sem vagyok összhangban teljesen magammal, miközben meg kellene értetnem vele valami nagyon fontos dolgot, de fogalmam sincs, hogyan kellene, hogy tényleg fel is fogja. Mert a mostani helyzet mutatja, elsõre nem sikerült. 

- Miért kábítottál el, waka? Miért nem mondtad inkább, mit szeretnél, ahogy javasoltam? Miért gondolod, hogy megint teljes mértékben le kell támadnod egy hét tartózkodás után, miért nem használtad fel az idõt arra, hogy taníts? Hogy fokozatosan hozzászoktass a vágyaidhoz? - zavarba hoz a sok beszéd, de nem akarok elszakítani a pillantásunk fonalát. Nem mintha sikerülne, de próbálom kifürkészni, mi játszódik le benne. De olyan hirtelen támaszkodik meg a két karján mellettem, és hajol közelebb, hogy csak pislogni marad idõm, elõkészülni nem, kirohanására. 

- Komolyan csak ezt kellett volna tennem? 

- Mi mást kellett volna? - kezdem én nem érteni, hogy ez miért ilyen nagy meglepetés.

- Én arra vártam, hogy kezdeményezz végre valamit - sóhajt talán megkönnyebbülten, nem is tudom. Túl közel van, nem tudok arra koncentrálni, mi mit jelent. Különben is letaglóz a mondatával.

- Én? 

- Megmondtam, nem emlékszel, hogy hagyok gondolkodási idõt. És vártam a választ, de elfogyott a türelmem.

Nagyobbat pislogok végiggondolva az õ nézõpontját. Hogy voltam képes így elsiklani efelett? Magam elszégyellve pillantok félre kipirulva. - Ano.. sumimasen, waka. Én ezek szerint félreértettem… 

Gyengéden túr bele a hajamba, ujjai lágyan simítanak végig a fejbõrömön. Érzem, ahogy a minden érintett sejt felsóhajt a boldogságtól. 

- Ezek szerint félreértettük egymást, igaz? - mosolyog rám, még közelebb hajolva. Mondhatni az illemhez képest túl közel, viszont távol ahhoz, hogy bármi egyéb történhessen. De már ez elég ahhoz, hogy ne tudjak megszólalni, meg megremegne a hangom. Csak bólintok. Valami ilyesmi történhetett ezek szerint, mert az én fejemben egészen más volt, ez bizonyos, mint amit õ mondott.

- Mondd, Rokurou, nem gondolod, hogy ezek után tartozol nekem valamivel? - mosolyog kajánul.

Hezitálni kezdek, miközben még inkább elvörösödöm, mert hiába akarnék úgy tenni, kifejezetten sejtem, mit szeretne. Még inkább félrefordulok, ha tehetném, eltakarnám az arcom, ne is lássa. 

Iszonyatosan nevetséges lehetek... Mégis meg kell erõltetnem magam, mert szeretném, ha megint felszabadultan mosolyogna, s ha ehhez az kell, hogy most lágyan felemeljem mindkét kezem, és átkaroljam a nyakát, akkor megteszem. Épp ahogy le is hunyom a szemem, s az õ kedvéért picit megemelve a fejem ajkaim az övének nyomom. Nem nevezhetõ ez igazán csók kezdeményezésének, de nem érzem azt, hogy többre bátorságot tudnék gyûjteni, de ahogy rámar felkínált ajkaimra, tudom, elegendõ volt számára ez a fajta válasz.

Õ viszont felbátorodik, hogy már korábban lemeztelenített, most ezt kihasználva simít végig az oldalamon. Érintése egyszerre lágy és mohó, megremegek tõle. De ha születne is bennem kétely, belém fojtja, mert nem engedi az ajkaim, csak bódít, s közben simogat, vágyát folyamatosan a enyémhez dörgölve, egyszerre borítva rám az érzelmek ezer színét, hogy ne is bírjak magammal, egy csepp eszem se maradjon. 

Talán épp ezért gyûlik félelemgombóc a gyomromba. Megint elveszettnek érzem magam, megint csak rá tudok koncentrálni, semmi másra, a környezet elvész, s azonnal beugrik a kép a sérült válláról. Erõsen markolok rá a yukatájára, de nincs erõm meghúzva elszakítani magam tõle. Csak kínlódok a kétféle, õrlõ gondolat között megfeszülve. 

Azonnal megérzi, s amilyen kegyetlenül belém fojtott eddig mindent, most úgy hajol el, végigsimítva az arcomon. - Mi a baj, Rokurou? - súgja kedvesen. Olyan lágy minden tette, hogy szégyellve magam összeszorítom az ajkaim, s lehunyom a szemem. Ismét az arcomon vezeti végig ujjait, mozdulatából viszont kiérzõdik a néma noszogatás. 

- Nem tudok... nem tudok másra koncentrálni, waka... Épp mint a múltkor... 

- Daijoubu - már ennyibõl tudja, mi aggaszt. Elárulja a hangszíne. - Mivel eredetileg is elkábítottalak, megerõsíttettem az õrséget, ma pihenhetsz, vigyáznak ránk.

Felnyitom a szemem, felnézve rá: - Tényleg nem hagytál igazán választást, waka... - a kis szurkálódás nem szemrehányás.

- Lehet, de ez is csak azt bizonyítja, mennyire akarlak. Szóval Rokurou, most csak rám koncentrálj, senki másra, ha kell, hát vedd ezt parancsnak - feleli ismét közelebb hajolva de ajkam helyett immáron a mellkasom kóstolgatja végig. S ajka minden érintése egy kisebb "gyilkosság", perzselõen égõ, felejthetetlen és édesen kínzó "döfés". Nem is kell sok, a második után máris elfojtott morranás tör fel ajkaimról, miközben bekötött kezemmel sután túrok tincsei közé. 

Nincs visszaút. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok, ahogy tovább halad lefelé. Egész testem érzékeny, minden apróság ezernyi pillangót zavar fel a gyomromban, és újabb hullámnyi fájdalmas lüktetés kínozza ismét felélénkülõ merevedésem. S nem is hagy hozzászokni semmi ingerhez, alig jut végig a mellkasomon, máris ajkai elviselhetetlen forrósága köti gúzsba maradék gondolataim. Felsóhajtok hangosan nyögve, belsõ "láz" terít le egyre ellentmondást nem tûrõbben, ahogy túl gyorsan lesz egyre fürgébb, a fel le irányú mozgás megõrjít, a hangom egyre kevésbé tudom kordában tartani, még az sem segít, hogy egyik sérült kezem a számra tapasztom. 

Annál kijózanítóbb, mikor ujjai a fenekem völgyén siklanak végig. Kérdõ nyögéssel emelkedek feljebb megfeszülve, de keze máris visszanyom, s picit elhajolva tõlem, mély hangon leheli a szavakat. 

