|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| ef-chan | 2013. 02. 11. 17:26:58 | #25122 |
Karakter: Renjou Hotsuma
Megjegyzés: (Shuuseinek)
Óráknak tűnik az a fél pillanatnyi mozdulat, míg kezéből a könyv az asztalra ér, halkan koppanva, és ott is marad, elheveredve kényelmesen, s ő pedig felül, rám nézve. Arca épp olyan kifürkészhetetlen, mint mindig. Egyszerűen fogalmam sincs, mit gondol vagy tervez, s ettől olyan elveszettnek érzem magam, mintha kisgyerek lennék.
- Maradhatsz - töri meg a csendet. -, de meg kell ígérned valamit.
Arca még mindig közömbös, mégis hatalmas szikla gördül le a szívemről, mert maradhatok, mert ezek szerint cseppet sem haragszik, vagy ha mégis neheztel egy picit, az nem akkora gond, hogy közénk álljon. Egy ígéret pedig semmiség azért, hogy visszaállhasson közöttünk a miattam felborított béke. Lelkesen lépek hát közelebb egész felengedve, a takarót az ágyra dobva, és mellé huppanva. - Mit szeretnél?
- Ma este kimegyünk csillagokat nézni - jelenti ki, s bár ez az, amit meg kell ígérnem, egyáltalán nem hangzik kérdésnek a dolog, sokkal inkább utasítás. Bár tény, valószínűleg számára is egyértelmű, úgysem tiltakoztam volna még akkor sem, ha sokkal komolyabb dolgot kér, ezt pedig igazán nem nagy dolog teljesíteni. Olyannyira nem, hogy bár egy pillanatig elfintorodom, ahogy magamra hagy, azonnal felpattanva, és az ajtó felé indulva, sóhajtva és elmosolyodva azonnal követem. Persze magamban picit morgok, hogy igazán szólhatott volna, mielőtt leülök, hogy de most rögtön akarja majd a szívességet... Mindegy, azt hiszem, kifejezetten olcsón megúsztam a helyzetet.
Csendesen lépdelek vele a lépcsőn lefelé, és megmosolyogtat, hogy most is a konyha felé kanyarodik, ahogy mindig is tette, ha ilyesmire vetemedtünk, hogy a csillagok titkait lessük ki. Mert sokkal jobb ezt nassolva tenni!
A chips hamar előkerül, s Shuusei jóvoltából egy pléd is - bár erre inkább ő szokott finnyás lenni, én simán levágnám magam a puszta földre is minden nagyobb lelkiismereti kérdés nélkül. De ha már kihozta idáig, megvárom, míg leteríti, és ráhelyezkedik, s szokásomhoz híven mellé telepszem teljesen elterülve, tekintetem a csillagokra függesztve. Nem is emlékszem olyan alkalomra, mikor a fényes égitesteket bámulva ne tudhattam volna magam mellett Shuuseit. Mindig mellettem volt, és ez sosem fog megváltozni.
- Furcsa, hogy ez nem változik - jegyzem meg, s belül meg is fogalmazódik bennem, hogy nem is hagynám, hogy megváltozzon. A csillagok, az éjszaka, minden, ami körbevesz, csak és kizárólag Shuusei mellett válik érdekessé, befogadóvá, megnyugtatóan barátságossá. Egyedül vele érzem magam igazán teljesnek.
- Változik - feleli. - De hogy hogyan, azt nem bírjuk felfogni sem - fordul felém különös mosollyal, és nem teljesen értem, mire céloz. De el nem ismerném a világ összes kincséért sem, így témát váltok.
- Az ablakból nézve olyan más... Hűvös van, nem? - borzongok meg kissé, s ösztönösen is közelebb kucorodom meleg testéhez.
- De igen. Menjünk be, mielőtt megfázunk. Csak látni akartam a csillagokat innen is - súgja egyetértőn, de már rég nem a hidegre figyelek, vagy arra, mit mond, sokkal inkább lekötnek formás ajkai, amelyeket misztikus fénybe öltöztet a Hold sápatagezüst fénye.
A csók emléke hirtelen váratlansággal tolul az elmémbe, s zavarba jöve préselem ki magamból szerencsétlenre sikerült bocsánatkérésem: - Sajnálom... mármint... tudod... - érzem, hogy az arcom égni kezd, ahogy elönt a pír, és inkább abbahagyom.
Fejét viszont úgy rázza meg, mintha nem is kellene miatta bocsánatot kérnem, amiatt egyáltalán nem haragszik. De vajon tényleg hihetem ezt?
- Végül is... ennyit megért a paradicsomos dolog - mosolyog rám olyan, hát, hogy is mondjam, kétértelműen és számomra bátorítóan, hogy önkéntelenül is az ajkamra tolul a kérdés, ahogy magabiztosságom egy részét visszanyerve elmosolyodom.
- Kipróbálhatnánk még egyszer.
- Ez elég rámenős volt - emeli fel a szemöldökét rosszallón, mintha csak arra akarna ösztönözni, hogy már csak azért is tegyem meg. Nem is hátrálok meg, arcom egyre közelebb tolom az övéhez, s megmagyarázhatatlan boldogsággal tölt el, hogy nem tiltakozik annak ellenére, hogy eleve nem normális, hogy ennyire meg szeretném csókolni.
a pillanat azonban megtörik, ahogy félrefordulva megtöri a csendet: - Nézőközönségünk van.
- Hah? - hátrafordulok, s ismét vörössé válva konstatálhatom, hogy pont Yuki és Luka azok, akik belénk botlottak. Kissé meztelennek érzem magam mentálisan, ami még inkább zavar. Mert megint előadhatja, hogy megért, hogy tudja, mi kell nekem, de nem, bár megkedveltem, de nekem leginkább akkor is Shuuseire van szükségem, senki másra.
