Karakter: Keith Chowilawu Welch Megjegyzés: (Braxnak)
(Remélhetőleg nem az utolsó :P)
- Szeretném, ha segítenél nekem - böki ki nagy nehezen, mire nem tudom, sírjak-e vagy inkább nevessek. Gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, miközben agyban arra tunningolom magam, hogy képes legyek folytatni a tervet, amit kiötöltünk.
- Ha a mai teljesítményedre gondolsz, meg is értem - jelentem ki látszólag könnyedén, s le is süti a szemét egy pillanatra, ami tetszik is, ám az a tekintet, amelyet ismét rám emel, már kevésbé: belőle a határozott céltudatosság néz vissza rám, ami azt jelenti, hogy baszott nehéz lesz az értésére húzni, hogy húzzon már a faszomba.
- Igen, tudom, hogy ma pocsék voltam... és azt hiszem, igazad volt. Lehet, a nyomást nem viselem olyan jól, mint képzeltem - szabadkozik a tarkóját vakargatva. Fura. Egy nagyon halvány pillanatra lenyűgöz a suta viselkedése mögött megbúvó akarás, ám pechjére ez csak még inkább ellene bőszít.
- Majdnem minden újonccal megesik - mormogom megőrizve a jószándék álarcát.
- Még veled is? - kérdez vissza, s a szemem vészesen élesen csillan, ahogy lenyelem a fellángoló haragom, vadul marva ujjaimmal a székem karfájába. Ha nem tenném, könnyen megeshetne, hogy akkorát húznék be neki, hogy egy hétig talpra sem áll! Kis pondró! Eltaposlak még a feltételezésért is!
Önuralmam legmagasabb fokozatra kell kapcsolnom, hogy képes legyek elengedni a szék karfáját, és kezeim látszólag kényelmes lazasággal kulcsoljam össze magam előtt, hátradőlve nagyfőnökösen: - És mit szeretnél, miben segítsek?
- Nos... - bizonytalanodik el. - Gondoltam, hátha tudsz tanácsot adni, vagy edzeni, vagy akármi - fogalmazza meg azt, hogy tulajdonképpen lövése sincs, mire kér. Nem baj, legalább nincs elképzelése arról, mi lehet jó, így azt csinálok vele, amihez csak kedvem van. Nem fog tiltakozni. Komolyan kezdem élvezni a gondolatot, hogy porig alázom. - Szeretnék jól teljesíteni, és teljesen a csapathoz tartozni - fejezi be végül, s kis híján felnevetek. A csapathoz tartozni? Ugyan, az lehetetlen, csinálhatnánk ketten bármit. Elvégre a csapat én vagyok, s szívesen egyáltalán nem fogom látni soha.
- Hm... - játszom el, hogy végiggondolom a dolgot. - Szóval eddzelek?
- Csak ha ráérsz. Te vagy a legjobb, és a legjobbtól szeretnék tanulni - ohh, mindjárt elsírom magam a fene nagy megtiszteltetéstől... Segget nyalni nem akarsz azért, hogy elfogadjalak, és így beletartozhass a körbe? Hányinger.
Jól van... - vajon melyik lépés legyen a következő? Amilyen a lehetőség, amely felkínálkozott, szerintem kapcsolhatok legalább kettővel durvább fokozatba. - este ráérsz?
- Este? - vonja fel megilletődötten az egyik szemöldökét. Igen, este, elvégre azt mondtam, nem? - Hánykor? - teszi hozzá bizonytalanul.
- Fél tíz. Tudod, nekem napközben dolgom van.
- Ohh... értem. Hát... nekem jó. Hova menjek? - adja be a derekát szórakoztatóan naivan és ártatlanul. Eleve badarság belőlem bármi jót kinézni, segítő szándékot meg egyenesen hülyeség.
- Ide - felelem, mire totál ledöbben. Már kezdeném azt hinni, hogy érti a helyzet fonákságában a hátsó, mögöttes tartalmat, és feladja, de csak elnyekegi ellenvetésül azt, ami nyilvánvaló: - De.. de éjszaka zárva van az uszoda.
- A belső tér, igen. De a szabadtéri medencéhez be tudunk mászni - felelem magától értetődően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb és legegyértelműbb dolga.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdez vissza tanácstalanul, és kezdem elveszteni a türelmem. Így is csoda, hogy még megvan...
- Szeretnéd, hogy segítsek vagy sem?
- Akarom - feleli végre határozottan. Na végre. Tökölődik itt nekem, és azt hiszi, kíváncsi vagyok rá! - Akkor, ha már ide jövünk, hozzam az úszócuccomat is, ugye? - érdeklődik.
- Legalább az eszed gyorsan vág - felelem gúnyosan elmosolyodva, s akkora gyök, még vissza is mosolyog rám... Van egy olyan érzésem, Finn alábecsülte, mikor arra fogadott, hogy egy hét, és még akkor is sírva fog menekülni, ha megpillant, nem hogy ússzon.
* * *
Egy ideje már várakozom csendesen, a bokrok takarásában ülve le, nehogy lefülel valaki előbb, mint kellene. Nem hívtam fel egyiküket se. Lehet, hogy Finn ért a dolgához, de azt hiszem, perpill a saját módszereim sokkal jobban fognak illeni hozzám. Mert akárhogy gondolkodtam, miközben Kim-nek, a húgomnak puddingból öntöttem mintákat, arra kellett jutnom minden irányból végigmodellezve a dolgot, hogy Brax olyasvalaki, aki vagy túl hülye ahhoz, hogy felfogja, hogy nem kívánatos, vagy elég okos, hogy ennek tudatában megpróbáljon keresztülmenni mindenen, és elfogadtatni magát. Az esetemben erre képtelen lesz, de ha nem vagyok óvatos, a többieket megnyerheti magának állhatatosságával, és valljuk be, egész jó úszásteljesítményével. Mert ha valóban kizárja a mellékzöngéket, amik egyelőre megzavarják jelentős mértékben, soha az életben ki nem túrom. Olyan eset pedig nem fordulhat elő, mert kettőnk közül én leszek az, aki úszni fog a vegyes váltóban!
Épp ezért egy életre szóló leckét kell adnom neki. Kérdés, nála mi lenne célszerű igazán?
Motoszkálás, majd halk puffanás kelti fel a figyelmem, s már látom is a gyér fénynél alakját, ahogy áttornássza magát szerencsétlenül a kerítésen.
- Keith - suttogja riadtan, ahogy körbenéz. Ahh, "egyem meg" a kis lelkiismeretes fejét.
- Bú - lépek elő, és kuncoghatnékom támad, olyan rémülten ugrik hátra sikkantva egyet.
- Ezt muszáj volt? - förmed rám, amelynek hatására még hangosabban nevetem ki. Ugyan, kölyök, hova gondolsz, hogy azt hiszed, megengedhetsz magadnak velem szemben ilyen hangnemet?
- Nem felejtetted el a cuccokat? - érdeklődöm, megtörölve a szemeim, mert még a könnyem is kicsordul a sok hülyeségére.
- Az úszónadrág a ruha alatt, a többi a táskámban.
- Jól van - képes volt komolyan venni, hogy bármit is csinálhat. Nem baj, máris van egy kis tervem. Arcom vészjóslóan széles mosolyba torzul, míg ő egyre inkább feszengeni kezd a várakozástól.
- Te vagy a főnök... - súgja. - Mit csináljak?
- Vetkőzz - ejtem ki rideg szenvtelenséggel a szót, mire még a gyér világítás ellenére is egyértelműen elpirul. Egyik szemöldököm kissé kíváncsian és értetlenül emelkedik meg.
- Persze... - hajtja le a fejét, majd a táskáját letéve tesz eleget az utasításnak. Levéve minden ruhát magáról, kivéve az úszónadrágot, majd ismét rám pillant további utasításokat várva.
Megrázom a fejem rosszallón, amit nem ért, és kissé félénken teszi fel nyugtalan kérdését: - Valamit rosszul csináltam?
- Abbahagytad a vetkőzést - felelem gonoszan egyszerűen, mire megint nem érti, és bizonytalanul méri végig magát, mit felejthetett magán, aminek nem kellene ott lennie. Kezem kinyúl, és minden zavar nélkül fúrom egyik ujjam a fürdőnadrágjának derekába oldalt, kissé elhúzva, majd elengedve, hogy csattanjon.
