|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2012. 08. 09. 17:38:39 | #22787 |
Karakter: Shiroi Kaoru
Megjegyzés: (rajongómnak) VÉGE!
Bocsi, nem megy. T_T
|
| Kaira | 2012. 07. 02. 13:06:48 | #21868 |
Karakter: Yuu Takashima
Megjegyzés: Kaoru-senpainak
Határozott éllel megütött kijelentésem úgy tűnik, süket fülekre talál nála. S ami talán a legrosszabb az egészben, hogy szinte várom mikor nevet fel, a számára gyerekesnek tűnő viselkedésemen.
- … Tudsz egyáltalán bármilyen hangszeren játszani? – veti oda szinte falváról a kérdést, amivel akaratlanul is, de támadásba lendít.
- Tudok – mondom, miközben az asztal takarása alatt ökölbe szorul a kezem. Még is, hogy képzeli…? Az egy dolog, hogy gyereknek néz, bocsássatok meg az ő személyes, jövőbeli prostijának, aki majd dalolva rakja szét neki a lábait a méregdrága selyem ágyneműjén; de hogy egy mezei kis tudatlannak néz a zene terén, már több mint sok.
– Gitározom. Vegyen be, vagy nem kap meg! – Haragomat lenyelve dacosan irányítom felé a szavakat, mire gúnyos pillantás a jussom.
- Szóval azt hiszed, hogy simán beveszlek, és majd elgitározgatsz ott… Azt hiszed, ennyiből áll az egész, igaz, kölyök? – hajol felém.
– Azt hiszed, minden csak pompa és ragyogás. Hát hadd mondjak neked valamit. Kegyetlenül sok munkánk fekszik az albumokban, a képekben, a koncertekben, a dalokban.
Mit gondolsz, talán az én életem túl könnyű volt? Mint a mesében? Hogy én vagyok az aranykalitkában elzárt drága kelmével ellátott kismadár, aki elvesztette szárnyait? A szavak szinte széttépnek belülről, annyira az arcába akarom üvölteni az igazságtalan vádaskodását, oktatását, azt hogy kölyökként kezel, de csendben szó nélkül tűrőm, ahogy tovább oszt.
- Kegyetlenül sok és kemény munka volt eljutni addig, ahol most tartunk. Nem hiszem, hogy bírni fogod a napi tizennégy-tizenhat óra munkát, ami leginkább gyakorlásból, ide-oda rohangálásból, fotózásból, és az embereknek való megfelelésből áll. Nem nézem ki belőled az ilyesmit.
- Puhánynak tart?! Nem félek! Bírni fogom!
- Nem fogod.
Hogy az a… Most már aztán…
– Nem a mi bandánkban, ahol legfeljebb csak lótifuti lehetnél. Viszont, ajánlhatok egy másik bandát, akik éppen gitárost keresnek.
Szóval egy másik banda mi?!
- De nekem nem kell másik banda! – Jelentem ki, talán túl hangosan is, mire a kettővel arrébb lévő asztalok felől nem tetszően felénk néznek. – Nekem a maga bandája kell! - veszem lejjebb a hangerőt, most világoskék színben tündöklő szemébe nézve.
- Ha jól hallottam, a felfedezettem akarsz lenni – mondja nyugodtan. – Azt akarod, hogy úgy kezeljelek, igaz? – Aprót bólintok. – Ez is egy lehetőség. Holnap délután ötre gyere a stúdióba, megadom a címet. – Lefirkantva a címet hívja a pincért, fizet, majd el is hagyja az éttermet, de egy „Légy pontos!” és egy röpke „Viszlát” után már távozik is.
Megbabonázva nézem a kezembe tartott apró fecnit és szinte kibűvölöm a rajta lévő betűket, amik a holnapi találkozó helyszínét rejtik… Kicsit sem csodálkozom nagyot azon, hogy az ország egyik legnagyobb és legbefolyásosabb vállalat neve szerepel rajta. De ugye a legjobb zenekaroknak a legjobb kiadó jár.
Végül a papírt összehajtva nadrágom zsebébe süllyesztem jó mélyre, hogy még véletlenül se vesszem el, majd erőt vége magamon hazafelé veszem az irányt. Bár későre jár már, s az utcákon egyre több fiatal tűnik fel, még sem intek le egyetlen egy taxist sem. Most szükségem van egy kis magányra, egy kis sétára, hogy kellőképpen kitudjam szellőztetni a fejem. Mert ugyanis, halványlila gőzöm sincs most, mégis mit fogok tenni… Egy biztos, a találkozóra mindenképp elmegyek. De aztán…
Mire hazaérek már bőven az estében járunk. A ház kihalt ürességgel fogad, ami fanyar mosolyt csal az arcomra. Miért is lepődök meg ezen? – veszem szobám felé az irányt.
Pedig néha tényleg jó lenne elbeszélgetni valakivel… Mindenről – zuhanok az ágyba s már arra sincs erőm, hogy a paplant magamra kanyarítsam.
****~~~****
Másnap, ami talán túl gyorsan is jött el már a kiadó előcsarnokában állok, miközben növekvő ingerrel próbálom megértetni az egyik őrrel, hogy nem, szerény személyem nem egy túlbuzgó kis fan, hanem maga a Kaoru senpai hívta ide. Persze beszélhetek én a falnak is, azzal talán, még többet is elérek.
Végül nagy munka árán még is beszállhatok az ezüst kis kalitkába, hogy a megfelelő emeletre vitetve magam végül maga a Bloody Valentine próbatermében találjam magam. Hát, ennyire még egyszer sem éreztem közel magam a srácokhoz. Sőt… Kicsit fura őket a megannyi sötét kiegészítő nélkül látni. Amolyan megdöbbentő rájönni, hogy jé, ők is emberek…
- Yuu, ő itt Satoya-senpai, a Black Rose énekese és egyik gitárosa – lép mellém Kaoru, ahogy magyarázni kezd. - Satoya, ő a kölyök.
Már megint ez a kölyközés. Mikor áll le vele?!
- És hallhatnám, mit is tud? – kérdi unottan. – Csinosnak csinoska, de vajon tud-e gitározni?
Már ez az alak is kezdi… Remek – megy fel bennem egyre jobban és jobban az a bizonyos pumpa.
- Erre én is kíváncsi vagyok, senpai. - Veszi át a szót ismét Kaoru. – Nos, kicsi Yuu, mutasd meg, mit tudsz – mondja komolyan.
- Nem vagyok kicsi! – szinte szótagolom már a szavakat annyira irritál a viselkedésük, de eleget téve a kérésnek óvatosan nyúlok a tokhoz, majd féltő még is határozott mozdulatokkal veszem ki és szúrom az erősítőbe a gitáromat, majd a pengetőt megfogva párat pengetek, végül egy, a saját magam által írt számba kezdek bele.
Annyira jól esik… Szinte érzem, ahogy az előbbi bennem felhalmozódó harag kiúszik a testemből. Újra szabadnak érzem magam, újra bízni tudok. Nincs Kaoru, nincs alku, nincs Tora, nincsenek megválaszolatlan kérdések… Egyszerűen szárnyalok, ahogy egyre inkább beleélem magam a játszásba. De Kaorunak bezzeg ezt a röpke csodát is tönkre kell tennie, ahogy leállít.
- Nos, milyen voltam? Elég jó egy bandába?
Nem győzöm megállni, hogy kérdésembe ne csempézzek pár cinikus éllel megütött hangot.
- Kiváló – mondja Satoya nevű fickó. Csak kicsit kapok hidegrázást a tekintetétől. – Kaoru előre megmondta, hogy nem fog bevenni, de nekem szükségem lenne a bandában egy ilyen tehetségre, mint te. Mit mondasz? – kérdi.
- Yuu…- veszi el tőlem az alkalmat Kaoru mielőtt esélyem lenne megszólalni.
- Ne feledd, hogy ez lehetőség, és hogy úgy mondjam, én fedeztelek fel, nem? Az alku egy része végül is teljesült, és mivel nekünk nincs szükségünk rád, ha akarod, elfogadhatod Satoya-senpai ajánlatát. Rajtad áll. Ám garantálom, hogy ha belépsz a Black Rose-ba, az tovább fog tartani, mint két hónap. ŐK egy kiváló banda, és szerintem jól ki fogsz jönni velük.
Fáj… Valami belül ott szúr, ahogy azt mondja nincs szükségük rám, hogy neki tényleg nincs…
Így nem győzöm visszafogni magam mikor a számomra leginkább érdekelt kérdést teszem fel, amire meg is kapom egyenes válaszát.
- Nem én akarok híres lenni, Yuu – mosolyog rám. – Látom a szemedben, hogy híressé akarsz válni, ám az ahhoz vezető út hosszú és nehéz. Én pedig akkor kaplak meg, amikor akarlak. Nos, akarsz híres lenni? – kérdezi végül.
Hát Yuu, most mi legyen? Itt a nagy lehetőség, amiről már annyi ideje álmodoztál. Az álmod, hogy valóra váltsd, csak egy karnyújtásnyira van tőled... De mi van, ha a többieknek van igaza? Hogy nekem nem ezt kellene csinálnom?! Egyáltalán otthon mit szólnak majd? Anya, apa? Gondolom, kell a beleegyezésük és… Miért? Miért bizonytalanodtam el? Pont most amikor…?
Körülnézek. Mindenki engem vizslat. Ez így nem lesz jó… Mindig is zenélni akartam, de megéri ez így?! Önmagamat feladni csupán egy álomért? – pillantok Kaorura, aki csendben szó nélkül néz vissza rám. Pár pillanatra kapcsolódik össze tekintetünk, de nekem ennyi épp elég ahhoz, hogy észhez térjek.
- Rendben – fordulok Satoya – san felé, mire annak tekintete már felcsillan. – Egy feltétellel.
- Mi lenne az? – kérdi.
- Szeretném meghallgatni egy pár számukat, sőt talán egy egész album is jól jönne. Ezen kívül – veszek egy mély levegőt. – A tagokkal és a menedzserükkel is szeretnék találkozni. Illetve, pontosan, részletről részletekre megbeszélni mindent. Egy ügyvéd sem ártana a szerződés végett. Látatlanba nem írok alá semmit, ha még is úgy hozná a sors, hogy magukkal játszom majd a jövőben. Illetve – emelem fel mutatóujjamat, hogy megállítsam – A szüleimmel is maga beszél…
- A szüleiddel? - hökken meg pár pillanatra. – Hány éves is vagy te kölyök? – néz rajtam végig.
- Ha még egyszer, csak egyetlen egyszer lekölyköz teszek róla, hogy soha a jó büdös életbe ne tudjon semmilyen hangszeren játszani, és még oboázni se tudjon – pillantok rá gúnyosan, mire nem kis meghökkenést váltok ki belőlük. - De kérdésére válaszolva 16, két hónap múlva immáron 17.