Az emelgetett felkuncog mellettem, s rá pillantok, hogy mi is olyan vicces, de ahogy látom az arcát, hallom a csilingelő nevetését, valahogy megnyugszom, és zavarom java része elmúlik, s csatlakozom hozzá a nevetésben. Végtére is, lehetett volna kellemetlenebb is a helyzet, nem igaz? Hiszen még nem történt semmi.
- Menjünk aludni - javasolja végül, s miért is tiltakoznék, egyetértésem jeléül felé böfögök egy "ja"-t, és már ott sem vagyunk, hogy tíz perc múlva megszokott mód feküdjünk egymás mellé, vigyázva egymás álmát.
* * *
Az, hogy tényleg béke van közöttünk, mi sem mutatja jobban, mint a suliban történt eset. A tetőn ücsörögtünk, együtt töltve az időt a többiekkel. Persze az az idióta már megint paradicsommal tömte meg a szendvicsem, s épp azon gondolkodtam, hogy hagyom az egészet a fenébe, és kihajítom a kukába, mikor a karja tolakodott a képbe, és egyszerűen csak rácsapott a paradicsomra, kivéve a szendvicsből, s ahogy rápillantok, már be is kapta, lenyalva az ujjait. Egy pillanatig megbűvölve ültem, majd egy sóhajjal végre hozzáfoghattam az evésnek, és bár magamban is próbáltam elnyomni a születő érzést egy "ilyenkor tuti nem csókolnám meg, mert ő is paradicsomízű lenne Shuusei íz helyett"-tel, de csak még mélyebbre löktem magam a zavart gondolatokban, mert nem elég, hogy már megint azon jár az eszem, hogy meg szeretném csókolni, még az ízét is definiáltam lényegében.
Hazaérve ezért is estem neki a game boyozásnak, s bár mellém telepedett, jelenléte nem zavar - igaz egyébként sem zavarna, maximum a fura gondolataim -, el vagyok merülve a játékban. Még az is teljesen rendjén van, hogy a lábaink nagy csomót alkotva keverednek össze kuszán.
- Hogy baszódna meg!... - káromkodok fel.
- Mi baj? - keltem fel kis kifakadásommal Shuusei érdeklődését.
- Elvesztettem az utolsó életemet is - jelentem be a katasztrófát, de egyáltalán nem képes velem együttérezni, sőt, inkább ironizálva gúnyol ki.
- És most összedől a világ.
Pillantásom tömény szemrehányás.
- Inkább menjünk le kajálni - állnék fel sértődötten, hogy a játékot a zsebembe mélyesztve elinduljak, megfeledkezve összefonódott lábainkról, és akkorát esek, mint az ólajtó. Persze azonnal felnevet, mégha próbálja is elfojtani, és a szája elé emeli a kezét.
- Ne nevess! - vicsorgok rá, s sértődöttségem újabb tetőpontra hág, mert látom rajta, hogy egyáltalán nem hatotta meg utasításom.Shuusei, ezért meglakolsz!
Lábaim kiszabadítva pattanok fel, és két kezemmel megtámaszkodom közvetlen mellette a kanapén, teljesen fölé tornyosulva, s mélyen, "fenyegetőn" nézve a szemébe. Megijedni nem ijed meg, de végre abbahagyja a nevetést, mire fölényes mosoly ül az ajkaimra.
- Na látod, hogy tudsz te engem komolyan is venni - hajolok el elégedetten, hogy most már tényleg meginduljak lefelé tápolni valamit.
* * *
A kaja után tanulásra vagyunk kárhoztatva, és Fuyutoki felügyeli kivételesen a tanulásunk, s átható pillantásától - amelytől még a hideg is kiráz - kényszerítve érzem magam, hogy tényleg csináljak is valami tanulásszerűt. De a kényszer azonnal megszűnik, mikor Takashiro parancsára Tachibana összegyűjt minket Takashiro dolgozószobájába.
Ami azonnal feltűnik, hogy Yuki és emiatt Luka sincs itt. Szóval ez megint valami ő ne tudja jellegű kis gyűlés lesz. Nem tudom, a mostani Yuki nem tűnik olyan érzékenynek és gyengének, mint az előző, igenis tenni akar, mégha valóban szeretném én is, ha megóvhatnánk a felesleges szenvedéstől, amelyen majd előbb-utóbb így is át kell esnie. S már eddig is megtapasztalhatott rengeteg fájdalmas dolgot. Többek között, hogy a gyermekkori barátjáról kiderült, hogy Reiga. Vacak bevallani, de örülök, hogy Luka vele van, mert mellette valahogy nyugodtabb, és vele láthatóan képes átvészelni ezeket a nagy lelki válságokat, amelyeket mi nem lennénk képesek enyhíteni. Sőt...
- Az opastok ismét mozgásba lendültek - töri meg a csendet Takashiro komoly ábrázattal, bár újat egyelőre nem mond. Az opastok határozott szándéka, hogy megszerezzék maguknak Yukit. - A napokban rejtélyesen megnőtt azon idős emberek száma, akik pszichiátriai intézetekbe kerülve azt állították magukról, csupán tinédzserek, csak összefutottak valakivel, aki felajánlotta nekik, hogy teljesíti egy kívánságuk. Feltételezhetően valamelyik opast engedte szabadjára alárendeltjét, hogy elszívják az emberek energiáját.
