|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| vicii | 2012. 03. 06. 19:27:14 | #19668 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Rennek)
Keservesen zokogok egy idegen srác karjaiban… ő pedig lassan, tétován magához ölel és megnyugtatóan a hátamat kezdi simogatni.
Olyan abszurd ez a helyzet… egy vadidegen karjaiban bőgök, ő pedig megértően ölelget. Sosem sírtam mások előtt… apám az egyetlen, aki képes könnyeket előcsalogatni a szememből… de jelenleg annyira elveszettnek érzem magam, hogy nem tudtam megállni…
Megborzongok, ahogy meleg kezek simulnak a hátamra, még pulóveremen keresztül is érzem kellemes melegét… közben a jeges téli szellő bekúszik a ruhám alá… most érzékelem csak igazán, mennyire hideg van… alig érzem a végtagjaimat…
- Van hová menned?- kérdi halkan, én pedig megrázom a fejem. Nem mehetek haza. Képtelen lennék haza menni. – Akkor eljössz hozzám. Ha itt maradsz, halálra fagy, és nem szeretném, ha ezért engem terhelne a felelősség.
- De… én…- pillantok fel rá bátortalanul. – Nem… nem is… ismersz.- mondom bizonytalanul. Ennek ellenére mégis segítene rajtam…? Hogy lehet ez? A gondolat, hogy valakit érdekel, élek-e vagy halok, furcsa melegséggel tölt el. De mégsem akarok kellemetlenséget okozni neki… - I… idegen… vagyok…
- A nevem Ren. Ren Ichihara.- mutatkozik be. – Most már ismersz.- mondja végül, majd feláll, engem pedig felhúz a földről. – Gyere!- mondja, miközben leveszi a kabátját és a vállamra teríti. Megszeppenten, teljesen ledöbbenten nézem, ahogy gyorsan felszed a földről egy szatyrot, gondolom elejtette, mikor visszarántott a korlát felett. – Nálam jó meleg van. Megmelegszel, eszel valamit, kialszod magad és majd meglátjuk, jó?- kérdi rám pillantva, én pedig lehajtom a fejem…
Nem érdemlem meg a kedvességét…
– Lay… Layton… Bourne…- susogom halkan, a hidegtől összekoccanó fogakkal. – Így hívnak…
Ren rám mosolyog, majd átöleli a vállam és megindul, engem is magával húzva. Közben a jeges szél arcomra fagyasztja könnyeimet…
Én… már semmit nem értek… ez… ez annyira abszurd…
Erőlködve visszafojtom hát a sírást. Ez csak egy álom… ez csak a halál utáni vágyálmom…
Kizárt, hogy valaki is törődjön velem… engem mindenki kerül… senkit sem érdeklek…
Miért pont egy vadidegennek esne meg rajtam a szíve…?
***
Nekem egy örökkévalóságnak tűnik a séta, amit együtt teszünk a hóviharban, némán. Ő nem kérdez semmit, én pedig hálás vagyok, amiért nem kezd el faggatni. Azt hiszem, képtelen lennék elmesélni neki bármit is… sőt, már csak az emlékektől újra marni kezdi a sírás a torkom…
Mikor kinyitja az ajtót és belépünk, a meleg szinte arcon csap, a bőröm pedig bizseregni kezd.
A hó, ami szinte betemetett minket utunk során villám sebességgel olvadni kezd. Ren leveszi a cipőjét, én pedig követem a példáját. Leveszi rólam a kabátot majd felakasztja száradni. Én közben körbe nézek.
És egyszerűen nem hiszek a szememnek…
Ez a hely… hatalmas… és tele van csillogó holmikkal…
Ekkora luxust csak a tévében láttam eddig. Valami hihetetlen… hatalmas plazmatévé, márkás bőrkanapé, az egész padlót borító puha, meleg perzsaszőnyeg… ez… ilyen egyszerűen nincs…
- Gyere!- int Ren, én pedig engedelmesen lépek elé, a sokktól eszembe sem jut akár tiltakozni. – Jobb, ha elmész fürdeni. Megrázol azokban az átfagyott ruhákban. Adok neked ruhát, amiben alhatsz.- mondja, én pedig rémülten pillantok körbe.
