Hétfõn hajnalban már az egyetem egyik próbatermében vagyok. Muszáj gyakorolnom, hiszen nemsokára lesz egy fellépése a társulatomnak, és én szólótáncot kaptam, s ha nem lenne elég, még a címszereplõ is én vagyok. A koreográfia nem túl bonyolult, de igazán szép.
Hosszú órákon át edzek, és edzek, mikor is egy halk, a zenében nem illõ zajt hallok meg. Leállítom a magnót, és kilesek a terembõl. Az ajtó melletti falnak dõlve ott áll egy durcás arcú csoda. Õ Adam Lambrick, régóta követem figyelemmel a munkásságát. Egyszerre gyönyörû férfi, és tehetséges zeneszerzõ. Láttam már néhány darabját, tökéletes. Habár Adam vak, mégis teljesebb élete van, mint a legtöbb embernek. Élvezettel futtatom végig rajta a szemem még egyszer.
- Segíthetek valamit? – kérdem tõle.
- Hát… megmondanád, merre van a 205-ös terem? – kérdi édesen csengõ hangján. – Nem jártam még itt és nem tudom, merre keressem, mert nem volt itt senki és hát…
Elképesztõen aranyos, ahogy túlbonyolítva magyarázkodik.
- Gyere, megmutatom!
- Köszönöm nem kell. Elég, ha elmondod. Tényleg!
- Nem gond, szívesen odavezetlek. Eleinte sokan eltévednek ebben az épületben. – intem le, s közben elindulok elõre.
Némán lépkedek mellette, hiszen nem vagyok valami jó társalkodó, mindenekfelett félek, kihallaná hangomból az örömöt. Igen, örülök, mivel most szabadon gyönyörködhetek benne. Váratlanul kezd el mindenfélérõl beszélni, azonban hiába adott már a téma, hozzászólni nem sûrûn tudok. Nem mellesleg jól esik hallanom a kellemesen lágy hangját. Ismerkedõ kérdéseire klisé válaszokat adok, mert mi mást is adhatna egy idegen?
-A terem tõled pont jobbra van. – mosolygok rá kedvesen, habár felesleges, hisz nem látja.
Halk sóhajára elhúzom a szám sarkát, úgy tûnik, örül, hogy megszabadulhat tõlem.
- Köszönöm. – bazsalyogja, majd célba veszi a termet.
Még pár pillanatig nézem a csukott ajtót, ami mögött eltûnt, utána visszamegyek gyakorolni. Muszáj elérnem az álmom, mivel fogy az idõm.

A gyakorlás, és a délelõtti órák után fáradtan ülök az ebédlõben. Semmi kedvem enni, ám kénytelen vagyok, ha energiát akarok. Ma délután nincs se órám, se próbám, így mehetek dolgozni. Sokkal jobb lenne, ha még egyszer eltáncolhatnám a szólómat.
Tekintetem végigvezetem az étkezdén, s egy ismerõsen karcsú alakon állapodik meg. Adam egy fiúval beszélget. Szíves örömest csevegnék vele én is, ha nem lennék ennyire ügyetlen a beszélgetések fenntartásában. De minek is álmodozom, hiszen õ jóval felettem áll, mind anyagilag, mind tehetségben, mind külsõleg. Lemondó sóhajjal fordulok vissza tányéromhoz, s enni kezdek.
Váratlanul árnyék vetül rém, s meglepetten látom meg a mellettem álldogáló Adam-et.
- Ne haragudj, van itt egy szabad hely? - hangja kissé remeg, ám csak bámulok rá. –  Ne haragudj, van itt egy szabad hely
Bólintok egyet, hiszen hangomat most nem tudnám megtalálni. Figyelem arcát, amin halovány rózsapír jelenik meg. Ez a törékeny angyal véletlenül pont az én asztalomhoz libbent.
- Thomas… Thomas Holloway! – szinte kiálltja, mire azonnal beáll a csend.
- Bocsásd meg az udvariatlanságomat! Elfeledkeztem arról, hogy te nem láthatod, ha biccentek.
Megkönnyebbült sóhajjal ül le az egyik székre. Szerencsés, hogy nem látja a felénk vetett érdeklõdõ tekintetek tömkelegét.
