- Hm, tehát érzed… - súgom elégedetten. Elrejti előlem csinos kis arcát, de a fülein látom ám, hogy piros mint az érett paradicsom.
- Jeremy, a szemembe nézz. – Szót fogad, én pedig tovább játszadozom vele. - Túl merev a tartásod.
Csípőjét megfogom kezeimmel, és a zene ritmusára ringatom, irányítom. Egész jó csinálja, ösztönösen a megfelelő módon. Izgató... és jó kemény feneke van...
- Látod… csak lazán – dorombolom elégedetten. Folytatom vele a táncot, egyre ügyesebben lépked, szinte már élvezem. Szinte.
Elröpül az idő, és el kell tőle szakadnom. Körbesétálok, jótanácsokat és tippeket osztogatok, majd elbúcsúzom a társaságtól.
A kis madárkám kiröppent, mielőtt elköszönhettem volna tőle. Semmi gond, néhány nap és ismét eljön. El fog. Tudom.
*
Bingo.
Belépek a terembe, napszemüvegemen keresztül is azonnal kiszúrom, és a mellette álló nőt is, aki tétova pillantásokkal nézelődik körbe. Lehervad mosolyom. Szóval szerzett magának egy táncpartnert... Ki lehet vajon? A barátnője?
Harci szellemem, a rivalizáló démoni dög azonnal életre kel, s amikor leveszem a napszemüvegem és köszöntöm a csoportomat, mélyen Jeremy szemeibe nézek.
- Üdvözlök mindenkit. Az óra első felében a múlt órán tanultakat gyakoroljuk, aztán továbbfejlesztjük. A következő órán új stílust tanulunk, ezért azt javaslom, otthon szorgalmasan gyakorolják ezt a táncot!
Bekapcsolom a zenét a távirányítóval, a párok felállnak és táncolni kezdenek. Körbe sétálok, mindenhol megállok, segítek, magyarázok. Utoljára hagyom az én kis madárkámat.
A lány szörnyen bénán táncol, nyilván, mivel nem volt itt első alkalommal. Legcsábítóbb mosolyommal ragadom ki a lányt karjaiból, és forró tánccal libbenek el vele, mintha csak elzsákmányoltam volna tőle. Ő pirulva, sóhajtozva bámul fel rám, simul, dörgölőzik és miegymás. Érzem mennyire felizgattam. Lehajolok a füléhez.
- Kislány, szörnyen táncolsz. Jobb ha lelépsz innen, csak útban vagy...
Csattan egy pofon az arcomon, és kiviharzik az ajtón. Mosolyogva figyelem, majd amikor döndül az ajtó, a ledermedt csoportom felé fordulok.
- Folytassák, kérem – intek nekik, és Jeremy felé nyújtom a kezem egy ragadozó mosolyával. Számomra nincs lehetetlen, megkaplak téged is. Jeremy.
Latin tánc. Cöhh.
Pár héttel ezelőtt, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a péntek estéimet latin táncok tanulására fogom pazarolni, valószínűleg a hasamat fogtam volna a nevetéstől. Furcsa, mit hoz a sors.
Hosszúkat pislogva ölelem a táskámat, fülemben visszhangzik a metró monoton zakatolása. Lomha, fáradt mozdulatokkal túrom elő a rózsaszín borítékot, és elmosolyodva nyitom ki, hogy újraolvassam a dőlt, kanyargós betűtípussal nyomtatott esküvői meghívót. Mikor végigfutottam a sorokat, kicsúsztatom a levelet, melyen a húgom kézírásával írt gyöngybetűk díszelegnek.
Katy… soha nem gondoltam volna, hogy előbb házasodik meg, mint én… hisz olyan fiatal még. 21 évesen férjhez menni felelőtlenség. Ráadásul egy latin vérű férfi… nem bízom benne. Még nem is találkoztam vele, de már most rossz előérzetem van. A forró vér, a szenvedély… rövid fellángolások, múlandó érzelmek. Egyáltalán nem megbízható, félek, fájdalmat fog okozni Katynek… de mégis… a telefonban olyan boldognak tűnt a hangja… a szerelem csodákra képes… hjajj… szerelem… remélem nem bánja meg.
Azt hiszem, ameddig nincs baj, csak örülhetek a boldogságának. Katy mindig tüzes fiatal volt, talán összeillenek… de miért nem lehet átlagos esküvői partyt rendezni, ahol szokás szerint, csak keringőzni kell? Azt már megtanultam a szalagavatón.
Szemeimet lehunyva dőlök hátra, visszacsúsztatom a papírokat a táskámba, s gondolataimba merülve próbálom kipihenni a hosszú nap fáradalmait… és még csak most jön a java… remek. Nem elég, hogy 10 órát lehúzok a munkahelyen, utána még mehetek egy 2 órás tánctanfolyamra. Mindegy. Ennyit megér, hogy lássam Katy ragyogó mosolyát. Biztos csodaszép esküvő lesz, ha rajta múlik.
Házasság… lassan nekem is ideje lenne ilyesmiken gondolkodni. Feleség… gyerekek… meleg családi otthon. Fiatalként mindig így képzeltem el a felnőttkoromat… erre itt vagyok lassan 26 évesen, és egyedül lakom egy háromszobás lakásban.
Halkan sóhajtok fel, majd hirtelen pattannak ki szemeim, mikor a csukódó ajtó üvegén át megpillantom az állomás nevét, s magamban szitkozódva ugrok fel a helyemről. Basszus. Igen. Most kellett volna leszállnom. Minden tekintet rám szegeződik, s zavaromat leplezve kaparom elő kabátom zsebéből a kis cetlit, amire kiírtam az odavezető útvonal megtervezését. Dühösen megyek az ajtóhoz, átküzdve magamat a zsúfoltságig tömött kocsin. Még jó, hogy korábban jöttem… talán még így is odaérek időben. Ez nem az én napom… nagyon nem az én napom.
