|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2011. 03. 10. 20:35:36 | #12150 |
Karakter: Ronaldo
Belekortyol italába, majd amikor a pohár felett újra rám néz, majdnem kiejtem kezemből az enyémet. Ez a pillantás... mintha perzselő lángok égnének tekintetében. Megbűvölve figyelem, feláll, mellém lép, lehajol hozzám, ujjai hajamba markolnak. Belém reked a levegő, olyan intenzív kisugárzása van, teljesen ledöbbenek tőle, és ennél boldogabb nem is lehetnék. Micsoda szenvedély...
- És te… te mindig követed a vágyaidat, igaz? – súgja, és mosolyogó számba harap éhesen. Forrón csókolom vissza, és óvatosan, hogy nehogy megtörjem a varázst, felegyenesedve ölelem magamhoz. Ujjaim hátának érzékeny bőrével játszanak. Mielőtt túl sok lenne, eltépi magát tőlem, és pihegve fekteti mellkasomra fejét. Orrommal a selymes hajába túrok, idült mosolyom letörölhetetlen. Ki gondolta volna? Hát én nem. Messze fölülmúlta elvárásaimat. És ez még csak a jéghegy csúcsa. Tuti.
- Felkérhetlek egy táncra, mio belleza? – búgom csábítóan mély hangon.
- De... odabent sok ember van…
Bizony.
- Pont ez a lényeg – mosolygok le rá, és már viszem is.
http://www.youtube.com/watch?v=_UbV2a7_8h4&feature=related
A táncparkett közepéig meg sem állunk, azonnal dühösen szikrázó szemekkel fordul felém. Megragadom kezeit, kipördítem és visszarántom, ő pedig minden mérgével együtt olyan dögösen, ösztönösen mozdul, hogy élvezet nézni.
- Ronaldo… megmondtam, hogy nem akarok. – sziszegi, miközben magamhoz szorítom, és végigsimítom hátát a tánc egyik mozdulataként. Igazi salsa nem lehet belőle, mert a táncparketten nem fogom mindenki szeme láttára leteperni, ugyanis ez lenne a vége. Hehe. Elengedem fülem mellett ellenkezését, és halkan felmordulok az élvezettől, amikor körmeivel vállamba karmol dühösen. Mrrr... igen.
- Csak kövesd a zenét. Tudod, hogy nem engedem, hogy hibázz – búgom fülébe. Kifordulás, lépés sorozat amit ő nem ismer, de én irányítom, így nem tud mást tenni, csak követ. És milyen jól csinálja...
- Ronaldo… erre én nem vagyok készen.
Halk suttogása szöges ellentéte mozdulatainak. Szinte süt belőle a szex, és azt mondja nem megy neki. Vicces. Megcsókolom, nyelvemmel szájába török és olyan vad, mohó nyelvcsatát vívok vele, hogy minden görcs elszáll testéből. Fenekét megfogva kényszerítem a megfelelő csípőringásokra, merevedésem szinte már fáj a nadrágomban.
Pár perc múlva már teljesen eltűnik körülöttünk minden. Rég táncoltam ennyire élvezettel, s látom a szenvedélytől átitatott mosolyán, hogy ő is ugyanannak a kábulatnak a fogságában van. Minden rezdülésére odafigyelek, s már annyira ismerem a testét, minden rezdülését, hogy másodperc törtrésze alatt pontosan tudom mi lesz a következő lépése, így tudom igazítani, irányítani, és ő hagyja magát nekem. Ó egek, micsoda perzselő tekintet! Ki vagy te, Jeremy Gray?
Elkábulva döntöm hátra a zene utolsó taktusában, és zihálón elnyíló szájára tapadok, nem nyugszom amíg nem csillapítom vad éhségemet egy csókkal.
Erős tapsot kapunk, mosolyogva figyelem ahogy magához tér a kábulatból.
- Gyere – súgom a fülébe, és visszakísérem asztalunkhoz. Kicsit bamba még a kis édes, így a székre nyomom, belecsókolok puha nyakába. - Köszönöm a táncot.
Leülök vele szemben, és érdeklődve nézem kipirult arcát. Mi tagadás, egyre érdekesebb a helyzet, és ő... egyre különösebb. Hogy voltam képes annyira félreismerni őt? Csodálkozom, de amikor besétált az órámra a szürke öltönyében azzal a kifejezéstelen arccal, átlagos lesimított jófiús hajával, semmi sem árulkodott erről. Abban a pillanatban amikor a szemembe nézett, megmozdult bennem valami, mintha megéreztem volna, nem is tudom. És most... úgy fest, életem legszenvedélyesebb szeretőjére tettem szert.
Vacsora közben meglepő kérdést kapok tőle.
- Ronaldo… Biztos vagy benne, hogy engem akarsz?
Milyen édes, semmi önbizalma nincs. Látnia kellett volna magát, ahogy táncolt... az én szemeimmel vagy bárki máséval, még Carlos is teljesen a hatása alá került, pedig ő elsősorban a nőket szereti.
- Ennél biztosabb nem is lehetnék.
- Miért?
Mosolyogva figyelem, ahogy zavartan szurkálja villájával a húsdarabokat. Halkan kuncogok.
- Bókokra vágysz?
Felkapja a fejét, elpirul és dühösen harap ajkába. Édes.
- Én nem... – kezdené, felemelem a kezem, és intek neki. Engedelmesen áll fel, sétál hozzám és ül az ölembe. Derekát átölelem egy sóhajjal, orrommal megcirógatom pirosló fülét.
- Inkább én kérdezem ezt tőled. Miért szerettél belém? Először azt gondoltam, talán felszínes vagy, és neked is csak a külsőm számít. Érdekes, hogy egyre inkább úgy tűnik, mégsem vagy az, akkor pedig valami más van a háttérben. A kérdőjel egyre nagyobb, Jeremy...
Felemeli a fejét, ajkát rágcsálva néz a szemembe. Így az ölemben ülve pont egy magasságban van a fejünk, kényelmesen a szemembe tud nézni.
- Ezt egy kicsit bonyolult lenne elmagyarázni... – suttogja. Ujjai hajamban babrálnak, simogatja a hosszú tincseket amelyek vállamon előre hullnak.
- Rendben, nem kell elmondanod, nekem így is jó. Nem szoktam rágódni semmin, inkább élvezem az életet.
Elmosolyodik, azzal a legédesebb mosolyával, nyakam köré fonja karjait.
- Igen, te ilyen vagy – leheli, és már forrón csókol. Halkan mordulva szorítom magamhoz, de egy hangosabb köhögés mellettünk megzavar. Bosszúsan emelem fel a fejem, Carlos pedig leteszi a két tányért az asztalra.
- A desszert a ház ajándéka – mondja, rákacsintva Jeremyre. Kis szeretőm lángvörösen pattan fel ölemből, visszatelepszik a helyére. Megbűvölve figyelem ahogy a fagylaltot kanalazza. Nem nyúlok az enyémhez, csak a kiskanállal játszadoznak ujjaim. Amikor befejezi, felpillant rám, de elkapja szemeit rólam. Ideje hazamenni.
- Mi az? – motyogja, zavartan csücsörítve. Hátravetem hajamat a vállam felett, és rámosolygok.
- Épp arra gondolok, hogy...
- Stop! – sikkantja, kezét felemeli. – Kérlek ne folytasd, nem akarom hallani a perverzségeidet!
Felnevetek, mély hangom jóízűen zendül fel. Olyan rég nevettetett meg ennyire bárki...
- Mi olyan vicces? – kérdezi dühösen, szemei szikráznak. Gyönyörű dühösen.
- Azt szerettem volna mondani – válaszolom türelmesen, de vigyorom nem bírom letörölni -, hogy ideje indulnunk.
- Ja... rendben, menjünk.
Intek a pincérnek, rendezem a számlát, majd Jeremy derekát ölelve indulunk kifelé. Búcsút intek Carlosnak is, de nem az autóm felé vezetem őt.
- Nem ott áll a kocsid? – mutat a parkolóra. Válasz nélkül vezetem tovább. – Hé, megkukultál?
Elnémul, amikor megérzi talpa alatt a puha homokfövenyt.
- Ronaldo?
- Sétáljunk egyet...
*
- Igen, ez az! És most gombolja ki az ingét, és mosolyogjon! A legszexisebb pillantását akarom látni! Ez aaaazz...
Katt. Katt. Katt.
A fányképezőgép heves csattogása, a beállított lámpák vakító fénye közepette nekem szexisen pózolni és mosolyogni kell. Elvállaltam ezt a fotózást egy menő magazinnak, jó összegért.
Félig lehunyt szemeimmel a kamerát figyelem, szexis mosollyal simítom szét fehér ingemet, ujjaim barna mellkasomon és kidolgozott hasizmaimon siklanak végig lassan. A menedzserem elégedetten figyel, a fényképész őrülten kattog, körülötte asszisztensei és a sminkes csaj nyáladzanak. Megszoktam már a figyelmet, sőt kifejezetten élvezem ha én vagyok mások vágyának tárgya.
Kigombolom farmerom, elővillan fanszőrzetem, egyértelművé téve hogy nincs rajtam alsónadrág.
- Igenigenigen! – hadarja a fényképész. – És most egy bugyi-olvasztó, forró pillantást!
Ujjaim nadrágomba csúsznak, megérintem péniszem, és parázsló, vágytól izzó tekintetem a kamerába fúrom.
Jeremy...
Egy hete a szeretőm, de csókon kívül még semmit sem engedett. Minden este, amikor hazakísérem, ugyanaz a nóta. Nem érzi készen magát rá, és én türelmesen bólintok. Kezdem úgy érezni, szándékosan szívat, de amikor belenézek szép szemeibe, tudom hogy csak fél. Mégis annyira nehéz elviselnem a megvonást. Vágyom rá, akarom őt, a testét kívánom, forró ajkait és...
Merevedésem kirajzolódik a nadrágon át, kezeimet fejem fölé emelem, összefonom és oldalról nézem a kamerát. A nézőközönségem felhördül. Szexis mosoly.
Jeremy. Remélem látod majd a képeket, és nedves lesz mindened tőlük.
*
Két hét.
Két hete randizunk, már annyi helyre elvittem, az összes aktuális mozifilmet láttuk, és még mindig semmi. Ráadásul már két napja nem láttam, mert azt mondta hogy a huga nála lakik mert válságban a kapcsolata vőlegényével, így nem tud velem foglalkozni. Megértően bólintottam, de ami sok az sok.
Elég volt.
Mobilom elő. Jeremy.
- A hívott szám jelenleg nem kapcsolható, kérjük próbálja...
Francba.
Ebédidő, és még egy fél órára sem láthatom, egy tányér kaja erejéig sem? A szeretőmet? Na ebből elég.
Bevágódom kocsimba.
Vad bepörgéssel parkolok le az irodaház előtt, és felrohanok a lépcsőkön. Odabent a portás megállítana, de csak egy kacsintás a napszemüvegem felett, és már bent is vagyok. Lift. Folyosó.
Végiglejtek a folyosón, ismerős arcok jönnek velem szemben.
- Nahát, szia! – támad le rögtön két nő. Emlékszem rájuk, azt hiszem velük ebédeltem.
- Szépséges hölgyeim – mosolyodom el csábítóan. – Hol találom Jeremyt?
- Az irodájában van, azt hiszem, sok a munkája.
Kopogás nélkül nyitok be, háttal ül az ajtónak. Közelebb lopózom, s széles vigyorra húzódik a szám amikor meglátom mit olvasgat elmélyülten.
- Szia.
- Ááá! – kiáltja, az újság fellendül a magasba, leesik a földre, pont annál a kétoldalas képnél kinyílva, amelyiken meztelenül állok, háttal, és vállam felett hátranézve, csábítóan mosolygok. Hosszú hajam pont úgy van elrendezve, hogy a fenekemet ne takarja el. – A frászt hoztad rám!
- Bocs – kuncogom lágyan. Felveszem a magazint, felé nyújtom. Kikapja kezemből, és mélyen elvörösödve süllyeszti el egy fiókba.
- Ez izé... ez az egyik kolléganőmé, csak... itt felejtette...
Nagyon aranyos. Minden meg van bocsátva, pedig azért jöttem, hogy veszekedjek vele.
Megkerülöm az asztalt, hajába túrok és mohón megcsókolom. Hozzám simul, érzem merevedését, amitől elégedetten felmordulok.
- Tetszettek a képek? – suttogom nyakába, lágyan végignyalom sápadt bőrét. Megborzong.
- Nehm...
- Valóban? – dorombolom, fölcimpáját harapdálva. – Nem úgy tűnik.
- Jóhl van na... ahhkor igen... tetszett.
- És miért elégedsz meg a silány másolattal, amikor az eredeti itt áll előtted? Gyere, ebédelj velem... Olyan rég láttalak.
- Két nhh... napja... csak két nap... Hé, ne! Még ránk nyit valaki és meglátnak!
Elhessegeti kezeimet fenekéről, eltol magától.
Sóhajtva ülök fel az asztalára. Hát jó. Karba fonom kezeimet, csábítóan nézem őt. Lerogy a székébe.
- Mi a helyzet a húgoddal? – kérdezem tőle.
|
| Silvery | 2011. 02. 05. 21:55:11 | #11121 |
Karakter: Jeremy Gray
Megjegyzés: (L-samának)
Szemeim tágra nyílnak, ajkaimat néma, meglepett nyikkanás hagyja el, ahogy hirtelen, durván, erősen szorít a falhoz testével, karjai még mindig testem mellett támaszkodva zárnak el minden menekülési útvonalat, s én remegve csúsztatom vállaira kezeimet, de erőtlen próbálkozásom, hogy távolabb toljam magamtól, egy leheletnyit sem tántorítja el… dühös? Talán… talán csak dühös… ingerült az ajánlatom miatt. Igen.
Hangosan zihálva hajol hozzám, fogai szenvedélyesen marnak nyakamba, s én felnyögök az érzéki fájdalomtól… miért?
- Legyen. – M… micsoda? Ne… Ne… mit… mit mondott? - Mától szeretők vagyunk, ezért elvárom hogy úgy is bánj velem – A vér megfagy ereimben, hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel meredek a rémisztően komoly tekintetbe, szívem mintha a torkomban dobogna, megnehezítve, lehetetlenné téve a légzést, testem mintha egyszerre hűlne ki a kétségbeesés fagyos fuvallataitól, és hevülne fel egy különös, ismeretlen, szenvedélyes érzéstől, s szinte megszédülök az érzelmeim ijesztő kontrasztjától. Mi történik a testemmel? Mi történik velem? – Semmi titkolózás és szégyenkezés, Jeremy. – Pislogok egyet, ledermedve, sokkos állapotban emelem fel ismét szemhéjaimat, mintha csak arra várnék, hogy Ronaldo komoly tekintete helyett egy gúnyos pillantást láthassak, mintha csak arra várnék, hogy egy gonosz megjegyzéssel jelentse ki, hogy viccelt, de nem jön a folytatás. Nem vonja vissza szavait, még csak nem is enyhíti egy apró mosollyal sem, s ismét rabul ejt a véresen komoly tekintet, s testemet egyre jobban átjárja a pánik hűvös, fagyasztó szele. Miért? Ez most… komoly? De hát… miért? Miért akar a szeretőm lenni? Miért tenne meg ennyi mindent? Nem értem. Ronaldo… direkt csinálod? Direkt rombolod porrá a józaneszem és a logikus gondolataim stabil falait? Miért? Miért csinálod mindig az ellenkezőjét annak, amit várok?
Nem tudok megszólalni, s hosszú-hosszú másodpercek telnek el, tekintete nem enyhül… nem, egy leheletnyit sem, s testem megborzong a szúrós tekintet mardosásától. Elég! Csak mond meg neki! Olyan egyszerű… nyisd ki az ajkaidat és vágd a képébe! Mond el neki, hogy nem vagy szerelmes belé! Hogy nem érzel semmit, és minden eddigi tettedet csak azért csináltad, hogy végre lekopjon! Miért nem megy? Miért nem jön ki egy árva hang sem a torkomon? A fejemben olyan egyszerűnek tűnik. Dühös lenne. Őrjöngene. És utána… eltűnne az életemből. Ez akarom, nem? De… ezt akarom…ű
Ajkaimat szólásra nyitom, pedig magam sem tudom, mit akarok mondani. Nem tudom. Ötletem sincs, csak abban az egyben vagyok biztos, hogy nem bírom tovább a komoly tekintet borzongató simogatását. Nem bírom tovább ezeket a gondolatokat. Mondanom kell valamit. Akármit… én soha nem lennék képes rá… nem tudnék a szeretője lenni… nem lenne merszem felvállalni őt.
Mintha csak megérezné kétségbeesett gondolataimat, alig nyögök ki egy rövid hangot, szavaimba vágva fojtja belém a folytatást.
- Senki előtt nem akarom megjátszani magam, a te kedvedért sem. – Akkor keressen mást… keressen valakit, aki olyan, mint ő. Akinek forr a vére, és aki tudja viszonozni a belőle áradó forró szenvedélyt. Aki boldoggá, elégedetté tudja tenni. Aki teljesen… teljesen más, mint amilyen én vagyok.
Ujjai lágy gyengédséggel vándorolnak végig bőrömet, megborzongok a finom cirógatástól, ahogy ujjbegyeivel vállamon, karomon játszadozik, édes kuszaságot varázsolva háborgó, ellenkező, kételyekkel teli gondolataimra, és már tudom… igen, már tudom. Elvesztem. Soha… soha nem leszek képes megmondani neki. Soha nem fogja megtudni, hogy hazudtam neki. Soha nem fog rájönni, hogy minden édes mozdulatom csak azért volt, hogy ellökjem magamtól. Soha nem szabad megtudnia! Még… akarok még…
Gyengéden húzza szájához kezemet, a nedves, puha, telt ajkak érzéki, forró csókot lehelnek ujjaim hegyére, tekintetével mindvégig fogva tartja, nem ereszti szemeimet, s a sötét íriszekben oly érzéki örömök és élvezetek ígérete rejlik, hogy lábujjaimtól egészen fejbőrömig minden apró porcikám beleborzong a vágyakozásba. Megőrjít ez a férfi…
- Erre vágytál, nem? Engem akarsz, de feltételeket szabsz nekem. Nem csak neked vannak igényeid, mio belleza. – Hosszút pislogok, mellkasom megremeg, ahogy végleg feladom az ellenállást, szívem győzedelmesen, lelkesen zihál egyre szűkebbnek tűnő börtönében. Ismét nyert… ismét sikert aratott a józanész felett.
- Rendben. – Halkan lehelem a rövid szót, mintha önmagam sem akarnám meghallani az ajkaimat elhagyó hangokat, a beleegyezés oly idegennek, oly távolinak tűnik, hogy agyam még a gondolatát is el akarja utasítani. Mit művelek? Miért engedek? Annyira… annyira gyenge és idióta vagyok. Minden próbálkozásom visszafele sült el. Ahányszor el akartam lökni, csak közelebb csábítgattam magamhoz, akár egy idióta.
De… talán… talán nem baj, ha kicsit engedek. Hiszen annyira… annyira sóvárgok az érintése után. Amíg nem veszem komolyan a kapcsolatunkat… amíg nem lovallom bele magamat ezekbe az elsöprő, szenvedélyes érzelmekbe, addig… addig talán nem kell félnem, hogy fájni fog. Ha sikerülne húzni magam köré egy falat… egy falat ami megvéd attól, hogy a hazugságom valósággá váljon… akkor nem lenne veszélyes rám nézve. A testem vágyik rá. Csupán a lelkem retteg tőle. Tényleg megzakkantam.
- Tiszta hülye vagyok. – Lágyan, alig hallhatóan sóhajtom a szavakat, inkább magamnak, mintsem neki, s mellkasom ismét megreszket. Kíváncsi vagyok… kíváncsi vagyok mi fog kisülni ebből.
Ajkaimon puha cirógatást érzek, Ronaldo perzselő lehelete puhán simítja nedves, bizsergő bőrömet, s mély, selymes hangja érzékeimet kényeztetve mászik fülembe.
- Most magadra hagylak, pihenj. Holnap elviszlek vacsorázni és táncolni valahová. Jó lesz? – Szemeim tágra nyílnak, tekintetemből nem tudom elrejteni a ledöbbentséget, ahogy az éjfekete szempárba pillantok, s megpillantom az ajkaim elterülő mosolyt, szívem oly hevesen, oly őrülten zihál, hogy beleszédülök a dübörgésébe. Magamra hagy? Én azt hittem… azt hittem, hogy most…
Érzem, hogy elvörösödöm, ahogy a megkönnyebbülés mellé csalódottság vegyül szívemben, testem bizseregve üvölt Ronaldo érintése után, s minden izmom megfeszül, ahogy próbálom elüldözni ezeket a tiltott érzéseket. Nem szabad. Nem lehet… ez nem én vagyok. Soha nem vágynék ennyire egy másik férfi érintésére. Soha nem vágynék ennyire arra, hogy Ronaldo…
Nagyot nyelve fordítanám el a szégyentől kipirult arcomat, de Ronaldo ujjai végtelen gyengédséggel csúsznak bőrömre, s lágy mozdulattal fordítja ismét maga felé tekintetemet, érintéseiből hiányzik a szokásos heves, szenvedélyes durvaság, mintha minden egyes másodpercben a gondolataimból olvasná ki, hogy miként kell hozzám érnie, megcirógatnia, hogy a legmélyebbre vájhassa szívemben a körmeit.
Hosszú ideig nézünk egymás szemébe, ajkaim lágyan, remegve nyílnak szólásra, s halkan suttogva, kábultan szólalok meg, mikor rádöbbenek, hogy alig pár perce egy kérdést tett fel nekem. Mit is mondott? Mit is kérdezett? Ja tudom… a vacsora.
- Jó? – Halkan sóhajtva lehelem a rövid szót, szívem veszélyesen kalimpál a randi gondolatától, mintha csak különös vágyódást érezne minden porcikám, s halkan, bizonytalanul folytatom. – Izé… jó… - Gondolom… az biztos, hogy rövidtávon jó lesz… csak abban kételkedem, hogy később nem bánom e meg. Ó, dehogyisnem… mindent… tudom, hogy minden egyes vele töltött percért átkozni fogom magamat, miután rám un, és magamra hagy.
Halkan nevet fel, s egy apró puszit lehel remegő ajkaimra, s én ledermedve figyelem, ahogy elköszön, és édes, szívmelengető mosollyal sétál ki az ajtón, magamra hagyva engem a sötét, üres nappaliban, a vadul dübörgő szívemmel és a lelkemet mardosó bűntudattal. Ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak.
Gondterhelt pillantásokkal figyelem az alkonyodó napsugarak halovány játszadozását a nappali padlóján, az árnyékok egészen megnyúlnak, ahogy a nap kis híján átbukni készül a horizonton, s szemöldökeimet összevonva pillantok az órára. Már csak 10 perc… tényleg megőrültem. Még soha nem izgultam ennyire egy randi előtt. Talán azért érzem ezt, mert férfi… ismeretlen terepre készülök lépni. Hjaj… miért… miért mentem bele ebbe az őrült játékba? Hiszen nem érzek iránta semmit. Nem kéne így lennie. Egyáltalán miért hitte el olyan könnyedén az egyértelmű füllentést? Nem tudom…
Az óra másodpercmutatójának lágy, halk kattogása még soha nem idegesített ennyire, zavartan sétálok át a fürdőszobába, hogy rendbe tegyem az összeborzolódott frizurámat. Már több mint egy órája felöltöztem, sokáig gondolkodtam, hogy milyen öltözék illene legjobban az alkalomhoz, de végül egy egyszerű fekete szövetnadrág és egy kék ing mellett döntöttem. Megfordult a fejemben, hogy talán öltönyben kéne mennem, de attól tartok túlságosan szórakoztatnám vele… és… eszem ágában sincs elérni, hogy még érdekesebbnek találjon… a mostani ruhám egyszerű, mindennapi… unalmas. Remélem nem nyeri el a tetszését.
Halk sóhajjal rázom meg a fejemet, szemeimet lehunyva sétálok a bejárati ajtóhoz, majd körbenézek a sötét nappaliban. Nem tudom miért próbálom még mindig elérni, hogy valahogy eltántorítsam a tervétől, miszerint a magáévá tesz. Eddig is minden próbálkozásom kudarcba fulladt… de akkor sem tudok egyhelyben ülni és várni, hogy teljesen elcsábítsa szívemet. Ameddig a gondolataimban ellenkezem, addig úgy érzem, hogy szabad vagyok… úgy érzem, az akarata nincs hatással rám. Talán ezzel is csak még jobban szórakoztatom őt? Már nem tudom. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni rajta.
Lassú léptekkel sétálok a lépcsőház folyosóján, mintha csak még távolabb és távolabb akarnám hessegetni a találkozás pillanatát, pedig szívem már izgatottan, kicsit aggodalmasan zihál. Nyugi… a randi után nyilván ágyba visz… aztán… aztán talán párszor még találkozgatunk és vége. Semmi komoly. Semmi lényeges… csak a megállapodás apró részletei zavarnak. Nincs titkolózás, nincs szégyenkezés? Azért remélem, nem akar letámadni az utcán. Nyilván nem. Mégiscsak mindketten férfiak vagyunk, és az utcák igen népesek ebben az időben.
Kilépek a vastag üvegajtón, szemeim rögtön kiszúrják Ronaldo alakját, erős kisugárzása szinte virít a járókelők tömege mögött, s nagyot nyelve dermedek le egy pillanatra. Lusta, laza, mégis észveszejtően csábító testtartásban támasztja fenekét az ezüstös szürke Lancia motorháztetőjének, a fényes burkolatot színessé varázsolják a Nap utolsó, halovány sárga sugarai, s az autóról visszatükröződő, szivárványszerű fény varázslatos szépséggel öleli körbe Ronaldo szexis alakját. A szél lágyan kap bele a hosszú, kibontott, éjfekete tincsekbe, s szívverésem felgyorsul, ahogy hosszú-hosszú másodpercekig meredek rá, s szívem egyik fele vadul ösztönöz, hogy forduljak meg, és rohanjak el az őrült kísértés elől, míg a másik fele egyenesen a csábító karokba csalogat édesen. Teszek felé pár bizonytalan lépést, majd nagyot nyelve gyorsítok lépteimen, ahogy Ronaldo lassú mozdulattal egyenesedik fel, s a napszemüvegét levéve méri végig testemet. Arcom szinte felgyullad, minden mozdulata olyan hívogató, olyan szexi, hogy szinte beleőrülök a sóvárgásba, s testem megremeg a gondolattól… a gondolattól, hogy… hogy ő az én szeretőm. Ez a férfi… ez a vonzó, ellenállhatatlan férfi, akin minden járókelő tekintete megakad, senkihez nem érhet most, rajtam kívül. Mi ez az érzés? Büszkeség? Talán… nem tudom… de egész kellemes.