- Nem jó a nadrágom? - értetlenkedik, bár van egy olyan sanda gyanúm, kedzi kapisgálni, mit szeretnék, csak még nem meri elhinni, hogy tényleg azt szeretném.
- Nekem aztán tök nyolc, milyen a nadrágod, épp csak azt mondtam, hogy vetkőzz, és nem mondtam, hogy maradjon rajtad bármi is - arcom még mindig rezzenéstelen, mi több, ellentmondást nem tűrő.
- Ehh? - kiált fel, de azonnal az ajkaira is tapasztja a kezeit megrémülve saját hangja visszhangjától, amit minimálisan a medence kelt. Karbatett kézzel, fölényes mosollyal az arcomon pillantok rá, ahogy idegesen egyik lábáról a másikra billeg. - Mégis miért kellene levennem a nadrágot is? - kérdezi végül halkan, elvékonyult hanggal.
- A cél, hogy minél előbb túllépj azon, hogy zavarjanak a piszkálódások és a kezdegetések. Ehhez elég egy sokkal kellemetlenebb szituációba kerülnöd, és azon túllépned, ha ez sikerül, egy kisebb affér már ugyan senkit sem fog zavarni - adok légbőlkapott magyarázatot úgy körítve, mintha legalább is valami tudományos lapban olvastam volna korábban, és most menőzve adnám elő a saját szavaimmal.
Hümmög egy sort, de tovább hezitál, amely elégedettséggel tölt el, épp erre számítottam. Így színpadiasan megfordulok, zsebrevágva a kezem.
- Keith, várj! Hová mész? - jön utánam, megragadva a kezem, de lendületből ki is rántom undorodva tőle.
- Minek pocsékoljam rád az időt, ha nem csinálod, amit mondok? - viszem be terveim szerint a végső csapást. Várakozásaimnak megfelelően le is hajtja a fejét, így tovább lépdelek, de ismét csak utánam szól.
- Keith, kérlek, várj! - felsóhajtva fordulok meg, hogy közöljem vele, hogy nincs értelme várnom, ám megfordulva annak leszek szemtanúja, hogy lehúzza magáról a fürdőalsót, és bár nem mer a szemembe nézni, meztelenül áll előttem. Nyelnem kell, mert erre nem számítottam. Pedig nem eshetek ki a domináns szerepemből! Itt én ma nem veszthetek, akármi is történik!
- Térdelj le és nyald le a cipőmről a koszt - tolom előrébb a jobb lábam. Elsápadva néz rám, majd lábamra, majd ismét rám, és ismét a lábamra felváltva. Reszket, úgy járatja az agytekervényeit, hogy mi legyen, de nem mozdul.
- Látod, nem vagy képes rá, nem érsz semmit! - nyugszom meg kissé, bevíve a kegyelemdöfést, s ismét megfordulva hagyom faképnél. Mosolyom kisimul és őszinte sikertől itatódik át, ahogy egyszer sem próbál megállítani. Lemondott róla, hogy kikezdjen velem.
* * *
- Viszlát holnap! - köszönök el a srácoktól. Ma nincs edzés, így előbb megyek Kimért az óviba, hogy hazavigyem. Kifejezetten jó kedvem van. Egyébként is feldobott a tegnap este, az csak plusz, hogy a délután javát a húgommal tölthetem. Szerintem elviszem majd a parkba, hagy játsszon kicsit a játszótéren, aztán majd otthon csinálok neki valami vacsit.
Amint meglát az udvaron, máris felderülve kiáltja felém: - Kícsó! Kícsó! - hamar összekészítem, és miután elköszönt az óvónéniktől, indulunk is. Hazafelé mesélek neki mindenfélét, s ahogy terveztem, megállunk a parkban, ő pedig azonnal betámadja a hintát, és kirendel maga mögé, hogy lökjem.
Jó közkatonaként teljesítem a parancsát, és nagyokat kacagunk közösen, miközben kordában tartom a hintát, hogy nagyon durván ne gyorsuljon be, és ne is menjen túl magasra, nehogy kiesik belőle. Épp arról mesélek neki, hogy milyen sütit találtam a neten, és hogy majd hétvégén közösen megcsináljuk, s milyen csudijól fogjuk érezni magunk, amikor egy ismerős, és a hátam közepére sem kívánt hang csendül mögülem.
- Szia Keith... - úgy fordulok meg, mintha szellemet várnék, elkerekedett szemekkel, épp csak a leesett állam hiányzik a tökéletes összképből. Eddig kedélyes arcom nyomtalanul tűnik el kemény maszkká merevedve, s ellenségesen köpöm felé mindenféle köszönés nélkül: - Mit keresel itt?
- Gondolkodtam, és akárhogy is, de szeretnék a csapat teljesértékű tagja lenni - feleli, s bár nem néz tejesen a szemembe végig zavarában, hangja határozottan cseng.
- Ki a bácsi, Kícsó? - bukkan fel mellettem a lábamba kapaszkodva a húgom, mivel ahogy befejeztem a lökését, azonnal fékezni kezdett, mert a hinta helyett immáron a kialakulóban levő szituáció köti le minden figyelmét, és nem akar kimaradni.
- Nem lényeges, Kim. Gyere, fogd meg a kezem, megyünk, jó? - mosolygok le a húgomra, de ahogy felnézek, ismét gyilkolni lennék képes. - Mint már megmondtam, esélyed sincs, mert egy értéktelen kis puhapöcs vagy! - felelem, majd elindulok a húgommal. Csak el, messze tőle, mert még a hátamon is feláll a szőr, hogy tízméteres körzetben kell vele együtt tartózkodnom.
Szerencsére nem lakunk messze, így pikkpakk otthon is vagyunk, de mielőtt fellélegezhetnék, hogy most már tényleg ennyi, lihegve megjelenik a kapuban. - Keith, kérlek... csak hagy fejezzem be. Kérlek!
Leguggolok a húgomhoz, és a két pici vállára teszem a kezem nyugtatón mosolyogva. - Kim, menj be szépen, mindjárt megyek utánad, jó, addig vedd le szépen a cipőd, a kardigánt, és vedd fel a mamuszt. Aztán eszünk, jó?
- Jó - bólogat értelmesen, majd felemelve az ujját máris hozzáfűzi a kikötését. - De Kícsó csinál pudlit!
Beletúrok a szőke fürtjeibe, ahogy felegyenesedek, a világ talán leggyengédebb mosolyát küldve felé. - Persze, csinálok puddingot, amilyet szeretnél, csak most menj be, rendben?
Bólint, majd bemegy. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, felbőszült oroszlánként nézek rá, de nem várom meg, hogy megszólaljon: - Kurvára nem érdekel, mi a faszt akarsz összemagyarázkodni, Brax. Add fel, és lásd be, nem vagy rá képes, és húzz el a fenébe! Mi meg keresünk másik negyedik embert! - de legfőképp azt fogd már fel a csöpp agyaddal, és nyugodj végre bele, hogy kurvára leszarom, mennyire akarsz igyekezni, irritálsz, és pont emiatt abszolút nincs szükségünk rád!
- Nem akarok magyarázkodni - jelenti ki, és megmakacsolva magát a szemembe néz határozottan. - Én azt akarom mondani, hogy nem gondolom úgy, hogy csak amiatt kirúgathatnál, hogy nem nyaltam meg a cipődet. Értem, mire akartál kilyukadni, legalábbis van pár teóriám, de úgy gondolom, hogy más módszerekkel is elérhető, hogy jobban bírjam a nyomást. Elvégre nem vagyok teljesen kezdő, van elképzelésem, és bele is láttam már a versenyszerű úszás világába.
Összébb vonom a szemöldököm :- Mire akarsz kilyukadni?
- Hogy túlléphetnénk a buta beavatási szertartáson, és elkezdhetnétek komolyan venni. Rád mint kapitányra… - mondaná még, de elpattan bennem valami.
A felsőjénél fogva ragadom meg, fel is emelve egy kicsit, úgy vágva a ház falának. Vicsorogva nézek rá, mintha az anyám szerint lelkemben élő farkas - a totemállatom - szabadult volna el, s hogy még jobban a falhoz szegezhessem, egyik lábam a két combja közé feszítem, meggátolva még azt is, hogy félre tudjon lépni.
