- Természetesen lehet róla szó, hogy Toscanában a nyáron egy tanulmányi kirándulást szervezzünk. Amennyiben megtudod szervezni, hogy a szülõk is beleegyezzenek, akkor nem látom akadályát, hogy miért ne lehetne. Persze, az Igazgató úrral is meg kell beszélned, de majd meggyõzöm, hogy ez egy kitûnõ ötlet – mosolygok a velem szemben levõ szõke történelem tanárra. Enrice egy igen vallásos családból származik, és az iskolától nem messze lakik. Ennél többet nem igazán tudok róla, mert nincs is mit tudni róla. Talán csak azt, hogy még nem környékeztem meg eddig. Nem láttam benne kihívást. De talán, esetleg a nyári tanulmányi kiránduláson, amit volt olyan kreatív, és kitalált…

- Megszervezek mindent, de azt megköszönném, ha az Igazgató urat is meggyõzné, hogy jó ötlet a kirándulás – néz mélyen a szemembe. Minden perverz gondolatomat az agyam hátsó zugába számûzök, és a kedves pap bácsi ábrázatot öltöm magamra. Mosolyogva bólintok, hogy bízza csak ide a dolgot, és fölállunk a templom melletti lakásom asztala mellõl. – Akkor én mennék is, még össze kell terelgetni a diákokat – mondja, és egy kölcsönös elköszönés után le is lép. Elgondolkozva meredek utána, és már azt tervezgetem, hogy hogyan is környékezhetném meg úgy, hogy a végén ne én legyek a rossz pap, aki elcsábít egy kedves, és mindenki által kedvelt tanárt, hanem õ legyen a gaz csábító, én pedig az ártatlanság megtestesülése. Mert ugyebár nem akarok botrányt okozni, de a hírnevemre gondolni kell. No meg… Nem hinném annyira, hogy bátyus túlságosan odalenne azért a tényért, hogy nem õ az egyetlen számomra. Úgy igen, mint egyetlen ember, akit szeretek, de úgy, mint egyetlen, akit az ágyamba, illetve pontosítva: magamba fogadok, nem éppen. Enyhén szólva.

Egy nagyot sóhajtva fölkelek az asztalról, ahol eddig ücsörögtem, és szép lassan kisétálok az aprócska konyhámból. Még reggel van, de a falon halkan kattogó órára pillantva látom, hogy ideje készülõdni. Mise elõtt még a diákokat is össze kell terelgetni, hogy egyik kis neveletlen nebulóka se maradjon le Jézus Krisztusunk áldásából, és életérõl. Útközben levetem magam az itthoni normális ruháimat, hogy aztán a hálómba érve, fölkaphassam magamra a fekete reverendámat. Belenézek a hálómban - nem minden hátsó szándék nélkül az ágyammal szembeni falra szerelt, extra nagy méretû – tükörbe, és elvégzem az utolsó simításokat. A nyakamban levõ feszületet kiveszem a reverenda fölé, és az édes, imádnivaló pap bácsis mosolyomat magamra öltöm.

Tökéletes… Indulhat is a gyerek-terelgetés.

---*---*---*---

Diákjaim, és báránykáim hangja, mint egy angyali kórus, úgy énekelnek. Hangjuk elárasztja az egész templomot, és Isten dicséretét, magasztosságát hirdetve a mennybe száll. Az egész templomot átjárja a hit, és a szeretet. No meg, a diákokat ismerve, a remény is, hogy minél hamarabb szabadulhassanak innen. Tekintetemet éneklés közben végig vezetem az összegyûlteken, és lágyan elmosolyodok, ahogyan a diákok soraiban is látok pár mozgó szájat, akik velünk együtt éneklik Isten dicséretét.