Elé érek, ajkaimat köszönésre nyitom, s ő aljas mosollyal, vigyorogva használja ki az apró rést, hogy számba dörmöghessen egy forró üdvözlést. Szemeim tágra nyílnak, ahogy nyelve követi szavait ajkaim közé, ujjai forrón bújnak a rendezett tincseim közé, hogy a külsőm is tükrözze az elmémben keletkezett káoszt a csók után.
A forróság könnyedén árad szét testemben, zavartan csúsztatom mellkasára kezeimet, hogy eltoljam magamtól, úgy érzem, mintha minden járókelő minket figyelne, s ijesztően tudatosul bennem a szörnyű igazság, miszerint több mint valószínű, hogy ez így is van.
Végre elszakad ajkaimtól, remegő, szemrehányó tekintettel pislogok az elégedetten örvénylő, sötét szempárba, de ajkaimat egy szó sem hagyja el. A francba… igen… egy szavam sem lehet.
Szemeim ösztönösen mérik fel a körülöttünk lévő embereket, nem látok ismerőst közöttük, s ajkaimat halk, enyhén megkönnyebbült sóhaj hagyja el… ez… veszélyes… nagyon veszélyes… ilyet csinálni a lépcsőház előtt, ahol lakom… bárki megláthat. Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy meleg vagyok. Nem akarom, hogy lássák… egyszerre érzek büszkeséget és szégyent, mikor nyilvánosan csinál ilyeneket… csupán az a baj, hogy a szégyen érzése azután is megmarad, hogy elválunk, a büszkeség viszont oly könnyedén fog köddé válni…
- Indulhatunk? – Ronaldo lágy hangja zökkent ki a sötét gondolataim hálójából, egy pillanatra összerezzenek, majd bizonytalan, zavar mosollyal ülök be az anyósülésre.
- Öh… igen. – Figyelem, ahogy megkerüli az autót, majd beül mellém, s egy utolsó, csábítóan vad mosoly után elindítja a motort. Azt hiszem… azt hiszem most már nincs visszaút.
Szótlanul követem Ronaldot, mikor kiszáll a kocsiból, s ajkaimra halovány mosoly kúszik, mikor megérzem a tenger sós, nyirkos illatát lágyan az orromba mászni, s Ronaldo mellett sétálva lépek be a tengerparti étterem ajtaján.
- Ronaldo, amigo! – Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra összerezzenek a kitörő kiáltástól, s alig kell pár másodperc, megpillantom a hanghoz tartozó alakot gyors, viharos léptekkel felénk közeledni. Bahh… miért kell minden latin vérűnek hangosnak, lelkesnek és eszeveszettül csábítónak lennie? Ez valami szabály náluk? Hjaj… – Végre! Azt hittem már sosem tolod ide a képed! – Apró értetlenkedéssel pillantok fel Ronaldora, aki birtoklón fonja a derekamra egyik kezét, egy határozott mozdulattal magához húzza testemet, s mielőtt akár egy ellenkező szó is elhagyhatná ajkaimat, megszólal.
- Ő itt Jeremy, a szeretőm. – Szemeim még tágabbra nyílnak, testem megmerevedik a túlzottan őszinte bemutatástól, de nagyon nyelve fojtok magamba minden felháborodott, ellenkező szót. Nyugi. Benne van a megállapodásban. Már nem is tudom, miért lepődöm meg. Az lett volna furcsa, ha nem így mutat be. Hjajj… mibe mentem én bele? - Jeremy, bemutatom neked Carlos-t. Gyermekkori barátok vagyunk, övé ez az étterem. – Illemtudóan mosolyodom el, de mikor megpillantom az idegen férfi méregető, stírölő tekintetét, egy másodperc alatt fagy le arcomról a mosoly. Hát ezt… nem hiszem el! Néha úgy érzem magamat, mint egy darab hús. Ezeknek egyáltalán nem számít az emberek neme?! Vagy csak meglepően sok buzi van közöttük? Lehet, hogy arrafelé ez divat, de itt nem…
- Nocsak. – Halkan, elgondolkozva leheli a rövidke szót, majd egy idegen nyelven, valószínűleg spanyolul kezd el hablatyolni, s összeszorított fogakkal erőltetek mosolyt az arcomra. És én még azt hittem, hogy Ronaldo a bunkó!
Hirtelen simítja végig arcomat, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, arcomról eltűnik a visszafogott álmosoly, s dühösen szikrázó tekintettel jutalmazom a könnyed cirógatását, testem megremeg… miért kell ilyen szemtelenül közvetlennek lenniük? Lehet, hogy nekik ez természetes, de én nem vagyok hozzászokva, hogy idegenek simogassanak. Kiráz tőle a hideg. Nem érdekel milyen szexi, vonzó vagy jóképű! Remélem legalább az étel finom lesz ezek után…
Felhúzott szemöldökkel hallgatom a spanyol párbeszédet, s életemben először sajnálom, hogy gimiben spanyol helyett franciát választottam. Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök… ha valaki azt mondta volna, hogy huszonöt évesen egy spanyol férfi szeretője leszek, valószínűleg a hasamat fogva röhögtem volna rajta. Heh… az élet kiszámíthatatlan. Mindegy. Ezt a néhány alkalmat kibírom.
Ronaldo meleg mosollyal pillant rám, magához húz, majd halkan szólal meg.
- Gyere, kapunk egy jó asztalt. – Dühöngő szívem lassan lenyugszik, ahogy követjük a barátját, s épp mikor leülnék a székemre, Carlos ellentmondást nem tűrő határozottsággal ölel magához, s a meglepettségtől még a felháborodott ellenkezés is bennem reked. Hajamba fúrja arcát, kezeimmel eltolnám magamtól az idegen testet, mégis különös borzongás, vágyódás fut rajtam végig a forró öleléstől.
Elhajol tőlem, tekintetünk összekapcsolódik, s szívverésem akaratom ellenére is felgyorsul a mélyreható tekintettől, s fagyosan perzselő lángok száguldanak végig testemen, mikor egy pillanatra azt hiszem, hogy ajkaimhoz hajol, hogy megcsókoljon.
- Velem jobban járnál, belleza. – Halkan dörmögi a szavakat, az idegen hang visszazökkent a valóságba, s én kitépem magam az öleléséből, a székre ülök, s ezzel párhuzamosan hallom Ronaldo vigyorgó, mégis kissé dühös hangját.
- Kopj le róla, ő az enyém. – Szívverésem már az egeket verdesi, zavartan pillantok körbe a széles teraszon, s halk sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor végre magunkra hagy minket Carlos. Mi volt ez? Miért… miért ölelt át? Gondolom csak Ronaldot akarta heccelni… de… mégis éreztem… valamit. A közelébe sem ért annak a forróságnak, amit Ronaldo ölelésekor érzek, mégis… nem értem. Tényleg kezdek megőrülni? Nem vagyok meleg! Nem… én nem… csak a magával ragadó szenvedély miatt érzem ezt… a forróság és a tüzes vérük miatt. Igen.
Tekintetemmel végigmérem a környezetünket, szívem lassan nyugszik le, s az észveszejtő zihálást lassú, meghitt dübörgés váltja fel, ahogy az alkonyati félhomály fényét az asztalon lévő mécses táncoló lángja erősíti fel, az árnyékok lágyan játszadoznak Ronaldo arcának tökéletes vonásain, s elmosolyodva veszem el az egyik felém nyújtott étlapot. Igazat mondott. Igazat mondott, mikor azt ígérte, megbecsüli az érzéseimet. Talán… talán nem is jár annyira rosszul, aki beleszeret Ronaldoba. Gyönyörű ez a hely. Meghitt, hangulatos, romantikus. Ha figyelmen kívül hagyjuk a tulaj szexuális zaklatását…
Miután rendeltünk, lágy, könnyed, meghitt beszélgetésbe kezdünk, s én halovány, bizonytalan mosollyal hallgatom, ahogy Carlosról mesél, minden halk szó, minden mondtad egyre mélyebben és mélyebben a tudatomba égeti a tényt… a tényt, miszerint Ronaldo tényleg a szeretőm. Tényleg komolyan gondolja, és most egy romantikus vacsora mellett mesél magáról, hogy jobban megismerjük egymást. Talán… talán nem is fog egy-két alkalom után elhagyni… talán hihetek benne, hogy komolyan gondolja? Talán kicsit… kicsit leengedhetek a védelmemből?
Nem! Nem! Lehet, hogy tényleg komolyan gondolja… most. De ki tudja mi lesz később. Túl forró, túl szenvedélyes a vére ahhoz, hogy sokáig kitartson valaki mellett. Ebben biztos vagyok. Lehet, hogy még önmaga sem tudja, de hamar meg fog unni. Nem engedhetem közel magamhoz.
Lágy mosollyal figyelem arcvonásait, mikor a családjáról kérdezem, tekintetünk olyan mélyen kapcsolódik össze, mintha egy titkos, intim kötelék keletkezne közöttünk, s hiába dobog szívem mély, gyors tempóban, de tudom és nem is akarom megszakítani a forró szemkontaktust.
- Nyolc testvérem van. A szüleim tisztességes, keményen dolgozó kétkezi munkások. Mióta befutottam és jól keresek, többé már nincsenek anyagi gondjaik, és a kistestvéreim mindent megkapnak. – Arcomról eltűnik a lágy mosoly, kicsit megkomolyodva, csúsztatom combjaimra kezemet az asztal alatt, de még mindig nem vagyok képes kitépni szemeimet a forrón égető tekintet fogságából… soha nem gondoltam volna. Soha nem hittem volna, hogy Ronaldo…
Különös, eddig ismeretlen érzések áradnak szét szívemben, s arcomat mintha égetné a gyertya lángjának lágy forrósága.
- Ó, ezek szerint neked nehéz gyermekkorod volt. – Halkan, szinte suttogva lehelem a szavakat, de arcvonásai meg sem rezzennek.
- Az élet nem könnyű, de ha kitartóan követed az álmaidat, bármi megtörténhet. – Ajkaira végtelenül kedves, átható mosoly kúszik, s végre sikerül elszakítanom tekintetünk kapcsát, lesütöm szemeimet, szívem mintha a fülembe dübörögne, s teljesen magukkal ragadnak a furcsa, ismeretlen érzések, amiket szavai hoztak felszínre bennem. Életemben először tisztelem őt. Igen. Ez a férfi a semmiből felépített egy sikeres karriert, és küzdött, hogy elérje az álmait, s miután sikerült neki az, amit mások lehetetlennek gondolnának, nem felejtette el, hogy hova is tartozik igazán a szíve… ritka, és megbecsülendő tulajdonság. Soha nem gondoltam volna… soha nem gondoltam volna, hogy tudok ilyet érezni iránta. Tényleg tisztelem. Tisztelem és irigylem az erejét.
Szívem gyorsan, hevesen ver mellkasomban, mégis más, különlegesebb érzéseket pumpál belém, mint eddig. Most nem csak a testi vonzalom, és a vágy hajtja őrült dübörgését, valami más, egy ismeretlen érzés vegyül a sóvárgás mellé, s mintha belülről perzselve próbálna Ronaldohoz csábítani. Ez a férfi képes a szeretetre. Talán… talán több van benne, mint első ránézésre látszik. Talán sokkal több rejlik a szenvedélyes szerető leple alatt. Miért érzem azt, hogy ismerni akarom ezt az oldalát? Miért érzem azt, hogy le akarom fejteni róla ezt a leplet, mígnem teljesen meztelenül, önmagaként áll előttem? Mintha azt akarnám, hogy… Talán… nem! Elég! Elég! Nem akarok csalódni. Nem élhetem bele magam. A mi kapcsolatunk szigorúan és csakis testi lehet. Semmi más. Semmi.
Felemelem a borospoharamat, én is kortyolok egyet, majd szinte bódultan, hosszút pislogva állok fel a helyemről, s a kicsiny asztalt megkerülve sétálok Ronaldo mellé. Megállok, ujjaimat finoman vezetem hajába, az étterem belső részeiből halk zene szűrődik felénk, de a mi asztalunk mintha egy külön, apró világ lenne, ahol nem létezik más csak Ronaldo és én. Ujjaim hirtelen szorítják meg finoman a tincseket, s ő lágy mosollyal hagyja, hogy hátradöntsem fejét, tekintetünk hosszan összekapcsolódik, szívem mintha a torkomban dübörögne, már-már émelygek a vad ritmustól, mégis különösen édes, kábító hatással van elmémre. Ki akarom használni ezeket az érzéseket… ezeket a furcsa, ismeretlen érzéseket. Kíváncsivá tettek. Tudni akarom. Tudni akarom, miért érzem azt, amit.
Lehajolok, ajkaink szinte egymást cirógatják, forró, szeszes leheletünk összefolyik, szinte perzseli bőrömet, s halkan, mindkettőnket kínozva lehelek ajkaira.
- És te… te mindig követed a vágyaidat, igaz? – Vadul harapok ajkaiba, testem beleborzong a szenvedélyes érintésbe, nyelvemmel édes követelőzéssel siklok ajkai közé, hogy táncra csábítsam a puha, égetően forró testrészt, s ő készségesen, érzéki játszadozással viszonozza a mohó csókot. Ujjaimmal kibontott tincseit tépem gyengéden, ahogy fölé magasodva hajolok le hozzá, s ahogy egyre jobban elmélyedek a szenvedély forró hullámaiban, szinte észre sem veszem, hogy Ronaldo lassan átveszi a vad csók tempójának lüktető diktálását. Óvatosan emelkedik fel a székről, egy pillanatra sem szakítja meg ajkaink játékát, ahogy magához ölel, kezei hátamon siklanak végig már-már durva szenvedéllyel masszírozva bőrömet, néhány simításnál feltűrődik az ingem, s ő kezeit alá simítva cirógatja végig hátamat. Felnyögök a testemben tomboló vágyakozástól, szinte kitépem ajkaimat a csókból, ahogy kicsit kijózanít a sóvárgás lüktető, érzéki fájdalma, s lihegve, zihálva döntöm Ronaldo mellkasára a fejemet, s ő fülcimpámra simítja nedves ajkait, hogy forrón lehelhessen fülembe.
- Felkérhetlek egy táncra, mio belleza? – Érzem, ahogy arcom még jobban kipirul, forrón pillantok fel a szenvedélytől szikrázó szemekbe, s abban a pillanatban, hogy a vágytól csillogó szemek rabul ejtik tekintetemet, már tudom, hogy mi lesz a válaszom. Lehetetlen nemet mondani neki. Lehetetlen. Tényleg… tényleg mindig eléri, amit akar. Kitartó, ellenállhatatlan és karizmatikus. Ő az, akire azt mondanák, hogy sikeresnek született.
Szemeim tágra nyílnak, mikor kába elmém felfogja a felkérés jelentését, s a lámpaláz árnyas kísértéssel csap le rám, s szinte látom magam előtt, hogy mások előtt bénázok.
- De... odabent sok ember van… - Ajkaira élveteg, kaján vigyor húzódik, egyik keze csípőmre siklik, ellentmondást nem tűrő mozdulattal vezet maga mellett, miközben lágy, érzéki hangon dörmög fülembe, testem megborzong a forróságtól.
- Pont az a lényeg. – Egy égető csókot lehel halántékomra, s felháborodva nyitom ellenkezésre ajkaimat, szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy már a táncparkett közepén állunk, ujjaim görcsösen szorulnak meg vállán, ahogy magához húzva kényszerít rá, hogy felvegyem a tánc pozíciót. Dühösen szikrázó szemekkel pillantok fel rá, szinte felperzsel a bennem forrongó harag, ahogy az öntelt, elégedett mosolyra pillantok. Megmondtam! Megmondtam, hogy nem akarok! Egyáltalán nem érdekli, hogy mit mondok?! És én megcsókoltam! És egy pillanatig azt gondoltam, hogy kedves… hogy szerető szíve van! Mekkora tévedés… öntelt, önelégült macsó, akár a többi! Nem szabadott volna hagynom, hogy félrevezessen.
- Ronaldo… megmondtam, hogy nem akarok. – Halkan, dühösen sziszegem a szavakat, de ő mintha meg sem hallana, kínzóan érzéki mozdulattal simítja végig gerincem vonalát, testem szokásához híven elárul, s oly könnyedén, oly intenzíven reagál érintésére, hogy minden porcikám megremeg a karjaiban. Körmeim szinte bőrébe vájódnak az ingen keresztül, erősen szorítom magamhoz, s ő borzongatóan mély hangon lehel fülembe.
- Csak kövesd a zenét. Tudod, hogy nem engedem, hogy hibázz. – Megremegek az édes, lágy hangvételtől, mély levegőt véve szívom magamba Ronaldo erőteljes, férfias illatát, mely szinte elbódítja émelygő elmémet, s ajkaimat összeszorítva próbálok ellenkezni, de testem már szinte követi Ronaldo mozdulatait, s puha, kecses léptekkel kezdjük el a Samba alaplépéseit, csípőm lágyan ring a zene ritmusára, testünk mintha összeforrna, s én hibátlan, ösztönös mozdulatokkal követem Ronaldot.
- Ronaldo… erre én nem vagyok készen. – Halkan, bizonytalanul suttogok, hangomban már csak egy kevés düh van, a szenvedély szinte teljesen felemészti a haragot, testem ég, lángol a belőle áradó forróságtól, mintha a vére az én ereimen is keresztülfolyna engem is szenvedélyes, veszélyesen buja lénnyé varázsolva könnyedén. Vadul tapad ajkaimra, felnyögve tolnám el magamtól, de esetlen mozdulatomat szinte észre sem veszi, ahogy magához szorít, s mikor lágyan markol fenekembe, az ellenállás legutolsó, végső falai is romba dőlnek, ajkaimon halk nyögés szalad ki, s ujjaimmal vad mozdulattal szántom végig hátát, testem már ellenállás nélkül követi a Ronaldo diktálta mozdulatok egyre gyorsabb és szenvedélyesebb tempóját.
A terem mintha eltávolodna, tekintetem csak őt látja, érzékeim csak őt érzik magam körül, mintha egy, a szenvedélyünk alkotta, külön, apró világban ölelnénk forrón egymást, a zene szinte elbódít, magával ragad a dallam, s a lüktető zihálásunk lángoló ritmusa. Féktelen mozdulatokkal csábít egyre erotikusabb táncra, lépéseink egyre összetettebbek, de mindvégig betartja ígéretét, s erős, határozott irányítással javítja ki minden hibámat azelőtt, hogy elkövethetném őket, s ajkaimra apró mosoly kúszik a kéjes mozdulatok élvezetétől, ahogy kipörget, majd finoman csapódik testem az erős, izmos mellkashoz, melyen már lágyan csillognak az apró verejtékcseppek. A levegő teljesen felhevül körülöttünk, egy forró csók kíséretében dönti hátra testemet, keze derekamra simul, hogy megtartson, miközben nyelvével finom vonalat húz nyakamra, majd zihálva, lihegve húzza fel remegő testemet. Lassan zökkenek vissza a valóságba, tekintetem homályos, s mikor tapsot hallok magunk körül, egy másodperc alatt józanodok ki a kábult, bódult állapotból, s hitetlenkedve, tágra nyílt szemmel nézek körbe. Az a pár ember, akik eddig a táncparketten táncoltak, most a szélén állva néznek minket, s mosolyogva, lelkendezve tapsolják meg a produkciónkat, a pár ember között megakad a szemem Ronaldo barátján, aki széles mosollyal mered ránk, tekintetünk találkozik, s én gyorsan fordítom el arcomat. Ajkaim tágra nyílnak, felnézek Ronaldo mosolyára, de egy hang sem jön ki ajkaimon. Mi ez az érzés?
Testemet furcsa, elégedett boldogság járja át, s Ronaldo mosolyogva hajol fülemhez, hogy ismét forró suttogással kábítson el.
- Gyere. – Derekamra csúsztatja kezét, lassú léptekkel vezet vissza az asztalunkhoz, majd régimódian, széles mosollyal húzza ki a székemet, s én még mindig merev, hitetlenkedő pislogással rogyok le, meglepetten rezzenek össze, mikor lehajol, és nyakamba csókolva dörmög bőrömbe. – Köszönöm a táncot. – Még jobban kivörösödöm, tekintetemet lesütöm, s csak szemem sarkából követem, ahogy visszasétál a helyére, s hosszan érzem magamon a sötét szempár átható pillantásának súlyát, szinte perzsel a simítása… inkább… inkább nekem kéne megköszönni… most komolyan… mi történik velem? Mintha nem is önmagam lennék. Ezek a vad érzések. Ezek nem tartozhatnak hozzám. Ez a szenvedély… megőrjít.
Meghozzák az ételt, s én némán hallgatom a pincér elismerő dicséretét, s hallom Ronaldo hangján, hogy mosolyog, ahogy válaszol neki. Nem értem… ezek szerint annyira mégsem lehettem nevetséges… megnyugtató. Mondjuk… nyilván mindenki Ronaldot nézte, ezért nem vették észre a hibáimat. Hasznos.
Hálát adok az égnek, hogy pont megjött az étel, így plusz időt nyerek, míg ismét beszélgetésre kényszerülök vele, s néhány rövid mondat után neki is kezdünk a vacsorának, gyomrom üresen korog, mégis úgy érzem, hogy nehezen megy le az étel a torkomon, mintha egészen vékonnyá szűkült volna.
- Ronaldo… - Halkan töröm meg a csendet, felemelem arcomat, mellkasom megremeg, mikor tekintetünk újra találkozik. – Biztos vagy benne, hogy engem akarsz? – Hisz akárkit megkaphatna… mi olyan érdekes bennem? Nem értem őt… az elején azt hittem, hogy csak szórakozik… de már kételkedem benne.
Nem tűnik meglepettnek a kérdés hallatán, ajkaira magabiztos, kedves mosoly kúszik, tekintetében egy pillanatra mintha gyengédség csillanna a szenvedélyes lángok mellett.
- Ennél biztosabb nem is lehetnék. – Egyik kezével az asztal szélére könyököl, kecses mozdulattal támasztja meg állát, ezzel közelebb hajolva hozzám, az éjszaka sötétségét most már csupán a bentről kiszűrődő lámpák halovány fénye, és az apró mécses táncoló lángja enyhíti, ujjaim megszorulnak a kezemben lévő evőeszközön, hogy csillapítsam testem remegését.
- Miért?
|
| Levi-sama | 2011. 02. 05. 12:19:13 | #11105 |
Karakter: Ronaldo
A lejátszójában az a CD lemez van, amit a tanfolyamon adunk a tanulóknak, rajta a kedvenc tánczenéimmel. Mosolyogva kapcsolom be, majd a teendők felé fordulok.
Feltérképezem a konyhát. Némi száraz kenyér... van néhány friss gyümölcs, és a fagyasztóban a sok fagyasztott készétel mögött találok némi húst. A felső szekrények egyikén tészta is akad, és egy ősrégi üveg olíva olaj. Ejnye.
Mire kijön a fürdőből, a tészta megfő, az öntet pedig már készen rotyog a tűzön. A fakanál kiesik a kezemből, amikor belép a konyhába Jeremy. Sápadt bőre szinte világít, karcsú derekán törülközővel támaszkodik a falhoz, karba fonja kezeit. Haja nedvesen kunkorodik a nyakába, néhány vízcsepp csillog mellkasán és karjain, egy pedig végigcsurran a hasfalán, és beleszédül köldökébe. Nyelnem kell.
- Ronaldo...
Tetszik ahogy a nevemet mondja. Felveszem az asztalra ejtett fakanalat, és erősen megszorítom, hogy visszarántsam a vadul verdeső vágyam. Lassan teszem le, hogy időt nyerjek. Jeremy túlságosan izgató, vonz mint a mágnes.
- Igen? – Mosolyra húzom számat, amikor bizonytalan tekintettel méregetni kezd. Összezárja szemeit, és látom ahogy megborzong. Lábaim maguktól visznek hozzá, megtámaszkodom mellette a falon. Szuszogását hallgatva figyelem csinos arcát, s mikor leereszti karjait, ujjbegyeimmel finoman szétkenem bőrén a vízcseppeket. Felnéz rám azokkal a barna szemecskékkel, amelyekkel meg tud őrjíteni, látom hogy kíván engem. Látom, a vágyat, és hat rám.
- El akarsz csábítani? – súgom mosolyogva a fülébe. Azonnal felpezsdül benne az ellenállás, eltol magától.
- Ronaldo! Éhes vagyok! – hadarja. Halkan kuncogva lépek hátra tőle. Még nincs itt az ideje, csak elrontanék mindent, ha ágyba vinném. Bizonyára élvezné... de aztán úgy eltűnne, hogy soha többé nem találnék rá. Márpedig nekem egy alkalom nem elég, ahogy neki sem. Szerelmes belém, bizonyára komoly lelkis sérüléseket okozna neki, ha most leteperném ahogy a szívem és erekcióm kívánja.
Szedek neki, majd a tányért és a villát a kezébe nyomom. Besétálok a nappaliba, ledobom magam a kanapéra. Ő némi habozás után követ, leül a lehető legtávolabb tőlem, összekucorodik a kanapén. Kis édes.
- Te nem eszel?
Csak intek hogy nem, és figyelem ahogy eszik. Szeretek főzni, majd ha eljön hozzám, készítek neki valami különlegeset. Látom hogy ízlik neki, mert meglepetten elmosolyodik.
- Finom.
Bólintok. Még szép, hiszen én csináltam. Amikor lenyeli az utolsó falatot is, végre megtöröm a meghitt csendet, amelyet csak a kellemes háttérzene színesít.
- Miért nem jöttél ma?
- A húgom esküvője miatt kellett volna megtanulnom, de mégsem lesz esküvő, tehát felesleges járnom. – Némi gondolkodási szünetet tart, és végül kiböki: - A latin tánc amúgy sem az én világom. Soha nem szerettem igazán.
Feh. Életedben kétszer táncolt, fogalma sincs miről beszél.
Gúnyos mosolyra húzom a számat, elveszem tőle a tányért, a kisasztalra teszem, majd csuklójáét elkapom és felhúzom magamhoz és a szoba közepére viszem.
- Azt hiszed, ezt elfogadom indoknak?
Magamhoz rántom egy szenvedélyes mozdulattal, és halkan felmordulok az élvezettől. Nekem is le kéne vetkőzni, csak az egyenlő esélyek miatt... Szikráznak szemei, dühtől kipirult arccal néz fel rám.
- Nem mintha meg kéne indokolnom, hogy mit miért teszek!