- Kérlek, bízz bennem, és lazíts. Picit fájni fog, de utána minden eddiginél nagyobb gyönyörben lesz részed - megint elpirulok, érzem, de kényszerítem magam, hogy visszafeküdjek a futonra. A szívem tízezerszeres sebességgel száguld, miközben ujjai ismét a mellkasomról a fenekemre siklanak. A lélegzetem akadozni kezd, mert nyelve épp úgy köröz férfiasságomon, mint az ujja egészen ott... Olyan zavarbaejtõ, és egyben olyan ijesztõ, fogalmam sincs, mit kellene tennem, és hogy mit fog tenni õ, csak a futonba marva igyekszem engedelmeskedni kérésének sikertelenül, hogy ellazuljak. Ennek ellenére megpróbálom a lehetetlennek tûnõ dolgot, és nem visszakozom. Sok mindenhez hozzászoktattak, hogy kiváló testõr lehessek, a fájdalom nem fog elriasztani ettõl sem, tûröm, mert felkészültem most rá gondolatban, s próbálom annyira összetartani az agyam, hogy a testem is fegyelmezhessem, ne árulja el, mit érzek pontosan. 

Fogalmam sincs, mennyire tudom megvezetni, de magam számára jó jelnek tûnik, hogy ismét önkéntelenül nyögök fel, ahogy az ajka újból közrefog, arra viszont nem számítottam nyögésem meg is reked, hogy aztán robbanva törjön ki újra, hogy ajkaival szinkronban ujja is mozdul s amennyire õ fogad magába, annyira elõre is nyomakszik. Összepréselem az ajkaim - ennyit arról, hogy a testem ne áruljon el -, s ujjaim is erõsebben szorítják, még ha emiatt fáj is a tenyeremet keresztüllyuggató szúrás. Csak akkor engedek fel egy kicsit, mikor ökle a fenekemnek ütközik, s az ujja nem furakodik tovább. Alig pillanatnyi ez a kimondatlan, nyugalom, csak egy nagyobb kifújásra elegendõ, s ujja ismét mozdul, épp csak most körkörösen, feszítõn, míg aztán belém nem csap az újszerû érzés, épp mintha villámcsapás lenne, végigcikázik a gerincem mentén, egészen más jellegû nyögésre sarkallva, még a könnyem is belecsordul.

Vérszemet is kap, ujja immáron elõször kifelé mozdul, hogy nagyjából ugyanoda célozva, és ismét elérve, hogy megremegve nyögjek, nyomul vissza, nem hagyva szünetet, egyszerûen csak tényleg az õrületbe kergetve. fel sem tûnik, hogy mennyivel könnyebben mozdul nem is olyan sokkal késõbb. Sokkal inkább lefoglal, hogy a gyomromba gyûlõ gombóc egyre inkább összeszûkül, robbanásra készen. 

Ugyanakkor hirtelen megint erõsebbé válik a feszítés, és viszonylag nagysokára sikerül összerakni a képet, ujja már nincs egyedül. Az újabb gyûrûzõ fájdalom, a villámcsapásszerûen kellemes érzések közepette is visszahûti a forrongást a gyomromban, de nem vagyok képes mérsékelni a hangom. Olyannyira nem, hogy halk, meglepett sikkantásra is telik, ahogy valami hûvösebbel érinti alfelem, viszont a visszanyomakodó ujjak máris sokkal könnyebben járnak bennem ki be, mintha sikamlóssá váltam volna. Így viszont ismét meg kell küzdenem a gyomrom forrongó gombócával, amely nem is olyan sokkal késõbb megint olyanná válik, mint a lázongó méhkas. 

- Waka... - sóhajtom, amelyre nagy sajnálatomra fölém hajol, vágyam magára hagyva, ujjai viszont újabb lendületet vesznek, újabb társukat csábítva magukkal. nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit is elviselek majd a kedvéért, azt végképp nem gondoltam, hogy szenvedés helyett ennyire magával ragadóan csodálatos lesz, mert hiába feszít, hiába szüremkedik át a ködfelhõn az enyhe fájdalom, az egész rózsaszínen áthatolhatatlan és túlságosan is jó. Kifejezhetetlenül fantasztikus. 

Mégis felfüggeszti, mielõtt elérhetném azokat a magasságokat, amelyeket elértem múltkor is, ahogy az orgazmus hullámai átcsaptak a fejem felett. Pihegve, de enyhén csalódottan pillantok fel rá, de csak mosolyog, ahogy közelebb hajol, orra lágyan végigcsiklandozza a nyakam ívét, hogy a fülemhez jutva súgja: - Sumimasen, nem tudok tovább várni. 

Bólintok, bár fogalmam sincs, mire. Csak éhezõként hajolok bele a tenyere simításába, amivel félresöpri tincseimet az arcomból a bekötött szemem felöli oldalon. Közben érzékelem, ahogy helyezkedik, meg-megreszketek, ha vágya véletlen megérint, hogy végül visszafogjam a lélegzetem, ahogy magát feszíti az alfelemhez. Lehunyom a szemem, reszketve tiltakoznék, hogy túl nagy, nem vagyok képes befogadni, hiszen már az ujjai is soknak tûntek olykor, de csak az ajkamra harapva hagyom, hogy elõrébb és elõrébb nyomakodjon, elnyomva az ismét felerõsödõ fájdalomérzetem. Csak magamhoz szorítom ismét felhízó könnycseppel a szemem sarkán, õ pedig csak simogatja lazítón megfeszülõ izmaim, ahol ér. Mikor végig ér, egyszerre nyögünk fel, amitõl jólesõ borzongás fut rajtam végig. Csak zihálok kapaszkodva, de annyira megnyugtató, hogy hallhatóan õ is jól érzi magát, s nem okozok neki csalódást. Abba már bele sem merek gondolni, hogy most mi ketten eggyé.. teljesen eggyé váltunk... 

Nem is kell gondolkodnom. Lassan mozdul ugyan, de a fájdalom és a gyönyör keveréke mégis ellep. Tehetetlennek érzem magam, nem tudom, mit csinálhatnék, annyira elvesztem benne, hogy egyre gyorsuló és erõsödõ lökései közepette valóban csak kapaszkodni és "meghalni" tudok, valamint hagyni, hogy õrületbe kergetõ ringatózásunk közepette belém fojtsa még a zihálós szuszt is félig követelõzõ csókjaival.

Még a korábbi gombócról is megfeledkezem, csak akkor tör rám ismét a gondolat, mikor már úgy érzem, hogy túlfeszülök. Nem bírom tovább, egyszerûen el fogok pattanni. Szólnék, de csak nyögésem hangszíne magasodik két árnyalatot, mielõtt megfeszülnék elélvezve. De mivel még mindig mozog párat, az egészet még valóságosabbnak élhetem meg, mert izmaim ott is összerándulva szorulnak rá, talán szálanként meg is tudnám számolni a megfeszülõ izomrostjait, ahogy morranva követ, egész magához ölelve, nem törõdve vele, hogy engem is, magát is még inkább összekeni. 

ahogy én sem törõdök már semmivel, a fáradtság elemi erõvel csap le rám, olyan kontrollálhatatlanul, hogy megszólalni sincs erõm, máris visszacsusszanok az álmok fellegei közé.