Örülök, hogy a fiatalság egy része fogékony Urunk nagyságára, és képesek befogadni Õt szívükbe. Jó látni a fiatal, hívõ arcocskákat, akik csillogó szemekkel hallgatják Jézusunk csodatételeit, azokat meg fõleg, akik itt, a miséim és hittanóráim hatására kezdik el Istent magasztalni, és hinni benne. Hinni abban, hogy van egy felsõbb hatalom, aki óv és vigyáz ránk, és aki, miután meghalunk, a mennybe vezet minket, az élet gyarlóságaitól megtisztítva.

Még akkor is, ha én nem hiszek ebben.

De nem, most nem gondolok erre.

Az ének elhalkul, már csak a szóló énekesünk énekel lágy, halk hangon, mint egy földre szállt angyal. Ahogy a rózsaablakon át beáramló fény megvilágítja, tényleg olyan, mintha körülötte glória lenne. Hangja halk, mégis, az egész templomban hallani lehet, és nem csak az akusztika miatt. Egyszerûen ilyen hatással van a tanulókra. Kár, hogy egy év múlva már nem lesz ilyen szép hangja. Esetleg, ha kasztrálnánk… Hm, nem, erre sem gondolok.

Fõleg, hogy végül az õ hangja is elhalkul, és egy perc kenetteljes csönd után, mely alatt az utolsó hang is elhalkul, belekezdek a misébe. Nyomatékosító gesztikulálásokkal, föllelkesülve adom elõ Jézus utolsó napját, és az, hogy végül föltámadt halottaiból, és fölemelkedett a mennybe, onnan ítél meg minket.

És ezek után még csodálkozik valaki, hogy szeretem a vámpíros könyveket… Õk is föltámadnak, õk is ítélkeznek. No, de gondolatok, tényleg pszt! Misén vagyunk. Éppen ezért nem is nézek a bátyám felé, pedig érzem égetõ pillantását magamon, erre a másik, nem éppen papi gondolataim jönnek elõ.

Hogy eltereljem saját gondolataimat, és a nebulókat is a figyelmes hallgatásomra ösztönözzem, a Biblia által leírt dolgokba kis modern dolgokat csempészek. Mint követendõ példákat, úgy adom elõ Jézus utolsó tetteit, modern helyzetbe áttéve. Nem tudom, hogyan fogadják példáimat, hiszen most nem arra figyelek, hogy mik a reakciók, hanem hogy ne áruljam el magam. A gondolataim ma rakoncátlanok. Valószínûleg azért, mert mise elõtt általában nem szeretem, ha helyes pasik zavarnak, akik elterelik a gondolataimat egy bizonyos irányba.

- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen. – Kezemmel keresztet vetek, és az álló diákok és tanárok szintén követik tettemet. Vége a misének. A diákok fellélegezve pattannak föl helyükrõl, és már tolongnak is az ajtók elõtt. Mosolyogva figyelem a diákokat, ártatlan hívõket és vad hitetleneket. Jó papként dolgozni, még ha nem is hiszek ebben. Annyira…

Gyorsan a templomhoz tartozó kis szobába megyek az oltár mellõl, és meggyújtok egy füstölõt. Kell, hiszen tudom, hogy mi fog történni. Arra fölkészülve, a víztárolóban található kis szentelt vízbe belemártom a kezemet. Egy asztal van az egyik sarokban, arra fölhajolok, és fölhúzom a reverendámat. Tudom, hogy senki nem jön be ide, errõl az idõk során már rég leszoktattam mindenkit, az egyetlen ember, aki bejön, õ pedig direkt, pont ezért jön be.

Ráborulok az asztalra, és vizes kezemmel fenekemet simogatom. Középsõ ujjammal ánuszomat simogatom, bele-bele hatolok. Közben reverendám kicsit kigombolom, és mellkasomat simogatom. Mellbimbómat csipkedem, és agyamba a legutóbbi alkalmunk szenvedélyes képei jelennek meg. Ahh…

Kopp-kopp-kopp – hallom meg az ismerõs lépteket, melyek fölriasztják a templom csendességét. Fogaimat összeszorítva elveszem fenekembõl ujjaimat, és reverendámat gyorsan összegombolva, a szoba átellenes falához megyek, és kezembe veszek egy könyvet. Visszatérek az asztalhoz, és nagyot sóhajtok. Bahh, valami nagyon lohasztóra kell gondolnom, hiszen Neki nem kellene tudnia, hogy mennyire vártam már arra, hogy meglátogasson. Egészen reggel óta csak az járt a fejemben, hogy végre szeretkezzünk, ahogy oly sok éve tesszük.