Sokáig bolyongok a hatalmas irodaházban, majd fáradtan lököm be az ajtót, mikor végre megtalálom a megfelelő helyet… oké, hogy a recepción elmondták merre kell menni, de még így sem olyan egyszerű… annyi pénzért, amennyibe ez a tanfolyam került, minden résztvevőért taxit és kísérőt kéne küldeniük. Mindegy. Ha olyan profi a tanár, mint ahogy mondják, talán még engem is meg tud tanítani rendesen táncolni.
A teremben pár embert pillantok meg, s egy középkorú nő a tanfolyamhoz kapcsolódó alapvető információkat sorolja nekik. Egy halk köszönés kíséretében sétálok a csoport mellé, s a nő csak egy szúrós pillantással üdvözöl, egy pillanatra sem hagyja abba a mondókáját.
Este 8at üt az óra, s pár percre rá, hogy a nő elhagyja a termet, ismét nyílik az ajtó. Minden tekintet az érkező tánctanárra szegeződik, egy pillanatra megfagy a levegő a teremben, ahogy némán, rugalmas léptekkel sétál a táncparkettre. Lassú, kimért mozdulattal veszi le az éjfekete napszemüveget, s sötét íriszei átható tekintettel pásztázik az összegyűlt embereket. Hjajjj… még egy latin vérű macsó, szívdöglesztő vigyorral és eget verdeső egóval. Nem mintha nem lenne oka rá…
- Üdvözlöm Önöket. Ronaldo vagyok, de bizonyára ezt tudják. Az asszisztensem már elmondta a szabályokat, így inkább kezdjük el. – Halk, visszafogottan udvarias hangja tölti be a termet, s mindenki egy mukkanás nélkül issza minden egyes szavát. Tekintetemet rajta felejtem, követem mozdulatait, ahogy beszéd közben leteszi a cuccait az egyik székre a fal mellett, s ezzel nem vagyok egyedül. Mintha a puszta jelenléte elvarázsolna mindenkit a helyiségben. Jó lehet ilyen sikeresnek és karizmatikusnak lenni… bár őszintén szólva soha nem irigyeltem túlságosan a híres és gazdag embereket… Soha nem tudhatod, hogy nem e csak a hírneved vagy a pénzed miatt közeledik feléd valaki. Hát, nekem ez nem hiányzik. Azt hiszem jobb a nyugodt, átlagos élet. Legalábbis számomra biztos.
Ahogy végre képes vagyok elszakítani tekintetemet alakjáról, szemeimmel a falon lévő képeket figyelem, s zsebre dugott kézzel hallgatom a hosszú monológot.
- És most… Kérem, álljanak körém. Ma megtanuljuk a helyes testtartást, és egy nagyon egyszerű tánclépést. Meg kell ismerniük a partnerüket, a mozgására reagálniuk kell, és viszonozni minden mozdulatot. – Nagyot nyelve figyelem, ahogy mindenki a partnerével együtt lép közelebb, s ahogy szememmel végigmérem a kis csoportot, látom, hogy csak nekem nincs párom. Remek… ez másodpercről másodpercre egyre kínosabb. Ez tényleg nem az én napom. Idióta vagyok… egyedül eljönni egy társastánc tanfolyamra… de azt hittem, lesznek mások is, és majd itt szerzek partnert. Most már mindegy. Úgysem szívesen táncoltam volna egy ismeretlennel. Legalább senkinek nem morzsolom apró darabokra a lábfejét.
Egy kis kapcsolót vesz elő, majd a termet halk, dallamos zene tölti be, s ő nekünk hátat fordítva kezdi el az első lépéseket magyarázni.
- A Samba alaplépéseit tanuljuk elsőként. Figyeljék a lábaimat, majd utána együtt gyakoroljuk. – Minden mozdulatából sugárzik az energia és a lendület, s lassú mozdulatokkal kezdi el magyarázni a számomra bonyolultnak tűnő lépéseket… ezt nevezi könnyűnek? Akkor mi lesz, mikor a nehéz részét tanuljuk? Azt hiszem menthetetlenül béna vagyok. Nem számít. Még ha le is égetem magam mindenki előtt, úgysem találkozom velük többet, amint ennek a tanfolyamnak vége van. Nyugi, és csináld, amit látsz.
- Folyamatosan hátra lépünk, kitoljuk a csípőt. Lépés hátra, ugyanezt oldalt, csípő, oldal, csípő előre és csípő, bezár, csípő. És most mindenki egyszerre. – Bénázva próbálom leutánozni mozdulatait, s elszörnyedve képzelem el, hogy nézhetek ki. Mi az, hogy csípő? Pasi vagyok… a férfiak nem riszálják a seggüket… tudtommal. Ez az, amit nem szeretek a latin táncokban. Ehhez én nem vagyok sem elég felszabadult, sem elég laza, sem elég részeg. Legközelebb lehet, hogy beugrok egy kocsmába óra előtt. Hehe… jó vicc.
- Nagyszerű. Most kérem, álljanak párjaikkal a padlóra festett piros körökbe. – Zavarodottan pislogok, ahogy mindenki követi az utasítást, s bambán bámulok magam elé, mikor egyedül maradva ácsorgok a terem közepén… legszívesebben kirohannék a világból. Hol van a lyuk, amibe beleugorhatok, és eláshatom magam? Remélem Katy értékelni fogja, hogy mit meg nem teszek érte, mert ez tényleg egy kínzás. Haza akarok menni.