Micsoda szenvedély... ez az. Magától mozdul a csípője, nem kell kényszerítenem semmire, táncol velem. Elégedett mosollyal figyelem ahogy belelovallja magát méginkább, ezért egy békítő csókkal zárom le háborogva reszkető ajkait. Finom... nagyon finom. Elgyengül, majd megadja magát, karjaimba simulva táncol tovább velem. Ügyesen követ, pedig ezt a tánclépést még nem tanulta. Magamhoz szorítom, beszívom pórusaiból áradó csodás illatát.
- Legalább magadnak ne hazudj – súgom a fülébe. Figyelem ahogy táncol. Szemei kábán csillognak, arcán az élvezet lágy mosolya, légvételei nyakam bőrét csiklandozzák, s ahogy kipördül majd visszasimul hozzám, nedves haja arcomhoz ér. Gyönyörű így, egyszerűen teljesen megváltozott. Sehol a szürke kisegér, egy csodaszép, vonzó, szexis férfit tartok a karjaimban, akinek minden porcikája a zene ritmusára ring. Nincs senki más, aki képes lett volna ezt kihozni belőle.
Megperdítem, visszarántom magamhoz, testünk összepréselődik, zihálva néz fel a szemeimbe, tekintetétől meg tudnék őrülni. Ajkai után kapok, de kiszökken karjaimból és elmenekül a szoba másik felébe. A falhoz dől, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, zihálása enyémmel vetekszik.
- Fáradt vagyok. Aludni akarok… kérlek, most menj el... – sóhajtja lesütött szemekkel. Felé sétálok, s mielőtt bármit is tehetne, megtámaszkodom kezeimmel a falon, körbezárom őt.
- Azt hittem, veled aludhatok – súgom. Felpillant rám, én pedig kihasználom ezt a pillanatot. Ajkai nedvesek és melegek, íze az édes szószra emlékeztet, amit neki főztem. Nyelve érzékenyen, meg-megriadva fogadja el enyémet, s amikor átcsalom magamhoz és lágyan megharapdálom, számba nyögve kapaszkodik vállaimba, majd hajamba túr. Jeremy...
Egy erősebb, szenvedélyes mozdulattal rántja meg a hajamat, bódultan pillantok le rá. Perzsel a tekintete, forrón, vadul, éhesen és mohón viszonozza tekintetem.
- Azt mondtad, nem tudod viszonozni az érzéseimet, de megbecsülsz. Legyen. De akkor amíg velem vagy, senki máshoz nem érhetsz! Se szex, se csók, de még a szokásos, játszadozó flörtölés sem!
Durván lököm testemmel a falhoz, szinte belepréselem, zihálva harapok a nyakába.
- Legyen. Mától szeretők vagyunk, ezért elvárom hogy úgy is bánj velem – dörmögöm határozottan, keményen a szemeibe nézve. – Semmi titkolózás és szégyenkezés, Jeremy.
Döbbenten néz rám, csinos arca teljesen piros, levegőért kapkod, duzzadtra csócsált ajkaival, maga a kísértés élő szobra. Túl sokáig gondolkodik, ezért összevonom szemöldököm.
- A... – kezdené, de félbeszakítom.
- Senki előtt nem akarom megjátszani magam, a te kedvedért sem.
Kezemmel végigsimítom vállát, karját, majd kezét megfogom és a számhoz emelem. Mélyen a szemeibe nézve puszilom meg ujjainak hegyét.
- Erre vágytál, nem? Engem akarsz, de feltételeket szabsz nekem. Nem csak neked vannak igényeid, mio belleza.
- Rendben – nyögi halkan, majd szemeit összeszorítja. – Tiszta hülye vagyok – suttogja.
Kaján vigyorral cirógatom meg számmal az övét.
- Most magadra hagylak, pihenj. Holnap elviszlek vacsorázni és táncolni valahová. Jó lesz?
Felnyílnak szemei, értetlenül néz fel rám. Kezeim közé veszem arcát, gyengéden érintem meg, semmi hevesség.
- Jó? – kérdez vissza. – Izé... jó...
Kuncogva puszilom meg.
- Jó éjt, Jeremy.
***
Hm.
Elgondolkozva állok a ruhásszekrényem előtt, végül egy bő, fehér ing és egy kék farmer mellett döntök. A fehér inget csak mellkasom aljáig gombolom össze, hogy barna bőrömet tökéletesen hangsúlyozzam vele, és kellemes látványt is nyújtson. A kényelmes farmerhez márkás olasz cipő dukál, amelyet kifejezetten ehhez vettem. Hosszú hajamat alaposan kifésülöm, hagyom hogy szabadon aláhulljon. Érzéki, buja, kesernyés parfüm, egy menő Ray Ban napszemüveg, és kész is. Nincs senki, akit ne lennék képes elcsábítani.
A ház előtt várok rá, a lemenő nap sugarai végigcirógatják autómat. A motorháztetőnek támaszkodom, hagyom hogy a szél a hajammal játszadozzon. A járókellők méla bambulása nem érdekel, csak azt várom, hogy végre kilépjen a kapun Jeremy. Nem kell sokat várnom, már jön is, majd amikor megpillant, ledermed. Csodálattal mér végig, elpirul majd elsápad. Elmosolyodom, és ahogy végre elindul felém, felegyenesedek és leveszem napszemüvegem. Forró pillantással mérem végig. Nagyon csinos, végre nem öltöny van rajta. Egy kék inget, fekete szövetnadrágot vett fel. Sehol a kifinomult üzletember, irodás egérke. Haja még mindig jólfésülten áll, de amikor szájába búgok egy hello-t, és forrón megcsókolom, ujjaimmal szexisen összeborzolom rövid fürtjeit. Mrrr... milyen finom íze van.
Elengedem, és ő felháborodva pislog rám, de nem szól semmit. Helyes. Elvégre az alku része, hogy elfogadja rémes természetemet, nemde? Hehe. Csodásan áll neki a szerelem.
Kinyitom neki a kocsim ajtaját.
- Indulhatunk?
- Öh... igen.
A kormány mögé vágódom, rávillantok egy elégedett mosolyt és felveszem napszemüvegem. Gázra lépek.
Egy kellemes, tengerparti helyre viszem. Amikor belépünk, azonnal meglát a tulaj, és boldogan siet elém.
- Ronaldo, amigo! – kiáltja a latinos temperamentumával. – Végre! Azt hittem már sosem tolod ide a képed!
Jóképű, velem egyforma magas férfi. Rövid fekete haja és perzselő tekintete van. Sokszor rivalizáltunk egymással, fűtöttük egymás csajait, de barátok maradtunk. Jeremy derekára tekerem a karomat.
- Ő itt Jeremy, a szeretőm. Jeremy, bemutatom neked Carlos-t. Gyermekkori barátok vagyunk, övé ez az étterem.
- Nocsak – dörmögi Carlos, és alaposan végigméri Jeremyt, majd spanyolul szólal meg.
- Hol szerezted? Nekem nem tudnál egy ilyet szeretni? Jaj de kis édes – nevet fel lágyan, és megérinti Jeremy arcát. Szikrázó, dühös pillantást kap. – Tele van szenvedéllyel, lángol a vére, mi?
- Si.
Nevetve oldalba boxol.
- Te mocsok mázlista! Na gyere, van egy különleges asztalom nektek, ott nyugalmatok lesz.
Jeremyre mosolygok.
- Gyere, kapunk egy jó asztalt.
Homlokát ráncolva engedi hogy magammal húzzam, Carlos után. Leülünk, de még nem szabadulunk el, mert Carlso nem nyugszik amíg nem ölelgetheti meg Jeremyt, majd hajába szagol, és leplezetlen vággyal néz le rá.
- Velem jobban járnál, belleza.
Képen találom a szalvétával.
- Kopj le róla, ő az enyém – nevetek, és végre eltűnik.
Jeremy zavartan néz rám, majd körbepillant. Egy nagy teraszon vagyunk, annak is a sarkában.
Meghitt, növényekkel befuttatott paravánfalak választanak el minket a többi asztaltól, a fehér abroszon mécses világít. Gyönyörű kilátás nyílik a tengerpartra, a horizonton már lenyugvóban a nap.
- Tetszik ez a hely? – kérdezem tőle, miközben felé nyújtom az asztalon lévő étlapok egyikét.
Rendelünk az asztalunkhoz siető pincértől, majd legelbűvölőbb mosolyommal csábítom könnyed beszélgetésre. Elmesélem neki, hogy Carlos és én együtt nőttünk fel, majd ide jöttünk. Ő a vendéglátóiparban merült el, én a szórakoztató iparban.
- Mióta élsz távol a családodtól?
- Régóta. De tartom velük a kapcsolatot, minden héten beszélünk telefonon, és az ünnepekre hazautazom.
- Mesélj a családodról – mosolyog rám aranyosan.
Meglöttyintem a borospoharamat, a vörös folyadékon szikrázik a mécses lángja. Mélyen Jeremy szemeibe nézek.
- Nyolc testvérem van. A szüleim tisztességes, keményen dolgozó kétkezi munkások. Mióta befutottam és jól keresek, többé már nincsenek anyagi gondjaik, és a kistestvéreim mindent megkapnak.
- Ó... - Tekintetében kiismerhetetlen érzelmeket vélek felfedezni. – Ezek szerint neked nehéz gyermekkorod volt.
- Az élet nem könnyű – mosolygok rá kedvesen. – De ha kitartóan követed az álmaidat, bármi megtörténhet.
|
| Silvery | 2011. 01. 30. 15:44:38 | #10941 |
Karakter: Jeremy Gray
Megjegyzés: (L-samának)
Hosszú másodpercekig meredek rá tágra nyílt szemekkel, testem szinte meg-megremeg a feszültségtől, ahogy látom eltűnni szemeiből a bódultság homályos kavargását, mintha varázsütésre zökkenne ki a kába zihálásból, s tekintetünk összefonódik pár röpke pillanatra. Kezeimet ökölbe szorítva várom a kitörését, szívem minden apró porcikája reménykedik, hogy elértem a várt hatást. Igen. Azért józanodott ki ilyen hirtelen, és most azért néz rám különös fénnyel a szemében, mert undorodik tőlem. Igaz? Rájött, hogy így már nem akar semmit… ugye?
Arcán különös kifejezések futnak végig, jelentésüket nem tudom megfejteni, de szemeim hatalmasra nyílnak, mikor gyors léptekkel indul el felém. Ösztönösen hátrálok, de hátam a falnak ütközik, s én csapdába kerülve, megfeszülve simulok a tapétához, szinte beleolvadva az anyagba. Elém lép, keze hangosan, mégis puhán csattan fejem mellett a falon, s minden porcikám összerezzen a félelemtől, szemeiben olyan vad és olyan szenvedélyes érzelmek kavarognak, hogy lehetetlen feladatnak tűnik eldönteni, hogy szavaim dühöt vagy még forróbb sóvárgást váltottak e ki belőle. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beleőrülök az éjfekete szempár áthaló, perzselő pillantásába. Elég volt! Csak tombolja ki magát, aztán húzzon innen! Nem bírok tovább ellenállni neki… még egy kicsi, és… és magam sem tudom, mit fogok tenni… magam sem tudom, hogy fogok reagálni a következő érintésére. Nem tudom tovább visszautasítani ezeket a fékezhetetlenül szenvedélyes érzéseket.
- Viszonozni nem tudom a szerelmedet, de megígérem, hogy megbecsüllek, Jeremy. – Nevemet szinte már ajkaimba duruzsolja, majd olyan vadul, olyan kéjsóváran ejti rabul nyelvemet, hogy felnyögök a belőle áradó forróság bódító löketétől. Szívverésem az egekbe szökik, szemeim tágra nyílnak, agyamnak nincs ideje feldolgozni a hallottakat, hihetetlen szavai csupán kísértő hangokként koppannak a levegő dermesztő, égető szikrázásában, ujjaim ösztönösen csúsznak vállára támaszt, kapaszkodót, vigaszt keresve. Én nem ezt akartam… ennek nem így kéne lennie… biztos… biztos jól hallottam? Tényleg ez mondta? Nem… ugye nem?
Csókja végtelenül hosszúnak, végtelenül kétségbeejtőnek és végtelenül kívánatosnak, szenvedélyesnek tűnik, minden végtagom reszket, ahogy testemben zúgó folyóként árad szét a pánik és vágy őrjítő keveréke, s én tehetetlenül kapálózom, fulladozom az élvezet fojtogató hullámai között. Én tényleg nem ezt akartam. Miért? Miért ilyen fontos neki? Nem értem. Miért nem tudom eltolni magamtól? Olyan egyszerű lenne… annyira… egyszerű…
Csupán egy röpke, lélegzetvételnyi szünet erejéig hajol el arcomtól, s én kábultan, mozdulatlan bábként engedem, hogy letépje rólam az inget, szemeimen vékony könnyfátyol keletkezik a kéjtől és a sóvárgástól, ahogy megfordít, majd újra a falhoz préseli testemet, s hátamhoz simul. Igazán fellélegezni sincs időm, hosszú, forró ujjai érzéki határozottsággal ragadják meg államat, s fejemet oldalra fordítva tapad ismét ajkaimra, belém fojtva az ellenkezés bizonytalan, hazug szavait… kész. Vége. Ennyi volt. Az övé vagyok.
Perzselő, égető ujjai a hasamat cirógatják, testem egyre merevebb, ahogy a puha érintések egyértelmű úti célt kitűzve simítják egyre lejjebb és lejjebb bőrömet, s egyszerre ódzkodom a forró érintésektől és siettetném türelmetlenül a lomha tempót, hogy kezei minél gyorsabban enyhítsék forrón sóvárgó vágyamat. Testem elégedetten borzong meg, mikor ujjai alsónadrágomba csúsznak, s kezeimet a falra siklatom, hogy csillapítsam vad remegésemet. Ne…
Ajkaim megreszketnek a hosszú csóktól, s minden porcikámat átjárja az ellenkezés kényszeres érzése, de megmoccanni sem tudok az ellentmondást nem tűrő szorításban, a levegő szinte forr körülöttünk, a kéj és a vad szex eltéveszthetetlen hangulata öleli körbe ölelkező testünket, s Ronaldo szenvedélyes, forrón ringó mozdulatokkal dörgöli fenekemhez vágyának félreérthetetlen bizonyítékát, miközben ujjai kínzón fonódnak merevedésemre.
Hangos, kitörő nyögésem megszakítja a végeláthatatlan csókjainkat, szinte fáj kitépni nyelvemet a forrón ölelő ajkak közül, mintha összeforrtak volna hadakozó ajkaink, s most a saját bőrömet szakítanám szét, hogy éltető levegőért küszködhessek. Erőtlenül, remegve élvezem keze mozgását merevedésemet, hangosan zihálva kapkodom a levegőt, szinte felrobban testem a szenvedély forró lüktetésétől, melyet Ronaldo idéz elő határozott mozdulataival… ah… annyira… miért… miért ilyen jó? Megőrülök. Tényleg megőrülök.
Hangosan sóhajtom nevét, mellkasának dőlök, ahogy testemet elhagyja minden erőm, szinte izmaiba préselem fejemet, s magam sem tudom, hogy neve sóhajtásával megállásra vagy folytatásra akarom ösztökélni. Már nem tudom. Már nem bírom tovább. Többet akarok ebből a forróságból. Többet akarok ebből a szenvedélyből, ebből a vadságból, ezekből az ismeretlen érzésekből. Még többet.
- Jeremy – Lágy búgással leheli fülembe nevemet, hangja selyme édesen bódít öntudatlan állapotba, szinte simogatja, kényezteti sóvárgó érzékeimet. - Kívánlak... ne utasíts el. Nézd... – Kezét finoman vezeti kezemre a falon, majd ujjainkat összefűzve húzza el onnan, s gyengéd mozdulattal irányítja hátra, s szemeim tágra nyílnak, mikor ujjaimat a bőrnadrágra simítja. A vastag anyagon átsüt a merevedéséből áradó lüktető forróság, szinte égeti bőrömet, ahogy tenyerembe simul a kemény, hatalmas hímtag, s agyam végleg öntudatlan, kába állapotba dől, gondolataim kibogozhatatlanul kuszálódnak össze, a vágy szinte robban testemben, s még mindig elkerekedett szemekkel, elvörösödve szorítom meg ujjaimmal a lüktető merevedést. Hangosan nyög fel, forró lehelete még mindig arcomat égeti, s szívem veszélyesen heves tempóban dübörög egyre szűkebbé váló mellkasomban. Mi… ez… miattam? Ennyire kívánja a testemet? Miért? Nem értem. Miért tölt el elégedettséggel, hogy egy másik férfinek okozhatok gyönyört? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy többet akarok.
Remegő kézzel húzom le a zipzárját, óvatosan, finom, lassú mozdulatokkal, s a falon lévő kezem ujjai megfeszülnek, szinte a tapétát tépik fel, ahogy Ronaldo egyre vadabb és erősebb tempóban izgatja testemet.
Türelmetlen, sietős mozdulatokkal nyúlok nadrágjába, s merevedése akadály nélkül, forrón simul ujjaim közé, szemeim tágra nyílnak, arcom még vörösebbé válik, ha ez lehetséges. Mi? Nem hord… alsógatyát? Mih… miért izgat fel a gondolat?
- Izgató ugye? – Ahh… hogy… hogy lehet valaki ennyire vonzóan öntelt?!
Kelletlenül, némán bólintok, s ujjaim szinte haragos szenvedéllyel simulnak merevedésére, újabb hangos morranást kényszerítve ajkai közül, s a szégyenérzettel keveredik az elégedettség ahogy egyre gyorsabb, egyre vadabb tempóban utánzom mozdulatait. Életemben először… életemben először van a kezemben más valakinek a…
Még arra sem vagyok képes, hogy belegondoljak, mit is művelek, de a kéj, az élvezet bódító hullámai könnyedén oszlatják el a terhet vállaimról, s édes, kellemes öntudatlanságba taszítják elmémet. Már semmit nem érzek, csak keze erős mozdulatait, s ösztönösen folytatom én is a masszírozást, s együtt nyögünk fel az élvezettől, ahogy átsegítjük egymást a gyönyör mámoros világába. Kezem megremeg, ahogy belecsurran perzselően forró nedve, s a várt undor és hányinger helyett, amit éreznem kéne, elégedettség, kielégültség járja át testemet.
Hosszú másodpercekig lihegve, zihálva tartom magam, testem még mindig reszket az élvezet utóhatásaitól, s egyre gyengébbnek, egyre erőtlenebbnek érzem kimerült végtagjaimat. Lábaim végleg felmondják a szolgálatot, térdeim összecsuklanak, s kábán, szédelegve várom a zuhanás fájdalmát, de nem jön. Ronaldo erős karjai puhán ölelik körbe testemet, s bódultan pillantok fel gyönyörű, férfias vonásaira, ahogy gyengéden az ágyra fektet. Istenem… miért? Miért kísértesz? Próbára akarsz tenni, hogy egy ilyen ellenállhatatlan férfi próbál megszerezni magának? Hogy kéne ellenállnom? Hogy kéne elutasítanom? Már nem megy.
Mellém fekszik, a belőle áradó kellemes melegség átáramlik az én testembe is, s ismét erőtlen rongybabaként engedem, hogy magához öleljen. Hogy szorosan átölelve tartson karjai között, s arcomat engedelmesen simítom mellkasára. Szíve hangosan, gyorsan dübörög az élvezettől, légzése még mindig gyors, kapkodó, de kezei határozottan ölelik testemet, miközben óvatos, visszafogott mozdulattal törli le ujjaimat. Miért?
Homályos tekintetemet lassan vezetem arcára, hosszú, fekete haja lágyan hullik a kanapé párnájára, szinte beteríti a körülöttünk lévő részeket, néhol puhán simogatja testemet, s megborzongok a meleg mosolytól, amivel rám pillant. Kicsit lehajol, ujjai hajamba bújnak, ahogy visszafogott, rövid, leheletnyi csókot hint ajkaimra, érintése ismét forró kábulatba dönt. Miért? Miért néz így rám? Azért, mert azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé?
Hosszú, néma, mozdulatlan percek telnek el, arcomat ismét mellkasára simítom, s ahogy lassan rendeződnek, lenyugszanak száguldozó gondolataim, kérdések százai ostromolják gondterhelt, bizonytalan elmémet. Miért hitte el a vallomásomat? Annyira… annyira egyértelműen és durván utasítottam el a kezdetektől fogva! Mi olyat tettem, ami hihetővé tette a szavaimat?! Talán, az hogy nem tudtam ellenállni a csókjainak… de… van olyan ember a földön, aki ellen tudna állni az Ő csókjainak? Nem hinném. A francba! Ennek nem így kellett volna lennie. Nem szabadna így rám néznie. Nem szabadna ilyen forrón és nyugodtan, kellemesen ölelnie. Elbizonytalanít.
Ha vadabb lenne… ha követelőzőbb lenne… ha kegyetlenebb lenne… akkor könnyedén ellökném magamtól. A pofájába vágnám, hogy hazudtam, és az égvilágon semmit nem érzek iránta. A pofájába vágnám, hogy egy öntelt seggfej, amiért elhisz egy ennyire irreális szerelmi vallomást. A pofájába vágnám, hogy ha még egyszer hozzám ér, beperelem… de így nem megy. Túl élvezetesek az érintései… túl forró a mosolya… túl gyengéden ölel. Elég!
Testem kicsit megremeg a tehetetlenség fullasztó érzésétől, tisztában vagyok vele, hogy már nem tudok szabadulni… és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán akarok. Ronaldo megmutatta egy teljesen új oldalát… egy teljesen új, vonzóan kedves oldalát, és ezzel kíváncsivá tett. Vajon, ha jobban megismerném… milyen lenne? Vajon tartogat még számomra meglepetéseket ez a titokzatos férfi? Biztos vagyok benne.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán csak hosszú percek, talán néhány óra, az idő mintha megszűnne létezni, az órák megállnak a falon, s végtelenül lassú, mégis gyorsan elillanó perceken át élvezem a belőle áradó forróságot.
- Ettél már? – Észrevehetetlenül rezzenek össze, ahogy halkan simogató hangja megtöri a szoba nyugodt, meghitt némaságát, s kérdése rádöbbent, hogy mennyire éhes vagyok... dél óta nem ettem semmit. Akkor akartam vacsorázni, mikor hazaértem… csak hát… valami közbejött…
- N-nem. – Hangom rekedtes, kissé akadozva válaszolok, s egy hideg fuvallat szalad végig gerincemen, ahogy Ronaldo felkel mellőlem. Felsegít a kanapéról, s én ledermedve, tehetetlenül figyelem, ahogy körbejárja a szobát, tekintetével felfedezve a lakásomat. Miért nem megy el? Nem értem. Megkapta, amit akart, nem? Vagy… még… még többet akar?
A gondolattól felgyorsul a szívverésem, s testem megremeg a vágytól, szívem mégis kétségbeesetten keresne kiutat az esetleges folytatás elől… nem akarok ennél többet. Már ennyi is rengeteg egyszerre kellemes és kellemetlen érzést váltott ki belőlem, amiket nem ismerek és nem tudok megfejteni. Belegondolni sem merek, mi történne ha… nem! Elég!
- Nagyon szép lakásod van. Olyan hangulatos. Az ott a fürdő?
- Igen… - Hangom halk, egész testem merev, és végtelenül kiszolgáltatottnak érzem magam mellette. A saját testem árult el, és szolgáltatott ki ennek az elrettentően vonzó és ellenállhatatlan szörnyeteg vágyainak. Már magamban sem bízhatok meg, mikor mellette vagyok.
- Rendben. És az a konyha? – Már csak egy bólintással felelek, szemeimmel követem, ahogy közelebb sétál hozzám, majd mosolyogva folytatja, minden porcikám kiéleződik a közelségére, ahogy mellém lép. - Akkor te menj, tusolj le, addig összeütök neked valami vacsorát. Nem lenne szabad ilyen sokat dolgoznod. – Szemeim tágra nyílnak, hatalmasakat pislogva nézek rá, mintha nem érteném szavait, s hitetlenkedve hátrálnék egy lépést, de lábaim nem mozdulnak, nem engedelmeskednek agyam parancsainak. Miért? Miért ilyen kedves? Nem értem… miért ajánlja fel, hogy főz nekem… miért… aggódik értem?! Összezavar. Irritál. Direkt csinálja. Biztosan direkt csinálja, hogy még mélyebbre és mélyebbre rángasson ebben a kusza, bonyolult kapcsolatban. Nem… ezt nem hívnám kapcsolatnak. Komolyan azt hiszi, hogy beleszerettem? Azért ilyen nyájas és törődő, hogy még mélyebbre lökjön… biztos vagyok benne.
- De… - Hangom halk, s megakadok, hirtelen felejtek el mindent, amit mondani akartam. Nem tudom… már magam sem tudom, hogy kicsoda vagyok valójában. Melyik az igazi énem? – de… - Ismét nekikezdek, és most gyengéd érintése állít meg.
- Sss. – Forró ujja puhán simul ajkaimra, bőröm sóvárogva bizsereg már ennyitől, s a kedves, bájos, vonzó mosolyra pillantanak homályos szemeim. Miért teszed ezt velem? - Majd utána beszélgetünk. – Hosszút pislogva hunyom le szemeimet, visszafogottan bólintok, s a puha érintés lassan szűnik meg számon, ahogy visszahúzza ujját. Ajkaim szinte lüktetnek, bizseregnek, s hiába várom a puha csókot, nem jön a gyengéd érintés. Kinyitom szemeimet, s már csak annyit látok, ahogy magas alakja eltűnik a konyha ajtajában. Szinte hisztérikusan nevetek fel magamban, s gondterhelten, lemondóan masszírozom meg halántékomat. Komolyan… csalódottságot érzek, mert nem csókolt meg? Nem… az lehetetlen… az nem lehet… ugye? Halálra rémít, amit a testemmel művel ez a férfi. Vajon mindenkire ilyen hatással van, vagy csak én vagyok ennyire gyenge?