- Már kezdtem azt hinni, hogy Mark szórakozik velem – nevet fel halkan. – A nevem Adam Lambrick. Köszönöm a reggeli segítséget!
Elfogadom a felém nyújtott kezet, s ösztönösen csókot lehelek rá. Zavartan húzza el tõlem kicsiny kézfejét.
- Igazán nincs mit. Gondolom nekem felesleges bemutatkoznom – jegyzem meg. – Habár messzemenõen érdekelne, honnan is tudod a nevem.
- Tudod az úgy volt… - kezd magyarázkodni, majd hirtelen elhallgat. – Nem fontos. Azt szerettem volna kérdezni, hogy mi volt az a zene, amit reggel hallgattál?
- Nem hallgattam, hanem felkészültem egy elõadásra – javítom ki, közben villára tûzöm az utolsó falatot az ebédembõl.
- Lényegtelen – legyint. – Mi volt az?
Ráérõsen megrágom a falatot, csak utána válaszolok.
- Stravinsky Tûzmadár címû balettjének egyik dala.
- Akkor jól sejtettem – mosolyodik el elégedetten.
Tekintetem elszakítom csinos arcától. Figyelmemet inkább az elõttem pihenõ süteményre terelem. Próbálom a nélkül kibontani a csomagolásából, hogy a sütemény megsérülne.
- Mogyorós süti? – kérdi váratlanul felcsillanó szemekkel.
- Nem, szeletelt mandulás kakaókrémmel töltött – közlöm.
- Itt ilyet is lehet venni?
Olyan meglepetten pislog, hogy alig tudom elfojtani nevetésemet.
- Egy közeli pékségbõl van.
- Merre van az a pékség? Meg akarom kóstolni! – lelkesedik fel.
- Nem sok esélyed van arra, hogy ilyenkor még kapj belõle. Kora reggel elfogy az összes.
Szabályosan elkámpicsorodik. Így kevésbé tetszetõs, mint vidáman, így egy alternatívát kínálok fel neki.
- Ha szeretnéd, megeheted az enyémet.
- De akkor neked nem lesz desszerted – akadékoskodik, ám látom rajta, mennyire szeretné.
- A világ ettõl még nem dõl össze.
Elé teszem az édességet, majd felállok. Lassan kezdenem kell az étteremben, ahol felszolgálok. Este pedig mehetek a bárba.
A folyósón meglepõen kevesen vannak. Talán mert már megkezdõdtek a déli órák.
- Várj! – hallom meg ismét Adam lágyan csilingelõ hangját. – Had fizessem ki neked.
- Ajándék volt – vetem hátra vállam felett, közben nem állok meg. Sietnem kell.
- Akkor hagy háláljam meg! – jön utánam.
- Igazán nem szük… - még pont idõben fordultam hátra beszéd közben, hogy elkapjam a lépcsõn leesni készülõ fiút. Most komolyan. Tény, hogy csak háromfok, de megsérülhetett volna. – Jól vagy? – kérdem füléhez hajolva, közben teste szorosan az enyémnek simul. Elképesztõen jó érzés. Hajából kellemes sampon illat árad. Teljesen elbódulok. Csak nehezen veszem rá magam, hogy elengedjem.
- Köszönöm, hogy ismét segítettél – mosolyog fel rám kissé még rémülten.
- Nincs mit, ám, ha megbocsájtasz, én most mennék, mivel dolgom van.
- És ha nem bocsájtok meg? – kérdezi kissé morcosan.
- Akkor is mennem kell, nem szeretnék elkésni – mosolygom.
- De akkor holnap velem ebédelsz – duzzogja.
- Ha szeretnéd – alaposabban megnézem és észreveszem a szája körüli kis maszatot. – És hozok sütit is. Ahogy látom ízlett. –  Hüvelykujjammal letörlöm, majd lenyalom róla. - Kérlek jobban figyelj magadra!
Sokkalta jobb hangulatban hagyom magára a kissé megszeppent Adam-et.

Néhány órával késõbb, az iskola étkezõjében ülünk, az egyik barátommal. Nem nagyon tudom kiverni a fejembõl megmentõmet
-Szóval táncol. -Éppen tele van a szám, ezért csak bólintok- És magas.- Újabb bólintás.