Rémülten és összezavarodva néz rám, ahogy meglendül a kezem, de az utolsó pillanatban sikerül visszafognom magam, és csak a falba vágni az öklöm az arca mellett. Másik kezem fojtogatóbban szorítja a felsőjét, még pár centit emelve rajta, a ruha anyaga fájdalmasan reccsen fel, de még tartja magát.
- Ne játszd a nagyokost, mikor kurvára nem értesz semmit, arra meg főleg nem vagy alkalmas, hogy a csapatunk tagja légy! - ordítok rá fojtottan sziszegve. Nem válaszol, csak mered rám falfehér arccal. - Nyomorék idióta - toldom meg az előző kérdésem egy paraszthajszálnyival nyugodtabban, a falnak lökve engedve el, s ellépve. Szinte mindenki tudja az iskolában, hogy már volt gondom a vérmérsékletem miatt, s azt is tudják jó páran, hogy a következő esetet nem fogom megúszni egy ejnye-bejnyével. Ez a faszfej pedig idejön, és játssza a kemény gyereket! Aztán nehogy összetöröm mégis!
- Jól jegyezd meg, ha nem akarsz kihozni a sodromból: soha többé nem jössz ide. Ha akarsz valamit, a kurva iskolában megtalálsz, de még egyszer ne merészeld megzavarni a magánéletem, és ide tolni a képed, világos! - faképnél hagyva vágom be magam mögött az ajtót.
* * *
- Komolyan Keith, miért nem hívtál fel legalább?! - fakad ki Finn, mert ő is tudja, amit én is, főleg, hogy az orrom alá is kívánta dörgölni, de megállítottam azzal, hogy hatalmasat rúgtam az iskolai szekrényembe.
- Helyzeti előnybe hoztad - folytatja az idegeim tépését óvatosabban. -, elég csak annyit tennie, hogy nyilvánosan hoz ki a sodrodból, és máris bajba kerülsz, és még az edzőnél is lazán bemárt. Arró nem is beszélve, hogy ha sikerül ezt az esetet bizonyítania, hogy mire akartad kényszeríteni...
- Leszarom! - villantom "barátomra" a tekintetem, mire feladja, és végre lekoptathatom. Úsznom kell. Szükségem van rá, hogy visszataláljak a lelki egyensúlyomhoz.
Az öltözőben gyorsan átvedlek. Jobban mondva ledobom magamról emberi korlátaim, hogy titkolt középső nevemnek megfelelően eggyé válhassak a vízzel. Ahogy belépek az uszodába, valóban valami átszellemült béke száll meg, s ahogy a startkőre állok, újjászületek, s elrugaszkodva simul bele testem a vízbe, hogy aztán ruganyos és dinamikus csapásokkal kezdjek gyorsúszva haladni, jól meghúzva, kihajtva magamból a feszültséget. Megállás nélkül úszom, fordulok, és újra úszom, míg végül jó 800 méternyi oda-vissza után kifulladva kapaszkodom meg a medence oldalán kialakított kapaszkodóba, szusszanva. A szívem majd ki akar szakadni a helyéről, mégis minden izmom be van durranva, és tetterősnek érzem magam, frissnek, erősnek, és ebben a formámban határozottan és megingathatatlanul tökéletesnek. Egy ruganyos mozdulattal tolom magam fel a medence oldalára, felülve, majd onnan egyenesedve állásba. Lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy a vízcseppek leperegnek a testemen folyva végig.
A halk neszezés lök ki ebből a mennyei állapotból. Felnyitom a szemhéjaim, s magamban elnyomva egy bosszús sóhajt, fordulok meg. Bár ne tettem volna!
- Nem akartam zavarni - néz rám zavartan, szintén egy szál fürdőnadrágban.
Visszafordulok a medence felé, úgy szólalok meg: - Mit keresel itt? Órák vannak.
- Csak úszni vágytam - motyorogja, s egy pillanatra arra késztet, hogy megint hátrafordulva pillantsak rá. A csapatból eddig rajtam kívül senki nem lógott el azért órát, hogy csak úgy ússzon, mert vágyott rá.
- Keith... - lép mellém, a startkő másik oldalára. - Sajnálom a tegnapit. Nem akartalak feldühíteni. De tényleg úgy gondolom, hogy szeretnék a csapat tagja lenni. Felfejlődöm. Fel akarok fejlődni.
- Sosem leszel elég jó - felelem hűvösen, megelégelve a kertelést, és azt, hogy látszólag nem fogja fel az egészet.
- De miért vagy benne ennyire biztos? - a hangja... könyörög? Mintha meghatna!
Felállok a kőre, majd felkészülök, s mielőtt elrugaszkodnék, csak ennyit közlök teljesen semlegesen: - Mert gyűlöllek.
Szerkesztve ef-chan által @ 2014. 02. 09. 00:26:53
- A helyedben nem vigyorognék – jegyzi meg Keith. Úgy néz ki mégis jobban szeretnének rajtam röhögni mint velem. Remek így ez az esély is elzárva. Mi jöhet még? - Csak tesztelünk, nem kell ám berezelni – felnézek rá és most már teljesen tanácstalan vagyok. Akkor most lehet nevetnem vagy nem? Vagy most mi van? Nem lesz ez így valami egyszerű.
Felém nyújtja kezét de még mindig nem tudom mit tegyek. Persze ez után legkevesebb lesz az ha azonnal visszalök vagy amint felé nyújtom a kezem, elveszi az övét… viszont ha nem csinálok semmit… nem akarok bunkónak tűnni vagy fölényeskedőnek. Kicsit sem… Inkább lökjenek vissza még egyszer. Meleg, erős tenyerébe teszem enyémet, majd kiránt a vízből és hirtelen megcsap a hideg, de már rég immunis vagyok az érzésre, csak a bőröm reagál már rá. A vállával szemezek egy ideig, mert nem merek felnézni… Túl közel vagyok. - A mostani versenyek komolyabbak lesznek, mint amelyekben eddig részt vettél – mondja hirtelen megtörve a csendet, miközben még mindig fogja a kezem. Nem merem megmozdítani.
Hirtelen megpördít, kidüllednek szemeim majd lecsukódnak a hirtelen mozdulattól és akkor pattannak fel ismát, mikor hátamhoz simul, vállamnál lefog és a fülembe súg. - Mostantól mindenkiért kell úsznod, mindannyiunk álmáért. Már nem lesz elegendő a második vagy harmadik hely – halkan nyelek egyet. - - A felelősség egyre súlyosabbá válik majd. Felkészültél rá?
Fel… de ha túl magabiztos vagyok, akkor túl sokat várnának el. Többet mint a mester. Nem hagyhatom hogy teljesen kihasználja az újoncságomat. Mielőtt megszólalnék int így elakad torkomon a mondat… bármit is akartam mondani, ettől a mozdulattól teljesen elszállt a fejemből minden.
- Az ellenfeleink tudni fogják, látni fogják rajtad, te vagy a leggyengébb láncszem. Szerinted mit csinálnak a gyenge láncszemekkel?
- Megpróbálják kikezdeni – szól egy másik srác velem szembe. Ja hogy többen is vagyunk… a hátamon érzett mellkas valahogy elfeledtette velem, hogy nem csak ketten vagyunk a medencék mellett. Miért zsong a fejem?
Túl közel van.
- Pontosan – vágja rá Keith olyan bársonyos hangon, mint eddig. - Az úszás fejben dől el, de ha valami nem hagy koncentrálni, egy apró gondolat, ami zavar… Kész, véged! – csap össze orrom előtt a tenyere. Na jó… ez kezd egyre furábbá válni. Miért akarnak kikészíteni? Azt szeretné ha visszalépnék? És ha egy tőlem rosszabb fog majd helyettesíteni? Nem hiszem hogy ezt akarná… Akkor ösztönzés? Sarkallás hogy jobban teljesítsek? Szerintem ne menjen edzőnek, mert így elriasztja a kezdő diákokat az tuti. - Ezért is kell rendesen felkészítenünk mindenre – ez… nem inkább az edző dolga lenne? - Erről Bill bá’-nak egy szót se! – oh értem már… Én vagyok az új boxzsák. De megmutatom majd, hogy képes vagyok jól teljesíteni.
Meg is érkezik az említett, így elkezdjük végre a gyakorlást. Fellélegezve vágok bele én is.
