Tudatosul lassacskán bennem, hogy Aiden nincs mellettem s, hogy a melegségét még a takaró sem képes helyettesíteni. Viszont, lentrõl finom illatok terjengnek. Plusz, a lábam is nyalogatja valami. Kicsit felemelkedek, félreveszem a lábam, és látom, ahogy Momo az elõmelegített helyre furakszik durmolni.

 Gyorsan magamrakapom Aiden egyik ingjét, s megyek is le a konyhába. Elmosolyodom, ahogy látom õt tevékenykedni, olyan határozott mindenben. Ezt is nagyon szeretem benne.

 Hátulról simulok hozzá, karjaimmal átölelem hasát. Kap tõlem egy puszit is az arcára.

- Mmm, minek van ilyen finom illata? – kérdem még kissé álomtól rekedtes hangon.

- Kávé és meleg szendvics.

- És miért állsz a lábadon? – szidom le azért kicsit. – Ne erõltesd meg magad ennyire, a gyógyuláshoz idõ kell...

- Shiro, ez a golyó a derekamban majdnem teljesen lebénított. Boldog vagyok, hogy képes vagyok állni a lábamon és lépkedni. Akár a maratont is lefutnám, legszívesebben.

- Na, azért csak óvatos – szólok azért rá, s végre vállthatunk egy fincsi jóreggelt csókot.

***

 Két hét múlva már képes stabilan állni a lábán, sõt, még sétában sem kell segíteni neki. Eleinte folyton aggódtam érte, hogy nem jó ötlet, de mostmár belátom, hogy tényleg nincs szükség a tolószékre. A lakást is visszarendeztük, s visszamehetünk a galériára aludni a rendes ágyba. Párszor még a kollégái is meglátogatnak minket.

 Annyira jó látni, hogy végre nem az a házsártok kisgyerek a párom, aki volt, hanem újra kiegyensúlyozott és imádnivaló. Még milyen imádnivaló... mmm.... az ágyban fõleg, de azok kívül is. Jó, errõl nem nyilatkozom tovább. Azonban, látom rajta, hogy valamin igencsak gondolkodik. Bár tudnám, mit forgat a fejében napok óta, mert látom rajta. Kiismertem már annyira, hogy tudja, mikor összehúzza a szemöldökét és nagyon koncentrál az asztalterítõre, akkor valamin nagyon mélyen gondolkodik. Nem baj, mjad úgyis kihúzom belõle este.

 Szombati ebédeken kisebb családi összejövetelt tartunk. Persze, ez Aiden családjára vonatkozik fõképp. Az édesanyja viszont még mindig nem fogadta el a kapcsolatunk így tüntetõleg nem is jön ezekre a közös puccokra. Aggaszt, hogy szerelmem sem hajlandó beszélni anyjával. Olyan makacs tud lenni. De, tudom kitõl örökölte. Hát, nem az apjától biztos.

 Ma is tartunk egy ilyen kisebb családi összejövetelt. Aiden édesapja, bátyja, nõvére – neki a férje is, eljöttek. Báránysültet csináltam, bár, nem vagyok biztos benne, hogy nem égettem oda, maximum majd magamnak teszem az égett rész. Nem szeretnék elrontani semmit. Épp terítek, mikor meghallom szerelmem nõvérének hangját: - Aiden, csukd be a szádat, a szemeid is kocsányon lógnak!

 Erre persze az említett nevetni kezd. Mi is nevetésben törünk ki. Jól telik ez az este. Azért, kicsit sajnálom, hogy nincs itt édesanyja, talán, majd õ is megbékél idõvel...

 Épp a desszertet teszem az asztalra, mikor látom, hogy Aiden megkerüli azt és elém lép. Kérdõn nézek rá.

- Szeretnék kérdezni valamit – mondja, majd féltérdre ereszkedik elõttem. Heh?

 El sem tudom képzelni, mit akarhat, viszont ekkpr meglátom, ahogy elõhúz a zsebébõl egy kisebb dobozkát. Elkerekedett szemekkel fogyelem. Mindenki elhallgat, ezzel is pattanásig növelve a feszültséget.

- Aiden, mit...? – kérdezném, de õ nem hagyja befejezni kérdésem.

- Akatsuki Shiro... – szólít meg, mire a levegõ is bennem reked. Amit a szemében látok az gyorsabban dobogtatja meg szívem is. Felnyílik a kis dobozka födele, s õ felém nyújtja. – Megtisztelnél azzal... – Jajj, bökd már ki!! – hogy hozzám jössz?

 Nem is képzeltem, hogy képes vagyok ilyen boldogságot érezni. Mintha a mellkasomban tüzijáték robbant volna. A gyûrû szinte pont úgy csillog, mint ahogy az õ szeme szokott, miközben vágyakozva néz rám. Tökéletes. Ez a pillanat maga a tökély. Érzem, ahogy könnyek lepik el szemeim.

- Nem vagy eszednél...

- Shiro...? – Úgy szeretem hallani a nevem az õ hangján. Jajj, nehogy elbizonytalanodj itt nekem, zsrukám!

- IGEN! – kiáltottam el magam hirtelen, majd a nyakába ugrottam. Szó szerint. Ahh... igen, igen, igen...

 Aiden kifújja az eddig benn tartott levegõt, míg a családja tapsviharba tõr ki. Istenem, sosem éreztem magam ennyire boldognak.

 Szerelmem megfogja a kezem. Szerelmem... olyan jól esik ezt mondani rá.

- Engedd meg... – húzza fel ujjamra a gyûrût, ami még mindig azzal a különös csillogással ragyog -, hogy ezzel a gyûrûvel... a házastársi kérésem zálogát adjam neked.

 Le se lehetne vakarni képemrõl a mosolyt. Nehezen tartom magam, hogy ne sírjak fel örömömben. Odabújok hozzá, míg õ átölel, szorosan tart karjaiban, biztonságban.

- Nem vagy eszednél... Nem vagy eszednél... – ismételgetem nevetve.

- Azt had döntsem el én – mosolyog. Imádom a mosolyát.

 Ez az a pillanat, ahol nem érdekel senki, csak õ, s az igjétõl fogva ráncigálnám be a hálóba, hogy megmutassam, mennyire is boldoggá tett ezzel. Na jó, nem csinálok ilyet, van bennem jómodor. Hmm... majd este.

- De miért kérsz feleségül? – húzódom kicsit el tõle, hogy drágakõként csillogó lélektükreibe tekinthessek.

- Mert szeretném, ha hozzám tartoznál. Nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi idõben, és csak arra tudok gondolni, hogy te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel egy életet is képes lennék leélni. Téged szeretnélek házastársamnak, hozzád akarom kötni magam, családot szeretnék és az életemet veled képzelem el. Szeretlek, Shiro, és ezen semmi nem fog változtatni. Te vagy az életem, az, aki kitart mellettem jóban és rosszban, és én is ugyanezt szeretném veled. A férjed akarok lenni, veled élni, gyereket nevelni... Az imén igent mondtál nekem, így most már biztosra veheted, hogy soha nem foglak elengedni. Fogom a kezed bármi is történjék. Nem érdekel a múltad, hogy mivel kerested a pénzt, mert mindent a húgodért tettél. Ez mindent elmond, amit tudni kell. Azért, akit szeretsz, semmilyen ár nem túl magas, hogy megmentsd. Csak remélni merem, hogy olyan férjed lehetek, akit megérdemelsz.

