Nehezére esik ezeket kimondani, tudom nagyon jól, és látom is az arcán, ahogy felpillantok rá.

- Nezumi... – suttogom elérzékenyülten, és még közelebb bújok hozzá. Erre mintha lemerevedne kissé, majd szelíden eltol magától.

- Ha kitetted azt a semmit, akkor az enyém leszel – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen, makacsul ragaszkodva Gen semmibevételéhez.

- Jó, de... – kezdem, de aztán bennem reked a folytatás, mikor leesik, mire gondolt pontosan. Pír futja el az arcom rögtön, és kissé összébb húzom magam.

- Anyádhoz visszük egy éjszakára Chit és mindent bepótolunk. – Már szinte dorombolja, ahogy közelebb simul hozzám. Feldübörög a szívverésem, ahogy az ölébe emel, és benyúlva a nadrágom alá, fenekembe markol.

- Nezumi... - nyögök fel fojtottan. - Chi..

- Most csak te érdekelsz - jelenti ki. - Egyébként is alszik - csókol bele a nyakamba.

Mocorogva igyekszem a tétova, kelletlen szabadulást véghez vinni, mikor véletlenül ágyékához érek, õ pedig felsóhajtva ejti a fejét a vállamra. Leblokkolok kissé, majd erõt veszek magamon. Felnõtt vagyok, és csináltam már ilyet…
Feloldódva csókolom meg, és állok neki kibontani a nadrágját. Õ pedig visszacsókol, ujjaival testemen barangol, de hagyja, hogy én irányítsak.

 - Shion, veszélyes dologra készülsz – suttogja, mikor elérem az alsóját.

 - Akkor csináld te is és legyünk együtt veszélyben – lehelem, enyhe követelõzéssel, õ pedig eleget tesz a kérésemnek.
Egész gyors tempót diktálok, hisz régen vágyok már rá. Õ pedig követi mozdulataim sebességét, és ahogy egyre hangosabb nyöszörgéssel remegni kezdek, az ajkaimra hajol. Hagyja, hogy amint közelítek az orgazmus felé, egyre nagyobb hanggal a szájába nyögdössek, majd oda sikoltsam gyönyörömet, mikor átlépem azt ab bizonyos kaput.

Pihegve dõlök neki, és kábán figyelem, ahogy élvezetemet letisztogatja a kezérõl. Zavarba jövök kissé, de nem szólom meg érte, én is tettem már meg neki.

- Szeretlek, Nezumi – suttogom kimerülten, pedig ez még semmi se volt szinte.

- Én is szeretlek, Shion – feleli mosolyogva, még szebbé téve az idilli pillanatot.

* * *

Elõzetes egyeztetés alapján: a harmadik nap reggelén kísér minket vissza. Anyának üzentünk, hogy ne aggódjon, és én rajta keresztül Gennek is…

Chi elfogadta Nezumit, sõt, kifejezetten ragaszkodik már hozzá. Mikor pedig aszik, Nezumi figyelme egészen rám összpontosul. Nem megyünk messzebb, mint legutóbb, de mindennél jobban élvezem a lágy törõdést és kedvességét is.

A harmadik nap reggele viszont csak eljött. Összepakolva állunk, indulásra készen, de Nezumi pillantásából látom, hogy még beszélni akar velem. Leküldöm Chit egy könyvért, õ pedig közelebb lép hozzám.

- Elhagysz vagy visszajössz hozzám? – kérdezi halkan.

- Beszélek Gennel! – jelentem ki halvány mosollyal. Rögtön érti, és megkönnyebbülten, elégedetten bólint. Tényleg képtelen vagyok lemondani róla, még ha elõre gyötör is a lelkiismeret azért, amit Gennel tenni fogok. Megbántom, és fájdalmat okozok, hogy nekem jobb legyen? Önzõ dolog… De néha… néha én is lehetek önzõ! Nezumiért, akár az is…
- Mikor? – kérdezi hirtelen, enyhén követelõzõ hangon. Megingatom a fejem, de mosolyom nem tûnik el.
- Ne aggódj, még ma. Elviszem Chit anyához, és mikor Gen hazajön…
- Elküldöd örökre! – vág közbe határozottan.
- Nem Nezumi – rázom meg a fejem, mire felvillan a szeme, és már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de folytatom. – Nem küldöm el õt örökre, de szakítok vele. Elmagyarázom neki a dolgot, és remélem, hogy meg fogja érteni, és nem gyûlöl meg. Mielõtt összejöttünk, barátok voltunk… Talán azok még egyszer lehetünk.
Összeszorított szájjal, mereven néz maga elé, majd felém pillant, és beletörõdve biccent. Hálásan rámosolygok, reméltem, hogy ezt el fogja fogadni. Vagy legalábbis képes úgy tenni, mint aki hajlandó.
- Apuci, nem tudtam melyik könyvre gondoltál, úgyhogy hoztam sokat! – bukkan fel Chi barna üstöke a lépcsõnél, ahogy kis kezeiben vagy négy könyvet egyensúlyoz.
Gyorsan mellé lépek, és elveszek hármat, hogy nehogy visszahúzzák a lépcsõ aljára.
- Köszönöm szépen, az volt az – mutatok a kezében lévõre, majd tanácstalanul tekintek a többire.
- Elvihetitek – szólal meg Nezumi, beleborzolva Chi hajába. A kisfiú tekintete felcsillan, bár csak borító alapján sejtheti, hogy mesekönyvekrõl van szó. Betûkbõl még csak párat ismer.
- Köszönjük apa! – lelkendezik, majd táskájába teszi a nála lévõ könyvet, és egyik kezével az enyémet, másikkal Nezumiét kapja el, majd elindul a város felé. Megállás nélkül csacsog, rendszertelenül ugrálva a témák között. Én már hozzászoktam, ráadásul ismerem a történeteiben szereplõ személyeket, barátait, így könnyedén megértem.
Nezumi viszont néha tanácstalanul pillant rám, mire halkan felkuncogok. Mégis, annak ellenére, hogy egy szót se ért, türelmesen hallgatja a vidám csicsergést.
Mire a házunk utcájába érünk, Chi már az ölemben pihen, és egyre nagyobbakat pislog a fáradtságtól, pedig még csak délelõtt van. Megállok a kapuban, majd Nezumi felé fordulok. Nem találom a szavakat, de tekintetemben felcsillan az enyhe pánik, mikor búcsúra gondolok.
Megláthatja, mert elém lépve magához ölel, óvatosan, hogy ne nyomja össze Chit. Futó csókot nyom a számra, majd ellép tõlem, de nem fordít hátat.
- Nem sokára találkozunk! – jelenti ki lágyan. Bólintok, és vissza-visszatekintve rá, besétálok a házba. Vár mér rám addig, egy nem túl kellemes beszélgetés…