- Nem elhiszem, tudom - feleli halkan, mikor már mögötte állva szorosan ölelem magamhoz. - Ez mégsem változtat a tényen, hogy elsõsorban a testõre vagyok, waka. S ebbõl a szempontból teljesen irreleváns, ki mit szeretne, és ki mit nem. A választás lehetõsége csak illúzió. S természetes, hogy bánt, nem voltam elég jó. Hiszen mihez kezdenék, legyek bármi, ha elvesztem azt, amit meg kellene védenem? - kérdezi. Okos dolgokat mond, mint mindig. Ezért is õ az, aki a legközelebb állhat hozzám.
- S mit gondoltál ki? Mi a helyes megoldás ebben a helyzetben? - kérdezem. Belül félek, azt hiszem. Nem is a választól, inkább attól, hogy mi van, ha most visszautasít.
 - Logikusan? Azt hiszem, az egyetlen út, ha jobbá válok.
- Jobbá? Mármint? - Megfordul ölelésemben, és ahogy rám néz azt hiszem, látja, hogy tényleg félek kissé.
- Hozzá kell szoktatnom magam - feleli. Micsodához? Ezt most nem értem azt hiszem…
- Hozzászoktatni?
- Igen. Ahogy a mérgekhez. Mert tulajdonképpen waka egyszerûen csak megmérgezi a gondolataim!
Gondtalanul kacagok fel. Akkor csak nincs semmi baj!
Ezen felbuzdulva hajolok is az ajkaira egy édes, vad csók reményében…

* * *

Még mindig fáj az ütés helye és nem is vagyok benne biztos, hogy jogos volt.
- Még mindig neheztelsz rám? - kérdezem meg azért. Fontos, hogy elmondja, ha igen. Egy ilyen kis balesetbõl is baj lehet, ha hagyjuk elmérgesedni.
- Nem neheztelek.
- Igenis neheztelsz - simítok végig az ekkorra lehûtött kiseruval arcán, homlokán. - Ráncolod a homlokod.
- Csak ideges vagyok - mondja.
- Amiatt, amit mondtál? - kérdezem, és talán picit belefeledkezem a simogatásába, de nem áll ellent, csak hagyja magát.
- A türelmetlensége miatt - jelenti be kegyetlenül. Ugyan, ugyan, nem olyan súlyos a helyzet, azt hiszem. Csak már megint túl Rokurousan akarja megoldani.
- Miben vagyok türelmetlen?
- A gyakorlás elején... nem szokás... letámadni a tanuló felet... - suttogja. Hm… szóval csak ez a baj?
- Tehát ha bejelentem, hogy mit szeretnék, akkor lehet - adok hangot gondolataimnak és már állok is fel, közelebb menve hozzá. - Rokurouu, szeretném megsimogatni az arcod... - Megteszem, de ez még messze nem elég. -, az ajkaid... - És most ez sem elég! Még többet akarok! - Meg foglak csókolni - mondom, de nem várok ismét bólintást, mint az elõzõ két esetben.
Ahogy az édes csóknak vége szakad, szinte süt belõle is a vágy, hogy a szíve mélyén mennyire akarja, így pillant fel rám. Szép szemében várakozás csillog.

- Tudod Rokurou, a helyzet az, hogy ha neked gondot jelent majd összeegyeztetni, hogy a szeretõm legyél és a testõröm egyben, akkor valamelyikre új embert kell keresnem - jegyzem meg tettetett komolysággal, amin általában azonnal átlát, most mégis meglepve pislog rám, mintha nem akarná elhinni, amit hall.
- Waka… - suttogja, és valami furcsa, tõle szokatlan rémület és szomorúság vegyül a hangjába. - Én nem… - Ujjamat a szája elé vezetve hallgattatom el, mielõtt valami bolondságot mondana.
- A testõri posztra keresek mást, ne félj - súgom, és végigsimítok az arcán. - Szeretõmnek rajtad kívül más nem lenne alkalmas - jegyzem meg mosolyogva. - De hogy lásd, nem akarlak lerohanni, kapsz egy pici idõt, hogy gondolkodhass.  
Ujjamat az álla alá vezetem, közel hajolok, de már nem csókolom meg. Ennél egyértelmûbb nem tudtam nem tudtam volna lenni.

- Rokurou-san - tép ki önszidalmazásomból Saizou hangja. Rápillantok, talán a magam módján mondva rövid köszönetet, hogy magamhoz térített, majd felállva s meghajolva távozom, hogy a megfelelõ fertõtlenítõvel és kötszerekkel térjek vissza, immár köntösben. Némaságba burkolózva foglalom el a helyem mellette, s nagy gonddal látom el a sebet, amelyet nem voltam képes megakadályozni, igaz, saját sérülésem miatt ügyetlenül szerencsétlenkedem.

Közben lekerül a támadóról a maszk, s felsóhajt. Izmos válla közben felemelkedve kissé megfeszül, majd ismét elernyed kezeim között. - Hát jól sejtettem - állapítja meg. Hangjában csipetnyi komorság.

- Láttam õt ma - jelent Sasuke. -, a falusiakkal érkezett.

- Falusi? - vonja fel a szemöldökét Saizou. Hmm, minden bizonnyal irányították. Egy sima falusi nem törne a saját urára, hacsak nincs rá indoka, és valljuk be, még ha levonom az elfogultságom, akkor is kijelenthetem, hogy a jelenlegi körülmények között nem sok olyan nagyúr van, aki kegyesebb lenne az alárendeltjeivel, mint õ.

- Egy megbûvölt falusi - egészíti is ki azonnal Saizou mondatát az enyémekhez hasonló gondolattal. Aztán utasítja a másik kettõt. - Hajoljatok a szájához! - szemem sarkából figyelem a reakcióik. - Mit éreztek? - érdeklõdik.

- Mintha alkohol lenne. Szaké... - Sasuke rábólint a megállapításra, amelyet az igai ninja tesz.

- Méreg... - suttogom azonnal. De ki, és miért?

- Bizony - bólint gondterhelten. Waka, miért rajzolt a törekvésem még több gond-ráncot a homlokodra, mikor valójában a meglevõket szerettem volna eltüntetni?...

- De nem hinném, hogy valaha kiderülne, hogy ki mérgezte meg. Azért holnap küldjetek le katonákat a faluba és ellenõrizzenek mindent. De a falusiak nyugalmát nem zavarhatják meg! - rendelkezik határozottan.

- Értettük. Szüksége van még valamire?

- Nem, semmire. Menjetek, és riasszátok a többieket is, ma már senki sem alszik - morog. Parancsának eleget téve távozik a másik kettõ, s ahogy egyedül maradunk, szükségét érzem, hogy megszólaljak, mert különben szétfeszít a sok érzelem, ami most belém szorult, pedig gondosan megtanítottak rá, hogyan nyomjam el azokat.