- Ön partner nélkül jött? – Felém fordul, a fekete íriszek már-már lenézően mérnek végig, és zavarba jövök tekintetétől. Különös idegességet vált ki belőlem, ahogy közelebb lép, s valamiért úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell.
- Igen... én nem tudtam, hogy… - Elnémulok, ahogy egészen közelről nézek a sötét szemekbe, nagyot nyelve nyelem le a mondat végét. Jól van. Nem zavar. Lehet röhögni. Nem törődök vele, ha hülyének néz. Az a dolga, hogy megtanítson táncolni, ezen kívül nincs semmi közünk egymáshoz, és az én dolgom, hogy egyedül jövök vagy partnerrel. Nem mintha a jelentkezési feltételek között lett volna, hogy hozzunk partnert.
Hosszúnak tűnő másodpercekig mér végig szemeivel, tekintetéből semmit nem lehet kiolvasni, majd közömbös hangon szólal meg újra.
- Álljon, kérem oda, majd én leszek a partnere, de előbb körbe kell sétálnom. – Engedelmesen sétálok oda, ahova mutatott, s próbálom leplezni az egyre növekvő kétségbeesésemet. Komolyan vele kell táncolnom? Na ne… najó… nézzük a dolgok jó oldalát. Ennél kínosabb már nem lehet.
Figyelem, ahogy a párokon végighaladva igazgatja meg mindenkinek a tartását, s tudom, hogy minden egyes perccel közelebb van a pillanat, mikor táncolnom kell vele. Egy másik férfival… társastáncot…
- Ne feledjék, először csak lassan lépjenek, a férfiak a tanult lépéssorozat felétől lépjenek, így pont az ellenkezőjét teszik a hölgypartnernek. Ebből lesz a társastánc… - Öntelt mosollyal fordul újra felém, pár rövid másodpercig ismét végigmér szemeivel, majd felém nyújtja a kezét. - Hívj Ronaldonak. – Nevemmel válaszolva fogadom el a kézfogást, s tekintetemet szinte beszívják íriszei… rendben… eddig minden oké. Udvariasnak tűnik. Talán nem lesz vészes.
- Most én leszek a nő, Jeremy. – Halk hangja selymesen kúszik füleimbe, s nagy nehezen sikerül pókerarc mögé bújtatnom egy rövidke mosolyt… nyugi… csak képzeld azt, hogy egy csinos lánnyal táncolsz. A hosszú haj még stimmel is… a többi… hát, nem igazán mondanám. Magasabb nálam, az ujjai hosszúak és erősek, s ahogy a kezembe veszem őket, egyáltalán nem olyan finomak és puhák, mint amilyenek egy nő ujjai, mégis furcsa idegesség kerít hatalmába.
Csak koncentrálj, és figyelj a lépésekre… nyugi… nem lesz baj… hátra lép, csípő, oldalra, csípő, előre, csípő, bezár, csípő…. Jhaaaaaajjjj…. Miért van ennyi „csípő”?! Egyre biztosabbá kezd vállni, hogy ez nem az én műfajom… nagyon nem. Még szerencse, hogy amint vége az esküvőnek elfelejthetem az egész riszálást.
- A szemembe nézz, Jeremy. – Visszafogott nyugodtsággal suttogja a szavakat, hangja épphogy csak eljut fülembe, a halk zene kíséretében, s szívem kihagy egy ütemet, ahogy ajkamra harapva emelem fel a tekintetemet. Basszus… észre sem vettem, hogy mereven a lábainkat figyeltem. Mindegy. Ez még csak az első nap… lesz ez még jobb is… ugye?! Az esküvőn nem akarok leégni. Itt nem zavarnak a kínos helyzetek, de ott elég gázos lenne…
Magamat is meglepem vele, hogy milyen keveset rontok, igaz ez többnyire nem a csodás tánctehetségemnek, hanem a velem szemben álló csodaszép „lánykának” köszönhető, aki minden hibámat meggátolja még az előtt, hogy elkövethetném őket. Így nem is olyan vészes ez a tánc dolog.
- És most színesítsék mozdulataikat, lépjenek ki oldalra, és egy teljes fordulattal vissza! – Egy pillanatra megremegnek térdeim, ahogy velem mutatja be a feladatot, de szokásához híven határozott mozdulatokkal akadályozza meg, hogy akár egy lépést is rontsak. Most melyikünk játssza a nő szerepét? Ő vagy én? El kéne dönteni sürgősen…
Újra lehajtom fejemet, ahogy érzem, hogy arcom elvörösödik, teste az enyémhez simul, s ő csak még közelebb szorít magához. Hát ez remek… Utálom a latin vérűeket a zavarba ejtő közvetlenségükkel és a pajzánságukkal együtt.
- Tudod Jeremy... a tánc olyan, mint a szeretkezés. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy gyermeteg, mégis szadista vigyorral hajol fülemhez, s tudom, hogy ha eddig még csak halványpiros voltam, mostanra tuti rák vörös az egész arcom. Hogy micsoda? E-egyáltalán… jól hallottam?! - Mozdulok én is, te is... és élvezzük. A szívünk egyszerre dobban, testünk felforrósodik... érzed? – Bahh… tehát jól hallottam… hogy képes ilyet mondani? Hisz tudja, hogy mindketten férfiak vagyunk. Az égvilágon semmit nem érzek! És ha mégis, az kizárólag azért van, mert fáradt vagyok, a látásom homályos és a gyönyörűen szabályos arcát akár egy meseszép nő is megirigyelné… meg persze az sem utolsó ok, hogy megállás nélkül nekem dörgölőzik. Ez a tánc komolyan igényli az ilyesmit? Mikor egy nő és egy férfi csinálja, annyival természetesebbnek tűnik az egész…
- Öhm... egy nővel bizonyára ezt érezném… - Sértetten dünnyögöm a szavakat, s kezd egyre jobban idegesíteni a nyugodt, játszadozó hozzáállása… na jó… most kérem vissza azt a férfit, akivel kezet fogtam az óra elején… a tánc tényleg különös dolgokat hoz ki az emberekből… mármint… némely emberből. Rám szerencsére nincs semmilyen hatása.