- Mi? Kaoru – fordul az énekes felé. – Mostanában cukros bácsit is játszol?
- Más neki sajnos nem jut – mondom gonosz éllel, majd rá sem nézve a gitáromat pakolom vissza. Ne hogy végül bármilyen baja is essen.
- Félreérted. A kis mitugrász keresett meg engem a múlt hónapi fellépésünk után.
Na persze… Nem is tudom ki akar az ágyába csábítani…
- Szóval akkor még sem csábítasz cukorkával kisfiúkat. Simán az egyszerű rajongókra buksz.
- Kaoru pont ugyanolyan őrült vagy, mint amilyennek kinézel – veregeti vállba a hófehér hajút, aki csak somolyogva néz vissza rá. – Csak aztán vigyázz! – válik komollyá a hangja. - Ne hogy megégesd magad. A zene ipar nehéz világ. Főleg ha a fellegvárban tartózkodol… A haszonleső édes kis cápák itt vannak a legtöbben – vigyorog ismét a végére, majd felém fordul.
- Te meg, vedd úgy, hogy minden el van intézve. Amikor időd tudsz ránk szakítani, hívj fel ezen a számon – nyújt felém egy cetlit. – De – húzza vissza a kezét. – Szeretném tudni, hogy komolyan gondolod e?
- Nem lennék itt, ha nem így lenne – veszem el tőle a kártyát, majd egy sanda pillantást vetve Kaorura a kis lapot bőrkabátom belső zsebébe süllyesztem.
- Jó válasz fiú. Szóval mikor érsz rá legközelebb?
- Akár most is – rántom meg a vállam.
- Remek, akkor mit szólnál hozzá…
- Nem! – vág Satoya szavába Kaoru, ahogy mellém lép. – A fiúnak más dolga van.
- Tényleg? – Hangzik fel egyszerre a kérdés a visual-keis és az én számból.
- Khm… Nem emlékszem, hogy bármily sorsdöntő dolgom lenne – mászom ki kezei közül. – Szóval Saytoya-senpai, hogy értette az előbbit? – veszem elő előzékeny, barátságos énem, hogy már csak azért is bosszantsam a másik énekeset.
Satoya pillantása hol rám, hol a Kaorura vetődik, majd egy mindentudó sanda pillantás kíséretében átöleli vállam és közelebb húz magához.
- Gondoltam elmehetnénk enni. Ismerek egy nagyon impozáns, és nem mellesleg nagyon toleráns éttermet a külvárosban – mosolyog rám.
- Miért is ne?! A kellemes társaság sosem árt. Köszönöm szépen a meghívást Satoya-sanpai - válaszolom mosolyogva, miközben örül a fejem rendesen, hogy ezzel is borsót törhetek Kaoru orra alá.
- Nos akkor gyerekek jó munkát – vált ismét komoly hangra Satoya-san, majd egy aprót biccentve kioldalazik velem a próbateremből.
- Minket nem viszel magaddal Satoya-senpai? – hangzik fel hirtelen egy túlontúl mosolygós, vidám hang. Szinte nyávogásnak tűnik az egész, ahogy megfordulva rájövök, hogy a hidegrázást okozó hang bizony az egyik gitáros Shinya-san ajkait hagyta el. Vele sem leszek jóban…
- Ugyan Shin-chan. Majd legközelebb titeket viszlek el. Vagy ha akarod, akkor a te szőke kis fejedet. Na de most lépünk – int, majd ki is fordul velem a próbateremből.
Meg sem merek szólalni. Annyira küzdök per pillanat a nevetőgörcs kegyetlen ereje ellen. Rég szórakoztam utoljára ilyen jól. Az a bosszús arc, hogy most az egyszer nem az van, amit ő akar. Szegény Kaoru-senpai, sajnálom… Gondolom nem akart, vagy éppen nem volt illendő felszólalnia az idősebb zenész ellen.
Satoya-senpai ismét a folyosó végén lévő felvonóhoz irányít, majd beszállva a kilenc személyes, halványlilára festett kis részbe ismét elfog a szorongó érzés. Nem szeretem a szűk helyeket. Túl kicsi, túl zavaró és hiába van felszerelve egy meglehetősen vadonatúj szellőztető rendszerrel, számomra akkor is olyan, mintha ha épp megfosztottak volna a szabadságomtól. A levegő és a bezártság szó szerint irritálja a bőröm.
Végül a lift csilingelő hangja hoz vissza a jelenbe, ahogy a hatodik emeleten ki szálunk, majd ahogy Satoya-san tesz egy apró lépést ketté görnyedve kezd el nevetni, ami újra eszembe juttatja a próbateremben történteket.
- Hát Yuu-kun, nem tudom mi folyik közted és Kaoru között, de egy biztos életemben nem szórakoztam még így rajta. Jó volt végre visszaadni a múltkori koncerten történteket, amikor ő szívatott meg. Úgy érzem jól ki fogunk mi jönni egymással – szorítja meg vállam, ahogy kissé közelebb hajol, majd kuncogva vezet tovább immáron az ő próbatermükbe.
- Négyen vagyunk a bandában – kezd neki aztán, ahogy a kanapéra veti magát. – Azaz – pillant rám – most már öten. – Én Satoya, az énekes poszton mellékállásban azonban gitárosként is tündöklök. Ren a másik gitárosunk. Ő kezeli nálunk a papír ügyeket is. Amolyan félig meddig leader-sama. Ryo a basszista. Mogorva egy srác, de majd megszereted te is. Aki pedig azt kezeli – bök a dobok felé - A mi kis édes dobosunk Rui. Ha jót akarsz magadnak, akkor mindig megeszed, amit a bandának főz, és engeded, hogy gondoskodjon rólad. Ő a mi második anyukánk a turnékon, na meg a próbákon is… - sóhajt, majd álló helyzetbe tornázva magát az egyik gitárhoz lép.
- Ez itt – mutat a vörös csodára, amin már rögtön belépésemkor megakadt a szemem. -
Runa volt gitárja. Gondolom rájöttél már, hogy az ő helyére jössz te – néz rám. –Nézd – fordul felém aztán.
– Runa jó gitáros volt, sőt az egyik legjobbnak számított a szakmában, máig sem értem, hogy volt minket képes cserbenhagyni nyolc év után. De már végül is mindegy – fordul a gitár felé. – Nem várom el azt, hogy olyan legyél, mint ő. Sőt, senki sem fogja. Viszont Ryo… Na igen, ő már nehezebb falat. Ne vedd nagyon a szívedre, ha szurkálódni fog. Runát a testvérének tekintette szinte.
- Megkérdeztetem miért hagyta itt bandát? Nyolc év azért nem kevés idő… Mármint - kezdek szabadkozni.
- Runa sosem szeretette a felhajtást maga körül. Persze szerette a pezsgést nem arról van szó, de ő nyugodt embernek számított. Aki inkább néz otthon meccset a barátaival, vagy dalt szerez magának a hűvös szobában, mintsem, hogy puccos estélyekre, vagy bulizni járjon a belváros klubjaiba. Ez az élet kikészítette. Nem volt neki való ez a világ. Ő ehhez túl ártatlan, vagy inkább túl álmodozó volt. Épp idejében szállt ki a mókuskerékből ahhoz, hogy az, nehogy végleg összeroppantsa.
- A szavaiból úgy veszem ki, még is csak megérti őt – ülök le a fekete kanapéra. – De végül is nem az én dolgom. A részemről mindent megteszek majd azért, hogy elfogadjanak és jobb legyek Runától.
- Kíváncsian várom kölyök – vigyorog rám, mire nem tetszően elhúzom a számat. Már megint ez a kölyközés…
****~~~****
- Rendben, akkor fél nyolca érted megyek – süllyeszti nadrágzsebébe a cetlit, amire címünket írtam rá. – Biztos ne vigyek el? – kérdezi aztán újra az autó kulcsait meglengetve ujjai között.
- Nem kell, köszönöm – mondom, majd egy apró biccentés a részünkről és már itt sincs.
Ahogy a parkolóból kiforduló autó alakját nézem akaratlanul is de mély sóhaj szalad ki számon. Hát Yuu, elindultál az úton, csak az a kérdés, hogy vajon a jón e?!
- Nocsak valaki milyen kis romantikus sóhajokat hallat – hangzik fel mögülem hirtelen a gúnyosan csengő hang.
- Valami nem tetszik? – fordulok a férfi felé.
- Nekem? Ugyan… Csak nem gondoltam volna, hogy neked ennyi elég… Egy kis vacsora, pár kedves szavacska és máris dalolva nyitod szét a lábaidat.
- Akkor már neked is szétnyitottam volna, nem Kaoru-senpai?! – vágom hozzá. – Vagy nem is… Hisz magától kedves szavakat nem is hallottam. De ezen nem is éri meg csodálkozni. Nem igaz? Maga csak kurvákat tart a háznál…
- Nagyon kinyílt a csipád kisfiú. Velem ilyen hangon nem éri meg beszélni – lép felém kettőt, igy szinte már leheletét érzem ajkaimon. – Megkellene tanulnod hol a helyed – mélyíti hangját, mire akaratlanul is, de borzongás kúszik végig testemen.
- Talán maga alatt? – teszem fel a pimasz kérdést, mire még közelebb hajol ajkai szinte ajkamat súrolják, ahogy válaszol.
- Nem is hiszed mennyire tetszene az neked… Egyszer foglak csak megrakni, de garantálom minden egyes alkalommal, bárkivel is fekszel majd le később engem fogsz odaképzelni… - suttogja, majd ajkaimra mar.
Ha akarnék, sem tudnék tiltakozni. Annyira hatalmába kerít egyetlen egy szavával is, hogy az már szinte túlontúl ijesztő.
