Amanda abbahagyja az éneklést, a tömeg üdvrivalgásban tör ki, én pedig abbahagyom a táncomat, melyre legnagyobb meglepetésemre felkértek. Bizonyosan valami magas pozíciójú, és rengeteg pénzzel rendelkezõ kérhetett, mert a porondmesterünk eléggé vaskalapos. Általában kötéltánccal, de leginkább késdobálással szoktam fellépni, különös, hogy ma pont erre kértek meg.

Meghajlunk, a teremben zúg a tapsvihar, virágok hullnak elénk. Visszavonulunk mindannyian a színpadról, utolsónak az idomár hagyja el a porondot, a bohócok kíséretében, akik még pár perc erejéig szórakoztatják a közönséget, és újabb elõadásra invitálnak.

Az öltözõben ráérõsen öltözködünk, a színház –melyet kibéreltünk az elõadásokhoz- egész hétvégére a miénk, míg el nem indulunk Japánba. Amanda kacéran nevetgél Inummal, az afrikai származású idomárunkkal, aki csupán a megszokott stílusában bólogat, mert lehet, hogy felét sem érti annak, amint Amanda csiripel neki.

- Szép volt Zara! – veregeti meg vállam Thomas, az angol bohócunk, aki a fejére kent tonnányi sminket törölgeti le egy lemosóval átitatott kendõvel. – Várod már Japánt, ugye?

- Gyönyörû hely, ráadásul így lehetõségem nyílik arra is, hogy a barátnõmmel találkozhassak – felelem, miközben fejdíszemet és a fülbevalóimat beleteszem egy kisebb dobozkába, amibe a kellékeimet szoktam pakolni. Fáradtan csukom be a tetejét, a késes dobozomat kézre fogva elindulnák el szobám felé, de váratlanul bukkan elõ az igazgató a semmibõl, az egyik függöny mögül.

- Mindenki figyeljen rám! Még ma éjjel pakoljon össze mindenki, holnap reggel azonnal indulunk!

Elégedetlen és morcos kiáltások, fanyalgások, Amanda idegesen toppant egyet a földre, amit Inum áhítattal néz. Nem szívesen vallom be, de kicsit félek a fekete embertõl. Lehet, hogy pár mozdulat egészen mást jelent nálunk, mint mifelénk, és ez ijesztõ fordulatokat vehet.

- Miért? – kérdezem csípõre tett kézzel, mire többen bólogatni és helyeselni kezdenek. Én vagyok általában a szószóló, Amanda után természetesen, de az jelenleg azzal van elfoglalva, hogy kipirult arcát lehûtse.

- Mert a repülõjegyeink eredetileg holnapután lennének aktuálisak, de tudomásomra jutott, hogy sztrájkolni fognak, mi pedig nem késhetünk el, mert akkor elúszik a terembérlésünk.

- Szeretek sátorban próbálni – emelem fel a szemöldököm, mire õ összevonja a sajátjait. Én ott kezdtem, mikor szegényebb társulatoknál kaptam lehetõséget fellépésre. Annak van egy sajátos hatása, egy érzése, ami semmihez sem fogható.

- Ez már nem a középkor! – dörren a hangja egy utolsót, és elcsörtet a függöny mögött, látom, ahogy Amanda folyamatosan bólogat, neki élete a kényelem és a komfort.

Fáradtan sóhajtok fel, s Thomasszal az oldalamon a szobám felé vesszük a lépést. Õ segít nekem csomagolni, én pedig tisztességesen összehajtogatom a ruháit, melyre mint férfi: tökéletesen alkalmatlan. Amint készen leszünk, és a ládáján ülve szusszan egyet, óvatosan megkérdezem:

- Thomas, használhatnám a telefonodat? – ennyit a finom kérdésrõl. Halványan elmosolyodik, és elõzékenyen int, hogy jöjjek közelebb. Felvonom a szemöldököm, de odalépek hozzá, mire a kezembe nyomja szobájának kulcsát.

- Aztán csak vigyázz, az a szoba olyan mélységeket rejt – emeli fel sokatmondóan szemöldökét kajánul, mire elmosolyodva kapom ki markából a kulcsot.