- Waka... - de nem hagy lehetõséget, azonnal félbeszakít.

- Nem, hallani sem akarom - barna íriszei mélyen a lelkemig vájnak. - Amit gondolsz, ostobaság. Nem tehettél róla, semmi nem a te hibád, és azonnal felejtsd el, hogy...

- De én vagyok a testõre, waka! - csattanok fel tiltakozva, de azonnal zavarba is jövök. Félbeszakítottam az uram...

Alázatosan hajolnék földig, de a kezemnél fogva gátol meg ebben, s fertõtleníteni kezdi a kezem.

- A testõrömnek érzed magad és semmi másnak? - az eddigi némaságot megtörõ kérdése mellbe vág. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. - Én...

Az ajtót azonban feltépik, és betoppan rajta Kamanosuke, akinek szerintem életemben elõször és utoljára vagyok hálás azért, hogy ilyen faragatlan bunkó. - A hulla eltûnt - jelenti már-már túlontúl izgatottan.

- Isanami...? - szakad fel a döbbenet a szobában waka ajkairól.

- Felnyitották a sírt, a tetem eltûnt - folytatja a beszámolót kéjes izgalommal az idegbeteg srác. Yukata tekeredik körém, s az illata betölti az orrom, ahogy intimen közelebb hajol, csak hogy rám adhassa a ruhadarabot, majd magára is húz egyet. Kényelmetlen zavaromból csak egyértelmû és rövid utasítása tép ki: - Indulás.

Ám hangja az is, amely megállít, mikor Kamanosuke eltûnik, s bár nem fordulok hátra, gondosan figyelek. - A kérdés még nyitott. Gondolkoznod kell rajta - közli. Ösztönösen hajtom le a fejem, de bólintok. Értettem, waka.

* * *

Az Isanami örök nyughelyéül szolgáló sírt valóban feldúlták, kegyetlenül, és minden tisztelet nélkül. Nagyra nõ bennem a sajnálat az elhunyt iránt, elég szomorú, hogy olyan fiatalon kellett távoznia, még szomorúbb, hogy még halálában sem lehet nyugta üldözõitõl. Rá azonban nem érünk a sajnálkozásra, tekintetem azonnal körbefut, hogy keressen, s remélhetõleg találjon is, míg Sasuke jelent arról, mit sikerült megtudnia, és mi maradt homályban.

- A Kushimitama? - teszi fel az újabb súlyos kérdést.

- Ép, érintetlen, de felkutatták a birtok nagy részét, és fel is dúlták. Vélhetõen azt keresték - informál Ana mindenkit.

- Az, hogy a test eltûnt, és a Kushimitamát keresték, összefügg. Valamilyen szertartáshoz kellhet mindkettõ, azt hiszem.

Az elhangzott mondat szöget üt a fejembe, és beljebb lépve keresem azt a bizonyos tárgyat, ami igazolhatja a gyanúm. Mikor megtalálom, sikerélmény helyett még kisebbre szûkül a gyomrom.

- Waka... - hívom fel figyelmét a kis talizmánra.

- Tudod, mi ez? - kérdezi.

Aprót bólintok, majd bele is kezdek az ismereteim feltárásába: - Olvastam róla. Egyes népeknél ez a talizmán, ebben a formában a holt lelkek megkötésére szolgál. Nagy emberek, vezetõk és politikusok sírjához tettek ilyet vagy ehhez hasonlót, mert a szellemük így nem volt képes átlépni a túlvilágra, és ebben a világban maradva jelen lehet mindenhol, akárkivel - nézek mélyen a szemébe, és tudom, hogy megértette, pontosan tudja, miért van erre szükség. Már csak az a kérdés, ki és honnan szerzett tudomást arról, hogy a Kushimitama nem a hatalom valódi forrása, és akit irányítani kell, az nem más, mint az Isanami lelkeként reinkarnálódott gonosz erõ, a sötétség.

- Egy utazásom során találkoztam már ilyennel - szólal meg Kakei is. - Ott egy legenda szólt arról, hogy egy bölcs testét annak a segítségével támasztották fel, hogy a lelkét megkötötték ebben a világban.

- Szóval azt mondjátok, hogy valaki fel akarja támasztani? De az lehetetlen, aki meghalt, nem lehet visszahozni - hitetlenkedik Saizou.

Bár ilyen egyszerû lenne az igazság is...

- Kutassátok át  a birtok minden pontját, keressetek ehhez hasonló talizmánokat, jelképeket, mindent, amit nem ismertek és gyanús lehet, látni akarom - küldi útjára bajnokait, én pedig öncélúan intézkedve erõsíttetem meg az õrséget.

Mégsem kerülhetem el, testõreként képtelenség lenne, hogy kettesben maradjunk. A tény már önmagában feszélyez, hát még a gondolat, hogy tudom, választ vár kérdésére, amit én képtelen vagyok megválaszolni. Most biztosan nem... Néma kérésem azonban nem éri el, mert miközben visszafelé tartunk, a kis hídon, ahol fizikailag is egérfogóba szoríthat, megáll, s ajkai azokra a szavakra nyílnak, amelyek befogadására képtelen voltam felkészülni.

- Akarom hallani, hogy mit gondolsz. Csak a testõröm vagy, Rokurou, vagy elhiszed, hogy annál sokkal több?

Fürkészõ tekintete elõl kitérve elfordítom a fejem, s látszólag a vizet kezdem nézni nagy érdeklõdéssel. Bosszúból vagy sürgetésképp, fogalmam sincs, minek szánja, mögém lép, s már ez a fajta közelség is összezavar, de nem áll meg ennyinél, karjai erõs erõdökként ölelnek körbe, különös biztonságot nyújtva melegségükkel. Ugyanakkor meg is rémülök ettõl a nagy nyugalomtól, mert eltölt a helyzet fonákságának faramucisága: hiszen a védencnek kellene hasonlóan éreznie magát, nem a testõrnek...

- Nem elhiszem, tudom - felelem halkan. Tisztában vagyok vele, hogy sosem kezelt pusztán testõrnek, pusztán valakinek, aki a biztonságáért felel és aki képes lenne feláldozni érte az életét, s aki csak ezért létezik, így ez természetes. Mert õ nem képes senkit pusztán eszköznek, tárgynak tekinteni, és igazán büszke vagyok arra, hogy bírom a bizalmát, s még inkább büszke vagyok arra, azt a bizalmat valóban kiérdemlem. S ezt mindketten tudjuk. Ahogy sokkal több mindent tudunk, amelyeket most, ha kimondok, mégis rosszul fog neki esni. De már sokszor hangsúlyozta: sokkal jobb tiszta vizet önteni a pohárba, mint kalkulálni kétségek között, és nem érteni egymást. Felsóhajtok.