~*~
Azt hittem, hogy menni fog… Túlságosan elbíztam magam. A többiek már végeztek, én még az edzés utáni zuhany alatt sajnáltatom magam. Ingerülten csapok a csempébe, ami állja ütésem. Szerencsére a kezem nem sérül le, csak oldalra csaptam. Nem szándékom szétszedni az uszodát, így is elég szánalmasan teljesítettem ma. És bosszant, hogy nem tudtam annyira jó lenni, amennyire akartam. Pedig én tudok ennél jobban is. Tényleg a teljesítési stressz tenné?
Keith biztos jártasabb ebben. Hisz Ő maga mondta, hogy nem könnyű. Talán… talán fényezné a büszkeségét, ha tőle kérek segítséget. Igen, ez talán bejöhet. Lehet, hogy végül kigúnyol, vagy kinevet vagy elküld a fenébe, de ha nem teszem meg, akkor magamat fogom hibáztatni, hogy meg sem próbáltam. Ezt nem szeretném… mégis olyan nehéz elhatározni magam. Idióta egy hasonlat, de olyan érzés mint amikor valaki szerelmet akar vallani de egyszerűen nem képes rá. Nem meri.
Még jó, hogy én nem erre készülök.
Elállítom a vizet, megrázom a fejem és így lépek ki az öltözőbe. Már tényleg csak egyedül vagyok. Nem baj, így számomra sokkal könnyebb. Nem kell a tekintetemet arra kényszeríteni, hogy ne bámuljam őket. Mert olykor bizony erre szükségem van. A nagy kék törülközőmmel átdörgölöm a testemeb, minden centit, majd mikor már elég száraznak érzem magam, felveszem a ruháimat. A hajamat most külön nem szárítom meg, elég lesz hogy törülközővel átmegyek rajtam ujjaimmal kifésülöm, és már indulhatok is. Elméletileg haza… gyakorlatilag…
Nos ha még itt találom, akkor leszólítom, ha nem akkor tényleg hazamegyek, és majd a legközelebbi alkalommal, amikor látom nekiveselkedek.
Leérve a büfénél hallom meg őket. Ezek szerint még itt vannak. Vegyes érzelmekkel lesz tele a mellkasom de végül az izgatottságtól kezd feszülni.
Itt van… még a kanyarban úgy érzem, csak elsuhanok mellettük és inkább fülem-farkam behúzva elvonulok, nehogy célponttá váljak, de akaratlanul is találkozik tekintetünk mikor a látószögbe érek, és átbillen a mérleg nyelve. Elsurranásból átvált maradásba, és lenéző tekintetéből némi önbizalmat nyerek. Fura mi? Pont ettől kéne még gyorsabban eliszkolnom.
- Elnézést a zavarásért – ha már a mókába vágok, akkor legyen illedelmes már amennyire tőlem telik. Nem utolsó sorban ilyen napi teljesítmény után ahhoz is alig lenne jogom hogy szóba álljak velük. Kezemet tördelem, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. - Ha nem alkalmatlankodom... szeretnék beszélni veled.
Elkényelmesedik ülőhelyén, és most csak engem néz.
- Hallgatlak.
- Lehetne négyszemközt? – jobb, ha ezt minél kevesebben hallják. A többiek nem is várják meg míg mond valamit, hogy maradjanak-e vagy sem, Jay fel is pattan.
- Nekünk már amúgy is indulnunk kellene – remek, és még Tomot is vonszolja magával. Lassan halkul el háttérzajuk, de még akkor is csak nagyokat nyelek, mikor már totális csend vesz körül minket. A csobogó víz visszhangja átszűrődik a vékony átjárókon keresztül.
- Kinyögöd még ma? – majdnem ugrom egyet ijedtemben. Ennyire azért nem kéne nyuszinak lennem, csak határozottan. Karjaimat testem mellé lógatom, hogy ne tördeljem őket. Mély levegő.
- Szeretném, ha segítenél nekem – arcán azonnal megjelenik a lenéző mosolyféle.
- Ha a mai teljesítményedre gondolsz, meg is értem. – lesütöm szemem, de gyorsan vissza is térek tekintetéhez. Farkasszem… nem futamodok meg.
- Igen, tudom, hogy ma pocsék voltam… és azt hiszem igazad volt. Lehet, a nyomást nem viselem olyan jól, mint képzeltem. – zavaromban vizes tarkómat kezdem el borzolgatni, ezzel vizet permetezve a pólómra.
- Majdnem minden újonccal megesik. – kedvesnek tűnik, de mégis érzek szavaiban valami furcsát, amitől kellemetlenül érzem magam.
- Még veled is? – erre összeráncolja homlokát, jelezve jobb ha nem feszegetek ilyen témát. Vettem főnök…
- És mit szeretnél, én miben segítsek? – hasán összefonja ujjait, és teljesen elkényelmesedik a székben. Már tényleg csak a laza lábtartás hiányozna, bár így terpeszben ülve is teljesen laza.
- Nos… - ezt hogy tudnám normálisan megfogalmazni? Na mindegy, essünk neki. – Gondoltam hátha tudsz tanácsot adni, vagy edzeni, vagy akármi. Szeretnék jól teljesíteni, és teljesen a csapathoz tartozni.
- Hm… - megint egy kis mosoly, ami gyorsan el is tűnik, de valami jó kedélyűség még marad a tekintetében.
- Szóval eddzelek?
- Csak ha ráérsz. Te vagy a legjobb, és a legjobbtól szeretnék tanulni. – ez túl benyalósan hangzott? Pedig nem annak szántam, így gondolom… úgy ahogy… Ha segít nekem, még nála is jobb leszek, de ha ezt elmondanám neki, nem segítene. Így inkább csendben maradok.
- Jól van… este ráérsz?
- Este? – felvonom egyik szemöldökömet. – Hánykor?
- Fél tíz. Tudod, nekem napközben dolgom van.
- Oh… értem. Hát… nekem jó. Hova menjek?
- Ide – csak nagyokat pislogok. Ugye csak viccel? Nem úgy néz ki.
- De… de éjszaka zárva van az uszoda.
- A belső tér, igen. De a szabadtéri medencéhez be tudunk mászni.
- Biztos jó ötlet ez? – suttogva kérdezem, és körbenézek, mintha csak a lebukástól félnék. Pedig csak beszélgetünk róla. Ez nem betörés?
- Szeretnéd, hogy segítsek, vagy sem? – arca és szemei komorak, sőt agresszívak.
- Akarom – kontrázok rá. Kicsit magabiztosabban, mint az előbb. – Akkor, ha már ide jövünk hozzam az úszócuccomat is ugye?
- Legalább az egyed gyorsan vág – mosolyodik el. Gúnyosan, de viszonzom a mosolyát kedvesen. Élét veszem évelődésének.
~*~
A hátsó részt nem is olyan könnyű megközelíteni, mint gondoltam. Át kell mászni egy olyan rácskerítésen, ami kicsivel magasabb nálam. Egyedül csak egy kis összehúzható hátizsák van nálam, amiben törülköző van és alsónemű, hisz az úszónadrágot felvettem a ruha alá. Az úszósapka és szemüveg is a tatyóban pihen.
Körbenézek, nem járkál-e a környéken valaki, de csak a tücskök ciripelése töri meg az éjszaka csendjét, na meg néhány messze elhúzó autó. halkan átmászom a rácson, majd a másik oldalt lehuppanok, cipőm nesztelenül surran a medence széli kövön.
- Keith – suttogom, körbe nézek, de nem látom sehol. Még nem lenne itt? Késik? Vagy én jöttem hamarabb?
- Bú – ugrik ki hirtelen a bokorból, én meg ijedtemben ugrok egyet és majdnem felsikoltok, de számra tapasztom a kezem, nehogy messzire elhallatszódjak.
- Ezt muszáj volt? – förmedek rá, de csak visszafogottan nevet. Kábé csak arckifejezésén látszik, de hang nélkül, csak levegőt visszatartva lerí arcáról a nevető jókedv.
- Nem felejtetted el a cuccokat – láthatatlan könnyeit törli le a szeme alól. Végignézek rajta gyanúsan. Nem látok nála táskát, és rendes ruha van rajta. Vagy a tatyóját is a bokorban hagyta volna? Lehet ő is a ruha alá vett úszónacit. Vagy lehet csak nekem kell úszni?
- Az úszónadrág a ruha alatt, a többi a táskámban. – válaszolom végül. Lassan csitulni kezd szívem rohamozó irama, bár az alap izgatottság az éjszakai betörés miatt nem csillapodik.