 Nem bírom ki, hogy ismét ne sírjam el magam. Azonban, nem szeretném azt, hogy csónakkal kéne a házban járni a sok könnytõl.

- Aiden... – lehelem nevét, szinte mintha csak kóstolgatnám. – Annyira szeretlek. Biztos vagyok abban, hogy te leszel a világ legjobb férje, és én mindent megteszek majd, hogy méltó lehessek hozzád. Egy igazi angyal vagy, hogy ilyen nyíltan tudsz beszélni az érzelmeidrõl – bújok hozzá szipogva. Nõvére szemébõl is könnyek potyognak, míg mindenki minket figyel mosolyogva. – Nagyon szeretlek – adok csókot arcára, de õ nem éri be ezzel, hanem ajkaimra tapasztja sajátját, s finom csókot váltunk. Benne van minden érzelem, amit szavak nélkül mondunk el egymásnak. Persze erre nagy „óóó”-zás tõr ki családjából, majd kuncogás.

- Én is szeretlek, cicám, de most ne sírj, inkább mosolyogj – borzol hajamba.

 Aiden Homlqvist, nem is sejted, hogy mennyire boldoggá tettél.

***

 Amikor vendégeink távoznak, persze, déltõl-reggelig tartó „ünneplésbe” fogunk, ami azzal jár, hogy egy teljtes napot átalszunk. Délután, hét körül kelek arra, hogy Momo a lábujjam rágcsálja, én meg csendben, nesztelenül kisurranok Aiden békésen szuszogó teste alól, s enni adok a mosómacinak. Ha már ébren vagyok, ésa konyhába, akkor megmelegítem a maradt kaját. Lusta vagyok fõzni. Amint pakolászok, megcsillan a gyûrû ujjamon, s akaratlanul is hatalmas mosolyra húzódnak ajkaim. Csókot hintek az ékszerre.

 Ebben a pillanatban megérzem hátamhozsimulni Aiden forró testét. Karjai átölelik a hasam, s kicsit megharapdálja a nyakam, félretolva ingje gallérját, amit felkaptam magamra, persze, õ neki luxus felöltözni, egy szál ádámkosztümben jött le.

- Jó reggelt! – suttogja a fülembe. Felnyögve pördülök meg karjaiba, majd váltunk egy finom csókocskát. Mmm...

- Inkább estét. Mindjárt besötétedik – kuncogok fel.

- Nem baj az – int le. – Mit csinálsz?

- Megetettem Momót, meg akkor már megmelegítettem a maradékot is. Kilyukad a gyomrom.

- Én is édes vagyok – bólogat.

 Ezt megbeszélve nekilátunk a kajának, s nem is kell sok idõ, hogy felzabáljuk azt.

 Aiden lemegy bevásárolni pár dolgot, addig én kicsit rendbeszedem a lakást a tegnapi után. Mikor szerelmem visszatér, felmutat egy filmet, amit kikölcsönzött, s amellett döntünk, hogy a kanapén összebújva, egy tál csokis-vaníliás fagyival nézünk meg.

- Mikorra szeretnéd az esküvõt? – töri meg a csendet, amikor már a film végén, elõjönnek a szereplõk és a stáb neveinek listája.

- Nem tudom. Minnél hamarabb – kulcsolom össze ujjankot, amin jót mosolyog.

- Mit szólnál, ha az erdei házikóban tartanánk jövõ hónap végén? Még be kell jelentkezni a polgármesteri hivatalba, amit legalább 30, de legfeljebb 180 nappal elõtte tehetünk meg.

- Mi? Minek? – kérdem értetlenül.

 Aiden türelmesen elmagyarázza, hogy mennyi macera is van ezzel az esküvõ dologgal. Az is közrejátszik, hogy nem átlagos, hanem meleg pár vagyunk. Így elõre leszögezem, hogy Aiden fogja a hivatalos részét végezni, én majd a többit.

- Biztos vagy benne?

- Persze, majd a nõvéred segít. Õ már férjnél van, gondolom, volt esküvõjük – mosolygok rá.

- Okos – nyom egy puszit homlokomra. – Sylvie majd mindenben segít neked, ebben biztos vagyok – mosolyog.

- Megnézünk még valamit? – kérdem, ahogy kimászom mellõle, hogy kivegyem a lejátszóból a lemezt.

- A hálószobát – kuncog fel, s visszahúz magához. Fikarcnyi ellenkezés sincs bennem, elfoglalom „méltó helyem” ölében, s nyakára kulcsolom karjaim, így viszonzom szenvedélytõl fûtött csókját.

***

 Amíg Aiden elmegy szépen a dokihoz, én felhívom nõvérét, aki szívesen átjön, hogy segítsen pár dologban. Látom, hogy a szemei elõtt már oltálnál állunk Aidennel.

 Épp a vendéglistát tárgyaljuk, mikor felmerül a kérdés, hogy szerelmem édesanyja vajon megjelenik-e egyáltalán az esküvõn...?

- Sylvie, odavinnél a lákásukra? Szeretnék megbékélni vele, talán sikerül.

- Persze. De nagyon makacs.

- Tudom, ismerek valakit, aki ugyanolyan makacs, mint õ – kuncogok fel, mire a nõ is felnevet.

 A tervem fuccsba ment, ugyanis még ajtót sem nyitott, nemhogy beszélni tudjak a – nemsokára – anyósommal.

- Aiden – ugrom a nyakába, ahogy belép az ajtón.

- Szia – hívja azonnal táncra ajkaim sajátjával, s nem restellem viszonozni csókját.

- Mit mondott a doki?

- Mint a múlthéten – von vállat, s elváltoztatja a hangját, kissé öregessé. – Szépen gyógyul, a jövõ hónapban már a maratonon is indulhat – mondja, mire felnevetek.

- Abba nekem is lesz egy-két beleszólásom – csókolok bele nyakába. – Gyere, kész az ebéd.

 Megfogom a kezét és a konyha felé húzom.

- Beszéltél a nõvéremmel?

- Igen. Elmentem édesanyádhoz is, de nem volt otthon. – Jobb, ha ezt a változatot hallja.

- Ha nem, hát nem – mondja, s látom, hogy feldühödött kicsit. Odabújok hozzá.

- Én ki szeretnék békülni vele. Te is szeretnéd, ha elfogadná a kapcsolatunk, ne is tagadd – hízelgek neki csókokkal, apró simogatásokkal.

- Majd együtt elmegyünk este, rendben? – Ez az! Tudtam, hogy nyert ügyem van vele.

- Miért csak este? – lepõdök meg kissé.

- Mert most egészen mást akarok veled csinálni – suttogja ajkaimra. Megremegek karjaiban. Imádom ilyenkor.

- Igazán?

- Úgy bizony. De, most szépen felmegyünk a fürdõbe – navigál, s valahogy elbotladozunk odáig.

***

 - Mmm... – nyög fel, mire csak molyojra húzódnak ajkaim, de nem ejtem ki számból férfiasságát. Benyelem, egész a tövéig, miközben kezemben golyóit markolászom, míg másikkal belsõ combját karcolgatom körmeimmel. Mélyen nyög, majd nem kell sok idõ, s a számba élvez.

