Karakter: Pauszaniasz
Megjegyzés: vendéglátómnak
Hésztiosz arcára hatalmas elégedett vigyor kúszott fel alattomosan. Széles mozdulattal bólintott majd visszafordult legénységéhez és parancsokkal látta el őket. Én eközben a gyalogosokat felrendeltem a fedélzetre és az evezősöket is hadba szólítottam. Azok lelkesen vették magukra páncéljaikat majd izgatottan visszaültek az evezők mögé.
Alig telt el fél óra. A perzsa hajók máris harctávolságon belülre értek. Katonáim izgatottan kiabáltak, kardjaikat élesítették. Komótosan besétáltam kabinomba és elkezdtem felvértezni magamat. Először lábvértemet csatoltam föl, majd vállvértemet vettem föl. Kezemre is rongyot tekertem és egy aranyozott alkarvédőt. Ezek után pedig a többi kisebb kiegészítő következett. A spártai katonák nem hordtak mellvértet. Az a görögök szokása volt. Hatalmas kerek pajzsunk védett minket. Nyaktól… combig. Így ezeket a területeket szabadon hagytuk, hogy kellő mozgásterünk legyen. Felcsatolom kardomat és a „kincses ládámhoz” sétálok. Lágy mozdulatokkal nyitom föl fedelét és végigsimítok a hideg fémen. Oroszlán karmaim békésen pihentek helyükön. Most mégis… mintha vibráltak volna. Mintha érezték volna a közelgő vér kesernyés illatát. Rövid mosoly suhant át arcomon mikor kezembe vettem őket. Mintha elveszített végtagjaim tértek volna vissza. Mámoros nyugalommal indultam a tat felé. Amikor…
- -Perzsák!
Hallatszott a kiáltás. A következő pillanatban a lépcső bal oldalának estem. Valami kegyetlenül nekiment a hajónknak. Megráztam fejem és kettesével véve a lépcsőfokokat rohantam a fedélzetre. Odafönt teljes volt a káosz. A felrendelt nehézgyalogság elszántan meredt a hajó jobb oldala felé. Az íjászaim amint észrevettek mögém rohantak és védekező pozícióba tömörültek. Védték a kapitányuk… bármi áron. A hajófedélzet többi utasa viszont rémülten rohant a fenék felé. Ekkor fordultam oldalra, hogy szembesüljek a történtekkel.
A perzsák egyik hajója, átértékelve esélyeit… a legkézenfekvőbb megoldást választotta, ami csak akadt a számukra. Letarolták a mozgásban lévő Apollon jobb oldalát. Így elég közel kerültek, hogy átjöhessenek közelharcra és a hajónkon is olyan sérüléseket ejtettek, amikkel kizárt dolognak tartom, hogy elérjük a Spárta melletti kikötőt. Most pedig Olyan látvány tárult szemem elé, amitől minden rendes spártai és görög egyaránt retteg. A perzsa hajó felénk eső oldalán felsorakozott vagy két tucat könnyű íjász és csak a parancsra vártak, hogy nyílzáport zúdítsanak a nyakunkba. Ám rajtuk kívül más katonai legénységet nem látok. Ezek szerint a hajó csak íjászokat szállított. A többin van a gyalogság és a rakomány. De ezt sem ártana majd átfésülni. Ekkor meglátom a perzsa kapitányt. Kard vagdosta arcáról feszültség tükröződik. Én egy könnyed mosolyt ejtek meg felé majd emelt hangon kiadom az utasítást.
- -Spártaiak! Pajzsokat föl!
Körül-belül 20 hatalmas komor sötét pajzs lendül a levegőbe. 20 ember guggol le egyszerre védelembe helyezve egész testét a nyilak elől. Az utolsó pajzs is időben takarja el tulajdonosát. Suhogó hangok tucatjait hallom védfalam mögül, majd egy kis csend végezetül pedig tompa kopogás a pajzsokon. Nevetés csendül. Az egyik katona nevet torkaszakadtából. Milyen szánalmasak a perzsák… ezzel ugyan nem ártanak. Mikor minden újból elcsendesült újabb parancsot kiáltok.