- Bizonyára. – Suttogja gúnyos vigyorral, s mintha felforrósodna körülöttünk a levegő. Hirtelen melegebbnek tűnik a hosszú ujjú ing, ami rajtam van, s ajkaimat összeszorítva próbálom mély levegővel lenyugtatni magamat… oké… nem zavar. Nyugodtan gúnyolódhat. Még pár táncóra és utána többet nem látom. Nyugi. Nyugi. Nyugi.
Élveteg vigyorral csúsztatja kezét a derekamra, testemet hátra dönti, csípőnk egymásnak simul, ágyékunk összedörgölőzik, s egy meglepett sóhaj hagyja el ajkaimat… egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy én vagyok az, aki valójában a nő szerepét játssza!
Szemeim tágra nyílnak, s ahogy kaján vigyorral húz vissza, arcom egyre inkább készül felgyulladni… na jó.. ez csak egy rossz álom. Ennyi kínos dolog nem történhet egy nap. Most már biztos vagyok benne… mindjárt felébredek az ágyamban… ugye?!
- Hm, tehát érzed… - Duruzsolja kárörvendő mosollyal, s fogaimat összeszorítva kényszerítem a földre tekintetemet, hogy elrejtsem a vörös arcot. Csak nyugi. Ne figyelj rá, mit mond… csak a lépésekre. Azért vagy itt, hogy táncolni tanulj. Előre lép, csípő, oldalra lép……
- Jeremy, a szemembe nézz. – Suttogja ismét, még mindig levakarhatatlan vigyorral, s összezavarodottan emelem fel a tekintetemet. Elegem van! El kéne döntenie, hogy segíteni akar, vagy hátráltatni. Mert eddig a második sokkal jobban megy.
Kelletlenül fúrom tekintetemet a sötét szemekbe, s magamban még mindig a lépések ismételgetésével terelem el a figyelmemet.
- Túl merev a tartásod. – Suttogja, ismét felvéve a „jó tanár” álcát, s nekem harcot kell vívnom önmagammal, hogy ne szakítsam meg a szemkontaktust… hát persze, hogy merev a tartásom. Egy ismeretlen férfit kell ölelgetnem… mit vár?
Kezei csípőmre simulnak, s miután kilépek oldalra, lágy mozdulattal segít a ringásban, ujjai már majdnem fenekemet simítják, s a teremben másodpercről másodpercre egyre nagyobb a forróság.
- Látod… csak lazán. – Dörmögi elégedett vigyorral, majd kezeit ismét visszacsúsztatja a helyükre, nekem egy hang sem jön ki a torkomon… ha nem lennék férfi, ő pedig nem lenne egy híresség, komolyan azt hinném, hogy ki akar kezdeni velem. Nevetséges. Tenyerem izzadni kezd, s egyre gyakrabban pillantok a falon lévő apró órára. Nyugi. Már csak fél óra és vége.
Megkönnyebbülten figyelem, ahogy az óra vége előtt 5 perccel távolabb lép tőlem, s a zenét lekapcsolva kezdi meg az óra lezárásának, és a következő óra felvezetésének a menetét… hihetetlen, hogy ez még csak az első óra volt… ha amiket ma tanultunk, csak az alapok voltak… akkor mi jöhet még ezután?! Azt hiszem, inkább nem akarom tudni… pedig fogom… lehet, hogy gyorsan szereznem kéne egy partnert… kifizetem neki a tanfolyamot, csak ne kelljen Ronaldoval táncolnom. Nekem ő… túl… idegen. Teljesen más világban élünk… kár, hogy anyagi csődbe juttatna, ha még egyszer ki kéne fizetnem azt az összeget.
Nem is igazán figyelek szavaira, már csak a távozáson jár a fejem, s megkönnyebbülten fellélegezve lazítom meg a nyakkendőmet, miközben kisétálok az ajtón, mikor végleg tényleg véget ér az óra... azt hiszem a következő órára hozok egy rövid ujjú inget…
Erőtlenül nyúlok el a kanapén, mikor hazaérek, s az ölembe húzom az újságot, amiben a tánciskolát reklámozó hirdetést láttam… cöhhh… a szenvedéseim okozója ez a darab papír. Na jó… azért nem viszem túlzásba a drámázást. Én megtanulok táncolni, ő kap egy csomó pénzt, plusz kiszórakozza magát az órákon. Fair ajánlat…
Félálomba merülve süllyedek gondolataimba, mikor a telefon csörrenése zökkent ki a nyugodt pihenésből.
Egy tíz perces diskurálás után mérgesen nyomom meg a kis piros gombot, s a telefont a kanapé másik végébe dobva kezdem el a halántékomat masszírozni. Remek. Egyszer jövök el korábban a munkahelyről és minden a feje tetején áll. Most mehetek be holnap is dolgozni… egy katasztrófa az életem. Azt hiszem, menthetetlenül munkamániás lettem… mindegy. Amúgy sem lett volna „jobb” dolgom... és jövő hét pénteken újra ez az egész cirkusz...