- Szakítani szeretnél? – ismétli meg Gen szavaimat hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel. A konyhapultnak dõlve, némán bólintok, de tekintetemmel a padlót szuggerálom. – Ezt nem mondhatod komolyan Shion! Hisz… hisz boldogok vagyunk! Szeretlek! Azt hittem te is engem…
Felpattan az asztaltól, és elém lépve, maga felé fordítja az arcomat. Kétségbeesés és düh vibrál kék szemeiben, az enyémek pedig könnyesek.
- Szeretlek Gen- suttogom halkan. – Viszont van, akit jobban…
- Igen, tudom, Chi! De az természetes, én…
- Nem – ingatom meg a fejem. – Nezumi.
Egészen lesápad, ujjai pedig megfeszülnek az államon. Tudja kirõl van szó, hisz mikor még barátok voltunk, elmeséltem neki. Két évébe telt, mire annyira közel került hozzám, hogy képes legyek beszélni neki Nezumiról.
- Elhagyott – suttogja, majd gyanú ébred benne. – Visszajött?
Nem felelek, de tekintetembõl mindent kiolvashat. Szabad keze ökölbe szorul, és felszisszenve harap az alsóajkába, mint mindig ha ideges.
- Az elmúlt napokban, vele voltál! – Nem kérdés, kijelentés.
- Sajnálom – lehelem alig hallhatóan. – Sajnálom, hogy csak most szólok, de nem… nem tudhattam mi lesz. Össze voltam zavarodva… féltem, és örültem, de… de nem tehettem mást.
Szavaim kissé talán zavarosak, de a lényeget valószínûleg megérti, mert tekintete egészen elsötétül, úgy ahogy még nem láttam.
- Egyszer már elhagyott Shion… - morogja visszafojtott hangon. – Megint megteszi majd! Összetör! Ennyire mazochista vagy?
- Nem… nem fog megint elhagyni! – jelentem ki remegõ hangon. Összeszorítja a száját, és fájdalommal telt tekintetét elfordítja az arcomról.
- Ez nem fair… Ez annyira kegyetlen tõled Shion! – motyogja, majd újra felém pillant, kétségbeesett pillantását az enyémbe fúrva. – Ennyire nem számít, hogy szeretlek? Hogy bármit megtennék érted? Miért õt választod, mikor már az enyém vagy?!
Összerezzenek, és nem tudok mit felelni. Tudom, hogy ez tényleg nem igazságos, és ennél jobban aligha sebezhettem volna meg, de Nezumi… Nezumi még mindig nagyobb hatással van rám, a szerelmem erõsebb, mint a szeretetem.
Gen hirtelen magához ránt, és forrón megcsókol. A könnyek megállíthatatlanul törnek fel belõlem, viszonzom a csókot és átölelem.
- Sajnálom… - suttogom, mikor elválik tõlem, de még mindig ölel. – Tényleg… nagyon sajnálom! De kérlek Gen… szükségem van rá!
Megremeg, és egy pillanatig szorosabban ölel, majd eltol magától.
- Idióta vagy Shion. Naiv és befolyásolható, ha azt hiszed, vele majd boldogabb leszel! De ha volt olyan szemét, hogy egyszer elhagyjon, megteszi majd megint!  - jelenti ki maró dühvel, amivel fõként fájdalmát igyekszik palástolni. Utána viszont sokkal lágyabban folytatja. – De én várni fogok Shion, mert tudom, hogy elõbb utóbb romjaidból kell majd újraélesztenem téged!
Reszketés fut végig rajtam, a baljóslatú szavakat hallva, de nincs erõm vitába szállni vele, és persze jogom se. Megfordul, majd sietve elhagyja a házat. Még nem lakott itt véglegesen, így van hová mennie.
Remegve csúszok le a konyhaszekrény tövébe, és lábamat felhúzva karolom át. Szipogva döntöm homlokomat a kezemre, és hagyom, hogy gondolataim céltalanul keringjenek elmémben.
- Ennek így kellett lennie! – szólal meg hirtelen mellettem Nezumi, és egy kellemesen meleg test simul hozzám. Kétségbeesetten bújok hozzá, érezni akarom, hogy nem ok nélkül sebeztem mást, és magamat is kissé.

- Nem… nem akarom veszni hagyni – szólal meg éveknek tûnõ pillanatokkal késõbb. – De Nezumi, ez csak egy nap volt… Egy pillanatra se kételkedem benne, hogy szeretsz minket, de ez még nem bizonyít semmit.

- Mit vársz tõlem Shion? – Ordítani tudnék. Meg is tenném, ha a gyerek nem itt aludna a mellettünk levõ szobában és tudom: megijedne tõlem. Nem akarom. – Mit akarsz, mit tegyek, hogy többé még csak ne is gondolj másra?! - Mit tegyek még? Hogyan forduljak ki még jobban magamból, hogy neked jobb legyen?!

- Nem mehetsz vissza ahhoz! Nem választhatod azt, Shion! – Nem kérem.... parancsolom neki. Nem engedem vissza. Inkább... nem. Nem tudnám bántani. De nem engedem vissza! Bezárom, ha nem mellettem dönt.

- Ne csináld ezt Nezumi, ne tégy úgy, mintha ez az egész Gen hibája lenne, és rajta múlna, én mit teszek. Igazad van, szeretlek! Egész végig szerettelek, éppen ezért rettegek, hogy képtelen leszek utadat állni, ha a szíved megint másfelé húzna. De ha elmennél, miután kis ideig magam mellett tudhattalak, összetörnék. Nem kockáztathatom, hogy ez megtörténjen, mert nevelnem kell Chit.

- Nem hagylak el többé Shion!
Sokadik alkalommal mondom, de most csókkal pecsételem meg az ígéretemet. Igazival... amit régen olyan nehezen tanultunk meg mindketten. Bár mire õ idekerült, én már tudtam. De sosem kérdezte, hogy honnan tudom, hogyan is kell használni a nyelvem, vagy miért pont ott érintem, ahol mindig sikít a gyönyörtõl. Soha nem kérdezett rá.

Amikor elválunk, õ hozzám bújva sír fel. Hirtelen nem is tudom hova tenni a dolgot és rákérdezek.
- Miért? Miért nem jöttél vissza korábban Nezumi? Miért pont most? Miért vagyok képtelen visszautasítani téged? Miért?
Csend.
Mert ezekre nem tudok válaszolni. Milliószor kérdeztem magamtól: miért hagytam el egyáltalán?! Mi értelme volt?! De magamnak sem tudtam válaszolni. Csak.. muszáj volt és ennyi.