Megadóan csókolok hát vissza, szinte tépem az ajkait, ahogy még közelebb lépek hozzá. Mellkasunk összesimul, és per pillanat az sem érdekel, hogy kiláthat meg…
Szerkesztve Kaira által @ 2012. 07. 02. 13:35:26
|
| Andro | 2012. 03. 19. 11:54:48 | #19950 |
Karakter: Shiroi Kaoru
Megjegyzés: (Yuu-nak)
- Kaoru-sama – dől előre a kölyök, összekulcsolt kezeire támasztva az állát. Mintha olyan nagyon komoly lenne ettől, de nem az. – Mondja csak, ismeri Agatha Christiet? Nagyon bravúros írónő volt. Anyám kedvence mind a mai napig. Tudja ő mondta, hogy az emberek bármit képesek az életben elérni – somolyog, mire értetlenül várom, hová akar kilyukadni. – De nem akárhogyan – fogja meg az evőeszközöket, és megkóstolja a steaket. – Ha az ember csupa jóság az életben nem viszi semmire. Ezt már megtapasztaltam. Eddigi életem során szinte csak azt láttam miként kerülnek az emberek feljebb és feljebb a ranglétrán. A nagyszüleim, az anyám, az apám negédesen mosolyognak, miközben egy boldog, mesébe illő család képét tárjak a nagyérdemű elé, s mindezt azért, hogy a társadalomban meg maradjon a szerepük – magyarázza, miközben eszik. Én is eszem, miközben érdeklődve hallgatom. Nem buta kölyök, az biztos. - Befektetések, cégek, pénz, hatalom… Szinte ebben nőttem fel. Láttam amint a bátyám több és több tisztelet harcol ki magának, láttam hogyan dicsérik a húgomat… És, igazából azt hiszem betelt nálam a pohár. Önző vagyok Kaoru-sama? – pillant rám.
- Hm… Nem értem hova akarsz kilyukadni – mondom őszintén, miközben őt vizslatom.
- Nézze! – dől hátra a széken. – Nekem szükségem van magára, magának pedig rám… Ilyen egyszerű a képlet.
- Honnan veszed, hogy szükségem van rád?! Kicsi… Te el vagy tévedve – mondom gúnyosan mosolyogva. Akkor kapom meg a kicsikét, amikor akarom.
Látom, hogy felszegi a fejét, mintha az elevenjére tapintottam volna. Ha velem akarsz játszani kisfiú, hamarabb kelj fel! Én nagyban játszom, nem szoktam kölykökkel vesződni. Az a kispályásoknak való.
- Szexelni akar, nem? Meg akar kapni? Az ágyában akar már látni kiszolgáltatottan a kéjtől remegve. Akarja, hogy vágytól elködösült szemekkel kiáltsam a nevét hangosan… Úgy, hogy szinte beleremeg.
Aprót sóhajtok, mialatt kezeim ökölbe szorulnak az asztalon. Igaza van, az a baj, hogy igaza van, de ez csak egy egy alkalomra szóló szex lenne.
- Jól gondolod Yuu. De ez csak szex. Nem kötődöm senkihez – mondom komolyan. - Hiába nézel ily kéjesen, hiába suttogsz ily szavakat – hajolok közel hozzá, és játszadozni kezdek szőke tincseivel. – Ezzel csak azt éred el, hogy itt helyben magamévá tegyelek, akár az asztalon. Hidd el, élvezné az az uke-chan fejed. Szinte sírnál az élvezettől – mondom halkan, mialatt ingerlően simítok végig ajkain. Ám ahogy közelebb hajolnák, ő elhajol.
- Valamit, valamiért Kaoru-sama… Ez így igazságos.
- Tudod, szinte érzetem, hogy az este folyamán majd ide is eljutunk. Szóval, bökd ki mit akarsz tőlem! – ülök vissza a helyemre.
Egy ideig csendben vagyunk. Én eszek, és közben kíváncsian várom, mi lehet az a nagy dolog, amivel elő akar rukkolni. Biztosan nem apróság, ha ennyire komolyan veszi. Habár, tinikoromban én is mindennek hatalmas jelentősséget tulajdonítottam. Bár, nekem az ő korában már bandám volt. Végül nagy levegőt vesz, és belekezd a mondókájába.
- Azt akarom, hogy vegyen pártfogásába. Kezeljen úgy, mint a nagy Kaoru-sama egyetlen, tehetséges felfedezettjét. Vegyen be a Bloody Valentinebe két hónapra… - totál ledöbbenek, ahogy rám néz. Mi van?! – Ha megteszi, megkap… Ilyen egyszerű! Nos? Mi a válasza?
Egy pár pillanatig se köpni, se nyelni nem tudok. Mit akar a gyerek? Vegyem be a bandába? Tud ez egyáltalán zenélni? Nem, szó sem lehet róla. A Bloody Valentine öttagú, mindig is öttagú volt, mindig is öttagú fog maradni. Hogy vehetnék be egy zöldfülű kis kezdő senkit? Bár… mi is voltunk zöldfülű kis kezdő senkik, de az más volt. Végül megrázom a fejem.
- Nem – mondom határozottan. – Szó sem lehet róla. A Bloody Valentine-nak öt tagja van. Másrészt, tudsz egyáltalán bármilyen hangszeren játszani?
- Tudok – jelenti ki önérzetesen. – Gitározom. Vegyen be, vagy nem kap meg! – néz rám mogorván.
- Szóval azt hiszed, hogy simán beveszlek, és majd elgitározgatsz ott – dőlök hátra kényelmesen. – Azt hiszed, ennyiből áll az egész, igaz, kölyök? – nézek rá komolyan, majd előredőlök. – Azt hiszed, minden csak pompa és ragyogás. Hát hadd mondjak neked valamit. Kegyetlenül sok munkánk fekszik az albumokban, a képekben, a koncertekben, a dalokban. Kegyetlenül sok és kemény munka volt eljutni addig, ahol most tartunk. Nem hiszem, hogy bírni fogod a napi tizennégy-tizenhat óra munkát, ami leginkább gyakorlásból, ide-oda rohangálásból, fotózásból, és az embereknek való megfelelésből áll. Nem nézem ki belőled az ilyesmit.
- Puhánynak tart?! – morran fel. – Nem félek! Bírni fogom!
- Nem fogod – mondom. – Nem a mi bandánkban, ahol legfeljebb csak lótifuti lehetnél. Viszont ajánlhatok egy másik bandát, akik éppen gitárost keresnek.
- De nekem nem kell másik banda! – jelenti ki, mire mindenki minket néz. Ő is észreveszi, és lehalkítja a hangját. – Nekem a maga bandája kell!
- Ha jól hallottam, a felfedezettem akarsz lenni – mondom nyugodtan. – Azt akarod, hogy úgy kezeljelek, igaz? – bólint. – Ez is egy lehetőség. Holnap délután ötre gyere a stúdióba, megadom a címet – lefirkantom a címet egy papírra. – Légy pontos! – állok fel. – Viszlát! – azzal távozom.
Az ajtóból még visszanézek, és látom, hogy Yuu nem igazán tudja, mit csináljon. Elmosolyodom, majd beülök a kocsimba, és hazahajtok. Szóval mégsem sikerült még behálóznom őkelmét. Nem baj, türelmes vagyok. De kell valaki, aki ma megmelegíti az ágyam, így hazafelé felhívom az egyik klubot, hogy küldjenek nekem egy gyönyörűséget éjszakára. Természetes, hogy a szokásos ár háromszorosát kapja majd a kis kurva, ha elég szép lesz, kívánatos, és bevállalós is.
~*~
Másnap délután, pontosan ötkor szólnak nekünk, hogy egy fiú, akit elvileg én hívtam ide, lenn vár, és szeretne feljönni.
- A neve Yuu Takashima – mondja a lenti biztonságis. – Azt mondja, Kaoru-sama hívta ide.
- Engedje fel! – mondom, és leteszem a telefont. – Szóval megérkezett.
- De ugye nem szándékozol bevenni a bandába? – kérdi Go. – Öten vagyunk.
- Ugyan, biztos helyes, és tehetséges fiú – nevet Shinya, mire morranok egyet. – Kaoru-channak biztosan bejön.
- Kuss! – mondom. – Nem kell még egy tag. De a Black Rose-nak kell egy gitáros, épp ezért hívtam ide Satoyát, hogy hallgassa meg. Elvégre ő az énekesük és az egyik gitárosuk is.
Hamarosan megjelenik Satoya a maga sötét, fekete valójában. Tiszta Visual-kei a gyerek, és egy évvel idősebb nálam. Aztán Yuu is megérkezik. Mikor belép, illedelmesen meghajol, és rám néz, majd az idegen tagra.
- Yuu, ő itt Satoya-senpai, a Black Rose énekese és egyik gitárosa – mondom. – Satoya, ő a kölyök.
- És hallhatnám, mit is tud? – kérdi unottan. – Csinosnak csinoska, de vajon tud-e gitározni?
- Erre én is kíváncsi vagyok, senpai – bólintok. – Nos, kicsi Yuu, mutasd meg, mit tudsz – mondom komolyan.
- Nem vagyok kicsi! – fújja fel magát, de aztán elénk áll, és leveszi a hátáról a gitártokot.
Ahogy kinyitja, elismerően nézek rá, és látom, Satoya szemei is felcsillannak. Minőségi cucca van a kissrácnak, el kell ismerni. Látom, ahogy profin bedugja az erősítőbe a gitárt, kissé pengeti, majd belekezd. És meg kell állapítanom, hogy nem is rossz a kölyök, egészen kiváló, ahogy tépi a húrokat. Satoya szemei is csillognak. Talán végre megvan a megfelelő gitáros, mióta Runa távozott a bandájukból.
Végül Yuu vagy negyed óra hagyja abba, mikor intek neki, elég lesz. Látom, játszott volna ő még többet is, de nem akarom kifárasztani. Hátraveti a fejét, és kihívóan néz ránk.
- Nos, milyen voltam? – kérdi végül. – Elég jó egy bandába?
- Kiváló – mondja Satoya. – Kaoru előre megmondta, hogy nem fog bevenni, de nekem szükségem lenne a bandában egy ilyen tehetségre, mint te. Mit mondasz?
- Yuu – mondom, mielőtt megszólalna -, ne feledd, hogy ez lehetőség, és hogy úgy mondjam, én fedeztelek fel, nem? Az alku egy része végülis teljesült, és mivel nekünk nincs szükségünk rád, ha akarod, elfogadhatod Satoya-senpai ajánlatát. Rajtad áll. Ám garantálom, hogy ha belépsz a Black Rose-ba, az tovább fog tartani, mint két hónap. ŐK egy kiváló banda, és szerintem jól ki fogsz jönni velük.
- És ha nemet mondok? – dönti félre a fejét Yuu. – Akkor mi van? Akkor úgysem kapsz meg.
- Nem én akarok híres lenni, Yuu – mosolygok rá. – Látom a szemedben, hogy híressé akarsz válni, ám az ahhoz vezető út hosszú és nehéz. Én pedig akkor kaplak meg, amikor akarlak – vonok vállat. – Nos, akarsz híres lenni? – kérdem.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 03. 19. 11:55:15
|
| Kaira | 2012. 03. 08. 15:38:03 | #19707 |
Karakter: Yuu Takashima
Megjegyzés: ~Kaoru-samának~
Két teljes nap telt el az ominózus találkozásunk óta. S immáron pontosan ugyanennyi ideje szórítja össze torkomat a kétségbeesés fájdalmas érzése. Nem tudom mit kellene tennem… Minden egyes eltelt másodperccel ráébredek, talán butaság volt tőlem, amit csináltam. Bele sem gondoltam a következményekbe. Egyszerűn csak sodródtam az árral. Következmények, megbánás nélkül. Megrészegítetett a tudat, hogy ő volt előttem. Pont Ő.