Péntek. Nem szeretem ezt a napot. Régen bulizni jártam péntek esténként, most a tánciskolámban tanítom a falábú népséget. Persze jól megfizetnek, különben nem cseszném el az időmet. Ennyi jár is nekem, elvégre én vagyok a legjobb.
Kiszállok metálszürke Lanciámból, lazán becsapom az ajtót és a rengeteg tekintet kereszttüzében felveszem napszemüvegem. Vállam felett hátradobom hosszú hajfonatomat, és egy öntelt mosolyt számra biggyesztve felsétálok az irodaház főbejáratához vezető lépcsőn. Fekete bőrnadrágom rásimul izmos combjaimra és fenekemre, stílszerűen tapadós fekete inget vettem fölé. Az elhaló sóhajokat már meg sem hallom, csak besétálok, intek a recepciósoknak, majd felsuhanok a lifttel. Ebben a hatalmas irodaházban béreltem ki a tánciskolámnak egy helyet. Három nagy terem, gyönyörű kilátással és két másik táncoktatóval, akik az én beosztottaim. Ők most haladó csoportokkal foglalkoznak, én ma elkezdek foglalkozni egy kezdő csoporttal, ez lesz az első alkalmuk. Már előre unom.
Belököm a dupla ajtót, és az odabent álló csoport minden tagja felém fordul. Nők és férfiak vegyesen, mind csodálattal bámulnak, ahogy elindulok feléjük. Néhány pillantással végig mérem őket. Idősek és fiatalok, minden nációból és korból. Nagyon gazdagok és középréteg-béliek is vannak. Egyik kezemet zsebembe süllyesztem, másikkal lassan leveszem napszemüvegemet, ajkamon egy halvány és dögös mosollyal.
- Üdvözlöm Önöket - simítja végig a levegőt mély, dallamos hangom. Akcentusom nagyon enyhe, csak avatott fülek számára felismerhető. - Ronaldo vagyok, de bizonyára ezt tudják. Az asszisztensem már elmondta a szabályokat, így inkább kezdjük el.
Laza mozdulattal a fal mellett álló székek egyikére teszem a napszemüveget, a kocsi kulcsommal együtt, és folyamatosan beszélek. Mesélek nekik a latin tánc történetéről, a múltjáról, jelenéről és jövőjéről. A falon mögöttem rólam és táncpartnereimről készült képek vannak, amelyek a versenyeimen készültek.
- És most - fejezem be a szövegelést. - Kérem, álljanak körém. Ma megtanuljuk a helyes testtartást, és egy nagyon egyszerű tánclépést. Meg kell ismerniük a partnerüket, a mozgására reagálniuk kell, és viszonozni minden mozdulatot.
Zsebemből előveszem a kis távirányítót, és halkan szivárogni kezd egy kellemes latin zene a hangszórókból.
- A Samba alaplépéseit tanuljuk elsőként. Figyeljék a lábaimat, majd utána együtt gyakoroljuk.
Lágyan lépek, lassan és türelmesen ismétlem, közben magyarázom, amit csinálok.
- Folyamatosan hátra lépünk, kitoljuk a csípőt. Lépés hátra, ugyanezt oldalt, csípő, oldal, csípő előre és csípő, bezár, csípő. És most mindenki egyszerre.
Lépegetnek, botladoznak, bénáznak. Akad néhány tűrhető, de a többség tragédia.
- Nagyszerű. Most kérem, álljanak párjaikkal a padlóra festett piros körökbe.
Felsorakoznak, egy fiatal férfi azonban egyedül toporog a terem közepén. Érdeklődve mérem végig, ő pedig zavart mosollyal fogad ahogy közelebb lépek hozzá. Csak néhány centivel vagyok magasabb nála, kényelmesen a szemébe tudok nézni.
- Ön partner nélkül jött? - kérdezem közömbösen. Hogy a frászba képesek egy társastáncoktatásra egyesek egyedül járni? Bah...
- Igen... én nem tudtam, hogy - elpirul, amikor a szemembe néz. Egyszerű fiatal üzletember, és ahogy alaposan végigmérem, le is vonom a következtetést róla. Átlagos külső, valószínűleg egy rendezvény miatt jött el ide, hogy megtanuljon tűrhetően táncolni, és a büdös életben többé nem fog táncolni azon az egy alkalmon kívül. Nem tudom megérteni az ilyen embereket... a tánc csodálatos, felszabadít és... Na de félre a heves gondolatokkal. Egy üres körre mutatok.
- Álljon, kérem oda, majd én leszek a partnere, de előbb körbe kell sétálnom.
Mindenkinek beállítom a karját a helyes testtartásba, majd visszasétálok partneremhez.
- Ne feledjék, először csak lassan lépjenek, a férfiak a tanult lépéssorozat felétől lépjenek, így pont az ellenkezőjét teszik a hölgypartnernek. Ebből lesz a társastánc - mosolyodom el lenézően.
Az előbbi férfi elé lépek, és felé nyújtom a kezem.
- Hívj Ronaldonak.
- Jeremy - szorítja meg ujjaimat határozottan, sötétbarna szemeivel az enyémbe nézve. Lenézek kezére, szépen manikűrözött, ápolt ujjak, puha és selymes bőr.
- Most én leszek a nő, Jeremy – jegyzem meg kétértelműen, elfojtva egy vigyort.
Bólint, és kezét derekamra teszi, másikkal kezemet felemeli. Finom arcvize van. Olyan kis semmilyen ez a srác, egyidősek lehetünk. Sótlan, hiányzik belőle a szenvedély, a tűz. Végrehajtja a lépéseket, kissé merev a testtartása, idegesnek is tűnik. Nem lep meg, aki a közelembe kerül, mind így viselkedik. Mereven a lábainkat bámulja, koncentrál a lépésre.