- Itt… itt aludjak?- kérdem döbbenten, valamiért az a furcsa gondolat jut eszembe, hogy ez a vakító luxuslakás be fog mocskolódni attól, hogy itt vagyok… - De… de én…- próbálok szabadkozni, ezt már tényleg nem engedhetem, nem okozhatok neki ennél több problémát…
- Ebben a hóviharban nem engedhetlek haza.- mondja ellent mondást nem tűrően. – Két méterre sem jutnál a bejárattól, ha most elengednélek. Itt senki sem fog bántani, nyugodj meg, jó? Most menj el fürdeni, mindjárt adok ruhát, meg törülközőt. Addig érezd magad otthon, nézz körül.- próbál biztatni, majd eltűnik az egyik szobában.
És otthagy engem egyedül ebben a hatalmas, pompázó térben…
Rémülten hátrálok az ajtó felé, megfordul a fejemben, hogy egyszerűen kiszökök és futok, ameddig csak a lábam bírja… a fagyhalál gondolata cseppet sem ijeszt meg, mégis…
Annyira kedves velem… nem okozhatok neki… csalódást…
Lehajtott fejjel kezdem bámulni a zoknimat. Ez a helyzet ijesztő… össze vagyok zavarodba… az érzelmek elemi erővel dúlnak bennem… az emlékek sikoltva kapaszkodnak fel elmém legsötétebb bugyraiból… mégis a tény, hogy ez a fiú kedves velem, valahogy minden rosszat távol tart egy kicsit…
Mikor Ren újra megjelenik, egyenesen hozzám lép, majd ragad és húzni kezd, én pedig erőtlenül követem. A fürdőszobába érünk, ahol újabb sokk ér: márványból készült fürdőkád, aranyozott csapokkal, ezüstözött polcok… ez már tényleg sok nekem…
A ruhákat és a törülközőt a mosógép tetejére teszi, majd hozzám fordul és megint rám mosolyog.
- Nyugodtan dobd a ruháidat a szennyesbe. Majd kimosom őket az enyémekkel. Amíg fürdesz, csinálok vacsorát. És ha bármi kell, kiabálj, jó?
- Köszönöm…- suttogom halkan, lesütött szemekkel. Fogalmam sincs, hogy tudnám ezt a rengeteg kedvességet meghálálni… valószínűleg sehogy. – Én… köszönöm…
- Semmiség. Most magadra hagylak.- mondja, majd távozik, majd mikor becsukódik mögötte az ajtó, egyszerűen a földre csúszom… remegve karolom át magam és hagyom, hogy az eddig visszatartott könnyek újra a felszínre törjenek…
Hangtalanul sírok…
Nem értem… nem értem, miért foglalkozik velem… ez… még sosem törődött velem senki…
Végül, pár perc múlva remegve állok fel ismét, majd leveszem a ruháimat, beleteszem őket a szennyestartóba és beállok a zuhanykabinba. Még ez is hatalmas és elegáns… félek megérinteni is, nemhogy használni…
De végül csak megnyitom a vizet, és ahogy a forró folyadék a bőrömhöz ér, reszketegen felsóhajtok…
Persze hátamon a még friss sebeket maróan égetni kezdi, de nem törődök vele. A fájdalom megszokott az életemben, megtanultam hangtalanul elviselni…
Így hát csak némán lezuhanyozom, közben pedig élvezem, hogy végtagjaim lassan átmelegednek… majd kilépek a zuhany alól, óvatosan megszárítkozom és végigtekintek magamon…
A régi sebhelyek halvány forradásokként tarkítják a testem, a legújabbak pedig még mindig élénken virítanak… a hátamat már meg sem nézem, félek, hogy rosszabb lenne, mint amire számítok…
Ez hosszú pillanatig elnézem a csuklóimon a durva hegeket, a vágások nyomait… ez három éve történt… az nap apám ugyanilyen részeg volt. Ugyanígy megvert. Aztán közölte, hogy elrontottam az életét… hogy ha nem születtem volna meg, ő és anya még mindig boldog lenne… hogy miattam kezdett inni… hogy anya miattam drogozik… aznap éjszaka bezárkóztam a fürdőbe és felvágtam az ereimet, de a vágások nem sikerültek elég mélyre… elájultam ugyan, de apa rám törte az ajtót, anya meg kihívta a mentőket.