Vacakul hangzik, remélem, nem nekem kell mennem megoldani az ügyet, valahogy nincs humorom hirtelen vén tata korba érni. Szerencsére a Tsukumo-Touko és Kuroto-Senshirou párost küldi Takashiro a probléma felgöngyölítésére, mi azt a feladatot kapjuk, hogy maradjunk a villában, és tartsuk szemmel Yukit. Szerencsénkre Luka eléggé le fogja ahhoz foglalni - legalább is én bízom a csávóban ilyen mértékben - hogy ne tűnjön fel neki az emlegetett két páros hiánya, és még mindig mondhatjuk, hogy valami szakkörön vannak, mert ha komoly para lenne, naná, hogy engem odaküldenének pusztító tűzerőmmel. (Fő az egó, ugyebár...)
Nem mintha nem olvasná ki a hazugságot azonnal a szememből. De tudom, Shuusei-jel együtt meg tudnánk akadályozni, hogy hülyeséget csináljon. Így amíg természetes mód viselkedünk, ha esetleg bele is botlunk, nem hiszem, hogy észrevesz bármit, túlságosan el van foglalva egyelőre azzal, hogy feldolgozza a közelmúlt eseményeit.
Az "oszolj" után, hogy lefoglaljam a gondolataim, és véletlen se sugározzam magamból a baljós energiákat, Shuuseire akaszkodom, jobbára nem hagyva, hogy befejezze a tanulást. Fel is bosszantom annyira ezzel, hogy inkább a fürdőbe akarjon menekülni. Egyedül viszont nem akarok maradni,mert ha mégis csak magyarázkodni kellene Yukinak, én 100%, hogy lebukok, míg Shuusei ügyesen terelne, így nemes egyszerűséggel utána iramodok, s megilletődésére belépek utána a fürdőbe, magunkra húzva az ajtót.
- Hotsuma, mégis mit művelsz itt? - érdeklődik "kedvesen". Hát nem "zabálnivaló"...
- Azt, aminek látszik - jelentem ki magabiztosan, összefűzve karjaim a mellkasom előtt. - Rajtad lógok, hogy véletlenül se szóljam el magam Yuki előtt.
Arckifejezéséből arra kell gondolnom, hogy nem erre számított. Hangja jegesen rideg, ahogy válaszol: - Így viszont nem tudok fürdeni.
- Miért nem? - kérdezek vissza, és önkéntelenül is félre pillant, a bal vállához emelve a kezét, s azonnal leesik tapintatlanságom. - Sumimasen - kérek azonnal bocsánatot csendesen. aztán megrázom a fejem, és határozott arcot igyekszem magamra ölteni. Megígértem, hogy megpróbálom túltenni magam azon az eseten mindkettőnk kedvéért, hát itt az ideje bizonyítani is valamit. Még ha el is bukom, gesztusként talán értékelné... Mert bár bűntudatom van, hogy azt tettem vele, mégis, én ugyanakkor szeretem is őt érte. Megmentett. - Fürödjünk együtt! - jelentem ki, s le is dobom az egyébként is lazán hordott nyakkendőm.
- Nem szeretnék - feleli, de kevésbé határozott, mint én, érzem, így tekintetébe fúrom a sajátom.
- Kérlek - igyekszem meghatni, de azért pimaszul hozzáteszem kiöltve a nyelvem rá. - Ne akard, hogy én vetkőztesselek le!
Enyhén elpirulva, durcás arccal fordul el, de kezei mozgásából látszik, nekiállt kigombolni az ingét. Nyertem. Mindig nyerek valahogy. Na jó, igazából mindig ő enged valamiért, és hogy nyerni, de akkor is én nyerek!
Hogy ne maradjak le, én is inkább a győzelemmámor helyett a vetkőzéssel kezdek foglalkozni, majd a dézsa mellé telepedve a kis székre mosom le magam a kis törlőkendővel alaposan átdöröglve minden tagom. Igazából zavart vagyok, mert rég nem fürödtünk már így együtt, de nem is olyan rossz. Jó, rá nem merek pillantani, de annak több oka is van. Többek között ez a nyomott, feszültségterhes hangulat, amely kettőnk közé telepedett. Valahogy meg kellene törnöm, mert megőrülök tőle...
- Fordulj meg, megmosom a hátad! - jelentem ki. Ez biztos jó lesz, hiszen ez olyan kedveskedős meg minden. Régen szerette...
Óvatosan sandítok fel, felmérve a hatást, s vizsgálódón néz vissza rám. Tekintetem önkéntelenül is az égési sérüléseire téved. Én tettem ezt vele... A bűntudat mellett azonban megjelenik valami sokkal szégyenletesebb érzés: a perverz örömé, amely úgy tekint e jelekre, mintha megjelöltem volna örökre, hogy ő az enyém. Félre is kapom a tekintetem zavarba jőve, s hálát adok, hogy végre megfordul, s gondosan neki is állok átdörzsölni a hátát, lemosva.
Különös érzés a szappannal is átdörgölni meztelen, s hihetetlenül selymes bőrét. Még sosem tűnt fel, hogy bár vékony, milyen izmos is valójában. Ez a karcsú hát, a nem ajtótörő, mégis széles és szépen kidolgozott izmokkal díszített vállak, a kerek fenék... Alaposan átmasszírozom, csak hogy tovább érinthessem, majd ahogy a vízzel leöblítem, vágyamnak engedve ölelem át, s fektetem fejem a hátára.
- Hotsuma?... - kérdezne, de közbevágok röviden, mert nem akarok magyarázkodni, talán nem is tudnék jó okot mondani. Magam sem értem saját magam.