Hm… Azt mondják, ha valóra akarod váltani az álmaidat, két dolgot kell megtenned. Az egyik, hogy mersz nagyot gondolni. A másik, hogy a kudarcok láttán sem rendülsz meg. Azt hiszem, mindenkinek megvannak a maga személyes, titkos álomképei. De mi van akkor, ha az álmod megvalósítása más emberektől is függ? Vajon akkor sem megengedett, ha rettegünk a kockázatoktól?! Elvégre… már nem csak rajtunk fog múlni. Elrugaszkodhatsz te egyedül az ugrólécről, ha a másik majd ugyanúgy visszaránt. És akkor, senki sem ígéri majd, hogy a langyos, meleg vízben landolsz… A padló pedig nagyon fájdalmas.
Újabb kimerítő hossz után kifulladva fogom meg a medence márvánnyal borított szélét, ahogy gyorsan, szinte sípoló tüdővel veszem a levegőt. Már az úszás sem tud megnyugtatni… Próbáltam írni, olvasni, tanulni, dalt szerezni, vagy egyszerűen csak pengetni a húrokat, de semmi… Semmi sem tudta elterelni a figyelmemet.
Elkeseredett nyögés közben hunyom le a szemeim újra, ahogy alá merülök a víznek, majd ismét úszni kezdek. Minden olyan zavaros lett hirtelen… Két napja még csak az is egy egyszerű ábrándnak számított, hogy egyáltalán találkozhatok vele. De most… Talán túl messzire mentem. Talán nem kellett volna… Talán… - Fuldokolva török fel a felszínre… Nem ez nem én vagyok! - rázom meg vizes tincseim. Hol van most az a magabiztos srác…?
- Ha kiáztattad magad, akkor ki is szállhatnál. Vagy, esetleg kitisztíthatnád a medencét. Legalább valami hasznodat is vennénk…
Két fekete bőr cipőbe bújtatott lábat látok meg a lépcsőnél, majd ahogy feljebb vezetem a tekintetemet bátyám rideg, semmitmondó arcával találkozok. Mélybarna szemeiből azonban még így is süt felém a gyűlölete. Remek, már csak te hiányoztál nekem…
Hosszú karcsapásokkal úszom felé, majd egy gúnyos mosolyt dobva kecsesen, lassan sétálok ki a vízből. Szemem sarkából jól láttom azt az apró szemforgatást, de azt is, ahogy végigmért. Tudom, hogy irigykedsz bátyuskám…
- Különösebb ok, amiért ilyen tájt ide pofátlankotsz? Tudtommal megbeszélésed lenne. Vagy ennyire hiányzott drága öcsikéd?! - teszem színpadiasan szívemre kezem. – Óóó nehogy a gonosz bűnözök pont miattam ne kerüljenek rács mögé. Nyugodtan elmehetsz – hessegetem el kezemmel nem kivánatos társaságát, miközben a törülközővel hajamat kezdem szárítani. Áhh király, a hülye klór megint szétcseszte.
- Hidd el, van nekem annál fontosabb dolgom is, minthogy a te önző fejedre vigyázzak. De gondoltam szólok, hogy valaki vár az ajtóban. Vagy fél órája nyomta a csengőt, de látom süket fülekre talált. Még szerencse, hogy benéztem...
Egy dobbanásnyit hagy ki a szívem, ahogy belégondolok talán Ő jött el. Még sem mentem messzire? Talán jó ötlet volt odaadni azt a névjegykártyát?! Bátyámmal mit sem törődve sietős léptekkel, szinte berohanok a házba, úgy ahogy vagyok vizesen, egy combig érő fekete fürdőnadrágban. Az előszobában lefékezek, majd oldalra pillantva ismét konstatálom a tükörben; ÉN ebben a ruhadarabban is tökéletes vagyok.
A bejárati ajtót kinyitva azonban furcsa csalódottság ül ki az arcomra, ami rögtön el is tűnik, ahogy az előttem álló futár gyorsan elhadarja miért is jött, majd egy aláírást kérve s a csomagot átadva, már itt sincs. Szegény pára, biztos elpirult…
Hm… Kaoru-sama tudja mivel vegye le lábáról az embereket. Bár nem látszik, de imádom a csokit… - pillantok a kezemben lévő méregdrága, és nagyon is finom bonbonra.
- Mi van, csak nem egy talpnyalód küldte?
- Féltékeny vagy? Tudom, hogy neked még az sincs, nem hogy barátod… De, hogy csak tudd – lépek bátyám felé egyett. – Ha még egy olyan is küldte volna, ahhoz neked semmi közöd sem lenne. Menj szépen és kurváz egyett, azt talán még neked is sikerül.
- Te kis…
- Nem kicsi… Lásd be. Ne keverj össze magaddal bátyus! – nézek magamon végig, majd gúnyosan rá pillantok. Feldühödve már emelné a kezét egy pofonra, de hirtelen meggondolva magát, csak félrelök, és már itt sincs. Az ajtó csapódása majd a sport autó felbőgő motorja mutatja, hogy bizony valaki nagyon mérges lett…
Csilingelő nevetéssel sétálok fel szobámban. Már is jobb kedvem lett… Azért valamire még Tora is jól jön. Még ha nem is igaz, amit a fejéhez vágtam, jó dolog őt kihozni a sodrából. Kicsi önbizalom kéne neki – ülök le hatalmas ágyamra, majd a bonbont kibontva, egyet az ajkaim közé kapok. Hm… Finom… Karamell és mogyoró.
Igazából Tora nem rossz pasi. Mármint, lássuk be… Jó géneket örökölt azért ő is. Éjfekete állig érő haja, markáns arca és az orra apáé. Mélybarna szemei, és ajkai pont, mint az enyém pedig anyánk jó voltát élvezik. S bár a teste mindig azokba a sötét öltönyökbe van bújtatva azért nem rossz. Látszik, hogy sportol…
Na jó, és akkor most álunk le. Tuti, hogy ebben a csokiban volt valami. Igen… Csak is az lehetett. A bátyám egy hülye seggfej. A modora miatt senkinek sem kellene, na meg az ízlése... Tömeg gyártotta árucikk, sok pénzel megtoldva. Magyarán a szokásos sznob öltözet. A hidegrázás jön rám tőle…
Egy újabb bonbont bekapva, ami ezúttal a cseresznye zamatát élvezi, egy apró borítékot fedezek fel a doboz melett. Áhh szóval üzenet is jött tőle.
- Hát lényegre törő annyi biztos – futok végig a mindössze három soros kis üzeneten, amiben találkozóra hiv. Még van három és fél órám - nézek az órámra.
Ideje készülődni… Ne várakoztassuk meg szegény Kaoru-samát…Hehe!
Pontosan hét óra nyolc perckor szállok ki a taxiból egy meglehetősen családias hangulatú éterem előtt. Biztos, hogy jó helyre jöttem én? – nézek körül. A sofőrt megkérdezve az csak kedvesen bólint, hogy igen ez az az étterem, majd ahogy kifizetem már itt sincs.
Hát akkor hajrá… - Igazítom meg magamon éj kék ingemet, ami szinte második bőrként veszi körül testem. Imádom ezt az összealítást, ami mellet döntöttem. Hófehér farmer nadrág, egy ezüstszínű övvel, a kedvenc selyem ingem és egy fekete mellény, kicsi szegecsekkel. Elegánsam vagány…
Az étterembe lépve körülnézek, majd ahogy meglátom hátul egy két személyes asztalnál ülve, ahogy éppen egy pincérrel beszélget, felé veszem az irányt. Baj az, ha remeg a lábam, mint a kocsonya? Most komolyan…?!
Illedelmesen hajolok meg előtte, majd mikor kifejtem véleményemet, hogy legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen vacsorázik, pillangókkal a gyomromban helyet foglalok az asztalnál. Mikor a pincér visszatér a terítékkel már a vacsorarendelést is leadtam.
– Gondolom, nemcsak a vacsora miatt jöttél ide – kezd aztán bele.
Hm… Bizony jól gondolod. De ne siessünk előre. Aki kíváncsi hamar megöregszik Kaoru senpai… Édes mosolyomat elővévén hálásan pillantok rá, majd a betanult szöveg oly könnyedén hagyja el a számat, mintha mindig is ezt csináltam volna.
– Elsősorban azért, hogy megköszönjem a bonbont. Jól gondolta, nagyon szeretem az édességet. Kedves volt magától, hogy gondolt rám. De gondolom - biccentem oldalra a fejem továbbra is megtartva a szemkontaktust. - Maga sem csak simán csupa szívjóságból hívott meg, nem igaz?
– Úgy van – mondja ki. – És mivel mindketten tudjuk, hogy a másik szándéka nem egészen tiszta, jobb, ha nyílt kártyákkal játszunk. Őszinte leszek – mondja. - Akarlak Yuu, nagyon bejössz nekem, kölyök… Mégpedig az ágyamba, ha nem is ma éjjel. De egyszer meg foglak kapni, ezt vésd az eszedbe, aranybogaram!
Kéjes mosolyát meglátva, csak mégnagyobb önbizalom hullám áraszt el. Óóó Kaoru-sama te még nem tudod kivel állsz szembe.
– Kötve hiszem – kuncogom aztán el magam. – Nem vagyok holmi utcai kurva. – Lekicsinylő pillantásomat, ha akarnám, sem tudnám elrejteni.
– Nem vagy. Azt minden utcasarkon találok. Te azonban különleges vagy, és szeretem a nehéz eseteket – pillant rám elismerően. - És most halljuk, mi a te okod, amiért idejöttél? – kérdezi aztán hátra dőlve a széken.
Elmosolyodom. Időközben a pincér is kiér a megrendelt étellel, majd meghajolva már el is tűnik szemünk elől.
- Kaoru-sama – dőlök előre, államat összekulcsolt kezeimre hajtva. – Mondja csak, ismeri Agatha Christiet? Nagyon bravúros írónő volt. Anyám kedvence mind a mai napig. Tudja ő mondta, hogy az emberek bármit képesek az életben elérni – somolygok, ahogy az értetlen férfi arcába nézek. – De nem akárhogyan. – Fogom meg az evőeszközöket, majd a steaket megkóstolva ismét a férfira pillantok. – Ha az ember csupa jóság az életben nem viszi semmire. Ezt már megtapasztaltam. Eddigi életem során szinte csak azt láttam miként kerülnek az emberek feljebb és feljebb a ranglétrán. A nagyszüleim, az anyám, az apám negédesen mosolyognak, miközben egy boldog, mesébe illő család képét tárjak a nagyérdemű elé, s mindezt azért, hogy a társadalomban meg maradjon a szerepük. – Ismét egy falat csúszik le torkomon. – Befektetések, cégek, pénz, hatalom… Szinte ebben nőttem fel. Láttam amint a bátyám több és több tisztelet harcol ki magának, láttam hogyan dicsérik a húgomat… És, igazából azt hiszem betelt nálam a pohár. Önző vagyok Kaoru-sama? – pillantok a férfira.