Minden könnyebb lenne, ha akkor hagynak meghalni…
Végül felöltözök, szerencsére Ren hosszú ujjú felsőt hozott nekem. Bár így is nehéz lesz elrejtenem előle a sebeket…
Bizonytalanuk kimegyek hát, és az illatokat követve a konyhában lyukadok. Nahát, még főzni is tud…
Lépteim hangjára viszont megfordul, én pedig szégyenkezve sütöm le a szemeimet, kezeimet pedig a hátam mögé rejtem. Ez a srác túl kedves, nem akarom ennél is jobban leterhelni a fájdalmaimmal…
- Marharagu lesz.- mosolyog rám. – Szereted?
- Igen, de… de nem kell miattam fáradnod…- suttogom bátortalanul. – Én… nem érdemlem meg.
- Hülyeség.- nevet fel, én pedig megszeppenten pillantok fel rá. – És amúgy is, sokkal jobb társaságban enni, mint egyedül.
- Egyedül élsz itt?- kérdem döbbenten. Egy ilyen fiatal srác egy ekkora házban…?
- Igen. Csak néhány napja jöttem ide Tokióból, hogy itt tanulhassak a Jeffersonban. A szüleim Tokióban maradtak, mert nagyon elfoglaltak. De el tudom látni magam, nagyon önálló vagyok.- meséli, nekem pedig izgatottan kezd dobogni a szívem. A Jefferson? Ezek szerint abba a suliba fog járni, amelyikbe én is…?
- Én… én is ott tanulok. A Jeffersonban.- mondom halkan, mire széles mosoly terül szét az arcán.
- Hányadikba jársz?- kérdi izgatottan.
- Harmadikba.
- Akkor lehet, hogy osztálytársak is lehetünk.- mondja, én pedig megszeppenten nézek rá. – Én is a harmadikba fogok járni holnaputántól. És örülök, hogy már lesz valaki, akit ismerek.- mondja, én pedig teljesen letaglózok. Hogy… hogy lesz valaki, akit ismer? Arra gondol, hogy… beszélgetünk majd…? Vagy… vagy mellettem akar majd ülni…?
De hisz… mióta az eszemet tudom, engem mindenki kerül…
- Az… az nagyon jó lenne…- mondom bátortalanul, majd félénken felpillantok rá és nagyon halványan elmosolyodom. Ez a legtöbb, amit ebben az állapotban ki tudok hozni magamból…
De úgy tűnik, mintha mosolyom láttán kicsit megkönnyebbülne.
- Segíthetek valamiben?- kérdem bizonytalanul, ő pedig mosolyogva bólint, majd az egyik felső polcra mutat.
- Teríts meg légy szíves. A tányérokat ott találod, az evőeszközöket meg a fiókban.- tájékoztat, én pedig bólintva látok neki, hogy végre hasznossá tegyem magam. Ez kell most nekem… hogy valami elvonja a figyelmemet. Hogy valamit csinálhassak.
Gyakorlottan megterítek, a minél nagyobb precizitásra törekedve, de közben érzem, ahogy figyel, és ettől zavarban vagyok…
Nagyon rendes, amiért nem faggat, de biztos vagyok benne, hogy már kíváncsi.
Mégis… félek elmondani neki.
Vajon… kevesebb tart attól, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni…?
Ám gondolataimat furcsa érzés szakítva félbe.
Ijedten pillantok le, valami csiklandozza a lábamat. És ekkor egy cicát fedezek fel, aki dorombolva törleszkedik nekem.
- Ő itt Gombolyag, a cicám.- mutatja be a kis szőrpamacsot, én pedig leguggolok az édes kis jószághoz és megsimítom a bundáját. Felnyávog, majd kis fejecskéjét a tenyeremnek nyomja, hízelegni kezd. Elmosolyodom.
- Nagyon aranyos…- mondom halkan, majd gyorsan befejezem a terítést, végül lehuppanok a földre. Itt is szőnyeg van, ezért nem aggaszt a megfázás lehetősége. A cica rögtön az ölembe mászik, én pedig simogatni kezdem.
Lassan megnyugszom…
Ren közben tálal, én pedig a szemem sarkából végigmérem.