- Jól van – reagálja le ennyivel. Amikor megelégelem a bizonytalan csendet, ami alig lehetett fél perc, talán annyi sem, kiegyenesedve állok vele szemben, erősen markolva a táskám fülét.
Karakter: Keith Chowilawu Welch Megjegyzés: (Braxnak)
Az új üdvöske azonnal sürögni kezd: - Hozok kötszert - motyogja, s a büféshez lép, aki már elő is kaparta valahonnan talonból az elsősegélyes dobozt. Hitetlenkedve figyelem mozdulatait, ahogy átveszi a dobozt, s ahogy aggódó képpel visszalépdel elém. Nem, ezt nem gondolhatja komolyan! Durván kirántom a kezéből az elsősegélyes ládát, mielőtt még beleélhetné magát abba, hogy egy ujjal is hozzám nyúlhat, s letorkollom. - Hagyd, megoldom!
Már annak gondolatára libabőrössé válok, hogy egyáltalán megfordult a csöpp kis eszében, hogy “kezet emelhet rám”.
- Jobban is vigyázhatnál! Ne a poháron mutasd meg az erőfölényedet, hanem majd a versenyen - oktat ki az edző is, amit még csak morgással sem konstatálok, nemes egyszerűséggel, nélkülözhetetlenségem teljes tudatában sétálok vissza az öltözöbe, hogy aztán két hatalmasat öklözzek a fém öltözőszekrénybe. Ez az én felségterületem! Nem zavarhatja csak úgy meg a köreim, még akkor sem, ha maga Bill bá’ rendelkezett így!
* * *
Már vagy fél órája folyatom a vizet a zuhanyzóban. Rég végeztem, s csak azért vagyok még mindig itt, mert végre egyedül vagyok, s kihasználva, hogy úgy is be van kötve a kezem, s nem látszik a nyoma, szanaszét verjem az öklöm a csempén, hogy levezethessem a feszültségem. Engem ne akarjanak megvigasztalni, hogy a kis vakarccsal végre van esélyünk kvalifikálni magunk az olimpiára! Egyrészt Donnal is lett volna, másrészt meg vele minden menni fog, csak az nem, ami kellene! Mert látom, sőt, érzem, a teljesítményem a bárgyú mosolyával fordított arányban romlik!
- Rohadt, kurva élet! - vágok újabbat a falba, mikor megüti fülem a zuhanyzó ajtajának nyílása. Dühödt bikaként fújtatva pillantok hátra, s Finn tekintetével találkoznak össze mézbarna szemeim, aki lustán, a lehető legnagyobb nyugalommal dohányzik visszapillantva rám.
- Nem így kellene levezetned a feszültséged - állapítja meg kifújva egy adag füstöt, s a cigisdobozt felém nyújtja. Nem szoktam dohányozni, csak ha roppant ideges vagyok, de most szabályszerűen rámarok a dobozra, hogy a következő pillanatban már vígan járja át a tüdőm a kátrányterhes “levegő”.
- Úgy vezetem le, ahogy akarom - mordulok rá, mikor kifújom a füstöt karikákat eregetve, s szándékosan szétrombolva őket. Sportolóként triplán rossz szokás, hogy viszonylag megnyugtat ez az átkozott méregrúd. Mint valami elcseszett és félreértelmezett békepipa...
- Pedig sokkal élvezetesebb máshogy kiélni, úgy, hogy az szenvedjen, aki generálja a feszültséget benned - szív egy utolsót a saját cigijébe, majd a vízbe hajítja a csikket. Felemelem az egyik szemöldököm, jelezve, érdekelne, mire gondol.
- Ezt a sok energiát, amit a kezed tönkretételére fordítasz, fektesd inkább abba, hogy kitúrd innen. Ha megkeseríted az életét, szerintem önként és dalolva fog távozni.
- Pontosabban? - jelzem, hogy ne süketeljen, mert az ő fejét is átcakkozhatom feszültséglevezetésképp, nem különösebben hatna meg, hogy tudom, nem hagyná egykönnyen magát.
Arcára elégedett, már-már izgatott mosoly ül ki, ahogy előadja a tervét.
* * *
Az enyém kevésbé örömteli, de végtére is be szoktak jönni Finn tervei, most is bízom a szakértelmében. Csak egy bajom van, nekem is részt kell vennem benne aktívan, ami azt jelenti, hogy egy ideig hatványozottan el kell majd viselnem a jelenlétét, ami már alapból felhergel. De tény és való, jobb érzés azt tervezgetni, hogy fogom ugyanilyen helyzetbe hozni őt is, és tönkretenni, mint a falat verni eszement mód.
- Aki inkább az ő pártjára szeretne állni, és nincs benne, az most tűnjön el - fejezem be a mondókám egy részét, mert a teljes tervet természetesen nem áll szándékomban felfedni a többiek előtt. Ellentmondás azonban nincs, erre számítottam. Ő egy kis senki, én meg bálvány lettem kérés nélkül, ami most kifejezetten az előnyömre fog szolgálni.
Egy ideje az uszoda környékén lógunk, szándékosan a rejtett zugok egyikében tobzódva. Őt várjuk, és az alkalmat, hogy nekikezdjünk a “Torpedó” hadműveletnek. Nem is kell alapvetően sokat várni, pedáns a kicsike, és mindig korábban érkezik, pechünkre az edző is...
De erre is felkészültünk, úgysem árt az öreget kissé kivonni a forgalomból, nehogy rosszkor találjon visszaérni.
- Jay - szólalok meg, s már tudja, nem is kell kifejtenem. Az úszószakkör javával együtt haverjaim is megjelentek, hogy kivegyék részük a szórakozásból. Bill bá’ ahogy megjelent, úgy el is tűnik, Jay érti a dolgát, és hamar előszed bármilyen problémát, amiből aztán elefántot csinálva lyukat beszélne bárki hasába, így egy darabig nyugtunk lesz. Nem is tétovázom, indulok kis csapatommal a hátam mögött, felkészülve arra, hogy a pokol egy olyan bugyrába teszem szándékosan a lábam, amit messziről el kellene kerülnöm, mielőtt megéget.
Bár nem lopakodunk, olyannyira el van foglalva a saját gondolataival, hogy észre sem vesz, csak akkor, mikor megragadom a karját, s egy lendítéssel a vízbe tessékelem. Éles hangon sikít fel meglepetésében. Ahogy feljön a víz tetejére, inzultálni kezdem: - Milyen férfias sikolyod van - jegyzem meg, s gúnyosan felnevetek, a többiek pedig követik a példám. Szegény próbálkozik mosolyogni, de égővörös arca bizonyítja, nem érzi magát a legkellemesebben. Az nem baj, ha már ennyitől kiborul, a tervünk valóban bombabiztos lesz.
Hatalmam, mint a karmesteré, egy intésemre elhallgatnak a többiek, én pedig komor tekintettel hajolok le, egész közel kerülve hozzá. Arca ilyen közelről még vörösebbnek tetszik.
- A helyedben nem vigyorognék - halvány mosolya azonnal lelohad, a szemében megcsillanó bizonytalanság pedig egyenesen részegítő. Meg is tartom a hatásszünetet, hogy kiélvezhessem a pillanatot, s valóban, egy fél pillanatig sem érzem azt a nyomást, ami tegnap szét akart feszíteni.
Váratlanul mosolyodom el, minden tehetségem ebbe a mosolyba sűrítve. Jobbára húgomra gondolok, a arra, ahogy rá szoktam mosolyogni.
- Csak tesztelünk, nem kell ám berezelni - egyenesedem fel újra, s látom, most már végképp nem tudja hova tenni az események alakulásának irányát. Nem csodálom, nekem is nehezemre esik a gondolat, most be kell adnom, valójában jót akarok neki. Finn vagy három órát tréningezett, hogy végül beadjam a derekam. Ahhoz képest eddig egész jók megy, mi több, fölényem tudatában határozottan elégedettséggel tölt el, hogy úgy játszhatok vele, mint pók a hálójába akadt léggyel.
“Nagylelkűen” nyújtom felé a kezem, hogy kihúzzam a medencéből. Egy fél pillanatig csak mered ép tenyeremre, majd talán, mert úgy dönt, illetlenség lenne, ha visszautasítaná, csúsztatja kezét az enyémbe, lesütve ártatlan tekintetét. Lábát megtámasztja, s egy rántásomra már kinn is van a vízből, alig pár centire előttem, lehelete csiklandozza a mellkasom, ahogy az enyém minden bizonnyal az arcát, haját is meg-megrezegtetve.
