Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Hazafele menet meglátom egy bár hívogató fényeit. Már megint érdekes helyre tévedtem. De ha már itt vagyok, akkor akár be is mehetek. Kibontom hajamat és belépek. Huhh. Megcsap a klub fülledt légköre. Nagyon régen voltam már ilyen helyen. Legalábbis nekem a múlt hét vége elég távolinak tûnik. Nincs is kedvem a színpadot bámulni, vagy a parketten táncikálni. Egyenlõre. Majd késõbb, de még az se biztos. Leülök a bárpulthoz, mert már porzik a vesém. Gyorsan kérek is 8 kupica szakét, mielõtt kiszáradok. Ez elsõ körnek jó is volt. De akkor már legyen kerek a világ, kérek még tizet. Tartalmatlan ez a kis pia. Lehet, hogy abszintot kéne iszogatnom. A hatás kedvéért azt is vödör mértékegységgel. Körbenézek a tömegen. Elég sokan néznek, fõleg a csajok. Gyilkos pillantásokat küldök körbe, amitõl oldódik körülöttem a feszültség, na meg persze a tömeg. Nem elég nagy ám itt a zaj. Még muszáj nekem itt vinnyogniuk is. Pff. Nõk. Bezzeg az én kis drágámnak mennyivel édesebb, csilingelõbb hangocskája van. Mondjuk szerintem õ egy ilyen helyre nem is tenné be a lábát. Nincs az az Isten.

A színpadon se történik semmi érdekes. Unom magamat. Alighanem még ezt a kikért szakét megiszom és megyek haza aludni. Egy tudat vigasztal. Holnap Ashitával fogok várost nézni. De jó is lesz. Az majd kárpótolni fog ezért a silány éjszakáért. Remélem, már végre lesz alkalmam és le tudom smárolni. Lehet, hogy kéne vennem neki valami kis apró ajándékféleséget. Nyálas egy dolog lenne, de hát mindent a szent célért. Feldobhatná végre valaki a hangulatot. Tényleg egy söpredék helyen vagyok, de az ilyeneken is szokott néhanapján lenni egy jó kis tömegbunyó, késelés, vagy esetleg mindkettõ. Az az igazi. Vagy rosszul emlékszek és az csak akkor szokott ilyen lenni, amikor én eleget iszok? Nem tudom. Lehet. Most azonban semmi kedvem akciózni. De nem száll le rólam ez a néhány nyomorék ringyó, kedvet kapok hozzá. De vigyázva, mert már így is van egy pár sérülésem, amirõl nem szeretném, hogy Ashita-chan tudjon. Biiiztos féltene a további bántalmazásoktól. Én meg nem akarom a szegény kis naiv gyermekecskének elmagyarázni, hogy azokat kellene jobban sajnálnia, akik belém kötöttek.

Úhhh. A picsakórus már megint rákezdett a visongásra. Érdeklõdve emelem fel a fejemet. Ki lehet az új áldozatuk? Remélem, valami náluk szórakoztatóbb egyén. Felnézve egy vörös loboncot látok. Nem teketóriázik az illetõ, félrelök mindenkit, aki az útjába áll. Rám emeli mandulavágású szemeit. Valahonnan ismerõsnek tûnik. Pedig tudtommal nem ismerek vöröshajú egyéneket. Biztos csak képzelõdök. Pedig ennyi rizspálesz meg se szokott kottyanni. Lehet öregszem. Mindegy. Érdeklõdve nézem tovább a dolgokat.

Nah úgy látom meg se kell mozdulnom és mégis lesz mûsor. Úgy elkényeztetnek ebben a városban. Pumukli nagy lendülettel csörtet a színpad felé. Úgy kell magának törnie a tömegben az utat, mint a dzsungelharcosoknak az õserdõben. Felért a színpadra. Már nem támaszkodok a pultnak. Teljes figyelmemet a színpadon álló srác köti le. Vadító és szexi. És ahogy lelökte a színpadon táncoló cafkát. Érzéke azz van. Hmm. Az öltözete is nagyon stílusos. Egy ilyen ruhát Ashitán is el tudnék képzelni. Mondjuk neki szerintem ettõl a feje színe hasonlítana egy fõtt rákra. Már a kis cicajelmezében is mennyire pirult szegénykém. Pedig nagyon jól állt rajta. Ez az öltözet a színpadi srácon.. olyan vadító. Mindjárt odamegyek és leszaggatom róla. Szerintem én vagyok az erõsebb. De nagyon bejön a stílusa. Hasonlít egy beteg állathoz. Vagy mondhatnám úgy is, hogy rokonléleknek érzem. Hmm. A pillantásából következtetve õ is így érezhet irányomba.

Hmmm. Nem mondom. Van érzéke a tánchoz. És nekem táncol. Így elnézve belém habarodott. Ez az picim. Simogasd csak magadat. Már teljesen felegyenesedek ültemben, úgy figyelem, hogy mit ügyeskedik. Nagyon jól nyomja. Igazi kis kandúrka. Grrr. Folytasd, és biz Isten odamegyek hozzád. Mondjuk azt nem tennéd zsebre, amit kapnál tõlem. Hehh. Fel vagyok háborodva. Ezt nem hiszem el. Az a két picsa. Hát nem elõttem másznak oda? Tiszta ciki, ahogy a lába elõtt csúsznak, másznak. Én biztos nem ezt csinálnám. Az ilyen kis hetyke legénykéknek meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál. Na meg az ágyban. Ehehhehe. Egyre nagyobb kedvet érzek ahhoz, hogy én is a színpadra lépjek. Ösztönzõ ez a gyerek. De mégis. Nem lehet valami rokona Ashita-kunnak? Kísértetiesen hasonlít rá. És valahogy mégse. Az õ természete nem a vadsága miatt ilyen vonzó. Áááááááhh. Olyan jó ötletem támadt. Kettejükkel egyszerre együtt lenni lenne a csúcs. A félénkke és a kis hímringyócska. Úgy el tudnák velük játszadozni. Ne nézz rám ilyen kihívóan, mert felkelek, és itt helyben megbaszlak. Neeem. Ezt nem hiszem el. A ringyót csókolgatod a kobrácskám helyett??!! Most telt be a pohár. Szememet végig vöröskén tartva elindulok a színpad felé. Igen. Haja színe olyan vadító, mint Ashita- chan arcszíne, amikor ideges. Az egyik picsa nagyon gyéren muzsikált. Már egy csókjától kidõlt. Hehehe. Nem neked megfelelõ játszótárs. Az ééén leszek. Mindjárt. Csak érjek oda. Naa állítsd már le magadat. Lehet, hogy a másik cafadék jobban bírja a gyûrõdést, de akkor se kéne rá pazarolnod az erõdet. Arra szükséged lesz, ha a kezem közé kaparintalak. Már ott egyensúlyozik vele és mégis engem néz???!!! És ez a cinkos kacsintás. Huhh. Csak érjek a közeledbe. Megbánod te még ezt. Nagyon. Ennél már csak akkor látnám el jobban a bajodat, ha kötél is lenne nálam. Vagy egy ostor. Nagyon felhúztál gyerek. Osztom a tömeget, mint a répát a rotációs kapa, de még mindig elég messze vagyok tõle. Ezt ki is használja a kis bestia, mert még tovább húzza az agyamat. Nem tudom, mi baja velem. Már nem is érdekel. Meegkapod, ami jár neked.

Már nagyon közel vagyok. Ezt õ is észreveszi. Remélem, már kezdesz félni öreg. És igen. Tudtam én, hogy csak játszod a kegyetlent. Már le is ugrott a színpadról. Elõlem próbál menekülni. Elõlem. Mindegy. Próbálkozni próbálkozhat. Kár volt kikezdenie velem. Vörös tincsei úgyis messzirõl kiszúrhatóak. Csak úgy szórom utamból az embereket, de mégse érem utol. Elért az ajtóig és rám nyújtotta kis nyelvecskéjét búcsúzóul. Meglepõdök. Ez teljesen olyan volt, mintha Ashitát láttam volna egy pillanatra.