Talán csak egy kicsit magasabb nálam, az alkatunk hasonlít, ő is elég vékony, bár talán nem annyira, mint én. A haja egészen furcsa, rövid és kócos. A színe pedig… a fehér és a halványlila keveréke, egészen különleges.
A szemei sötétszürkék, és mintha… valamiért bizalmatlanságot árasztana… egész furcsa…
Az arca pedig… szép. Nagyon jóképű…
Majd mikor rám pillant, elszégyellve magam lesütöm a szemeimet. Rajta kapott, hogy bámulom…
- Gyere enni.- mondja végül, én pedig bólintva teszem le a cicát majd ülök a helyemre.
- Jó étvágyat…- súgom halkan.
- Jó étvágyat.- mondja ő is, majd enni kezdünk.
- Nahát… ez igazán finoman. Nagyon jól főzöl.- dicsérem meg, keveseket ismerek, akik ilyen fiatalon ennyire ügyesek lennének a konyhában.
- Köszönöm.
Mohón kezdek enni, a hideg és a sírás teljesen kiszívta az erőmet… rövid időn belül eltakarítom az étel nagy részét, ám ekkor Gombolyag az asztal lábánál nyávogni kezd, én pedig bizonytalanul pillantok Ren felé.
- Esetleg… adhatnék neki is?- kérdem halkan.
- Csak nyugodtan.- mondja mosolyogva, és figyelmesen szemléli, ahogy egy húsdarabot a cicának nyújtok, aki mohón enni kezdi azt.
Ám a nyújtózkodástól a fölsőm ujja felcsúszik, a sebhelyek pedig előtűnnek. Én pedig ijedten rántom magamhoz a kezem, majd szégyenkezve takargatni kezdem. Ren csal bátorítóan rám mosolyog, majd felém nyúl, és biztatóan a vállamra teszi a kezét.
- Semmi gond. Előttem igazán nem kell szégyellned magad, rendben? Nincsenek előítéleteim, szóval nyugodj meg.- biztat, én pedig lehajtott fejjel biccentek.
- Köszönöm… ez sokat jelent…- súgom, majd ajkaimba harapok… el kellene mondanom neki… meg kellene mutatnom a sérüléseket a hátamon… a sebek eléggé égnek, és félek, hogy el fognak fertőződni, mert egyedül nem tudom fertőtleníteni őket… otthon anya szokott megszánni, ő szokta lekezelni őket, itt viszont egyedül vagyunk… csak ő és én…
- Szeretnél mondani valamit?- kérdi érdeklődve, bizonyára észrevette, hogy némán tépelődök magamban. – Csak bátran, nekem bármit elmondhatsz.- biztat, én pedig bólintok. Végül nagy levegőt veszek.
- Szóval… szeretném… a segítségedet kérni.- suttogom halkan, mire csak felvonja a szemöldökét. – Van néhány seb… a hátamon, és… le kellene fertőtleníteni…- bököm ki végül, végig a tőle kapott felsőt markolászva.
- Miért nem ezzel kezdted? Hozom az elsősegély készletet és máris nekilátunk.- mondja kicsit megrovóan, majd felpattan és sietve eltűnik. Én a széken várom.
Majd mikor újra megjelenik, kézen fog és a nappaliba húz, majd leültet a kanapéra.
- Hadd lássam.- mondja, én pedig bátortalanul bólintok, majd tétován nekilátok lehúzni a tőle kapott felsőt…
Majd mikor a szeme elé terül a látvány, döbbenten mered rám.
Égni kezdenek a szemeim.
- Ez…- próbál mondani valamit, de érezhetően nem jut szóhoz. – Ki tette ezt veled?- kérdi végül, majd sietve letekeri a fertőtlenítő spray kupakját.
Nyelek egyet.
- Az… az…- próbálom kinyögni, de nem megy. – Az apám.- mondom végül.
Nem válaszol.
- Ez csípni fog.- mondja végül, én pedig bólintok, tudom jól. Bizonyára a régi sebhelyeket is észre vette már az újak mellett…
Rám fújja a fertőtlenítő oldatot, én pedig megremegek, de nem adok ki hangot, megszoktam már. A sebek égnek, de tudom, hogy jobb lesz így…
- Nem gondolkodtál rajta, hogy feljelentsd?- kérdi halkan.