- Ez mégsem változtat a tényen, hogy elsõsorban a testõre vagyok, waka. S ebbõl a szempontból teljesen irreleváns, ki mit szeretne, és ki mit nem. A választás lehetõsége csak illúzió - hogy is választhanék, hogy dönthetnék más mellett? Gyerekkorom óta erre neveltek, erre készítettek fel, s igazából magam sem szeretném elhagyni a helyem, mert így mindig jogom van vele lenni. Még akkor is, ha másképp nem lehetne. Mert a testõreként beléphetek vele a gyûlésekre, rajta tarthatom a szemem, ha valamely nagyúr meghívja magához vendégségbe, ezt a pozíciót nem cserélném le semmi másra. Mert sem a barát, sem a szeretõ, sem senki nem követheti ezekre a látszólagos jogalapokra hivatkozva. Egy testõr viszont minden megütközés nélkül. - S természetes, hogy bánt, nem voltam elég jó. Hiszen mihez kezdenék, legyek bármi, ha elvesztem azt, amit meg kellene védenem? - a világ legnagyobb botorsága lenne hagyni kicsúszni kezeim közül a számomra legértékesebb kincset a világon. Ezt érzékeltetendõ, kezem határozottan teszem az engem ölelõ övéire, megszorítva.

- S mit gondoltál ki? Mi a helyes megoldás ebben a helyzetben? - cseng különösen a hangja, ahogy a fülembe súg. S valamiért a szorítása is erõsebb lesz, kapaszkodóbb.

Hogy mi lenne a legjobb? - Logikusan? - kérdezek vissza, s hümmög. Bár nem látja, felemelem kissé a szemöldököm. Valamiért úgy érzem, tudnia kell, csak ki akarja mondatni velem. De annak mi értelme? Egy röpke pillanatra átfut az agyamon, hogy talán mégsem ugyanarra gondol, így úgy döntök, nem fosztom meg a válasz egyértelmûsítésétõl: - Azt hiszem, az egyetlen út, ha jobbá válok.

- Jobbá? Mármint? - hangja megilletõdöttségrõl tanúskodik, s mivel kissé lazul is a szorítása, hátrafordulva, a szemében kutatva próbálom kideríteni, most csak szórakozik velem, vagy tényleg valami más futott át az agyán. Kissé megütközöm én is, mert a látottak az utóbbira utalnak. Vajon mire gondolt, mit fogok felelni? Az alsóajkamba harapva fordulok ismét vissza a víz felé, elrejtõzve a várakozó és kissé zavarodott tekintete elõl, mert épp elég zavarbaejtõ lesz hangosan kimondani, nincs rá szükségem, hogy még fürkészõ röntgentekintetével is meg kelljen küzdenem.

- Hozzá kell szoktatnom magam - bár alig hallhatóan rebegem, igen mély zavarba merülve, mégis tisztán hallhatta, mert kérdése hangosan és reménykedõn cseng.

- Hozzászoktatni?

Fészkelõdni kezdek az ölelésében, s szinte hallom lelki füleimmel, hogy magában kuncog, és amennyire eddig nem élvezte a helyzetet, most annál inkább. Szemöldököm rosszallóan összevonva, kissé ingerülten válaszolok: - Igen. Ahogy a mérgekhez. Mert tulajdonképpen waka egyszerûen csak megmérgezi a gondolataim!

Hangosan felnevet, s hiába vetem rá dühtõl csillogó szemem, ahelyett, hogy megijedne, inkább közelebb hajol, s döbbenetemre az ajkaimra tapad, miközben keze az arcomra siklik. Ösztönbõl mozdulok...

* * *

Már a tanácsteremben ülünk szánalmas csendbe burkolózva, én ingerültségtõl összepréselt ajkakkal, õ egy hatalmas púppal a fején, kiseruját szívva.

- Még mindig neheztelsz rám? - kérdi olyan ártatlanul pillogva, hogy a külsõ szemlélõnek lazán én tûnnék szívtelennek, amiért megremeg a szemöldököm.

- Nem neheztelek - morgom. S részben igaz is, mert igazából nem neheztelek különösebben, csak ideges vagyok. Ideges, mert fél másodperc alatt sikerült rádöbbentenie, hogy kijelentésemmel milyen sírt is ástam meg magamnak felelõtlenül.

- Igenis neheztelsz - ütögeti ki a dohányt a kiseruból, majd a vízbe nyomva, és lehûtve azt, a homlokomról indulva végighúzza az orromon. - Ráncolod a homlokod.

Elnyomok egy mély sóhajt. - Csak ideges vagyok - vallom kerülve tekintetét.

- Amiatt, amit mondtál? - kérdezi, miközben nem zavartatva magát, kiserujával tovább "kutakodik", a nyakam vonalát rajzolva meg vele. Egy pillanatra megremegve hunyom le a szemem.

- A türelmetlensége miatt - nyitom fel ismét szemhéjaim. Igyekszem megõrizni kõszobrokéhoz hasonlatos nyugalmam és összeszedettségem, de még így is apró pír ül ki az arcomra.

Felvonja a szemöldökét, de mivel nem folytatom, és még csak felé sem nézek, legalább is igyekszem minden lehetõ mód ignorálni a kérdéskört, tovább kérdez: - Miben vagyok türelmetlen?

Kissé összébb görnyedek, mintha mázsás súlyokat pakoltak volna a vállamra. - A gyakorlás elején... nem szokás... letámadni a tanuló felet... - legszívesebben elsüllyednék a föld alá, miközben a szívem vadul kalapálni kezd.

- Tehát ha bejelentem, hogy mit szeretnék, akkor lehet - vonja le a következtetést, majd ruhája anyaga zizzen, ahogy közelebb jõve elhelyezkedik velem szemben. A pánik elönt, miközben a torkomban dobog a szívem. Tényleg képes vagyok elviselni a korábbi szavaim következményeit?

Azt hiszem, mérföldekkel jobban, mint tudnám a szomorúságot az arcán...

- Rokurou - enyhe riadalommal pillantok nyugtatóan mosolygó arcára. -, szeretném megsimogatni az arcod... - még jobban kipirulok, miközben bólintok. Ujjai lassan érik el az arcbõröm, és perzselõen, ugyanakkor kínzó lassúsággal siklanak végig, ahogy a tenyerébe fogja az arcom. -, az ajkaid... - búgja tovább, s az újabb bólintásra mutatóujja végigköveti ajkam ívét. A világ kezd távolodni, s ismét arra kell rádöbbennem, hogy a saját szívem vad kalapálásán, s az érintésén kívül alig tudok másra koncentrálni.

- Meg foglak csókolni - jelenti ki, s már nem vár választ, ajkai puhán tapadnak az enyémre, s reszketve nyitom ki õket, ahogy nyelvével végignyal az rajtuk, s aztán már csak kapaszkodom a yukatájába fúrva az ujjaim, ahogy elmélyítve a csókot táncra hívja a nyelvem.