Naagy sokára kivergõdök az utcára. Végre friss levegõ, de õt sehol se látom. Nyomtalanul eltûnt, mint Hamupipõke, de az a ribanc legalább az üvegcipõjét hátrahagyta menekülésekor. Nagyon rossz kedvel ballagok hazafele. Ezt az útszéli lámpák és szemetesek bánják. Ütök, rúgok mindent, amit érek. Még az se vigasztal, hogy holnap kifaggathatom Ashitát rokonságáról. Hazaérve beesek a szobámba és boxzsákom kezdem püfölni. Legalább ez jól bírja. Már pirkad, mire eléggé megnyugszom ahhoz, hogy le tudjak dõlni aludni. Egy rövid pillanat múlva pedig már kelhetek is. Faszom abba a kurva tanításba. Miért nem bírják az órákat délutánra rakni? Délután. Háhá. Séééta. De jó lesz nekem. Éhhs ha tényleg rokonok. Hehehe. Akkor a kis vöröske se menekülhet haragom elõl. Rossz emberrel kezdett.

Feltápászkodok és lezuhanyzok, hogy valamennyire magamhoz térjek. Ez a „sok” alvás……. Nem fog jót tenni a bõrömnek. Álmos vagyok. Belépek az osztályterembe. Úgy nézem, korán értem. Vagy Ashita késik ennyit?

Véégre megérkezett. És te jó ég. Még fáradtabb, mint én. Mi történt vele? Csak nem egész éjjel a sétánkat tervezgette? Fáradtan int egyet felém és ledõl a padjára. Óra kezdetén a radíromat vágom a fejéhez, hogy felébredjen végre. Naagy nehezen feljebb emeli fejét és kezecskéivel megdörzsöli szemecskéit. Kicsi cicuskám ezután rámnéz kómás szemeivel és mosolyogva suttog egy köszönömöt. Hááát értelem az nem látszik a szemeiben. Felemelem a kezemet és jelentkezek.

- Tanárnõ kérem Ashita rosszul van- mondom neki aggódva, miután felszólít. – Kikísérhetem az orvosiba? – kérdem tõle, nagyon szépen nézve rá. A tanár ránéz picimre, aki éppen akkor hanyatlik vissza a padjára.

- Igen, légy szíves vidd ki, mert szerintem is nagyon rosszul érezheti magát. Nem is értem, hogy így miért jött be órákra. Maradj is ott vele, amíg jobban lesz!- mondja nekem. Az osztály tekintetével végig követi azt, amit csinálok a tanárnõvel együtt. Nagyon idegesítõek. Legszívesebben mindenkit leütnék, és együtt aludnék ezzel a kis édessel. Nem tudom eldönteni, hogy mikor tetszik jobban. Akkor amikor alszik, vagy akkor, amikor ébren van. Teljesen elvesztette kapcsolatát a külvilággal. Megpróbálom felállítani, de ha nem fognám, úgy dõlne el, mint egy zsák krumpli. KO. Nem tudok mást csinálni. Felkapom és ölbe viszem kifele az osztályból. A lányok eszeveszettül sikongatnak. Tetszik a látvány miii??? Nekem is tetszik, hogy ilyen édesdeden alszik karjaim között. És olyan könnyû. Teljesen felvidított közelsége. Elviszem az orvosi szobába. Nehéz szívvel eresztem ki karmaim közül és fektetem le. Hadd aludjon. Szerintem engem is elnyomhatott az álom. Arra kelek, hogy Ashita-chan bököd pici ujjacskáival:

- Chika-kun! Chika-kun! Mi történt velem? Miért vagyok itt?. – Pff. Na szép. Szegény annyira kiütötte magát, hogy nem is emlékszik a délelõtti órákra.

- Ne ácsorogjatok már itt kint, gyertek beljebb! – mondja mosolyogva és látom, hogy el is pirul. Hát igen. Én már csak én vagyok.

Nagyon takaros Ashitáék háza belül is, kívül is. Olyan kis idilli a hangulat, amit magából áraszt. Háát ja. Tényleg itt kéne véghezvinnem Ashita megrontását. Hazai terepen lenne. Ráadásul a berendezés is pont elsõ alkalomhoz illõ. Remélem lesz lehetõségem arra, hogy vacsora után bepróbálkozzak nála. Ha már megtettem érte ennyit, hogy egész idáig elcaplattam igazán leszophatna. Már nagyon kíváncsi vagyok arra is, a szobája hogy nézhet ki. Elég nagy lehet az ágya kettõnkhöz? Mennyire kisfiús a berendezés? Háát. Ahhogy így elnézem a kicsi pofikáját és azt ahogy az anyukájára ugrott…….. Nagyon. Ashita mamája a konyhába tessékelt minket, majd leültünk enni. Hmm. Nagyon jól fõz az anyukája. Bezzeg az enyém. Csak az apámmal való hancúrozásig futja nála. Ha én nem rendelnék néha napján pizzát nekik is, akkor nem igazán ennének. Hehehe. Támadt egy remek ötletem. Mostantól nem kapnak kaját. Sokkal murisabb lesz két csontvázzal együtt élni. Azok legalább tudnának szórakoztatni. Na és persze a szomszédainkat is, ha átjönnek.

Azt sajnálom, hogy az én kicsim velem átellenes oldalon ült le az asztalhoz az anyjával együtt. Így nem is nagyon tudok vele beszélgetni. Legalábbis halkan. Az anyukáját pedig mindjárt lefejelem. Õ tud vele sugdolózni?! Ez nem igazságos. Hörr. Mit mondhat neki? Ugye nem velem van baja? Igaz, hogy vérrokon, de ne cukkoljon azzal, hogy ölelgeti és puszilgatja itt elõttem. Éés ha belémköt. Pápá neki. Akkor aztán tényleg legyilkolom, ha kell, akkor Ashita elõtt. Jó ötlet volt egy nyugtatót bevennem indulás elõtt. Még így is idegesít a látvány. Mindennap ezt teheti vele? Nem baj. Nyugi. Nemsokára én is. Anyóssal jó vélemény, anyóssal jó vélemény. Nem szabad fejberúgni, nem szabad fejberúgni. De akkor is akkor jó az anyós, ha porhanyós. Úgy látom, Ashita apját, most nem tudom megismerni. Nem is terítettek neki. Dolgozhat? Vagy egyáltalán velük élhet? Maaajd valamikor megkérdem. Most sokkal jobban érdekel a kis piszém álomszép arca. Csak úgy sugárzik a boldogságtól. Vajon mivel akar elõrukkolni vacsi után? Vagy a jelenlétem okoz neki ekkora boldogságot? Ezt már valószínûbbnek tartom. És még meekkora boldogságban lesz ma még része. Tudom, hogy sokat beszélek magamról, de hát szeretem a jó témákat. Elég bõséges egy vacsorát nyomtam magamba. Máskor ennyit enni két nap alatt szoktam. Meg bírnám szokni azt, hogy fõznek rám. Hmm. Vajon Ashita- chanka tud fõzni? Olyan jól nézne ki egy szál kis habos köténykében, ami alatt nincs semmi. Áááááhh. Nyugi, nyugi nyugi. Véégre õ és anyukája is befejezték az étkezést. Az anyukája is mosolyog azon, ahogy Ashita rám veti magát. Hõhe! Lassabban húzzál már gyerek, mert nagyon lenyugodtam. Lehet, hogy mégis rossz ötlet volt ez a nyugtató? Vagy csak a dupla adag? Behúz egy tágas és szépen berendezett helyiségbe. Ez lehet a szobája? Olyan kislányosnak tûnik a sok plüssel. Egyedül ez a sok por mutat valami fiús jellemet. Az ágy elé vezet és megáll velem szemben. Komolyan nézek rá:

- Mi lenne az amit mutatni akarsz?- kérdem tõle. Csillogó szemmel néz rám, de a feje már megint a vörös szín egy sötét árnyalatát ölti magára.