- Félek…- súgom. – Egyszer régen azt mondta… hogy ha bárkinek is szólni merek, pokollá teszi az életem… én… rettegek tőle…
- Próbáltam már elszökni, de utánam jött és visszahurcolt… szóltam már az egyik tanáromnak, de elkapta és megfenyegette, a tanár pedig felmondott és azóta nem is láttam… anyámat meg nem érdekli… rokonom nincsen, akihez fordulhatnék… azzal meg mit érek el, ha bedugnak egy árvaházba…?- mondom végül, akaratlanul is felbukik belőlem a rengeteg dolog, ami eddig a lelkemet nyomta. Aztán észbe kapok.
- Bocsánat, én… nem tudom, mi ütött belém… csak… jó volt végre elmondani valakinek… sajnálom, nem akarok gondot okozni…- szabadkozom…
|
| Andro | 2012. 03. 05. 12:33:46 | #19631 |
Karakter: Ichihara Ren
Megjegyzés: (Laytonnak)
Micsoda hóvihar van. Pedig csak Gombolyagnak jöttem ki kaját venni, de így is elkapott az ítéletidő. Tehát ez New York, vagy inkább egy new york-i hóvihar, amivel most van szerencsém szembesülni. Az eladó is mondta, hogy siessek hazafelé, mert csonttá fogok fagyni, de szerencsére alig húsz percre lakom innen. De ebben a viharban meglesz az egy óra is, mire hazakecmergek. Alig pár napja vagyok itt New Yorkban, és nem akarom Gombolyagot sokáig magára hagyni. Kész csoda, hogy anyáék hagyták, hogy elhozzam magammal. Az is csoda, hogy beleegyeztek, hogy itt járjak suliba. De végül beadták a derekukat, hogy Amerikába jöhessek, mégpedig egyedül. Végülis, nagyfiú vagyok már, megállok a saját lábamon.
Elindulok hazafelé. Még a vastag kabátom és az alatta levő pulcsin keresztül is érzem a vad, hideg, tomboló szelet. A hó elemi erővel vágódik az arcomnak, alig látok valamit. Mindenki siet haza, jobban teszem, ha én ezt teszem. A hídon megyek át, ami közel van a lakásomhoz. Ekkor észreveszek valamit. Egy alak az, innen nem tudom kivenni, hogy fiú-e, vagy lány, gyerek, vagy felnőtt-e. De le akar ugrani. Rohanni kezdek. Nem szabad ezt tennie. Ez nem helyes! Az életet nem szabad elpocsékolni. Meg sem fordul a fejemben, hogy hagynom kéne, nem kéne beleavatkoznom mások életébe vagy halálába. Ösztönösen ugrom oda, és ragadom meg mindkét kezemmel a derekát. A szatyor valahová leesik, nem is hallom a fütyülő szél miatt, hogy hová. Ahogy megragadom az alakot, érzem, hogy megremeg. Mintha megijedt volna. Na, de ki ne ijedne meg, ha hirtelen hátulról átölelik.
– Ne! Hagyj! Engedj el! – mondja kétségbeeesve. Egy fiú, a hangja alapján velem egyidős lehet. Szabadulni akar, de erősen tartom. Nincs rajta kabát sem, csak egy pulcsi, de az sem lehet túl meleg.
– Hülye! Nem engedhetem, hogy leugorj! – ordítom a fülébe, majd visszarántom a korláton át, így mindketten a hóban landolunk hanyatt. Még mindig tartom, de ő megfordul.
– Mindent elrontottál! Miért avatkozol bele mások életébe?! – a hangja elkeseredett, és könnyek folynak végig az arcán.
– Az öngyilkosság nem megoldás! – mondom keményen. Mindig van más út is, akármilyen is a helyzet. Ám ő megrázza a fejét.
– Tévedsz… már nincs más megoldás… - suttogja, majd megmarkolja a kabátom, és a fejét a mellkasomra hajtva kezd el zokogni.
Nem tudom, mit tehetnék. Olyan kétségbeesetten zokog ez a gyerek. Apró, vékony termetű, a haja félhosszú, gesztenyebarna. Nem visel mast, csak egy sötét színű, nem is túl meleg pulcsit. Most mit csináljak? Nem hagyhatom itt, halálra fagyna. Végül tétován magamhoz ölelem, és lassan simogatni kezdem a hátát. Megremeg, nem tudom, a hidegtől-e, vagy attól, hogy hozzáértem, de amikor felnéz, látom, hogy gyönyörű arca falfehér.