Mondjuk, gondolhatnék… Nem, nem arra, hogy mindjárt jól megdönget a saját bátyám a templomban. Az nem éppen lohasztó. Inkább… Na jó, nem tudok lohasztóra gondolni.

Mikor hallom, hogy nyílik az ajtó, úgy teszek, mintha nem is figyelnék oda, csak becsukom a találomra kiválasztott könyvet. Amit nem mellesleg úgy tartottam, hogy fejjel lefelé volt a szöveg, szóval nem kellene ezt meglátnia.

Hirtelen karokat érzek meg magam körül. - Igazán… megindító volt a beszéde, atyám – suttogja az én édes bátyám, iskolánk igazgatója, és egyben szeretõm. Hangja végig bizsergeti kéjvágyó testemet, ölelése szokás szerint tûzzel tölt el.

- Örömmel tölt el, Igazgató Úr, hogy elnyerte tetszését a szentbeszéd. – Hangom elfullad, mikor szétnyitja reverendámat, és mellkasomat kezdi simogatni. – Ben… mindjárt kezdõdik a következõ mise – próbálok ellenállást tettetni, de persze én sem gondolom komolyan. Csak ál-ellenkezésként lefogom a kezét, de nem is várom, hogy leálljon a… molesztálásommal.

- Majd sietni fogok – dörmögi, és merev ágyékát fenekemnek dörzsöli. Ajkamba harapva folytatom vissza kikívánkozó nyögéseimet. Elengedem kezét, hogy szabadon garázdálkodhasson testemen, ahogy már annyiszor, és inkább az asztalban kapaszkodok. Ujjaimat belemélyesztem a fa lapba, és kéjesen hagyom, hogy fölhajtsa reverendámat. A fekete anyag alatt nincsen semmi rajtam, így semmi nem akadályozza, hogy meztelen bõrömhöz érjen. Mrrr…

Egy jó kis mise elõtti szexnél az ember bátyjával… nincs is ennél jobb dolog! Na jó… ha esetleg többen lennének, az még jobb lenne, de nem vagyok ám telhetetlen. Én? Ugyan! Csak egy picikét… Egy nagyon-nagyon-nagyon kis picikét. Na jó, akkor meg még annál is jobb lenne, ha esetleg több vámpír lenne, de mint mondtam: nem vagyok telhetetlen. Annyira.

Minden érintése, minden mozdulata kéjjel tölt el, még ennyi év után is. Lassú, egyre gyorsuló lökései a mennyig repítenek, és meglátom az angyalokat. Egyedül ilyenkor hiszek Istenben, és abban, hogy van mennyország, de amúgy… nem igazán. A bátyám az egyetlen ember a Földön, akit soha nem tudok megunni. Olyan magaslatokba emel minden egyes alkalommal, hogy sokan csak álmodoznak errõl. Én nem. Én tapasztalom. Bár vannak mellette sokan, ha úgy hozza az élet, de õ az egyetlen, akit képtelenség megunni. Õ olyan, mint én.