Gyors léptekkel vetem be magam a fürdőbe, mintha csak menedéket nyújtana a kétségeim elől, s miután kétszer is ellenőriztem, hogy az ajtó kulcsra van zárva, gyors, türelmetlen mozdulatokkal tépem le a nadrágomat, s gondolkodás nélkül állok be a hideg zuhany alá, hogy a jeges cseppek lehűtsék forró, kavargó érzéseimet, s visszahozzák agyam nyugodt, gondolkodásképes állapotát. Elég volt ebből az egészből. Mégsem játszhatom meg, hogy bele vagyok esve. Így végleg elveszítettem minden indokomat az ellenkezésre. Már kifogytam az érvekből, és nem maradt semmi, ami megvédhetne tőle… tőle és saját magamtól. A fenébe is! Nem értem… magam sem értem, miért ellenkezek ennyire, mikor minden egyes porcikám üvölt, sikít a sóvárgástól és a vágytól. Talán a büszkeség? Lehet… de az is lehet, hogy csupán makacsság és dac… nem akarom megadni neki, amire vágyik. Öntelt, egoista és beképzelt. Talán még jót is tenne neki, ha valaki végre egyszer kikosarazná. Nem hiszem, hogy sűrűn megtörtént vele…
Vagy… talán azért ellenkezem ennyire, mert félek. Félek, hogy rabjává válok az érzéseknek, amikkel minden egyes alkalommal elkábít. Már most is reszketek a vágytól ha rá gondolok. Nem… egyszerűen nem engedhetem meg, hogy hozzászokjak. Hogy függővé váljak… tudom, hogy nem kell sok idő, hogy rám unjon, és úgy hajítson el, akár egy használt rongyot, és akkor egyedül maradnék a függőségemmel, a sóvárgásommal és a vad vágyaimmal, amiket nem tud más csitítani, csak ő. Ezt nem engedhetem. Nem! Nem hagyom, hogy magához láncoljon, akármennyire vágyom a testére. Nem hagyom, hogy függnöm kelljen tőle. Nem! Ha elég gyorsan megszabadulok tőle, még visszakaphatom a régi életemet… a régi nyugodt életemet… Tudom. Még nem vagyok annyira mélyen a gödörben, hogy ne tudnék kikecmeregni. Még van kiút… csak annyira tanácstalan vagyok… már nem tudom, mit tehetnék.
Ronaldo… ha elmondanám, hogy hazudtam… mit tennél? Dühös lennél? Őrjöngenél? Talán… nem tudom… talán végre békén hagyna. De miért szakad meg a szívem a gondolattól, hogy kegyetlen szavakkal hessegessem el azt a kedves mosolyt és azt a törődést? Túl jól csinálja. Talán észre sem veszi, de profi módon láncolja magához az embereket. Nincs menekvés.
Hosszú, hosszú percek után lépek ki a zuhany alól, minden porcikám kellemesen hideg, egész testem higgadt, nyugodt, még szívverésem is lelassult, s a törölközőt a derekam köré csavarva, elszántan lépek ki a fürdőszoba ajtaján. Nem érdekel, ha őrjöngeni fog. Nem érdekel, ha olyat tesz, amit később maga is megbán. El kell őt löknöm magamtól, különben lassan, belülről fognak felemészteni ezek az ismeretlen vágyak.
Dallamos, kellemesen halk latin zene mászik a fülembe, nyilván megtalálta a magnót, melyben még benne volt a CD, amit a tanfolyam elején kaptunk, hogy legyen mire gyakorolnunk itthon.
Lehunyom szemeimet, kicsit megremegek, ahogy átsétálok a nagy légterű nappalin, még soha nem tűnt ilyen távolinak egymástól a fürdőszoba és a konyha. Fáradtan felsóhajtva, de még mindig határozottan, elszántan lépem át a küszöböt, s a kellemesen hideg falnak dőlve pillantok Ronaldora, de egy röpke pillantásnál többet nem engedek magamnak. Nem… végre nyugodt vagyok. Higgadt és meggondolt. Most kell véget vetnem ennek az egész félreértésnek.
- Ronaldo… - Határozott hangon ejtem ki nevét, de szívverésem felgyorsul, ahogy tekintetem elmerül a fekete szempár titokzatos, sóvárgó csillogásában. Kezeim megszorulnak, mellkasom köré fonom őket, s ajkaimat összeszorítva koncentrálok. Mit… mit is akartam mondani? Hogy akartam elkezdeni? Már nem emlékszem… pedig tudnom kéne…
- Igen? – Hangja lágy és puha, halovány, sejtelmes mosollyal leheli a kérdést, tekintete szemeimet kutatja, de én már duzzadt ajkait figyelem. Mindig ilyen vonzó, csábító vonalban húzódtak arcán, vagy csak a sármos mosoly teszi? Elég!
Szemeimet összeszorítom, s testem megremeg, mikor lépteket hallok közeledni. Ide jön. Ide fog jönni. Ne… nem tudok megszólalni.
Minden porcikám megfeszül, szinte a falba simulok, testem mégis várja az érintését. Végem. Nem tudom megmondani neki. Egyszerűen képtelen vagyok a szemébe mondani, hogy hazudtam. Túlságosan rabul ejtett az a mosoly. Az a szempár. Nem fog menni… már tudom… csak akkor van esélyem menekvésre a karjai közül, ha ő maga lök ki onnan.
Fogaimat összeszorítom, mikor elém ér, ujjai gyengén játszadozva simítják végig a mellkasomat, ahogy arcomhoz hajol, s a halovány mosolyból lélegzetelállító vigyor válik, mikor fülemre simítja ajkait, s érzem, ahogy arcom ismét pirosas árnyalatra vált.
- El akarsz csábítani? – Ujjai finoman csúsznak a törülközőre, szemeim tágra nyílnak, kezeimet mellkasának támasztva próbálom távol tartani magamtól, s mindketten tudjuk, hogy elég lenne egy könnyed rántás, teljesen meztelenül állnék előtte. Mekkora marha vagyok. Nem is gondoltam végig… csupán minél gyorsabban túl akartam lenni az egészen. Eszembe sem jutott, hogy fel kéne öltözni előtte… komolyan a saját síromat ásom… minden egyes döntésem és próbálkozásom visszafelé sül el. Basszus!
- Ronaldo! Éhes vagyok! – Sietve hadarom a szavakat, s mikor halk kuncogással lép hátra, megkönnyebbülten felsóhajtva lazítom el merev izmaimat. Egyszer beleőrülök a közelségébe… ebben teljesen biztos vagyok. Nem normális, hogy ilyen hevesen ver a szívem.
Szemeimmel követem, ahogy megfordul, egy pillanatra sem enyhül figyelmem, ahogy egy tányért nyom a kezembe, majd a nappaliba sétál, leül a kanapéra, s hívogató mosollyal pillant vissza rám. Pár röpke másodpercnyi tétovázás után lassú léptekkel sétálok át én is a nappaliba, s leülök a kanapé Ronaldotól lehető legtávolabbi szegletébe, s ez láthatólag igencsak jól szórakoztatja. Már megint… már megint… gyűlölöm, hogy mindig akaratlanul is olyat csinálok, ami tetszik neki… pedig eszem ágában sincs szórakoztatni…
- Te nem eszel? – Mosolyogva rázza meg a fejét, szinte pislogás nélkül mered rám a sötét szempár, s egyre zavartabban érzem magamat, ahogy a villát megfogva túrok a tányérban lévő tésztába. Egész jól néz ki. Nem is tudtam, hogy ennyi féle hozzávaló van itthon.
Lassú mozdulattal emelek a számhoz egy kicsiny falatot, és én is haloványan elmosolyodom, mikor megérzem a tésztán lévő szósz különleges, fűszeres, mégis ínycsiklandozó ízét. – Finom. – Halkan lehelve veszek számba egy újabb és újabb falatot, s mikor már félig kiürült a tányérom, Ronaldo halk, mosolygó hangja töri meg az eddigi csendet.
- Miért nem jöttél ma? – Egy pillanatra értetlenkedve pillantok rá, olyan végtelen hosszúnak tűntek a vele töltött órák, hogy úgy érzem, mintha egy egész napja lennék összezárva vele, majd lassan felfogom, hogy a tánctanfolyamra gondolhatott, s miután lenyeltem egy falatot, kicsit elmerengve emelem fel szemeimet, tekintetünk mélyen összefonódik.
- A húgom esküvője miatt kellett volna megtanulnom, de mégsem lesz esküvő, tehát felesleges járnom. – Halkan, gondolkodás nélkül válaszolok neki, s csak akkor jövök rá, hogy miket beszélek, miután a szavak elhagyták ajkaimat. Mit művelek? Miért mondom el neki ezeket? Ez személyes…
Rövid, szinte észrevehetetlen szünetet tartok, tekintetem merev arcvonásait fürkészi.
- A latin tánc amúgy sem az én világom. Soha nem szerettem igazán. – Erre mit lépsz, Ronaldom?
Ajkai egy pillanatra megrezzennek, tekintetében különös fény villan, mely a régebbi önmagára emlékeztet, s a szívmelengető mosolyt egy pillanat alatt váltja fel ismét vad, enyhén gunyoros vigyor. Szívem kihagy egy ütemet, mikor hirtelen emelkedik fel a kanapéról, majd mellém lépve veszi ki a tányért a kezemből, s az asztalra rakja. Szemeim tágra nyílnak, s már előre, vészjóslóan üvölt minden porcikám, de nincs menekvés… nincs elég erőm, hogy elmeneküljek előle. Tudom.
Ujjait határozottan fonja csuklómra, egy erős mozdulattal húz fel a kanapéról, testem mellkasának csapódik, ahogy átkarol, s a szoba közepén tátongó üres részre vezet. Ne… nem akarom… túl közel van… túl forró… nem…
- Azt hiszed, ezt elfogadom indoknak? – Egyik kezét derekamra csúsztatva kényszerít a tánc pozícióra, erőteljesen ránt magához, testem remegve simul hozzá, s szavai hallatán szemeim kikerekednek a felháborodástól, ujjaim szinte bőrébe marnak, vállát és tenyerét megszorítva, dühtől szikrázó tekintettel sziszegem a szavakat.
- Nem mintha meg kéne indokolnom, hogy mit miért teszek! – Elmosolyodik, derekamon nyugvó keze finoman csúszik fenekemre, s ajkaimon meglepett nyögés szalad ki, ahogy lassú táncmozdulatokkal kezdi el ringatni testünket, kényszerítve engem is, hogy kövessem… miért csinálja ezt? Miért mosolyog?! Elegem van!
Lehajol, lassú, mégis szenvedélyes csókra csábítja ajkaimat, s én elgyengülve, de még mindig vállába marva simulok karjaiba.
- Legalább magadnak ne hazudj. – Halkan suttog fülembe, keze ismét derekamra csúszik, lágy, kecses mozdulatokkal irányítja a táncunkat, s én megadóan követem teste néma parancsait, szinte teljesen összehangolódva mozognak izmaink, s néha egy-egy csókkal forrósítja fel az amúgy is szikrázó levegőt körülöttünk. Lábaim közé lép, a törülköző puha anyaga könnyedén csúszik feljebb a combjaimon, s én magamban imádkozom, hogy egy hevesebb mozdulatnál ne hulljon le rólam a nedves anyag.
Igaza van. Igaza van… tényleg… soha nem éreztem úgy, hogy ennyire élnék. Soha nem éreztem ilyen intenzív, ilyen vad érzelmeket… soha nem éreztem ilyen szabadnak és kötetlennek magamat. Épp emiatt… épp emiatt kell elszakadnom tőle. Valahogy. Akárhogy. Csak minél gyorsabban.
Kiszakítom magam karjai öleléséből, a szoba végéig hátrálva dőlök a hideg falnak halk zihálással, kezeimmel magam mellett támaszkodom a falon, s testem még mindig követné a zene ritmusának bódító mozdulatait, de agyam nem hagyja, hogy megmoccanjak. Elég. Ez már… túl sok… már túl sok volt.
- Fáradt vagyok. Aludni akarok… kérlek, most menj el... – Halkan sóhajtom a szavakat, tekintetemet lesütve fordítom oldalra arcomat, s hosszút pislogva meredek a világos parkettára, melyen puhán játszadoznak a hold halovány sugarai. Tényleg fáradt vagyok… hosszú… túl hosszú és túl megerőltető napom volt. Émelygek.
- Azt hittem, veled aludhatok. – Halkan sóhajtja a szavakat, lehelete simogatja arcomat, s szívem kihagy egy hosszú ütemet. Nem… nem gondoltam volna, hogy ennyire közel van… miért? Miért mondta ezt? Miért akar velem aludni? Miért teszi ezt velem?! Miért ilyen simogatóan lágy a hangja, és miért ösztökél arra a szívem és a testem, hogy igen-t mondjak?! Annyira… ez annyira… igazságtalan.
Felkapom tekintetemet, arca komoly, s lassú, mély csókot lehel ajkaimra. Halkan felnyögve csúsztatom a vállaira kezeimet, s testem egyre jobban remeg, ahogy a csók egyre szenvedélyesebbé, forróbbá válik, s ujjaim reszketve csúsznak az éjfekete tincsekbe. Annyira jó… annyira forró és bódítóan kellemes érzés.
Elég volt!
Összeszorítom öklömet, ujjaim szinte beletépnek a gyönyörű, fényes, selymes tincsekbe, s vadul szikrázó tekintettel rántom hátrébb fejét, mélyen elmerülök a szemeiben tükröződő vágyban, s vérfagyasztóan halk, határozott hangon szólalok meg.
- Azt mondtad, nem tudod viszonozni az érzéseimet, de megbecsülsz. Legyen. De akkor amíg velem vagy, senki máshoz nem érhetsz! Se szex, se csók, de még a szokásos, játszadozó flörtölés sem! – Kérlek… kérlek csak mondj nemet… röhögj a képembe, és mond, hogy nincs jogom ilyet kérni. Hagyj faképnél a hülyeségeimmel együtt… annyira egyszerű lenne.
|
| Levi-sama | 2011. 01. 29. 22:19:01 | #10928 |
Karakter: Ronaldo
Ronaldo
- ...és jobb, és bal...
Monoton a hangom, a zene ütemére mozdulok, s engem utánoznak buzgó tanítványaim. Gondolataim máshol járnak, és valahogy fél szemem folyamatosan az ajtón van. Várom őt. Pedig mindjárt vége az órának. Mégis reménykedem, mert annyira akarom hogy eljöjjön. Szinte bűvölöm, hipnotizálom az ajtót, majd amikor kilép rajta az utolsó tanítvány is az óra végén, bosszúsan fújtatok egyet.
Kikosaraztak. Engem.
Engem nem szoktak kikosarazni!
Puffogva sétálok le a kocsimhoz, és Jeremy címét felidézve fejemben a gázra lépek.
Nincs otthon.
A ház előtt van egy bár, beülök oda, és hideg pillantásokkal, elutasítóan hárítom a mellém ülő nőket és férfiakat. Nem kell senki, nekem csak egy bizonyos valaki kell.
Whisky. Brandy.
Szédelgő fejjel nézem a karórámat, némi fókuszálás után látom, hogy már későre jár. Biztos hazaért már...
Pénzt dobok a pultra, és átsietek az úttesten.
Odafent természetesen sehol senki. A folyosó falának támaszkodva várok, és komolyan nem értem magamat. Mi a frászt keresek félig részegen egy olyan férfi lakása előtt, aki egyértelműen elutasított? Mi a fészkes fenének töröm magam? Mit látok benne, ami annyira vonz, mintha mágnes lenne, én pedig a vas?
Majdnem elalszom állva, amikor végre meghallom a közeledő lépteket. Ez ő...
Izgatottan simulok a falhoz, és ahogy bekanyarodik a folyosón, nem vesz észre. A zárral bajlódik, miközben én egy gonosz kis mosollyal mögé lépek és befogom a száját, hogy ne kiáltson és a hátához simulok.
Megdermedve kezd nyöszörögni, és hagyja hogy hátrahajtsam a fejét. Elégedett morranással harapok finoman a feltáruló puha nyakába. Mmmrrr... felfalom itt és most. Elengedem a száját, felém forduló szemeibe mosolygok.
- Remélem élvezed, hogy mindig kerülnöm kell miattad.
- Egyszer sem kértelek rá… te vagy az, aki élvezi – suttogja szemrehányóan. Igaza van, meg áll az eszem! Felnevetek, és megfordítom őt egy könnyed mozdulattal és az ajtóhoz kenem, hozzásimulok ismét. Lehajolok hozzá.
- Eressz el! – sziszegi. Próbál ellökni, de semmi esélye. Egy fejjel magasabb, és legalább negyven kilóval nehezebb vagyok.
A fenébe is, nem kellett volna annyit innom... Semmi keresnivalóm itt.
- Felkeltetted az érdeklődésemet. Nem engedlek el – súgom a fülébe. Elpirult, vagy csak a képzeletem szórakozik velem?
- Engedj el, vagy üvöltök.
Ne röhögtess. Magamhoz húzom, végigsimítom a hátát, fülét megnyalintom és már vajként szét is olvad karjaimban.
- Te is tudod, hogy nem ordítanál. Mindennél fontosabb számodra a mások véleménye, és lássuk be… elég szaftos pletyka lenne belőle, hogy egy férfival ölelkeztél a lépcsőházban.
Az a szikrázó düh, szenvedély és vadság a szemeiben... Beleborzong egész lényem, és izgalmamban már a levegőt is szaporábban veszem. Ó egek, milyen vad ágycsatában lehetne vele részem...
- Mit akarsz tőlem?
Miközben dühösen sziszeg, szorgalmasan simul hozzám egyre jobban és jobban.
- Tőled? Tőled semmit, én téged akarlak – dörmögöm.
Kinyitom az ajtót a benne felejtett kulccsal, betáncolok vele, s immáron belülről kenem az ajtóhoz. Mohón tapadok puha ajkaira, nyelvem kíméletlenül szájába dugom. Semmi ellenállásba nem ütközöm, engedelmesen csókol vissza, karjai nyakam köré fonódnak. Áttérek nyakára, készségesen hajtja félre a fejét, felkínálja magát nekem egy ezüsttálcán. Mmrr...
Miközben őt ízlelgetem, érzem hogy kibontja a hajamat. Kis édes.
Lesimogatom róla a zakót, kigombolom ingét és mikor a lényegre térnék, hajamnál fogva, vad hévvel ránt vissza ajkaihoz egy csókra. Igeeen... Elégedetten adom meg neki amit követel, félresimogatom az ingét sápadt bőréről, majd csupasz hátára siklik tenyerem, lábai közé lépek, körmei bőrömbe vájnak vékony pólómon keresztül. Hrr...
Egy óvatlan pillanatban kisiklik karjaim közül, és mire zihálva megperdülök, a nappali másik végében van. Nocsak, milyen barátságos, kellemes otthona van.
- Ne… ne érj hozzám!
Kipirulva, izgatottan zihálva mered rám.
- Miért? Hiszen annyira… annyira élvezed – duruzsolom lágyan, elégedetten figyelve őt. Akarom... annyira erősen vágyom rá, mint ő rám. Micsoda tűz lángol a szemeiben.
- Azért, mert… mert... én többet akarok, mint egy éjszaka. Így nem megy… érzések nélkül nem megy, mert… szeretlek...
Kijózanodom egy pillanat alatt. Jól hallottam? Visszatartott lélegzettel figyel engem, tágra nyílt szemekkel, várja a reakciómat. Zúg a fejem, a szavai valamit mélyen beindítottak bennem. Több száz szerelmi vallomást hallottam már, ez kifejezetten bénára sikerült, mégis olyan perzselően éget belülről, mintha lázas betegség rázná testemet.
Két lépés, könnyedén átlendülök a széles kanapén, és már előtte is termek. Fújtatva támaszkodom feje mellett a falnak, mélyen szemeibe nézek.
- Viszonozni nem tudom a szerelmedet, de megígérem, hogy megbecsüllek, Jeremy.
Az utolsó szót ajkaiba súgom, majd éhes szenvedéllyel marok beléjük. Nyöszörögve adja át magát a belőlem áradó viharnak, akár egy hajladozó nádszál. Rabjává váltam ennek a vad érzésnek.
Amikor elválok tőle, és lerántom ingét, egy táncmozdulattal megfordítom, hátához simulva préselem ismét a falhoz. Állát megfogva fordítom magam felé arcát, mohón csókolom meg ismét, másik kezemmel lapos hasán kalandozom. Ujjaim nadrágjánál sem torpannak meg, becsúsznak alá. Szerencsére nem hord szűk nadrágokat, így amikor alsója alá is beérek, számba nyögdécselve borzong meg. Szájában a nyelvem, s tudom hogy mondana valamit, de jelenleg mindennél jobban érdekel forró teste. Ismerős helyzet számára, nem először teszem vele, mégis olyan. Lágy csípőmozdulatokkal dörgölőzöm kemény fenekéhez, erekcióm tisztán érzi, tudom. Falon támaszkodik kezeivel, behunyt szemekkel viszonozza csókjaim, hangos nyögéssel rándul össze amikor merevedésére fonódnak ujjaim.
Eltépi ajkait tőlem, s mintha víz alól merülne fel, úgy kapkod levegő után, fejét hátrahajtva támasztja mellkasomnak.
- Ronaldo...
Elengedem az állát, tenyeremet kezére simítom a falon.
- Jeremy – súgom fülébe, megharapom lágyan a fülcimpáját. – Kívánlak... ne utasíts el. Nézd...
Kezét hátravezetem, és dudorodó nadrágomra simítom, hogy érezze, megértse. Belemarkol és hangosan felnyögök a kéjtől. Zihálva harapok nyakába, apró szívásokkal jelölöm meg őt magamnak, ő pedig nyögdécsel és remeg. Ahh te jó ég... lehúzta a cipzáramat... Hnn... Erőteljesebb mozdulatokkal masszírozom a farkát, és felmordulok ahoyg benyúl és kiszabadítja az enyémet. Szinte kiugrik a nadrágom fogságából, nincs nehéz dolga, hiszen nem hordok alsóneműt. Amikor ez tudatosul benne, érezhetően még keményebbé válik erekciója a kezemben. Mosolyogva nyalok a fülébe.
- Izgató ugye? – súgom. Bólint, majd utánozni kezdi a mozdulataimat, és mire feleszmélek, már együtt nyögök vele, morogva, hörögve élvezek kezére, ahogy ő az enyémre. Úristen... elmentem, pusztán attól, hogy ő kiverte nekem!
Elkapom elgyengülő testét, mielőtt térdre rogyna. Karjaimba veszem és a kanapéra fektetem, mellé fekve húzom magamhoz. Zihálva, fújtatva próbálok lehiggadni, mellkasomra vonom a fejét. Valahonnan előkerítek egy zsebkendőt és letörölgetem az ujjait, akár egy kisgyereknek. Pihegve figyel, szemei kábák, arca kipirult, haja izzadtan tapad homlokába. Őrülten szexis, és én mosolyogva csókolom meg. Szerelmes belém. Ki gondolta volna...
Sokáig pihenünk, talán egy vagy két órát is. Késő éjszaka van.
- Ettél már? – kérdezem tőle halkan.
- N-nem.
Felkelek mellőle, felsegítem, majd körbesétálok az otthonában.
- Nagyon szép lakásod van. Olyan hangulatos. Az ott a fürdő?
- Igen... – válaszolja visszafogottan, nagy szemeivel engem figyel. Olyan édes.
- Rendben. És az a konyha? – Bólint. – Akkor te menj, tusolj le, addig összeütök neked valami vacsorát. Nem lenne szabad ilyen sokat dolgoznod.
- De... de...
- Sss... – Mosolyogva teszem mutatóujjamat duzzadtra csókolt ajkaira, kedves és elbűvölő mosollyal csábítom. – Majd utána beszélgetünk.
|
| Silvery | 2011. 01. 12. 23:48:21 | #10458 |
Karakter: Jeremy Gray
Megjegyzés: (L-samának)
Miután kilépek az étteremből, idegesen, gyors léptekkel indulok meg a zsúfolt utcán, és ha a késő őszi hideg szellő nem csapna pofán és józanítana ki a dühből, valószínűleg már őrjöngnék. Mégis hogy merészeli? Mit képzel, hogy belibben a munkahelyemre a szexi, csábító járásával, és minden kollégám előtt lejárat? Nem mintha féltékeny lennék, felőlem aztán jópofizhat velük kedvére, csak nekem ne legyen hozzá közöm! Amúgy is inkább a férfi kollégáknak tehetné az agyát, ha már itt tartunk. A végén még valaki bedől a bájgúnár szövegének, ki tudja… amint láttam az unalmas, hétköznapi emberekre bukik… abból van egypár a cégnél. Ha leszáll rólam, felőlem bármelyikük után rohangálhat.
Dühösen, puffogva szállok be a liftbe, egyik lábammal a földön dobolok türelmetlenül, ingerülten, az apró helyiségben visszhangzik a cipő halk, monoton kopogása a padlón. Mikor végre megáll a lift a megfelelő szinten, úgy indulok meg, mintha puskából lőttek volna ki, és még be se érek az irodába, már a nyakkendőmet lazítom, hogy utána a könnyed mozdulattal téphessem ki a nyakamból. Ideges vagyok. Ingerült és úgy érzem, megfojtanak a ruháim. A nyakkendő még soha életemben nem zavart ennyire. Megőrülök. Ez is az ő hibája!
Kigombolom az ingem felső gombjait, fellélegzek, ahogy az anyag szétnyílik bőrömön, szabad utat adva a légcsövembe tóduló oxigénnek, s érzem, ahogy kicsit lenyugszik szívem háborgó lüktetése, ahogy egy könnyed mozdulattal dobom a nyakkendőt az iroda legtávolabbi sarkába. Nyugi Jeremy… igazából azt sem tudom, hogy miért akadtam ki ennyire. Azon kívül, hogy elérte, hogy pár napig tuti róla kérdezgessen minden kolléganőm, semmi rosszat nem tett. Azt hiszem…
Halkan fújtatva dobom le magamat a fényes anyagú bőrfotelbe, s miután egy lassú mozdulattal gyűrögetem meg a homlokomat, előre dőlök, hogy öntsek magamnak egy pohár ásványvizet. Le kell hűtenem magam, különben felrobbanok. Annyira irritál, ahogy teszi a szépet… bezzeg, ha a nők tudnák, hogy milyen is valójában, sikítva menekülnének előle. Bár, ki tudja… manapság menők a „rosszfiúk” és azt hiszem Ronaldo mind kinézetben, mind rosszaságban vezetné a listát. Néha úgy érzem, hogy felfal a szemeivel. Rémisztő. És a legrémisztőbb az a vonzalom, amit a nézése ébreszt bennem. Képzelem, hogy milyen hatással lehet egy nőre, ha a férfiakból is képes ezt kihozni.
Már-már elmosolyodom, a gondolataimba mélyedve dőlök hátra, lábaim ösztönösen lendülnek fel az asztalra, ahogy elkényelmesedem a székben. Hm… még soha nem tettem fel a lábaimat az irodai asztalomra. Ötletem sem volt, hogy ilyen kényelmes és pihentető tud lenni.