- A szemembe nézz, Jeremy - szólalok meg halkan, nehogy megijesszem. Amikor szót fogad, elmosolyodom. Első látásra fel sem tűnt, milyen szépek a szemei. Egzotikus, mandulavágásúak. Bizonyára az egyik felmenője keleti származású lehetett. Valamelyik nagymama... milyen romantikus. Sokkal szebb és ügyesebb partnerek százait tartottam már karjaimban, és bár a női táncos szerepét töltöm be, gyakorlatilag így is én vezetek. Csípőm ring, és néha össze-össze simulok vele, ahogy kell.
- És most színesítsék mozdulataikat, lépjenek ki oldalra, és egy teljes fordulattal vissza! - simul mély hangom a zenébe, és megmutatom, hogyan tegyék. Kifordulok oldalra, megperdülünk együtt, és magamhoz szorítom, hogy kövessen. Jól csinálom, meg sem botlik, csak mélyen lepirulva fordítja el az arcát. Szokásos reakció.
- Tudod Jeremy... a tánc olyan, mint a szeretkezés - búgom lágyan fülébe, játékos mosollyal. - Mozdulok én is, te is... és élvezzük. A szívünk egyszerre dobban, testünk felforrósodik... érzed?
- Öhm... egy nővel bizonyára ezt érezném - morogja az orra alatt.
- Bizonyára - hagyom rá egy gonosz kis mosollyal, és mélyen hátradöntöm a zene ütemére. Imádok játszadozni...
Csípőnk összesimul, ő pedig halkan felnyög. Nocsak...
A kocsi motorjának lágy búgása, a meleg levegő a fűtéstől, és a fekete út, amit előttem hó borít teljesen megadják a hangulatot.
Mellettem ül a fiam, vagyis az imént örökbefogadott fiam. Azért választottam őt, mert gondjai voltak a családjával, nehéz dolgokon ment keresztül és a lelke szinte összeroppant.
Tekintetemet gondolatom tárgya felé fordítom. Vacog.
- Fázol? – kérdem. Mosolyogva pillant rám.
- Egy kicsit, de mindjárt jobb lesz.
- Nem ártana egy kesztyű… - húzom fel szemöldököm, ott van a zsebében, ha fázik miért nem veszi fel?
- Sosem szerettem hordani. – ahham…
Nem szólunk egymáshoz az út további részében, elvégre van időnk még megismerni egymást.
Lassan megállok a házam előtt, illetve a házunk előtt.
- Azt a…! – dadogja amint megpillantja a házat. Én nagyon szeretem, remélem ő is szeretni fogja.
- Látom elnyerte a tetszésed, Kaito.
- Gyönyörű! – néz körbe ámulattal, ledobja cuccait és elindul körbenézni. Nekem jó… Halkan követem el ne tévedjen..,
Benyit egy szobába.
- Ez lesz a te szobád, ha megfelel. – nem is figyel rám, az ablak mérete elvarázsolja. Oda is fut hozzá Szótlanul, néz ki a sötétbe.
- Gyere, körbevezetlek. – fogom meg kezét.
~§~
- Nagyjából ennyi. – fejezem be a körbevezetést.
- Nagyon szép, remek az ízlésed.
- Köszönöm. – borzolom meg puha haját.
- Remélem, jól érzed majd itt magad.
- Biztosan! – mosolya angyali. Gyönyörű fiú.
Elküldöm hogy menjen lefürödni. Amikor végzett még elbúcsúzunk egymástól és mind a ketten megyünk a saját szobánkba aludni. Ritka fáradt vagyok. De megérte a sok adoptálási munka. Mosollyal az arcomon alszom el.
~§~
Az ágyam besüpped. Valaki idejött, biztosan Kaito az. Be is bizonyosodik, gyengéden megrázzák a vállamat. Álmoskásan pillantok fiamra, felülök az ágyban, a puha anyag lecsúszik testemről.
- Kaito, mi a baj? – nézek rá kíváncsian és egyben álmosan is.
- Csak… Szóval, nem aludhatnék véletlenül ma este veled? – összerezzen az esőcseppek kopogására. - Kérlek, csak ma este… - furcsa kicsit de megható is.
- Gyere nyugodtan, bármikor velem aludhatsz. – felemel a takarót, bebújik mellém apró teste és szorosan hozzám simul. Karjaimmal csak éginkább magamhoz vonom. Halk szuszogására engem is elnyom ismét az álom.
~§~
Elég későn kelek, ami nem szokásom, de éhes vagyok. Rápillantok az órára és ez ösztönzően hat.
Hagyjam Kaitot tovább aludni? Lehet, hogy nem kéne. Vállat vonok, elindulok a fürdőbe. Majd ha lezuhanyoztam, felébresztem.
A zuhany gyors volt. Egy törülközővel a hajamon és még egyel a derekamon, bemegyek a szobámba, Kaito még mindig alszik. Kis aranyos.
Felöltözöm, az ágy szélére ülök és megpiszkálom egy kicsit a vállát. Álmoskásan nyitogatja szép szemeit. Hosszú pillái olyan szépen keretezik égszínkék szemeit…
- Chisato…? – dadogja aranyosan a nevem.
- Jó reggelt! – mosolygok ár és megérintem az orra hegyét.
- Öltözzél és megyünk reggelizni! – rámosolygok. – megvárlak a folyosón.
- Rendben – dörzsölgeti még szemecskéit.
~§~
Lesétálunk a lépcsőkön az ebédlőbe. A reggeli finom, Kaito is boldogan majszolja, boldog lehet, hogy végre nem szemetet kell ennie.