- Még szerencse, hogy vastag az anyag – motyogom, ahogyan elélvezés után meglátom a fehér foltot a fekete anyagon. Csak kicsit lenne érdekes, ha látszó, fehér foltos reverendában mennék ki a hívõ emberek elé… Heh, kíváncsi lennék, hányan kapnának szívrohamot…

- És szerencse, hogy ilyen könnyû eligazítani – mosolyogja. Kezével végig simít arcomon, és teljesen ellágyulnak vonásai. Úgy imádom, hogy egyedül csak én tudok ilyen érzéseket kihozni belõle. Szeretem, mikor így néz rám. Mintha egy csoda lennék. Ilyenkor érzem azt, hogy soha nem szabad megtudnia, hogy az iskolában mikre voltam rákényszerítve, és azóta miket csinálok. Nem akarom, hogy bemocskolódjak a szemében. Szeretném, ha örökké így nézne rám. – Remélem, ettõl jobban ragyogsz majd a többi hívõ elõtt.

- Ez természetes. – Naná, hogy! Végül is, most látogattam meg a mennyet!

Próbálom marasztalni, újabb körre rávenni drága bátyámat, de ahogy elveszi kezét arcomról, már tudom: nem marad itt még egy körre. A kis elfoglalt… Pedig van méééég… rápillantok az órára, 20 perc egészig. Még húsz percünk lenne egy gyors körre.

- Mennem kell, két diákot rajtakaptam, miközben a misérõl próbáltak elszökni. – Hangja mélyebbé, gonoszabbá válik. Ohh… az igazgató bácsi csak nem diákot készül kínozni? Hát, áldásom adom rá, kedves testvér…

- Oh… Jó szórakozást – vigyorodok el élvetegen. Ez az én bátyám. Mondtam: olyan, mint én. Bár milyen más is lehetne az, aki már kiskorában rámászott a saját öccsére? Lehet, miatta lettem ilyen… hmm… ja, nem, az nem az õ hibája volt. Csak a kéjencségem lett az õ hibája. De nem hibáztatom, sõt. Örülök neki.

---*---*---*---

Egy szenvedélyes, átszeretkezett éjszaka után csalódottan kelek. Izzadt vagyok, és ölem fehéredik az ondótól, mégsem érzem magam eléggé kielégültnek. Hogy is érezhetném magam, ha egyszerûen az ágy mellettem üres, és sehol semmi jele annak, hogy valaki itt lett volna?! A francba az erotikus álmokkal! Mindig becsapnak…

Sóhajtva ülök fel, és kómásan az ágy mellett levõ, helyes papos naptáramra nézek. Áh, kedd van. Akkor ma már csak az itt maradt pár diákkal kell foglalkozni, akik nem mentek haza a tavaszi szünetre, ami ma kezdõdött, és a vasárnapi misével fog véget érni. De jó…

Hmm… ilyenkor úgyis azok nem mennek haza, akik nem szeretik otthon tölteni az idejüket valami miatt. Nagyrészt a balhésabb gyerekek, szóóóval, lesz jó pár megbüntetésre váró seme-palánta, akit meg kell tanítanom, hogyan adjanak jót és keményet az ukék fenekébe. Ahh, tökéletes húsvéti ajándék! Meg tökéletes terv a szünetre. Hát igen, nem hiába: tõlem származik. Már csak azt kell elkerülnöm, hogy a drága bátyám keresni kezdjen, mikor éppen valakit nevelek, de eddig megoldottam, most is meg fogom.

Nagyot nyújtózva kelek föl. Borzas hajamat kicsit megfésülöm, és most a reverendám helyett egy fekete inget, és egy egyszerû, koptatott farmert veszek föl. Mivel ma csak este, hétkor lesz egy mise csak, elég, ha akkor veszem föl a reverendámat. Jól áll, tudom jól, de ha tehetem, inkább hétköznapi ruhában feszítek. Persze, a rózsafüzérem most is a nyakamban van, de az már inkább csak kabbala, mint vallás egy jelképe számomra. Soha az életben nem használtam még imádkozásra. Hmm… de még másra sem. Persze, ami késik, nem múlik, ugyebár.