- -Spártai katonák! Kúszás indul!
20 test engedelmeskedik. Lassan görnyedve közelítünk a palánk felé. Minél közelebb az íjászokhoz. Egyetlen intésemre a hadművelet megszakad. Ismét suhogó hangok és a kopogás. Újabb jel és az előre nyomulás.
- -Spárta harcosai! Szúr!
Adtam ki az utasítást. Mindenki előkapta kardját és a pajzsok rejtekéből kitöréssel párosítva kitörtek. Magam is így cselekedtem. (Oroszlán karmom használatlanul lógott kezemen. ) Ez itt a kardok órája… Kitörésem eredményes volt a megközelített el nem mozdult perzsákat váratlanul érte a támadás. A legtöbbjük elesett. A maradék elhajította íját és most kardjaikkal rontottak a jól képzett spártai alakulatra. Kardom visszacsúsztattam helyére és megpörgetve a karmokat menet közben kegyetlenül belevágtam egy rohamozó perzsába. Hasán be és a következő hármas karom a torkát metszette el. Higgadt, nyugodt tempóban kaszaboltam a rohamozókat. Időközben az evezők mellől is előjöttek mind az én, mind a perzsák emberei. Így máris zsúfoltabb lett a két hajó jelentette küzdőtér.
Hosszú órákon át tartó elkeseredett küzdelem után végre sikerült mind a négy hajó legénységét megsemmisíteni. Sajnos az utolsó hajó még idejében meglépett és a két sérült hajónkkal nem tudtuk követni.
Zihálva, véresen izzadtan állok az Apollo orrában és kémlelem a közeledő partot. Egy fiút látok a part mentén szaladni. Messzebb pedig egy falu töri meg az amúgy érintetlen táj szépségét. A gyermek eltűnik a szemem elől. Miközben és a fiút figyelem a hajó nagy nehézségek árán partot ér. Embereim mély meghajlások közepette nyújtják segítő karjukat.
-*- Te mocsok kis senki…- kiállt a perzsa kapitány és hatalmas kardjával felém suhint. Fürge reflexemmel elhajolok és alulról indított vágással igyekszem megsebezni. Folyik a harc körülöttem. A másik perzsa hajó akik Hésztioszt támadták meg most lángba borul. – Azt hiszem, a társaitok bajban vannak!- nevetek a perzsa sebhelyes arcába és lábammal mellbe rúgom. Amaz megtántorodik, de túl nagydarab ahhoz, hogy el is essen. Megrázza kopasz fejét és újra nekem támad. Figyelmetlenségem majdnem a korai vesztemet okozta. Hésztiosz hajóját figyelem él-e még drága bajtársam, miközben a perzsa kardjával a nyakamra pályázik. Épp időben fordultam visszafelé, hogy nyakam megóvjam. Ám böjtölni kényszerültem. Kitérített kardja olyan erővel ért, hogy nem tudtam lefékezni… belecsapódott combomba. Pajzsom rég elhajítottam. … nehéz volt. Felordítottam mire elvigyorodott látva kínomat. Azonban hamari volt az öröme. Oroszlánkarmom halálpontosan találta el fedetlenül hagyott nyaki ütőerét.*
Ahogy lefelé lépkedek, érzem, hogy a lábam sajog. Összeszorítom fogaim és méltóság teljesen felszegett fejjel érkezem partra. Ekkor egy lányt pillantok meg. Egy csodaszép hollófekete lóról száll le éppen. Haja is oly sötét akár a lova. Arca viszont hófehér. Alkata törékeny, öltözete pórias. Egy helóta lánnyal állok szemben. Rögtön felé igyekszem… már amennyire lábam sérülése engedi. Hátra pillantva észreveszem, hogy Hésztiosz is kikötött már.
- -Hol van ide a legközelebbi falu?- kérdem, hangom fensőbbséget sugároz.