– Van hová menned? – kérdem, mire a fejét rázza. – Akkor eljössz hozzám. Ha itt maradsz, halálra fagysz, és nem szeretném, ha ezért engem terhelne a felelősség.
– De… én… - nyögi tétován. – Nem… nem is… ismersz – mondja, és a fogai összekoccannak. – I… idegen… vagyok…
– A nevem Ren. Ren Ichihara – mutatkozom be. – Most már ismersz – állunk fel végül. – Gyere! – veszem le a kabátom, és adom rá, közben megkeresem a szatyrom. – Nálam jó meleg van. Megmelegszel, eszel valamit, kialszod magad, és majd meglátjuk, jó?
– Lay… Layton… Bourne… - suttogja. – Így hívnak…
Mosolyogva bólintok, majd lassan átölelem a vállát, és elindulunk hazafelé. Egy szót sem szólunk. Látom, hogy fél, kétségbe van esve, de nem kérdezek semmit. Nem az én dolgom, nem ismerjük egymást. De mégsem hagyhattam ott meghalni. Valami azt súgja, nagyon fájhat neki valami ott belül.
~*~
Végül jó húsz perc alatt érünk a lakásomhoz, ami egy elég nagy luxusházban van a tetőtéren. Amikor belépünk, egyből megcsap a meleg, és érzem, hogy a cipőmről olvadni kezd a hó. Gyorsan le is veszem, és Layton is ezt teszi. Leveszem róla a kabátot, majd kiakasztom száradni. Layton szeme-szája tátva marad, ahogy végignéz a nappalin. Na igen, ez egy luxuslakás, telik rá. Plazmatévé, puha, vastag szőnyegek, a legjobb minőségű bútorok.
– Gyere! – mondom. – Jobb, ha elmész fürdeni. Megfázol azokban az átfagyott ruhákban. Adok neked ruhát, amiben alhatsz.
– Itt… itt aludjak? – kérdi rémülten. – De… de én...
– Ebben a hóviharban nem engedhetlek haza – rázom meg a fejem komolyan. – Két méterre sem jutnál a bejárattól, ha most elengednélek. Itt senki sem fog bántani, nyugodj meg, jó? Most menj el fürdeni, mindjárt adok ruhát, meg törülközőt. Addig érezd magad otthon, nézz körül – mosolygok rá barátságosan, majd a hálóba megyek.
Gombolyag már nagyon vár rám, nekem dörgölőzik, mire megsimogatom, majd lerakom a szatyrot az asztalra, és nekilátok ruhát keresni. Találok is egy hosszú ujjú, sötétkék színű felsőt, és egy hasonló színű nadrágot. Ezek jók lesznek neki. Meg fehér zoknit, alsót, és előveszek egy törülközőt is. Aztán visszamegyek a nappaliba.
Layton az egyik falnál áll, mint aki nem mer beljebb jönni. Odamegyek hozzá, majd szépen karon fogva húzom magam után a fürdőbe. Olyan kétségbeesett arcot vág, mintha minimum kivégzésre vinném. Nem tudom, mitől van így bepánikolva. Bár talán, fél az idegenektől. Amikor bemegyünk, a mosógép tetejére teszem a cuccokat.
– Nyugodtan dobd a ruháidat a szennyesbe – mosolygok rá. – Majd kimosom őket az enyémekkel. Amíg fürdesz, csinálok vacsorát. És ha bármi kell, kiabálj, jó?
– Köszönöm... – suttogja halkan. – Én... köszönöm...
– Semmiség – rázom a fejem. – Most magadra hagylak – azzal távozom.
A konyhába megyek, közben először a hálóba, hogy átöltözzek, kihozzam a kaját, és megetessem Gombolyagot, aki már méltatlankodva nyávog, mert nem kapott még enni. Azonnal enni kezd, amint a tálkájába teszem a kaját. Hogy lehettem olyan feledékeny, hogy nem jutott eszembe már reggel kaját venni neki. De akkor nem mentem volna át most a hídon, és nem mentettem volna meg Laytont. Van valami ebben a fiúban, ami arra késztet, hogy megvédjem. Úgy néz ki, mint akit nagyon nagy fájdalom ért, és nem tud vele mit kezdeni. De nem fogom faggatni. Az nem az én reszortom.