- Hm… Nem értem hova akarsz kilyukadni – mondja őszintén, engem vizslatva.
- Nézze – dőlök hátra a székben. – Nekem szükségem van magára, magának pedig rám… Ilyen egyszerű a képlet.
- Honnan veszed, hogy szükségem van rád?! Kicsi… Te el vagy tévedve.
Gúnyos mosolyát meglátva felszegem az állam. Nem, nem Kaoru-sama…Ilyet nem játszunk.
- Szexelni akar, nem? Meg akar kapni? Az ágyában akar már látni kiszolgáltatottan a kéjtől remegve. Akarja, hogy vágytól elködösült szemekkel kiáltsam a nevét hangosan… Úgy, hogy szinte beleremeg.
Aprót sóhajt, kezei ökölbe szorulnak az asztalon. Látom rajta… A szemei, mindnet elárulnak most róla. Kíván… Engem!
- Jól gondolod Yuu. De ez csak szex. Nem kötődöm senkihez… - mondja aztán mély hangon. - Hiába nézel ily kéjesen, hiába suttogsz ily szavakat – hajol közel arcomhoz, majd megfogva egy szőke tincsemet játszadozni kezd vele. – Ezzel csak azt éred el, hogy itt helyben magamévá tegyelek, akár az asztalon. Hidd el, élvezné az az uke-chan fejed. Szinte sírnál az élvezettől. – Ingerlően simít végig ajkaimon, majd ahogy közelebb hajolna, elhúzódom.
- Valamit, valamiért Kaoru-sama… Ez így igazságos.
- Tudod, szinte érzetem, hogy az este folyamán majd ide is eljutunk. Szóval, bökd ki mit akarsz tőlem! – ül vissza a helyére.
Néma csend telepszik ránk, ahogy az arcát nézve elgondolkozok. Eladni magad az álmodért egy olyan férfinak, akit még csak nem is ismersz. Sohasem hittem volna, hogy egyszer, valaha ezt megteszem… Végül erőt véve magamon kimondom azokat a szavakat, amik talán, örökre megváltoztatja az életemet.
- Azt akarom, hogy vegyen pártfogásába. Kezeljen úgy, mint a nagy Kaoru-sama egyetlen, tehetséges felfedezettjét. Vegyen be a Bloody Valentinebe két hónapra… - nézek meghökkent, ezüstösen csillogó íriszeibe. – Ha megteszi, megkap… Ilyen egyszerű! Nos? Mi a válasza?
Szerkesztve Kaira által @ 2012. 03. 08. 19:11:22
|
| Andro | 2012. 03. 07. 15:39:00 | #19689 |
Karakter: Shiroi Kaoru
Megjegyzés: (rajongómnak)
Aprót nyög, ahogy also ajkába marok, és mikor szétnyílnak ajkai, nyelvemmel a szájába furakszom, kihasználva az alkalmat. Ő sem rest, amikor ajkait falom, mert bár érzsem, le van dermedve, mégis, nyelve az ajkaimat ízlelgeti. Azt hiszem, tetszik neki a játék. Aztán hirtelen, ellök magától, mire pár lépést hátrálok. Ez meg mi? Azt hittem, bennevan a játékban a kis ennivaló. Kérdő tekintettel mérem végig az előttem pihegő fiút. Kipirulva még étvágygerjesztőbb a kicsike. De úgy tűnik, rájött, mit csinál, pedig az előbb nem ellenkezett túlságosan. Tutira bejövök neki. Nekem senki sem tud ellenállni, és nemcsak a hírnevem miatt nem. Tudom, hogy gyönyörű vagyok, ellenállhatatlan, és kiváló az ágyban.
– Yuu? – szólalok meg végül, percekig tartó csend után.
– Én… én… Khm… Ez nem az, aminek látszott! Én csupán…
– Megcsókoltál egy férfit – mondom ki az igazságot. Hát igen. Nem kell úgy berezelni csillagom. Bár lehet, hogy még szűz a drága.
Ledöbbenve néz rám, mintha minimum kínaiul beszéltem volna. Nem is tudok kínaiul, de ez most mellékes.
– Mondd csak! – lépek hozzá közelebb, mire ő hátrálni kezd, de nem tud. Háta a falnak ütközik. – Ez volt az első csókod? – nyalok végig a felső ajkamon. Fincsi volt a csókja, az ajkai édesek, mint a méz. .
– Mi? Ezt maga sem gondolja komolyan! – néz rám megvetően. Tuti nem volt még dolga pasival.
– Egy pasival. Tudod cicám! – hajolok fölé. Jóval magasabb vagyok nála. Úgy tornyosulok fölé, mint sas a rémült nyúl fölé szokott..
– Ne legyen annyira elszállva magától! – vágja rá. Kis heves, de pont az ilyet szeretem. Gondolatban már látom, ahogy a lepedőn vonaglik alattam, ahogy bennevagyok.
– Aranyos – mosolygok rá pimaszul. - Mondd csak – dőlök kényelmesen a szemközti falnak, onnan nézve rá. Imádok szórakozni. – Szexeltél már, vagy az, az édes uke fejed még szűz?
Először lesokkolódik, majd a szemei összeszűkülnek, és szinte szikrákat szórnak. Igazán nagyon élvezem az előadást. Nem ez az első alkalom, hogy sikerül valakit felhergelnem.
– Szeretnéd tudni mi? – néz végig rajtam, miközben óvatosan közelebb jön. Letegezett a kisfiú. Nem baj. – Akarod, hogy elmondjam? – suttogja a fülembe mély hangon. Egészen felizgat a kicsike. Jól csinálja, mint egy profi. – Vagy inkább kideríted? – simít végig körkörös mozdulatokkal a felsőtestemen. Nem mondom, baromira jólesik. Ha tovább csinálja, most fogom magamévá tenni, itt helyben. De nem. Abbahagyja. - Hát számodra ez sosem fog kiderülni. De azért, ezt oda adom… - valamit a zsebembe tesz. Épp kapnék utána, mikor kitáncol a kezeim közül, és egy csábos mosolyt villantva rám szólal meg. – Így nem kaphatsz meg. Nem vagyok kurva. Még neked sem Kaoru-sama.
Azzal otthagy, és kitáncol az ajtón. Kicsit meglep a dolog, de így még érdekesebb lesz elkapni őt. Kiveszem a zsebemből a kártyát. Egy névjegykártya, rajta az otthoni és a mobilszámával. Szóval arra vár, hogy én hívjam fel. Kis okos, nem ejtették a fejére. De ő fog eljönni hozzám, előre tudom. Volt valami a tekintetében, ami arra enged következtetni, nagyon is jólesett neki a csók, és akar ő többet is. Nos, majd meglátjuk. A kártyán rajta van a címe is. Talán ezzel kezdhetek valamit.
~*~
Mint két nappal később kiderül a kis sulibulink jól sikerült, a népszerűségünk abban az iskolában nagyot nőtt. Nem tudom, miért törődöm vele. Mégis, valahogy még nekem is jó érzés, hogy segíthettem a régi sulimon, amit persze nem vallanék be. Shinya meg azóta is azzal nyüstöl, ki volt az a fiú, aki olyan nagyon beszélni akart velem.
– Hányszor mondjam még, hogy megértsd?! – morranok fel, mikor már vagy húszadszor kezd faggatni. – Csak egy kölyök. Autogramot akart, meg egy fényképet. Mint az összes többi.
– És, milyen volt? – kérdi Akira. – Legalább lesmároltad?
– Nem rossz a gyerek – vallom be. – Izgága, a nyelve fel van vágva, kurvára idegesítő és magabiztos, de baromi jól smárol.
– Szóval tetszik neked – jegyzi meg Go is. – Akkor miért nem hívod fel? Ha ennyire rá akarsz hajtani, nem várhatod, hogy ő jelentkezzen.
– A gyerek pont ezt akarja – kuncog Shinya. – Azt akarja, hogy Kaoru-chan hívja fel, de ő nem tesz ilyet. Igazam van?
Ráhagyom. Most valahogy nincs kedvem vitatkozni vele. Shinya mindig pontosan tudja, mi jár a fejemben. Talán azért, mert már óvodáskorunk óta barátok vagyunk. Egy óvodába, egy általános iskolába, egyazon also-és felső-gimnáziumba jártunk, és mindig osztálytársak voltunk. Ő jobban ismer bárki másnál. Néha sajnálom, hogy nem vagyok belezúgva úgy, ahogy ő belém. De ez van.
Épp végeztünk egy fotózással, és most pihenünk. Én azonban fogom magam, és kimegyek. Ha már Go szerint rá kell hajtanom, akkor talán valami olyasmivel kezdem, ami nem olyan cikis. De mi nem lehet cikis? Felhívni nem fogom, viszont mast csinálhatok. Küldhetek neki valamit. Édességet. A virág túl lányos, és túl snassz. Az édességet viszont mindenki szereti. Ha meg nem, akkor maximum kidobja. Azonnal fel is hívom az egyik exkluzív boltot, és rendelek egy doboz kivételesen finom válogatott bonbont Yuu részére, hogy szállítsák ki. Még egy kis üzenetet is íratok, miszerint, hol találkozhat velem, ha akar. Ha nem akar, az az ő dolga. Talán meghívom enni a kedvenc helyemre. Bár akkor félek, másokat is odacsődít. Végül leteszem a telefont, és mivel mára már végeztünk, hazamegyek. Kezdek éhes lenni, és ha a halacska bekapja a csalit, ma nem egyedül bújok ágyba, az biztos.
~*~
Este, pontosan hétkor már benn ülök a kedvenc éttermemben, egy eldugott, isten háta mögötti kis helyen, ahol kevesen járnak. A rajongók itt keresnének utoljára, hiszen köztudott, hogy én a nagy éttermeket szeretem. Legalábbis a cikkekben mindig ezt írják. Senki sem tudja, hogy étkezni nem szeretek nagy luxusban, jobban kedvelem a magányt, a csendes étkezdéket, ahol személyre szabott a kiszolgálás. Évek óta ide járok, már senki sem lepődik meg a kinézetemen. Bár kivételesen, a kalapot otthon hagytam. Hiányzik, de jobb, ha még kevesebb feltűnést keltek, mint szoktam.