- Csak egy kicsit. Olyan kellemes - súgom, tovább ölelve, s beszívva frissen mosott, tusfürdővel keveredő jellegzetes illatát. Legszívesebben végigcsókolgatnám a gerince vonalát, olyan bódítóan kellemes illattal árasztja el a tüdőm és az elmém.
|
| darkrukia | 2012. 05. 13. 11:58:34 | #20908 |
 Karakter: Usui Shuusei
Megjegyzés: (szöszimnek)
Csak figyelem, ahogy egyre természetellenesebb színt ölt magára, majd csöppet sem diszkréten kezdi kiköpni az előbb lenyelt falatot.
- Ezt most miért kellett? – kérdi, látszik rajta, hogy ki van kelve magából.
- Takaró – mondom könnyedén, mire megdöbben, majd pár pillanat után félrekapja tekintetét és ismét köpködni kezd. Kárörvendően figyelem, igazán szórakoztató. Ezért megérte ellopni a takaróm, mi?
Hirtelen ragadja meg kezem és magához húz. Ujjai végigsimulnak ujjaimon. Néma, meglepett nyögésre nyílnak ajkaim, amit ő kihasznál és a sajátját az enyéimre nyomja. Hirtelen mintha az egész testem lángra kapna. Nyelvem simogatja nyelvével, próbál viszonzást nyerni, de mire megtehetném elenged, s tekintetünk egymásba fonódik. Fázni kezdek, ahogy a felismerés hideg vízként borul rám. Arcán enyhe pír játszik, feszülten pillant el. Az összes lelkierőm és nyugalmam összeszedem, hogy vágtázó szívem ne torkomon át szökjön ki. Csak így tovább... zen...
- Végre nem érzem a paradicsomot – nyögi ki magából, majd sietősre veszi a formát, mikor megszólal a csengő.
Amíg beérek az osztályterembe, sikerül teljes nyugalmat erőltetnem magamra. Azon tanakodom, hogy ezt most miért tette? Hitegetni akar, vagy tényleg csak bosszúbágy volt?
***
Egész nap kerül, amitől csak még rosszabb az egész. Gondolataim sincsenek helyén, szinte mindegyik órán meg kellett szóljanak, hogy figyeljek már. Hazafele készülök, de aztán inkább úgy döntök, hogy a könyvtár fele veszem az irányt. Amint benyitok, azt a lányt látom meg, aki anno szerelmes volt Hotsumába. Vagy még most is az? Ügyet sem vetve rá, kezdek választani magamnak könyveket, s mikor leülök az egyik asztalhoz beleolvasni néhányba, már az első sornál másfele terelődnek gondolataim. Nem tudom elfelejteni azt, ami történt. Meg azt, amit éreztem egy pillanatra. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, ígéretet tettünk egymásnak, amit mindenáron betartanánk. Ő mutatta meg nekem a csillagok szépségét, a világot. Nem is tudom mit kezdenénk egymás nélkül. Nekem is szükségem van rá, nem mondom, de szinte már várom, hogy este átjöjjön a szobámba és megkérdezza, ma is nálam alhat-e. Még mindig nem értem, miért csinálta? De még mindig érzem azt a bizsergető érzést az ajkaimon. Ha belegondolok, hogy még a nyelve is hozzáért az enyémhez, forróság önt el. Egész végig abban a hitben voltam, hogy ő a lányokat szereti, hogy kap majd magának egy csinos kis csajszit, aztán meg engem kipöccint a képből, hogy más legyen az első. Miket gondolok? Ezt nem természetes... ennek nem így kellett volna lennie! Vagy mégis...?
***
„Nem tudsz elfutni a gyengeségeid elől. Vagy leküzdöd őket, vagy elpusztulsz. S ha ez így van, miért nem most rögtön? Miért nem ott, ahol állsz?”
(Tuti gimi)
***
Már este van, és még mindig kerül. Vagy én kerülöm? Maradjunk annyiban, hogy kerüljük egymást. Én igazából nem is haragszom rá... sosem tudnék haragudni rá. Néha olyan, mint egy elveszett kis farkaskölyök, aztán lobban és egy határozott, alfahímmé válik. Le kellene állnom a fantasy könyvekkel. Olvassunk valami... reálisabbat.
Ezt eldöntve, kapok is ki egy könyvet a táskámból, s a kanapéra huppanva kezdem olvasni. Szerencsémre, ez remekül viszi a gondolataimat.
Mígnem egy halk kopogás töri meg a csendet. Halucinálni is kezdek? Az ajtóra kapom a tekintetem. A kilincs lenyomódik, s egy bátortalan kisfiú arcát felöltve, Hotsuma kukkint be. Azokba az olvasztott csokira emlékeztető, melegbarna szemekbe nézek. Szemeiben zavar és talán... félelem? Hotsuma és a félelem? Rég nem láttam az arcán efféle érzelmet.
Magaelé emel egy... Az az én takaróm! Fúúú, most tényleg azt mondom, hogy megérdemelte a paradicsomot a szendvicsébe.
Úgy tartja, mint valami pajzsot. Na jó, nem nőttek vámpírfogaim, sőt karmaim sem, nincsenek szarvaim és nem nyúlik a testem, mint egy Durasnak. Akkor meg nincs miért ilyen félént kiskutya szemekkel nézni, mert én biztos nem fogom bántani.
- Aludhatok ma is veled? – kérdi, mire akaratlanul is, de muszáj elmosolyodnom. Olyan, mintha még gyerekek lennénk.
Leteszem a könyvet az asztalra és felülök.
- Maradhatsz, de meg kell ígérned valamit – nézek rá tárgyilagosan. Ki akarom békíteni. Mármint nem is tudom miért, mert nem is veszekedtünk, meg ilyen, csak... úgy érzem, ez így... affelé vezet, hogy távolodjunk egymástól.