Nekilátok főzni. Marharagut készítek, az gyorsan megvan, és tápláló, meleg étel. Szeretem az amerikai ételeket, meg úgy általában a nyugati kajákat annak ellenére, hogy japán vagyok. Még jó hogy Chinatsu megtanított főzni, így nem kell kaját rendelnem, vagy másra bíznom a főzést. Boldogan főzőcskézek, és már majdnem kész vagyok, amikor nyílik a fürdő ajtaja. Tétova lépteket hallok, és mikor megfordulok, Laytont pillantom meg az ajtóban állni. Az arca falfehér, mint aki halálra van rémülve. A ruha pont jó rá, de látom, hogy a kezeit nagyon takargatja. Nem kérdezek rá, ha akarja, elmondja.
– Marharagu lesz – mondom mosolyogva. – Szereted?
– Igen, de… de nem kell miattam fáradnod… - suttogja halkan. – Én... nem érdemlem meg.
– Hülyeség – nevetek halkan. – És amúgyis, sokkal jobb társaságban enni, mint egyedül.
– Egyedül élsz itt? – kérdi döbbenten.
– Igen – mondom. – Csak néhány napja jöttem ide Tokióból, hogy itt tanulhassak a Jeffersonban. A szüleim Tokióban maradtak, mert nagyon elfoglaltak. De el tudom látni magam, nagyon önálló vagyok.
– Én... én is ott tanulok. A Jeffersonban – mondja halkan Layton, mire felderül az arcom.
– Hányadikba jársz? – kérdem.
– Harmadikba.
– Akkor lehet, hogy osztálytársak is lehetünk – bólintok. – Én is a harmadikba fogok járni holnaputántól. És örülök, hogy már lesz valaki, akit ismerek.
Layton döbbenten néz rám. Olyan, mint akinek nincsenek barátai, vagy nem is tudom. De én mindenesetre örülök, hogy lesz valaki, akinek legalább a nevét tudom, és nem leszek tök egyedül a sok idegen diák között.
|
| vicii | 2012. 03. 04. 18:20:09 | #19616 |
Karakter: Layton Bourne
Megjegyzés: (Andronak kezdés)
Az életem… egy katasztrófa…
Mikor este hazatámolygok, anya nincs otthon. Gondolom, a bárban táncol…
Kihaltnak tűnik a ház, ezért hangtalanul megpróbálok beosonni a szobámba.
Apa hangosan horkol a tévé előtt, körülötte üres sörösüvegek… megint felöntött a garatra.
Átosonok a nappalin, de nincs szerencsém, belerúgok az egyik üvegbe, ami hangos koccanással gurul arrébb… a fenébe.
Ijedten pillantok a kanapé felé. Apa felhorkant, aztán magában motyogni kezd valamit. Felébredt… nee…
Berohanok a szobámba aztán magamra zárom az ajtót.
- Layton? Layton te vagy az?- hallom meg rekedt hangját. Csörömpölés, gondolom feltápászkodott a székből. Én lerakom a gitáromat a szobám sarkába. – Legalább válaszolj de mocskos semmirekellő, ha kérdezlek!- ordítja el magát, én pedig nyelek egyet.
- Ne haragudj apa… én vagyok az, most értem haza.- válaszolom hangosan, mire morgást hallok. Aztán kicsapódik a szobám ajtaja, ő pedig az ajtófélfának támaszkodva, homályos tekintettel néz rám.
Ijedten hátra lépek.
- Te mihaszna átok fattyú, megint valahol az utcán basztad a rezet ahelyett, hogy itthon segítettél volna anyádnak?! Tudod, hogy egész éjszaka abba a kibaszott bárban táncol, de te ahelyett, hogy segítenél, odakint bóklászol!- ordít rám, majd közelebb támolyog és megpróbál lekeverni egy pofont, de elhajolok előle. Ez persze még jobban felidegesíti. – Az anyád picsáját, de kis szarjankó! Kidolgozzuk a belünket is csak azért, hogy abba a kurva iskolába járhatsz, te meg így hálálod meg?! Na, megállj csak, majd adok én neked, te kis gennyláda!- hörgi, majd belemarkol a hajamba. Fájdalmasan felszisszenek. Megpróbálom lefejti magamról a kezeit, de túl erős a szorítása.