 Hangosan felkuncogva bújok vissza karjaiba.

- Mostmár ideje indulnunk – noszogatom.

- Viccelsz? Ezek után minimum még kétszer el akarok élvezni benned – nyögi kétségbeesetten, s nekem már a gondolattól is égnek áll férfiasságom.

 Végül sikerült meggyûznöm arról, hogy másszon le rólam. Aminek az eredménye egy kanos Aiden, és egy szórakozott Shiro. Nemár, hogy ez a buzgó zsru így elvegye az eszem.

 Csengetünk. Szerelmem apja nyit ajtót, aki szívéjes mosollyal tessékel bennebb é s üdvözöl kedvesen. Örülök, hogy ilyen kedves apósom lesz. Ááá, de fura ez így.

 Aiden anyukája kissé nehezen adta be a derekát. Kötekedõs kedvében volt, amit szerelmem hamar megunt, s unszolni kezdett, hogy menjünk innen, azonban megmondtam neki, hogy nem mozdulok innen egy lépést sem. Vagy két órás beszélgetés, Aiden felõl egy felvilágosítás, felõlem pedig egy „ha nem vigyázol a fiamra, kiskanállal heréllek ki” beszélgetés után, leendõ anyósom belátta, hogy esélye sincs, s mikor távoztunk, mosolyogva ölelte már át a fiát is, meg engem is. Nagy elõrelépés volt ez tõle, és ezzel is örömet okozott mindkettõnknek.

***

 Két héttel a nagy nap elõtt, persze el kellett rángatnom Sylive-vel szerelmem, ruhapróbra. Tudtam, hogy nehéz eset lesz, de bíztam benne, hogy mivel ugyanolyat fogunk viselni, Aiden is megenyhül.

 Az üzletben dolgozó szabó buzgón vette le Aiden méreteit, amint én féltékeny pillantásokkal pislogtam felé, majd gyilkos tekintettel meredtem rá. Aiden ezen szerintem remekül szórakozott, majd mintha nem is vette volna észre, körülnéz a szalonban. Látom, hogy felcsillan a szeme. Ajajajajj!

- Kicsim – fordul felém. Nagyot nyelek. Mit látott?

- Igen? – pislogok ártatlanul, s elfoglaltnak tettetem magam, hogy összeszedem az öltönymintáimat, amit elõtte már levettek rólam.

- Azok helyett a göncök helyett – itt kap egy szúrós pillantást a szabótól – viselhetnéd ezt – lép oda egy fehér anyaghoz. Lábujjam hegyéig elpirulok.

- De, szerelmem, én nem vagyok nõ – durcázok, mire odajön, lógó ujjú zakóban és egy olyan nadrágban, amit a cowboyok is megirigyelnének.

- Ez sokkal jobban állna rajtad – duruzsolja a fülembe. Joban szemügyreveszem az anyagot.

- Azt szeretné, hogy ezt viseljem? – nézek végül rá.

- Igen – bólogat. Le ne essen a feje, mert nem a fejnélküli lovashoz megyek hozzá, hanem egy zsruhoz. Hmm... lovasrendõr... Na ne!

 Végül beleegyezem, ha õ elfogadta, hogy a meghívók, amik csak a szûkebb családi körének tartogatunk, szép smaragdzöldek legyenek, ezüstös kerettel, akkor én is megbékélek, hogy egy fehér ruhában kell majd megesküdnöm vele.

***

 Végre, végre, végre! Eljött ez a nap is! Egy bizos, ha Sylvie nem segített volna, akkor nem tartanánk sehol. Most viszont ideje lenne, hogy átöltözzek, mert már a fotós is megérkezett, meg a vendégek is, akiket mosolyogva üdvözlöltünk még pár perce Aidennel. Õ is át kell öltözzön, bár nem tudom, miért külön szobába. Sylvie ezt is elmagyarázta: nem akarja senki, hogy az ifjú párra kelljen várni, míg õk befejeznek egy menetet. Lehet benne valami.

 Szerelmem nõvére a hajam csinálja, míg én elképzelem magam elõtt Aiden Tökéletes Holmqvist alakját, ahogy engem vár abban a csodás zakóban, amiben úgy fest, mintha épp egy James Bond filmbõl lépett volna elõ. Dögösen és mosolyogva. Áh, itt és most látnom kell.

- Maradj már veszteg! – szól rám Sylvie.

- Izgulok. – Ezen jót nevet.

- Ki nem ilyenkor?

- A Dalai Láma?

- Õrült – nevet fel.

- Mik azok a hajamban? – nézek tükörképemre.

- Liliomszirmok. Azért ülj veszteg, mert ezeket bele akarom fonni a hajadban, ami egész kicsit, szóval... maradj veszteg.

 Mikor sikerül átöltözni, a hajamat megcsinálni, végre apósom is megérkezik, aki vállalta azt, hogy elkisér az oltárig.

- Na, csakhogy itt vagy – szól lánya, aki befejezte a cuccai elpakolását.

- Ugye nem tûnök túl idegesnek? – toporgok a tükör elõtt mezitláb. Aiden különleges kérése volt, hogy ne húzzak semmit a lábamra. A ruhához amúgy se ment volna, se a Prada, se a Gucci cipõ. Ezen nevetnék, ha nem dobogna a torkomban a szívem.

- Ezt a fiam küldi. – Felém nyújt egy ezüsösen csillogó szép láncot.

- Jajj, Shiro, ne kezdj sírni, tönkrevágod nekem azt a kis sminket is, amit rádtettem.

- Nem sírok – motyogom.

- Persze, persze – int le mosolyogva.

- Segítesz feltenni?

- Majd én segítek – lép hozzám apja, s a nyakamba akasztja a láncot.

- Viszont most menjetek, már mindenki rátok vár – mosolyog Sylvie, én meg megölelem.

- Köszönök mindent – puszilom meg.

- Ugyan már.

 Kilépünk a házból a hátsókertbe, ahol már mindenki vár. A torkomban dobog a szívem is. 

 Már megyek is ajtót nyitni a fizikoterapeutának, aki egy csinos nõ. Na, nem mintha engem izgatna a nõi nem, de azért szemem nekem is van.

- Szép jó napot, Dr. Irene Hudgens vagyok – mutatkozik be.

 Aiden egykedvûen nézi, vagy szemmel öli, ezt még nem döntöttem el.

 Rövid bemutatkozás után, és a nõ segítségével összecsukjuk a kanapét, hogy legyen hely a földön, ahová egy gumimatrac szerûség kerül. A terapeuta legalább másfél órát tornáztatja Aident, akin látszik, hogy mostmár, akit lát, azt szemmel lemészárolja. Tudom, hogy nem szereti, ha segítségre kell hagyatkoznia, de meg kell értenie, ez mind az õ érdekét szolgálja. Én is besegítek kicsit, bár többször kell tartani szüneteket, hisz ez neki baromira fájdalmas érzés lehet. Ha kibírja a többit is, ilyen ügyesen, akkor veszek neki valami szépet, hogy lássa, nem hiába volt, amúgy is meghálálja még ezt a doktornõnek.