- Hááát…- kezd bele nagy nehezen, de már a ruhácskája ujját huzigálja. Ha így folytatja, akkor le fogja tépni. Velem egyszerûbben megúszná. Egyszerre tépném le róla az egész inget. Most le akar vetkõzni?- tudod mit, inkább mindjárt jövök – mondja szemlesütve és már csak egy csíkot látok belõle, majd egy ajtócsukódást hallok. Elfutott. Most a fürdõbe mehetett? Vagy egyszerûen itt hagyott? Nem. Az õ házába vagyok. Hova futna? Anyucihoz? Ha tényleg valami piszkos dologra készül, akkor nem hinném. Biztos zuhanyozni akar. De hát itt volt az egész délutánja. Nagyon sokáig van bent. És vízcsobogást se hallok. Ugye nincs valami baja? Elkezdek járkálni a szobában idegességembe. Egész takaros a berendezés. Minden olyan ízlésesen van itt berendezve. Visszasétálok az ágy mellé, hátha visszatér. Remélem, azért nem szado-mazó cuccba fog kilépni. Errefele is körülnézek. Az ágy melletti asztal csak úgy vonzza a tekintetemet. Mit tárolhat itt? Odamegyek és elkezdek kutakodni. A kezembe akad egy doboz valami gyógyszerféleséggel. Nincs az üvegen címke. Kezembe veszek valami használati utasításnak tûnõ fecnit az asztalról. Ez alapján a gyógyszer valami antidepresszáns lehet. Mi a faszom az? Nem vagyok én orvosi szótár. Azonban valahol tényleg meg kéne néznem, hogy mit jelent a szó. Vagy Ashitától kéne megkérdeznem, hogy mit jelent ez. Csak azt nem tudom, mit mondjak neki. Felforgattam a szobádat és ezt az üveget találtam. Miért szedsz gyógyszert? Beteg vagy? Nem hangzik valami bíztatón. Úgyis az jönne ki belõle, hogy minek turkáltam az engedélye nélkül. Mindegy. Úgy nézem, sokáig marad. Leülök az ágyára, legalább tesztelhetem, hogy mennyit bír. Hellyel úgyis megkínált volna, ha nem fut el ilyen szégyenlõsen. Elindulok az ágya felé, de hallom, hogy nyílik a fürdõajtó. Arrafelé fordulok. Mi lesz? Mi lesz?

Nem jutok szóhoz a döbbenettõl Ashita eltûnt. Helyette egy kicsi és szégyenlõs cicus bukdácsolt ki a szoba közepére. Megállt és szégyenlõsen lehajtotta a fejecskéjét. Nem bírtam magamban tartani a véleményemet:

- Cica-chan- mondtam neki majd el is nevettem magamat. Ezen a jelmezkén nem lehet nem nevetni. Szürke hajához olyan jól áll ez a szürke szõrmejelmez. Mintha neki lenne kitalálva ez az öltözet. És azok a bolyhos kis cicafülecskék…. Vajon lehetnek olyan puhák, és selymesek, mint a haja?

- Tudtam, hogy béna ötlet volt… Most totál hülyén nézek ki, igaz?- szólal meg félõs hangján és kezeibe temeti arcát. Olyan, mintha mosdana. Édes. Már tényleg csak a bajusza hiányzik. Meg egy csengõcske a nyakából. Elindulok felé. Muszáj megérintenem egy kicsit. Nem néz rám. Hát akkor ez van. Beleegyezésnek veszem, hogy nem tiltakozol. Megérintem cicafüleit. Selymesek, de tapintásuk közel se esik olyan jól, mint az, amikor haját simogattam.

- Olyan puhák….- mondom neki kéjesen. Vissza akarom fogni magamat, de nem nagyon sikerül. Most hogyan, amikor csillogó szemecskéit ilyen szépen mereszti rám?! Gyönyörû látvány, ahogy itt áll elõttem és lenézek rá. Tényleg olyan, mint egy pici kölyökcica. Megjött apuci. Grr.

- Én varrtam saját kezûleg, ám! - mondja nekem nagy büszkén és még ki is húzza magát. Ez nagyon nem lesz jó. Túl sokat játszott a tûzzel. És a tûz… Hát igen. Éget. Végighúzom ujjaimat arcélén. Olyan kis selymes bõre van. Nem bírom ki. Meg akarom érezni, ajkait is. Azok is ilyen kis puhák? Lassan hajolok felé, hogy legyen ideje elhajolni, ha nem akarja. A nyugtató úgy nézem túlságosan is kedvessé tesz. Többet nem szedek be. Ha nem lenne bennem, már rég az ágyon nyögne alattam. Így közelebbrõl nézve még szebb az arca. És azok a szemek. Hmm. Mindjárt, mindjárt rácuppanok ajkaira. Egy hosszú pillanatig még nézem. Nagyon izgató látvány. Nem akarom egybõl rávetni magamat szájacskájára, mert akkor nem látnám arcát. Ekkor felfedezek látóteremben valamit a homlokán. Púp lehet? Mi történt vele? Csak nem agyrázkódásra szedheti a gyógyszert? Elsimítom a dudor elõl odalógó puha, bársonyos tapintású tincseit.

- Mi ez a hatalmas púp a fejeden? – kérdem tõle aggódva. Megmozdult. Azt hittem, már sóbálvánnyá dermedt. Úgy néz ki, mégsem. Gyors mozdulattal takarja el elõlem sérülését, és mentegetõzni kezd:

- Hát …izééé… elestem és bevertem.. – ezt a kis szégyenlõs motyogást. Ráadásul most valamikor délután csinálhatta, mert reggel is biztos kiszúrtam volna ezt a szarvat egybõl. Ahhogy a széket is feldöntötte, biztos nem úgy verték meg. Beletúrok a hajába. Olyan kis ügyetlen a szentem. Attól függetlenül jól áll neki bénázása.

- Nem olyan vészes, de te mindig törsz-zúzol magad körül, magadat is beleértve? – kérdem tõle nagy komolyan. Még csak az kéne, hogy harcképtelenné strapálja magát. Azzt én akarom. Szégyenlõsen elmosolyodik és szemeimbe néz.

- Hát én próbálok, nem olyan lenni, mint a Titanic a jéghegyek között, de Mama-chan szerint, mindig is értettem hozzá, hogy törjem magam kék-zöldre. – hát igen. Ezt valahogy sejtettem. Nem fejezem ki rosszallásom, csak mosolygok rá. Az én kis félénk kedvesem. Háát igen. Remélem, sokáig marad ilyen kis közvetlen.

Füleivel játszadozom, és azon gondolkodom, hogy megint bepróbálkozzak-e egy csókkal. Háát nem tudom. Kezd elmúlni a nyugtató hatása, és ezzel együtt kezd szorítani a nadrágom. Már bánom, hogy feszülõset vettem fel. Nagggyon. Ideje tõle elbúcsúznom, mert szerintem ma nem lenne hozzám elég türelme. Se nekem hozzá. Pedig egyelõre még nem kéne bántanom. Annyira. Lehet, hogy bele is halna. Nem tudom azt se, hogy mire szed gyógyszert. De erre rákérdezni se akarok. Ahhoz még biztos nem bízik bennem eléggé, hogy elmondja. Most a rólam kialakult jó véleményét elrontsam kérdésemmel és azzal, hogy megtudja, kutakodtam dolgai között? Kár lenne. Hamarabb fog nekem behódolni, ha bízik bennem. Szerintem a törékenysége miatt tetszik ennyire. A mai vacsi után biztos, hogy még többször is át fog magához hívni. Ebbe biztos vagyok. Lesz még esélyem. Nehéz szívvel kezdem el neki mondani:

- Vigyázz magadra, mert nekem holnapra kéne egy idegenvezetõ, hogy legközelebb ne tévedjek el és megismerjem a környéket. - Igaz, hogy amíg le nem nyugszok, csavarogni fogok, de az mégiscsak más lesz, ha vele leszek kettesbe. – Persze, ha nem akarod, akkor nem kell elvállalnod. - Huhh. Ez egy kicsit nyálasra sikeredett. De sikerem van. Sugárzó arccal fordul felém és zavarában gyürmöli ruhácskáját és félénken megszólal:

- Ha mama-chan elenged, akkor szívesen- oké. Ha pedig mama-chan nem enged el, leverem, mint vak a poharat. – megyek is és megkérdem- teszi még hozzá és elfut. Helyes. Odaállok a szobaajtóhoz hallgatózni. Kijjebb nem megyek, hátha meglátnak, de így nem hallok semmit. De mégis. Egy sikkantást. Valakit ölnek. A lépcsõn fut felfele valaki. Még mindig sikoltozva. Ez Ashita-chan lesz? Nem volt neki égõ így lemenni az anyja elé. Remélem a jóasszony nem feltételezi azt, hogy ezt a jelmezt én erõszakoltam rá a pici fiacskájára. Berobban a szobába, és boldogan újságolja:

- Elmehetek veled. Azt mondta, tényleg jobb lenne neked is megismerni a környéket. És az elkísérésed is jó ötletnek tartotta. – Pff. Rendben van. Szerencséje. Még szép, hogy jó ötlet, mert én találtam ki. Boldogan, széles vigyorral nézek rá.