- Tudok magamra vigyázni – intek vissza az ajtóból, és máris suhanok a folyosón, hogy megtaláljam Thomas szobáját. Amennyi tréfakellék van odabent, megfogalmazódik bennem a kérdés, miszerint biztos telefonálni szeretnék-e. Vigyázva lépkedek, kikerülve ívesen a szõnyeget, ami gyanús púpokat rejt maga alatt itt-ott.

Végre elérek a készülékhez, és elõvéve egy cetlit, tárcsázom a rajta levõ számot. Hosszú, hosszú ideig kicsöng, és mikor már elemelem fülemtõl, hogy akkor inkább hagyjuk, majd késõbb, valaki sietve felkapja, és belezihál:

- Halló? Igen, tessék?

- Aya? Zara vagyok.

- Zara! – itt óriási sikítás, így inkább mosolyogva szorítom magam elé a kagylót, hogy lecsillapodjon hangja. – Ó, elhagytam a számodat, és fel akartalak hívni…!

- Minden rendben veletek?

- Jaj, ne is kérdezd… - mély sóhaj szakad fel belõle, aminek súlyát idáig érzek. Elgondolkozva teszem csípõre az egyik kezem.

- Mesélj Aya, vagy ha most nincs rá idõd, holnap tudunk találkozni.

- Tényleg? Istenem, az csodás lenne! – hangja csupa õszinte megkönnyebbülés, amit nem tudok mire vélni. Nem tudom elképzelni, mi lehet a baj, Aya mindig önfeledt és nevetõs, nem ennyire… kényszeredett.

- Megkérhetnélek valamire, Zara? – óvatosan kérdezi, lassan. Felsóhajtok. Bizonyára nem telefontéma.

- Persze, amiben tudok, segítek.

***

A reptéren már éppen a csomagokat vesszük át a szokásos kontroll ellenõrzések során, volt némi fennakadás a kellékeinket illetõen, de az igazgató villámgyorsan és precízen lerendezte a helyzetet. A bõröndöm magam után húzva forgolódok a népes tömeg kellõs közepén, hogy meglássam az elvileg értem küldöttet. Hamarosan meg is látom a leírásnak tökéletesen megfelelõ szõke, göndör fürtökkel rendelkezõ francia férfit, és kölcsönösen odasietünk a másikhoz.

- A nevem Pierre, gyanítom, te vagy Zara – meleg kézfogást követõen bólintok egyet üdvözlésképpen, majd megkérdezem a lényeget, mikor már a bõröndömet húzza maga után, a kijárat felé haladva.

- Mennyi idõnk van, hogy odaérjünk? – lépek utána gyorsan, kicsit szúrósan konstatálom a tényt, miszerint minden holmim egy viszonylag idegen férfi kezében landolt, pillanatok alatt. Udvarias és gáláns felajánlás, de megkérdezhette volna, hogy viheti e.

- Az elõadás már megy. A mi részünk körülbelül negyedóra múlva kezdõdik – feleli elkínzott mosollyal, én pedig szó nélkül ugrom be abba a fehér kocsiba, amelynek a csomagtartójába betette a bõröndömet. Úgy levágta a csomagtartó ajtaját, hogy megrezzent az egész autó.

Már megy az… elõadás?

- Bocsánat, csak… - feleli idegesen, és ráadja a gyújtást, majd kikanyarodunk a zsúfolt sztrádára, ami reptérrõl vezet be közvetlenül a városba. – Nem tudom, a ti porondmesteretek mennyire… khm… elnézõ a késõkkel szemben, fõleg elõadáskor.

- A porondmester nálunk egy az igazgatóval – kiáltom már szinte a végét, mikor kishíján nekimentünk egy busznak. A pláne, hogy fél kézzel hátranyúl a hátsó ülésre, és az ölembe nyom egy kupac ruhát.

- Nálunk is – szívja a fogát.