Nekilát kivonszolni a nappaliba.
- Engedj el! Nem hallod, engedj el te szemét!- üvöltöm kétségbeesetten. Tiltakoznék, de sokkal erősebb nálam. Lábbal arrébb löki a fotelt, majd a földre taszít. Nagyot csattanva terülök el a szőnyegen, de megmozdulni sincs időm, a hátamra lépve tart a talajon.
- Kuss legyen, mihaszna kölke! Majd megtanítalak én, hogy beszélj az apáddal!- ordítja, miközben az övét húzza ki a nadrágjából. Könnybe lábad a szemem.
- Hagyj békén te seggfej!
- Fogd be a szád!
Letépi rólam a pólómat, majd kegyetlenül a hátamra csap a vastag bőrszíjjal. Felsikoltok a fájdalomtól.
Négykézlábon menekülnék, de nem engedi, bokámnál fogva visszahúz és folytatja. A bőröm és a nadrágszíj csattanásától visszhangzik a szoba. Könnyeim tehetetlenül folynak végig az arcomon…
Érzem, ahogy vérem is kiserken a szíj nyomán…
Úgy 10 perc múltán abbahagyja a verést, majd elégedetten horkant egyet.
Összegubózva próbálom túltenni magam a fájdalmon…
Részeges mámorában morog még valamit, aztán kitántorog a konyhába… én pedig lassan felállok, és bevonszolom magam a fürdőbe. Magamra zárom az ajtót.
A francba… kurva élet… gyakorlatilag lenyúzta a bőrt a hátamról…
Megszemlélem magam a tükörben… a hátam tiszta vér, vörös csíkok éktelenkednek a régi sebhelyek mellett…
Levetkőzök, aztán beállok a zuhany alá és megnyitom a hidegvizet…
Felszisszenek, ahogy a friss sebeket marni kezdi a víz…
Elég volt… nem bírom tovább…
Hagyom, hogy a hideg vízcseppek lemossák forró könnyeimet…
***
A csípős, téli széltől az arcom kipirult, a szemeim pedig könnyeznek.
Feladom. Nem tudom tovább elviselni.
A hó nagy pelyhekben hullik alá, szinte mindent elfed… a táj hófehér… emberek alig járnak most kint az utcán.
Nem akarok több fájdalmat…
A hideg borzongatóan kúszik be a tagjaimba. Remeg minden tagom.
Lepillantok a mélybe. Alattam a folyó hömpölyögve sodorja magával a hatalmas, összetöredezett jégtáblákat, melyek egymáshoz koccanva morzsolódnak tovább…
Nyelek egyet, majd közelebb lépek a híd széléhez és elgémberedett, csupasz ujjaimmal megmarkolom a hideg korlátot.
Körbe pillantok. A táj majdnem kihalt, csak néhány didergő alak siet a hóviharban…
Lassan átbújok a korlát alatt, majd nagy levegőt veszek és lehunyom a szemeimet.
Túl gyenge vagyok… nem vagyok elég bátor, hogy szembe nézzek az élettel…
Elengedem a korlátot…
Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézek a dühöngő folyóval…
Aztán két erős kéz ránt vissza.
Megrémülök.
- Ne! Hagyj! Engedj el!- próbálnám kétségbeesetten ellökni magamtól, de nem megy, túl erősen szorít.
- Hülye! Nem engedhetem, hogy leugorj!- ordítja a fülembe, majd tiltakozásom ellenére visszaránt a hídra, át a korlát felett. Hanyatt esünk a hóba, de ő továbbra is szorít magához.
- Mindent elrontottál! Miért avatkozol bele mások életébe?!- kérdem elkeseredetten, könnyeim pedig folyni kezdenek…
Ne… végre komolyabban sikerült magam rávennem… megszűnt volna minden fájdalom… nem kellett volna tovább szenvednem…
- Az öngyilkosság nem megoldás!- mondja keményen, de csak megrázom a fejem…
- Tévedsz… már nincs más megoldás…- suttogom, majd felé fordulok, megmarkolom a kabátját, arcomat a mellkasába temetem és elkeseredetten zokogni kezdek…
|
|