Mély lélegzetekkel nyugtatom magamat, próbálom eltüntetni gondolataimból Ronaldo képét, nyelvemmel lágyan, elgondolkodva simogatom a pohár peremét, s beleborzongok, ahogy testem felidézi a szenvedélyes csók emlékét, amit a kábulatom hatása alatt kényszerített rám… kényszerített? Nem… akármilyen hátborzongató belegondolni, tudom, hogy élveztem. A francba is. Nem leszek buzi egy idegesítő, forróvérű macsó miatt, aki valószínűleg eldob, amint lefektetett. Bahh… komolyan ezen gondolkodom?! Egészen olyan, mintha megfontolnám az ajánlatát. Elég volt!
Testem megfeszül, ahogy kinyílik az iroda ajtaja, s ahogy megpillantom a belépő személyt, nehezen visszaszerzett higgadtságom könnyedén illan el. Ujjaim megszorulnak a poháron, már-már attól félek, hogy ha egy kicsit erősebben szorítanám, összeroppanna a markomban. Nem figyelek rá, szinte megpróbálok átnézni rajta, és hogy eltereljem a figyelmemet, egy gyors húzással iszom ki a pohár tartalmát. Csak nyugi. Nem, nem vágod hozzá a poharat.
Nem szólalok meg, és nem tudom, hogy miért irritál a jelenléte, de tudom, hogy ha szólásra nyitnám ajkaimat, akkor vagy feldühíteném a túlzott bunkósággal, vagy szórakoztatnám a látványos idegességgel, amit a jelenléte okoz. Mivel egyiket sem szeretném, inkább csöndben figyelem, ahogy szexi testtartással dől az ajtóhoz, és az éjfekete szempárral méregeti testemet. Az átható pillantástól tudatosul bennem, hogy ingem félig kigombolva nyílik szét mellkasomon, és nehezemre esik ellenállni a késztetésnek, hogy összehúzzam, de tudom, hogy a zavarodottságom csak mulattatná. A világért sem szeretném, hogy jól szórakozzon a társaságomban.
- Nincs korán még az iváshoz? – Halovány, csábos vigyorral szólal meg, még mindig érzem magamon a szúrós tekintet súlyát, s idegességemben, szinte hisztérikusan horkanok fel, ujjaim megfeszülnek a pohár üvegén… meg sem lepődök ezen a kérdésen. Talán neki egy játék az élete, és azt csinál, amihez kedve tartja, de vannak akiknek kötelességeik vannak, szabályokkal, amiket be kell tartani. Szabály… nem hiszem, hogy valaha hallotta volna ezt a szót. Biztos kihagyták az oktatásából, mikor ilyen jól megtanították neki a nyelvet.
- Ez csak víz. Nem gondolod, hogy munkaidőben alkoholt fogyasztanék, ugye? – Hangom gúnyos, hozzám nem illő él bujkál benne, dühösen szikrázó szemekkel sziszegem a szavakat, de belőle csak egy mosolyt tudok előcsalogatni. Remek. Mit tegyek, hogy eléggé megsértsem ahhoz, hogy lekopjon? Miért nem ért a szép szóból? Szerintem elég kulturáltan mondtam meg neki, hogy nem fekszem le vele. A francba is már, én épp dolgozom! Elegem van!
Lassú, kimért mozdulatokkal dőlök előre a székben, a pohár halkan koppan az asztal lapján, ahogy leteszem, mielőtt olyan tennék, amit megbánok. Szeretem ezt a poharat.
- Nem, te nem tennél ilyet. – Hangjában rejtélyesen lágy, puha dallam cseng, s szívverésem felgyorsul, ahogy eddig nem ismert, gyengéd mosollyal pillant rám. A pulzusommal arányosan növekszik az idegességem, gyűlölöm, hogy egy édes mosoly elég hozzá, hogy ilyen reakciót váltson ki a testemből, ezért lekezelő, már-már durva hanglejtéssel szólok hozzá, talán még soha életemben nem voltam ennyire tiszteletlen senkivel… ő harcolta ki magának.
- Szóval? Mit akarsz itt? Már mondtam, hogy nem kérek belőled, szóval elmehetsz. – Érzéketlenül, ingerülten dünnyögöm a szavakat, szemeimet az asztalon fekvő iratokra szegezem, azt remélve, hogy a munka gondolata visszarángat az ideges zavarodottságból. Nyugi… nyugi… ennél egyenesebb nem is lehettem volna. Most már meg kell értenie… muszáj.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy hirtelen terem mellettem, szinte felfogni sincs időm a történteket, ijedten gurulnék hátrébb a székemmel, de érzem, ahogy a fotel megbillen, az első lábak elemelkednek a földtől, s már szinte várom a zuhanást, mikor Ronaldo dühösen támaszkodik a karfára, ezzel megmentve engem a hátrazuhanástól. Arcán már nyoma sincs a gyengéd mosolynak, szemei rideg, vérfagyasztó pillantással fúródnak tekintetembe, és már nem tudom eldönteni, hogy akkor jártam e volna jobban, hogy ha hátrazuhanok, vagy így. Nem tudom, hogy szívverésem a zuhanás félelmétől, vagy Ronaldo túlzott közelségétől szökik az egekbe, hátam szinte belepréselődik a puha támlába, legszívesebben felugranék, de a kezei testem mellett nem hagynak kiutat, ezért visszafojtott lélegzettel meredek a dühös tekintetbe.
- Rendben, nem zavarlak tovább. – Szemeim tágra nyílnak, arcunk egyre közelebb kerül egymáshoz, s szívem észveszejtő zihálásától alig hallom a saját kapkodó lélegzetvételeimet. Mit mondott? Azt, hogy… békén hagy? Hogy nem zavar tovább? De miért pont most? Eddig annyira levakarhatatlannak és nyomulósnak tűnt. Mi változott meg? Talán elvetettem a sulykot? Azt hittem elégedett leszek, ha fel tudom húzni annyira, hogy elérjem, hogy lekopjon rólam… azt hittem boldogságot és megkönnyebbültséget éreznék… de mi ez az érzés? Bűntudat? Csalódottság?! A francba már! Mi történik velem?
Szinte alig pár centi választja el arcunkat, szemeim önkéntelenül is a puha, csábító vonalú ajkakra vándorolnak, s testem belebizsereg, ahogy ajkaim emlékeznek a csókunk forró, puha, szenvedélyes pillanatára. Torkom összeszorul a közelségétől, a légzés egyre nehezebb, s ha nagy nehezen át is szenvedek az egy milliméter átmérőjű légcsövemen egy kis levegőt, az fülledt, forró, oxigénhiányos. Nagyot nyelve próbálom eltüntetni a torkomat fojtogató gombócot, érzem, hogy arcom kipirul, szinte ég leheletének forró, édes fuvallatától, ujjaim a combomba marnak, ahogy testem megfeszül, s minden porcikám vészriadót fújva üvölt a testemben. Túl közel van… annyira nagyon közel… megrémiszt… megrémiszt a mosolya, és ami a legijesztőbb, az a testemben éledező vágy. Nem! Nem… ez csak a magával ragadó kisugárzása miatt van. Akárki ezt érezné… akárkit be tudna cserkészni… de… én nem hagyhatom magam… nem. Azt mondta, nem zavar többet… akkor miért van ilyen közel? Miért van ennyire irtózatosan közel.
- Kár, hogy így alakult, pedig biztos jó lett volna veled a szex – Halkan suttog, ajkaink szinte már egymás súrolják, s fejem a fotel háttámlájába préselődik, már nem tudok többet hátrálni, és szívem legmélyén tudom, hogy nem is akarok. Mi az, hogy… hogy jó lett volna velem a szex?! Nem… nem lett volna jó! Unalmas vagyok, és nincs bennünk semmi közös. Kizárt, hogy ki tudnánk elégíteni egymás vágyait. Nem mintha nekem bármilyen vágyaim lennének vele kapcsolatban… azt hiszem… remélem…
– Azért elviszek magamnak egy emléket, ha nem gond. – Ajkai az enyémet simítják, ahogy lágy dörmögéssel leheli bőrömbe a szavakat, s mellkasom megremeg a testemet korbácsoló vágytól. szemeimet megadóan hunyom le, kezeim reszketnek, mint ahogy testem többi porcikája, s némán sóhajtok ajkai közé… csak egy csók, és utána vége. Azt mondta… így lesz… egy utolsó csók, és leszáll rólam. Csak ki kell bírnom…
- Örülök, hogy nem bánod. – Szavai végtelenül lágy, érzéki fuvallatként cirógatják nedves ajkaimat, szívem kihagy egy ütemet, testemet perzselő forróság árasztja el, s izmaim megfeszülnek, ahogy minden porcikám felkészül a mohó, szenvedélyes, már-már erőszakos csókra, de nem jön. Nem… Ajkai puhán, selymesen érintik az enyémeket, szinte édesgető cirógatással kényeztetik érzékeimet, végtelen gyengédséggel, s gerincemen olyan bizsergés fut végig, amilyet még soha életemben nem éreztem. A finom, puha csók szinte megvadítja érzékeimet, testem mindenre fel volt készülve tőle, csak a túlzott kedvességre, gyengédségre nem, ezért védtelenül ér az aljas, váratlan, hihetetlenül lágy, édes támadás.
Szinte villámcsapásként sötét el a körülöttünk lévő iroda, testem felett egy szemvillanás alatt veszítem el az irányítást, csak egyet tudok… ez nem elég. Nem… többet akarok. Mélyebbet… forróbbat… szenvedélyesebbet… hosszabbat… még sokkal, de sokkal édesebbet. Magamtól csúszok feljebb a széken, ösztöneimet követve hajolok előrébb, remegő ujjaim tarkóján csúsznak az éjfekete, selymes tincsek közé, s beleborzongok, ahogy a szálak bőrömet cirógatják. Mohón, követelőzően húzom még közelebb magamhoz, ajkaim ösztönösen tárulnak szét, hogy mélyebb táncra hívjam nyelvét, s ő készségesen, lassú mozdulattal mélyíti el a forró, gyengéd csókot. Kezeim egyre szorosabban húzzák magamhoz, halkan sóhajtok a csókba, s a testemben szétáradó lángok ágyékomban kezdenek összpontosulni. Szemeim tágra nyílnak, ahogy a vágy elsöprő hulláma kizökkent a mámorból, hirtelen, talán túlzottan erősen lököm el magamtól, s ismét a szék háttámlájába préselem magam. Agyam még nem fogta fel a történéseket, mikor Ronaldo lágy, kellemesen mély hangja töri meg a csendet.
- Köszönöm, ez kedves volt tőled – Tekintetemet arcára kapom, a gúnyosság jeleit keresve arcvonásain, mert hangjában egy cseppet sem véltem felfedezni, de ajkaira visszatér a lágy, szívmelengetően édes mosoly. Ez a pasi veszélyes. Sokkal, de sokkal veszélyesebb, mint ahogy eddig gondoltam. – Nagyon finoman csókolsz, Jeremy. – Szemeim tágra nyílnak, szívem kihagy egy ütemet, s ösztönösen kapom szám elé kezemet, ezzel a mozdulattal egyszerre le is törölve nedves ajkaimat. Nem… nem akarok belegondolni, hogy miért volt nedves… ez a csók… tényleg azt csináltam, amire az agyam emlékszik? Nem… nem! Lehetetlen! Én ilyet, soha… soha nem akartam. De annyira jó érzés volt. Annyira hihetetlenül csábító a közelsége… annyira rémisztően csábító.
A francba!!!
Mire feleszmélek a hosszú önmarcangolásból, és önmagam győzködéséből, miszerint egyáltalán nem élveztem a csókot, Ronaldo már az ajtóban áll, ujjai a kilincsre fonódnak, s a sötét tekintet lágy, kedves, udvarias pillantással mered rám.
- Szeretném, ha tudnád, hogy sosem hoztalak volna kínos helyzetbe a barátaid előtt. Pénteken találkozunk. – Egy szót sem tudok válaszolni, és nem csak azért, mert szavai után rögtön kisétál az ajtón, torkom elszorul, mellkasom apróra zsugorodik össze, hogy megpróbálja kordában tartani ziháló, hangosan dübörgő szívemet. Basszus. Miért csinálta ezt? Miért ilyen kedves? Miért volt ilyen finom… miért volt ilyen visszafogott, mikor már megmutatta nekem az igazi énjét. Nem vagyok egy nő, aki előtt meg kell játszania magát! Nem vagyok olyasvalaki, akit el kell csábítania a kedves színjátékkal.
A levegő a tüdőmben reked, ujjaim az asztal szélére csúsznak, szinte belemarkolok az üveg asztallapba. A picsába. Dehogyisnem… pont olyasvalaki vagyok, akit el akar csábítani. Igaz, számomra érthetetlen okok miatt… annyira tanácstalannak érzem magam. Egyszerre vágyom rá és ráz ki tőle a hideg. Nem leszek meleg. Nem! Nem leszek az… és ha mégis, akkor nem egy egyéjszakás kaland miatt. Ha már arra vetemedek, hogy csapatot váltok, akkor az egy rendes, megbízható ember és kapcsolat miatt lesz. Lehet, hogy azért érzem ezt, mert meleg vagyok? Még soha nem éreztem nővel ilyen forróságot… ilyen szenvedélyt… vajon minden férfival ezt érezném? Nem tudom, de a gondolattól kiráz a hideg. A nők jobbak… igen… a nők… jobbak…
A napok gyorsan száguldanak el, szinte észre sem veszem, és már csütörtök van, s a következő nap gondolata fenyegetően lebeg a fejem felett, és nem hagy nyugodni. Egész héten nem hagyott nyugodni. Idegesít, hogy folyton ő jár a fejemben, és még jobban idegesít, hogy igazából nem idegesít. Nem tudom… nem tudom, hogy viselkedjek, mikor találkozunk. És ahányszor felidézem az irodában történteket, különös forróságot érzek. Még mindig. Az agyamra megy ez az egész.
A kanapén fekve bámulom a tévét, s egy pillanatra összerezzenek, ahogy megszólal a telefon.
- Halló? - Lassan veszem fel, a fülemhez emelem, s ezzel párhuzamosan lekapcsolom a tévét.
- Jeremy… - Meglepődök, mikor Katy hangját hallom a telefonon keresztül, és szemeim még jobban elkerekednek, mikor folytatja. – Nem lesz esküvő. – Szinte felugrok a kanapéról, agyamban villámgyorsan kavarogva cikáznak végig a gondolatok.
- Mi az hogy nem lesz?! – És ezután következik a 25 perces panaszáradat, sírás és dühöngés. Megértem… már fiatalabb korunkban is mindig így volt. Katy volt a szenvedélyes vadóc, aki könnyedén felhúzta magát mindenen, és én voltam, aki nyugodt szívvel hallgatta végig, várta meg, míg elmúlik a vihar és vigasztalta meg később. Aggodalmas mosollyal hallgatom, hogy a vőlegényét hordja le, és a különböző apróságokon lovagolva mondja el mindennek… hjaj… én mondtam neki… én figyelmeztettem, hogy nem megbízhatóak… mindig ez van… a latin vér… szenvedélyesek, gyönyörűek, csábítóak és ami a legfontosabb: megbízhatatlanok.
Kb 40 perc múlva halk sóhajtás kíséretében teszem le a telefont, és a sötét szobából kinézek a város későesti fényáradatára. A francba. A francba már. Mondtam neki. miért nem hallgat rám soha? Nem tudom pontosan, hogy mi volt a baj… Katy zavaros szavaiból nem volt könnyű kihámozni a veszekedés okát, de már megszoktam. Egy hét múlva megnyugszik, és szépen elmagyaráz mindent. De valamit tudok… képes rá, hogy lefújja az esküvőt. És még valamit tudok. Már nincs indokom, hogy megjelenjek holnap.
Gondterhelt sóhajjal lépek az ablakhoz, agyam lassan dolgozza fel a hallottakat. El kéne mennem… kívánom… úgy érzem, mintha vágynék rá… nem… pont ezért nem kéne elmennem. Pont ezért NEM szabad elmennem. Veszélyes, és tudom, hogy ha a közelemben van, az ellenállás a lehetetlennel vetekszik. Amúgy sem illik hozzám a latin tánc, ezt a kezdetektől fogva tudom. Ha elmarad az esküvő semmire nem lesz jó… ha pedig mégsem marad el, kérek előtte egy kis „korrepetálást” Katytől. Az alapokat már tudom. Igen. Eldöntöttem. Nem megyek el.
Lehunyom szemeimet, fülemben visszhangzik Ronaldo lágy, puha akcentusa.
„Pénteken találkozunk.”
Mit fog szólni, ha nem megyek el? Elintézem az asszisztensével a kiiratkozást… valószínűleg a pénzt már nem kapom vissza, de nekem jelen pillanatban annyi is elég, hogy nem kell a közelében lennem.
Különös, kellemetlen érzés kerít hatalmába, melynek nem tudom az okát, csak azt, hogy minden vágyam megszabadulni tőle. Bűntudat lenne? Nem mintha bármivel tartoznék neki. nem mintha bármit ígértem volna, vagy bármi közünk lenne egymáshoz. Mikor azt mondta, hogy találkozunk pénteken, még csak nem is helyeseltem. Semmi rosszat nem követek el, ha egyszerűen itt megszakítom a kapcsot kettőnk között. Akkor miért? Miért van bennem ez a kényelmetlen vágyakozás? A francba… lehet, hogy sikerült a terve? Teljesen megőrjít… teljesen… magába bolondít? Nem… nem… nem mondanám, hogy valaha éreztem olyasmit, amit szerelemnek lehetne nevezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a kellemetlen vágyakozás közel sincs hozzá. Lehetetlen.
Némán felhorkanok a gondolataim hatására, szinte röhejesnek tartom a szánalmas tépelődést, ami napok óta kínoz. Nem fogok lefeküdni egy pasival, csak hogy kielégítsem a kanosságát. Pont. Azt hiszem…
Péntek este nem megyek haza, elhalmozom magam munkával, tudom, hogy ha hazamennék, egész este azon járna a fejem, hogy talán mégis be kéne néznem a táncórára. Nem. Nem lehet… túlságosan megváltozom, mikor a közelében vagyok, és ez a változás megijeszt. Jó nekem úgy, ahogy eddig volt. Nem akarok változást. Nem akarok semmit, csak a régi életemet. És meg is fogom kapni.
Halovány mosollyal figyelem, ahogy az emberek kezdenek hazaszállingózni, mígnem teljesen egyedül maradok a szintünkön, s halovány mosollyal rendezgetem az iratokat. Jövő héten imádni fogom magamat ezért, ugyanis jelenleg éppen előre dolgozom. Lesz egy laza hetem.
Az órára nézek, és szívverésem egy kicsit felgyorsul, mikro tudatosul bennem, hogy már 10 perce megy az óra. Mély sóhajtással temetem el magamat a lapok között, de az agyamban lévő kerekek hangosan kattogva árasztják el elmémet aggodalmas gondolatokkal… kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni. Először biztos meglepődik… aztán mikor rájön, hogy üzentem az asszisztensének, hogy befejeztem, mérges lesz… vajon mérges lesz? Vagy csak egyszerűen ingerült? Talán csalódott? Nem hiszem… mégis… a szívem mélyén miért vágyom rá, hogy csalódott legyen? Nem értem a saját érzéseimet. Hjaj…
Rossz előérzetem támad, ahogy további gondolatok ötlenek fel bennem, s egy röpke másodperc erejéig ijedtség fut végig ereimen. A francba… mi van, ha eljön megint? Mi van, ha annyira mérges lesz, hogy bosszút akar állni? Nem… nem lehet… nem ígértem neki semmit, az ő baja, ha olyanra számított, ami nem lehetséges. Már pedig én nem fogok a karjaiba omlani. Soha. Nem… kivéve, ha úgy csókol mint a múltkor. Annyira kellemes és gyengéd volt.
Ujjaim bizsergő ajkaimra csúsznak, szinte még mindig érzem a puha érintést, s szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy mit művelek. NEM! Nem engedem magamat átverni! Akár gyengéd, akár szenvedélyes, akár őrjítően érzéki, vagy csábítóan erőszakos! Nem engedem közel magamhoz, akármit tesz. Nem… amúgy is felesleges ezen rágódni. Nem fog eljönni, ennél egyértelműbb lekoptatás nem létezik a világon… remélem… remélem?
Fél 11 körül nyitom ki a lépcsőház ajtaját, fáradtan lépkedek fel a lépcsőkön, majd mikor az ajtómhoz érek, egy halk ásítás kíséretében dugom a zárba a kulcsomat, s összerezzenek, mikor meleg ujjak csúsznak szám elé, míg valaki hátulról átfogja a derekamat. Szívem kihagy egy ütemet, szinte pánikolni kezdek, ahogy agyamon működésbe lendül… egy rabló? Hogyan? Miért? nem… nem… ez az érintés…
Talán még az előzőnél is jobban kétségbeesek, szemeim tágra nyílnak, s halkan nyöszörögve próbálok hangot kifacsarni magamból, de az ujjak erősen tapasztják be a számat. Ronaldo… Ronaldo… igen ez ő. Hozzám simul a teste… érzem, hogy ő az… az illata, a kezeinek az érintése. A fenébe! Mit csináljak? vajon mit akar? Nem tudom… ötletem sincs… el akarok futni.
Ledermedek karjai között, finoman húzza hátra a fejemet, szinte vállára dönti, miközben kicsit lehajolva harap nyakamba, s ajkaimat akaratom ellenére is halk nyögés hagyja el, ahogy a fogak érzékien marnak bőrömbe. Testem még jobban megfeszül, szinte zihálva nézek fel rá, s ő halovány, vészjósló vigyorra húzza ajkait, miközben lecsúsztatja számról az ujjait.
- Remélem élvezed, hogy mindig kerülnöm kell miattad. – Hangja kissé rideg, vészjósló, mégis rejtett szenvedély és vágy bujkál benne, melyektől minden szőrszálam az ég felé meredezik, s szívverésem felgyorsul. Már nem tapasztja be számat, keze mellkasomra csúszik, s én halkan suttogva válaszolok.
- Egyszer sem kértelek rá… te vagy az, aki élvezi. – Halkan felkacag, de nevetésében nincs jókedv, inkább félelemkeltő gúny. Lehet, hogy… tényleg felbosszantottam? Nem… nem lehet… nem hiszem. Valószínűleg csak zavarja az önbecsülését, hogy kivételesen őt dobta valaki… ilyen is van, meg kell szokni… még akkor is, ha úgy néz ki az ember, mint ő.
Egy hirtelen mozdulattal fordít meg, hátamat a bejárati ajtómhoz vágja, testem halkan puffan, s hozzám simulva szorít az ajtóhoz. Ajkaimat halk, visszafojtott nyikkanás hagyja el, tágra nyílt szemekkel nézek rá, a sötét folyosón nem tudok sokat leolvasni arcáról, de lehelete lágyan simogatja ajkaimat, ahogy közelebb hajol, s pulzusom már az eget verdesi… nem akarok jelenetet rendezni. Nagyon nem akarok.
- Eressz el. – Némán sziszegem a szavakat, de nem mozdul, kezeimet erőtlenül csúsztatom mellkasára, ezzel próbálva távolabb tolni magamtól. Miért… miért kell ilyen erősnek lennie? Baszki.
- Felkeltetted az érdeklődésemet. Nem engedlek el. – Halkan, vigyorogva dörmögi közvetlenül a fülembe a szavakat, s testem megremeg a forró lehelet gyenge cirógatásától, s ajkai puha simításától a fülcimpámon. Gerincemen ismét végigfut az ismerős borzongás, szívem majd kiugrik a helyéről, s érzem, ahogy arcom kipirul. Miért… miért árul el újra és újra a testem?!
- Engedj el, vagy üvöltök. – Ezt magam sem gondolom komolyan, de fenyegetésnek talán nem rossz. A lépcsőház üres, csendes és kihalt. Minden nyugodt, a hangos kiáltást több mint valószínű, hogy meghallaná valaki. Ujjai hátamra siklanak, magához húz, s ahogy egy csókot lehel fülcimpámba, ismét megremegve, halkan felsóhajtva gyengülök el, ezzel még közelebb engedve magamhoz.
- Te is tudod, hogy nem ordítanál. Mindennél fontosabb számodra a mások véleménye, és lássuk be… elég szaftos pletyka lenne belőle, hogy egy férfival ölelkeztél a lépcsőházban. – Dühösen fújtatva, szikrázó szemekkel keresem tekintetét a sötétben, s látom, ahogy a halovány, beszűrődő fénysugarak megcsillannak az éjfekete íriszeket, s szívem kihagy még egy ütemet. Gyűlölöm. Utálom ezt a férfit. Utálom, hogy ilyen könnyedén kiismert. Utálom, hogy nem bír leszállni rólam… utálom, utálom, utálom.
- Mit akarsz tőlem? – Tehetetlen dühvel sziszegem a szavakat, ujjai fenekemre siklanak, majd ismét feljebb simítja őket, ingem alá vezetve kezeit, s lágyan cirógatja hátamat. Még jobban elgyengülök karjai között, szinte belesimulok az erős karok ölelésébe, s a láthatatlan fal, amit magam köré húztam, már rég romokban hever… ezt nem akarom. Miért reagál így a testem?
- Téged. – Ajkamra dörmögi a szavakat, lehelete felforrósítja véremet, s szinte kétségbe esve próbálom fenntartani az ellenállásomat, de jelen pillanatban lehetetlen feladatnak tűnik. Egész testem sóvárog a csókja után, vágyakozom, hogy a forró ajkak az enyémre tapadjanak, hogy nyelvével szenvedélyes táncra hívja az enyémet, de nem teszi meg. Szívem őrülten zihál a vágyakozástól és a haragtól, de olyan érzésem van, hogy pont ezt akarja elérni, s a düh megkönnyíti az ellenállást… eléri, hogy vágyjam rá, hogy sóvárogjak, hogy akarjam… és most… és most kínoz. Nem fogok könyörögni… nem.
Hallom, ahogy elfordul a zárban a kulcs, csupán ekkor döbbenek rá, hogy benne hagytam, mikor Ronaldo megijesztett, s érzem, ahogy az ajtó lassan, engedelmesen kinyílik mögöttem, s Ronaldo egy határozott mozdulattal tol be. Szemeim tágra nyílnak, az ajtó csapódásának a hangja térít észhez, s szikrázó szemekkel pillantok rá, mikor ismét az ajtóhoz csap.
Félek… már nem tudom… nem tudom mit csináljak. Annyira vágyom az érintésére. A francba!!!
Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, mikor különös ötlet fut át az agyamon, de mielőtt igazán eltervezhetném, hogy mit kéne tennem, Ronaldo egy forró, mély csókkal kábít el. Szemeim ösztönösen becsukódnak, nyelve puha simítása teljesen elkábít, a jól ismert édeskés íz szétárad számban, érzékeimet kényeztetve… nem szabad… nem, ez nem helyes. El kell löknöm. Ellen kell állnom. Miért nem megy.