 Gyorsan átöltözöm, már amennyire egy anyósülésen, teljes panorámában lehet, majd egy hatalmas kanyar után Pierre kivágódik a kocsiból, és megkerülve a jármûvet szinte feltépi az én ajtómat is. Ideges, feszült, nem tudom miért hozta fel a porondmesterünket, de az az utolsó dolog, ami miatt aggódnom kellene. A csomagtartóba való benyúlásra mindösszesen fél percet engedélyez, míg megtalálom a fontosabb holmijaimat, és már rohanunk is befelé lélekszakadva.

Legalábbis õ, én pedig egyre jobban akadozó légzéssel követem, szlalomozva. Az biztos, hogy elõadásra még így, sosem érkeztem, és nagyon remélem, hogy soha többet nem is fogok, mert ez valami…

- Mondd, mi lesz a dolgom? – kérdezem már egyre jobban átvéve a frusztrációt, ráadásul már régen a nézõközönség mögötti függönyöknél loholunk. Közben folyamatosan aggatom magamra az ékszereimet, a késes dobozom egy gyors mozdulattal kötöm meg oldalt. Megragadja a kezem, és egy elegáns mozdulattal bependerít maga elé, hogy biztos ne maradjak le.

- Oldalt lesz egy trambulin, felugrasz és megkapaszkodsz az egyik trapézon lógó artista kezében, pár szokásos mozdulat, a végén pedig… alkoss valamit! – zihálja, s ahogy hátrapillantok, látom, hogy ledobálja magáról a ruháit, ami alatt a fellépõ ruhája feszül.

- Ne aggódj, a párod tudja, hogy te ugrasz be, viszlát! – dobja még oda zihálva, majd az egyik függönyt félrerántva felmászik egy hihetetlenül magas létrára, s lassan eltûnik a szemem elõl.

- Micsoda? Várj! – markolom meg pánikolva a létra alját, utána kiabálva, de szerintem már régen a színpadon lehet, a közönségben pedig felcsendül a taps, jelezve igazam.

Azt sem tudom, merre kell, hogy menjek! Óvatosan húzok arrább még egy függönyt, és kikukucskálva megpróbálom felderíteni a helyzetem, érzem, ahogy egyre jobban dobog a szívem, egyszerûen tudom, hogy nemsokára az én számom jön… Vagyis Aya száma, de ez az apróság most mellékes…

Alkossak valamit?

Kisvártatva felfedezem a trambulint, egy emelettel lejjebb, így rohanva próbálok meg lecsúszni egy kisebb fajta létrán, a talpam puhán érkezik a talajra, és máris a színpad oldalánál találom magam. Látok egy szõke hajkoronát a légben, ahogy látom, Pierre az egyik kötéltáncos zsonglõr lehet… Úgy futok el az oldalt álldogáló bohócok és statiszták mellett, hogy hirtelen fel sem fogják mi történik, én pedig…

Késlekedés nélkül a trambulinra ugrom, elõtte megfigyelve, merre is lebeg az akrobata, és felrepülök hozzá, mire megragadja a csuklómat, és maga fölé penderít. Rám mosolyog, de látom rajta is az idegesség halvány jeleit, megkönnyebbülve tart meg maga felett lábaival, miközben egyik kezével kapaszkodik.

A lengõ trapézos mutatvány gyorsan lezajlik, tulajdonképpen olyan volt, mint egy tánc, ugyanis végig vezetett engem, én pedig alkalmazkodva hozzá próbáltam a legjobbat kihozni az elõadásból. A végén, egy jól irányzott mozdulattal feldobott a kötélre, Pierre mellé, ahová egy könnyed dupla szaltóval érkeztem meg, lábujjhegyen megállva, de rögtön folytatom is tovább.

Lágyan és óvatosan mozgok a kötélen, a ruhámon levõ megannyi rózsaszín kendõ csak úgy hullámzik a levegõben, ahogy tánctudományomat elõvéve látványosan csillogtatom meg ékszereimet a reflektorfényben. A zene kitölti az egész elmémet, lehunyt szemekkel dõlök hátra, majd még idõben a lábhajlatommal megragadom a kötelet, s újra fellendítve magam folytatom a táncot, az oldalamon levõ késes dobozt egy könnyed és leplezett mozdulattal nyitom ki, s a zsonglõrre pillantok.