El mégsem engedem, helyette mély, komoly hangon szólalok meg: - A mostani versenyek komolyabbak lesznek, mint amelyekben eddig részt vettél - rám pillantana talán, de gyors, határozott mozdulattal rántom meg a kezét, áttáncoltatva a másik oldalamra, a többiekkel szembefordítva, magamnak háttal, s hogy ne menekülhessen, vállainál átkarolom egész mögé állva. Teste megfeszül, ahogy folytatva mondandóm, fülébe búgok: - Mostantól mindenkiért kell úsznod, mindannyiunk álmáért. Már nem lesz elegendő a második vagy harmadik hely - testsúlyom ráhelyezve kezdem lenyomni, s lába megremeg a hirtelen megnövekedett teker alatt. - A felelősség egyre súlyosabbá válik majd. Felkészültél rá?
Mondana valamit, de csendre intem csitításommal.
- Az ellenfeleink tudni fogják, látni fogják rajtad, te vagy a leggyengébb láncszem. Szerinted mit csinálnak a gyenge láncszemekkel?
- Megpróbálják kikezdeni - felel Jim, a hátúszónk.
- Pontosan - fújok bele a tincseibe, mire megremeg újból kezeim közt, halkan nyikkanva. - Az úszás fejben dől el, de ha valami nem hagy koncentrálni, egy apró gondolat, ami zavar - arca előtt csapom össze két tenyerem tapsolva egyet. - Kész, véged!
Mondandóm javát befejezve “táncolok” ki mögüle, arcát tanulmányozom, újabb mosolyt erőltetve magamra, mielőtt feltenném az i-re a pontot: - Ezért is kell rendesen felkészítenünk mindenre - ujjaim álla alá siklanak, s megemelem a fejét, hogy ajkaira suttoghassam. - Erről Bill bá’-nak egy szót se!
Aztán úgy lépek el még a közelből is, minta az ég adta egy világon semmi sem történt volna.
- Ideje bemelegíteni, fiúk! - adom még ki az utasítást, ahogy tekintetem felfedezi a folyosón visszaigyekvő edző bá’-t.
* * *
Jókedvűen huppanok le abüfében lógó haverjaim körébe immáron civil ruhába visszaöltözve. Még van fél órám, mielőtt indulnom kellene a húgomért.
- Hogy ment? - érdeklődik Tom azonnal, Finn azonban már mosolyog “bajsza” alatt. Neki nincs szüksége verbális megerősítésre.
- Kirobbanóan jót úsztam - felelem. -, megdöntöttem a korábbi rekordom - Tom már épp indiszkrétebb üzemmódra kapcsolva tenné fel konkrétabban a kérdését, mikor folytatom. - Szerintem nem lesz szükség a terv további pontjaira, amilyen gyászosan teljesített, nem adok neki két napot, és visszalép.
- Hahh - sóhajt fek színpadiasan Jay. - Kár, pedig talán még szórakoztató is lehetett volna.
- Hmm - kortyolok bele a narancslevembe. Én kevésbé bánom, bár hazudnék, ha azt mondanám, a maihoz hasonlóan zavaros tekintetét nem élvezném legközelebb ismét valamivel felkavarni. Sosem gondoltam korábban, hogy lelkileg meggyötörni valakit ennyivel felszabadítóbb lenne, mint beverni a képét. Lehet, rászokok Finn módszereire.
Tekintetem azonban megfagy, s a poharam a kelleténél nagyobbat koppan, ahogy fekete üstöke feltűnik az ajtóban, s ahogy zöld szemeivel felfedez, fejét ugyan lehajtja, de egyenesen felém veszi az irányt. Ahogy elém ér, megáll, s nagyot nyelve kedz bele: - Elnézést a zavarásért- hebegi, kezeit idegesen morzsolgatja, s ez az idegesség rám is pillanatok alatt átragad. - Ha nem alkalmatlankodom... szeretnék beszélni veled.
Tekintetem összetalálkozik egy fél pillanatra Finnével. Hátradőlök, és úgy felelem kényszeredetten: - Hallgatlak.
Erre mintha még kisebbre húzná össze magát: - Lehetne négyszemközt? …
Felhúzom a szemöldököm, s kezdene kiborulni a bili, mikor Jay felpattan: - Nekünk már amúgy is indulnunk kellene - rántja fel az értetlenkedő Tomot, Finn pedig már a pultnál fizet. Mikor állt fel egyáltalán?! Pillanatok alatt találjuk magunk lényegében kettesben. Bosszúsan húzom le a narancsom maradékát, majd a még mindigbizonytalanul ácsorgó alakja felé morgok abban a reményben, közli, hogy kiszáll, és hogy elnézést, meg minden egyéb fillefranc. - Kinyögöd még ma?
A szünetben, unalmasan firkálgatok füzetembe, s csak azt veszem észre, hogy egy érdekes mintájú labda alak formálódik belőle. Hmm…
- Brax, nem jössz a menzára? – kérdi Martin, de csak lustán nézek rá, majd megrázom a fejem. Csak vállát rándítja válaszként, és a többiek után fut. Valamiért étvágyam sincs. Előre izgulok azon, hogy mit akarhat az edző, bár sejtem… Jobban izgat a tudat, hogy kikkel leszek majd egy csapatban. De… remélem, hogy befogadnak majd, és biztosan jó helyettese leszek az előző társuknak.
Előveszem szendvicsemet, de az első harapás után vissza is csomagolom szalvétájába… Még mindig nincs étvágyam.
~*~
Az öltözőben egyedül vagyok, nagyot sóhajtva veszem fel fürdőnadrágomat, majd elmosolyodom. Biztosan jó lesz minden. Ha látják, hogy kitartó vagyok és gyors, biztosan hamar befogadnak… Ugye?
Az edzőhöz vezet utam törülközővel a nyakamban, aki örömmel fogad, és el is mondja, hogy a vegyes váltóban leszek mostantól. Egyre jobb… valamiért egy kis gombóc kezd a torkomban alakulni.
Lemegyünk a többiekhez, s könnyedén terelem el figyelmemet a kidolgozott testekről. Szerencsére jól megy, hisz nem vagyok mindenevő, ahogy senki sem.
De akaratlanul is megakad a szemem egy ismerős szőke üstökön, és a hozzá tartozó mellkason, szinte nem is hallom, csak fél füllel, ahogy az edző bejelent, és pedig közben inkább elterelem a figyelmem, valami másra.
- Figyelem, gyerekek, szeretném bejelenteni, hogy a négyes vegyesváltó legújabb tagja Brax lesz – hangos csörrenés követi a mondatot, riadtan fordulok a hang irányába, és látom, ahogy potyog markából a vér. Jázusom…
- Hozok kötszert – mondom halkan, a büféshez sietek, aki már ki is adja nekem a dobozkát, de mikor Keithhez érek, csak durván kikapja a kezemből.
- Hagyd, megoldom… - morogja flegmán, és valahol megértem.
Talán nehéz elfogadnia, hogy egy régi csapattársát helyettesítem. Biztosan jó barátja volt, és azért ilyen. Ez esetben el kell viselnem egy ideig ezt a modorát, bár… már akkor is ilyen volt, amikor még én sem tudtam hogy a csapatban leszek.
Az az alkalom, amikor neki csapódtam, és véletlenül… Még a visszaemlékezés is feszélyez.
- Jobban is vigyázhatnál – dorgálja meg az edző – ne a poháron mutasd meg az erőfölényedet, hanem majd a versenyen. – azt hiszem nehéz hetek várnak rám.
~*~
A múltkori edzésen azt hiszem egész jól szerepeltem, mert… Keithen kívül mindenki azt mondta, hogy jó voltam. Reggel már egy fokkal nyugodtabban lépek be az osztályba, és azonnal megrohamoz majdnem mindenki.
- Brax, igaz, hogy Keith-el vagy egy csapatban?
- És akkor most a bandájába fogsz tartozni?
- Milyen testközelből?
Szinte fel sem fogom a kérdéseket, hisz vagy százzal lepnek el, sőt még be se léptem a terembe, csak az ajtóban állok teljes sokkban.