Kíváncsian jön közelebb. A takarót az ágyra dobja, majd helyet foglal mellettem egy sóhajjal.
- Mit szeretnél? – kérdez. Nem, mintha nem tudnám, hogy minden kérésem vakon teljesítené, ahogy én is az övéit.
- Ma este kimegyünk csillagokat nézni – mondom, s már állok is fel, elindulva az ajtó fele. Pár másodperc múlva egy, már jobb kedvre derült Hotsuma csatlakozik mellém.
Somolyogva figyelem, ahogy mellettem halad, majd inkább én is a lábam elé nézek. Nem szeretnék leesni. Vele a csend is megnyugtató, bár még kissé érzem a feszültséget rajta. Előzőleg a konyhába megyünk, ahogy szoktuk, bár rég nem voltunk csillagokat lesni, jó tudni, hogy ez nem változott.
A ház lakói már mind húzzák a lóbőrt, szóval nincs okunk zajongni sem. Előásunk nassolnivalót, vagyis chips-et, meg egy plédet, amit majd a földre teríthetünk. Mikor kinnt vagyunk, ezt meg is valósítjuk. Elfekszünk a pléden és az eget nézzük. Most úgy érzem, hogy az idő nem igazán múlt, s még mindig kis gyerekek vagyunk, akik csodálattal néznek a csillagokkal teli végtelen égre. A majdnem mélyfekete égen a csillagok fehér pontocskáknak tűnnek, furcsa, hogy ez sosem változik.
- Furcsa, hogy ez nem változik – jegyzi meg a szöszi is. Belelát a fejembe, de már megszoktam, hogy néha ugyanazokat gondoljuk.
- Változik. Dehogy hogyan, azt nem bírjuk felfogni sem – mosolygok oldalra, ahol Hotsu is van.
- Az ablakból nézve olyan más... Hűvös van nem? – jegyzi meg oldalason felém gördülve. Én is felé fordulok.
- De igen. Menjünk be, mielőtt megfázunk. Csak látni akartam a csillagokat innen is – suttogom, mintha attól félnék, ha hangosabban szólalnék meg, elriasztanám magam mellől.
- Sajnálom... mármint... tudod... – pirul bele a zoknijába. Én is azt tenném, de nem akarok előtte gyengének mutatkozni. Csak megrázom a fejem, hogy nincs gond. Vagy van? Azt már nem tudom, de azt igen, hogy sosem tudnék rá haragudni. És... igazából nincs is okom rá.
- Végülis... ennyit megért a paradicsomos dolog – vigyorgok rá önelégülten, kissé talán zavartan, de próbálom ezt leplezni.
Végre ő is elvigyorodik. – Kipróbálhatnénk még egyszer.
- Ez elég rámenős volt – húzom fel szemöldököm. Arca egyre közelebb van, nem gondoltam volna, hogy képesebb a szívem ennél is gyorsabb ütemre kapcsolni. Légzésem kissé szagatottá válik, de ahogy hallom, ő is ezzel küzd. Inkább elkapom pillantásom, s azt hiszem jól is tettem.
- Nézőközönségünk van – mondom kissé zavartan, azt hiszem még el is pirultam, de azt már nem, nem hiszem.
- Hah? – néz hülyének, majd hátra fordul. Na látod, szöszi. Yuki és Luka néz vissza rá, köztük Sodom ugrál. Márha jól látom innen lentről. Valami keserűség önt el, akárhányszor csak Yukira néz. Ilyenkor magávalragad az az érzés, hogy rám már nincs szüksége.
Elpirul, amin kuncognom kell. Hitetlenkedve néz rám, majd ő is elkezd nevetni.
- Menjünk aludni – mosolygok végül.
- Ja.
Azt hiszem mindketten nyugodtan fogunk aludni. Ahogy mindig, egymás mellé vackolódunk, s egymás légzését hallgatva alszunk el.
***
A sulitetőn gyűlik össze a csipet-csapat. Mióta megvívtuk legnagyobb csatánkat, egyre többet vagyunk együtt. Mindenki a kajájával van elfoglalva. Azt észlelem, hogy Hotsuma fintorogva néz a szendvicsére. Ezek szerint Ka-kun ismét álmos volt tizi pakolás közben. Szegény szöszi, úgy érezheti valami támadást akarunk ellene. Egy mosolyfélével nyúlok a képbe. Mivel elég ellenséges szemmel méregeti az ártatlan paradicsom karikát. Majd kicsenem a szendvicséből és már pocimban van. Igazán nem értem mi baja vele, de nem is baj, legalább érzi, hogy figyelnek rá. Egy megkönnyebbült sóhajjal kezd neki a kajának. A többiek pedig folytatják a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
***
A folyósóvégi kanapén ülünk le, ami az ablak alatt van, ott szoktuk csinálni a házinkat. Vagyis, én csinálom, ő meg a Game Boy-án pöttyög. Pár perc múlva már én sem a házim, hanem a kis készüléket figyelem, amiben autók száguldoznak. Hupsz, baleset. Hotsuma káromkodik egyet.
- Mi baj? – kérdem kissé értetlenül.
- Elvesztettem az utolsó életem is – jegyzi meg mormogva. Ááá, nagy probléma.
- És most összedől a világ – jegyzem meg irónikusan, mire kapok egy csúnya pillantást.