 Mikor végre elmegy a nõ, Aiden kiterül a földön, mint a gyalogbéka, csak épp nem fordul hasra. Megpróbálom talpra evezni õt, hogy elmehessen zuhizni, hisz tiszta izzadtság, de lemorrog.

- Ne segíts! – Nem szeretem ezt a hangnemet.

- Vegyél vissza! – szólok rá kissé szigorúan. Most itthagynám a fenébe, mert ilyen szépen rámorrant, de tudom, hogy a segítségem nélkül nemigazán jutna messzire.

 Mégis egymaga tornázza ülésbe magát. Akár egy gyerek.

 A fürdés egy órába kerül, ha készségesebb lenne, akkor fél órával elõbb végeztünk volna, de így legalább tovább gyönyörködhettem kidolgozott felsõtestében, széles vállán, izmos karjain. Örülök, hogy nem egy „gyûrokhuszár”, rajta így tökéletes minden porcika.

 Pancsi után viszont visszakerül a tolószékbe, eléggé megterhelte a lábát már ennyivel is, szóval így kényelmesebb lesz neki. Az arcán viszont ismét az tükrözõdik, hogy legszívesebben táncra perdülne, csakhogy lássuk, nem kell neki segítség.

 Keveset szólok hozzá, tudom, hogy csak lemorrogná a fejem, vagy egyszavas válaszokat adna. Azonban, robban, mikor Momo véletlenül leveri az egyik vázát. A tárgy csörömpölve ér földet, s már akkor érzem, hogy ebbõl nem jöhet ki semmi jó.

- TE KIS DÖG! – kiált rá szerencsétlen állatra, aki a vállamra ugrik ijedtében.

- Aiden! Momo!

- A szörnyeteged épp most törte össze a kedvenc vázámat!

- Csak véletlen volt! – veszem védelmem alá kiskedvecem, nem szeretném, ha rajta töltené ki a dühét. – Megragasztom...

- EZT? Nézd már meg! Menthetetlen!

- Akkor veszek neked egy másikat!

- Inkább dobd ki azt a dögöt, mielõtt még több holmit összetör!

- Nem! És állítsd le magad! Unatkozik, foglalkozni kell vele, és ahelyett, hogy zsémbes vénembert játszol, félreteheted az önsajnálatod, mert attól nem lesz jobb semmi!

 Úgy látszik visszavonulót fúj, mert nem szól vissza. Helyes.

 Gyorsan feltakarítom a váza maradványait, majd odamegyek hozzá. Azonnal megfogja a kezem.

- Ne haragudj...

 Tekintetem azonnal ellágyúl, amúgy sem tudok rá haragudni, s most is csak azért teszem, mert lekiabálta majdnem Momo fejét.

 Átölelem a nyakát, s apró csókot hintek arcára, amihez hozzádörgölöm az enyém.

- Minden rendben lesz... Hamarosan megint teljes erõbedobással fogsz dolgozni, szaladni és üldözni a bûnt.

- Bûnrõl jut eszembe... Ugye, nem zaklat téged az SK?

- Nem – ingatom meg a fejem. – Azt hiszem, jobban félnek attól, hogy rendõr vagy és újabban rendõrökkel barátokozom, minthogy zaklassanak, vagy ártsanak nekem. Van takargatni valójuk, és amíg tartom a szám, addig nem bántanak.

 Kezével felemei az enyémet, hogy csókot hintsen rá. Szeretem az ilyen apró, gyengéd megnyilvánulásokat tõle.

- Akarsz beszélni a húgodról?

- Most még nem – bújok oda nyakához, kissé megremegve. Csókot hint fejemre. – De jó éryés, hogy nem kell többé odaadnom magam másnak... – suttogom. – Mocskos egy munka, csak lefekszel, szétteszed a lábad, és várod, hogy vége legyen. Közben színleled, hogy élvezed... Annyi kéretlen érintés, annyi férfi az ágyamban... Már nem is emlékszem rájuk. – Sok olyan dolgot tettem a pénzért, amit más valószínûleg azonnal elutasított volna. Még mindig mocskosnak érzem magam emiatt, de a lelkem már megkönnyebbült, most csak Aiden az, akinek adom a testem, õ az, aki minden porcikám, s a szívem is birtokolja. Õ teljesen az ölébe húz, hogy le tudjak ülni combjaira. – Az elsõ volt a legrosszabb... A fõnök letépte a ruháimat, megnézte az ujjaival, hogy milyen vagyok ott lent... Aztán, letepert, szétfeszítette a lábaimat és... – Igen, még mindig emlékszem arra a fájdalomra. Akkor úgy gondoltam, hogy szétszakít, feszít, de ha csak ennyit kell tennem a húgomért, akkor megteszem. Nem érdekelt a fájdalom, az, hogy szembenevet könnyes szememmel. – Voltak utána jók is, akik nem bántottak, voltak még kedvesek is... A perverzek kedvüket leltél abban, ha megalázhatnak... – Ahogy erõssen  bújok ölelésébe, õ átölel. Illata megnyugtat. Jelenlétébõl, ölelésébõl merítek erõt a továbbiakban. – Aiden, most már tudom, hogy a szex lehet csodaszép is, és neked köszönhetem, hogy most itt vagyok... Tudom, hogy csak az átmeneti állapotod miatt vagy mogorva pokróc, és nem foglak emiatt elhagyni. Elérted, hogy beléd szeressek, szóval nem szabadulsz. – Vidulok fel a végére, amitõl az õ ajkai is mosolyra húzódnak.

- Te sem tõlem! – Kapok egy puszit a buksimra, majd a fenekemre csap, jelezve, ideje leszállnom róla.

 Pattanok is fel, majd mosolyogva intek a konyha felé, ahonnan finom illatok szûrõdnek ki, ilyenkor vagyok baromira büszke magamra.

- Mmmhh, mi ez a finomság?

- Tejszínes csirkemell – kacsintok rá, mire már rallizik is be a konyhába utánam.

 A vacsora után csak kihúyom a kanapét, majd összebújva nézünk egy mûsort a tv-ben. Jó ez a meghittség. Nem is bánom annyira, hogy ma elmarad a szex, kell néha egy laza este is.

***

 Egész jól eltelik ez a pár nap, Aiden harapós hangulata is kezd szokottá vállni. Legalább nem unatkozunk. Gyorsan leszaladok a boltba, mikor visszaérek ott ül a kanapén.

- Szia, mit csinálsz? – kukucskálok ki a szatyor mögül.

- Semmit – feleli, de gyanús nekem ez a semmi. Túl feszült az arca. Látom, ahogy valamit egy nejlonzacskóba dug.

- Az mi?

- Semmi.

- Aiden... – Nekem nem tud hazudni, vagy elhalgatni elõlem valamit. Momo ügyesen végigsétál a kanapén, mancsával benyomva a DVD-t. Ügyes kis állat...

 Ah, de...

 A televíyióra meredek, aminek képernyõjén láthatólag egy olyan „én” van, aki jól szórakoyik, öt férfi társaságában, drog hatása alatt. Basszus. Kifut minden vér az arcomból. Aiden egy szépet szentségel, amihez gratulálnék is, ha nem más járna a fejemben.