Megeszem a bõséges reggelit és immár felfrissülten megyek a templomba, hogy kinyissam, és kissé összerendezzem. Biztosan nem fog senki sem bejönni, hiszen nem arról híresek az itt maradt diákok, hogy önszántukból meglátogatnak. Persze, akik valami zûrt okoztak, azok már más tészták. Õk, ha választhatnak, inkább hozzám jönnek, mint a bátyámhoz. Nem is értem, miért…

- Vecchione atya – hallok meg magam mögött egy hangot. Meglepetten fordulok meg, hiszen tényleg nem gondoltam volna, hogy valaki benéz, és szemben találom magam ét ukéval. Ah, pedig azt hittem, mókásabb srácok jöttek szórakozni, de az egyik iskolánk édes ukéja, aki még soha nem volt egyetlen sráccal sem, pedig elvileg nagyon jó csábító, a másik pedig egy ismeretlen, cukifiú.

- Áh, Dante. Minek köszönhetem a látogatásodat? – érdeklõdöm, és ahogyan végig siklik pillantásom rajta, látom, hogy nem, még mindig nem vesztette el a szüzességét. - Külön órára jönnél? – kérdezem mosolyogva, a vendégünk miatt visszafojtva perverzitásom. Tudom, hogy Dante tudja, a különóra alatt mit értek, hiszen legutóbb, mikor beszéltem ezzel a szöszke szépfiúval, fölajánlottam, hogy adok pár leckét a szexbõl. Elutasította.

- Jamie, az új fiú szeretett volna jelentkezni a kórusba, én meg csak elkísértem – morogja válaszként. Egy cseppet lelombozódok, hiszen már egész föllelkesültem, de ahogy az új cuki fiú csodálkozva rám pislog, rámosolygok. Igen, fiacskám, én vagyok a kedves pap bácsi, aki mutatja az utat a mennybe, Isten barikáinak. Mosolyogj szépen a bácsira, hadd tudjam meg, mennyire fakult el a kedvesség álcája rajtam.

Elmosolyodik. Tökéletes.

- Hát persze… - jegyzem meg. Hogy is gondoltam, hogy a tanításomat akarná kérni? - Szerbusz, Jamie – köszöntöm kedvesen az új fiút. Azt hiszem, félig francia, de valahonnan Hollandiából jött hozzánk talán… Nem tudom pontosan, majd utána nézek. Érdekes fiúcska. Olyan… megrontani való. Kár, hogy a megrontás megkezdésén kívül nem tudok mit kezdeni egy ukéval… De akár föl is készíthetem az iskolánk felszín alatti életére, hmm… Nem egybõl a mély vízbe. De, ez még a jövõ zenéje.

- Dicsértessék a Jézus Krisztust. – Ahh, szóval nem csak cuki, de hívõ fiúcska is. Édes. Talán elõször tényleg nekem kéne a kezelésbe vennem édeskét, mert a végén még a diri bá vet szemet rá, azt pedig ugye nem akarjuk hosszú távon… Egy-két alkalomra megengedhetõ, de a bátyám az enyém.

- Ámen – felelem. - Szóval azt mondod, a kórusba szeretnél jelentkezni.

- Igen, Atyám.

- Hmm-hmm… - gondolkozom el. Ha jól tudom, a kórus nagy része elutazott a szünetre, tehát most biztosan nem tudok válaszolni. -  nehéz kérdés, hiszen a kórus beleegyezése és persze meghallgatás nélkül nem dönthetek, de ha esetleg a szünet utáni elsõ hittanórán ezt megint szóba hoznád…? – Javaslatomra bólint, és kicsit mintha meg is hajolna. Illemtudó egy fiú. Fura.

- Értem, Atyám, köszönöm, Atyám. – Atyám? Max bátyja, de nem Atyja. Még akkor sem, ha én vagyok a kedves pap bácsi a közeli templomból. Heh, errõl jut eszembe, amit egy ilyen kis édes kisfiú kérdezet az anyjától, mér egy pár éve. „Anya, anya, az a pap bácsi néni?” – kérdezte a kiskölyök. Az anyja teljesen elvörösödött, mert látta, hogy hallottam, és elkezdett zavartan magyarázni valamit a kiskölyöknek. Alig bírtam magamban tartani a beszólásomat, hogy „nem, csak uke”, de nem akartam kezdõ papként ilyen véget érni, szóval csak magamban nevettem.