Pierre számtalan labdát és almát hordoz teste körül, hívogató mozdulatokkal és egyre jobban húzogatott szemöldökökkel adja tudtomra, hogy készen áll egy közös elõadáshoz. Közelebb lendülünk egymáshoz, a megannyi színes labda és alma úgy forog a levegõben, mint rengeteg apró lámpás és buborék. A kötél némán viseli el elõadásunkat, majd hirtelen hátrább ugrunk egymástól, Pierre pedig az oldalt található fém állványon biztosan megtámaszkodva látványosan feldobja a levegõbe az összes holmit, ami a kezében van.

Táncom közben figyelem az esõ tárgyakat, a két rózsaszín kendõt kezemre csavarva, a közönségnek észrevehetetlenül kapom elõ a késeket, és jól irányzott, de nõies mozdulatokkal dobom el õket. Az almák függõleges alakzatban szögelõdnek fel az egyik –szerencsémre- fából készült oszlopra, Pierre pedig nevetséges módon, tettetett bosszúsággal elrugdossa a labdákat, mire nevetés csendül fel a tömegben. Hívogatóan intek, mire felveszi a szokásos alapállást, és felkiált:

- En garde! – tökéletes francia hangzással csendül el a felszólítás, és mosolyogva lépek hátrébb, majd hátradõlök a kötélen, kezeim biztosan ragadják meg a kötelet, s lendítem át fejem felett a lábaimat, könnyedén és sebesen, késõbb pár jól irányzott mozdulattal felé dobok több kést is, mire a nézõsereg felhördül, majd ujjongva tapsviharban tör ki.

Pierre a késekkel zsonglõrködve hajol meg, egyetlen egy darabot sem ejtve el, én is hasonlóképpen hajlok meg kapkodó lélegzetvételekkel mélyen, ékszereim felvillannak a közönségen, ahogy a fények ránk irányulnak.

Tényleg az utolsó pillanatban érkeztünk, remélem senkinek nem tûnt fel a csúszás…

***

A nézõk hosszan, vastapssal búcsúztatnak el minket, de szerencsére nem kell újra és újra megjelennünk a színpadon, csupán egyszer, de akkor már a kiabálás és éljenzés újra kitör, mint valami elolthatatlan vulkán. Pierre zihálva, de boldogan szorítja meg a kezem, mikor meghajlunk, én pedig még mindig az események hatása alatt állva szorítok vissza ugyanolyan erõvel.

Ahogy mi, elõadók levonulunk, meghallom az eddig emlegetett porondmester hangját, amitõl kirázott a hideg. Ennyire mély és határozott hangot régen hallottam már, ráadásul japánul beszél, ami még inkább mélyít így is bariton mélységû tenorján. Valahogy olyan érzésem támad tõle, mint akitõl óvakodnom kellene, és mégis… nem akarom látni, kihez tartozik ez a markáns, parancsoló hang.

Fáradtan üldögélek egy széken Pierre és a lengõ trapézos artista mellett – utólag a neve is kiderült, Koiji-, és ékszereimet próbálom meg belepakolni a bõröndömbe, amit a francia zsonglõr volt olyan kegyes, és behozott a parkolóból. Vidáman beszélgetnek mellettem, megpróbálják Ayát felhívni az egyik tégla méretû mobiltelefonról, kevés sikerrel, ugyanis nem veszi fel.

- Áh… A kórházban kötelezõ kikapcsolni a telefont, Pierre – csóválja meg a fejét rémes akcentussal Koiji, és elveszi jogos tulajdonát a heves francia kezébõl. Az csak mereszti a szemeit egy ideig, majd felém fordul:

- Elképesztõ volt… olyan egyszerûen: váó! Hé, máris mész? – kérdezi, mikor már a ruhámról csatolom le a díszeket.

- Már így is késésben vagyok, de ezek után már nincs kedvem annyira sietni – vetek rá egy szúrós pillantást, mosolyogva, mire felnevet és felállva, tettetett eleganciával hajol meg, bocsánatkérõen. – A ruhát majd visszaküldetem Ayával, ha sikerül találkoznom vele.