- Ez... ez, hogy került hozzád!?!?! – kiabálok teljesen kiakadva.

- Cssss, nyugalom, Shiro, csitulj. – Minek néz? Kutyának, hogy csituljak!?

 Odasántikál hozzám, kezében egy borítékkal, amit az elõbb a nejlonba tett.

- Nincs rajta feladó, de kiderítem, ki küldte.

- Szóval, ide küldték, csak így?

- Ssshh...Nyugodj meg... – húz magához szorosan, elejti a botját, ami halk koppanással ér földet. Hátam simogatva próbál nyugtatni. – Elkapom, akárki is szórakozik veled, érted?

 Mondanám, hogy ne ártsa bele magát, hagyja a rendõrségre, de az hülyeség lenne, nem? Hisz õ is rendõr...

- Nem akarok visszamenni oda, Aiden – nézek rá könnyes szemekkel, kétségbeesetten remegve karjaiban. Csak kapaszkodom pólójában, holott tudom, õ sem valami stabil most, de engem csak az érdekel, hogy hozzám közel legyen.

- Nem is fogsz, nem engedlek – mondja halkan a szavakat, gyengén. Érzem, hogy valamennyire lenyugszik testem remegése.

- Meg fognak találni, vissza fognak vinni – nézek rá félve. Szemeimmel próbálok rá fókuszálni, de annyira kiakadok, hogy még az összpontosítás is nehezemre vállik.

- Megvédelek. Elkapom õket! Nem fogom hagyni, hogy rajtad szórakozzanak! – suttogja vészesen dühösen. Érzem, ahogy kezével hátamra markol, ökölre fogja pólóm.

- Ugye... – nyelek egy nagyot. – Ugye... nem hiszed, hogy képes lennék erre újra? Undorító vagyok – szakadok ki karjaiból, s rohanok is a fürdõ felé, ahol a mosdókagyló felett kezdem veszettül dögölni a karjaim.

- Aiden... állj le! – szól rám, s fogja le kezem, amint õ is ideér. Szipogva ejtem ki kezembõl a szappant, s kínzóan lassú mozdulattal zárom el a vizet.

- En...

- Nem foglak elengedni! – kiált rá azonnal, nem hagyva, hogy befejezzem mondatom. – Shiro, az én érzéseim irántad nem változtak. Azok a férgek voltak, akik ezt tették veled, õk félemlítenek most meg téged, de én nem fogom engedni, hogy továbbra is ezt tegyék veled. Nem undorodom tõled. Szeretlek, ezen egy ilyen videó nem fog változtatni. A múltat már lezártad, tudom, hogy túlléptél már ezeken, ne engedd, hogy örök életedben kísértsen a tetteid súllya!

 Szavaira, mintha egyre jobban megnyugodnék, s csak egy-egy szipogást hallatok. Érzem azt a nagy gombócot a torkomban, amitõl nem tudok beszélni. Gyorsan fordulok meg karjaiban, s nyakához bújva adom ki magamból az elfolytott könnyeket.

 Jó félórás depizésünket Momo szakítja félbe, aki Aiden vállára ugrik, jobban mondva, a fejemre.

- Na de... – szólna zsarukám, de befogom a száját egy csókkal. Ez jobb módszer.

 A mosómaci, mintha csak érezné, hogy felesleges harmadik, elindul új játékot keresni.

 Finom ez a csók, szeretem az ajkait. Igaz kissé sós a könnyeimtõl, de ez most kell. Hogyha tehetném, az ágyba rángatnám, hogy egy vad menetet közben nyugodjék le lelkem, de ez azt hiszem most jobb módszer.

***

 Amint enni adtam a rakoncátlan dögnek, ahogy Aiden nevezi, elvonulunk a kanapéra, ahol összebújva nézünk ki a fejünkbõl. Jó ez most. Igaz, mindjárt bealszom, amit nemigazán kéne, mert pár perc és itt a fizikoterapeuta. Hallom is a csengõt. Nagy ásítás közepette kelek ki Aiden karjaiból, ahová sikerült teljesen bevacakolnom magam, majd ajtót nyitok. Irene mosoygós arca valahogy engem is jobb kedvre derít. Legalább valakinek jó napja van. Aiden már megint szemmel készül megnyúzni a nõt, de kedvesen fogadja õ is. Másfél óra múlva végeznek is, s a nõvel megiszunk egy-egy kávét még, míg Aiden önsajnálósdit játszik a nappaliban. Aztán nemsokára õ is elmegy.

 Belépek a nappaliba, ahol kisebb csatatér uralkodik. Ezen elkuncogom magam, majd leteszem kiskedvencem elé a tálkáját, amiben mézeskeksz van, majd felsegítem a mormogós szerelmem.

- Meddig kell ezt elviselnem? – kérdi a szemeit forgatva.

- Azt, hogy én fürdetlek? Mi van? Nem tetszik? – vonom fel a szemöldököm, mire játékosan megfogja az orrom, s fordítja a fejem jobbra-balra. – Na, szép, az orromnál fogva vezetsz? – kérdem kuncogva, mire õ is jobb kedvre derül. Kapok egy csókot. Na, ez már fincsi.

- Dr. Vörösrõl beszélek. – Ezen felnevetek. Arcomba fújja a habot, amin mégjobban nevetek.

- Én is csupa víz és hab vagyok – szólok rá. – Olyan vagy, mint egy gyerek – oktatom ki, amivel azt érem, hogy behúz magához a kádba. Sikkantva csobbanok a vízben.

- Amúgy is panaszkodtál nem? – kuncog fel, s kapok még egy csókot.

- Mmm... jobb szeretek ruha nélkül fürdeni, úgy sokkal kényelmesebb.

- Pedig nekem tetszik, ahogy rádfeszül a póló – tesz kört ujjaival egyik mellbimbómon, s nyögve néyek rá.

- Fel akarsz izgatni? Mert az sikerült... – motyogom kissé pirosan. Õ csak megharapdálja a füem, mire nyöszörögve férkõyök közelebb ölében, s érzem merev tagját. – Oh... – nyögöm, amikor a nyakamra tér.

- Oh, bizony – kuncog.

 Kell jópár perc, mire sikerül elérni úgy a nappaliba, hogy sem én, sem õ nem esik fel út közben.

 Szenvedélyes csókkal dõlünk a puha bútorra, ami, ha mesélni tudna, most biztos tûzpiros lenne.

 Lassan fogadom magamba merev tagját, s kéjesen döntöm hátra fejem a forró, kitöltõ érzésre. Mellkasán nyugvó kezem alatt hevesen dobogó szíve valami kellemes ritmust ad csípõmnek is, ahogy rajta vonalok a gyönyörtõl, s õ alattam próbál egyre aktívabb lenni, de nem hagyom neki nagyon, hogy megerõltesse magát.

- Ahm, ez nagyon jóh... – nyöszörgöm pihegve, nyögve, s felsikkantok, ahogy ujjai rákulcsolódnak férfiasságomra, azt kényeztetve.

- Ez az... hangosabban... – nyögi, én pedig eleget téve kérésének kieresztem a hangom. Mintha ettõl lenne egyre merevebb bennem.