- Innen félórányi járásra van egy helóta falu. – válaszul hanyagul. Flegmasága elárulja, mennyire megveti a katonákat. Hát, ha Ő így… akkor én meg úgy. Arcomra most a közöny maszkja telepszik.
- - Rendben, ott megszállunk egy pár napra. – jelentem ki. Ellenvetésnek helye nincs. Bár ha akarna, sem merne ellenkezni.
- - Igen Uram. – válaszol lehajtott fejjel.
Az embereimmel elővezettetem Ekbatat és miután Hésztiosznak elmagyaráztam a tervünket mindketten lóra ülünk és embereinkkel követjük a lányt. Mikor a faluba érünk, látom a szegénységet melyben ezek az emberek élnek. Ám sajnálatot nem érzek. Helóták… ne számítsanak jobbra. Szívemet megkeményítem. Hésztiosz undorodva kémleli a házakat.
- -Itt kell megszállnunk? – kérdi. Hangjából láthatóan csöpög a keserű mézhez hasonló megvetéssel párosult undor.
- -Csak míg a katonák erőre kapnak. És én is lábra tudok állni. – kezemet a vállára teszem, lágyan nézek zölden csillogó szemeibe. – A kedvemért bírd ki. – suttogom neki.
Horkant egyet, de azért elmosolyodik. Spártában nem ritka a férfiak közti szerelem. Olykor hosszú évekre kényszerülünk egymás mellett élni, nők nélkül. Hésztioszt már kölyök korom óta ismerem. Ő az egyetlen ember, akiben maradéktalanul megbízom. És bensőséges kapcsolatunk sem titok a katonák között. Külső szemlélődő gyakran rokonoknak vélhet minket.
A lány kijelenti, hogy a katonáinkat „szívesen” fogadják a falu lakosai. Kiadom az utasítást, hogy további parancsig maradjanak a lakosok házaiban. Mikor szétoszlottak a fekete hajú tünemény felénk fordul és közli, hogy mi nála fogunk megszállni. Ezután a falu legszebb és legtakarosabb házába vezet minket. Hésztiosz szemeibe beférkőzik a remény édes csillogása.
Homlokom verejtéktől gyöngyözik. Sebeim erősen vérzenek és kezdek homályosan látni. A nyakamon esett vágást szürke kendő fedi. Erről még Hésztiosz sem tud.
A lány bevezet a házába és megmutatja a szobáinkat majd bort és kenyeret hoz Oliva bogyóval és kecske sajttal. Ezután feltűnés nélkül távozik. Hésztiosszal magunkra maradunk. Rögtön neki esünk az ételnek. Reggel óta nem ettünk. Lassan lemegy a nap. Mikor befejeztük a szobából nyíló erkélyhez bicegek. Csendben figyelem a lemenő nap vörösen izzó búcsúsugarait. Hésztiosz az ágyon el fekve szemezget egy fürt szőlőből melyet a lány később hozott be nekünk.
- -Meddig szándékszol itt időzni? – kérdi kis éllel a hangjában Hésztiosz. Lassan élvezve a lemenő nap cirógatását fordulok felé.
- -Mondtam… amíg meg nem erősödik a sereg. Hosszú az út innen gyalog Spártába. – csendes hangom elbizonytalanítja.
- -Mégis mi az az időintervallum… konkrét tervbeli adatokat kérek…
- -Nem tudom… talán csak pár nap. De ha fennforgások adódnak… nos, hetekben is mérhetem.
Leejti kezéből a csemegét és felpattan kényelmes ültéből.
- -Hetek?- meg vagy te húzatva? Azt hiszed azok a perzsák merő véletlenségből jártak pont erre? Átkutattattam a hajóikat. És tudod mit találtak az emberek?- kérdi szikrázó tekintettel.
Megrázom fejemet. Barna tincseimet a lebukó nap narancsszínűre festi. Közelebb lép és maga után húz az ágyra.
- - Fegyvereket és élelmiszereket… - mondja szinte suttogva.
- -Muníció…
Dörmögöm magam elé a borzalmas felismerést. Hésztiosz mogorván bólint.