- Örülök, hogy velem tartasz- majd a hatás kedvéért elkomorodva folytatom. - most mennem kell, mert már nagyon késõ van és biztos, hogy aggódnak értem a szüleim. – na peeersze. Szerintem életük legboldogabb napja lenne egy gyászjelentés kézhez kapása rólam. Ezt az örömöt pedig nem fogom nekik megadni. Õ is elkomorodik:

- Igazad van. De ugye kikísérhetlek? - kérdi. Mosolyogva bólintok és elindulunk. Elbúcsúzok tõle is, anyukájától is és belevetem magamat az éjszakába.

Hazafele menet meglátom egy bár hívogató fényeit. Már megint érdekes helyre tévedtem. De ha már itt vagyok, akkor akár be is mehetek. Kibontom hajamat és belépek.

- Köszönöm szépen. – mondom még neki és elindulok helyem felé. Útközben nem mulasztok el az én kis drágaságomon végignézni. Hmm. Teljesen olyan, mint aki megnyugodott volna attól, hogy jöttem.

Belenézek szemeibe és ekkor. Ezt el se hiszem. Ránevet. Áhh. Ezzel a pihekönnyû mosollyal még szebb, mint egyébként. És ahhhogy hüvelykujjával jelzi nekem a véleményét belépõmre. Jaj szentecském. Én úgy elkésnék minden nap, csakis a te kedvedért! Egy szavadba, na meg persze egy csókodba kerülne. Persze nem ám ilyen napi 1-csókra célzok. Nálam a minimum 5 percenként egy olyan, ami 4 percig kitart. Ezért tényleg késnék az órákról. Más miatt is, de szerintem még annak nem jött el az ideje, hogy veled együtt, pont „amiatt” essünk be késõbb a tanórára. Annak a dolognak még az is lehet majd a mellékhatása szerintem, hogy én vállalom majd magamra a tanár bácsi szerepét és az órák helyett különórákat tartok majd neked. A tanárok véleménye se fog érdekelni akkor már. Igaz, hogy nincs róla diplomám, de akkor is egy szigorú tanár vagyok a magam szakterületén. És már elõre kéjjel tölt el az a gondolat, hogy ezt a kis husikát kitaníthatom. Mert ki fogom, azz már 100%-ig biztos. Leülök és folytatódik az óra tovább.

Elõveszem könyveimet, majd rádõlök padomra és a tanár rizsálását hallgatom a régi történelmi korokról, miközben az én kicsim arcát figyelem. Mintha nem lenne elég az is nekem az örömömhöz, hogy haja fénylik, arcáról és egész lényébõl is csak úgy sugárzik a boldogság. Tündökletes egy szépség így. Biztos valami jó történt vele. Teljesen belemerülök tanulmányozásába. Annyira szépnek és egyben annyira törékenynek is tûnik. Mint valami kis finom porcelánbaba. Nem bírom tekintetemet elfordítani róla. Még jegyzetelni is elfelejtek. Ashita látványával egyszerûen lehetetlen betelnem.

Máris vége a napnak? Hiszen még csak most jöttem. Gyorsan ki kéne találnom egy indokot, amiért odamegyek hozzá, tetetve a félénk új diákot. Elhatározásom hamar megszületik. Azt terveztem el, hogy megkérem, mutassa be nekem a város nevezetes részeit, hogy könnyebben elboldoguljak amíg itt élek. Elvégre még csak most költöztem ide. Mielõtt azonban elindulnék felé, hallok egy naagy puffanást. Na mi van már? Valaki nélkülem állt neki lebontani az iskola épületét? Jah nem. Csak az én kis nyuszikám kelt fel, termetét meghazudtoló finomsággal. Üggyes. Neki még tanítani se kell a rombolást. Veleszületett tehetsége van hozzá. Zavartan néz körbe. Úgy leteperném. Ez a kis zavart arckifejezése valamit mindig megindít bennem. Szerintem ezek az állatias ösztöneim lesznek. Grrrr. Szépen óvatosan becserkészem, vagyis a közelébe óvakodok. Nem is vesz észre addig, amíg a székét a helyére nem teszi egy elegáns mozdulattal. Teljesen higgadtan, sõt mi több, boldogan néz rám és szólít meg. Nah mi van? Valaki nevetõgázt szívott??? És nem is ijedt meg tõlem? És ez a csengõ, nevetõ hang, ahogy elkezd hozzám beszélni:

- Szia Chika-kun! Tök király volt a belépõd. – Ha tudom, hogy õt ez hozza tûzbe, még látványosabban jövök be suliba. Mondjuk egy motorral. - Arra gondoltam, esetlegnem lenne kedvedma este átjönni hozzám vacsorára?- hát ez hosszú szülés volt. Mire kinyögte ezt a két mondatot… Még bele is vörösödött. Nagyon jól áll pirultsága haja színéhez és zöld szemeihez. Teljesen késsz vagyok tõle. Grrr. Tényleg beindít. És és. Elhívott magához. A második nap. Ez nagyon megdöbbentett. Teljesen sokkot kapva nézek rajta végig. Félénkebbnek hittem. Nem baj. Most már csak estig kell magamat tartanom. Ki fogom használni, hogy te invitáltál magadhoz kicsim. Jó kisfiú leszek, a magam módján. Ez nálam annyit jelent, hogy szabadon tiltakozhatsz, mert nem kötözlek össze. Kedvesen mosolygok rá. Most tényleg nem szabad elijesztenem.

- Persze, Ashita –chan. – chan? Bazz. Már teljesen elvette az eszemet. Így nagyon nagy hiba volt szólítanom. Ijedten nézek rá. Remélem, nem vonja vissza elszólásomtól meghívását. Jajj de fura tekintettel néz rám. Akkora marha vagyok. Mentve a menthetõt, mosolyomat arcomon hagyom.

- Chan? – szólal meg kérdõre vonva. Várom a bomba robbanását, de mivel az elmarad, elkezdek magyarázkodni, gyönyörû palackzöld szemei tükrébe merítve pillantásom.

- Baj? Szerintem úgy illik hozzád, de ha zavar akkor nem mondom többet – mondom neki úgy, hogy szomorúságot érzékeljen a hangomban. Elgondolkodva horgasztotta le fejecskéjét és zavarában egyik lábáról másikra állt. Nah késsz. Nyert ügyem van. Ez már holtbiztosan tudom. Éss igen. El is kezdi mondani:

- Végül is nem zavar, de azért mások elõtt annyira ne hívj így, nem vagyok már kisfiú! – hoppá. De durci lett valaki. Errõl le kell szoktatnom. És ahogy rámöltötte nyelvét. Ááááááááá. Ez már kész kérvény benyújtása egy csókra.

- Ez de kawai!- mondom neki nemes egyszerûséggel, de le kell takarnom számat, mert kitör belõlem a nevetés. Nem is tudom, hogy mikor kacagtam utoljára ilyen jóízûen. Nagyon régen volt. És ahogy gyöngyözõ kacagása felhangzik az én pszihopata nevetésem mellett. Mindenki minket bámul, de most elõször ez nem érdekel.