 Már nekem sincs sok hátra a beteljesülésig, s mikor érzem, ahogy kicsit megrándul alattam, kéjes sikollyal élvezek ujjaira, míg összehúzódó izmaim õt is magával rántják a mámorba.

 Rá heveredek, majd azonnal mellé gördülve bújok hozzá. Leszedem róla a gumit, mire felnyög.

- Még egy menet?

- Most nem, pihenj, eléggé ki szoktalak fárasztani – vigyorgok rá pihegve a kielégüléstõl.

- Nem is vagyok fárhgadht – ásítja el a végét, amin felkuncogok. Apró csókot hintek a nyakába.

- Pihenj, aktívkám – mosolygom.

- De csak mert, te kéred – mondja, s már csukódnak is le a szemei.

- Persze, persze. Aludj csak, szerelemem – mondom gyengéden, mire érzem, hogy szorítása erõsödik testem körül. Végül én is követem õt álomföldre.

 Egy hét múlva sikerül kikönyörögnie, hogy engedjék már haza. A doki azzal a feltétellel tett eleget kérésének, hogy mindig lesz Mellette valaki. Ez nem gond, a cuccaim nagyrésze már úgy is a lakásán van, a hét alatt áthordogattam. Büszkén jelenti ki az orvosnak, hogy lesz vele valaki. Mint egy kisgyerek… Szülei is ott vannak azon a napon, s átsegítjük Aident az ágyból egy tolószékre. A doki a lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam, hogy megerõltesse magát. Feküdnie kell, kap egy fiziko terapeutát is. Nagy nehezen elhagyjuk a korházat. A fõbejárat elõtti úton, sorfalat állnak a társai a tiszteletére. A vállára csúsztatom a kezem, õ pedig megfogja. Édesapja segítségével, letoljuk a rámpán, majd Boris visz haza kettõnket. Aztán visszakényszerítjük õt a tolószékbe, s beszállunk a liftbe. Végre ketten maradtunk.

 Amint bemegyünk, ledonbja az ölében lévõ táskát, de rá is ugrik Momo.

- Rég láttalak, te kis dög – cirógatja meg.

- Na de, Aiden.

- Jó, jó, szõrgolyó – mosolyodik el. Körbenéz. – Nem pont így emlékszem a lakásomra...

- Szét kellett húzni a bútorokat és kicsit átrendezni, hogy elférj a székkel. Aztán, úgy gondoltuk, hogy nem kellene a galérián aludnod, mert nehéz a lépcsõ, így a kanapét ha kihúzom, mindketten kényelmesen alszunk rajta.

- A saját lakásom lesz a börtönöm... – Furcsa ezt pont egy rendõr szájából hallani.

 Letérdelek elé, s megfogom két kezét.

- Minden nap elviszlek sétálni. – Nem akarom, hogy úgy érezze magát, mint akit bezártak.

- Nem vágyom arra, hogy nyomoréknak nézzenek az emberek és sajnáljanak.

- Aiden...

 Aggódva nézek rá. Tudom, hogy nehéz lesz, de itt vagyok vele.

- Kérlek, most másra van szükségem – mondja, s már húz is az ölébe. Érzem, hogy merevedése van, s abból, ahogy éhesen csókolgatja nyakam, simogatja testem, egyértelmû számomra, hogy vágyik rám.

- Ah, az õrmester úr nagyon kiéhezett... – incselkedek vele.

- Hát persze! Majd meghaltam a korházban, hogy nem lehettél az enyém!

- Ilyen szép vallomást ritkán kapok – sóhajtok fel, ahogy kezével mellbimbóim cirógatja.

- Én azt hittem túl sokat is... – jelenti ki.

 Megmerevedek karjai közt, majd leis mászok róla.

- Várj, én ezt nem úgy...

- Mit nem úgy? Egy kurva vagyok, emlékszel? – kérdek rá. Fáj, hogy még most is emlékeztet rá, hogy mivel kerestem egy héttel ezelõtt a pénzt.

- Sajnálom... De már nem vagy az... ugye? – kérdi félve, de ezzel csak rátesz egy lapáttal.

- Ha ismernél, tudnád, hogy a húgom halála óta senkivel...

- Hé, hé, én elhiszem... – Megfogja a kezem és magához húz. – Kérlek, bocsáss meg, de nem úgy gondoltam...

- Ne bánts, Aiden – bújok hozzá, s õ készségesen szorít magához.

- Pont én nem akarlak, kicsi... Sajnálom...

 Igen, tudom, hogy nem akart megbántani, de szavai akkor is rosszul esnek. Ilyenkor mondjam azt, hogy most vethetek magam? Tuti.

 Hamar megnyugszom ölelõ karjaiban. Azért sem folytatom tovább vele az incselkedést.

 A fürdõben segítek neki, de ez nagyon nem tetszik neki, mondja, hogy õ egyedül is meg tudja tenni. Pfff... nehéz idõk elé nézük...

 Este már vízszintesben fekszik a kihúzott kanapén. Fürdeni megyek,. S egy köntösben térek vissza hozzá, amit ledobok magamról, ahogy közelebb érek. Végigmér, majd a kezét nyújtsa felém, amit megfogva fölé mászom. Csípõjére ülök. Az alsón keresztül is érzem merev vágyát.

 Lehajolok hozzá egy forró csókra. Most én irányítok, nem engedek neki. Persze, nem akarok seme lenni, de jó tudni, hogy valaki képes átadni nekem. Mellkasát masszírozom, s mikor belemarkol a fenekebe, elcsapom onnan kezét. Meglepetten néz rám, de feje fölé szorítom karjait, s ismét csókra hívom ajkait. Harapdálom és szívom száját, közben vonaglok testén. Felnyög, s én is érzékien nyögök ajkaiba, ahogy egymáshoz ér merevedésünk. Érezheti, hogy ebben a játékban neki kevés szerepe lesz – mindkét karját a feje alá teszi. Simogatom õt, mellbimbóit ujjaim közé csípve, mire kicsit megrándul. Állát csókolom, majd letérek nyakára, ahol nem sajnálom kiszívni és harapdálni a finom bõrt.

- Mi ez hirtelen? Ennyire kiéhezett volnál? – nyögi, s én csak huncut mosolyt küldök felé.

- Egy hét cölibátus elég volt, nem gondolod?

- Deh...

 Aztán már több szó nem esik köztünk. Levándorlok csókjaimmal testén, végignyalom hasának minden egyes kockáit, majd köldökébe is belenyalok, s felkuncogok, ahogy megremegve löki mellkasomnak csípõjét. Milyen kemény már... Türelem, zsarukám, türelem...

 Érzékien karmolok végig belsõcombjain, s harapdálom alhasát. Golyóit kezembe véve kezdem markolászni, s élvezettel hallgatom ahogy hol felsóhajt, hol felnyög.

 Nemsokára a számba veszem, de még egy jó darabig csak játszok vele. Már magát löki a tokomba, s nem akarok megfulladni, így gyorsan kieresztem számból. Még egy ideig eljátszogatok vele, ingerlem érzékeny pontjait, s mikor már látom, hogy nagyon nem bír magával, elõkészítem magam, s ráülök tagjára.

- Ahm... kibaszott szûk... – nyögi, s fájdalmasan nyöszörgök kicsit én is. Nem gondoltam volna, hogy egy hét kimaradás után ennyire begörcsölnék.