- Nem kell ennyire merevnek lenned – jegyzem meg. Valamilyen szinten jó, ha félnek tõlem, és így szólítanak, de nem a hívõk. A megfélemlítést a randalírozó seméknek tartogatom. - Iskola szünet van, Dante, kérlek, szórakoztasd új tanulónkat! – utasítom. Kivételesen semmiféle hátsó szándékom nincsen, ám a kis szöszke úgy néz, mint aki éppen most ajánlotta föl, hogy nyugodtan szexeljenek az oltáron, hisz végül is, oltári buli lehet. Ehh, ez elég gyatra poén volt. Viszont tényleg így néz rám.

Kicsit megrántom a vállam, hogy képzeleg, most nem is gondoltam semmi perverzre. Viszont, ez a tény, hogy rosszra gondolt, mutatja, hogy mennyire jó tanítványom lenne. Dante majdnem olyan jó lehetne, mint én, egy kis gyakorlással. De persze, eddig visszautasította, hogy tanítsam. Lassan ideje kicsit bekeményítenem, hmm…

- Rendben – feleli bólintva. Egy pillanatig még rajtuk pihentetem tekintetemet, majd visszafordulok az oltár díszítgetéséhez. Néha, ha sokáig hordom a reverendát, és utána rendes ruhát veszek föl, furcsán érzem magam. Most is. A fordulásomban nincs meg az a… az elegancia, mint ami a reverendában szokott lenni. Az anyaga, fordulás vagy menés közben lágyan hullámzik mögöttem, most viszont csak az ingem hátulja libben kicsit meg. No, mindegy.

Nem hallom cipõkopogásukat, szóval nagy valószínûség szerint még itt vannak, ám úgy teszek, mint akit ez nem érdekel. Ha akarnak még valamit, szóljanak. - Atyám! – Na, tehát tényleg akartak még valamit mondani.

- Igen, Dante? – kérdezem visszafordulva feléjük. Ugyanúgy állnak, ahogyan eddig, talán csak annyi változott, hogy másik lábukra helyezték a testsúlyukat, bár lehet, hogy még az sem. Ennyire azért nem figyeltem meg õket.

Pillanatig vacillál, hogy mondja-e vagy sem, amit akart, de végül úgy dönt, hogy nem. Még mielõtt válaszolna, már tudom, hogy nem fogja elmondani, mit szeretne. - …Semmi. – Igazam volt, vagy igazam volt? Na jó, azt persze nem tudom, hogy mit szeretett volna mondani, de van egy olyan érzésem, hogy a szexualitás van a dologban.

- Ha bármi van, én itt vagyok, és hozzám nyugodtan fordulhatsz – nézek mélyen a szemeibe, hogy tudja, tényleg szívesen segítenék. Neki nem is kellene a megkörnyékezésemtõl félnie, mert tényleg csak segítenék neki, hiszen mégis mit tudnák kezdeni egy ukéval? Jól van, tudnék mit kezdeni vele, de na! A lényeg, hogy az ukéknak inkább segítek, míg a seméket zsarolom, kihasználom, és egyéb szép dolgokat teszek velük. Úgy kell nekik…

Persze, nem mindenkivel csinálom meg. Nagyon sokan, itt az iskolából, nem is tudják, hogy milyen vagyok valójából. A legtöbben engem csak a kedves, szomszéd pap bácsiként ismernek. Egy-egy diáknak mutatom csak meg… büntetésképpen. Bár, kinek mi számít büntetésnek… Bár, hm… ha jól emlékszem, Dantét nem is kellett megbüntetnem, hanem mikor kötelezõ gyónás volt, akkor szedtem ki belõle gondját, és akkor megpróbáltam neki khm… segíteni. Bár nem biztos, lehet, hogy összekeverem valamelyik másik tanulóval. Régen volt már az év eleje.