Kezeim ösztönösen a nyaka köré fonódnak, s mikor megszakítja a csókot, ajkai puhán vándorolnak nyakamra lágy csókokat lehelve bőrömre, s a forróság kezdi felemészteni testemet. Ujjaimat remegve csúsztatom a fekete tincsek közé, ismét mintha nem én irányítanám a testemet, s ahogy gyengéden lehúzom a hajgumit a fonat végéről, a tincsek lágyan omladozva bomlanak szét. Felsóhajtok, ahogy ujjai bőrömet érintik, finoman, gyors, gyakorlott mozdulatokkal gombolja ki az ingemet, s mikor ajkai lágy puszit lehelnek kulcscsontom alá, remegő ujjaimat a kibontott tincsek közé vezetem, szinte a hajába markolva húzom még közelebb magamhoz. Bőröm szinte ég a vágytól… nem jó… de… annyira… jó érzés. Többet… többet akarok… még…
Szinte a hajánál fogva húzom fel magamhoz, és ő engedelmesen elvigyorodva engedi, hogy egy újabb csókot követeljek, miközben érzem mellkasomon ujjai érintését, ahogy szétsimítja az ingemet. Felsóhajtok, testünk egymásnak simul, kezeim hátán vándorolnak végig, és ahogy térdét combjaim közé csúsztatja, felnyögve mélyesztem el körmeim bőrében, testem megfeszül a kéjtől. Megőrültem… ez… nem normális… ennek ennyire jónak kéne lennie? Miért ilyen jó érzés? Nem hiszem el… valami… valami nem stimmel velem… valami nagyon nem stimmel. Undorodnom kéne… ah…
Hirtelen lököm el magamtól, ahogy egy másodperc erejéig magamhoz térek, zihálva törlöm le nedves ajkaimat, miközben kihasználom azt a pillanatot, amíg megtántorodik, és megfutamodva török ki az ölelésből. Térdeim remegnek az élvezettől, a vágytól, a sóvárgástól, agyam ismét kezd magához térni, s a szoba ellenkező végébe viharzom.
- Ne… ne érj hozzám! – Nem tudom mit csináljak, nem tudom mit tegyek, hogy békén hagyjon, és nem tudom mit tegyek, hogy ne élvezzem ennyire az érintését. Nem akarom… most már csak azért sem akarom megadni azt, amire vágyik. Nem és kész. Belőlem nem kap.
- Miért? Hiszen annyira… - Elmosolyodik, a mosolya veszélyesen vonzónak tűnik szememben, ahogy közelít felém egy-két lépést. - … annyira élvezed. – Szemeiben látom tükröződni a sóvárgásomat, a vágyamat… pont azt érzi, mint én… nem kéne… nem kéne ezt éreznem. Nekem nem…
Fülemben szinte vészharangként visszhangzanak a szavak, amiket hétfőn mondott…
„Kár, hogy így alakult, pedig biztos jó lett volna veled a szex” … Nem… nem akarom. Nem akarok lefeküdni vele.
Megvan! Hihetetlen… tudom… tudom, hogy mivel rázzam le… hogy ez eddig nem jutott eszembe… egy dolog van, amivel le lehet koptatni az olyanokat, mint Ronaldo… egyetlen egy dolog van, ami biztosan használ… és még ha le is ég a pofámról a bőr… ki kell próbálnom.
- Azért, mert… mert – Hangom elhalkul, s ahogy folytatom, meglepően, ijesztően őszintének érzem a saját hazugságomat. - … én többet akarok, mint egy éjszaka. Így nem megy… érzések nélkül nem megy, mert… szeretlek... – Szívem hevesen ver, még soha nem vallottam szerelmet senkinek, és soha nem gondoltam volna, hogy egy hamis vallomással fogom kezdeni, de most a helyzet megköveteli. Ha minden a terveim szerint halad… akkor ez elég ahhoz, hogy lekopjon… az olyan pasik, mint ő, rosszul lesznek az érzésektől, a kötöttség gondolatától. Igen… igen… remélem…
|
| Levi-sama | 2011. 01. 09. 20:37:33 | #10384 |
Karakter: Ronaldo
Kiszállok sötétkék Porchémból, és napszemüvegemen keresztül szemügyre veszem az égig érő csupaüveg épületet. Hm. Szóval itt dolgozik Jeremy.
Slusszkulcsomat bőrnadrágom zsebébe süllyesztem, és kezemben a zakóval felsétálok a lépcsőn. Az engem figyelőket észre sem veszem.
Odabent a recepcióhoz sétálok, és szemüvegem orrom hegyére húzva bűvölöm el egy pillantással a férfit. Néhány perc elég hogy megtudjam, hol találom Jeremy irodáját. Felsuhanok a lépcsőn, és végre megállok a 46-os számozású ajtó előtt. Benyitok, ő pedig ott áll az íróasztala mögött, a telefonkagyló pedig kicsúszik a kezéből majd hangosan koppan a földön. Arcán a pánik ölt testet, szemeiben a düh szikrázik. Kis édes.
- Mit keresek itt?
Mosolyogva veszem le napszemüvegem, és bekísérem, majd hellyel kínálom magam az íróasztalán. Felé nyújtom a zakót.
- Visszahoztam ezt.
Imádom ahogy óvatoskodik, hogy ne érjen a kezemhez.
- Köszönöm a fáradtságot… igazán nem kellett volna.
És még mosolyt is kapok. Valami kis halványszürkét, a régi Jeremytől. Figyelem, ahogy hosszú, finom ujjaival kinyitja a tárcáját. Visszafogott, fekete bőr, teljesen szimpla, semmi hivalkodás. Átfutja az iratait, közben a szeme sarkából engem mér fel. Remélem tetszik amit látsz.
Rajta egy egyszerű sötétszürke öltöny, halványkék nyakkendővel. Brr... inkább lássam meztelenül, mint ebben. Nem is rossz ötlet.
- És… honnan tudtad, hogy hol dolgozom?
Elmosolyodom a buta kérdésen, és félrehajtott fejjel figyelem ahogy arca vörös árnyalatot ölt magára. Olyan aranyos ilyenkor, amikor valami butaság csúszik ki a száján. Felállok, és a falhoz támaszkodom, karjaimat összefonom mellkasomon.
- Átgondoltad az ajánlatomat?
- Nem tudom, mire gondolsz.
Elfojtok egy halk kuncogást, és kigombolom fekete nyersselyem ingem felső két gombját.
- Azt akarod, hogy megismételjem?
Azon ne múljon, bárhol és bármikor szívesen repetázok. Már vagy ötször kivertem magamnak azóta, és közben csak rá gondolok. Nagyon felizgat, már a látványa is.
- Nincs mit átgondolni azon az ajánlaton – hadarja hirtelen. - Nem vagyok meleg, sajnálom. Keress valakit, aki… tudja viszonozni a közeledésedet. Khm…
Rajtakapottan néz az iroda falára, szinte hallom a gondolatait. Nyilván vékonyak a falak, és ő félti a jóhírét. Makulátlan, tisztességes dolgozó ember. Nem is értem mit keresek itt, de ha rápillantok és eszembe jut ahogy velem táncolt... határozottan jó döntésnek tűnik, hogy elcsábítsam.
Egy nő lép be az ajtón, aki már a folyosón is nagyon megbámult.
- Amanda, ez itt Ronaldo, a tánctanárom, azért jött, hogy visszaadja a zakómat, amit ott felejtettem a pénteki tanfolyamon.
- Ó, milyen figyelmes férfi! Amanda vagyok.
Kap egy mosolyt. Jeremy barátai az én barátaim is. Még. Nocsak, látom bosszantja hogy a hölgy oda van értem. Hm... talán udvarol neki? Nos, már nem sokáig.
A lányzó ebédelni hív minket. Ki vagyok én, hogy elrontsam ezt a murit?!
- Ó, nem… biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglalt… tudod, nagyon sikeres a táncstúdió, amit vezet. – hadarja Jeremy, mielőtt válaszolhatnék.
- Ami azt illeti, pont ráérek.
Téma lezárva. Megyek és kész. Pont.
Kellemes kis helyre megyünk, és az asztalnál mindenki körém húzódik. Mégis sikerül úgy elhelyezkednem, hogy pont Jeremyvel szemben ülhessek, így láthatom ahogy eszik, és mosolyogva beszélget azzal a csajjal, akit múltkor elhozott a táncórámra. Kedvesen beszélgetek az engem nyaggató nőkkel, de minden érzékem, idegszálam Jeremyre figyel. Olyan finom eleganciával eszik, tisztán és lassan. Minden mozdulata szabályos és kimért, maga a megtestesült lelki béke és harmónia. Pedig amikor velem táncolt, nem ilyen volt. Akkor szenvedélyes volt és lángolt benne a tűz.
- Jeremy, nem is tudtam, hogy latin táncot tanulsz – fordul felé egyik asztaltársunk. Rám villannak a szép barna szemek.
- Csak a húgom esküvője miatt… amúgy nem az én világom.
- Már észrevettük, hogy megváltozott az utóbbi időben! Lehet, hogy ezért van. Mintha lelkesebb és szenvedélyesebb lenne a munkája iránt.
Ezt örömmel hallom.
- Igen. Én is észrevettem, hogy nagyon szenvedélyes tud lenni, főleg, mikor…
Hirtelen felpattan, felindultan néz rám, arca lángvörös, szemei szikráznak. Gyönyörű.
- Rájöttem, hogy elfelejtettem valamit. Visszamegyek az irodába.
És huss.
Néhány perc múlva felállok én is, miután hagytam hogy mentegessék őt a többiek. Fogalmuk sincs Jeremy miért viselkedett így, és teljesen ledöbbentek. Nyilván a kis édes nem sűrűn mutogatja a szemfogait. Ne is. Azokat csak tartogassa nekem. Imádom a finom harapásokat a megfelelő helyeken.
Az irodájában találok rá, a székében ül, lába az asztal tetjén, nyakkendő sehol, inge kigombolva. Nyami. Épp a pohara tartalmát hajtja fel.
Becsukom az ajtót és nekitámaszkodva figyelem.
- Nincs korán még az iváshoz?
Felhorkan.
- Ez csak víz. Nem gondolod, hogy munkaidőben alkoholt fogyasztanék, ugye?
Elmosolyodom.
- Nem, te nem tennél ilyet.
- Szóval? Mit akarsz itt? Már mondtam, hogy nem kérek belőled, szóval elmehetsz.
Elkomorulok. Nem tetszik ez a lekezelő hangnem. Két lépéssel keresztülszelem a köztünk lévő távolságot, és fölé hajolok. Döbbenten hőköl hátra az irodai bőrfotelben, és csak azért nem vágódik hátra, mert megtámaszkodom a karfáin és megtartom.
- Rendben, nem zavarlak tovább.
Tekintete a számra kúszik, és hallom ahogy nyel egyet. Kipirul, légvételei kapkodóvá válnak a közelségemtől. Gúnyos mosolyra húzódik a szám.
- Kár, hogy így alakult, pedig biztos jó lett volna veled a szex – búgom lágyan. – Azért elviszek magamnak egy emléket, ha nem gond.
Az utolsó szót már ajkaiba súgom. Nem fordul el, nem lök el, nem sikít, csak reszketegen sóhajtva hunyja be szemeit.
- Örülök, hogy nem bánod – lehelem ajkaira, és megcsókolom. Most gyengéden teszem, semmi erőszakos nyomulás. Könnyű, leheletnyi csók, és nem haladok tovább ennél. Néhány hosszú másodperc múlva feljebb nyomul, ő maga nyílik ki nekem, ujjai hajfonatomba kapaszkodnak, majd amikor lassan és vonakodva nyújtom át nyelvemet, kéjesen nyöszörögve fonja karját nyakam köré.
Mit is mondott? Hogy nem meleg? Na ne röhögtess. Úgy nyöszörög a karjaimban, hogy szinte megvadít. Ő maga az, aki lehúz, ölel és hevesen csókol, én csak mozdulatlanul hagyom neki.
Hirtelen lök el magától, én pedig felegyenesedve nézek le rá.
- Köszönöm, ez kedves volt tőled – súgom lágy mosollyal, egyáltalán nem gúnyosan. – Nagyon finoman csókolsz, Jeremy.
Lángvörös arccal takarja el kezével a száját, barna szemeivel döbbenten mered rám.
Az ajtóhoz sétálok, és visszapillantok rá a vállam felett.
- Szeretném, ha tudnád, hogy sosem hoztalak volna kínos helyzetbe a barátaid előtt. Pénteken találkozunk.
Katt.
Mosolyogva, elégedetten haladok végig a folyosón.
Pénteken... pénteken...
Legszívesebben dúdolnám.
|
| Silvery | 2010. 12. 27. 20:18:39 | #10066 |
Karakter: Jeremy Gray
Megjegyzés: (L-samának)
Szemei veszélyes érzékiséggel kutatják tekintetemet, ajkaira ismét a jól ismert, gunyoros vigyor kúszik, s testem minden porcikája libabőrössé válik, ahogy gerincemen végigrohan egy jeges villámcsapás.
- Vár otthon a feleséged meg a gyerekek? – Szemeim tágra nyílnak, ajkai finoman, érzékien harapnak fülcimpámba, s válaszolni is elfelejtek a tehetetlen dühtől. Remegő kezeimmel próbálnám távolabb tolni magamtól, vajmi sikerrel, ujjai ellentmondást nem tűrő vasakarattal szorítják össze testünket… mégis… mégis mit képzel?! Egyáltalán nem rá tartozik, hogy hova sietek, vagy hogy ki vár otthon! Irritáló, idegesítő seggfej! Ha nem enged el most azonnal, komolyan mondom, olyat csinálok, amit még magam is megbánok később…
Nem ereszti testemet, forró, szenvedélyes mozdulatokkal kényszerít táncra, s ahogy a bőrömet perzselő forróság egyre égetőbbé és égetőbbé válik, úgy gyülemlik fel bennem a kitörni készülő harag. Gyűlölöm ezt az embert… csak egyszer fagyna le a képéről az a visszataszító vigyor.
Hirtelen pörget meg, testünk még jobban egymáshoz simul, a minket körülölelő fülledt, elhasználódott levegő szinte megfojt, ujjaim megfeszülnek testén, s tágra nyílt szemekkel nyögök fel, ahogy derekamat átkarolva dönti hátra testemet. Érzem, ahogy a kemény, vastag anyagú bőrnadrágon keresztül hozzám feszül tűzforró ágyéka, s az égető forróság testembe áramlik. Ujjaim szinte bőrébe vájnak, a szenvedélytől egy röpke másodperc erejéig még a düh is elpárolog szívemből, de csak hogy még kínzóbban, még vadabbul térjen vissza. Elegem van! Elegem van ebből! Nem kérek az idióta játszadozásaiból! Az egy dolog, ha ezzel akarja elhessegetni az unalmát, de találjon más célpontot, mert én erre nem vagyok vevő! Még egy érintés és feljelentem zaklatásért!
Ajkaim épp szólásra nyílnának, még nem gondoltam végig, hogy mit is mondanék, a felháborodott gondolatok, a szitkozódások, a pompásabbnál pompásabb sértések megállíthatatlanul kavarognak fejemben, s agyam a bőség zavarában szenvedve nem képes választani a számtalan lehetőség közül. Nem tudom melyik az, ami képes lenne bejutni a vastag gúnypáncél mögé, amit maga köré húzott. Nem tudom, hogy tudnék e olyat mondani, amivel elérném, hogy leszálljon rólam.
Épp kiszabadítanám magam karjai közül, de nincs szükség az erőszakos mozdulatra, ő maga lép el tőlem, s egy pillantásra sem méltat, mielőtt faképnél hagyva sétál a terem közepére.
- Mára ennyi volt, köszönöm a kemény munkájukat! A következő órára kérem alaposan gyakorolják a ma tanultakat, mert innen folytatjuk tovább, bonyolultabb tánclépések következnek! – Felháborodottan pislogva hallgatom szavait, legszívesebben odamennék hozzá, a hajába tépve fordítanám magam felé arcát, hogy elsorolhassam a sértéseket, amik szépen lassan rendeződtek fejemben, de combomba markolva nyugtatom le magam… nem számít… nyugi Jeremy. Végre békén hagyott… ne keresd a konfliktust. Mély levegő… nyugalom. Beszív… kifúj… beszív… kifúj… máris sokkal jobb. Most szépen hazamegyek, lezuhanyozom, befekszem az ágyba és kipihenem a hosszú, fárasztó napot. Csak fáradt vagyok… ennyi az egész… ezért tudott kihozni a sodromból.
Mire sikerül teljesen lenyugtatnom magam, a résztvevők többsége már elment, s én halk, gyors léptekkel indulok el az ajtó felé, rettegve, hogy ismét felkeltem a figyelmét, és nem enged el. Hát ez szánalmas… úgy próbálok elsuhanni, akár egy börtönből szökni készülő rab… a legszebb az egészben, hogy pont úgy is érzem magam. Ki kell jutnom innen.
Szemeim tágra nyílnak, szívem kihagy egy ütemet, néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, ahogy megragadja kezemet, s egy erős, határozott mozdulattal ránt vissza. Ajkamra harapok, ahogy testünk szinte csapódik egymáson a lendülettől, s pár röpke másodpercre van szükségem, hogy ismét rendbe szedjem a kétségbeesni készülő gondolataimat. Nyugi. Nyugi. Nyugi. Nem csinálhat semmit.
- Hé! Engedjen el, én nem érek rá, már mondtam! – Felháborodottan zúdítom rá az elmémet megrohamozó ellenkezések visszafogott, kulturált változatát, testem megfeszül karjai között. Szemem sarkából látom, hogy páran gyanakodva, furcsa tekintettel pillantanak hátra, s csak szánalmas büszkeségem tart vissza, hogy segítségért kiáltsak. Rosszul vagyok ennek a férfinak a közelségétől. El akarok menni innen. Valaki segítsen! Valaki… akárki… megfulladok.
Lassan mindenki elmegy, egyedül hagynak vele, s az ajtó csapódása visszhangzik fejemben, ahogy Ronaldo vigyorogva hangosítja fel a zenét, a ritmusos dallam hangosan, kábítóan mászik fülembe, szinte gondolataimat sem hallom a dobok vad ritmusától, s hangos, ziháló lélegzetvételeimtől. Szívverésem alig pár másodperc alatt az egekbe szökik egyrészt a haragtól, másrészt a testemet átjáró forró, hátborzongató bizsergéstől. Egyszerre áraszt el dermesztő, jeges borzongás és forró, égető láva, mely minden porcikámat felperzselve kábít el, ziháló szívem mintha szépen lassan olvadozni kezdene mellkasomban. Már nem is én irányítom mozdulataimat, mintha minden izmom felett átvette volna az irányítást, s a saját akaratom apró, bizonytalan szikráit elolvasztja a túlzott forróság. Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy nem tudok kitörni a karjai közül. Gyűlölöm, hogy ilyen könnyen magával sodor a belőle áradó szenvedély.
Tehetetlenül simulok hozzá, minden porcikám veszélyes sóvárgást érez, hogy minél közelebb és közelebb lehessek a belőle áradó forrósághoz, s agyamban a józanész utolsó cseppjei kétségbeesetten üvöltenek a szabadulásért. Ajkaimat hangos nyögés hagyja el, mikor térdét combjaim közé csúsztatja, szemeim tágra nyílnak a megrökönyödéstől, ujjaim vállába marnak, ahogy gerincemen végigfut a jeges, égető borzongás. Nem… nem… nem lehet. Mi történik velem? Undorító. Undorító. Egy férfi karjaiban vagyok, és ő félreérthetetlen mozdulatokkal csábít ki belőlem hangos nyögéseket. Undort és hányingert kéne éreznem az érintésétől. Miért nem érzem? Nem értem. Egészen olyan, mintha… mintha vágynék rá… NEM! Nem lehet. Az nem lehet. Undorító, csupán a fáradtság miatt van, hogy testem tőle is elfogadja a kényeztetést… egy férfitól. Ki kell jutnom a karjai közül.
Fejemben vadul, megállíthatatlanul kavarognak a gondolatok, számtalan kijutási indok és módszer gyűlik össze agyamban, szinte már látom magam előtt, ahogy viszonzom a kedves gesztust, és én is a lábai közé emelem térdemet, csak erőszakosabb mozdulattal. Azt hiszem egy pillanat alatt lefagyna az arcáról a mosoly.
- Érzed a szenvedélyt? Ki sem néztem belőled, hogy ilyen forró a véred... – Fülembe nyal, szemeim elől villámcsapásra oszlik el az eddig tervezett mozdulat csábító képe, s remegve, felháborodva, dühösen villannak rá szemeim.
- Hogy micsoda? – Kezeim mozdulnak, hogy ellökjem magamtól testét, minden erőmet összeszedem, mindhiába. Egy határozott mozdulattal lendít ki, testem tehetetlenül követi utasításait, majd mikor visszapörget, lihegve, zihálva simulok hátammal mellkasához. Előrébb hajol, miközben ujjai csípőmre csúsznak, magához ránt, s az összetűzött hajából kihulló hosszú, éjfekete tincsek vállamra folynak a vad mozdulattól. Elgyengülve, erőtlenül lihegek karjai között, az előbb összegyűjtött energia alig pár röpke másodperc alatt párolgott el, s szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet a vad zihálása közepette, ahogy fenekemhez dörgöli kemény, forró hímtagját. Szemeim tágra nyílnak, s a tartózkodó borzongás helyett most először érzek valami mást is: megrettentem. Nem akarom. Ez az állat képes úgy megerőszakolni, hogy élvezzem. Visszataszító. Nem akarom. Nem akarom. Ki kell jutnom. Muszáj.
Remegő kezeimmel próbálom lehámozni a derekamra simuló erős, érzékien belém markoló, vasököllel tartó ujjakat, de rá kell jönnöm, hogy minden próbálkozás felesleges. Elgyengültem, végtagjaimból mintha minden erőt kiszippantotta volna a kínzóan csábító, érzéki tánc, s ő csípőmet körkörös mozgásra kényszerítve dörgöli hozzám hátborzongatóan égető ágyékát, amitől egész testemet kirázza a hideg. Hányingerem van. Végre. Émelygek… rosszul vagyok. El akarom lökni magamtól. Utálom.
Az erőszakos érintés gyengül derekamon, majd teljesen elereszti testemet, de mégsem vagyok képes eltávolodni tőle, a véremben forró szenvedély a táncmozdulatok folytatására kényszerít, s kába szemeim tágra nyílnak, ajkaim némán nyílnak ellenkezésre, mikor ujjait ingem alá siklatja, de egy árva hangot sem tudok kinyögni, torkom egy milliméteres átmérőjűvé összeszorulva szorítja el hangszálaimat, lehetetlenné téve, hogy hangtalan sóhajokon kívül bármi más elhagyja ajkaimat.
Az idegen, erős ujjak megállíthatatlanul, mégis gyengéden csúsznak nadrágomba, testem megfeszül, ahogy hangosan nyögök fel az érintéstől, és az eddig nem ismert, hirtelen rám zúduló vad érzések elsöprő áradatától. Fejemet mellkasának döntöm, minden porcikám mereven remeg karjai között, s érzem ahogy az émelygés, a szédülés lassan magával húz a mélybe. Ujjai gyengén mozognak nadrágom alatt, mégis minden rezzenése újabb villámcsapásként mar bőrömbe, s lábaim összecsuklanak, a földre csúszok erőtlenül. Szemeim könnybe lábadnak az élvezettől, és a vele járó keserű, megalázott borzongástól, ahogy előre löki testem, s fölém mászik. Neh… nehh… ez percről percre egyre veszélyesebbé válik. Ahhhh…. Miért… miért ilyen jó érzés, amit az ujjaival művel? Nem akarom ezt érezni. Undorodom már csak a gondolattól is, hogy élvezem.
Egyre gyorsabb, kényeztetőbb mozdulatokkal masszírozza merevedésemet, testem tehetetlenül reszket, kiráz a hideg, mégis kiver a víz a heves forróságtól. Szinte érzem, ahogy bőrömön végigfolynak az apró, sós verejtékcseppek, finoman, óvatosan csiklandozzák testemet, még tovább fokozva a bennem felgyülemlő kéjt. A zene, a nagy táncterem mintha eltávolodnának, elmém egy másik dimenzióba kerül, ahol semmi nem létezik, csak én és a vad, kiéhezett élvezet, amit Ronaldo ujjai okoznak. Szemeimet összeszorítom, arcomat, bőrömet, simogatják Ronaldo hosszú, fekete tincsei, a puha, selymes szálak arcomra tapadnak a verejtéktől, illata orromba mászik, s mélyen, elfelejthetetlenül furakszik emlékezetem legeldugottabb, legmélyebb zugaiba, hogy soha, de soha ne felejtsem el az élvezetet és a szégyent, amit nekem okoz. Gyűlölöm… gyűlölöm ezt a férfit.
Mély, hangos nyögéseim visszapattannak a terem faláról, visszhangzik fülemben minden hang, de nem tudom abbahagyni. Ujjai túl jól, túl gyakorlottan kényeztetik és ejtik öntudatlan állapotba testemet. Zihálok, remegek, sóvárgok egy férfi érintéseitől. Undorító.
Tudom, hogy a bennem túláradó kéj kitörni készül, egész testem megfeszül, ahogy visszatartom az orgazmust, az elmém utolsó ép gondolatai kényszerítenek, hogy ne hagyjam magam. Nehm.. nehm … nem élvezhetek el… nem mehetek el az ő érintésétől… nem… nem lehet. Utálom. Nem szabadna ezt éreznem… elárult a testem és tehetetlen vagyok.
Hiába lehelek halk, ellenkező sóhajokat, mintha csak ösztönözném visszafogott, kétségbeesett könyörgésemmel, s alig veszem észre, mikor finoman hátra fordít. Ujjai egy pillanatra sem lassítanak, érzem, ahogy hátam felemelkedik a kemény, hideg parkettáról, mikor gerincem ívbe feszül, s szépen, lassan a gondolataim végleg elpárolognak, s én vadul adom át minden porcikámat a rám törő kéj elsöprő, magával ragadó, erős hullámainak. Kábán nyitom ki összeszorított szemeimet, bódult tekintetemmel csak homályosan, elmosódott körvonalakat látok a vastag könnyfátyoltól, s erőtlenül, szinte könyörgőn, sóvárogva mélyesztem szemeibe tekintetemet. Nem bírom… nehm… nem bírom tovább. Csak legyen már vége. Nem számít mi történik… csak legyen vége. Túlságosan… ah… túlságosan élvezem.