 Hangosan pihegve fogadom magamba teljes hosszát, s finoman ringatózok rajta, de csak lassan. Felemelve kezét a hajamba túr, s durván von magához egy csókra. Forró és szenvedélyes nyelvcsatánk végeztével hagyom, hogy nyakam kényeztesse ajkaival, hátradöntöm fejem, több bõrfelületet kínálva neki. Nyögve vonaglok rajta, s felsikkantok, ahogy eltalál bennem egy bizonyos pontot.

***

 Teljesen kidõlve fekszem mellkasán. Azt hiszem, innen ma már nem mozdulok sehová.

- Mennyi az idõ? – karol át,s én jobban befészkelem magam ölelésébe. Felemelem a fejem egy pillanatra.

- Már hajnali négy. Aludjunk – mondom rekedtesen. A hangom is kicsit elment, dehát, nem is fogtam vissza magam, ennek érdekében.

- Ennyit a sok-sok pihenésrõl – nevet fel, mire mellkasára boxolok.

- Meglátjuk, hogy a holnap, vagyis ma, ennyire fogsz-e örülni a terapeutának – mondom, majd nem törõdve azzal, hogy elakadt a szava is, álomba merülök.

***

 Délután kettõ fele ébredünk fel, s csinálok magunknak reggelit... ebédet... Tök mindegy, reggebédet. Amint ezt elfogyasztottuk, hallom is a csengetést. Felkuncogok Aiden elkínzott arcát látva, s ajtót nyitok.

- Nem… nem tudom… Mint, akin átment… egy vonat. – Látom, ahogy mellkasa emelkedik, mély levegõt vesz. Tekintete végre rám talál.

- Shiro...? – suttog, alig hallom, mintha el sem hinné, hogy itt vagyok.

- Aiden...

 Érzem a szúrós pillantásokat a hátamon, de nem érdekel most, csak is õ. Kezét lassan felém nyújtja, olyan gyenge... Megfogom és rászorítok ujjaira.

- Úgy... örülök, hogy... itt vagy – nyökögi fájdalmasan, hangjában sincs több erõ, mint a mozdulataiban. Arcára is kiül a fájdalom.

- Ne beszélj – csitítom, s egy szõke tincsét félresimítom homlokáról. Milyen szép férfi, még így is, ezen a fehér lepedõn feküdve, amibõl árad a korház átható szaga. – Pihenned kell.

- Mi... mi történt velem...? – kérdi. Persze, hogy tudni akarja.

 Apja szólal fel: - Szitává lövetted magad, te kölyök! – mondja szigorúan, bár kihallszik az, hogy aggódik a fia miatt.

- A testem...?

- Még nem lehet tudni biztosan – simogatom meg a kezét. – Hunyd be a szemed és aludj – szólok gyengéden hozzá, s nem engedem el a kezét, nem is tudnám most. Nem kell sok idõ, hogy gyönyörû szemei becsukódjanak elõttem, s elaludjon.

 Pár óra múlva kisebb nyögét hallok felõle, azonnal közelebb hajolok hozzá.

- Ne mozogj! – szólom le. Nem hiányzik, hogy keringõzni kezdjen itt. – Kérsz inni? Hogy vagy?

- Ühüm... – hümmögi, s én tarkója alá nyúlva, finoman megemelem fejét, hogy igyon kicsit. Köhécsel egy darabig, majd visszahanyatlik a párnára. Mellkasa mozdul, pár mély levegõvétel következtében. Rám néz. Oh, hogy a fenébe, most biztos észreveszi könnyeim.

- Ne sírj... – kéri halkan, én meg azonnal megtörlöm szemem.

- Nem sírok, csak... csak, annyira féltettelek! - kezek el sírni, mint valami óvodás. – Nem bírnám ki, ha téged is elvesztenélek!

 Látom, hogy azonnal leszûri a hátteret a mondatból.

- Sajnálom... – suttogja. Kezét gyengén felemeli, s én azonnal megfogom, arcom tenyerébe simítom.

- Ha... ha meghaltál volna, esküszöm, én magam öltelek volna meg! – nyögöm elkeseredetten.

- Ez kicsit paradox, nem?

- Soha többé ne csinálj ilyet! – szidom le, s megtörlöm ismét szemeim.

 Látom, ahogy próbál mozdulni, azt is, hogy fájdalmas fintorra húzza édes ajkait.

- Nem bújsz ide...? – kéri elég gyengén.

- Szabad? – kérdek vissza én is félénken. Erõtlenül bólint.

 Lerúgom a cipõt a lábamból, s óvatosan fekszem mellé. Oldalához simulok, hogy azért ne essek le, s készségesen bújok hozzá, míg átkarol és finoman cirógatja karom. Kicsit beleremeg ebbe testem.

- Kérlek, ne hagyj engem egyedül – könyörgök neki halkan.

- Nem foglak – suttogja, és én hiszek neki. Mindent elhiszek neki, amíg a karjaiban tart. – Én azt hittem... Hogy nem jössz értem...

- Ne légy buta! – szidom le ismét. Eszembe jut egy, s más. – Bocsáss meg azért, amit mondtam... Kérlek, ne haragudj, én nem úgy gondoltam és...

- Ssshhh – csítit suttogva. – Semmi baj.

- Már hogyne lenne baj! Aya meghalt! Érted?! És te is majdnem meghaltál! És ez a kibaszott szoba is az övé volt! – tör fel belõlem kissé indulatosan.

- Nyugodj meg... – átölel. Ez a legjobb dolog, amit most tehetett. Mozdulatára érzem orromba kúszni erõsebben illatát, már csak a tudat, hogy mellettem van és ölel, több erõt ad, mint bármi más.

 Nemsokára elalszik, ahogy figyelem, engem is elnyom az álom. Nem sokáig. Csattan az ajtó, s én azonnal kipattanok Aiden mellõl.

- Hogy mered?! Egyszerûen csak az ágyába bújsz, egy korházban?! – teremt le édesanyja.

- Asszonyom, Aiden fent volt éjszaka és... – próbálom elmesélni, de nem hallgat meg.

- És neked rögtön az ágyába kellett ugranod, te szégyentelen... – Rosszul esnek szavai, azonban hallottam ennél gúnyosabbat is.

- Elég... – nyögi az ágyban fekvõ, ahogy felkeltettük szegényt. Mindenki elhhalgat.

- Aiden, kicsim... – szól a nõ.

- Elég, anya – emeli fel hangját. Mellé lépek, talán fájdalmai lehetnek még mindig. Ha kidob az anyja, akkor sem megyek sehová. Nekem most itt a helyem, mellette... azt hiszem. – Bemutatom neked Shirot. Shiro, már ismered az anyámat... – húzza el száját, majd lehunyja szemét. – Anya, én kértem, hogy bújjon mellém. Ha nem tetszik, ne nézz ránk, de attól még itt van velem – szól halkan.

- Hát, jó, de ebben ne számíts jóindulatra tõlem – gújtat édesanyja, s elsiet.

- Én nem akartam bajt... – motyogom, mire õ résnyirenyitott szemei alól rámnéz.