- És elég hallgatag. – Egészítem ki, miután lenyeltem a falatot- De nagyon szépen beszél. Mármint úgy értem, nagyon szépen formálja meg a szavakat, mint valami színész, vagy egy...
- Jól van, felfogtam, nem kell úgy bepörögni!- Állít le Mark. Jól tudja, hogy ha nem fojtja el csírájában a dolgot, akkor képes lennék egész nap lelkendezni.- És mit is akarsz tõle?
- Csak megkérdezni  mi volt az a zene, ami a teremben szólt.- Igazából már sejtem, de mostanra már nem is a zene az, ami igazán érdekel.De Marknak ezt nem kell tudnia.- Szóval tudod, vagy nem?
Remélem, igen. Mark egy két lábon járó névjegyzék és telefonkönyv, meg minden egyéb, amire az embernek szüksége lehet, ha meg akar találni valakit. Szinte nincs az iskolában olyan ember, akit ne ismerne legalább látásból és mindenkirõl tud egy-két érdekes dolgot. Már általános óta barátok vagyunk, de sosem értettem, honnan szedi ezt a temérdek infót. Ha õ nem tud segíteni, akkor senki.
-Nem is tudom…attól függ.- Rosszat sejtek.
- Mitõl?- Felesleges kérdés, sejtem mit akar. Pedig örültem, hogy végre nem kapkodták el elõlem. Nagy sóhajjal fogom meg a tálcámon pihenõ utolsó mogyorós sütit és felé nyújtom. –Tessék. – Bosszús hangomra felnevet, majd kikapja a finomságot az ujjaim közül. Ég veled mogyis süti!
- Ez a beszéd! Szóval, ha minden igaz…- annyira meg van tömve a szája, hogy alig értem mit mond-…a neve Thomas Holloway.- Szóval Thomas…- Egyébként meg most is itt van.- Teszi hozzá jó fél perccel késõbb.
- Tényleg?- Kapom fel a fejem. – Miért nem mondtad? És hol van?- Még az elõbbinél is nagyobb lelkesedéssel pattanok fel a székrõl.
- Egy, kettõ…mögötted az ötödik asztalnál ül.
Megragadom a botomat és már indulok is el az említett irányba. Hogy õszinte legyek, kicsit hülyén érzem magam, de annyira azért nem, hogy hagyjam az egészet … Szabad kezemmel az asztalokat számolom, majd megállok az ötödiknél. Azért van bennem egy kis félelem, mi van, ha Mark téved és egy teljesen ismeretlent készülök megszólítani?
-Ne haragudj, van itt egy szabad hely?- Kérdezem kissé félve, de nemhogy egy ismeretlen, senki nem felel- Ne haragudj, van itt egy szabad hely?- Megismétlem, de feleletet most sem kapok. Most mi van? Reggel óta még hallgatagabbá vált volna? Vagy csak ennyire ellenszenves vagyok? Vagy…na neee! Ugye nem…egy üres asztalhoz beszélek? Mark! Nagyon vicces, de tényleg! Pedig számíthattam volna valami ilyesmire a múltkori fogkrémmel töltött sütis viccem után. Azért remélem nem gondolja, hogy ez megtorlás nélkül marad.
De most kénytelen leszek egyedül elõkeríteni Thomast. Már, ha itt van egyáltalán és tényleg az a neve, amit Mark mondott. Nem tudom, mennyi volt igaz abból, amit mondott, de az elõbb már így is szépen beégtem, szóval most már mindegy. Eszembe is jutott valami, amivel gyorsan ki tudom deríteni. Rendben, nagy levegõ és…
-Thomas…- Hogy is volt? Thomas…Thomas-…Thomas Holloway!- Sikerül olyan hangosan befejeznem, hogy a hatalmas étkezõre kínos csend zuhan. Pár pillanattal késõbb halk duruzsolás hallatszik minden irányból, de azt a hangot, amire annyira várok csak nem hallom sehonnan. Istenem kérlek mondd, hogy nem hiába égettem be magam! Úgy szeretnék megint beszélni vele!