- Inkább menjünk le kajálni – mélyeszti el a kütyüt a zsebében és feáll. Jobban mondva, állna, mivel a lábaink össze voltak fűzve, így egy lendülettel terül ki a földön, mint a gyalogbéka. Szám elé kapom a kezem. – Ne nevess! – jön még az utasítás a földről, mire a szemeim is össze kell szorítanom, hogy bírjam ki nevetés nélkül.
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 05. 13. 21:31:14
|
| ef-chan | 2012. 04. 17. 22:56:37 | #20514 |
Karakter: Renjou Hotsuma
Megjegyzés: (Shuuseinek)
Csak forgolódom, s képtelen vagyok aludni. Nyugtalan vagyok, s megint elönt az érzés, hogy értéktelen vagyok. Szükségem van rá! Az illatára, a testéből áradó melegre, a jelenlétére! Lehunyom egy röpke pillanatra a szemem, majd elhatározom magam, s felállok.
A szobája elé érve halkan kopogok az ajtón, miközben azonnal be is nyitok.
- Shuusei, alszol? - kérdezem, már csak megszokásból is, meg mert illik. Bár tudom, hogy ezzel mindenkit felvernék, ha akarnék.
- Most már nem - feleli is. Már a hangja megnyugtat. A tudat, hogy itt van. Mellettem van. Leülök az ágy szélére, s apró boldogság költözik a szívembe, ahogy törékeny, mégis kecsesen szép alakját nézem. Mármint azt, amennyi átsejlik a takaró alól.
- Nem tudok aludni. Maradhatok? - suttogom. Fel sem nyitja a szemét, úgy hümmög, majd hátat fordít.
- Jó - dünnyögi, s boldogan emelem meg a takarót, bevackolva magam mellé. Ha kisebbek lennénk, biztosan át is ölelném, magamhoz szorítva, még biztosabbá, még valóságosabbá téve jelelétét, de nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Nem akarom, hogy egy pillanatra is nagyobb tehernek érezzen, mint amekkora vagyok.
Mikor elhelyezkedtem, megpróbálok aludni, lehunyva a szemem, ám mikor mozdul, azonnal felpattannak szemhéjaim, s őt fürkészem az alapvetően sötétben, amelyet csak a beszüremlő holdfény próbál megzavarni.
- Valami baj van? - kérdezi halkan, mire megrázom a fejem.
- Nincs - most már nincs.
- Biztos? - hangja kétkedő, de nem értheti, vagy csak nem akarja, nem tudom.
- Jah - válaszolom tömören, lezárva a témát, mert valójában nem is téma igazán. Egyszerűen csak a közelében akarok lenni. Halkan sóhajt. Mindig csak sóhajt, ha valamit nem akar megérteni egyszerűségében, mert túlbonyolítani könnyebb. - Jó éjt, Shuusei! - zökkentem ki a magam módján gondolataiból, majd elhelyezkedve hunyom le szemeim.
- Neked is, Hotsuma - suttogja, majd hamarosan már csak egyenletes és nyugodt szuszogását hallom ismét, amely engem is teljesen ellazít, így átadom magam az álmok birodalmának.
* * *
A Nappal együtt ébredek, sugarai simogatása a jel, ideje visszatérnem feltűnésmentesen a szobámba. Bár nincs hozzá sok kedvem, kinyitom a szemem. Oldalra fordulva konstatálhatom, hogy Shuusei még békésen alszik. Arca olyan békés és kisimult, mosolyt csal az arcomra. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy nem érzi tehernek éjszakai látogatásom, és hogy voltaképp ő is sokkal boldogabb a maga módján, amiért mellettem lehet.
Viszont kelni kell... Sóhajtva ülök fel, majd a lehető legóvatosabban kúszom ki az ágyból, azt viszotn már nem realizálom, hogy a takaró sarkát vonszolom magammal, emiatt viszont jön velem az egész takaró. Arra, hogy valami nem stimmel, csak a szobámban döbbenek rá. Az viszont hülyén jönne ki, ha most visszarohannék a takaróval Shuuseihez, főleg, hogy odalenn már mozognak, és minden bizonnyal hallottak engem is. Mindegy, majd este. Shuusei úgyis mindig korán kel, aztán meg jól itt hagy, mintha derogálna neki, hogy együtt menjünk suliba.
* * *
Végül én is kihagytam a reggelit, olyannyira, hogy alapvetően a szobám ablakán keresztül távoztam, ami igen érdekes és nyaktörő mutatványra sikeredett, de valahogy most erre volt igényem. Nem akarom, hogy azt higgyék, mert Yuki itt van, barátságosabb lettem akár egy fél fokkal is. Meg fogom védeni az életem árán is, ezt megfogadtam, s arra is ráébredtem, hogy másabb, mint eddig bármikor volt, legalább is az emlékeimben, amelyek előző életemből derengenek fel, másmilyennek tűnt, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nem akarok magamhoz közelebb engedni senkit. Shuusei nekem elég.
S az emlegetett "szamár" meg is jelenik.
- 'reggelt! - köszöntöm. Szokatlan, hogy mosolyog, pedig jól áll neki.
- Neked is! Ezt edd meg, Ka-kun küldte - nyújt felém egy szendvicset.
- Van benne paradicsom? - kérdezem reflexből, tekintve, hogy már a gondolatától is hányingert kapok. Úgy néz rám, mint aki hülyét lát, s rosszallón forgatja a szemeit. Persze, hogy így csinál, hiszen pontosan tudja ő is, mennyire utálom a paradicsomot. Nekem meg ezt kellene tudnom, és nem sértegetnem. Inkább elveszem a szendvicset, és bár még mindig nem vagyok vele kibékülve, mert mindig csak akkor vagyok, ha jelen vagyok a születésénél, és látom, mit tesznek bele pontosan, beleharapok. Valóban nem tűnik rossznak, sőt, egész finom, így felbátorodva eszek tovább, míg nem olyan íz nem tölti el a szám, amelyet mindenhova kívánok, csak az említett testrészembe semmiképp.