– A szokásosat, Shiroi-sama? – lép hozzám Ishida, a főpincér.
– Igen – bólintok. – És ha lenne olyan kedves, hozzon nekem egy adag félig átsült steaket burgonyával és zöldborsóval – rendelek. – A múltkor nagyon jól volt elkészítve.
– Igenis – hajol meg. – Esetleg desszertet?
– Talán később – mondom biccentve. – De azt hiszem, meglesz a magam desszertje – mosolyodom el, ahogy az ajtóra nézek.
Nem kellett csalódnom, nem más, mint Yuu áll az ajtóban. Tudtam én, hogy bekapja a csalit a fiú. Nem olyan okos ő, mint hitte. Vagy talán azt hiszi, én estem az ő hálójába. Nos, majd kiderül. Kis pimasz. Intek neki, mire közelebb jön. A mozgása nem olyan magabiztos, mint amilyen arcot ő próbál vágni. Na, igen, meg van szeppenve.
– Hozzon még egy terítéket! – szólok a pincérnek. – Úgy látom, vacsoratársam akadt.
– Azonnal, uram! – hajol meg Ishida, majd elsiet.
Yuu végül odaér az asztalhoz, és illedelmesen meghajol.
– Jó estét, Kaoru-sama! – mondja. – Meglep, hogy egy ilyen helyen találom meg.
– Ülj le! – intek, ő pedig helyet foglal. – A látszat csal, mi? Azt hitted, hogy úgy van, mint a magazinokban, ugye? Meg kell mondanom, ez egy jóval nyugodtabb, és kellemesebb hely. A cikkekkel ellentétben, nem bírom a zsúfolt, nagy éttermeket. Ez pedig családias.
– Értem – bólint Yuu. Közben Ishida meghozza a terítéket.
– Mit ennél? – kérdem. – Meghívlak egy vacsorára.
– Amit maga – mondja, mire a pincer bólint. – És kólát kérek inni.
Ishida csak biccent, majd újfent elsiet. Én pedig a fiút nézem. Meg van kissé szeppenve, de elég magabiztosnak tűnik kívülről. Van egy olyan érzésem, nemcsak a vacsora hozta ide. Akar valamit a kis pimasz dög. Kíváncsi vagyok, mikor nyögi ki végre. De úgy tűnik, nem akar megtörni, pedig nem olyan erős fiú, mint hiszi. Valahogy sikerült már kiismernem az embereket annyira, hogy tudjam, ki milyen.
– Gondolom, nemcsak a vacsora miatt jöttél ide – szakítom meg végül a csendet.
– Elsősorban azért, hogy megköszönjem a bonbont – mosolyog rám édesen. – Jól gondolta, nagyon szeretem az édességet. Kedves volt magától, hogy gondolt rám. De gondolom, maga sem csak simán csupa szívjóságból hívott meg, nem igaz? – dönti félre a fejét. Nem ostoba, meg kell hagyni.
– Úgy van – mondom ki kereken. – És mivel mindketten tudjuk, hogy a másik szándéka nem egészen tiszta, jobb, ha nyílt kártyákkal játszunk. Őszinte leszek. Akarlak, Yuu, nagyon bejössz nekem, kölyök – mondom egyszerűen. – Mégpedig az ágyamba, ha nem is ma éjjel. De egyszer meg foglak kapni, ezt vésd az eszedbe, aranybogaram! – mosolygok rá kéjesen.
– Kötve hiszem – kuncogja el magát. – Nem vagyok holmi utcai kurva.
– Nem vagy – ismerem el. – Azt minden utcasarkon találok. Te azonban különleges vagy, és szeretem a nehéz eseteket – mondom elismerően. – És most halljuk, mi a te okod, amiért idejöttél?
Látom, hogy gondolkodóba esik. Ez egy nagy dolog lehet, ha nem vágta egyből a fejemhez. Kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami miatt idefáradt ma este hozzám. Nem hinném, hogy a kaja az oka. Ez valami más. Talán szívesség, vagy valami. De majd kiderül, ha végre megszólal.
|
| Kaira | 2012. 02. 29. 20:07:44 | #19513 |
Karakter: Yuu Takashima
Megjegyzés: ~Kaoru-samának~
Nyakamba éles, hasogató fájdalom nyilall, ahogy oldalra fordítván a fejemet próbálok elmenekülni a reggeli nap ártó sugarai elől. A fejembe mintha a hamvaiból feltámadt híres karmester, Kurt Sanderling tért volna vissza a maga hetvenfős berlini szimfonikusaival, hogy igy a hajnali órákban egy meglehetősen nagyfokú koncert sorozatot adjanak, csupán szerény személyem tiszteletére.
Fáradt vagyok, nyűgős vagyok, kialvatlan vagyok és nem… nem akarok még felkelni! A napon negatív listáját pedig csak még inkább erősíti, ahogy oldalra fordulván kissé szokatlan testhelyzetemből a gitáromra vetek egy pillantást.
Hogy kerültél te ide drága? – ugrok le azonnal a fekete kincsemért, ami szegény egyszerűen eldobva fekszik az fal mellett nem messze tőlem. Ezért büntetést érdemelnék…
Sóhajtva veszem a fáradtságot, hogy a kicsit sem könnyű akusztikus gitáromat az őt megillető állványára állítsam a többi kincsem mellé. Ahogy végigpillantva rajtuk végignézem, ahogy a fény játéka lassan visszatükröződik azok csillogó részein, máris jobb kedvre derülök. Ez az eufórikus állapot pedig még inkább erősödik, ahogy a szobámból nyíló fürdőszoba egész alakos tükörében, arcomra vettek egy pillantást.
Ma is selymes és tökéletes. Ahogy megszokhattuk. Semmi bőrhiba… - Kacér mosollyal az ajkaim sarkában fogok neki a reggeli rituálénak. Majd, mikor alig fél óra múlva kilépek a halványlilára festett helységből - egy puha, bolyhos törölközővel a derekam köré csavarva - öltöm magamra az annyira utált egyenruhát.
Sötétkék vászonnadrág, persze stílusosan csak is az élére vasalva, és egyszerű fehér ing, jobb oldalt a suli címerével ellátva. A szokásos viselet. Undorodom tőle… De persze – táncolok a tükör elé, ez is kifogástalanul áll rajtam. De amúgy mi nem? Tökéletes testem van, babaarcom, szép, még a selymeknél is lágyabb tapintású hajkoronám. Kell ennél több? Na ugye, hogy nem? Tökéletes vagyok, ennyi! Olyannyira, hogy legszívesebben még az előttem álló tükör is levetkőztetne, ha tudná még is hogyan lenne rá módja – gondolom, ahogy arcomon egy túlontúl büszke mosollyal kisétálok a szobámból az ajtómat, persze jó alaposan bezárva.
Mikor azonban hátrafordulok egy kicsit sem várt személy íriszeibe függeszthetem az enyémeket. Szuper! Ennyit a jó napról. Egy bűbájos mosoly, egy megvető, lenéző pillantás és máris kitérek 26 éves bátyám látóteréből. Persze azt a becsmérlő horkantást így is jól hallottam. De őszintén… Kit érdekel?! Engem ugyan nem… Mióta anyáék megint elmentek arra a flancos üzleti útra itt rontja a levegőt. Mert ugye egy tizenhat éves srác nem maradhat otthon a kishúgával, aki egyébként csak hétvégenként van otthon, hála az annyira imádott művészeti iskola miatt, ami a város másik felén kapott helyett.
Keserű mosoly szökik az ajkaimra, ahogy belegondolok jövő héten ismét hallgathatom mekkora sikereket ért el ő és bátyám is. Aztán persze jön a szokásos sablonos szöveg, hogy én nem vagyok jó semmire. Na persze… Egyszer, csak egyszer az életben látnátok tovább azon a jól megalkotott üres, lélektelen maszkon, ami minél inkább körém fonódik. De nem... Különben is, ha nekik ez igy jó, akkor nekem is! Még két év… Azt kibírom, ha beledöglök is!
- Yuu, azt mondtam állj meg! Nem hallod?! Még nem is ettél semmit – rohan lefelé a lépcsőn drága bátyám.
- Mit érdekel az téged. Felőled, fel is dobhatom a talpam az sem izgatna nagyon. Sőt… még örülnél is neki – kiáltom vissza, miközben fekete bőr bakancsomat veszem. Ember, ez már sosem hagy engem békén? Most mit vetít? Elegem van…
- Hm… - ér le mellém. – Talán. De nem szeretném, hogy pont akkor történne mindez, mikor a szüleink nincsenek otthon. Aztán még szívhatok – nézz rajtam végig megvetően. – Miattad.
- Rohadj meg! – vágom az arcába, majd a bejárati ajtó nagy robajjal csapódik hátam mögött. Ideje indulni, ha nem akarok elkésni…
****~~****
Sietős lépteimnek hála épp, hogy csak átléptem az iskola küszöbét, mikor becsengettek. A furcsa viszont az volt, hogy egyre több diák tartózkodott kint a folyósokon, mintsem az osztályban. Ezek is megőrültek… - csóválom nem tetszően a fejem, ahogy a második C osztály terme felé veszem az irányt. Ryuk talán választ ad a kérésemre.
És, mint az emlegetett szamár máris mellettem van, ahogy leülök a helyemre.
- Yuu mindjárt itt lesznek - kántálja eszeveszett.
- Kik is? - veszek fel egy kedves műmosolyt, csak nehogy megijesztem szerény párát, mikor lányok sikongatása kúszik végig a termen. Mi folyik itt, ember?!
- Ja igaz is, te nem voltál suliban. Ááá ezt nem fogod elhinni, de kapaszkodj meg. Találd ki, kik jönnek ebbe a porfészekbe.
- Na kik? – támaszkodok meg hanyagul a szék karfáján. – Ne csigázz – mosolygok rá (kivételesen őszintén). - Nincs kedvem játszani most.
- Yuu itt lesznek. A Bloody Valentine ma itt. Érted ezt? Fellépnek! Találkozhatok Akira-samával.
Az első gondolat, ami végigfut rajtam, hogy ez biztosan meghibbant. Kész, vége… Elvesztette azt a maradék eszét is. Remek, kereshetek új talpnyalókat… Khm… akarom mondani barátokat. Igen.
- Mondd csak. Te mit ittál a reggel? – kérdezem végül.
- Ne idegelj hallod!? Nem vicc. EZ IGAZ! Hány nyelven mondjam még el neked, hogy felfogd?!
És tényleg… Ahogy végignézek rajta, az izgatottsága mindnet elárul. De ez akkor is képtelenség. Mit keresne már Japán első számú visuel kei bandája pont a mis iskolánkban? Bár hallottam pletykákat, hogy réges régen. Na jó nem is olyan régen, de ide jártak. De azt hitem ez csak szóbeszéd. De ezek szerint – nézek végig az osztályon. – Még is csak igaz kell, hogy legyen.