- Este 7-re át tudsz jönni? – kérdi tõlem, szinte óráknak tûnõ nevetéssel teli percek után. Bólintok neki, amire leírja címét gyöngybetûkkel egy papírra. El is magyarázza, merre kell mennem. Nyuugi. Mint a vadászkopó fogom követni a szimatodat, és ha rád találok kedves zsákmányom, megnézheted majd magadat. Ohh. Még telefonszámát is megadta. Én is neki a sajátomat. Biztos, ami biztos. Most semmiképp se szeretnék eltévedni. Érzem, hogy az életem legjobb éjszakája vár rám. Már attól teljesen tûzbe jövök, ahogy rám néz.

- Akkor majd este találkozunk!- mondja még nekem nagy boldogan, majd elbúcsúzunk egymástól. Bárcsak ne kellett volna elbúcsúznom tõle. Mindegy. Haza kell mennem felkészülni estére. Szinte szárnyalok a boldogságtól. Nem is figyelek semmire és senkire útközben. Lábaim maguktól mozognak. A vacsorameghívása és az utána betervezett események járnak a fejemben. Gyors ütembe lépdelek, de egyszercsak a semmibõl elõttem terem egy kb. velem egykorú, de nem egy súlycsoportú srác, akinek baseballütõ van a kezében. Hirtelen állok meg. Erre elvigyorodik és megszólít.

- Hé újfiú! – jaj nee. Nem akarok senkit agyonütni. Ma semmiképp nem. Minden erõm kellene estére. Ráemelem kérdõ tekintetemet, amikor folytatja – nem csípem a pofádat. Kicsit ki akarunk dekorálni. – na szép. Nem is ismer és mégse mer egyedül támadni rám? Hehehe. Csak nem érzi, hogy veszélyes vagyok? Elõbújtak a haverjai is és már körbe is vett a banda. Mindegyiküknél baseballütõ vagy kés van. Ez így nagyon, de nagyon nem lesz jó. Körbenézek, hátha valaki figyel minket. Semmiképp se szeretném, ha látnák, ahogy laposra verem õket.

- Neem kell aggódnod. Elég kihalt egy környék ez, de majd hívunk neked egy mentõt, ha végeztünk veled. – közli srácok vezére beképzelten. Elszállt aggodalmam. Pont ezt akartam hallani, hogy nincsenek és nem is lesznek szemtanúk. Gonosz vigyor ül ki arcomra, és mézesmázos hangon mondom nekik:

- Köszönöm az infót. Meg is hálálom nektek. Mondjuk azzal, hogy én hívok hozzátok mentõt. Egész lényembõl csak úgy sugárzik a magabiztosság. Ezzel látom, hogy nagyon felhúztam õket. Már nekem is támadtak. Hehe. Ahhoz, hogy engem bántani tudjanak, minimum 100 évvel elõbb kellett volna felkelniük. Meg is mutatom nekik a harci tehetségemet. Egy kéztörés ide, egy rúgás oda, egy fejelés amoda. A banda tagjai pedig már ki is dõltek. Puhány egy társaság ez. Még csak be se kellett durvulnom. Otthagyom õket. Hadd fetrengjenek még egy kicsit a hideg betonon. Ettõl talán megedzõdnek.

Teljesen felhúztak, de mire hazaérek, megnyugszom kicsit. Anyámék elmentek valamerre. Kiírták egy papírra, hogy hol találok kaját és pénzt. Majd jönnek. Néhány nap múlva. Addig pedig tényleg az enyém a terep. Az órámra nézek. Huhh. Jól elhúzódott az a verekedés. Már 5 óra. Beállok a tus alá és lezuhanyzom. A nemes alkalom miatt még hajat is mosok. Megszárítom hajam, de most nem hagyom kibontva. Egy sötétkék szalaggal kötöm össze. Egy ennél valamivel világosabb kék színû felsõt veszek fel, aminek felsõ 3 gombját be se gombolom. Így több látszik testem természetes szépségébõl. A hatást fekete, bõrömre simuló nadrágom teszi teljessé, amin oldalt ezüstszínû lánc lóg. Na most tudj nekem ellenállni Ashita. Szerintem ez vesztett ügy. Elment az idõ a készülõdésemmel, de úgy összességében végignézve magamon, megérte az idõráfordítás. Egy sebet nem tudtam csak teljesen eltüntetni karomról, amit az egyik vandál kése okozott. Leragasztottam, de a fehér tapasz kilóg az ingem alól. Mindegy, már nincs idõm hosszabb inget felvenni. Indulnom kell, mert az én kis nebulóm már biztos türelmetlenül várja az oktatóját. Még egyszer utoljára megcsodálom magamat a tükörben és el is indulok.

Huhh de egyforma errefelé a környék. Már 7 óra, de hiába is próbálom jegyzete alapján eltájolni magamat, vagy visszaemlékezni arra, amit mondott. Egyszerûen nem találom meg a házát. Éppen felhívnám egy kis segítségért 10 perccel késõbb, amikor megcsörren telefonom. Hát nem a kis drágaságom hív. Felveszem a telefont, mire aggodalmas hangon kezdi nekem hadarni:

- Szia! Történt veled valami? Vagy eltévedtél? Vagy akadt valami más dolgod és azért nem értél ide hozzám?- de édesen tudja mondani. Rögtön nevetnem kell.

- Szia! Itt vagyok valami park mellett, már ma harmadszor és innen nem tudok eltalálni hozzád. – mondom neki nyugodt hangon, és még hozzáteszem- épp most akartalak hívni egy kis útbaigazítás miatt. Semmiképp se hagynám ki ezt a vacsorát, ha már ilyen kedves voltál és elhívtál magadhoz. – hallom, ahogy megkönnyebbülten sóhajt fel.

- Ne mozdulj a park mellõl, mindjárt ott vagyok! – Mondja, már sokkal nyugodtabb hangon. De érzem hangjából, hogy még mindig nagyon izgul. Hmm. Ennyire várhatott?? A kis édes. Ezzt az alkalmat még lehet, hogy nagyon meg fogja emlegetni. Érzem, hogy élvezni fogom kis hamvas testét.

Azért nem az út közepén várom meg, ahol most állok. Az egyik lámpaoszlopnak támaszkodom neki. Egy idõ után felnézek a pislákoló fényébe. Nagyon idegesít ez az égõ. Arrébb állok és próbálkozom egy nagyobb kõ keresésével. Úgysincs itt senki, de engem nagyon idegesít. Mielõtt azonban felszednék egy alkalmasnak ítélt követ a földrõl, egy boldog sikkantást hallok a hátam mögül:

- Ohh hát itt vagy Chika- kun! Már úgy vártalak! – Grr. Én is vártam már ezt a találkozót, hidd el picim. Emlékezetessé fogom tenni az estédet. – gyere, menjünk haza. Mama-chan már nagyon szeretne találkozni veled. – Mama – chan??? Úhh. Ezzel nem számoltam, hogy otthon lesznek a szülei. Háát nem tudom. Basszus. Én csak rá készültem, de szülõkkel való társalgásra nem. Meglátja elbizonytalanodott arcomat.

- Ne féj, Mama-chan nagyon kedves. Biztos, hogy hamar megszereted, legalább annyira, mint a saját szüleidet. – felnevetek. Ha annyira szeretném õt is, akkor már rég az életem folyamán kinyírandó személyek listájára jegyeztem volna fel nevét. Remélem, elviselhetõbb lesz azért saját szüleimnél. És azt is, hogy ad idõt, amit Ashitámmal kettesben tölthetek. Huppsz. Egy picit megijesztettem nevetésemmel. Furcsán néz rám.

- Ha olyan kedves, mint te, akkor biztosan hamar meg fogom szeretni – mondom neki, amire annyira elpirul, hogy még sötétben is látszik az arcszínén végbemenõ változás.

- Induljunk- mondja kurtán és elkapva kezemet kezd el vezetni. – ha ráérsz, akkor pedig vacsora után szeretnék neked mutatni valamit, de azt nem mondom el, hogy mit. – teszi hozzá kuncogva. Egybõl ránézek, mohó tekintettel. Csak nem önként fogja magát nekem adni???? Nagyon élvezném. Ekkora mázlim azonban nem lehet. Neeem biztos másra gondolt.