- -Többen is vannak… valahol a közelben…
Ajkamba harapok… gyorsan fel kell épülnöm. Végszóra érkezik meg a lány. Szomszédolni volt és az írnok Pamkosz kikotyogta neki, hogy megsérültem és jobban vagyok-e… Mivel elég jó gyógyító hírében áll volt olyan engedelmes és segíteni jött. Még csak a gondolata sem fogalmazódott meg bennem, hogy szeretetből vagy aggódásból tenné. Furcsálló, fürkésző pillantást vet kettősünkre, ahogy szorosan egymás mellett suttogunk majd egy határozott… kéréssel… kitereli Hésztioszt. Amaz a szemem apró rebbenésére vállon vereget és elhagyja a termet.
- -Kérem, vetkőzzön le. – hangzik a nyugodt utasítás.
- - Mindent? – kérdezek vissza. Nem tudom hangomból elrejteni a fájdalmat. Erősen hasgatnak a sebeim.
- -Nem, csak ahol megsérült.
- -Szóval mindent…- savanyú mosoly jelenik, meg az arcomon mikor nekilátok lecsatolni sarumat. Pár percet vesz csupán igénybe a vetkőzés és anyaszült meztelenül állok gyógyítóm előtt.
Határozott mozdulattal megmutatom combsérülésem. Mielőtt nekilátna, pár pillanatig elképedve szemléli. Nos, a spártai férfiak szívósak. Miután szakszerűen ellátja, a sebet áttér a kisebb karcolásokra is. Megfontolt rutinos mozdulataiból könnyen kikövetkeztetem, hogy nem én vagyok az első sebesült, akit élete során ellátott.
- -Van még? – kérdi vizslató szemekkel.
Sóhajtok és letekerem az eddig magamon tartott sálat. Nyaki sérülésem nem mély, de azt is ellátja. Megdöbbenésemre egyszeriben a hasamon foglal hadiállást és hűsítő gyógynövényekkel keni be a sebet. Nem ellenkezem. Amúgy is. Közelebbről megnézve fehér selymes bőrét és érzékien a vállára omló éjfekete haját… egész szemrevaló lányka. Gondolataimba a harcias Hésztiosz képe tolakodik be. Hisz Őt szereted… De… Semmi de…
Küszködve erőltetem elmém, hogy érvet gyártson a lány szépsége mellett. Meg is van… Utód kell! Spárta kapitányának kell egy törvényes utód. Aztán egy másik gondolat telepszik az előbbire. De hisz helóta… szolga… apád is ilyenekkel szolgáltatja fel a vacsoráját talán épp ebben a pillanatban is… Szemem sarkából a tevékenykedő lányra sandítok.
- -Mi a neved? – töröm meg a kínossá váló csöndet.
- -Aeikathariné és a tied?
- -Pauszaniasz. – nem a szavak emberei vagyunk, ahogy elnézem… de milyen hosszú neve van… sebaj. Azt hiszem, megbízhatom benne. Még ha mindent azért csinál, csupán mert nem mer ellenszegülni.
- -Athariné, megkérhetlek valamire? – kérdem mély szemeibe nézve.
- -Természetesen Uram. – hangja hideg… sebaj, majd megkedvel… vagy nem…
- -Van egy lovam, Ekbata…- kis hatásszünet, hogy semmi veszélyesre vagy kellemetlenre nem akarom kényszeríteni. – Megtennéd, hogy biztonságba viszed?
-Sajnos mikor megérkeztünk nem volt módom gondoskodni szegényről. Egész délután rágott a félelem nehogy baja essék egy vadidegen helyen.
- -De miért Uram?
Ezen kissé megdöbbenek, de aztán legyűröm kékvéremet és ahelyett, hogy engedelmességre fenyíteném, válaszolok neki.
- - A spártaiak nem nagyon tudják kezelni a lovakat, görögökre meg nem bízom, és láttam, hogy neked is van, lovad tehát téged bízlak meg ezzel a feladattal.
Alighogy befejezem, a mondatot kénytelen vagyok felszisszenni. Olyan erősen meghúzta a kötést…
- - Rendben.