S amint ezt elgondolom az én arcom is egyre inkább derül fel. Ma végre… Ma végre láthatom őket!
****~~****
Kezem reszket, szívem megállás nélkül torkomban dübörög. A verejték apró cseppei rajzolják közbe pirospozsgás arcomat, ahogy az érzés egyre inkább a hatalmába kerít. Ahogy körülnézek a többi diák arcán ugyanazt a boldog, de egyben kétségbeejtően izgatott képet látom. Gyerünk! Hol vagytok már?
Aztán meglátom őket… Gyönyörű tartás, igéző szemek és az, az észveszejtő kiállásuk, ahogy szépen lassan fellépkednek a csarnokban felalított színpadra. Azt hiszem végleg elvesztem… Akarom…! Őket…
Hirtelen csendülnek fel az első akkordok s a szívem ugyanazzal az ütemmel kezd el verni. Minél gyorsabban és gyorsabban… S mikor a két fényes gitár játék is csatlakozik az andalító balladához, csak akkor hiszem el: Tényleg itt vannak! Velem…
Az ütem, a basszus mély hangja, a két gitár szárnyalása és a hang, ami az egészet irányítja lassan kúszik végig testemen, s akár a kalitkába zárt madár én is megreszketek. Bárcsak… Bárcsak egyszer az életben én is ezt adhatnám átt a közönségnek. Csak egyszer…
De hiába a mámorító „kín”, a részegítő percek, az érzés, ami egyre inkább hatalmába kerít … Vége szakad. Sebzett madárként zuhanok vissza a Földre, ahogy eltűnnek szemem elől. Nem… - sikítom magamban. Nem lehet itt vége! Nekem szükségem van erre az érzésre. Akarom! A zenéjük az egyetlen dolog, ami képes az álmaimat még megtartani…
Gyorsan, szinte eszeveszett tempóban töröm átt magam a diákok tömegén, s mikor meglátom őket befordulni, az egyik folyosón mély sóhaj szakad fel tüdőmből. Még utolérhetem őket…
Még nincs minden veszve. Kérlek, nézz hátra! Csak egy percre pillants rám…
- El… elnézést! – makogom, ahogy észreveszem pont ő nézett rajtam végig azokkal az árgus szemekkel.
Gyerünk Yuu-kun! Embereled meg magad Vedd elő vadító éned és bűvöld el…
- Khm… Beszélhetnék Kaoru-samával? – kérdezem ajkaim sarkában egy angyali mosollyal.
Aztán szinte repesek az örömtől, mikor igent mondd, sőt még a nevemet is megkérdezi. Mármint persze, azért még is csak fő az illem… De…
- Takashima - hajolok meg őszinte csodálattal Kaoru-senpai előtt. – Yuu Takashima. Örvendek, hogy megismerhettem, Kaoru-sama.
– Úgyszintén – ölt magára egy vadító vigyort, majd felém intve csak ennyit mond – Gyere!
S akár csak egy jól nevelt kiskutya iszom minden szavát, s sietős léptekkel követem az egyik eldugott, kisebb terembe. Furcsa. Eddig erről nem is tudtam… - Leplezett pillantásokkal méregetem azt a csöpp kis helységet ahova hozott, mikor kedves hangja fülembe kúszik.
- Óh… Egy… egy autogramot. – Azt sem tudom hirtelen hova kapjak, majd szinte elveszve válltáskámban próbálom megkeresni a fényképezőmet, amit furcsa mód megint nem tettem ki még a múltkori eset óta. Most áldom érte az eget… De tényleg!
Mikor megtalálom, diadalittas mosolyt villantok, majd gyorsan rendezve arcvonásaimat kapom elő kedves, szende kis énem, hogy meghassam vele az előttem álló 22 éves férfit.
– Nagy rajongója vagyok Kaoru-samának, mert ön olyan tehetséges és olyan gyönyörű és szóval… - kezdem el a szokásos kedveskedő és dicső szavak mormolását, miközben édesen mosolygok rá. - Mindig is szerettem volna önnel találkozni.
Ahogy végignézek a férfin, ismét elkönyvelem… Igen, még semmit sem veszített a vonzerőm!
– Adhatok jobbat is ezeknél a hülyeségeknél – mondja aztán, mire furcsán összevonom a szemöldököm. Ennek nem igy kellene lennie. Mikor pedig meglátom azt a furcsa villanást a szemeiben kezdek rájönni, talán messzire mentem ezzel az ártatlan kisfiú álarccal.
Hirtelen érzem meg a hűvös falat a hátamnak nyomódni, majd feltekintve arcára ugyanazt a ragadozó szempárt látom viszont. Nem sokkal később, pedig egy nedves, puha ajkat érzek meg sajátomon.
Mi a? Ennek nagyooooon nem igy kellene lennie! Mit csinál?! Eresszen el…
Aprót nyögök, ahogy kicsit sem kedvesen harap rá alsó ajkamra, majd a kis rést kihasználva ajkaim között, furakszik be nyelvével a számba.
Ez most valami vicc. Igen… Biztos, hogy az. Mindjárt felébredsz Yuu! Mindjárt…
De hiába a sok nyugtató gondolat sorozat a fejemben, ugyanúgy, ugyanott állok, megmerevedett végtagokkal, fölöttem pedig egy kicsit sem kedves „démon” társaságában, aki éppen ajkaimat falja. Most elkellene löknöm, igaz?! Én nem vagyok buzi… Fujjj! De akkor miért csókolok vissza önkéntelenül is?
Nyelvem lágyan ízlelgeti az övét, ahogy egyre inkább belemelegedünk ebbe a számomra nagyon is furcsa játékba. Hm…. Finom! Jobb, mint egy lánnyal – fut át rajtam, majd mikor rájövök mit is mondtam, megfeszítve karom lököm el magamtól, amennyire csak tudom.
Persze az én erőm mit sem ér ilyen állapotban, igy ő csak pár lépést hátrálva furcsa, kérdő tekintettel néz rajtam végig.
Mit tettem? – kapok ajkaimhoz. Én… én… megcsókoltam egy férfit. Ráadásul pont őt – kapom rá tekintetem. Maradtam volna otthon…
- Yuu? – töri át a beállt, fülsértő csendet mély, karcos hangján.
- Én… én… Khm… Ez nem az, aminek látszott! Én csupán…
- Megcsókoltál egy férfit… - mondja ki a kegyetlen igazságot egy rókavigyorral az arcán, mai igy még ijesztőbben hat.
Ennyire árulkodó lenne a viselkedésem? Ezt nem hiszem el… Hol van most azzal a sok önbizalommal megáldott srác, aki reggel még a tükörben tetszelgett magának?!
Gyerünk Yuu… Mutasd meg milyen fából faragtak.
Haaaa könnyű is lenne, ha nem reszketne szinte mindenem.
- Mondd csak… – lép hozzám közelebb, mire automatikusan hátrálok, ami eléggé nehéz a jelen körülmények közt. – Ez volt az első csókod? – nyalja végig felső ajkát.
- Mi? Ezt maga sem gondolja komolyan – nézek végig rajta megvetően. Azért ne nézzen kezdőnek.
- Egy pasival… Tudod cicám! – hajol felém.
- Ne legyen annyira elszállva magától! – vágom rá szinte azonnal.
- Aranyos – mosolyogja pimaszul. - Mondd csak – dől a szemközti falnak. – Szexeltél már, vagy az, az édes uke fejed még szűz?
Szavainak hála először lesokkolok, majd a düh szikráival a szememben nyelek egy aprót. Csak nyugodtan Yuu. Csak fel akar húzni. Áhhh de engedném neki…
- Szeretnéd tudni mi? – nézzek rajta végig, miközben óvatosan közelebb sétálok hozzá. Igen tudom, letegeztem. – Akarod, hogy elmondjam? – suttogom fülébe mély hangon. – Vagy inkább kideríted? – simítok végig lassan, kör-körös mozdulatokkal felsőtestén. Arcára nézve látom nagyon is bejött neki, amit vele teszek. Már csak egy simítás kellene ott lent és…
- Hát számodra ez sosem fog kiderülni. De azért, ezt oda adom… - teszek be egy vékony névjegykártyát ingének apró szebébe.
Már éppen kapna utánam, mikor egy vigyorral kitáncolok karjai közül, majd egy csábos mosolyt dobva utoljára még annyit mondok. – Igy nem kaphatsz meg. Nem vagyok kurva. Még neked sem Kaoru-sama.
Azzal az ajtó halkan csukódik be mögöttem egy felettébb szórakoztató arcot hagyva hátra. Fogadok még senki sem utasította vissza. De hát ilyen az élet… - mosolygok ravaszul. Talán végül még felhasználhatom ezt az érdeklődését irántam. Csak legyek elérhetetlen és még hasznom származik belőle. Vele… Igen talán rajta keresztül eljuthatok az álmomig.
Ezzel a gondolattal lépek ki a suli kapuján, majd egy utolsó pillantást vetve még a magas, egyszerű épületre, magabiztosan indulok el. Kicsit sem sejtve arról, mi fog még történi.
|
| Andro | 2012. 02. 28. 15:29:33 | #19491 |
Karakter: Shiroi Kaoru
Megjegyzés: (rajongómnak)
– Ki a faszom találta ki ezt a hülyeséget?! – dühöngök egy cigivel a számban, mialatt a turnébusz felé lépdelek. – Megölöm Ishidát! Mi a lószarért kell nekünk jótékonykodni, és miért pont egy kibaszott felső-gimnáziumban?!
– Kaoru-chan, ne beszélj így! – csitít Shinya, az egyik gitárosunk. Ő a mi hivatásos hímribancunk. Úgy is néz ki, mint egy nő, kivéve, hogy fasza van, és nem picsája. – Ishida-san jót akart nekünk. És különben is, ez a volt sulink.
– Annál rosszabb – nevet Akira, a dobosunk. – Tudjátok, hogy Kaoru mennyire „imádta” azt az iskolát.
– Pofád befogod! – nézek rá villogó szemekkel. – Még egy szó, és eltöröm a kezed, és törött kézzel kurvára nem fogsz dobolni.
Akira elhallgat, ám Shinya tovább pofázik, mire elkapom, és lesmárolom. Nyílt titok, hogy odavan értem, és ezzel be is fogja a száját, sőt, mi több, utána olyan képet vág, mint aki Álomországban jár. Jó segge van, jól csókol, és meg is volt párszor a kis ribi, de nekem nem jön be, mint pasi. Ennek ellenére, néha dugunk, ha olyanunk van. Meg vele nyomom a színpadon a fanservice-t, amitől a rajongók sikongatni szoktak. Mindenki azt hiszi, van köztünk valami, pedig nem, de hadd gondolják. Nagy ívben teszek rá.