- Ollyan kegyetlen vaagy - kezdek el neki nyávogni, nagyon lányos hangon.- rám néz, és mindketten nevetni kezdünk. Ohh hogy az a. már emlékszem az útbaigazítására. Itt kellett volna lefordulnom. Igen. Itt a házuk. Háát tényleg a cél elõtt adtam be a kulcsot. Ez más területen biztos, hogy nem fog elõfordulni. Ezzt garantálhatom.

Anyukája az ajtóban vár minket és integet felénk. Erre a kis drága boldogan integet vissza. Így teljesen olyan, mint egy 5 éves gyerek. Hmmm. Egész helyes anyukája van. Már tudom, hogy az én kis Ashita-chanom honnan örökölte finom vonásait.

- Jó estét kívánok- köszönök neki illendõen, amikor odaérünk és meghajolok felé. – nagyon szépen köszönöm, hogy eljöhettem. –folytatom egy hatalmas mosollyal, miután felemelkedtem. Iggen, anyuci már a kezembõl eszik. Hehehehe.

- Ne ácsorogjátok már itt kint, gyertek beljebb! – mondja mosolyogva és látom, hogy el is pirult. Hát igen. Én már csak én vagyok.

Most költöztem ebbe a városba. Az új házunk nagyon szép és takaros. Pont három fõnek megfelelõ. A környék is elég nyugodtnak tûnik. Úgy nézem, ha balhét akarok, akkor azt nem errefele kell keresnem. Vagy sürgõsen gyártanom kell. A házunkhoz tartozik egy kis udvarka is. Ollllllyaaan megható, pláne a paddal és a cseresznyefával a közepén. Hüp-hüp. Kár, hogy nincs nálam egy fejsze, vagy egy fûrész.

- Jhhaj drágám ugye majd este kiülünk ide kettesben? – hallom anyám vinnyogását.

- Persze édes!- hallom apámat is- és persze megismerkedhetünk az új szomszédjainkkal is.-Mondjuk én a régiekkel is jól elvoltam!-, néz rám szúrósan, amire anyám is felém emeli tekintetét.

Hideg, kék szemeim forgatom, és gunyoros mosollyal mondom nekik:

- Kihagyom a szomszédjaink megismerését, szerintem úgyis csak rövid ideig fogunk itt lakni. Utálatos egy környék ez.!- teszem még hozzá és bemegyek a házunkba mielõtt visszaszólhatnának.

A sok dobozt átlépve felmegyek a számomra kijelölt szobába. Huhh, innen de jó a kilátás. Kíváncsi vagyok a szomszédainkra. Remélem, hogy jó az idegrendszerük. A rojtos idegû emberekkel nem lehet olyan sokáig szórakozni.

- Belehalnál, ha segítenél nekünk kipakolni?- ordít fel apám. Kipakolni? Erre a pár napra. Pff. Miattam. Úgy nézem a szüleim semmibõl, se tanulnak. Nem adok az újabb költözés idõpontjáig 1 hetet. Ha nagyon jó kedvemben találnak természetesen.

- Háát ha muszáj- ordítom vissza és megyek le segíteni. Persze csak mértékkel. Amint szobám bútorait a helyükre illesztem apám segítségével, be is zárkózom kis birodalmamba. Még vacsorázni se megyek le. Anyám azért még az ajtóm elõtt elhadarja, hogy holnap idõben keljek, mert iskola. Pff. Jajj tényleg. Idõben kell kelnem. Így legalább eljátszhatom a jókisfiút a tanároknak. Imádom, amikor valami disznóságot csinálok, és azt rá tudom kenni egy másik emberre, mert belõlem ki se néznék különben.

De ha valaki megint beleköt közülük, vagy akár jövendõbeli osztálytársaim közül is a hajamba, azt most nem csak a zászlórúdra fogom megkötözve fellógatni, mint legutóbbi iskolámban. Most biztos kitalálok egy durvább eljárást és egy jobb alibit is, hogy ne buktassanak megint le. Sajnálom, hogy kirúgtak onnan. Ennyire jól, mint ott még sehol se szórakoztam. Nah mindegy. Új környezet, új lehetõségek. Hamar beállítom a telefonomat a kelés embertelenül korai idõpontjára és elõkészítem frissen vásárolt iskolai egyenruhám. Huhh. Alighanem jó iskolába írattak szüleim. Imádom a fekete és a szürke ruhákat.

Még nem akarok lefeküdni. Olyan nyomott a hangulatom. Valamivel fel kellene magamat vidítanom. Kinézek az ablakon, hátha látok valami kedvemre valót. Éés iggen. hehehehe. A kertben lévõ padon drága és szeretett szüleim ülnek, egymáshoz bújva. Nyah akkor nézzünk nekik valami meglepetést alapon, elõveszem tûzijátékkészletem. Kiválasztok belõle egy szép fénnyel fellobbanó és hangos darabot. Meggyújtom és kidobva az ablakon, úgy hogy a közelükben pattanjon szét, behátrálok a reluxa és a függöny takarásába. Huhh de éles fénye volt. És ez a hang hozzá… Gonoszul elvigyorodok. Látom, a réseken keresztül ahogyan a kedves új szomszédok kijönnek csodálkozni. Boldogan bújok ágyikómba, és úgy hallgatom, ahogy a szüleim „barátságukat” mélyítik, finom modorral beszélgetve a kedves új szomszédokkal. Annyira jó ez a háttérzaj.

Sötét van és a hold fénye, beszûrõdve reluxámon világítja meg ezüst tincseimet. Pff. Igen. Ezek a tincsek. Annyi keserûséget köszönhetek nekik. És egyben mégis annyi örömöt. Másba nagyon nem szoktak belém kötni, ezért nem festetem be vagy vágatom le a hajam. Olyan vagyok, mint egy élõ céltábla, amire az van kiírva, köss belém, amit a ártatlan fejem miatt meg is tesznek. Vesztükre.

Az ismerõsök utáni érdeklõdésekbe alszom bele. Bár minden itt töltött nap ilyen jól végzõdne.

Arra ébredek, hogy valamit láncfûrésszel vágnak, sikoltozás, kiabálás hallatszik, valamint fegyverropogás. Felcsillanó szemmel nézek körül. Jahh. Vaklárma. Csak az ébresztõm. Naagy duzzogva nyomom le, de azért azt megvárom, hogy apám felébredjen rá és kiabáljon miatta:

- Nem tudnád már ezt a szart átállítani valami másra?- kérdi tõlem, amire komoly érdeklõdéssel hangomban kérdezem vissza tõle:

- A halálhörgésesem jobb lesz?- vigyorgok némaságán, mint a vadalma. Felébredtem.

Hamar felveszem az egyenruhám és belenézek a tükörbe. Pff. Most jöttem rá arra, hogy szeretem magamat. Annak ellenére, hogy ez iskolai cucc, elég szívdöglesztõ vagyok benn. Hajamat is megfésülöm, de most nem kötöm össze. Kezdõdjék az úr iskolai élet új veszekedésekkel.

Letrappolok az emeletrõl, felveszem az asztalról a számomra odakészített kosztpénzt, ami igen kevés, még ahhoz képest is, amennyit én enni szoktam és kilépek a házból. Ügyelek arra, hogy magam után a ház ajtaját tisztességesen becsapjam. Hehe. Ha eddig nehezteltek rám szüleim, akkor ezután még jobban fognak. Pff de messze van a suli. Úgy érzem, nem fogok itt egy teljes hetet kibírni gyaloglással. Vagy hamar csinálok valami naggyondurva jelenetet, amiért kirúgnak innen, vagy vetetek magamnak egy biciklit anyámékkal. Megtiszteltetés lesz nekik, hogy megvehetik nekem. Elvégre csak emiatt nem daraboltam még szét õket. Ezt õk is tudják.

Azért csak megérkeztem. Ehhez a hmm „iskolához”. Olyan mint egy mesében. Az oldalát befutotta valami nagylevelû gaz, a falak repedezettek és varjúk károgását hallom. Szerintem az összképet egy folytonos vihar és egy udvari temetõ tenné teljessé. Iggen. Én még a hullákról is tudnék gondoskodni. A küszöböt is alig lépem még át, de már bámulnak. Fõleg a csajoknak akad meg a szeme rajtam. De azért, ami büszkeséggel tölt el, az az, hogy látványom a fiúkat se hagyja hidegen. Iggen, gyertek csak hozzám közel! Én élvezni fogom.