- Gyönyörű vagy, mio bello... – Szinte ajkaimra dörmögi a forró bókot, fülledt, égető lehelete bőrömet cirógatja, s szívem még vadabb, szörnyűen fájdalmas zihálásba kezd, ahogy ki akar törni mellkasom börtönének egyre szűkebb szorításából. Utálom, hogy jól esik a bókja… még akkor is… még akkor is, ha csak azért mondja, hogy még jobban elkábítson… ahh.
Hosszú ujjai erősen szorítanak meg, szemeim tágra nyílnak a hirtelen robbanó gyönyörtől, s kitátott ajkaim vad remegését kihasználva simítja számba forró, puha nyelvét. Összerándulok a kéjtől, ujjaim vállába mélyednek, hangosan nyögök a csókba, ahogy kezébe élvezek, ajkunk beleremeg a kitörő nyögéseimbe, s ő minden apró rezzenést kihasználva tör egyre mélyebbre és mélyebbre számban. A szenvedélyes, vadul forró csók szinte elolvasztja ziháló szívemet, nyelve minden egyes mozdulata újabb forró löketet indít el testemben, mígnem minden porcikám égve, perzselve kívánja közelségét.
Lassan csitulni kezd testem vad reszketése, Ronaldo lomha mozdulatokkal tolja fel magát, testünk eltávolodik egymástól, s én még mindig kábán, öntudatlanul, émelyegve pillantok fel rá, hogy elmerüljek a gyönyörű, kutató, öntelt tekintetben. Tekintetünk hosszan, már-már intim mélységgel kapcsolódik össze, s szemeiben különös, birtokló fény villan, mely figyelmeztetően, rosszat sejtetve zökkent ki a kábultságból, s egy rövid pislogással tüntetek el szemeimből minden lágy érzelmet, minden bódultságot. Villámgyorsan ziháló szívemben az élvezet forró szikráit egy szempillantás alatt váltják fel a gyűlölet és a harag jeges fuvallatai, s szemeim vad dühtől villanva pillantanak a sötét tekintetbe. Kezeim még mindig remegnek, testemet átjárja a hideg, fagyos hűvösség, s ez erőt ad az ellenkezéshez. Hogy… hogy merészeli?! Ez törvénytelen. Szemét vadállat!
- Szállj le rólam! – Vérfagyasztóan, nem üvöltve de hangosan köpöm a szavakat, a zene ismét átjárja a fülemet, de most forró szenvedély helyett ez is csak dühvel árasztja el testemet.
- Engedjem el ezt is? – Megszorítja elernyedő farkamat, a gúny szinte fröcsög hangjából, megborzongok tőle, s az önelégült mosoly még feljebb korbácsolja szívemben az undorral keveredett haragot. Elegem van! Elegem van ebből a férfiból és ebből a bánásmódból!!! Nem bírom!
Testem megfeszül, kezeimet erősen kell visszatartanom, hogy izmaim megtagadják a belső ösztön késztetését, hogy teljes erőből pofán vágjam.
- Igen! – Szinte az arcába köpök, ahogy ridegen sziszegem a rövid szót, kezeim teljes erőmből, határozottan lökik le magamról testét, a felgyülemlett düh és a mély gyűlölet, amit iránta érzek, erőt adnak.
Nem ellenkezik sokat, lomha mozdulatokkal mászik le rólam, s én rögtön felpattanok, nehogy meggondolja magát, és újból rám ugorjon. Gyanakvó, bizalmatlan tekintettel követem minden mozdulatát, arcom szinte ég, perzsel a dühtől, remegő kezeimmel gyors, türelmetlen mozdulatokkal igazgatom felcsúszott, összegyűrődött ingemet, és nadrágomat. - Mégis hogy merészelted? - - Most már üvöltök, tudom, hogy minden másodpercben egyre vörösebb az arcom, de már nem érdekel. Már semmi nem érdekel, csak hogy minél jobban lehordhassam az előttem álló férfit.
Lusta mozdulatokkal vesz elő egy zsebkendőt, szívem kihagy egy ütemet az ujjain végigfolyó fehér nedv láttán, s nagyot nyelve kapom el szikrázó tekintetemet, s újra kezdhetem szívem vad zihálásának lenyugtatását, ahogy testem felidézi a pár perccel ezelőtt történteket.
- Talán nem élvezted? – Lomha, önelégült mosolyra húzza ajkait, szemeim tágra nyílnak a nyers, tehetetlen dühtől, amitől szinte felrobban testem, halántékomon szinte érzem az ütőér vad lüktetését.
- Nem! – Hangosan toppantva villantom rá szemeimet, a vér a fejembe száll a haragtól, s legszívesebben egy hatalmasat behúznék a vigyorgó képébe, aztán felőlem nyugodtan vigyoroghat öntelten, egy hatalmas véraláfutással az arcán. Szép látvány lenne. Túl nagy a kísértés. Túl nagy. Nyugi. Nyugi… férfi vagyok… nem mintha egy gyenge nő lennék, aki összetörik egy ilyen miatt. Túlélem.
- Nekem nem úgy tűnt. – Hanyagul dől az ajtónak, széles vállaival, testével könnyedén zárja le az egyetlen apró egérutat, amin megszökhetnék előle, s erőtlen, remegő lépésekkel hátrálok pár métert, hogy még távolabb kerüljek tőle, az előző nyugodt, lehiggadt gondolatok könnyedén foszlanak semmivé, s a vad haragot könnyedén varázsolja vissza szívembe az öntelt vigyor.
Tekintetem akaratom ellenére is végigsiklik testén, s nagy, vadul lüktető merevedése szinte kiszúrja szemeimet, ahogy a fekete bőrnadrág hozzá simulva emeli ki a domborulatokat. Legszívesebben a szám elé kapnám kezemet, de úgy ledermedek a már-már csábító látványtól, hogy megmoccanni sem vagyok képes.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy agyam rádöbben az elkalandozó gondolatok képtelenségére, körmeim láthatatlanul marnak tenyerembe, ahogy ökölbe szorítom kezemet, s elmémet a fájdalom segítségével zökkentem ki az újdonsült kábulatból. NEM! Nem… nem… nem gondolhattam azt, hogy… egy percig sem gondolhattam arra, hogy… csábító?!
- Te meleg vagy? – Gondolkodás nélkül kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut, hogy megtörjem a kínos szótlanságot, s eltereljem figyelmemet feszülő, domborodó nadrágjáról, de amint kiejtem számon a szavakat, rájövök a kérdés értelmetlenségére. Bahh… basszus Jeremy, szedd össze magad! Ennyi erővel azt is kérdezhettem volna, hogy kanos e. Mindkét dolog teljesen egyértelmű és vitathatatlan. Soha… soha nem volt bajom a melegekkel, de az nem tetszik, ha magával akar húzni! Nem kérek belőle, köszönöm. Rosszul vagyok a gondolattól is. Inkább maradok a nőknél…
- Töltsd velem ezt az éjszakát, Jeremy. Nem bánod meg... – Az idióta kérdésemet figyelmen kívül hagyva pillant rám érzékien csábító szemekkel, egy újabb hatalmas nyeléssel próbálom eltűntetni a torkomat fojtogató gombócot, vajmi sikerrel. Szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla, még mindig gyanakvóan fürkészem mozdulatait, de van egy olyan érzésem, hogy ha akarnám sem tudnám eltépni tekintetemet testéről. Lassú, csábító mozdulattal húzza fel pólóját, bőre kivillan a fekete anyag alól, s ökölbe szorított ujjaim még szorosabbá válnak, szinte érzem, ahogy körmeim finoman szakítják át bőröm felső rétegét, ahogy tenyerembe mélyednek a szorítástól, s a fájdalom ismét kegyes segítséggel rendezi kuszán, vadul kavargó gondolataimat. Miért? Miért kell erőlködnöm, hogy ellenálljak egy FÉRFI csábításának?! Miért érzem úgy, hogy mindjárt beadom a derekamat? NEM!
Hátrálok még egy alig észrevehető lépést, szívem vadul zihál, s rettegek, hogy nem hagy elmenni… félek, hogy az egyetlen menekülési utat elzárva tart itt… és amitől a legeslegjobban félek, az a szívemnek egy apró darabja, ami mintha pontosan erre vágyna. Nem… nem lehet! Biztos… csak képzelődöm. Mindegy, hogy férfi vagy nő, élvezetet nyújtott a kényeztetése, és csak ezért vágyik rá a testem egy darabkája. Csak ezért és nem másért!
- Nem, én... khm... megyek... – Bizonytalanul, halkan ejtem ki a szavakat, tekintetem arca apró rezzenéseit kutatja.
- Csak rajta. – Elvigyorodik, lassú mozdulatokkal lép oldalra, szabad utat adva nekem, s szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől… hát… ez könnyen ment… azt hittem, hogy… hogy nem fog elengedni.
Lassú, bizalmatlan, hitetlenkedő léptekkel indulok el kifelé, már nem vagyok dühös, a ledöbbentség eloszlatta a haragomat, s testemet mintha enyhe csalódottság járná át, de agyam, szívem gyökerestül elutasítja a gondolatát… csak képzelődöm… igen, biztosan csak képzelődöm.
Hirtelen zárja el az utat, mikor mellé érek, pulzusom ismét megugrik, ahogy rá kapom tekintetemet, s ő vigyorogva szólal meg.
- Menekülj csak, most az egyszer hagyom neked. Örökké azonban nem húzódhatsz vissza az egérlukba, Jeremy. Ha készen állsz arra, hogy szakíts a szürke életeddel, megismerd a gyönyör mélységeit, és végre élni kezdj... – Tágra nyílt szemekkel, sokkos állapotban hallgatom szavait, s a hirtelen sokk ismét felkorbácsolja szívemben a dühöt, mely mindig ott bujkál, ahányszor meglátom a gúnyos vigyort az arcán. - ...akkor keress meg. Tudod hol találsz, mio bello.
Szinte fel sem fogom szavait, a következő pillanatban már hangosan zihálva loholok az üres, kihalt folyosón, gyors lépteim halk, ütemes kopogása visszhangzik a néma, tág épületben, s szívem őrült dübörgése talán még lépteim zaját is túlharsogja. Ki kell jutnom innen. Minél messzebb. Mindegy merre, csak el innen.
Némán lélegzek fel, ahogy végre kilépek az utcára, a kellemesen hűvös levegő kegyesen hűti le izzó bőrömet, az esti szél pont elég hideg, hogy lenyugtassa ziháló szívemet, de nem túl hideg, így csak enyhe borzongást vált ki belőlem. Tudom, hogy hívhatnék egy taxit, de jól esik a friss levegő, így gyors léptekkel indulok el a közeli metróállomás felé, gondolataim lassan rendeződnek fejemben, s próbálom felidézni gúnyos szavait.
Mi az, hogy „szakíts a szürke életeddel”?! Imádom, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott életem van! …mármint… volt.
Mindig is ilyen életre vágytam… nekem nem kell szenvedély és vad érzelmek… annyira távol áll tőlem az ilyesmi. Nyugodt, átlagos mindennapokra vágyom, távol az olyan csapodár, megbízhatatlan alakoktól, mint ő. Legszívesebben most azonnal kiiratkoznék a tánctanfolyamról… de nem… ó nem bizony… nem adom fel! Nem engedem, hogy ő nyerjen. Ha nem szokott hozzá ahhoz, hogy visszautasítják a szexi, ellenállhatatlan csábítását, akkor nagyon meg fog lepődni.
Elmosolyodva lépkedek tovább, szinte érzem számban a győzelem édes, mámoros ízét, s érzem, tudom, hogy legközelebb lesz erőm ellenállni neki. Muszáj. Biztos sikerülni fog. Nem vagyok meleg! Sokkal jobban szeretem a nők puha, érzékeny, finom testét, mint az ő kemény, erős izomzatát. Gyűlöltem, ahogy a hosszú, erős ujjak vadul, érzékien masszíroztak… gyűlöltem, ahogy irányító mozdulatokkal, ellentmondást nem tűrően tört ajkaim közé nyelvével, gyűlöltem, ahogy körém fonta a vastag, hosszú, izmos karjait… ELÉG!
Kezeim ismét ökölbe szorulnak, szívem csupán az emlékektől is gyorsabban ver, s ledöbbenve torpanok meg, mikor ráébredek, hogy már az állomáson vagyok. Fáradtan masszírozom meg halántékomat, s a zakóm zsebébe nyúlok, hogy elővegyem a tárcámat, de ujjaim nem találják a zsebet. Tágra nyílt szemekkel pillantok le, s szívem kihagy egy ütemet, mikor tudatosul bennem, hogy mi történt. A francba… baszki! Ott hagytam! A fenébe már… nem… kizárt, hogy visszamegyek! Nem… soha… mi van, ha nem enged el? Mi van, ha nem akarnék eljönni?! NEM! Az… az nem lehet.
Halk sóhajjal szállok fel a metróra, s csupán reménykedem, hogy nem derül ki, hogy nincs se jegyem se pénzem. Ez nem az én napom. Ez nagyon nem az én napom.
Hétfő reggel fáradtan, nyúzottan lépek be a munkahely ajtaján, lassú mozdulatokkal pillantok az órámra, s nem csoda, hogy még szinte üres az épület, hiszen szokatlanul korán jöttem. Természetesen a tárcám még mindig nincs nálam, nem mentem vissza érte a hétvégén, és valószínűleg nem is fogom visszakérni péntekig… nincs kedvem a kelleténél még többször találkozni vele. Kizárt, hogy önszántamból oda megyek. A hétvége lefolyása alatt a nyers düh szinte őszinte gyűlöletté alakult szívemben, hála az elmémet ostromló, gyötrő álmoktól. Minden nap… minden nap ugyanaz az álmom volt, és minden reggel kínzóan merev hímtaggal ébredtem. Idegesítő, hogy a testem ennyire emlékszik rá. Tényleg szereznem kéne egy barátnőt… az idejét sem tudom már, hogy mikor voltam legutóbb párkapcsolatban… csak egyszerűen sosincs rá időm… a munka minden szabadidőmet lefoglalja… feleség és gyerekek… milyen szép is lenne… szép, nyugodt, egyszerű.
Elég egy kávé, hogy kizökkenjek a reggeli bódultságból, s mire megérkeznek a kollégáim, már csúcsformában vagyok, készen arra, hogy ismét egy szorgalmasan átdolgozott napot hagyjak magam mögött. Örülök, hogy az iratok rendezgetése elvonja a figyelmemet, úgy érzem mintha a hétvége gyötrő nyugtalansága hetekkel ezelőtt lett volna, s életemben először élvezem, hogy nincs időm a gondolkodásra. A felhalmozódott iratok és rendeznivaló üzletek alig hagynak szabadidőt, szinte egész nap telefonnal a kezemben rohangálok asztaltól asztalig, s minden sikeres megbeszélés után lelkes büszkeség járja át testemet. Nem tudom mi van velem, de azt tudom, hogy jól esik ezt csinálni. Eddig soha nem érdekeltek igazán az üzletek és a megbeszélések, amiket le kellett bonyolítanom. Lehet, hogy azok után, hogy pénteken ilyen szörnyű pillanatokat kellett átélnem, már tudom értékelni az élet apró örömeit, a pillanatokat, mikor annak az öntelt, irritáló macsónak az emlékét is kitörölhetem a fejemből. Heh… nevetséges. Ha nem tetszik neki, hogy unalmas vagyok, akkor leszállhatna rólam, ugyanis nem fogok megváltozni egy idegesítő meleg seggfej miatt... Ilyen egyszerű… ha így folytatom meleg gyűlölő leszek. Nekem legalább van indokom…
Lassan veszem magamra a zakómat, mikor eljön az ebédidő, hogy pár munkatárssal szokás szerint átmenjek a szomszédos étterembe ebédelni. Hirtelen megszólal a telefonom, s gyors mozdulattal kapom fel… hátha fontos.
- Igen? – A portás hív, s ledöbbent tekintettel hallgatom, mikor közli, hogy vendégem van… nem emlékeztem, hogy személyes találkozót beszéltem volna meg az egyik ügyféllel. Miután szólok, hogy küldje be, lerakom a telefont, s felkapom az asztalomról az apró noteszt, hogy leellenőrizzem, mit felejtettem el.
Semmi. Tényleg nincs megbeszélés.
Nyílik az ajtó, s összerezzenek, ahogy a fekete notesz halkan puffanva ér földet, s csak ekkor jövök rá, hogy kicsúszott az ujjaim közül. Először értetlenül pislogok Ronaldora, de az értetlenkedés hamar átcsap kétségbeesésbe, tekintetem ösztönösen kiutat keres, de alig kell még pár másodperc, hogy elmúljon az első megrettenés és szívembe költözzön a vad, nyers harag és a gyűlölet.
- Mit keresel itt? - Dühtől szikrázó tekintettel mérem végig, ahogy közelebb lép, gúnyos, levakarhatatlanul elégedett vigyorral pillant rám, s az asztal szélének dőlve nehezedek a bútorra, hogy enyhítsem émelygésem. Ujjaim az asztallapba marnak, gondolataim gyorsan cikáznak fejemben. Nyugi. Az a célja, hogy felhúzzon… ha akkor jöttem be neki, mikor elvileg forró volt a vérem, vagy mi… akkor mindössze annyit kell tennem, hogy többet nem keltem fel az érdeklődését. Egyszerű, mint az egyszeregy. Drága Ronaldo, olyan unalmas Jeremyt kapsz, mint soha máskor.
- Visszahoztam ezt. - Villámgyorsan temetem el magamban a haragot, ahogy vigyorogva nyújt felém valamit, s pár másodperc értetetlen pislogás után rádöbbenek, hogy a zakómat tartja a kezében. Alig remegő ujjakkal nyúlok érte, óvatos, gyanakvó mozdulattal kapom ki a kezéből, majd ajkaimat udvarias, visszafogott mosolyra húzom.
- Köszönöm a fáradtságot… igazán nem kellett volna. – Lassú mozdulattal veszem ki a tárcámat a kezéből, leellenőrizve, hogy megvannak e az igazolványaim, ezzel tökéletes ürügyet találva arra, hogy addig se kelljen rá néznem. A szokásos, feszes szerkóban jött, testhezálló nadrág, és sötét ing, haja egy haza copfban hullik vállára, s ahogy rá pillantok akaratlanul is érzem bőrömön a szálak puha simogatását. Rosszul vagyok tőle.
Hosszú csend következik, majd hogy megtörjem a kínzó némaságot, amíg ő szabadon, ragadozó vigyorral méregethet, ismét elkövetem azt az irtózatosan nagy hibát, hogy kimondom az első dolgot, ami eszembe jut.
- És… honnan tudtad, hogy hol dolgozom? – Amint befejezem a mondatot, mellkasomat megrázza a fejemben elhangzó néma, hisztérikusan kínos nevetés. A francba. Már megint. A pénztárcámban benne van a névjegy kártyám. Hát persze, hogy megtalált. Idióta… idióta… na jó… inkább meg sem szólalok. Ha megunta a méregetésemet, akkor talán elhúz végre, addig csupán nem szabad kiakadnom… azzal is csak őt szórakoztatnám… gondolom… azt hiszem… ha nem csal a megérzésem.
- Átgondoltad az ajánlatomat? – Szokásához híven lusta, hanyagul szexi mozdulattal dől a falnak, kihívó, csábos mosolyt villant felém, s én nagyot nyelek, ujjaim ismét megfeszülnek, ahogy magamba fojtom a dühös, ingerült választ.
- Nem tudom, mire gondolsz. – A vigyora kiszélesedik, egyik szemöldökét felhúzza, ujjaival lassú mozdulattal gombolja ki az inge felső két gombját, mely mögül kivillan a világos barnás bőre, s a feszülő mellizma.
- Azt akarod, hogy megismételjem? - Szívverésem egy szempillantás alatt felgyorsul, s ismét a kétségbeesés kerülget, mikor tudatosul bennem, hogy az irodában vagyunk. Ne… ezt ne… nem akarom, hogy az ismerőseim rájöjjenek.
- Nincs mit átgondolni azon az ajánlaton. Nem vagyok meleg, sajnálom. Keress valakit, aki… tudja viszonozni a közeledésedet. Khm… - Zavartan, halkan, szinte alig hallhatóan suttogom a szavakat, tudom, hogy a vékony fal, ami elválaszt a többiektől, nem fogja jól a hangokat, így a beszélgetések többsége könnyedén kihallatszik. Láthatóan nagyon jól szórakozik a kínos helyzeten, amibe engem rángatott, s ajkamra harapok, hogy lenyugtassam magam, mikor hirtelen nyílik az ajtó. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy Amanda belép, s tekintete egyből a vendégre siklik, és nem meglepő módon ott is ragad. Leplezetlen, már-már pofátlan csodálattal méri végig, majd néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után kérdően, várakozóan pillant rám. Ja, igen. Most jönne az, hogy bemutatom őket egymásnak?
- Amanda, ez itt Ronaldo, a tánctanárom, azért jött, hogy visszaadja a zakómat, amit ott felejtettem a pénteki tanfolyamon. – Halk, unott szavakkal dünnyögöm az információkat, s Amanda lelkesen fordul felé.
- Ó, milyen figyelmes férfi! Amanda vagyok. – Pirulva hagyja, hogy Ronaldo elkábítsa egy bűvös mosollyal, s én szemforgatva állok fel az asztalról… ha tudná, hogy buzi, nem pirulna így. Hehh… legszívesebben a homlokára írnám, hogy „meleg vagyok”, és akkor nem pisilne minden nő a bugyijába, ahogy megpillantják… talán… kár, hogy nem tudom megmagyarázni nekik, hogy honnan tudom. Elég érdekesen hangozna a történet… hát az úgy volt, hogy pénteken ott tartott a tanfolyam után és kielégített a kezével. Jesszusom, még a fejemben is szörnyű érzés kimondani.
Amanda lassan végre ismét felém fordul, és halkan, akadozva szólal meg.
- A-azért jöttem, hogy mondjam, hogy indulunk az étterembe, szóval gyere. – Bólintok, majd mindkettőnk tekintete Ronaldora siklik, s sajnos Amanda előbb jut szóhoz. – Ha már így alakult jöhetne maga is. – Tágra nyílt szemekkel pislogok párat, s mielőtt Ronaldo egy szót is kinyöghetne, megszólalok.
- Ó, nem… biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglalt… tudod, nagyon sikeres a táncstúdió, amit vezet. – Kétségbeesetten próbálok ellenkezni, egy szúrós, sokatmondó pillantást vetek Ronaldora, s ő mélyen a szemembe nézve válaszol Amandának, az ajkain húzódó mosoly csak alig észrevehetően gúnyos.
- Ami azt illeti, pont ráérek. – Hosszút pislogva sóhajtok hangtalanul, s némán követem őket, ahogy elhagyják a szobát. Remek. Remek. Remek… ennél rosszabb már nem is lehetne.
Természetesen az összes női kollégám körülrajongja Ronaldot, s ő – szerintem csak azért, hogy idegesítsen – a szokásosnál kedvesebb arcát mutatja feléjük. Az étteremben próbálom figyelmen kívül hagyni, végig Abby-vel beszélgetek, hisz ő az egyetlen, aki ismeri az igazi arcát. Ronaldo szavait csak fél füllel hallgatom, minden porcikám retteg, hogy esetleg célozgatni támad kedve, és lejárat mindenki előtt. Remélem nem… biztos nem… ugye nem?!
- Jeremy, nem is tudtam, hogy latin táncot tanulsz. – Mosolyogva fordul felém Amanda, s találkozik a tekintetem Ronaldo éjfekete szemeivel. Haloványan elmosolyodom, s nem szakítom meg a szemkontaktust, úgy válaszolok.
- Csak a húgom esküvője miatt… amúgy nem az én világom. – Egyre idegesebben hallgatom, ahogy rólam kezdenek beszélni, szemeimet az asztallapra kényszerítem, s próbálom elvonni a figyelmem, de Amanda hangja így is megállíthatatlanul mászik a fülembe.
- Már észrevettük, hogy megváltozott az utóbbi időben! Lehet, hogy ezért van. Mintha lelkesebb és szenvedélyesebb lenne a munkája iránt. – Testem megfeszül, de nem szólalok meg, ajkaim összeszorulnak, ujjaim elfehérednek ahogy szorítom az asztal szélét.
- Igen. – Ronaldo vigyorgó hangja vészjósló gúnyossággal töri meg a csendet. – Én is észrevettem, hogy nagyon szenvedélyes tud lenni, főleg, mikor… - Nem tudja befejezni a mondatot, tenyerem hangosan csapódik az asztalon, miközben felpattanok a székről. A tányérok és a poharak halk csörömpöléssel rezzennek meg, a poharakban még hosszan hullámzik a víz.
Minden tekintet rám szegeződik, a szemekben többnyire értetlenkedés, ledöbbentség tükröződik, kivéve egy szempárt. Ronaldo gúnyos, elégedett, öntelt tekintete dermesztő zuhanyként hűsít le, s a gyűlölet lecsendesíti az ingerültséget.
- Rájöttem, hogy elfelejtettem valamit. Visszamegyek az irodába. – Nyugodt hangon magyarázom meg a kirohanást, nem tudom mennyire volt hihető, gyors, türelmetlen léptekkel hagyom faképnél őket.
|
| Levi-sama | 2010. 12. 19. 00:05:08 | #9836 |
Karakter: Ronaldo
Mély, aranybarna szemeiben harag szikrázik. Oh... igazán érdekes.
Elmenekül. Ejnye.
Figyelem ahogy eltűnik az ajtóban, egy szó nélkül. Mosolyra húzódik a szám.
Vissza fogsz jönni. Mind visszajött.
***
Pont időben ér vissza, így a következő táncforma alaplépéseiről nem marad le.
Mosolyogva figyelem, ahogy dacosan, szikrázó szemekkel lép be az ajtón. Tetszik. Előhoztam a szenvedélyes énjét ebből a szürke kisegérből, és mit mondjak... egyre jobban tetszik. Azt hiszem a játszadozást tovább folytatom, mert látni akarom őt igazán elveszni a tüzes hév forró habjai között. Felkeltetted az érdeklődésemet, Jeremy. És ha egyszer felfigyelek valakire, az nem szabadul a karmaim közül, amíg ki nem facsartam teljesen.
- Tehát. Mint már mondtam, az óra második felében tovább fejlesztjük az eddig tanultakat. Ez bonyolultabb, összetettebb lépéseket takar, tehát jól figyeljenek.
Megfordulok, megmutatom a tánclépéseket. Lábaim és testem könnyedén lebben, miközben a falat betöltő tükörből őt figyelem. Minél többször nézek rá, annál szebbnek látom.