- Ahogy kívánja - motyogja tõle szokatlanul halk hangon.
Árgus szemekkel figyelem mozdulatait. Ahogy kecsesen mozog, mint a nádszál a szélben... ahh. Sosem fogom elérni, hogy táncolni lássam, azt hiszem, elõbb halna meg. De milyen szép is lenne.
Amikor végez a pakolással, só nélkül emelem meg neki a kakebutont, hogy befészkelhesse magát mellém, és amikor ezt megteszi, valahogy... izgatottá válok. Egy pillanatra elfelejtek mindent és most valahogy csak Rokurou érdekel.
Ezen elindulva magamhoz is akarom ölelni és addig alkalmatlankodom, amíg erre tökéletes helyzetem nem lesz, ekkor ugyanis elégedetten ölelem át, a nyakába szuszogva, beszívva édes illatát.
- Rokurou - suttogom, mikor meghallom, hogy picit felnyög. Mivel nem fordul, kicsit rásegítek, majd kérdõ tekintetére felelve egy jó-éjt-csókkal zárom a napot. Mert ezt a napot akár átugrani is jobb lett volna...

* * *

Lüktetõ ágyékomat körülölelõ kellemes melegre, majd kellemetlen szorításra kelek: Rokurou belecsípett a karomba?!
- Hoi, Rokurou! - sziszegem idegesen. Erre ébredni... hah.
- Sajnálom, reflex... - suttogja elengedve, majd mászna ki mellõlem, de nem hagyom neki, visszanyomom és fejem a mellkasára fektetem.
- Maradj még egy kicsit - parancsolok neki él nélkül, inkább kérve.
- Waka... Nem az ön hibája volt. Erõsnek kell maradnia, mert mindenkinek szüksége van önre - suttogja, amire most tényleg szükségem van. Bár most csak õú számít. Most élvezném, hogy nem kell másra gondolni, a kinti világgal törõdni. És amikor mellettem van, valahogy minden könnyebb.
- Nekem pedig rád - jelentem ki, majd végigsimítok testén, de ahogy hallok közeledni valakit, ez neki is feltûnik. Menne, menekülne, de nem hagyom neki, muszáj velem lennie, akkor kicsit másik világban érezhetem magam.
- Nyugalom, megoldom! - A hasára fektetem és a derekára ülve kezdem masszírozni. A belépõ és engem megszólító Sasuke azonnal fültövig pirul ahogy felfogja, mit lát, bár ez most csak masszázs, de legalább tudom: holnap reteszelnem kell az ajtót, bezárni kicsit magunkat ebbe a kellemes világba.
- Óh, Sasuke, mondjad nyugodtan, Rokurou csak megrántotta a vállát, mikor megkértem, roppantsa ki a hátam, s ha már én okoztam a bajt, megmasszírozom.
- Megérkeztek a szerzetesek a temetési szertartás elvégzésére - dönti romba világomat egy fél mondattalSasuke, majd el is illan, miután bejelentem, hogy megyek.
Nem akarom ezt... nem...

* * *

Már esteledik, a szertartásnak vége, amikor a teraszon ülök és a néma gyászba öltözött kertet figyelem. Rokurou mellém lép, de nem érzékelem pontosan hogy mit... csak helyeslõen morgok, de aztán... hátulról megölel.

Egy pillanatra megszeppenek a merészségétõl, de aztán halvány mosoly kúszik ajkaimra... órák óta elõször. Karjaira simítom ujjaimat, majd lágy érintések után megszorítom kissé.
- Mindenkinek önre van szüksége, waka - suttogja bizalmasan. - Ebben a helyzetben mindenképp. Sokkal jobban, mint máskor.
- Nem akarok ma másra gondolni - felelem makacsul. - Már eleget gondoltam a szomorúságra, Rokurou - mondom, majd lefejtem magamról a karjait, és egy mozdulattal magam elé rántom. Gyanítom, a meglepettség miatt nem tiltakozik. - Most csak ülj az ölembe, hajtsd a fejed a mellkasomra és legyél itt - nézek rá. Tekintetem szinte könyörög.
Tudom, erõs vagyok és vesztettem már embert. Nem magam miatt aggódom.
Én átvészelem ezt, Isanaminál sokkal közelebbi bajtársakat, barátokat is vesztettem már, bár tény, aranyos, mosolygós kislány volt, feldobta a mindennapjainkat, és a kedvemben járt azzal az alig takaró, semmi ruhácskával is.
A gondolataimból Rokuro mozdulatai tépnek ki, amint elegáns mozdulattal, féloldalasan ül az ölembe, mellkasomra hajtja a fejét és így átölelhetem, arcom a hajába rejtve merülhetek el ismét magamban.
A Kushimitama Isanami nélkül is a nyakamon maradt. Örülök neki, hiszen talán egyszer, ha eljönne az a nap, ami sosem fog, akkor jól jönne. De így csak meg kellene tartanom, õriznem és nem hagyni, hogy Isanami, az ékszer egyetlen papnõje hiába haljon meg-. Bár nem értem... miért nem aktiválódott a pusztító ereje, amikor a hordozója életét veszély fenyegette?
- Min elmélkedik, waka? - kérdezi halkan. Nem megfelelõ az idõ és a hely, hogy viccel üssem el a gondokat és nem is óvhatom igazán most Rokurout sem.
- Miért nem pusztította el a támadókat a Kushimitama? - teszem fel neki is a kérdést. Kicsit mocorog, de nem mutatja jelét hogy felkelne, így õ is suttog.
- Ez nekem is eszembe jutott - sóhajt fel, de továbbra is halkan beszél. - Talán a többiek túl közel voltak...
- De eddig sem tudta irányítani - fejezem be a gondolatát. - Akkor most mi történt?
- Waka, létezhet olyan szer vagy bármi más, ami megakadályozza a  Kushimitama mûködésbe lépését? - kérdez rá borzalmasan okosan, hiszen erre tényleg nem gondoltam. Meglepve, elgondolkodva hümmögök párat.
- Ha létezne is, ki lenne az, aki ezt beadná neki, és aztán nem viszi el az ékszert? - kérdezek vissza. Ezt a részét nem értem.
- Igen... ha a támadó a Kushimitamáért tette volna, elvitte volna, hiszen nem tudták volna megvédeni Kakei-sanék - fejezi be most õ az én gondolatomat. Ezért imádok ennyire vele lenni. Szinte olvasunk egymásban, és ez nekem kifejezetten kedvemre való.
Nem utolsó sorban izgató ez a ruha, amit visel nap közben.
Bár a tegnap esti fehér yukatában meg olyan volt, mint egy hótündér. Ahh... nem tudom eldönteni, melyikben tetszik jobban.
- Waka... - mászna ki az ölembõl, de nem engedem el. Most nem érdekel, ki fog jönni, erõsebben szorítom körbe karjaimmal. - De jön valaki, waka... - kezd egyre inkább türelmetlen lenni, de csak felemelem a fejem hajából, majd hagyom, hogy felnézzen rendesen rám. Amikor a tekintetünk összekapcsolódik, halkan szólalok meg.
- Senki sem érdekel most, csak te - mosolygok le rá.