- Várjatok, várjatok, engedjétek a sztárt leülni… Ajh! – martin siet a segítségemre, utat tör magának a tömegben, s én csak zavart mosollyal követem. Nem is vagyok sztár.
Végre le tudok ülni, de a tömeg nem tágít mellőlem… azaz körülem.
- Tényleg igaz? – súgja felém a kérdést, s egy kelletlen sóhajjal dobom le a táskáimat.
- Hogy egy csapatban vagyok vele? Igen – kisebb sikongatár tör ki, főleg a lányok részéről – de a „bandájában” nem vagyok benne – sajnálkozó, csalódott sóhajok váltják fel az előző apró sikolyokat, s oldalra könyökölve támasztom meg a fejem, rájuk nézve.
- De azért testközelből láttad ugye? - kérdi az egyik srác, mire a lányok tekintete felcsillan, én pedig érzem, ahogyan kipirul az arcom.
Hadarva, hebegve fordítom el tőlük a fejem, hogy valamennyire leplezni tudjam zavaromat.
- P-persze, de csak… csak pár lépés távolságból – válaszolom végül. Vegyes érzelmekkel teli reagálást kapok, majd újabb kérdésekkel rohamoznak meg, de már csak fejemet fogom.
- És milyen közelről?
- Tényleg olyan laza? Vagy talán kedvesebb? – szerencsére a további válaszadástól a csengő és a belépő tanár ment meg, így mindenki a helyére vonul. Sóhajtok megint egy nagyot, majd fáradtan dőlök a padra. Van egy olyan érzésem, hogy ez az egész mizéria folytatódni fog a következő szünetben.
~*~
Kellemesen csalódok, bár Martin kíváncsiságával még meg kell birkóznom.
- Ma is lesz edzés? – kérdi italába kortyolva. Ez még szerencsére egész baráti beszélgetés.
- Aha. Minden nap van, néha suli előtt is, bár én minden reggel úszok, mielőtt bejönnék.
- Hű! Hát nem tudom, hogy bírod – mosolyogva dőlök a padra.
- Csak szeretem, az pont elég – válaszolom, s lehunyom a szemem.
- És Keith tényleg közelről is bunkó? – máris kipattannak szemhéjaim a név hallatán, majd csak magam elé révedve, nyugodt hangon válaszolok.
- Nem annyira, de csak velem ilyen. Azt hiszem… Már mint az úszók között… A társaival kedvesebb.
- Hm… Lehet annyira jó vagy, hogy riválist lát benned, és félti a hírnevét – vigyorodik el.
- Nem hiszem – mondom kisebb mosollyal – Bár lehet, nem tudom.
~*~
Végig arra gondoltam egész nap, hogy talán lehet-e igazság abban, amit martintól hallottam. Tényleg azért lenne ilyen, hogy elűzzön, mert azt érzi, hogy jobb vagyok? Annyira kézenfekvő, de nem gondolhatom komolyan… ráadásul hogy lehetnék jobb mint Ő? Igaz annyira még nem ismerem, hogy bármi féle irányba is ítélkezzek.
Észre sem veszem már elértem az uszodás sétálva, s hátamra csapva a táskát lépek be, köszönök a portásnak, majd felrobogok a lépcsőn, az öltözők felé. Nem szeretek és nem is szoktam késni, de úgy tűnik hogy mindenki más hamarabb szokott érkezni, mint én.
Egyenesen a medencék felé megyek miután vettem egy gyors zuhanyt is, de ahogy körbekémlelek, nem látok ismerős arcot.
Tévedtem volna? Lehet még itt sincsenek?
- Áh, Brax… a többiek? – leteszem a padra a törülközőmet, és ledobom papucsomat.
- Nem láttam őket – válaszolok fejcsóválva.
- Hm – megcsörren a mobilja, és a zsebébe nyúl – Mindjárt jövök.
- Oké – és már ki is suhant. Nos… amíg megjönnek a többiek, addig azt hiszem úszok pár hosszt.
Megigazítom az úszósapkát, de hirtelen felsikoltok, ahogy valaki a felkaromba markolva, beledob a vízbe, reflexből azonnal mély levegőt veszek, mielőtt a vízbe érnék, majd felúszok a felszínre, és körbenézek, és látom is a fiúkat vigyorogva.
- Milyen férfias sikolyod van – röhög fel Keith, mire a többi is követi, s csak égő pofival könyökölök a medence szélére, és én is rájuk vigyorgok… Nyugi, nem rajtad, hanem veled nevetnek… Csak természetesen…
Azt hiszem most fog jönni a csínyes korszak.
Karakter: Keith Chowilawu Welch Megjegyzés: (Braxnak)
Kicsöngetnek. Közömbösen vágom a táskámba a fizika felszerelésem, s azt a két tollat, amit hajlandó vagyok magammal “cipelni”. - Keith, jössz enni? - fordul elém Tom fekete üstökével, aki önkéntes fegyverhordozómmá nevezte ki magát... - Ühm - mormogok, majd a vállamra csapom hanyag eleganciával a táskám, és megindulok. Az étkezőben csatlakozik hozzánk a társaság többi tagja. Amy ül a balomon. Világosszőke, hosszú hajú lány, az apja valami képviselő, ha jól tudom, a szenátusban. Ennél fogva szinte előjogának tekinti, hogy a társaságom tagja legyen. Tipikus plázacica. Kár is rá vesztegetni a szót. Mellette ül Jay, első ránézésre udvarias díszköcsög, de valójában a világ legsunyibb és legaljasabb embere, akit csak ismerek. Gondolom, nem meglepő, hogy ő a diákönkormányzat elnöke, hála megnyerő fellépésének. Sok iskolai balhénkat maszatolta már el, s cserébe csak a társaságunkat kérte. Azt hiszem, ő is érzi, hogy ha a menőkkel lóg, csak növeli népszerűségét, és a “pórnép” megbecsülését, tiszteletét és csodálatát. Hiszen ez a kis társaságunk előjoga, zárt kaszt, ahova iszonyú nehéz belépni, épp ezért mindenki álma. A csapathoz tartozik még Eva, mondhatni járulékosan Jayhez tartozik, mint a titkára. Azt hiszem, talán kavarnak is olyan “se veled, se nélküled” stílusban, de roppant mód nem izgat, a csaj abszolút érdektelen, átlagos barna hajú, barna szemű, elől deszka, hátul léc típus. A bozontos fejű figura mellette Finn, szegénnyel szintúgy jól kibasztak a szülei. Ilyen szerencsétlen nevet egy ifjú férfinek... Bár hozza a névrokona, Huckleberry Finn formáját, a legnagyobb szarkeverő a suliban. De legalább gondoskodik a szórakoztatásunkról. Ha valakit le akarok kaparni magamról, számíthatok szakértelmére. Tom természetesen a jobbomon foglal helyet, nyegle, szemüveges srác, aki képtelen befogni a bagólesőjét, és rosszabb, mint valami nyugdíjaskör. Az a pletyka, amit ő nem hallott, nem is létezik, ha mégis születne ilyen, és fél órán belül nem szerezne róla tudomást, szerintem maga a világ is összedőlne, és ránk virradna a totális apokalipszis. Valószínűleg akkor is, ha beszerzett információit heveny késztetéssel ne akarná fűnek-fának továbbadni. Kurva idegesítő... Hogy ne húzzam fel magam, és meneküljek a dobhártyám ellen indított verbális erőszak ellen, magamba mélyedve gondolkodom el azon, mivel is lepjem meg a húgom a hétvégén. A versmondó miniolimpián, amit az óvodája szervezett, harmadik lett, ezt mindenképp meg kell ünnepelni valamivel. Már hallom is, mit akar majd: “Kícsó, kícsó, olyan virágos sütit csinálj, mint a múltkor! Ésésés, katicabogarat rá, meg olyan kis zöld csíkot! Mi is az? … “ itt majd elgondolkodik, és aranyosan az ajkaihoz emeli az ujját, ahogy gondolkodik, mire nagy kegyesen megszánom, és kibököm, hogy hernyó, amire majd persze hisztizni fog, hogy tudta ő, minek árultam el. - … Keith biztos benne lesz - üti meg a fülem a saját nevem, és az álombuborékom atomjaira durran. Tekintetem Tomra vetem, aki épp nagyban magyaráz. De nem kell sokat várnom, már vágom is, miről van szó. -, hiszen eddig is mindig a váltó tagja volt. Inkább az a fő kérdés, kit tesz be az edző bá’ Don helyére - Don immáron egyetemista életét tengeti, így már nem versenyezhet a mi korosztályunkban. Mondjuk az engem is érdekelne, kit akar betenni Bill bá’. - Ha a véleményemre vagy kíváncsi - feleli Tomnak Jay. -, akkor Braxton Hagan lesz … Mintha a villám csapott volna belém, pattanok fel, mire minden szem rám szegeződik. Nem törődök semmivel, felkapom a kajám és a cuccom, és feldúltan távozom. - Hé, Keith, hova mész? - ordít utánam Jay, de nem méltatom válaszra. Tök egyértelmű, hogy el, nem? Még hallom, ahogy Jay tanácstalanul fordul Tomhoz, hogy most mi rosszat mondott.