Boldogan nézem, ahogyan egész nap a kertbe mászkál. Kapott ecseteket és festéket végül a számára legszimpatikusabb részét lefestette a kertnek.Gyönyörűen fest, tehetséges gyerek, és eddig elnyomásban élt… Mindig lekonyul a szám sarka, mikor erre visszagondolok.
Ismét festi a lenyugvó napot.
- Chisato! Megnézed? – mosolyog rám kedvesen. Odasétálok hozzá az erkélyre. Megmondom, hogy hol van egy apró hiba, én nem tudok festeni, sem rajzolni, de a gimnáziumban mindig segítettem zsűrizni, alaphibát követett el így tudom, hogyan kell kijavítania.
Hamar meg is csinálja, csodálatos, és most már hibátlan is. Boldogan nyugtázza, hogy tetszik neki, és szélesen mosolyog hogy nekem is.
- Remélem most már boldog! – fordul felém sértett hanggal. Micsoda ficsúr ez az alak…
- Nekem most mennem is kell, fontos dolgom van még az irodában. Kaito te meg viselkedj végre normálisan - fordul a művészúr felé, fenyegető pillantással. Miért „fenyítik” ennyire? Talán még ennél is rosszabban szokott viselkedni? Jézusom.
- Ch! – hallatszik tőle megint, majd orrát felhúzva fordul az ablak felé, mint egy elkényeztetett gyerek… Hát… lehet, hogy az is, csak nem tudok róla… Még…
- Viszlát Ran-sama, Kaede-sama! – köszön el a hapsi, majd el is vonul…
Egy különös kisugárzás azt sugallja nekem, hogy egyedül maradtam az oroszlán ketrecében. De miért érzem ezt? Miért nyomaszt?
- Viszlát! – viszonzom köszönését. Amint fordulnék vissza, hogy kezdjük a fotózást, épp az orrom előtt áll, gunyoros mosolya fedi sima arcát.
- maga meg mit akar? – nézek fel rá hatalma szemekkel meglepődve. Nem válaszol, csak egy laza mozdulattal a mögöttem lévő kanapéra penderít, majd kecsesnek mondható mozdulatokkal mászik felém, akár egy karcsú párduc.
- Maga meg mit akar? Engedjen el! Mit csinál? – kapálózom, ahogy telik tőlem, de olyan mintha meg sem érezné. Ujjai lassan kígyócskákként siklanak állam alá, hogy felé fordítja arcomat. Én csak mereven és hevesen dobogó szívvel nézek fel rá, hatalmas szemeket meresztve. Azt hiszen rájöttem, hogy miért hajtogatták neki folyton, hogy viselkedjen rendesen… DE HÁT EZ NEM RENDES VISELKEDÉS! Mielőtt kitörne belőlem hangom, egy fullasztó csókkal hallgattat el. Mi… Mit csinál ez?
Karjaim és lábam elernyednek, lassan megérzem, ahogy simogató keze nadrágom felé közelít, és érintése felajzza rejtett vágyaimat. Ezt nem hiszem el…
- Fejezd be… nem akarom! – nyöszörgöm elhalón, az illemet is sutba dobva ezzel. Nem érdekel már a megszólítás sem, csak engedjen el... Nem bírom tovább, a végén még el fogok olvadni!
Nem válaszol, csak sejtelmesen vigyorog tovább, és ahogy ujjai merevedésemre siklanak, majd lassú fel-le mozdulatokkal kezd el kényeztetni, józan eszem elhagyva kezdek el sóhajtozni és nyögdécselni. Ajkait megérzem nyakam puha bőrén, minden egyes érintésével bizsergető forró érzést hagyva maga után.
- Ne… ne… Hagyd abba… - sóhajtozom elhalón, de olyan hangon, mintha nem gondolnám komolyan, pedig én ezt igenis VÉRESEN komolyan gondolom. Abbahagyom gépem szorongatását, majd azonnal megragadom ingét, és felcsimpaszkodva rá próbálok arcához hajolni, és úgy kiadni magamból érthető hangokat, hátha eddig nem hallotta.
- Kérem… - nyögöm megint, majd visszahanyatlok.
- Igen? Kérsz még? – vigyorodik el, majd szabad kezével végighúzza ujját ingemen, úgy szétválasztva, hogy egy gomb sem esik le. Megfogja gépemet, és úgy látom, mintha eldobná.
- NEEEEEEEE! – kiáltom, és próbálok felülni, de mellkasomra téve tenyerét nyom vissza azonnal, és visszafulladok a kényeztetés mámorába.
- Nyugodj meg, majd kapsz egy jobbat… - suttogja érzékien a fülembe, és rácuppan fülcimpámra, ujjai még mindig merevedésemen tevékenykednek, kínzón kezdek mocorogni, egyre fullasztóbb ez a fülledt levegő, ami körénk telepedett.
Összeszorítom szemem, érzem az alhasamban gyülemlő forróságot. Ajkai nyakamról lassan térnek le mellkasomra, és egyre hangosabb nyögések szakadnak ki belőlem, de még a szám sem tudom befogni, mert ujjaim mereven fogják a kanapé anyagát, görcsösen szorongatom, és nem eresztem.
Nem… nem bírom tovább, mindjárt felrobbanok…
Hirtelen minden abbamarad, én pedig meglepetten pislogok fel elégedetten vigyorgó arcára.
Egy határozott mozdulattal fordít meg, és szinte letépi rólam az inget.
Végigsimít gerincem vonalán lassan, majd felém hajol, érzem perzselő leheletét a vállamon, ujjaival a nadrágom kezdi lefelé tologatni.