- Köszönöm. – Nem hinném, hogy komolyan gondolja, de szívesen. Egy bólintás után ismét visszafordulok az oltárhoz, és most a cipõkopogást is hallom, ahogyan elhagyják a templomot. A liliomok és kardvirágok finoman illatoznak még, és tegnap óta nincsen semmi bajuk, így csak kis vizet adok nekik, és eligazgatom õket. Szeretem a liliomot. Olyan fenséges, tiszta, ártatlan, mégis, ha valaki sokáig belélegzi illatát, mély álomba zuhan.

Az oltár tökéletes. Ennél már csak akkor lenne tökéletesebb, ha a fekete és vörös színek dominálnának a fehér, arany helyett, de… senki és semmi nem lehet tökéletes, nem igaz?

- Ohh, hát te? – nézek meglepetten az elsõ padsorban ülõ, összekulcsolt kezû fiúra. Most kicsit jobban megfigyelem, és látom: tényleg egy cuki uke. Vöröses szõke haja van, és nagy, szürke szemei. De kis megrontani való!

- Jajj, bocsánat, Atyám! Nem szabadna itt lennem? – esik kétségbe, és már pattanna föl, de fölemelem a kezem, és maradásra intem.

- Dehogynem, nyugodtan! Csak meglepõdtem. Örülök, hogy ilyen fiatalon ennyire komolyan veszed a vallást – mosolygom kedvesen. Igazából ez elég fura, nem sok diák szokott önszántából idejönni. Az ilyen vallási sulikba általában nem azért jönnek a diákok, mert annyira vallásosak, hanem mert a szüleik erre kötelezik õket. Jó, a legtöbb nem csak kényszerûségbõl jön misére, de annál többet, hogy misére jár, meg néha gyónnak egyet-egyet, illetve eljárnak hittanra, nem nagyon gondolnak a vallásra. Õ viszont… ahelyett, hogy Dantéval szórakozna, itt ücsörög a templomban. Érdekes…

- Ez az egyetlen menedékem, Atyám – motyogja, és kerüli a tekintetemet. Hmm-hmm… utána kell nézni majd ennek a fiúnak. No meg persze valami szórakozási lehetõséget is kell keresnem. A bátyám csak tönkretenné, mert nem mindegyik ember olyan, mint én, neki valami kedvesebb seme kellene majd. De kell, mert nem normális, hogy ilyen fiatalon a vallás legyen a menedéke.

- Oh, értem. Nos, ameddig csak szeretnél, itt maradhatsz, de a vacsorát ne hagyd majd ki! – figyelmeztetem. Pillantásom körbesiklik a templomon, minden rendben. Akkor, azt hiszem, magára hagyhatom egyedül, és elmerülhetek a Vámpír: A Maszkabál, Giovanni részben. Hogy az milyen egy könyv…! Vámpírok, vérfertõzés, fájdalom… Minden van benne, ami kell.

- Nem fogom, Atyám.

---*---*---*---

- Vecchione atya, dicsértessék! – Deja vu… Az a francos deja vu. Bár mondjuk pár órával ezelõtt más hang szólított meg, és akkor a templomban voltam, most viszont a templom kertben, de nem nagy különbség, nem igaz? Nagyot sóhajtva becsukom a Bibliás könyvvédõvel ellátott vámpíros könyvemet, és a joviális pap bácsi mosolyt rávarázsolom az arcomra. Mi a fenéért zavarnak már megint meg nyugodt olvasásom közben?!

- Igen, Sesto? - érdeklõdöm kissé rezignáltan, de mikor meglátom iskolánk egyik neveletlen kölykét, fölcsillannak szemeim. Kék szemei akár a feneketlen tó… Õ a kedvenc rosszcsontom. Nem lehet megnevelni, vagy csak én nem próbálkozom eléggé, viszont azon néhány alkalommal, mikor hozzám került nevelõdni, igazán jól csinált mást. De még milyen jól… - Áh, Nero! – Mosolyom kacérabbá válik, és már egybõl érzem: jó kis szórakozásnak nézek elébe mise elõtt.