- Sajnálom – szólalok meg aztán. – Mindent sajnálok, de kérlek! Bízz bennem továbbra is, és hidd el, hogy többé nem követem el életem legnagyobb hibáját.

- Biztos?

- Már mondtam, elõbb halok meg!

Imsét csend. Nem szól, csak halkan kapkodja a levegõt a karjaimban, de aztán, talán percek is eltelnek, mikor újra beszélni kezd.

- Nem maradhatunk itt. – Már üvöltenék, nem foglalkozva semmivel: mit vár még?! Mit akar, mit tegyek?! – Chi oviba jár a kertvárosban, én anya mellett dolgozom, és tanulok, ez túl messze lenn mindentõl… De nem hagylak el, Nezumi! Nem, ha te se teszed többet! Beszélek Gennel… elmagyarázom neki, el… elmesélek mindent, és meg fogja érteni…

Nem kellene kényszerítenem. Tudom, valahol mélyen, belül hiszem, hogy magától is engem választana és idõvel elhagyná ezt a senkit most, hogy újra feltûntem. De nem akarom kivárni.
Annyit vártam... húsz éve várom, hogy igazi családom legyen, és mióta Shiont ismerem, már csak vele. Tizenkét éves korom óta tudom, hogy enélkül a fiú, most már férfi nélkül élni is képtelen lennék és ez az újabb négy év ezt bizonyítja. Belehaltam majdnem, hogy nem éreztem ezt a jellegzetesen, csak rá jellemzõ illatot, hogy nem csókolhattam, nem érinthettem a testét. És bár ezek most tényleg... nem lesznek olyan gyakoriak, mint korábban, nem kezdhetünk bele akárhol akármibe, mert hát Chi itt van. De vele teljes ez  kép. Felnõttünk mindketten, megharcoltuk a saját harcunkat - másokkal  és önmagunkkal is. Épp ezért kell késznek lennem arra, hogy akármennyire gyûlölöm még a Zóna helyét is, ahol õk most élnek, vele kell mennem. Ha ismét választás elé állítom, most a Zónát választaná és nem azért, mert nem szeret.
Azért, mert ez a gyerek érdeke.
 - Én... - kezdek bele kicsit bizonytalanul. - Amikor te feladtál mindent értem, négy éve, azt szeretném meghálálni. Ahogy azt is megháláltam régen, mikor megmentetted az életemet - nézek le rá, amikor felpillant rám. - Ha elküldöd onnan, akkor hazamegyek veled és én próbálok meg feladni itt mindent - harapom be az ajkaimat.
- Nezumi... - suttogja elérzékenyülten, és még közelebb bújik. Ahogy megérzem, hogy mennyire közel van, lemerevedek egy pillanatra, hiszen... ahh, hogy a fenébe ne akarnám?! Négy év telt el! De nekem õ kell. Akkor, ha már csak az enyém és osztozni nem vagyok hajlandó.
A mozdulatai talán akaratlanul sikerülnek ennyire esetlenül erotikusra, de inkább eltolom.
- Ha kitetted azt a semmit, akkor az enyém leszel - jelentem be, ellentmondást nem tûrõen.
- Jó, de... - kezdene bele, de ahogy felfogja, hogy mirõl is beszélünk igazán, elpirul.
- Anyádhoz visszük egy éjszakára Chit és mindent bepótolunk - dorombolom közelebb mászva, és nem tudok gátat szabni magamnak. Kell neki is valami ígéret és nekem is.
Az ölembe emelem, és ahogy elkényelmesedik, besiklik kezem a nadrágja alá, belemarkolva fenekébe.
- Nezumi... - nyög fel. - Chi..
- Most csak te érdekelsz - jelentem ki. - Egyébként is alszik - csókolok bele a nyakába.
Mocorogna, de ahogy a nagy mocorgás közepette megérinti az ágyékomat és felsóhajtva ejtem a vállára a fejem, egy picit ledermed, de aztán feloldódik egy pillanat alatt, és eltolva kezd csókolni, miközben a nadrágomat bontogatja.
Rá is hatással volt ez a négy év.
Felnõtt.
És akármennyire fáj beismerni, annak a semminek is szüksége volt a testiségre... már nem csak én érintettem, és ha nem az múlna ezen a pár napon, hogy velem marad-e, akkor üvöltve lökném le az ölembõl utasítva, hogy a szemem láttára sikálja végig magát, a másiknak a nyomát is eltüntetve. De most csak csókolom, simogatom, és hagyom, hogy tegyen, amit csak akar.
 - Shion, veszélyes dologra készülsz - suttogom, amikor már csak az alsó takar.
 - Akkor csináld te is és legyünk együtt veszélyben - kér, ugyanazon az idétlen hangon, ahogy régen is tartotta a szónoklatait.
De megteszem, hiszen õ kéri.
 A ritmus, amit diktál, gyors... alig tudom követni, és én ki szerettem volna élvezni, de ha már a kezébe adtam az irányítást, akkor most követem.
Ahogy remegni kezd a teste, abbahagyom a nyaka csókolgatását és az ajkaira hajolok.
Nem akarom, hogy megint rossz legyen neki és régen akár egy egész napot is el tudott lamentálni azon, hogy hallotta-e valaki, amikor felnyögött a végén. Nos, ezt elkerülendõ inkább hagyom, hogy a számba nyögjön, nekem ez úgyis csak plusz olaj a tûzre, hiszen olyan hihetetlenül élvezem minden pillanatot, amit vele töltök...
Amikor már kirobbant belõle is és belõlem is a négy év, pihegve dõl nekem, én pedig ajkamhoz emelem az õ élvezettétõl mocskos kezem, és lenyalom róla. Soha nem szólt ezért sem, soha nem kérdezett, pedig nincs oka. Csak... szeretem. Az övét szeretem.
- Szeretlek, Nezumi - suttogja halkan.
- Én is szeretlek, Shion - felelem mosolyogva.
Az enyém. Tudom, hogy az enyém és soha nem fog elmenni.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy képtelen lenne nemet mondani nekem, ahogy én is neki...
 