Zárja le a beszélgetést és kimegy az ajtón. Csendben fekszem, míg el nem jön a vacsora ideje. A nyári konyhában terít meg a csillagok alatt. Ám a kötések miatt (meg az „orvosi” utasítás miatt) nem kelhetek föl. Hésztiosz persze rögtön közli, hogy velem akar étkezni, de csendben, leintem és kiküldöm a többiekhez. Magamban fogyasztom el az ételt. Mikor a többiek is végeztek Hésztiosz lép be a szobába. Gyorsan áthidalja az ajtó és az ágy közötti távolságot és leül ágyam szélére. Megfogja kezemet és lágy csókot hint homlokomra.
- -Súlyosak? – kérdi aggódó tekintettel.
- - Neeem! – nevetem el magamat. Megszorítom kezét. – Ne aggódj miattam. Spártaiak vagyunk nem? Pár nap és felgyógyulok!
- -Remélem is! – mondja, majd feláll mellőlem és az erkélyhez sétál, résnyire kinyitja. – Itt maradjak estére? – fordul felém hirtelen.
- - Nem, ne fáradj… pihend ki magad. Te is elfáradtál. – mosolygok rá.
Lehajtja fejét majd aprót biccent és az ajtó felé veszi lépteit. A küszöbön aztán beleütközik Atharinéba.
- -Nem tudsz vigyázni, helóta… - morogja, majd kikerülve elhagyja a szobát.
A lány undorodva néz a spártai után. Gyors léptekkel közelíti meg ágyamat és letekeri nyakamról a kötést.
- -Bocsáss, meg neki kérlek… - nézek rá. – Kissé hirtelen haragú és nincs ínyére, hogy itt kell időznünk.
Csöndben folytatja a munkát. Minden mozdulatából ordít a megvetés.
- -A lovát elláttam. Az istállóban pihen, biztonságban van. – érzelmek teljes hiányát produkálja. – És a katonák gyors felépülést kívánnak kapitányuknak. – teszi hozzá. – mintha marnák a torkát a szavak.
- -Köszönöm Athariné. – mosolyodom el.
- - Aeikathariné, ha kérhetem. – húzza el száját.
A düh még az alázatot is elfeledtette vele. Ha Hésztioszt oktatta volna ki… nos… nem jósolnék neki egy percnél hosszabb életet. Mégis, valahogy tetszik ez a megrögzött ellenállása.
- - Sajnálom…- mondom. Hangom lágy és szinte simogató.
Rám emeli igazgyöngy szemeit, bennük őszinte megdöbbenés csillog. Mindenre számított csak a kedvességre nem.
- -Nem akarlak bántani… - suttogom és megfogom a combomnál tevékenykedő fehér törékeny kezeit.
Érintésemre megdermed a mozdulatban, egy pillanatig mintha visszakozna, majd beletörődéssel engedi, hogy tenyerét magam felé fordítsam.
- -Hosszú életvonalad van…- mondom, neki miközben lassan bátortalanul mellém ül. – Ám a kezedből kiolvasom, hogy hánytatott múltad van. Olyan dolgok értek melyeknek nem lett volna szabad megtörténnie… a kezed puha ám az ujjbegyeid kissé érdesek. Ezek szerint keményen dolgozol… ezért sikerült ilyen szép házat építened… - hangomból nyugalom árad.
Megdöbbenésemre egy könnycsepp jelenik meg szeme sarkában. Felemelem kezemet, hogy letöröljem, de megelőz.
- -Kicsi voltam mikor a falunkat megtámadták… - kezdi el mesélni múltját. Feláll az ágy széléről és az erkélyajtóhoz sétál. Kezét összefonja mellei előtt, ezzel is védelmet keresve. És mesélni kezd.
Sem Ő sem én nem tudom, mért mondja el mindezt. Mégis érdeklődve figyelem. Lassan megnyugszik. Nagyon rég nyomhatja lelkét a sok szörnyűség. Feljebb ülök az ágyon és némán figyelek.
|