- Az iskolaudvaron dohányozott – már megint. – Sesto hangja nem tükrözik semmiféle ellenérzést eziránt, de nem is várom el tõle. Végül is, engem sem érdekel különösebben, de mégis csak pap vagyok, szóval legalább úgy kell tennem, mintha érdekelne, hogy a tüdejét pusztítja.

- Nero, Nero, Nero… - Megcsóválom a fejemet, és egy nagyot sóhajtok. Ahh, Oscar-díjas alakítás. Mondjuk, közülük mind a ketten ismernek nagyjából, hogy nem egészen az vagyok, akinek mutatom magam, de itt, a templom kertben bárki megláthat, meghallhat minket. - Hányszor kell még elmondanunk, nekem is és az igazgató úrnak is, hogy az iskola területén nem dohányozhatsz? – kérdezem „elkeseredetten”.

- Tök mindegy. – Hangja unott, szenvtelen. Úgy bírom, hogy mikor beszélünk, olyankor tiszteletlen rosszfiú, aki van, hogy humorzsáknak gondolja magát, ám mikor… khm… másra kerül a sor, igazán szenvedélyes tud lenni. Van, hogy még a bátyámnál is jobb, pedig az nagy szó. De pszt, errõl egyiküknek sem kell tudnia.

- Nero… Mit csináljak veled? – sóhajtom, és fölállok a padról, amelyen eddig ültem és olvastam. Igazából már mióta megláttam, hogy õ az, tudom, hogy mit fogok vele csinálni, de na. Kíváncsi vagyok, hogy õ mit ajánl.

- Engedjen dohányozni? – Áh. Nem. Ez uncsi ötlet. Így is, úgy is dohányozna, akkor már kell ár. Valamit valamiért. Ha már vagyok olyan kedves, és nem küldetem a bátyámhoz, a kamrába… Akkor legyen olyan édes, és végre basszon meg, úgy igazán.

Mélyen Nero szemeibe nézek, és féloldalasan elmosolyodok. Nem pajzánul, de nem is ártatlanul. Arcizmaim ezen kívül nem mozdulnak, bár már elõre élvezem, ami történni fog. Ugyan… már elég év óta tanulom az arcizmaim kordában tartását. Csak az, és úgy mozdul, ahogyan én akarom. Ez a titkaim megtartásában a lényeg. Ez, a diszkréció és a kölcsönös kihasználáson alapuló egyezségek.

- Ó, nem, annál sokkal jobb szórakozást találtam ki neked! Kövess! – intek, és megfordulok. A lakásomba fogom vezetni Nerot, mert a templomban még valószínûleg ott van az új fiú, ám a lakásomban zavartalanul élvezhetjük egymást. No meg… mise közben is ott marasztalom, az én titkos kis szobácskámban, az egyik szép kis bilincsen lógva. Hmm… tökéletes lesz. És ott még a bátyám se találna rá, mert nem tudja, hogy nekem is van saját kis kamrácskám. - Köszönöm, Sesto, hogy ide hoztad. – fordulok vissza a még mindig egy helyben ácsorgó diákelnök felé. Nero majdnem belém ütközik, olyan hirtelen állok meg, és megérzem finom illatát. Mrr… friss, fiatal, zsenge. Heh, mintha olyan öreg lennék… - A bátyámnak nem kell jelentened, majd elintézem én.

- Értem – bólint. Pár pillanatig egymást figyeljük, és próbáljuk kitalálni, hogy a másik mire gondol, de aztán kicsit megrázza a fejét, és elköszön. - Dicsértessék! – Hát persze.

- Ámen. Gyere, Nero. Ideje egy kis… büntetésnek – nyalom meg picit a számat a szemébe nézve, és elindulok.

Jó kis délutánnak nézek elébe!