* * *

Elõzetes egyeztetés alapján: a harmadik nap reggelén kísérem vissza õket. Karannak küldtünk egy üzenetet, hogy ne aggódjon, velem vannak. Õ érti... Karan tudja, hogy mi ez. De õ is csalódhatott bennem, hiszen Shion saját magától nem akart volna mást rajtam kívül, az õ nyomására tette.
Chivel a kapcsolatom remek. Elfogadott az apjának, ahogy azt vártam és akartam, együtt játszunk, tetszik neki a hely, ahol élek, bár szerinte picit sötét. Megesket, hogy ha hazamegyünk, akkor megnézem a szobáját, mert neki is vannak könyvei. Mosolyognom kell rajta, hogy mennyire édes.
Eddig két ember iránt éreztem ilyen melegséget a mellkasomban, és most mindkettõ velem van.
Hiszen a másik is itt van. Nézhetem, érinthetem, lopva csókolhatom, amikor Chi alszik, vagy nem látja, de az elsõ esténél tovább egyelõre nem vagyok hajlandó menni. Arra csak azért volt szükség, hogy érezze, amit én: szeretem. Borzalmasan.

De a harmadik nap reggele eljött, és ahogy összepakolva állnak mellettem, Shionra nézek. Tudja, mit várok, így Chit megkéri, hogy szaladjon be a lakásba még, mert ott maradt egy könyv. A kisfiú okos, már megy is, és én sürgetve lépek közelebb.
- Elhagysz vagy visszajössz hozzám? - kérdezem halkan. Tudnom kell, hogy is döntött.
 

- Hazajöttél? Nem fogsz elmenni? – teszi fel Inochi, az engem is olyannyira aggasztó kérdéseket.

- Nem fogok. Soha nem hagylak el többé titeket – érkezik a határozott felelet, könnyeket fakasztva belõlem. Rám pillant, nekem pedig mosoly kúszik az arcomra.

- Meséld el nekünk apu, hol voltál – szólalok meg csendesen.

- Én... beteg voltam – válaszolja, bennem pedig feléled az aggodalom. Ha tényleg ilyen beteg volt, mellette kellett volna lennem! - Nagyon beteg és meg kellett gyógyulnom, hogy veletek lehessek.

- És már jól vagy? - mászik ki az ölembõl Inochi, hogy közvetlenül elõtte álljon meg.

- Már igen. Láttam apukádat is, téged is... ennél jobban nem lehetek – mosolyodik el Nezumi, elérve ezzel, hogy a kisfiú lazán a karjaiba vesse magát. Szorosan megöleli, és közben rám pillant.

- Gyertek velem – kéri halkan, ahogy Inochi hangosan szuszogva jelzi, hogy elaludt.

- Nem hagyhatok itt újra mindent – suttogom közelebb csusszanva hozzá. Nem, tényleg nem lehet… már nem csak magamért vagyok felelõs!

- Nem végleg. És nem is kérhetem, hogy adj fel mindent. Inukachinak igaza volt, nem kötelezhetlek erre ismét. De az enyém vagy. Te is tudod, hogy nem tartozhatsz máshoz. Mindketten hozzám tartoztok. Én voltam ott, amikor megtaláltad Inochit... én, és nem ez a senki, aki a párodnak nevezi magát – sziszegi, megcsillantva a régi Nezumiból is valamit.

 - Esélyt kérsz tõlem? – Közelebb hajolok hozzá, szinte lehelem a szavakat, miközben a tekintetét fürkészem.

- Egyet. Egy utolsót...

- Nincs több búcsúcsók, Nezumi? Nem élem túl, ha újra elmész – préselem ki magamból összeszoruló torokkal, és ismét könnyes szemekkel. Talán nem is akarnám túlélni… nem, ha nem maradna meg nekem Inochi se.

- Elõbb halok meg, minthogy önszántamból elhagyjalak. És... Inochi az apjának tart engem is. Felelõs vagyok mindkettõtökért - suttogja. - Kérlek. Szedd össze a holmitokat! Nem messze élek Inukachitól, ha baj van, hozzá mehetsz majd. De adj egy esélyt, kérlek, én Shionom.

Csend ereszkedik ránk. Képtelen vagyok elutasítani, de nem merek kapásból igent mondani. Félek, tényleg félek az újabb csalódástól és fájdalomtól. Ráadásul Gen… Ha nem is szeretem úgy, mint Nezumit szerettem… szeretem… attól még fontos nekem, és neki is azok vagyunk Inochival.

- Nevezte valaha azt is apának? – Nem kell rákérdeznem, kire gondol, a hangsúly elárulja.

- Soha – ismerem be csendesen.

- Érezted valaha, amit mellettem csak egy pillanatra is?

- Soha... – nyögöm, majd rákapva a pillantásom, közelebb hajolok hozzá. - De õ soha nem hagyna el engem.

 - Adj egy esélyt. Feladok érted mindent, ha kéred. Csak egy esélyt adj – dõl õ is felém, így ajkain csak pár centire kerülnek egymáshoz.

- Meg akarlak... – Elharapom a mondatot, úgyis érti, mit szeretnék, ahogy arcára simulnak ujjaim. Itt van, tényleg itt van! Még mindig alig hiszem el.

- Nem búcsúcsók lenne. – Tudta, mitõl félek, ahogy régen is átlátott rajtam. Õ teszi meg az utolsó lépést, és szünteti meg a távolságot. Nem mélyítjük el, inkább hasonlít szájrapuszira, de már ez is több mint elég négy év után.
 - Összepakolok – sóhajtom, mielõtt kipattannék az ágyból, hogy valóban összeszedjek pár cuccot.
Inochi szobájában írok egy üzenetet Gennek, hogy el kellett mennem, de pár nap és jövök, hogy mindent elmagyarázzak. Még nem tudom mi lesz, tényleg nem…
Mindenesetre Inochinak pakolok össze ruhákat, és magamnak is, majd visszasietek a szobámba, hogy átvegyem a fiút Nezumitól. Kábán pislog, mikor óvatosan ébresztgetem, és már hiányolja is új apukáját, de végül megnyugszik, mikor látja, hogy nem ment el.
Hamarosan útra készek vagyunk, Hamlettel együtt.

* * *

Nezumi otthona hasonló, mint a régi, nem csoda hát, hogy emlékeket ébreszt. A sok könyv, a békés táj, és Nezumi új patkányai.

- Soha nem láttam még ilyet - lelkendezik Chi, és nem is bírja ki, hogy ne rohangáljon összevissza, mindent felfedezve.

- Nézegesd csak õket – bátorítja Nezumi. Csendesen figyelem õket, de nem bírom megállni halvány mosoly nélkül. Megváltoztál Nezumi, de vajon eléggé ahhoz, hogy ne vágyj majd újra másra, mint amid már van?

- Fiúk, kész az ebéd – kiabálok ki nekik, mikor az étel már az asztalon van.