- Nem szükséges – hallom meg a színpadról emlegetett hangot, amit nagy ívben el akartam kerülni. Angolul beszél, és a nyelv monoton, színtelen hangja tökéletesen illik a mondandójához.

Az egyik függöny mögül elõkerül egy férfi, aki magas, robosztus alkat, izmosan szálkás alkat, de mindezek ellenére látszódik rajta, hogy nagyon hajlékony, s képes hirtelen, reflexszerû mozdulatokra. Hófehér bõre van, szinte sápadt, amit hollófekete, fenékig érõ haja csak még jobban kihangsúlyoz. Mindezek után -ha ezt az összeállítást még lehet tetézni-, egy díszes maszk fedi arcát, nem beszélve csodálatos ruhájáról, és… sárga szemeirõl?

Nem tudom, mit mondhatnék erre így hirtelen, fogalmam sincs mire célzott, ráadásul rögvest angollal kezdte, így kibújni sem tudok alóla, hogy csak indiaiul értek. Pierre és Koiji azonban felpattannak, és egy biccentés kíséretében üdvözlik a porondmestert én pedig –karomon a ruháimmal, melyeket felvenni készültem- meghajlással köszöntöm.

- Mi nem szükséges? – teszem fel a kérdést óvatosan, de mindvégig a sárga szemekbe nézve. Kiráz tõle a hideg, ráadásul ahogy a két férfi felugrott a látványára, nem lehet „átléphetõ” jelenség.

- Az összepakolás.

A szemöldököm fentebb szalad erre a színtelen kijelentésére, értetlenül állok a dolog elõtt, de kezdem felfogni erélyes fellépésének okát.

- Sajnálom, hogy hívatlanul és engedély nélkül léptem fel a cirkuszában – kezdem bocsánatkérõ hangon, ami igazán nem az én stílusom, de fel is jelenthet, mivel úgy tûnik, nem lett neki bejelentve ez az apró dolog.

- El van nézve. Most pedig, bemutatkozna?

Micsoda egy… bunkó.

- Zara vagyok, az Indiai Nagycirkusz elõadója – felelem fogcsikorgatva. Örülök, hogy nem csinált nagy balhét, de a modorán lehetne mit javítani, s nehezen állom meg, hogy csípõbõl visszakérdezzem az õ nevét. Kíváncsi vagyok, mi olyan nagyon nagy a nevében, ami miatt istennek képzeli magát. Vagy legalábbis ilyen mindenhatónak.

- Mostantól a mi cirkuszunk tagja. Pierre, kísérd fel az egyik üres szobánkba, Koiji, kérem a mobiltelefonod – a két férfi rögtön teljesíti is a kimondott utasításokat, a francia fogja is a bõröndömet, az akrobata pedig szemrebbenés nélkül adja át telefonját, amit még a zsonglõrnek se akaródzott odaadnia.

- Már megbocsásson… - kezdem, érzem, ahogy a kezeim mozdulnak, és szorosan a csípõmre simulnak. – Elismerem, hogy szemtelenség volt, amit tettem, de szívességbõl vagyok itt és nem álláskeresésbõl!

- Ezennel teljes állásban foglalkoztatom.

- És Aya? – vetem be az egyik aduászt, lássuk, erre mit lép!

- Ki van rúgva, te pedig fel vagy véve - eltátom a szám.

- Ki engedte meg, hogy tegezzen? – kérdezem fölháborodva, fenyegetõen lépek felé pár lépést, de Õ is hasonlóképpen tesz, így eléri, hogy a másfél fejnyi különbséget kellemetlenül és zavarba ejtõen megérezhessem.

- Csak nem képzeli, hogy csak így átigazoltathat?

Nem érkezik válasz, egyszerûen sarkon fordul és elmegy a dolgára, így Pierre a felkaromra fog, és elkezd húzni egy ellentétes irányba, de kitépem a kezem az övébõl, és egy határozott mozdulattal kikapok egy kést, és a távozó porondmester feje mellé vágom, az ajtófélfába.

Baljóslatúan fordul meg, érzem, ahogy a francia zsonglõr ujjai megkeményednek a karomon, ahogy újra rám fog.