Pillanatokkal késõbb, bár azt gondolom, hogy Sasuke jelenik meg, tévedek. Saizou sétál elõ a sötétbõl.
- Zavarok? - kérdezi halott hangon.
- Nem - felelem. - Gyere csak közelebb. Kérsz egy kis sakét vagy bármit? - Próbálok vele a szokottnál is kedvesebb lenni, neki a legnehezebb, õ állt a legközelebb mostanában Isanamihoz.
- Csak szeretnék szólni, hogy elmegyek. - Rokurou megremeg az ölemben.
- Bosszút akarsz állni? - Nem felel. - Tudod, kik tették ezt és nem mondod el nekünk?
- Persze, hogy nem tudom! - kel ki magából. Végre. Ez az út kell. Ezen kell segítenem végig, hogy kiordíthassa, kitombolhassa ami fáj neki. Direkt nem hívom az árnyékban, a fa törzse mögött elrejtõzõ Kamanosukét, õ most ehhez nem lenne megfelelõ.
- Akkor csak fogod magad és belevágsz a világba? Megölsz mindenkit, mert Isanami meghalt?
- Mit kellene tennem? - Üvölt. Ez az, ez jó... ismerem ezt az elveszettséget, sokat jártam már a legmélyén jómagam is.
- Igazad van - sóhajtok fel lemondást tettetve. - Menj, legyél az, aminek pont õ nem akart látni soha. Egy szívtelen, lelketlen gyilkos, ölj meg nõt, akit õ felsegítene, gyereket, akinek õ cukorkát adna és öreget, akit õ hazatámogatna - rántom meg a vállam. - Ha ilyen akarsz lenni, ha el akarod õt árulni, hazudni az emlékének úgy, hogy többé nem kérhetsz semmiért bocsánatot akkor menj, tedd meg.
Magamnak is fáj ezeket kimondani. Az én szívem is szaggatták az ilyen szavak és Saizou csillogó szemében látom: neki is ugyanígy fáj, hiszen könnytõl csillog.
- Akkor mit tegyek? - kérdezi elkeseredetten.
- Kapaszkodj azokba, akik veled vannak. Akik melletted állnak. Keresd a támaszt ott, ahol eddig nem akartad észrevenni, mert nem minden áll úgy, ahogy te hitted hónapok óta, Saizou - mosolygok rá bátorítóan, hiszen engem néz.
- De... - Leintem.
- Nincs de. Mindenkinek abba kell kapaszkodnia, ami megadatott neki: barát, szerelem... bármi. Te mindkettõt kaptál, mégsem kapaszkodsz, inkább menekülsz a kötelékek elõl, mert szerinted ezzel jót teszel magadnak és másoknak. - Remélem, az is felfogja, akinek ezt üzenem... Rokurou... - Ha elfogadod a fájdalmat, az örömöt, a halált, a születést, az élet körforgását és nem menekülsz oda, ahol szerinted helyes értékek vannak, boldog leszel. - Megszorulnak a karjaim Rokurou teste körül, hogy biztos legyek benne, hogy eljutnak hozzá is a szavaim.
- Mire akarsz célozgatni? - kérdezi sokkal több élettel a tekintetében Saizou.
- Nem tudom - kuncogom. - Indulj el a fa felé, aztán minden kiderül - intem, mire gondolkodás nélkül megy, vakon bízva a szavamban. Nem szeretném, hogy mindig ilyen elkeseredett legyen, hogy ennyire belém kelljen kapaszkodnia, hiszen bajnokokat akarok nem gyerekeket. De ezt az egy tulajdonságát, ezt a szófogadást átörökölhetné a szürke mindennapokra is.
- Te mit keresel itt? - hallatszik a meghökkent hang.
- Hé, Saizou... - szólal meg Kamanosuke. - Gyere, igyunk sakét.
Nem látni sokat, csak azt, hogy együtt indulnak el.
Azt hiszem, ha meg nem is értettek igazán, de legalább elindultak valamerre. És náluk ez remek eredmény, tekintve hogy mindkettõ nehézfejû és csökönyös.

Mi viszont csendben ülünk ki tudja, meddig. Amikor az éjszaka kezd csípõssé válni, akkor állok fel, nem engedve el szép testõrömet.
- Waka, kérem, tegyen le - ellenkezik azonnal, de nem foglalkozom vele. A szobámba viszem, majd zárom és reteszelem az ajtót. Nem akarok váratlan vendégeket.
- Ma is velem alszol? - kérdezem. Nem parancsolom, ilyet sosem parancsolnék neki. De tudom hogy neki is rossz, amilyen ma vagyok. Akármennyire nem ismerné be soha egy kósza mosollyal sem, jobban szereti, ha gondtalan vagyok, ha nevetek, ha mosolyogva élvezem a nap melegét.
- Ahogy kívánja, waka - suttogja a választ és azt hiszem akaratlanul, de picit megszorítja a kimonómat. Aranyos... túlságosan is az.
- Akkor öltözz át, megvárlak, és kérlek, erõsíttesd meg az õrséget is - mosolygok rá halványan, és leteszem. Bólint, majd már ott sincs.
Én is felveszem az elõre kikészített yukatámat, majd lefekszem és várok rá.
Percekkel késõbb megjelenik, testét ugyanaz a fehér yukata takarja, ami este.  
A dolgok pontosan úgy alakulnak, ahogy tegnap este, kicsit talán kevésbé merev õ is, és én sem vagyok annyira izgatott. De amikor megérzem a nyakának finom bõrét a karomon, valahogy õsi erõvel csap le rám a vágy.
Fölé hajolok, kihúzva alóla a karom, mire õ a hátára fekszik és szinte hagyja, hogy teljesen fölé másszak. Nem szólok , õ sem, csak az ajkaira hajolok és lágyan kezdem kényeztetni édes nyelvét, táncoltatva az enyémmel. Imádom, ahogy remeg a csókomtól... egyszerûen észveszejtõ.
- Waka... - hajol el, de azonnal ajkai után kapok ismét. Belenyög a csókba, és érzem, ahogy a futont kezdi markolászni. Buta fiú... ezt a yukatámmal kellene csinálnod.

Most nem hajol el, hagyja, hogy érezzem ajkait az ajkaimon, ameddig akarom. Amikor én mozdulok, akkor nyitja ki eddig lehunyt szemeit és kérdõn pillant rám.
- Most nem menekülhetsz el - suttogom picit rekedtesen. - Ez nem az az este lesz, amikor csak úgy el hagylak szaladni - mosolygok rá, végigsimítva arcának lekötött felén. Nem teszek vele semmit... de ölelni, csókolni fogom... hm. Talán még kényeztetni is kissé. Akarom. Kell. És most én döntök: nem foghatja menekülõre, nem hagyom neki.