- Még ne, olyan jól mulatunk - kiabál vissza Chi. - Apa, mond meg apucinak, hogy jól mulatunk! – utasítja Nezumit, õ pedig eleget tesz a parancsnak.

- Apuci, igenis jól mulatunk, gyere ki te is – pillant le rám az ezüstszemû. Elnézõen elmosolyodom, Ki vagyok én, hogy elrontsam a szórakozásuk?

* * *

Chi már alszik, a patkányokkal és Inukachi egyik kutyájával. Nezumival a lépcsõ alján ülünk. Nem tudom mit mondhatnék, így inkább hallgatok. Végül õ töri meg a csendet, megfogva a kezemet.

- Nem engedhetlek el ismét – suttogja. - Hozzám tartoztok, te is tudod, Shion. Bizonyítottam... szeretsz engem és én is téged. Nem szabad veszni hagyni a családunkat – pillant rám, választ várva.

Pedig én még nem állok készen rá, hogy megadjam neki. Látom rajta, hogy tényleg szereti Inochit is, és engem is, de még mindig félek. Képtelen voltam végleg elfelejteni a fájdalmas sajgást, melyet hiánya idézett elõ bennem mindig, mikor õt kerestem az utcákon.

- Nem… nem akarom veszni hagyni – ingatom meg a fejem. – De Nezumi, ez csak egy nap volt… Egy pillanatra se kételkedem benne, hogy szeretsz minket, de ez még nem bizonyít semmit.
- Mit vársz tõlem Shion? – nyög fel, és megszorítva a kezemet, közelebb húz magához. – Mit akarsz, mit tegyek, hogy többé még csak ne is gondolj másra?!

Zaklatottnak tûnik, de én se érzem sokkal jobban magam lelkileg. Össze vagyok zavarodva, és ahogy egészen a falhoz nyomva simul hozzám, még a szívem is hevesen dübörög.
- Nem mehetsz vissza ahhoz! Nem választhatod azt, Shion! – suttogja a fülembe határozottan. Remegõ karokkal ölelem át, és fúrom hozzá az arcomat.

- Ne csináld ezt Nezumi, ne tégy úgy, mintha ez az egész Gen hibája lenne, és rajta múlna, én mit teszek – szipogom, a könnyeimmel küszködve. – Igazad van, szeretlek! Egész végig szerettelek, éppen ezért rettegek, hogy képtelen leszek utadat állni, ha a szíved megint másfelé húzna. De ha elmennél, miután kis ideig magam mellett tudhattalak, összetörnék. Nem kockáztathatom, hogy ez megtörténjen, mert nevelnem kell Chit.

- Nem hagylak el többé Shion! – jelenti ki, és eltol kissé magától, hogy a szemembe nézhessen. Ujjai az arcomra siklanak, majd az államat szelíden megragadva biztosítja magának, hogy ne húzódhassak el.
Feleslegesen, hisz képtelen lennék rá, nem is akarok. Mozdulatlanul, félig lehunyt pillákkal hagyom, hogy ajkaimra hajolva, mélyen megcsókoljon. Szinte elolvadok a karjaiban, és csak nyelveink táncára tudok koncentrálni. Addig csókol, míg a levegõhiány rá nem kényszerít minket az elválásra.

Pihegve döntöm fejemet a mellkasának, és ruháját markolva, halkan felzokogok. Megmerevedik, valószínûleg ezt nem tudja hova rakni.
- Shion…?
- Miért? Miért nem jöttél vissza korábban Nezumi? Miért pont most? Miért vagyok képtelen visszautasítani téged? Miért? – Hangom elcsuklik a fájdalomtól, melyet egész eddig gát mögé rejtettem, de végül erõt veszek magamon, és igyekszem szipogássá csendesíteni a sírást.

Karjai megszorulnak körülöttem, és jó darabig némán ücsörgünk. Én szorosan hozzábújva élvezem teste melegét, és lassan meg is nyugszom, legalább annyira, hogy felfogjam szavait.
- Sajnálom – suttogja halkan, arcát a hajamba temetve. – Mindent sajnálok, de kérlek! Bízz bennem továbbra is, és hidd el, hogy többé nem követem el életem legnagyobb hibáját.
- Biztos? – bököm ki, a gyerekesen követelõzõ kérdést.
- Már mondtam, elõbb halok meg!

Némán kuporgom tovább, a gondolataimba merülve. Tényleg képtelen vagyok azt mondani neki, hogy felejtsen el… Hisz én is képtelen vagyok kiverni õt a fejembõl! Szeretem, és ez nem változott egy pillanatra se az elmúlt négy évben. Az se érdekelt soha, ha kést tartott a torkomhoz, hisz bántani mindig képtelen volt. Nem zavart ha lehordott a sárga földig, mert tudtam, hogy ez csak a természetébõl adódik, nem gondolja komolyan.

- Ne… Nezumi… - Könnyek gyûlnek az õ szemében is, és tudom, nem hiszi el. Ahogy én sem. Érezni a teste melegét, az illatát... – Tényleg… itt vagy?

- Itt. Megzavartalak? Várod a párod? - Szétszaggatja a szívem a gondolata is annak, hogy mi lesz, ha erre igent mond.
De nem mond.
Addig fészkelõdik, még át nem tud karolni és ahogy érzem a karjait a testem körül, elszáll minden haragom, minden kétségem.
Õ kell. Õ és senki más.

- Shion… miért felejtettél el? – kérdezem a számomra legfájóbb pontot. Nekem senkim sem volt végig. Soha... nézni sem tudta mást.

- Soha… soha egy pillanatra se tudtalak elfelejteni!

- Akkor miért?! Miért vársz most valaki másra?! – Nem értem... soha nem fogom érteni! Ha szeret engem, miért hagyja, hogy más érintse rajtam kívül?!

- Inochiért… Inochi lett a mindenem, és neki szüksége van, egy teljes családra… De én nem… én sose tudnálak elfelejteni!
Csend. Õ sem szól, ahogyan én sem, csak hallgatom a szívverését, amíg meg nem hallom, hogy valaki közeledik. Gyerek, nem felnõtt. Ez Inochi lesz...

- Nezumi… kérlek! Inochi az… Ismer téged, meséltem neki, és most bemutatlak, de ne ijesszük meg… kérlek!
Pont mire lemászom róla, és már mennék, megjelenik a kisfiú.
Amikor utoljára láttam még pici volt...

- Ki vagy te? – kérdezi immár apja ölében ülve.

- Nezumi – feleli helyettem Shion, mintha a fiú ismerne engem, és ahogy felcsillannak a szemei, meglepõdök. Hát.. ismer?