Az egyik piruló kis cukorfalattól kérek útbaigazítást a tanárihoz. Attól, aki legelõször az utamba került. Hmm. Szerintem vigyázni fog ezután arra, hogy többet ne kerüljön a közelembe. Megmutatja az utat, és én ekközben azon csodálkozom, hogy nem esik össze. Ilyen nagyon remegõ lábakkal menéshez kész tehetség kell. Én meg persze teszem a kedveset és a szépet. Kérdezgetem, hogy jól van-e és hogy ne kísérjem-e inkább az orvosiba. Barátnõi nagyon kedvesek és segítõkészek, mert fél szemmel hátranézve látom, amint mérgesen néznek társukra az egyik fal mögül kihajolva. Ezt miattam csinálják vajon? Kezdem megszeretni ezt a sulit. Lehet, hogy az összes lánnyal el kéne az elsõ héten ezt az útbaigazítóst játszanom. Hmm. És ez az ötlet ami kipattant fejembõl. Több veszekedést tudok így közöttük szítani, mintha én keverednék veszekedésbe valakivel, akár hajam színe miatt is. Beszélni nem nagyon beszélt hozzám a kis áldozatom, csak dadog és szerintem végleg sokkot is kapott, amikor rámosolyogtam. Hosszú egy út volt ez idáig. De naggyon élveztem. Amikor a tanáriba bekopogok, már hallom is a lányok sikongatását és azt, ahogy dühüket töltik barátnõjükön. Szép kis barátok mondhatom. Mosolyodok el még jobban.

Nyílik a tanári ajtaja és egy nagyon ocsmány, szottyadt ringyó lép ki rajta.

- Áhh, biztos te vagy az új diákom, Zumoshi Chika! Igazam van?- sikkantja. Jó ég. Az elõbbi jókedvem teljesen tovaszáll az engem ért traumától, amit újdonsült osztályfõnököm látványa okozott. – a szüleid mondták, hogy már megint el kellett költöznötök, amiatt, mert bántottak téged. Szegény gyermek. Ne aggódj, itt ez nem fog elõfordulni. - Hadarja el nekem. Nee aggódjon. Ha rajtam múlik, akkor viszont igen. És még szép, hogy rajtam múlik.

- Üdvözlöm tanárnõ!- Köszöntöm egy széles mosollyal. - Igen, én vagyok Zumoshi Chika. Köszönöm, hogy segít nekem. – nagyon ártatlanul nézek rá, sokat pislogva. Hmm. Elpirult. Heehe. Eza suli az eddigi legjobb, valamennyi iskolám közül.

- Gyere velem, mindjárt kezdõdik a tanítás és elõtte szeretnélek még bemutatni osztálytársaidnak. – szól hozzám és a kezét nyújtja hívogatóan. Pff. A jó véleményért mindent. Elkapom kezét és hagyom, hogy magával ragadjon, miközben ezt mondom, gyeremkien ártatlan hangomon:

- Remélem, hogy hamar elfogadnak majd a barátjuknak. – Pff. Ez de nyálasra sikeredett. Nem baj. A kívánt hatás, vagyis a tanár mosolya nem marad el.

- Ne félj, szerintem az egyik srác kapásból a cimborád lesz. – közli elem magabiztosan. Hát jó. Kíváncsi leszek, mivel fog elõrukkolni. – Várj itt, amíg nem szólok Chika- kun. – bólintok, amire õ besétál a terembe. Kezd érdekes lenni. Már alig várom, hogy láthassam osztálytársacskáimat, vagyis a mit sem sejtõ alanyaimat akik majd elszórakoztatnak. Kár, hogy nem tudok belesni a nyitott ajtón. Túl feltûnõ lenne. Odabent a boszi viszont belekezd mondandójába:

- Jó napot osztály, ma szeretnék bemutatni egy új osztálytársat! Gyere csak be! – int felém. Hát jó, essünk túl rajta. Belépek. Érzem azt, hogy mindenki figyelme felém irányult. De jó érzés is ez. Nézzetek csak a végzet gyermekére ehhehehe. Mire odaérek a tanári asztalhoz, már zúg az osztály, mint egy méhkas. Ilyen érdekes téma lennék? Vagy valami más gondjuk van????

- Mutatkozz be az osztálynak! – dirigál ez az idegesítõ ribanc, amikor véégre elérek mellé.

Mielõtt elkezdeném a bemutatkozást, végigpillantok az osztályon. Azaz, csak végig pillantanék, mert megakad a szemem egy smaragdzöld szempáron, amit egy gyönyörû babaarc és szürkésfehéren világító haj övez. Hajj be szép egy srác. Muszáj lesz megszereznem magamnak. Látom, azért neki is tetszem. Már a nézésemre elpirul. Csak azt nem tudom, ha késõbb megdönteném, abba elégne-e. Nem voltam még ilyen sráccal, mint õ. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek elsõ látásra. Olyan szépen mutatna ágyamban. Nah jó, azért nem kéne túlzásokba esnem. Persze, hogy a saját ágyában rontanám meg elõször. Elmosolyodok és elkezdem bemutatkozásomat:

- Sziasztok! Zumoshi Chika vagyok és most költöztünk ide. Örülök, hogy megismerhettelek titeket!– mondom kedves hangon és meghajolok. Hehe. Hallom, hogy a lányok már sóhajtoznak, de én már kiszemeltem a nagy Õ-t, vagyis az új ágybetétemet. Felemelem fejemet, miközben csak úgy csapódik hátrafele loboncom. Amikor újra normálisan állok, rákacsintok az én kis ukémra, aki még vörösebb lesz. Iggen. már nem menekülhet elõlem. Várakozóan a tanár felé fordulok, mert nem akarom egyenlõre még túl sokáig nézni. Abban reménykedek, hogy pipacska mellé ültet.

- Shinjou Ashita légy szíves vezesd körbe az új diákot az iskolánkba órák után. – szólal meg. Visszafordulok az osztály felé, szememmel a név gazdáját keresve. Ezt el se hiszem. Elmosolyodok. Vöröske fog körbe vezetni. Áhh. Tuti, hogy vissza fogok élni a helyzettel.

- Szívesen! – feleli. Hmm. Ez a kis bájos hang. Egyre jobban a szívembe zárom a srácot. Ki tudja. Lehet, hogy megtaláltam álmaim ukéját???

A fennébe. Nem mellé kapok helyet. Két lány közé ültet le az osztályfõnök. Roppantmód élvezem. Az egyik jobbra sikoltozik mellettem, a másik balra. Én pedig inkább révetegen nézek elõre kedvesemre. Olyan édes, ahogy piruldozik már attól, ahogy ránézek.

Elkezdte a tanár az órát. Pff. Fenébe. Most végig figyelnem kell, a jó vélemény kialakítása miatt. Shinjuo- kunnal nyugtatgatom magam. Teljesen elvette az eszemet. Már elképzeltem a hosszúranyúlt órák alatt azt is, ahogy bõréhez érek és ahogy simogatom, csókolgatom meztelen hátát, miközben õ a párnámba sikkant és nem látszik arcából semmi a párna és holdfénynél világító haja miatt. Elképzelem azt is, ahhogy vadul és kegyetlenül dugom, miközben õ csókol és kapaszkodik nyakamba.

Végre azért vége szakadt az utolsó órának is. Fénysebességgel vetõdöm padja elé, mielõtt elmenekülhetne elõlem. Megijedt hirtelen felbukkanásomtól és már el is pirult.

- Shinjuo- kun? – szólítom meg. Áhh miért nem tartunk már ott, hogy Ashita-channak hívjam??? – érzem, hogy ezt a feszültséget megint a szüleimen fogom levezetni.

- Igen? – mosolyog rám édesen. Olyan kis ártatlan. Nem hiszem, hogy már nyúlt volna valaki úgy hozzá. Abba se vagyok biztos, hogy egyáltalán barátnõje volt-e.