- Nem is te kevered – már hangjától is képes vagyok nyugodtabban lenni. – Mi van velem? – kérdi, amit eddig még nem.

- Én... Az orvossal kellene beszélned... – kicsit kényelmetlenül érzem magam.

- Téged kérdezlek.

- A vállad és a combod jól van. Jól lesz....

- De?

- A derekadból még nem szedték ki a golyót. Nem voltál olyan állapotban... – teszem hozzá.

- És?

- Inkább hívok egy orvost – szaladok ki, s pár perc múlva vissza is térek egy dokival. Én már nem megyek be, az édesanyja sem, mert a doki nem engedte, épp vizsgálja.

 Mindent megadnék azért, hogy felépüljön, hogy semmi baja ne legyen. Szeretem.

***

 A mûtét után két napig aludt, végig itt voltam vele. Már lassan leragadt a szemem, de egy nõvérke leszidott, s hazaküldött aludni. Magávalvittem az egyik pólóját, bár láttam az anyja szúrós szemét, de nem türõdtem vele. Az anyagot ölelve sikerült aludnom otthon keveset. Mikor felébredek, összeszedem magam, s bemegyek a korházba. Úgy látszik ez a helyszín mindig szeepet fog játszani az életemben.

 Mikor belépek a korterme ajtaján, abban a pillanatban az anyja felpattan és kimegy. Milyen hisztis asszony.

- Ne vedd magadra – nyújtja felém Aiden kezét, s én rögtön hozzá lépek. Óvatosan átölelem, s õ ép kezével átkarol.

- Nehéz, nem magamra venni – motyogom.

- Shiro... Kérni szeretnék valamit...

- Bármit – fogom meg kezét és aggódva nézek rá.

- Ha innen kiengednek... Megtennéd, hogy hozzám költözöl?

 Hirtelen még a lélegzetem is eláll. Azt hiszem megint sírni fogok, érzem, ahogy összegyûlnek a szemeben könnyeim, végül elmosolyodom.

- Oh, szóval azt mondod, van hely számomra és Momo számára?

- Attól függ, ki az a Momo? – néz rám gyanakvóan.

- Egy barát – kuncogok fel.

- És, hogy néz ki ez a barát – szûkülnek össze szemei.

- Pici, szõrõs és szereti a mézes kekszet – vigyorgok rá.

- Ez esetben, van hely – nevet fel végül.

 Benn maradok vele délutánig, Boris és pár társa is meglátogatja. Ki akarnék menni, amint meglátom a rosszalló pillantásokat, de kezemre szorít, nem enged el maga mellõl. Bemutat, mint párját, mire kicsit zavartan nézek rá. Új nekem ez még, de hihetetlenül boldoggá tesz. A zsarukák leülnek, ki-ki az ágy szélére, én átköltözöm Aiden mellé, hogy a székre is tudjon ülni egy. Aztán beszélgetni kezdnek. Zavar kicsit, hogy nõkrõl beszélnek, de inkább nem szólok, csak bólogatok, ha nevetnek, akkor én is. Nem akarok senkit sem megbántani. Jócskán este van, mikor mennek. Boris még a hajam is összekócolja, mire rámorrdulok. Azt hiszem, valami viccelõdés forma alakult ki kettõnk közt.

- Jó fej barátaid vannak – bújok oda hozzá, ha már mellette vagyok, és kettesben maradtunk. Óvatosan hajtom mellkasára fejem, mire õ cirógatni kezdi felkarom, nyakam, hajam.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyit maradnak, már be is sötétedett – néz ki az ablakon.

- Hagylak pihenni, én is megyek, hozok tiszta ruhát és valami normális kaját – kellnék fel mellõle, de derekam körül szorosabbak lesznek karjai.

- Maradj velem, reggel majd mész, de legalább estére maradj – néz rám szépen, én meg nem tudok ellenállni neki. Hogyan is tudnék? Adok neki csókot, azt megérdemli. Hmm... és milyen finom, mikor viszonozza...

- Édesanyád ki fog akadni – kuncogok fel, kicsit zavartan. Visszahajtom fejem mellkasára. Szeretem hallani azt az ütemes dobogást, ami zene füleimnek.

- Majd visszaakasztom, ne törõdj vele, majd megbékél – hint csókot homlokomra. Felmosolygok rá. Ilyenkor mindent képes vagyok elhinni neki.

***

 Reggel, ahogy ígértem, hozok be neki tiszta cuccot.  Amíg õ elvan fürdeni, addig az apjával kerülök valahogy eszélgetésbe. Épp panaszolja, hogy milyen õrültek néha az emberek, szét sem néznek az átjárónál, hogy jön-e valami, vagy meg sem várják a zöldet és már mennek is a túloldalra. Jókat derülök rajta. Arra figyelek oda, hogy finom illat kering körbe a szobába, s puha ajkak csókolnak nyakamba. Mosolyogva túrok bele Aiden szõke tincseibe, majd visszaparancsolom az ágyba. Neki még nem szabad maratonon indulnia, tehát ügyelek is rá. Még beszélget õ is pár szót az apjával, majd õ távozik.

- Gyere ide – int magához, de mosolyogva incselkedek vele, nem megyek közelebb, csak illegetem magam elõtte, egész addig, míg magához nem ránt az ágyba egy gyors mozdulattal. Hangosan nevetek fel, ahogy ölében mocorgok, s õ lehajol hozzám ültében, hogy csókot nyomjon ajkaimra. Ekkor lép be az édesanyja. Persze, nagy felhajtást rendez, már a nõvérkék is jönnek, hogy nézzék, mi történik itt, de Aiden nem törõdve semmivel, a hajamba rejti arcát, míg én megdermedten fekszem mellette. Hangos csattanás jelzi, hogy ketten maradtunk.

- Szerinted, hogy tudnám megbékíteni édesanyád? – nézek rá félszegen.

- Megnyugszik, csak aggódik miattam, mindig is ilyen lobbanékony volt, ne törõdj vele – ismétli önmagát.

- Elég nehéz, nem törõdni vele – húzom el a szám.

- Nekem meg azzal nehéz törõdnöm, hogy miközben itt vagy, ne támadjalak be – nevet fel, mire én is felkuncogok, szorosabban bújok hozzá.

- Nagyon féltem, mikor meghallottam, hogy baleseted volt – remeg meg kicsit testem, tekintetem elködösül.

- Ne aggódj értem, Shiro, erõs vagyok – vigyorog nagyban, mire kap egy csúnya pillantást.

- Aham, mint a három dimenziós köménymag – gúnyolódom, mire meghúzza a fülem. – Naaa...

- Ne gúnyolódj, több tiszteletet az idõsebbnek – húzza ki magát, mire persze fájdalom fut végig az arcán.

- Kell neked annyit mocorogni – szólok rá, ma már nem is tudom hányadjára, pedig dél sincs.

- Ha kiengednek, kamatostól visszafizeted ezt – nyökögi.

- Ne váltsunk szerepet – kuncogom és csókot hintek ajkaira. Persze, addig húzza ezt az apró csókot, míg már levegõért kapkodunk mindketten.

 Odabújtatom arcom nyakához, ott pihegem ki magam. Jó ez, bár, ha nem a korházban lennénk, talán mégjobb lenne.