- Hamlet gazdija vagy! Oh, és apuci azt mondta régebben, hogy a másik apukám, csak el kellett menned! - Sokkol. Egy pillanatig levegõt is elfelejtek venni.
Apa.
Én...

- A másik apukád... - suttogom, mintha igaz sem lenne. Család. Igen. Igaza van Shionnak: család kell neki. De ÉN vagyok a  mási kapja, nem ez a senki, aki Shiont érinti és a fiammal játszik! - Igen kicsim - mosolygok rá halványan és közelebb lépek.
- Hazajöttél? Nem fogsz elmenni? - kérdezi csilingelõ hangon.
- Nem fogok. Soha nem hagylak el többé titeket - jelentem ki, és Shionra pillantok, akinek megint könnyek gyûlnek a szemében.
- Meséld el nekünk apu, hol voltál - néz rám mosolyogva Shion.
- Én... beteg voltam - ismerem be. - Nagyon beteg és meg kellett gyógyulnom, hogy veletek lehessek.
- És már jól vagy? - mászik ki apja ölébõl Inochi, és közvetlenül elõttem áll meg.
- Már igen. Láttam apukádat is, téged is... ennél jobban nem lehetek - mosolygok rá, mire gondolkodás nélkül repül a karjaimba. Miközben ölelem, végig Shionra nézek.
Kifordultam önmagamból.
Ahogy Shion mellett mindenki.
- Gyertek velem - nézek Shionra, mikor Inochi hangosan szuszogni kezd az ölemben.
- Nem hagyhatok itt újra mindent - néz rám, és közelebb ül.
- Nem végleg. És nem is kérhetem, hogy adj fel mindent. Inukachinak igaza volt, nem kötelezhetlek erre ismét. De az enyém vagy. te is tudod, hogy nem tartozhatsz máshoz. Mindketten hozzám tartoztok. Én voltam ott, amikor megtaláltad Inochit... én, és nem ez a senki, aki a párodnak nevezi magát - sziszegem, de próbálom nem felkelteni Inochit.
 - Esélyt kérsz tõlem? - suttogja halkan, és közelebb hajol.
- Egyet. Egy utolsót...
- Nincs több búcsúcsók, Nezumi? Nem élem túl, ha újra elmész - telnek meg könnyel édes, gyönyörû szemei. Nyelnem kell. Igaza van. Én hagytam el, nekem kell bizonyítani!
- Elõbb halok meg, minthogy önszántamból elhagyjalak. És... Inochi az apjának tart engem is. Felelõs vagyok mindkettõtökért - suttogom. - Kérlek. Szedd össze a holmitokat! Nem messze élek Inukachitól, ha baj van, hozzá mehetsz majd. De adj egy esélyt, kérlek, én Shionom.
Percekig csend van. A félhomályban látom az arcát, a haján csillog a hold fénye, és csak a fiúnk szuszogása szakítja át a csendet.
A fiúnk... a miénk. Az enyém és az övé. Senki más.
- Nevezte valaha azt is apának? - kérdezek rá, segítve a döntését.
- Soha - ismeri be.
- Érezted valaha, amit mellettem csak egy pillanatra is?
- Soha... - Közelebb hajol. - De õ soha nem hagyna el engem.
 - Adj egy esélyt. Feladok érted mindent, ha kéred. Csak egy esélyt adj - hajolok én is közelebb. Az ajkai alig pár centire az enyémektõl.
- Meg akarlak... - simít végig az arcomon.
- Nem búcsúcsók lenne - nézek én is ajkaira, majd megszüntetem a távolságot.
Nem igazi csók, csak puszi, hiszen Inochi alattunk-közöttünk fekszik.
 - Összepakolok - pattan ki az ágyból, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal szedi össze a ruhákat, majd átszalad egy másik szobába gondolom, az lehet Inochié, és onnan is áthoz pár darabot, egy kabátkát és végül megáll mellettem. Elveszi az ölembõl Inochit, és ébresztgetni kezdi, aki álmos szemekkel pislog, engem keres azonnal, amin mosolyognom kell, de gyorsan összeszedi magát és Hamletet is, aztán már indulunk is.

* * *

Igaz, már nem ott lakom, ahol régen, de a hely hasonlóan békés és nyugodt.
- Soha nem láttam még ilyet - lelkendezik Chi. Chi, mert Shion is így szólítja.
- Nézegesd csak õket - mondom, utalva a könyvekre, a patkányokra, a tájra, mindenre, hiszen a gyerek azt sem tudja, mibe kapjon, annyira élvezi, én meg próbálok partner lenni és nem elzárkózni. Bizonyítanom kell.

- Fiúk, kész az ebéd - kiabál ki a homokba Shion. Épp a patkányokat kergettük, meg Inukachi egyik dögjét, ami erre tévedt. Gondolom Shion szagát követte.
- Még ne, olyan jól mulatunk - kiabál vissza Chi. - Apa, mond meg apucinak, hogy jól mulatunk! - szólít fel Chi, mire lekiabálok.
- Apuci, igenis jól mulatunk, gyere ki te is - nézek le rá, a lépcsõ alján áll.
Olyan szép. Olyan hihetetlenül szép és én elengedtem. Pedig mindig ezt akartam. Tartozni valahova. Valakihez. És most itt van. A fiam és a kedvesem... és én elhagytam õket. De most... rendbe kell hoznom mindent! Nem hagyhatom elmenni, vissza kell kapnom õt!

* * *

Chi elaludt az ágyamban, körülvéve a döggel és a patkányokkal. Shion és én a lépcsõ alján ülünk. Nem szól, én sem, de aztán érzem, mondanom kell valamit, így megfogom a kezét.
- Nem engedhetlek el ismét - suttogom. - Hozzám tartoztok, te is tudod, Shion. Bizonyítottam... szeretsz engem és én is téged. Nem szabad veszni hagyni a családunkat - pillantok rá, válaszát várva.