- Persze, hogy van - töri meg végül a csendet Shuusei, mintegy válaszolva korábbi kérdésemre, amelyre eddig szándékosan nem válaszolt. Fintorom természetellenes színt ölt, ahogy kiköpöm a falatot akut hányingerrel küzdve.
- Ezt most miért kellett?! - kelek ki magamból.
- Takaró - olyan természetes könnyedséggel válaszol, megdöbbenek, s egy pillanatra elvesztem a hangom. Félrekapom tekintetem róla, tovább köpködve, de az íz csak nem akar múlni. Ráadásul bosszant kárörvendő arckifejezése is! Egyáltalán nem volt fair!
Az ötlet hirtelen fogalmazódik meg bennem, s nem is gondolom végig, csak azt tudom, hogy le akarom törölni az arcáról a felsőbbrendűségét, és eltüntetni, ezért megragadom a kezét, majd magamhoz rántom. A meglepettség kifejezetten jól áll neki, de ennyivel nem érem be: pillanatnyi szórakozottsággal húzom végig ujjam az ajkain. Tiltakozna talán, vagy lehordana, nem tudom, mert ahogy szóra nyílik szája, ajkaim ajkaira tapasztva csókolom meg. Valami elkapott, megmagyarázhatatlanul és hevesen. Melegsége, ajkai puhasága, nyelve, amelyet érzéki táncra próbálok csalogatni, illata, mely közben átjárja egész lényem, mind olyan természetes, mintha mindig csak erre a pillanatra vártam volna, és eddig csonka lettem volna, hogy most kiteljesedjek ebben a pillanatban.
Csak akkor csap belém a felismerés, voltaképp mit is műveltem, mikor elengedem, s tekintetünk találkozik. Megdermedek, és szintén lefagyott arckifejezését bámulom magamon ledöbbenve, majd félrefordulok, s érzem, hogy elönt a pír. Hogy tud még most is ilyen nyugodtan közömbös lenni.
- Végre nem érzem a paradicsomot - nyökögök ki magamból valami értelmesnek tűnő magyarázatot az egészre, majd határozottnak szánt, de inkább menekülésnek tűnő léptekkel hagyom faképnél, s kivételesen hálát rebegek magamban, amiért felzendül az óra kezdetét jelző csengő.
* * *
Az órák végeztével nem igyekszem haza, de azon kifejezetten sokat fáradoztam, hogy Shuuseit elkerüljem. Egyszerűen nem tudnék most a szeme elé kerülni, mert ha választ várna, képtelen lennék bármit is mondani. csak bolyongok fel-alá, ahogy sokszor máskor is, de ha lehet, ez most csak még jobban felkavar, mert folyton-folyvást - biztos máskor is, csak akkor nem tűnt fel - csókolózó vagy épp összebújó párokba botlok, akik eszembe juttatják, mit is tettem.
Vicces, mert nem is attól a ténytől riadtam meg a leginkább, hogy megcsókoltam, ráadásul Shuuseit, aki szintén fiú, hanem inkább az tölt el még most is rettegéssel, hogy ő vajon mit szól. Abba belepusztulnék, ha emiatt hátat fordítana nekem. Persze próbálom magam azzal vigasztalni, hogy ő sosem tenne ilyet, és hogy eddig mindig megértő volt velem, az egyetlen támaszom, s most is bíznom kell benne, hogy ez nem változtat semmin, mégis rettegek. Ez nem olyasvalami amit be lehet tudni baráti ugratásnak. S tisztában vagyok vele, abban a pillanatban semmi ilyesmi nem motivált. Egy pillanatra talán csak a bosszúról szólt, a paradicsom miatti revansról, de mire megtettem, addigra valami egészen mássá nőtte ki magát, valami olyasmivé, amely természetesnek érződött, mégsem az.
Hatalmasat rúgok egy kukába, amely feldől, "gyomra" tartalmát az utcára hányva.
* * *
Az, hogy húzom az időt, nem változtat a tényeken. Már besötétedett, mire belépek a birtokra, mint valami tolvaj. Hülye vagyok, pontosan érzem én is, mégis próbálom kerülni a találkozást vele, így ugyanazon az útvonalon jutok vissza a szobámba, ahogy reggel kiszöktem onnan, a falon növő kúszónövényen keresztül. Egyszer tuti le fogok esni, s tépem majd magammal szerencsétlen növényt is...
Ahogy az ágyamra dőlök, megérzem az illatát. Egy pillanatra összeszűkül a gyomrom, majd rádöbbenek, még mindig itt van a takarója. Rámarkolok, s az orromhoz szorítva lélegzem be a megnyugtató Shuusei-szagot. Aztán saját magam gúnyolva sóhajtok fel. Ha akarnám, sem tudnám elkerülni, ami elkerülhetetlen. Talán ez is olyan, mint az Zweilt-létünk: valamilyen formában újra és újra megtörténik, a szereplők ugyanazok, csak a forgatókönyv alakul folyton.
Talán ezért is küzdök utolsó kísérletet téve arra, hogy teljes mértékben elkerülhessem: kilógok a fürdőbe. Ha azalatt eltűnik a takarója, ma a saját ágyamban alszom.
* * *
Hiába reménykedtem, a takaró ugyanott van, ahol eddig is. Félmeztelenül állok az ágyam mellett, nézve az ágyneműt. Összébb vonom a szemöldököm. Semmitől sem riadok vissza, pont egy ilyen kis semmiség miatt fogok megfutamodni?! Azt már nem!