- Waka, tényleg ideje lenne... - Ahh, imádom ezt a szemtelen hangocskát. Pláne mikor picit már ideges, mint például most.
- Rokurou, nem bírok felkelni, segíts - nyöszörgöm megjátszva magam. Felsóhajt, de felkel és elém lépve a kezét nyújtja. Nekem sem kell több, már rántom is le magam mellé, õ pedig engedelmesen esik rám. Tudja ez a fiú mi kell nekem!
- Waka! - pirít rám, ahogy egy asszonytól várná az ember.
- Ugyan, ne legyél ilyen makacs, csak egy test melegére vágyom! Vagy ezt is megvonnád tõlem? Pont te? - kérdezem lebiggyesztett ajkakkal, mélyen a szemébe nézve.
- Ne játszadozzon, waka - szólít fel sokkal halkabban és visszafogottabban.
- Játszik itt valaki? - nyalom meg ajkaimat, picit benedvesítve, majd közelebb hajolok és elveszem, ami reggelente jár nekem.
Egy kis csók, nem veszek el többet tõle, így is gonosz dolog, tudom. Nem lenne szabad szórakoznom az érzéseivel, de ez nem szórakozás, csak mikor szeretnék tovább menni és a tudtára adni, hogy mennyire hasonlóan érzek, mint õ, akkor ugyanaz történik.
- Waka, kérem, öltözzön fel, addig hozok egy kis kizamit - suttogja, majd felpattan és kirohan.
Sóhajtva, mosolyogva nézek utána, végigsimítva ajkaimon.
Egyszer nem hagylak majd elmenekülni, Rokurou...

* * *

- Yukimura-sama - jelenik meg elõttem Sasuke, miközben a kertben ülünk Rokurou-val, élvezve a napsütést. Illetve én élvezem, neki meg barnulnia kellene, de sosem veszi éle azt a makacs kis kabátot.
- Mi történt? - kérdezem gondtalan hangon. Nekem nem lehetnek gondjaim, enyém a tíz legjobb harcos Japánban. Ha akarnám, velük még a hatalmat is átvehetném!
Jó, nyilván nem. De bízom bennük, és a gondokról is általában akkor értesülök, ha nem tudják megoldani, illetve utólag. Sosem rohannak hozzám mint kisgyerekek az apukájukhoz, hanem megoldják, amit tudnak.
- Saizou és Kamanosuke... - Ki sem mondja, már hallani is lehet Kamanosuke õrült üvöltését.
Nos, igen. Isanamit elküldtem a testvérével, Anával és Kakei-el egy kisebb küldetésre a szomszéd úrhoz, kicsit már feszélyezte a többieket. Hiába kedveljük mindannyian, ha néha nem szakítom szét õket, Kamanosuke elõbb-utóbb ténylegesen kárt tesz Isanamiban, azt pedig a Kushimitama miatt nem engedhetem meg.
- Már megint? - sóhajtok fel mosolyogva, majd felállok. - Rokurou, menjünk - mosolygok szépségemre, aki engedelmesen bólint és elindulunk a bejárat elõtti szabad tér felé, ahol egyébként edzeni is szoktak, de Kamanosuke hangjából ítélve végre elérte, hogy Saizou megküzdjön vele.

- Ez az! Igen, végre ez a tekintet... imádom - udvarol már a földön fekve Kamanosuke. Néha azt gondolom, ha használná a fejét másra is, mint súlynak, hogy el ne fújja a szél, akkor komolyabban hasznát vennénk, hiszen az ereje különleges és nagy. Parancsol az egyik õselemnek és ügyesen bánik a láncával és a kaszájával, de használhatatlan és megzabolázhatatlan.
- Most már elégedett vagy? - kérdezi Saizou morogva.
- Én mindenképp - kezdek tapsolni. Kamanosuke õrülten csillogó szemeit felém kapja, és valami meghatározhatatlan oknál fogva nekem ugrik. Rokurou elém lép és egy könnyed mozdulattal védi a támadást.
- Mit csinálsz? - kérdezi halálosan nyugodt hangon.
- Állj már el innen! - hisztizik Kamanosuke, mire Rokuro felsóhajt. Saizou mellénk lép, mire Kamanosuke persze nem adja fel. Már megszoktuk, hogy néha rászorul egy kis... nos. Nevelésre.

Rokurou nem felénk fordulva támad, de még így is kellemetlen mindkettõnk fülének, Kamanosuke pedig egyszerûen csak összeesik.
- Nos, akkor menjünk ebédelni - vetem fel az ötletet jókedvûen.
- Ojii-san, mikor küldöd már el ezt az õrültet? - kérdezi Saizou mellém lépve, de túl közel áll, én már tudom, Rokurou pedig édes, morgás-féle hanggal jelzi, hogy neki is feltûnt a dolog. Saizou sóhajt egyet, majd odébb lép. - Barmokkal vagyok körülvéve - suttogja idegesen.

 * * *

Épp az ebéd utáni kellemes pihenõmet töltöm. Mellettem Japán legszebb testõre, enyém a legszebb föld, és erõsek a harcosaim, mi bajom lehetne? Boldogan terülök el a szoba hûvösében.
- Waka, Kakei-sanéknak már reggel vissza kellett volna érniük - szólal meg Rokurou. Felé pillantok, és kicsit belefeledkezek. Nézem... csak nézem, õ is engem, de egyikünk sem szól pár pillanatig, mire észbe kapok és felülök.
- Igazad van, Rokurou. De ha baj lenne, már tudnánk róla, minden bizonnyal tovább marasztalják õket, mint vártuk - felelem bizakodva.
Végszóra kintrõl Saizou kiáltását hallani, aztán megjelenik Sasuke.
- Yukimura-sama, jöjjön azonnal!
Gondolkodás és késlekedés nélkül sietek ki, és a látvány... meghökkent.
 Isanami a földön fekszik, mellette testvére, Ana és Kakei is alig állnak a lábukon.
- Rajtunk ütöttek hazafelé jövet - szólal meg Kakei-san. - Miyoshi-san Isanamit akarta védeni, de végül... - Nem fejezi be. Azonnal Isanami mellé lépek.
- Még lélegzik. Azonnal orvost - szólítom fel embereimet.

* * *

- Hogy történhetett ez, Rokurou? - kérdezem suttogva. Nem felel. Egy szót sem szól, hiszen nincs mirõl, nincs miért.
Isanami elment. Szomorú, bosszantó dolog, a következményeket nézve különösen. A Kushimitama a szobámban, egy dobozban, Rokurou pedig nem mozdul mellõlem. - Nem aludnál ma velem? Csak egy kicsit... míg megoldást találok - nézek rá.
- Waka... - suttogja.
- Semmi nem fog történni, hozzád sem érek, csak az illatodat akarom érezni - kérem halkan.