A házak újraépültek, a társadalom már nem tesz olyan nagy különbségeket, az emberek már mind emberek. Viszonylagos béke uralkodik.
Kivéve az én lelkemben.
Ott állandó vihar dúl, mint akkor este, nyolc évvel ezelõtt.
Csakhogy Õ nem jelenik meg újra.
Négy éve nem tudok róla semmit, Inukachi azt mondja, õ se tudja merre van. Tudom, hogy ez nem igaz, de oka van, hogy nem mesél róla, nincs jogom firtatni a dolgot.
- Apuci, Hamlet már rég itt van! – szólal meg Inochi, az asztalon toporgó patkányra mutatva.
Észbe kapva teszem az állatka elé az ételt, majd a miénket is kipakolom. Újabban három teríték van, bár nem volt könnyû döntés engednem Genkakunak.
De kedves, és törõdik Inochival is, ráadásul anyának és Inukachinak is igaza van, nem várhatok örökké a csodára, Rá…
- Jó reggelt! – lép be a konyhába Gen is, és csókot nyomva a számra, leül Inochival szemben, aki megint bõszen rajzol valamit, ügyet sem vetve a reggelire.
- Chi, egyél, mindjárt mennünk kell az oviba! – borzolok bele selymes, barna hajacskájába, mire nagy büszkén elém tartja Hamlet képmását. – Ügyes! – mosolygok rá.
Valóban az, és napról-napra jobb lesz mindenbõl.
Tényleg nem bánod, hogy ebbõl kimaradsz?
Gondolsz rá, mit hagysz ki?
Egyáltalán, hol vagy, és mit csinálsz?

- Inochi! Mondtam már, hogy a falra nem rajzolunk! – fedem meg, a fejecskéjét bûnbánóan lehajtó fiúcskát. Hamlet hasonló pózban álldogál mellette, mint valami bûntárs. Nehezen bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, de akkor oda lenne a szülõi fegyelmezés komolysága.
Már éppen nyitnám a számat, hogy utasítsam a rajzok eltûntetésére, mikor rég nem hallott, mégis sose feledett hang üti meg a fülem.

- Hazudtál, Shion!
Megmerevedek, szemeim pedig tágra nyílnak, és szívem hevesen feldübörög. Úgy pördülök az ajtó felé, mint akit meglõttek, de hiába tárom ki az ajtót, és lépek az utcára, nem találom tekintetemmel.
A csalódottság újul erõvel szánt végig rajtam, és ugyan olyan mélyen mar a lelkembe, mint anno, mikor hátat fordított, és kisétált az életembõl.
- Apuci, mi a baj? – lép mellém Inochi, a ruhám ujját rángatva.

- Nezumi... – suttogom magam elé, majd szinte transzból ébredve pillantok le a fiamra, és a hajába borzolva terelgetem vissza a házba.
Még egy utolsó pillantást vetek a néptelen utcára, majd zárom magam mögött az ajtót.
Tovább kell lépnem, el kell felejtenem, vagy csak mint jó barátra emlékeznem!
Nekem már itt van Gen, aki tényleg szeret, és törõdik velem.

* * *

Este nehezen aludtam el, Gen szinte hajnalig dolgozik, az én gondolataim pedig csak a délután hallott hang körül forogtak. Képtelenség, hogy csupán képzeltem… Vagy mégsem… Mióta elment, számtalanszor hittem már azt, hogy Õt látom a tömegben, hogy az Õ hangját hallom…
Nem csoda hát, hogy felkavart érzelmeim mellett, a szokásosnál tovább tartott elaludnom.
Mégis, Inochi mellett kifejlõdött anyai ösztöneim segítségével, rögtön ébredek, ahogy mocorgást érzek meg.
Álmosan nyitom ki a szemeim, gondolva, hogy Gen jött meg, mikor sötétszürke szempárral találom szemben magam. Gen szeme kék… és csak egy embert ismerek ilyen acélos tekintettel…

- Hazudtál nekem, Shion... elhagytál engem, amint alkalmad volt rá, de most itt vagyok – suttogja, a szinte hozzánõtt, hûvös pengét nyomva a nyakamhoz. - De nem lehetsz más, Shion. Nem hagyhatsz el engem... hozzám tartozol, hiszen visszajöttem hozzád.

- Ne… Nezumi… - suttogom hitetlenkedve, remegõ hangon. Könnyek gyûlnek a szemembe, képtelen vagyok elhinni, hogy itt van… ilyen közel van… és mégis milyen kegyetlen dolgokat vág a fejemhez. – Tényleg… itt vagy?
- Itt – préseli ki magából, és mintegy jelezve, hogy tényleg nem álmodom, szabad kezével rászorít a vállamra, amin támaszkodik. – Megzavartalak? Várod a párod?
Fájnak a szavai, még ha igazság is van bennük. De a hangsúlya… szinte tõrt döf a szívembe, és nyakamnak feszülõ penge ide, vagy oda, addig mocorgok, míg át nem tudom karolni a nyakát, és lehúzni magamhoz.
Mintha minden erõ kiszállna belõle, a kését elrántja, és hagyja kihullni a kezébõl, õ pedig egészen rám nehezedve szorít magához. Állnunk se kell, hogy tudjam, még mindig õ a magasabb és erõsebb. De nem érdekel, ha a szuszt is kinyomja belõlem, csak érezni akarom, hogy valós, és nem egy újabb érzékcsalódás.
Átkarolom mindkét kezemmel, és a hátán megmarkolva a felsõjét, némán folyó könnyekkel kapaszkodom belé.
- Shion… miért felejtettél el? – suttogja. Biztos nem lehetek benne, mert nem látom, de mintha a hangja sírástól remegne. Vagy a visszafojtottól, vagy a már megállíthatatlantól.
- Soha… soha egy pillanatra se tudtalak elfelejteni! – szipogom, arcomat a vállához fúrva.
- Akkor miért?! Miért vársz most valaki másra?! – Izmai megfeszülnek, ahogy hangját is felemeli kissé. Kiérzõdik belõle a harag, de a kétségbeesés is.
Összerezzenek, és hirtelenjében nem tudom mit mondhatnék. Ha tudná, milyen nehéz döntés volt, és milyen hosszú idõbe telt, mire képes voltam meghozni…
- Inochiért… - suttogom, és igyekszem eltolni, hogy a szemébe nézhessek, de nem enged, így kénytelen vagyok így folytatni. – Inochi lett a mindenem, és neki szüksége van, egy teljes családra… De én nem… én sose tudnálak elfelejteni!
Csend ereszkedik ránk, de a légzése még nem normalizálódik, és szíve ugyan olyan hevesen ver, mint az enyém, érzem még a ruhánkon keresztül is.
Végül a némaságot apró, csupasz talpak csattogása töri meg. Félig lehunyt szemeim kipattannak, és kissé kétségbeesetten igyekszem ismét letornázni magamról.
- Nezumi… kérlek! – A hangom halk, és remeg, de tudom, hogy hallja. – Inochi az… Ismer téged, meséltem neki, és most bemutatlak, de ne ijesszük meg… kérlek!
Pár pillanatig még nem moccan, és már kezdem azt hinni, hogy nem enged a kérésemnek, de végül karjaira támaszkodva, fellöki magát. Elõször az ágy szélére ül, majd mikor én is felülök, az ablakhoz lép.
- Apuci? – Inochi lép be a szobába, kis kezeivel párnától gyûrött pofiját dörzsölgetve. Beletelik neki egy kis idõbe, mire felméri a terepet, de mikor észreveszi Nezumit, kíváncsian szemmel tartva, felmászik mellém az ágyra. – Ki vagy te? – érkezik rögtön a gyerekesen ártatlan kérdés.
- Nezumi – felelem én, az ölembe húzva. Barna szemecskéi felcsillannak, amivel alaposan meglepi Nezumit, hát még, mikor meg is szólal.
- Hamlet gazdija vagy! Oh, és apuci azt mondta régebben, hogy a másik apukám, csak el kellett menned – csacsogja vidáman, én pedig akaratlanul pirulok el. Régen tényleg ezt mondtam, azt hittem nem fog rá emlékezni. De megjegyezte, habár pár éve már csak a nevén emlegetem Nezumit.