- Kérem… elég… - suttogom még mindig halkan, de semmi választ nem kapok, Csak nagyon halk és mély kuncogást…
A lakásomhoz közeli parkban ülök egy padon, és lehunyt szemmel élvezem a szél cirógatását, ahogy bőrömhöz és borzolja tincseim. Hallgatom a madarak csicsergését és a levelek susogását. Egyszer csak megcsörren a mobilom, és csalódottan veszem fel, hogy az idillt törő dallam elnémuljon.
- Tessék – emelem a fülemhez a készüléket és a közvetítőm szól bele… azaz a titkárom…
Egy új munkám lesz holnap, egy írót kell lefotóznom, és ez fog megjelenni új könyvének borítóján. Egyszerű mégis bonyolult eset. Azt hinné az ember, hogy egy arcképet olyan könnyű elkészíteni, de ez személyfüggő.
Kong a fejemben egy név: Ran Kaito.
Hallottam már ezt a nevet valahol… Pár pillanatnyi gondolkodás után rá is jövök. Olvastam már pár regényét, és nagyon tetszettek. Ha ilyen csodás író, akkor talán az életben sem különb, örülök, hogy majd megismerhetem.
~°~
Másnap újabb meleg tavaszi napsütés fogad, ami még a város utcáinak hangulatára is kihat. Még az ablakok is szebben ragyognak ilyen fényben. Egy nagyobb épülettömb alján van az én üzletemnek nevezhető helyiségem. Tadesi már bent van, mindig ő nyit és zár, és intézi a dolgokat, hogy nekem csak fotózni kelljen, és megbecsülöm ezért.
Viszont most egy úr is bent „vár” már. De ez nem az író. Belépek, üdvözlöm és bemutatkozom az illetőnek.
- Kaede Kaito vagyok, a fotós. Üdvözlöm - rázok vele kezet.
- Jó napot… Már vártam… - közli mély hangján. –Ran- sama fotózása miatt jöttem. Sajnos ő nem jött el velem, nem tudom elérni.
- Semmi gond, áttehetjük más napra – ajánlom fel, bár nem nagyon értem, miért nem jött. Tökéletes délelőtti időpont lett egyeztetve.
- Igazság szerint, a legjobb az lenne, ha el tudna velem jönni, a lakásán elkészíteni. Tudja elég szoros az időbeosztása.
- Nos… miért is ne? Legalább a kép is hiteles lesz – mosolyodom el, majd el is indulunk. Furcsa, így még sosem fotóztam, de valami azt súgja, hogy most az egyszer megéri. Talán az új kiadásából szerezhetnék egy dedikált példányt.
~°~
Csengetünk, de semmi válasz.
- Talán nincs itthon – állapítom meg, de a férfi a mobiljáért nyúl.
- Izumi- san… Ran- sama megint nem elérhető- a vonal másik végéről egy rikácsoló hangot hallok, majd pár perccel később egy zabos nőszemély robog be, kulccsal nyitva ki az ajtót és oda is berobog. Kisebb robaj és ordítozás után visszavonul. Én csak elkerekedett szemekkel pislogok párat, és próbálom felfogni, hogy az előbb körülbelül mi is történt előttem.
- Ez meg mi volt? – pislogok tovább.
- Ne is foglalkozzon vele. Kérem, fáradjon beljebb… - invitál a házba és lassan be is lépkedek. Hatalmas és gyönyörű lakás viszonylag rendben tartva, viszont kicsit túl sok párna van mindenhol szétszórva. Álmos ábrázattal elő is jön, kicsit talán nyúzott is. Az eddig engem kísérő férfi itat vele egy csésze kávét, én addig helyet foglalok a tágas nappaliban. Fél lábbal elgórok egy párnát és kinézek a nagy ablakon.
- Itt a fényképész, aki a borítóra fogja a fotót készíteni – hallom a konyhából szűrődő hangot, de a kilátás nyújtotta táj, valahogy jobban vonz, és felállva azt kezdem fotózni, de ahogy a hangok erősödnek, visszapattanok.
- Öltözzön fel rendesen – tolja felfelé, aki makacsul áll ellen.
- Ne! Nem szükséges – szólok rá. Bordó ing és kék farmer, és amúgy is csak egy arckép lesz. Unott ábrázatán egy furcsamosoly csillan fel, ahogy rám néz, de próbálom zavarom leplezni. Megigazítja ingét.
- Mit tegyek? Fényképész úr…? – hangja különös hatással van rám, teljesen libabőrös lettem tőle. Mi van velem?
- Ööö… izé… - kapkodom a fejem, kezemben a gépel - Mondjuk… üljön a könyvespolc elé – mutatok a fal felé. Lassú, kimért léptekkel megy oda, egy széket magával emelve. Kifújok egy mély levegőt, majd kezdek ellazulni. Ha képekről van szó, mindig felszabadultabb vagyok.
- Csak csinálja azt, amit szokott… - állok meg előtte pár méterre és a lencséken keresztül látom, ahogy rágyújt egy szál cigarettára, de mielőtt még ténylegesen is meggyújtaná, felmorranok.
- Kivéve ezt! – emelem le a kamerát. Ez olyan dolog, amit soha az életbe nem vagyok hajlandó lencsére kapni.
- Ch!- néz rám unott ábrázattal, majd kiveszi ajaki közül a szálat. Elmélázok szép vonalú arcát figyelve. Egy mosoly sokkal sármosabbá tenné, de látszólag nem képes rá.
Azt hiszem a mondás félig igaz. A könyveket ne ítéljük meg a borítója alapján… Az írót pedig ne ítéljük meg a könyve alapján… Nagyon félre ismertem.