Go, a másik gitárosunk és Takuya, a basszerosunk már meg sem mernek mukkanni. Jobban is teszik, mert most oltári pipa vagyok.
Pont a régi sulinkban kell fellépnünk, ahol amúgysem szíveltek minket? Na persze, most hogy már híresek lettünk, a diri kuncsorog, hogy menjünk, mert pénz kell a zeneteremre, ami beázik, és így az összes hangszer tönkremegy. Nem mintha nem érdekelne a zeneterem sorsa, hiszen annak idején mi is ott gyakoroltunk. Csak az nem tetszik nekem, hogy most a seggünket nyalják. Ishida is, a managerünk persze kapott az alkalmon, hogy lenyomjunk egy koncertet az ott tanuló hülyegyerekeknek.
Végül, beülünk a turnébuszba. A cuccok persze már benn vannak, emiatt nem kell aggódnunk. Ishida is beül, és mikor elindulunk, még egyszer elmagyaráz mindent. Én csak fél füllel hallgatom, mert már annyiszor elmondta ugyanazt, hogy kívülről fújom. Különben is, mondjon valami újat már, mert kezd uncsi lenni. De nem szólok bele, hadd mondja. Még hálásnak is kell lennem neki, hiszen ha három éve nem fedez fel minket, ma csak egy lennénk a sok banda közül, akik próbálnak feltörni. Nekünk sikerült, és ezért baromira szerencsésnek érezhetjük magunkat. Már ha szerencse, hogy ilyen minden lében kanál managerünk van, aki még élni sem hagy minket. De hát ő a legjobb a szakmában, azt mondják.
– Szóval, ne hozzatok szégyent rám, oké fiúk? – fejezi be. – Kaoru, te sem, jó?
– Mikor hoztam én rád szégyent, Daisuke? – kérdem. Igen, egyedül én hívom Daisukénak szemtől szembe.
– Hát, lássuk csak… A múltkor, amikor rád nyitottunk az öltözőben két rajongóddal, és éppen tömted őket? – néz rám türelmesen, mire felhorkantok. – Ezek még kölykök, Kaoru, ártatlan kisgyerekek, szóval jó lenne, ha ezúttal visszafognád magad.
Majdnem elröhögöm magam, de azért megállom, és bólintok. Ártatlanok, mi? Ha Daisuke tudná, hogy a mire képesek a mai tinik, szerintem elsüllyedne a szégyentől. A rajongóink többsége úgyis a tizenéves korosztályból kerül ki, és ők nem igazán szemérmesek. Körbenézek, és ahogy látom, a többiek is hasonló véleményen vannak. Shinya és Akira nagyon igyekeznek, hogy ne vigyorogjanak managerünk kijelentésén, míg Takuya és Go diszkréten félre fordulva röhögnek magukban. Én csak hátradöntöm a fejem, és elgondolkodom, vajon lesz-e olyan, akit még ma este meghúzhatok. Lesz, biztosan lesz, mindig van.
~*~
A koncert előtt egy órával érkezünk meg az iskolához. Úgy tudom, a csarnokban kell majd fellépnünk. Ahogy kiszállunk, máris megpillantjuk a diákokat, akik tisztelettel vegyes csodálattal bámulnak minket. De hála a gyors intézkedéseknek, nem jönnek közelebb, habár akkora üdvrivalgást kapunk, ami felér egy csendháborítással. A lányok és a fiúk egyformán sikongatnak, és sokan már csattogtatják is a mobiljukat, fényképezőgépeiket, csak hogy minél több képük legyen rólunk.
A biztonságiak sorfala között sétálunk át a kaputól az épületig. Közben megnézem az épületet. Kívülről semmit sem változott, ugyanolyan ronda és személytelen, mint mikor ide jártam.
– Fura érzés visszajönni, mi, Kaoru-chan? – nevet Shinya, mire csak mordulok egyet. – Kíváncsi vagyok, az öreg Sakura diri mit szól majd, ha meglát minket.
– Valószínűleg nem fogunk tetszeni neki, de kit izgat? – vonok vállat. – Koncertezni jöttünk, nem vele csevegni.
Hangosan kell beszélnem, mert a kis csitrik sikongatása sérti a dobhártyámat, és amúgy is, ha normálisan beszélnék, nem lehetne hallani. Végül szerencsésen beérünk az épületbe, ahová a diákok most nem követhetnek minket. Hála égnek, egy kis csend, bár ahogy visszanézek látom, hogy pár élelmesebb diák megpróbál bejutni, de nem tudnak. Megeresztek egy sóhajt, majd elinduluk a diri irodája felé. Ha már itt vagyunk, egy pofavizit nem fog ártani.
A diri szívesen fogad, bár látszik rajta, hogy a kinézetünk nemigen tetszik neki, de hát ez van. Kicsit beszélgetünk, majd mikor értesülünk róla, hogy lehet menni sminkelni, elindulunk a csarnok felé, ahová ismét biztonságiak kísérnek. Fene nagy biztonság. A csarnok mögött egy kis épületben van a sminkszoba, ahol a sminkeseink már várnak. Engem Satoya-chan vesz kezelésbe, egy igazán bűbájos, alig tizennyolc éves fiúcska, akivel néha ugyanúgy henteregni szoktam, mint bárki mással. Leülök, ő pedig kisminkel, majd öltözni is segít, megcsinálja a hajamat is. Ahogy jobbra fordulok, látom Shinya csalódott arcát. Na igen, nem bírja, ha más is hozzám ér, holott tudja, hogy ő nem az esetem. Nem bírom a hímribancokat, de ez az ő szerepe a bandában.
– Még öt perc! – néz be Ishida Daisuke.
– Rendben – bólintok. – Mindjárt kész vagyunk, igaz, Satoya-chan? – mosolygok a sminesemre, mire elégedetten látom, hogy elpirult.
– I… igen… Kaoru-sama… - hebegi édesen, és elvégzi az utolsó simításokat. – Kész is… van… - mondja halkan, én pedig felállok.
Tökéletes lett, ezért Satoya kap egy hajborzolást, amire ismét elpirul. Felveszem a szemüvegem, a kalapom, és a többiekkel együtt kimegyek az öltözőnek és sminkszobának használt épületből, egyenesen a csarnokba.
~*~
Ahogy belépünk a csarnokba, hatalmas ováció köszönt minket. A csarnok tele van, és nemcsak az üléseken, de még a földön is ülnek emberek. Szép nagy rajongótábor, fiúk és lányok vegyesen. Gyorsan körbejáratom a tekintetem, felmérve a terepet, és elégedetten állapítom meg, hogy igazán jó a felhozatal a fiúkat illetően. Van pár elég ronda példány is, de hála égnek, többségben vannak az édes, ennivaló cukifalatok. A managerünk elmondja a szokásos szöveget, mi pedig belekezdünk az első dalba. A rajongók persze velünk együtt üvöltik az összes dalt, felsikítanak, amikor előadunk pár fanservice-t Shinyával, és majdnm elalélnak, amikor Shinya, Go és Takuya bedobják a pengetőiket a nézők közé.
Hatalmas a koncert, és én is jól érzem magam, lepacsizok néhány elöl levő diákkal, akiket elérek, és a koncert közepe táján bedobom a szemüvegemet is. Ha jól látom, csak ötvenen nyúlnak utána, ez szép szám. De végül egy magas, vékony srác kapja el, és szorítja magához.
Végül elérkezünk az utolsó számhoz, ami az egyik első számunk volt, a Bloody Valentine, amiről a nevünket is kaptuk. Természetes, hogy a rajongók ezt is éneklik, sőt, néha csak ők éneklik, és így is fantasztikus érzés. Azt hittem, hogy szar lesz, de talán mégis jó volt visszajönni ide. A többiek is élvezik, ahogy látom, mind vigyorognak. Aztán Akira bedobja a dobverőit, ami után szintén sokan nyúlnak. Végül a számnak vége, a zene elhallgat.
– Köszönjük, hogy itt voltatok – mondom a szokásos sablonszöveget. – Sajnos, csak ennyire futotta, de remélem, élveztétek ezt a kis koncertet. Jó érzés volt visszajönni ide, ebbe az iskolába. Mert ha hiszitek, ha nem, mi is innen indultunk – látom, hogy többen megdöbbennek. – Most azonban búcsúznunk kell, de remélem, még találkozunk. Sziasztok! – kiáltom, és meghajolunk. – Köszönjük szépen!
Ahogy lefelé megyünk, még halljuk a diákokat. Tényleg jól éreztem magam. Rávigyorgok Shinyára és a többiekre. Érdemes volt visszajönni. Aztán meghallom, hogy valaki jön utánunk, mikor pont kilépünk a csarnokból. Megfordulok. Egy fiú az. Igazán csinos, mézszínű, divatosra vágott haja és sötétbarna szemei vannak. Kissé izmosabb, de vékony testalkatú, bőre fehér, termete nem túl magas, de nem is törpe. Az egyenruha csak dob a megjelenésén.
– Elnézést! – mosolyog rám. – Beszélhetnék… Kaoru-samával? – kérdi illedelmesen.
– Menjetek, mindjárt megyek én is – mondom, és közben már azon jár az agyam, vajon hogyan vigyem ágyba a kis édest. Olyan aranyos, pont nekem való falat. A többiek értik a célzást, és elvonulnak. – Sétáljunk egyet, ööö… hogy hívnak?
– Takashima – hajol meg. – Yuu Takashima. Örvendek, hogy megismerhettem, Kaoru-sama – még udvarias is.
– Úgyszintén – vigyorgok rá. – Gyere! – intek, és a csarnok egy hátsó része felé vezetem, amit kevesen ismernek és zárt is. Egy kis terem van ott. – Nos, mit szeretnél? – kérdem, mikor megállunk.
– Egy… egy autogrammot – mondja, és kotorászni kezd a táskájában. – És… lehetne egy közös képet? – a hangja izgatott. – Nagy rajongója vagyok Kaoru-samának, mert ön olyan tehetséges és olyan gyönyörű és… szóval… mindig is szerettem volna önnel találkozni.
– Adhatok jobbat is ezeknél a hülyeségeknél – mondom mosolyogva, mire értetlenül néz rám. – Sokkal jobbat, ami örök emlék lesz.
Odalépek hozzá, és gyendégen a falnak nyomom. Látom, hogy zavarban van. De ki ne lenne zavarban, ha a kedvenc híressége közelében lehet, és még beszélhet is vele. Belenézek a szemeibe, ami zavart és némi idegességet tükröz. Aztán lassan ajkaira hajolok, és megcsókolom.
|
|