**** Mivel friss ajánlás úgy vélem, helyes ha beleírom, hogy bár az anime eseményei után játszódik, lesz benne spoiler. ****

Elveszíteni õt...
Rémisztõbb volt, mint az életemben eddig akármi.
El kellett engedne. Pont ezért.
Túl fontossá vált...
Felforgatott mindent, az érzéseimet, az életemet, a világnézetemet, a jövõmet... mert akármennyire engedtem el, akármennyire hagytam hazatérni, nem tudok nélküle élni.
A vére... a vére, ami a ruhámra tapadt, amit azóta sem mostam ki.
Mert ennyim maradt belõle.
A vére...

- Szánalmas lettél - szólal meg mögöttem a már ismert, de még mindig gyûlölt hang.
- Takarodj - sziszegem.
- Akkor is, ha információim vannak róla? - kérdezi, és ahogy felé fordulok, mosolyog. - Meglátogatott engem.
- Mi... mikor? - kérdezem, és leplezni sem tudom, hogy mennyire felkavar, már csak az is, hogy itt volt. Nem messze tõlem... érezhettem volna! Láthattam volna!
- Egy napja. Elhozta a fiút is.
- Inukachi, te tudod hol él most, ugye? - kérdezem remegõ hangon. nem ismerek magamra... ahogy õ is felvont szemöldökkel néz rám.
- Négy év telt el. Mit akarsz tõle ennyi idõ után? - kérdezi, és jogos. - Ha eddig nem kerested, el kellene engedned. Ki kellene mosnod a vérét, mert már férgesedik az anyag. Nem hiszem, hogy...
- Van valakije? - kérdezem.
- Inochi. A fia - mosolyog rám. - A fiatok - nyögi ki, mire én nézek rá felvont szemöldökkel. - A fiút úgy neveli, hogy ismerjen téged. Tudja a neved, és patkányokat is szépen rajzol - billenti oldalra a fejét.
- Hol élnek? - kérdezem ismét.
- Miért, ha elmondom elmész és felforgatod az életét ismét? Megint tönkreteszel körülötte mindent, aztán ott hagyod? - néz rám lesajnálóan.
- Hogy merészelsz... - De mielõtt befejezhetném, már ugrik, és egy mozdulattal a földre küld, majd a nyakamhoz tartja a kést.
- Szánalmas vagy, Nezumi. Egy leköpnivaló, szánalmas semmi lettél! Nem vagy méltó ahhoz, aki egy négy éves fiúgyereket nevel, és mellette dolgozik - sziszegi. - Nem mehetsz oda, nem engedem.
- Szükségem van rá! - üvöltöm.
- Neked csak a kötõdés kell! Kötõdj máshoz!
- Nekem Shion kell! - üvöltöm kikelve magamból.
- De neki már van valakije! - üvölt vissza, majd, mintha ki sem akarta volna mondani felsóhajt és leszáll rólam. Felvont szemöldökkel nézek rá, közben a szívem darabokra hullik egy pillanat alatt.
- Mi... mióta? - kérdezem suttogva.
- Nem rég óta.
- Már elfelejtett engem? - Egyre idegesebb vagyok. Egyre csalódottabb.
- Elhagytad õt...
- A Hatos Zónát választotta!
- A Zóna nem létezik, te elmebeteg barom!
Gondolok egyet és hátralépve elkapom az egyik kutyát, és a nyakához szorítom a saját késemet.
- Mond el azonnal, hol van Shion, vagy elvágom a dögöd torkát - sziszegem.

 * * *

Megállok a kapu elõtt. Nem mehetek be csak úgy... hiszen együtt élnek.
 Felnyögök megint fájdalmamban.
Ordítni tudnék, annyira fáj a gondolat, hogy más érinti. Hogy más ismeri a vörös vonalak útját, hogy másnak is megmutatta milyen, amikor remeg a teste, amikor csillognak a szemei, amikor csókért könyörög.
Pedig én vártam rá.
Soha nem volt senki... csak õ.
Mióta elmentem, számtalan felajánlkozást kaptam.
De még csak hozzá sem értem senkihez. Mert az én testem csak õt szolgálja.
- Hazudtál, Shion! - üvöltöm el magam, majd ahogy nyílik az ajtó, fedezéket keresve bújok az egyik fa mögé. Õ az... és még mindig milyen szép. Hosszabb lett a haja és ugyanolyan vékony.
- Apuci, mi a baj? - lép mellé egy pici fiúcska. Õ lenne Inochi? A kisfiú... akit megmentett. Akit õ nevelt fel, amikor én gyáván magára hagytam, mert menekültem.
- Nezumi... - suttogja, mintha a kisfiút észre sem venné, de aztán beletúr a hajába és nem szól, csak beterelgeti a lakásba, még egyszer kinézve az udvarra.
Igen, itt vagyok. És nem menekülsz.
Megöllek, de akkor sem adhatod másnak a tested.

* * *

 Egyedül van a hálószobájában. A fiú a gyerekszobában, az a valaki, aki rátette a mocskos mancsait, nincs a házban.
Besurranok a nyitott ablakon. Ugyanolyan felelõtlen, mint évekkel ezelõtt. Csak mert fúj a szél...
Fölé mászok az ágyon, és ahogy kinyitja a szemeit a mozgásomra, megszólalok.
- Hazudtál nekem, Shion... elhagytál engem, amint alkalmad volt rá, de most itt vagyok - suttogom, majd a nyakához nyomom a késem pengéjét. - De nem lehetsz más, Shion - nyögök fel, és érzem, hogy könnycseppek kezdik szúrni a szemem. - Nem hagyhatsz el engem... hozzám tartozol, hiszen visszajöttem hozzád.