- Körbevezetsz akkor a suliba? Úgy izgulok, ma vagyok itt elõször! – teszem itt neki a szépet és még mosolygok is hozzá. Remélem, nem látta a szememben csillogó vad vágyat. Alig tudtam magamat visszafogni attól, hogy itt és most a magamévá tegyem.

Felkel padjából. Hmm. Egy picit alacsonyabb és törékenyebb alkatú, mint én. És ez a szikrázó haj.. Muszáj volt szemébõl kiigazítanom, mert egyszerûen nem bírtam ki, hogy ne érhessek hozzá. Olyan selymes és puha arca is és haja is. Észbe kapok, amikor gyanakodva néz rám és az ablak irányába nézek. Innen lelátni az iskolaudvarra.

- Ne haragudj, csak láttam, hogy zavar! – mondom neki. Remélem, hogy nem ijesztettem el.

- Ugyan nem haragszom, csak megleptél. Gyere, körbevezetlek a suliba… - mondja nekem és kezem felé nyúl. Elmosolyodok. Szóval akkor õ se bírja ki, hogy ne érjen hozzám. Látom, hogy, arca még vörösebb lett, de zavarát azzal palástolta, hogy elfordult. Hehehehe. Érdekes egy idõszak lesz ez.

Megfogom a kezét és tûröm, hogy magával húzzon a folyosókon, termeken keresztül. Minden kis helyiséget körbemutat, elég nagy részletességgel. én pedig közben nem is nagyon beszéltem, csak mosolyogtam és bólogattam. Nem akartam megzavarni félénk kis hangját azzal, hogy beleszólok elbeszélésébe. Olyan nagy élvezetet jelent már hangjának hallgatása is. Vajon hogy tud sikoltozni és nyögni??? Meg aztán ki tudja. Lehet, el is futna ijedtében, ha most megszólalok. Elõször egy kis bizalmat kell benne ébresztenem. Ááááá. De nehéz az élet. Pedig mennyivel egyszerûbb lenne az, ha itt és most szeretkeznék vele. Úgyis egyre kevesebben lézengenek a suli épületében. Mondjuk, ami kifejezetten zavar az az utánunk faltól falig kommandózó csaj-csapat. Szívesen lerugdosnám azt a visítozós fejüket, de akkor biztos kirúgnának innen. Igen. És szerintem akkor soha többé nem találkozhatnák ezzel a kis édes ukéval. Ezt most nem engedhetem meg magamnak. Pff. Eddig el se tudtam képzelni, hogy valami egy iskolához kössön hosszabb ideig. De ez az Ashita pont egy ilyen személy. Õt szerintem biztos, hogy nem kapom meg egy-két hét alatt. Addig pedig innen sehova. Muszáj lesz megkapásáig a szüleimmel szórakoznom. Vagy ellátogatni másik környékekre, mert naggyon nem bírom ki balhék és ugratások nélkül. De viszont ez, hogy vele lehetek, mindenért kárpótolni fog. Tudom.

A lányok ezt a kis édest se hagyják hidegen. Egyre zavartabb, ezért odakiáltok nekik:

- Légy szíves vagy csatlakozzatok hozzánk a körbevezetéshez, vagy menjetek haza, mert ekkora lármába nem értem, amit Shinjou- kun mond nekem. – iggen. ezt akartam. A lányok sikoltozva menekültek el, az én kis drágám pedig hálásan pislogott felém, mélyvörös arcszínnel, amire ráteszek még egy lapáttal, azzal, hogy rámosolygok. Hehe. Szokjad. És még veheted is megtiszteltetésnek azt, hogy miattad fogok itt idõzni hosszútávon.

- Zumoshi –kun kezdi el nekem pihegni, amire várakozóan nézek rá. Naagy sokára folytatja csak. Hmm. Teljesen olyan ezekkel a fejrázásokkal, mintha önmagával viaskodna. – ööö… izzé… hmm… Azt akartam mondani, hogy nyugodtan szólíthatsz Ashita-nak. Elmosolyodom. Úgy nézem, kezd nála megtörni a jég. Azt azért sajnálom, hogy még nem ott tartunk, hogy édesemnek szólítson.

- Értem Ashita, de akkor te se szólíts meg engem ilyen hivatalosan. Szólíts nyugodtan Chikának.

- IIgen, Chika… - hehehe. Ollyan édes. Itt helyben meg tudnám enni. Bíztatóan rámosolygok. – gyere, folytatom a körbevezetést, mondja és elkapja a kezemet. Hoppá mi? Lehet, hogy a megdöntéséhez nem is kell olyan sok idõ, mint képzeltem. Nagyon bátor, de ezt egyáltalán nem bánom.

Az iskolában szinte már senki nincs, amikor végez az intézmény bemutatásával.

- Itt a vége- fejezi be a sétát, majd folytatja, kezem elengedésével. - Ha bármilyen kérdésed van, akkor nyugodtan mondhatod nekem is, de az osztály vagy a tantestület bármelyik tagja is a rendelkezésedre áll.- úgy látszik, vigyorom állandó jelenség lesz arcomon. Pedig nem is kínoztam meg senkit. Rendszerint akkor szoktam így nevetni. – holnap találkozunk, most muszáj hazamennem, mert szüleim keresni fognak. – ohh hogy oda ne rohanjak. Mondjuk sejthettem volna, hogy õ ilyen kis jókisfiú. De kérdéseimmel ezután még szép, hogy senki mást nem fogok zavarni. Nekem õ kell és ezt már szeretném vele az elején tisztázni.

- Akkor holnap. – búcsúzom el tõle vigyorogva és integetve. Meg persze az után is és a hét többi napán is. Tettem még hozzá magamban. Péntek délután, vagy szombaton pedig el is kéne hívnom valamerre, vagy meglátogatni.

Elindulok hazafelé. Az utcák sötétek és kihaltak és egy lélekkel se találkozom. Pedig most úúgy szeretnék veszekedni. Végre itthon. A szüleim biztos hogy segítenek feszültségem levezetni.

- Megjöttem- köszönök, amikor belépek.

- Mi tartott ilyen sokáig- kezdi velem az ordítozást apám.- remélem felgyújtottad a sulit és mehetünk, mert tegnap sikerült minket nagyon jól bemutatnod a szomszédainknak. Elvigyorodom. Igen. Ez kellett. Máris jobb passzban vagyok és ártatlan hangon kezdem el neki mondani:

- Miért gyújtanám fel a sulit? Olyan jó itt élni. Kifejezetten tetszik, ezért lehet, hogy megpróbálok nyugton maradni. – látom, ahogy a döbbenet és a harag kiül az arcára. – amúgy sem tudom, milyen tüzijátékra célzol- fûzöm még hozzá. – este nagyon hamar elaludtam.

- Ne szórakozz velem! Nagyon jól tudod, mirõl beszélek!- Pff. Ha úgyis tudod, akkor minek kérdezed?

- Hát pedig nem igazán. – vágom a fejéhez nyugodt modorommal- felmentem fürdeni és aludni, mert holnap korán kezdünk. Ezzel a mondattal hagytam ott. Nem gyõzhetnek csodálkozni. Pedig most akkor is maradok egy pár hétig. Lezuhanyzok és bebújok ágyamba fekete boxerembe. Nem szeretek pizsamát hordani, se pólót. Mire pedig elgondolkodnák a mai nap eseményein, álomba merülök.

Hopp a francba. Elfelejtettem felhúzni az órám, ezért késõbb keltem. Gyorsan felkaptam magamra ruháim és már futottam is. Mire odaértem a suliba pedig már javában tartott az óra. Bekopogtam és beléptem termünkbe:

- Elnézést a késésért, nem csörgött az órám. – mondom bûnbánóan a tanárnak, aki erre csak mosolyog.

- Elõfordul az ilyen, ülj csak le, Chika-kun.

- Köszönöm szépen. – mondom még neki és elindulok helyem felé. Útközben nem mulasztok el az én kis drágámon végignézni. Hmm. Teljesen olyan, mint aki megnyugodott volna, hogy jöttem.