Befejezem, és párokba állnak utasításomra. Jeremy felé nyújtom kezemet, számon halvány, gúnyos mosollyal. Táncolni fogsz velem, nincs más választásod.
Dühösen, kelletlenül fogja meg ujjaimat, én pedig magamhoz húzom. Mosolyogva figyelem arcát, de nem és nem néz a szemembe. Ejnye... Csak nem zavarban van? Ó dehogynem...
A mivel a latin tánc érzéki és lágy, ezért minden mozdulatom az, és ő egyre jobban elhúzódik hozzásimuló testemtől. Válláról hátára siklik a kezem, ő annyira koncentrál, hogy már csak arra riad fel, amikor kemény és formás hátsójába markolok. Ó igen... kemény és gömbölyű.
Milyen vörös a képe. Hehe. Tetszik ez a dühösen villogó aranybarna szempár.
- Na végre – búgom a fülébe enyhe akcentussal. - Már kétszer elmondtam, hogy a szemembe nézz. Gondoltam, egy hatásosabb módszert kell kitalálni, ha a szavakból nem értesz.
Nem válaszol, és táncol tovább. Fogalma sincs róla, hogy dühével arányosan egyre jobban és szenvedélyesebben táncol. Nagyon ügyes. Elégedett, öntelt mosollyal perdülök vele, és érzem ahogy minket figyelnek a többiek. Élvezettel simítom végig a hátát, ő pedig egyre jobban dühöng magában. Milyen szenvedélyt hívok éltre benned, drága kis táncosom?
Látom hogy tekintete néha a faliórára siklik, nyilván az óra végét várja. Ne is reménykedj.
Füléhez hajolva megcirógatom orrommal bőrét.
- Mivel miattam hiányoztál az óra első feléről… kötelességemnek érzem, hogy óra után segítsek bepótolni a lemaradást.
- Köszönöm, de… nincs időm.
- Vár otthon a feleséged meg a gyerekek? – harapok finoman a fülcimpájába. Megremeg, majd felháborodva húzódik el, de nem jut messzire, csak pár centit nyer. Folytatjuk a táncot, hirtelen kilépek oldalra és megperdülök vele. A lendülettől kénytelen hozzám simulni.
Hátradöntöm, ágyékom az övéhez feszül. Vigyorogva figyelem ahogy mélyvörös árnyalatot ölt csinos arca.
Felegyenesedünk, kinyitja száját hogy mondjon valamit, de elfordulok tőle és a terem közepére sétálok.
- Mára ennyi volt, köszönöm a kemény munkájukat! A következő órára kérem alaposan gyakorolják a ma tanultakat, mert innen folytatjuk tovább, bonyolultabb tánclépések következnek!
Elköszönök tőlük, és mielőtt az én kis Jeremym olajra lépve elsuhanna mellettem, utána nyúlok, és kezét megragadva rántom vissza magamhoz.
- Hé! Engedjen el, én nem érek rá, már mondtam!
A többiek zavartan visszanéznek ránk, de amikor látják hogy táncolunk, lelépnek. Helyes. Zsebemből előhalászom a kis távirányítómat, és miközben őt hátradöntöm, felhangosítom a zenét.
ZENE
Forr a vérem, imádom a ritmust, a táncot és a tüzes szeretőket.
Alaposan megtáncoltatom, ellenkező szavait meg sem hallom, csak élvezem ahogy formálhatom, gyúrhatom őt. Olyan jól táncolok, hogy a lendületem magával sodorja őt is, és mielőtt bármit is tehetne, már izzadtan, zihálva, kipirulva vonaglik karjaimban. Tehetetlenül hagyja hogy kipörgessem, visszarántsam magamhoz, simuljak és bújjak testéhez. Szívdobbanásaink felveszi a dobok vad ritmusát, légvételeink egymás ajkából kapkodja el a levegőt, kezeim bátran garázdálkodnak testén. Igen... ez az...
Amikor hangos nyögéssel remeg meg karjaimban egy aljas kis mozdulattól, amint combjaival végigsimítom belsőcombját és ágyékát, füléhez hajolok és belenyalok fülkagylójába.
- Érzed a szenvedélyt? Ki sem néztem belőled, hogy ilyen forró a véred...
- Hogy micsoda? – háborodik fel, de nincs ideje semmire, csak röppen ahogy kilendítem, majd visszarántom. Vadul simulok hátához, erekcióm fenekéhez nyomva ragadom meg csípőjét, mélyen erotikus táncmozdulattal körözni kezdünk, ő pedig próbál szabadulni, de nem képes. Kezeim bekúsznak inge alá, végigsimítom lapos hasát, majd mellkasát és belecsípek finoman mellbimbóiba. Megborzong, és ahogy nyakába harapok lágyan, majd egyik kezem lekúszik és becsusszan nadrágjába, elgyengülve dől mellkasomnak. Keményen áll merevedése, le sem tagadhatná milyen hatással volt rá az érzéki csábításom.
Engedem hogy lecsússzon, nem tartom meg őt... ó nem. Amikor letérdel a földre, egyszerűen hátához simulva döntöm előre, és mire feleszmél, már alattam fekszik, a zene vadul pörgeti szívünket, zihálása enyémmel versenyzik, és kezemmel amit vele művelek, vad és kéjes nyögéseket fakaszt belőle. Csendben figyelem az arcát, gyönyörtől kipirult bőrét, csillogó ajkait. Ütemesen dörgölőzöm hozzá, mintha még mindig táncolnék, pedig nem... már nem...
Elbűvölt teljesen, olyan hevesen lüktető, szenvedélyesen forró vére van. Ki gondolta volna?
- Neh... neh... – nyögi ütemesen, miközben a gyönyörtől remeg az egész teste. Nyakát csókolgatom, harapdálom, majd amikor már teljesen elgyengült és az orgazmus határmezsgyéjén vergődik, a hátára fordítom és hozzásimulok.
Elmerül tekintetem a gyönyörű, mandulavágású, mélybarna szemekben. Teljesen elbűvölt ez a férfi...
- Gyönyörű vagy, mio bello...
Megcirógatom száját az enyémmel, ujjaim végigsimítják ismét péniszét, megszorítom a tövénél, és a gyönyörtől megrándulva, orgazmusának tetőfokán kapja tőlem élete első csókját... egy másik férfitól.
Érzem ujjaimon végigcsordulni meleg spermáját, nyelvem szájában lágyan kalandozik, ő pedig nyöszörögve, zihálva enged be engem garázdálkodni. Szenvedélyes, mohó csók...
Amikor a kisebb rezdülések is alábbhagynak, felemelem a fejem és hosszan gyönyörködöm kába arcában, öntelt mosollyal.
Akarom őt.
Felemeli szemhéjait, egészen feketének tűnnek a szemei, akár az enyémek. Micsoda forró, érzéki pillantás! Hosszú másodpercekig tart amíg magához tér, és azonnal forró, vad harag költözik a különleges szempárba.
- Szállj le rólam! – sziszegi. Megszorítom ernyedő péniszét.
- Engedjem el ezt is? – kérdezem gúnyos mosollyal, halkan. Bár kemény erekcióm van, és legszívesebben mást tennék, mégis inkább játszadozom vele.
- Igen! – mordul vicsorogva a haragtól. Kezei mellkasomnak feszülnek, lelök magáról. Hagyom magam, és felállok. Úgy pattan fel, mintha fenéken szúrták volna.
- Mégis hogy merészelted? – kiabálja vörös fejjel. Megtörlöm kezemet egy zsebkendővel, és megvonom a vállam.
- Talán nem élvezted?
- Nem! – toporzékolja vad hévvel, kipirulva. Tetszik a látvány. Sehol az a sótlan kis szürke egérke, aki eddig volt. Vad, szenvedélyes és csábító.
- Nekem nem úgy tűnt – válaszolom az ajtónak támaszkodva, kezeimet tarkómra fűzve, és félig lehunyt szemeim, sűrű hosszú szempilláim alól pillantok rá csábítóan. Nagyot nyelve mér végig, mellkasomtól a kivillanó hasamig, majd combizmaimon megfeszülő nadrágom is szemeinek kereszttüzébe kerül, egészen az erekciómig.
- Te meleg vagy? – kérdezi, majd elvörösödik a nyilvánvalóan ostoba kérdés miatt. Csak halvány mosollyal figyelem.
- Töltsd velem ezt az éjszakát, Jeremy. Nem bánod meg... – mosolygok rá, és megnyalom felső ajkamat. Idáig hallom, akkorát nyel. Hasamon feltűröm pólómat, és kockás izmaimon siklanak ujjaim.
- Nem, én... khm... megyek...
- Csak rajta – mosolygok rá gúnyosan, és félreállok az útból, mielőtt azonban kilépne az ajtón, karomat kinyújtva elzárom az útját. Megtorpan, felém fordítja lángvörös arcát. – Menekülj csak, most az egyszer hagyom neked. Örökké azonban nem húzódhatsz vissza az egérlukba, Jeremy. Ha készen állsz arra, hogy szakíts a szürke életeddel, megismerd a gyönyör mélységeit, és végre élni kezdj...
Hatásszünet. Levegőt sem mer venni, nagyon édes. Elmerülök szép szemeiben.
- ...akkor keress meg. Tudod hol találsz, mio bello.
Válasz nélkül rohan ki, még zakóját sem viszi magával, amit a széken felejtett.
Hallgatom lépteinek koppanását, majd lassan a széksorhoz lépek. Ujjaimmal megsimogatom a szürke zakót, felveszem és arcomat beletemetve szívom magamba finom illatát.
Mosolyogva sóhajtok fel.
Meg foglak kapni.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 12. 19. 00:20:22
|
| Silvery | 2010. 12. 01. 18:11:06 | #9577 |
Karakter: Jeremy Gray
Megjegyzés: (L-samának)
Hétfő…
Az egy napos hétvégém fénysebességgel száguldott el a fárasztó hétköznapok kipihenése közepette, s mire feleszmélek, már hétfő reggel van, s a tükör előtt állva borotválkozom lassú, álmos mozdulatokkal. Egy újabb hét… de legalább, ha minden igaz, most szombaton is itthon lehetek. Elintéztem, hogy legyen, aki helyettesít péntek este… hjajj… péntek. Ahányszor visszagondolok a múlt hét péntekre, kiráz a hideg… furcsa, borzongással keveredett izgatottságot érzek, néha szinte beleszédülök. Valamit csinálnom kell, mert ha így folytatom, nem tudok koncentrálni se a munkára, de főleg nem a tánctanulásra… ami elég problémás. Ha szereznék egy partnert… nem… nincs annyi pénzem, hogy valakinek kifizessem… nem éri meg… kibírom… Lehet, hogy keresnem kéne egy másik tanfolyamot… de már befizettem ezt. Vajon vissza lehet kérni a pénzt? Nem számít. Kibírom. Máskor is volt már, hogy szórakoztak velem, nem most fogom megelégelni. Majd ha befejeződik a tanfolyam, a pofájába mondom, amiket gondolok. Addig udvarias mosoly és visszafogott türelem. Okos vagy Jeremy. Okos és meggondolt. Nyugi.
Öltönyben és nyakkendőben lépek ki az ajtón, illemtudó biccentéssel üdvözlöm a meleg folyosón teázgató öreg néniket. Az egyikük a szomszédom a másik az alattunk lévő emeleten lakik. Pletykafészkek, de szeretem őket… nyugi nénik, ma is egyedül jövök ki itthonról. Nincs velem senki, amin rágódhatnátok napokig. Attól tartok, a legunalmasabb szomszédok közé tartozom. Nem vagyok alkoholista, nincsenek botrányos kapcsolataim… sőt egyáltalán semmilyen kapcsolataim nincsenek… és a rendőrség sem jött még soha hozzám. Ez van.
A munkahelyre érve, még mindig fáradtan kezdek neki a tömérdek teendőmnek, néha-néha rövidke csevejbe bonyolódom egy-egy kollégával, de szokásomhoz híven visszakényszerítem magam a munkába. Nincs időm a henyélésre. Haza akarok menni aludni.
Ebédszünetben végre lazíthatok egy kicsit, pár kollégával a közeli étterembe megyünk, s az egyik kolléganőmnek mesélek fintorogva a pénteken történtekről… persze néhány kínosabb részt kihagyva. Szemei édesen csillannak fel, mikor meghallja az oktatóm nevét, s én értetlenül pislogva hallgatom, ahogy sorolni kezdi a versenyeket, amiket megnyert… hah? Minden nap megtud valami újat az ember… fogalmam sem volt róla, hogy Abby latin tánc rajongó.
Az ötletek hirtelen, váratlanul rohamozzák meg elmémet, miközben hallgatom lelkendezését, s mielőtt észrevenném, már azon kapom magam, hogy felajánlom neki, hogy kifizetem a tanfolyam felét, ha eljön a páromként. Szemei tágra nyílnak, s boldog bólogatásba kezd… természetesen egy ilyen ajánlatot nem könnyű visszautasítani. Hm… azt hiszem, óriási mázlim van. Ezzel talán megoldódik minden problémám… talán. Amúgy sem hatásos, ha olyannak tanulok táncolni, aki a határozott vezetésével minden hibámat meggátolja… azok után hatalmas pofára esés lenne olyasvalakivel párba kerülni, aki elvárja, hogy én vezessek. Igen. Azt hiszem, így lesz jó… ráadásul örömmel tölt el, ahogy a boldog mosolyára nézek. Két legyet ütök egy csapásra… Abby kedves, aranyos lány… évek óta dolgozunk együtt, és még soha nem csalódtam benne. Talán… vele talán még többet is el tudnék képzelni. Ezt hívnák szerelemnek? Nem hiszem. Nem tudom. Talán… talán a tánctanfolyam után még közelebb kerülünk egymáshoz. Lehet, hogy el kéne hívnom randizni? Már 26 éves vagyok… még párat pislogok, és 40 évesen fogok egyedül feküdni az üres nappaliban. Nem hagyhatom, hogy elrohanjanak mellettem az évek, akár a végtelen hosszú folyók sűrű habjai… nem várhatom, hogy a sült galamb a számba repüljön. Lassan gondolnom kell olyanra, mint család… kötöttség… jövő… hjajj… problémás dolog az öregedés… remek, itt vagyok 26 évesen és olyan dolgok miatta aggódom, mint egy vénember. Kéne egy kis kikapcsolódás, hogy újra fiatalnak érezhessem magam. Lehet, hogy szabadságot kéne kivennem? Lehet…
Péntek este fél órával korábban érkezünk, most semmit nem akarok a véletlenre bízni. Ez az óra tökéletes lesz. Pontos érkezés, hoztam rövid ujjú inget váltóruhának, levettem a nyakkendőt, és van párom. Lelkileg és testileg is tökéletesen felkészültem, hogy kibírjak 2 órányi, végtelen hosszúnak tűnő kínszenvedést. Abby azóta minden nap felhozta táncóra témát, lelkesen várja a találkozást az imádott sztárjával, s én többnyire egy visszafogott mosollyal hagyom rá a lelkendezést és a nem titkolt csodálatot… nők… képesek vakon imádni valakit, pedig nem is tudják, hogy milyen a személyisége… talán jobb is, hogy nem tudja. Csalódna. Kétség nem fér hozzá, hogy csalódna. Minden nő azt hiszi, hogy a latin, forróvérű macsók a szenvedélyükkel és a lángoló szerelmükkel valóra tudják váltani az álmukat és boldoggá tudják tenni őket, mint a filmekben. Marhaság. Az ilyenek senkit nem tudnak és senkit nem is akarnak boldoggá tenni magukon kívül… hm… lehet, hogy túl rossz véleménnyel vagyok róla… alig ismerem. Nem mintha annyira szörnyű dolgokat csináld volt múlt héten. Egyszerű gúnyolódás… talán ma jobb lesz.
Türelmesen várakozunk az üres táncteremben, lassan szállingózni kezd a többi résztvevő is, és én büszkén húzom ki magamat újdonsült partnerem mellett. Már én sem vagyok egyedül. Mi több… nekem van a legszebb párom a teremben. Ezt nektek… nem meglepő, hogy különösen csinos ma, egész héten azon nyavalygott, hogy mit vegyen fel… biztos nagyon izgatott, látom is rajta.
Elérkezik az óra kezdésének ideje, pontban 8kor halk dörrenéssel csapódik ki az ajtó, s Ronaldo magához hű elegáns billegéssel sétál be a terembe. Jelenléte pont ugyanazt a reakciót váltja ki a résztvevőkből, mint az első alkalomkor, mindenki elnémult feszültséggel figyeli, ahogy a megszokott helyére sétálva teszi le a napszemüvegét. Mély, bársonyos hangja hátborzongató nyájassággal mászik füleimbe, szemei mintha széttörhetetlen bilinccsel ejtenék fogva tekintetemet.
- Üdvözlök mindenkit. Az óra első felében a múlt órán tanultakat gyakoroljuk, aztán továbbfejlesztjük. A következő órán új stílust tanulunk, ezért azt javaslom, otthon szorgalmasan gyakorolják ezt a táncot! – Hosszút pislogva töröm meg az egyre kínosabbá és kényelmetlenebbé váló intim szemkontaktust, s lehunyt szemmel hallgatom mondandója végét. Csak képzelődöm, vagy tényleg olyan szemekkel nézett rám, mintha egyszerre akarna megfojtani és felfalni? Összezavar. Nem értem. Jó emberismerőnek tartottam magamat, de rajta egyszerűen nem lehet kiigazodni. Hol tartózkodóan udvarias, hol vadul közvetlen, és mindig, de mindig eléri, hogy megszédüljek, ha rám néz. Vajon mindenki ezt érzi? Igen… gondolom igen… rosszul vagyok.
Mikor megszólal a zene, halovány mosollyal vezetem az egyik piros köröcskébe a páromat, és megkönnyebbülve húzom magamhoz a törékeny, női testet. Mindjárt más… más… hogy jobb vagy rosszabb… azt nem tudom. Bahh… mikre gondolok?! Kezdek bekattanni. Természetesen jobb!
Határozottan ragadom meg kezeit, s a többiek már elkezdték a táncot, én még az alaplépéseket magyarázom neki, hisz nem volt itt múltkor. Egész jól csinálja… legalábbis szerintem, és nemsokára bizonytalan, bénázó mozdulatokkal, de táncolni kezdünk.
Alig lépünk párat, Ronaldo hirtelen jön oda hozzánk, s úgy kapja ki Abby-t a kezeim közül, hogy szinte felfogni sincs időm. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy magához húzva táncol vele, s hirtelen sűrű, vörös köd ereszkedik elmémre. Mi a franc?! Ha nincs párom, hülyének néz, és kigúnyol, ha pedig hozok egyet, magához csábítja… mi a fenét akar elérni ezzel? Mindegy… csak nyugalom. Valószínűleg azért kérte fel táncolni, hogy segítsen neki behozni a lemaradását. Igen. Csak ez lehet az oka. És Abby boldognak tűnik. Oké.
Hirtelen tépi ki magát Abby a karjai közül, szemei szinte könnybe lábadnak, ahogy egy hatalmas pofont kever le Ronaldonak, és felfogni sincs időm a történteket, a párom az ajtón kiszáguldva tűnik el a szemünk elől. Mindenki megdermed a teremben, megrökönyödve meredek Ronaldo gúnyos, nemtörődöm mosolyára, s alig akarok hinni szemeimnek. Ez meg mi volt? Miért ütötte meg? Vajon… Mit mondott neki az a szemét?!
- Folytassák, kérem – Nyugodt hangja ellentmondást nem tűrően osztja ki a következő utasítást, s mindenki merev feszültséggel folytatja a táncot rajtam kívül. Ronaldo elém sétál, széles, élveteg vigyorral nyújtja a kezét, s én dühtől szikrázó szemekkel mélyedek a sötét, kegyetlen, vad tekintetbe. Most már tényleg gőzöm sincs, hogy mi a célja, de most valahogy nincs gusztusom megfogni a hívogató kezet. Nem… nem megy…
Ajkaim már ellenkezésre nyílnak, de belém reked a szó, s végül néma, lemondó fejrázás kíséretében kerülöm ki nagy ívben, és gyors, futó léptekkel viharzok ki a teremből, hogy utolérjem Abbyt. Mit művelek? Csak úgy otthagyni a tanfolyamot, ami egy vagyonba került? Megőrültem. Most valahogy nem lettem volna képes táncolni vele… de szívem mélyén magam sem tudom, hogy az zavart, ahogy Abbyvel bánt, vagy az, ahogy rám nézett. A szemei… mintha… nem… az nem lehet. Megint csak képzelődöm… csupán a fantáziám őrült szüleményeit képezik ezek a gondolatok.
Nem várom meg a liftet, a lépcsőn rohanva indulok el, s a hatalmas épület kapujában utol is érem Abbyt, aki épp zokogva hív egy taxit.
Miután elmeséli, hogy mit mondott, tágra nyílt szemekkel ölelem át, de fejemben hosszú-hosszú percekig visszhangzanak Ronaldo szavai… „útban vagy” … nem értem… miért lenne útban? Az volt a baj, hogy nincs partnerem. Szereztem. Nem értem. Idegesít.
- Jeremy… te menj csak vissza, én majd visszakérem a pénzt a tanfolyamért.
- Nem megyek vissza, ahhoz a vadállathoz. – Meghatódott pillantásokkal néz fel rám, majd mikor megjön a taxija, ragaszkodom hozzá, hogy hazakísérjem. Csapódik mögöttünk a kocsi ajtaja, s én gondterhelt, aggódó tekintettel nézek vissza még egyszer utoljára a fölénk magasodó épületre. Vissza kell jönnöm. Nem tehetem meg, hogy most abba hagyom. Hjajj… mindegy. Hazakísérem Abbyt, és utána visszamegyek. Azok után, amiket tett, egy szava sem lehet… ugye? Ugye nem lehet egy szava sem? Remélem. Nem tudom. Félek. Félek tőle… nem… ez nem is félelem. Inkább… tartózkodás? Lehet.
Miután elbúcsúzunk, ugyanazzal a taxival visszavitetem magamat, s halk sóhajjal pillantok az órámra, mikor a hatalmas irodaház folyosóján lépkedek. 9 óra. Ez azt jelenti, hogy kb pont most fejezik be az eddigiek gyakorlását, és kezdik el a továbbfejlesztést. Tökéletes. Legalább arról nem maradok le.
Halkan nyitom az ajtót, mégis minden tekintet rám szegeződik a teremben, lassú léptekkel sétálok vissza a többiek mellé, s látom, hogy minden egyes léptemmel egyre szélesebbé és szélesebbé válik Ronaldo arcán az önelégült, kaján vigyor. Utálom. Irritál. Felrobbanok. Nyugi.
Szó nélkül követ tekintetével, de a vizslató szempár jobban kihoz a sodromból, mint akármilyen szó tehetné… direkt csinálja? Mi baja van velem? Nem tudom, mit akar.
- Tehát. Mint már mondtam, az óra második felében tovább fejlesztjük az eddig tanultakat. Ez bonyolultabb, összetettebb lépéseket takar, tehát jól figyeljenek. – Hátat fordít nekünk, s mint az első órán, türelmes nyugalommal, lassan mutatja be a lépéseket. Bukdácsolva követjük, s közben ütemesen diktálja a lépéseket, de nem figyelek szavaira. A lépésekre is csak épp annyira koncentrálok, hogy ne essek orra, agyam teljesen máshol jár. Utálom, ahogy itt billeg a szexi bőrnacijában, és azt hiszi, hogy csak mert van pénze, és mert jól néz ki, övé a világ.
Miután eleget gyakoroltuk az újabb mozdulatokat, újra mosoly húzódik vékony ajkaira, s elém lépve nyújtja felém kezét, pont mint egy órával ezelőtt. Szemforgatva ragadom meg a felém nyújtott ujjakat, majd felvesszük a múltheti pózt, egyik kezem derekára siklik, másikkal a férfi szerepét magamra öltve tartom kezét.
Tekintetemet lesütve koncentrálok a lépésekre, szokásához híven magához szorít, testünk egymásnak simul, s a kemény bőrszerkó kínzóan feszül testemnek. Bahh… nem kényelmetlen neki ilyenben táncolni? Vagy… hogy is van a mondás… A szépségért meg kell szenvedni?
Forrón húz magához egy lazább mozdulatnál, ujjai egy pillanatra fenekembe markolnak, s szemeim elkerekednek, ahogy arcom kipirul a meglepett dühtől. MIVAN?! Tekintetemet rögtön arcára siklatom, a gúnyos vigyor mosolyog vissza rám, s halk, mély, borzongató hangon dünnyög fülembe.
- Na végre. Már kétszer elmondtam, hogy a szemembe nézz. Gondoltam, egy hatásosabb módszert kell kitalálni, ha a szavakból nem értesz. – Minden izmom ívbe feszül az ingerültségtől, nem tudom és nem is akarom felfogni és elhinni szavait, de határozott mozdulatokkal kényszerít, hogy folytassam a forró, izgató táncot. Szívverésem felgyorsul a haragtól, szikrázó, dühös szemekkel követem az utasítást, s egy percre sem fordítom el a gyilkolni készülő szempárt, de minden lépésem, minden dühös fújtatásom csak egyre szélesebbé és szélesebbé varázsolja az arcán húzódó vigyort. Az égiek biztos meghallották a gondolataimat, mikor előítéleteim voltak a latin vérűekkel szemben, és most így büntetnek. Igen. Csak ez lehet a magyarázat. Rosszul vagyok. Szédülök a testemet elárasztó forróságtól. Hányingerem van. Mikor lesz már vége? Még 20 perc.
Minden perc végtelen hosszú, fülledt órának tűnik, a levegő szinte perzseli bőrömet, pedig most rövid ujjú ingben vagyok. Már nem is koncentrálok a lépésekre, csak belemerülve követem az irányítását, tudom, hogy úgysem hagy hibázni.
Már csak 5 perc van hátra, magához húz, hátra dönti testem, majd lassan hajol fülemhez, hogy gúnytól fröcsögő hangon suttogjon bele.
- Mivel miattam hiányoztál az óra első feléről… kötelességemnek érzem, hogy óra után segítsek bepótolni a lemaradást. – Szemeim tágra nyílnak, szinte kétségbeesésben fulladozva rázom meg a fejemet… nem… nem maradok vele kettesben! Kizárt. Tartok tőle. Tartok a közelségétől. Akárhogy is nézem, ez már nem lehet egyszerű képzelődés. Egyszerűen nem lehet. A megjegyzései, a cselekedetei, amit Abbynek mondott… lehet, hogy meleg? Vagy csak szórakozik? Gőzöm sincs, de nem is akarom kideríteni.
- Köszönöm, de… nincs időm.
|
|