Magam felszívva ragadom meg a takarót, majd határozott léptekkel indulok neki a folyosónak.
Határozottságom azonban csak a szobája ajtajáig tart. Be kellene kopognom, vagy jobb, ha nem teszem meg? Bár láthatnám előre, mi fog történni, ha csak egy minimális jövőbe látó képességgel rendelkeznék, vagy érezném, amit érez, mint Tsukumo... Idiótának érzem magam, olyan gyáva baromnak, akiket a legeslegjobban utálok! S ez az érzés roppant mód idegesít. Szokásos lobbanékonyságom ellenére valahogy mégsem akaródzik benyitnom.
Egy apró nesz, egy távoli koppanás az, amely megadja a kezdőlökést. Olyannyira megrémiszt, reflexből markolok a kilincsre, benyitva. Ahogy az ajtó kitárul, azonnal megpillantom, kezében valami könyv, olvasott, vagy talán tanult, most viszont barna szemeit rám emelve fürkész.
A takarót szinte védekezőn, pajzsként használva emelem magam elé, mielőtt feltenném azt a kérdést, amelyből a legegyértelműbben szűrhetem le, minden rendben van-e közöttünk a történtek ellenére: - Aludhatok ma is veled?
A szívem szabályosan reszket a válaszra várva. Megbeszélhetnénk, próbálhatnék valami történetet előadva lyukat beszélni a hasára, de ilyen téren nem vagyok a szavak embere. Mert képtelen vagyok rendesen és őszintén nyilatkozni az érzéseimről. Mert még akkor is letagadom őket, ha róla van szó.
|
| darkrukia | 2012. 02. 03. 09:42:05 | #18927 |
Karakter: Usui Shuusei
Megjegyzés: (szöszimnek)
Halk kopogásra nyitom fel szemem, aztán nesztelen léptek zaját hallom közeledni.
- Shuusei, alszol?
Hangjára kellemes meleg tölti el testem. Lassan három napja játsza ezt.
- Mostmár nem – felelem, ahogy mindig. Érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
- Nem tudok aludni. Maradhatok? – suttog mosolyogva. Nem látom, de érzem a hangján. Túl jól ismerem.
- Aham – motyogom, aztán hátatfordítok neki és ismét behunyom szemeim.
- Jó.
Érzem, ahogy a takaró sarka fellibben. Hideg levegő cirogatja végig gerincem, a tarkómon a pihék felborzolódnak. Aztán melegebb lesz, ahogy a takaró rajta, és egy másik test közelsége is mellettem van.
Vajon miért játsza ezt el mindig? Megharagudna, ha megkérdezném? Biztos morcos lenne és elmenne, amit nem akarok. Megnyugtat, ha velem van. Az illata, a teste melege, halk szuszogása. Lassan fordulok vele szembe, másik oldalamra dőlve. Ő sem alszik, érzem, ahogy tekintete az enyémbe mélyed.
- Valami baj van? – kérdem monoton, halk hangon.
- Nincs – rázza meg a fejét, hallom, ahogy a párnán sisteregnek tincsei.
- Biztos? – Nem hiszek neki. Mi zaklathatta úgy fel, hogy aludni sem tud?
- Jah. – Ennyi. Azt hiszi, ezzel lezárta ezt a beszélgetést. Behunyom szemem, halkan sóhajtok. Bízik bennem egyáltalán? Persze, hogy igen, hiszen már számtalanszor mondta. Akkor, mégis... – Jó éjt, Shuusei! – motyogja álmoskásan és elvacakolódik kissé mellettem.
- Neked is, Hotsuma – suttogom elmosolyodva és átadom magam az álomnak.
Mindezek ellenére még sokáig elmerülök gondolataimban. Nem, mintha bánnam, hogy itt lenne, de kicsit fáj, hogy nem mondja el mi bántja. Hajnal körül alszom el, hiszen reggel suli.
~*~
Mikor felkelek már nincs mellettem. Ahogy mindig, mikor nálam alszik. Keserű mosoly kúszik ajkaimra. Ez így van jól.
Hol a takaróm? Lebirkóztam volna este magamról? Grrr… hideg van…
Ahogy sikeresen, teljes pompában leérek az étkezőbe, azonnal Tachibana ugrik elém. Nem is törődöm most vele, egyenesen a konyhába megyek, ahol megtalálom a szakácsfiút és a szobalányt.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt, Shuusei-kun! – köszönnek egyszerre.
- Aya, te vitted el rólam a takarót reggel? – kérdem, mire Katsumi furcsán néz rám.
- Nem – rázza meg a fejét a lány.
Sóhajtok egyet. Nem kell sokat gondolkoznom, hogy akkor ki volt az elkövető.
- Ka-kun – szólok mézes-mázason. – Megtennél nekem valamit?
~*~
Jól elkéstem első óráról, de ez megérte. Hotsuma nem is sejti, hoy milyen meglepetést tartogatok számára. Elmosolyodom, ahogy a szokásos „padunkon” látom szüneten. Odamegyek hozzá.
- ’reggelt!
- Neked is! Ezt edd meg, Ka-kun küldte – mosolygok rá édesen.
- Van benne paradicsom? – kérdi gyanakvóan, mire megforgatom a szemeimet és az orra alá dugom a szendvicset.
Egy gyanakvó pillantás után beleharap, majd elveszi és elkezdi enni, aztán egyszercsak elfintorodik. Kíváncsian nézek rá, aztán elvigyorodom.
- Persze, hogy van.
|
|