Lényegében semmit. Csupán kimondta azt a nevet, ami a társaságomban tabunak számít. Egyszerűen felmegy a vérnyomásom, ha arra a srácra kell gondolnom. Nem értem, miért, mert még soha senki nem volt képes ennyire heves érzelmeket kiváltani belőlem ilyen hosszú időn keresztül, de minden apró dolog, ami hozzá kapcsolódik, irritál. A gyomrom görcsberándul, a fejem zúgni kezd, és úgy érzem, meg kell ütnöm valakit, vagy felrobbanok! Röviden, tömören. Egészen pár hónappal ezelőttig számomra nem is létezett az a srác, aztán meg úgy robbant bele az életembe, mint egy atombomba, és még azóta is nyögöm a romokat. Az étkezőben voltam a többiekkel. Minden a legnagyobb rendben volt, csupa megszokás, csupa bejáratott kör. Épp azt tervezgettük, mivel üssük el az időt hétvégén, várva a sorunk, hogy beszerezzük a burkolnivalót - én csak vártam a többiekre, mert én nem fanyalodom a menzás kajára a saját főztöm helyett - amikor valami vadállat mellettem elhaladván nekem ütközött, és akkorát taszajtott rajtam, hogy borultam, mint a nagyok. Egyenesen rá, magammal rántva. Gondolkodás nélkül támaszkodtam meg az eldózerolt fiúban, hogy feltérdelve, még mindig támaszkodva a menzás huligán után ordítsak, de már nyoma sem volt. Éreztem, valamit ma szét fogok rugdosni. Fújtatva pillantottam vissza, és konstatáltam, hogy a kezem igen csak kínos helyre nyúlt. Tekintetem a fiúra emeltem, aki sokkosan, teljesen lefagyva, és mélybíbor színig pirulva konstatálta ugyanazt, amit én: a farkát tapizom épp. Durrantam. Dühöm, zavarom és ingerültségem minden hevességével rántottam el a kezem, majd megragadtam a srácot a pólójánál fogva, és a falnak vágtam fölé térdelve. - Te meg mi a lófaszt pirulsz itt, mint egy szűz kislány? - üvöltöttem rá. - Talán buzi vagy? Na ez a srác volt Braxton.
* * *
Morcos voltam, a ridegségfaktorom legalább négyszeresére nőtt, olyannyira, hogy sikerült bekussoltatnom Tomot egy fél pillantásommal. Szabályszerűen felszabadult sóhaj tör fel belőlem, mikor végre beléphetek az uszoda öltözőjébe. Mindig korán jövök, hogy ne találkozzak össze senkivel, ma sincs ez másképp. Gyorsan átvedlek, majd már fürdőnadrágban, a törölközőm a nyakamba hajítva veszem be magam a kis sportbüfébe egy adag üdítőért. Csak nekem külön üvegpohárban szolgálják fel mindig, ugyanis gyűlölöm a műanyagot. Elrontja az italok ízét, nem is értem, egyesek hogy képesek minden vackot abból inni. Tom egy nagyobb adag gyorskaja-undormánynak esik neki, s közben végigkérdez szinte mindenkit, hogy kivel mi a szitu. Komolyan, hogy lehet egyszerre enni és pofázni? - Úszok pár hosszt - állok fel, de már nem volt esélyem valóban meg is mártózni a vízben, ugyanis Bill bá’ jelent meg. Ujjaim görcsösen tapadtak a pohár oldalára, el is fehéredtek az erőkifejtéstől, ahogy tekintetem végigsiklik a mellette megszeppenten sétáló alakon. Muszáj nagyot nyelnem... - Figyelem, gyerekek, szeretném bejelenteni, hogy a négyes vegyesváltó legújabb tagja Brax lesz - veregeti meg mosolyogva az említett vállát. A figyelem azonban ismét az enyém: a pohár roppan egyet és csilingelve gurul szét a padlón, csendéletét előbuggyanó és a földre hulló vérem teszi teljessé. Kizárt, ez nem lehet, csak álmodom, az egész egy kibaszottul szar álom!
Itt az ideje az edzésnek! Határozott léptekkel haladok kedvenc uszodám felé. Ez már annyira hiányzott!
A kellemes víz, ami rám zúdul a zuhanyból kellemesen, bizsergeti bőrömet. Mély levegő majd zutty a vízbe. Vállamra csapom törülközőmet és irány a medence.
Fütyörészve haladok félig lehunyt szemekkel a medence szélén, míg valaminek neki nem megyek.
Hirtelen pattannak fel szemeim és a fuldokló ember után, ugrok. Kiviszem a medence szélére, és szájon átlélegeztetem. Sok vizet nyelt.
Lassan nyitogatja ki szemeit majd hirtelen, felpattan de, a szédüléstől belém kapaszkodik. Hmm…
- Sajnálom, az egész az én hibám. Remélem azért jól vagy. – küldök felé egy bíztató mosolyt.
- Soha jobban. – mondja durcásan. Enyhén elmosolyodom. Aranyos!
Visszakísérem az öltözőbe.
- Kérlek, engedd meg, hogy kárpótoljalak. Szeretném, ha velem vacsoráznál. – nem fogadok el nemleges választ!
- Erre igazán semmi szükség. – kezdi el a tiltakozást.
- Ragaszkodom hozzá. És ahhoz is, hogy most hazavigyelek. – esélye sincs és ezt be is látja. Felöltözik, majd kikísérem az autóhoz. Megadja a címét és indulunk is.
- Még be sem mutatkoztam. A nevem Edward Madara. – simítok végig kézfején. - És benned kit tisztelhetek? – meddig bírja a nyomást?
- Damien Domingez vagyok – feleli zavartan és kiszáll a kocsiból. Még utána kiáltok.
- Nyolc órára itt vagyok érted! – kipirult arcát felém, kapja. Csak vigyorgok eget és egy kézlegyintés búcsúzás képpen és elhúzom a csíkot.
Kedves fiú… és nagyon dögös! Komisz vigyorral az arcomon állok meg a házunk előtt. Készülni kell a randira!
~§~
Egy lezser ing egy szűk farmer bezselézett haj, irány a kis szépséges Damienemért!
Bepattanok a kocsiba és suhanok is érte.
~§~
Dudálok egyet a ház előtt, mert hogy nincs kedvem most odamenni és bekopogni vagy csöngetni. Veszi az adást, mert az ajtó nyílik. Dögös ruciban van. A lányok figyelmét biztosan felkeltené de, sajnálatára így csak az enyémet fogja. Csak nem készültél a randira? … Édes…
Szám sarka vigyorba torzul, ahogy bedobja magát a kocsimba. Nem néz a szemembe sőt, kerüli a tekintetem… talán zavarba hoztam?
- Jól nézel ki – vigyorgok.
- Köszi – dadogja avartan.
- Hova menjünk? A kedvenc helyedre akarok menni! – mondom kedvesen és becsatolom az övem.
- Hát olyanom nagyon nincs…
- Ahha… - nyögök kicsit csalódottan.
- Akkor valami ötlet? – hajolok kicsit közelebb hozzá.
- Öööö – próbál menekülni de, nekimegy az ajtónak.
Nagyon közel hajolok, szemeit szorosan és görcsösen lehunyva tartja. Fél… vagy izgatott, nem tudom. Sóhajtok egyet észrevétlenül majd rápöccintek az orrára és visszazuhanok kocsimba.
- Akkor improvizálunk… - rálépek a gázra és megyek… nem is nagyon tudom hová… majd ami jön.
Végre egy szabadnap! Hosszú volt ez a hét, teljesen kimerültem, ezért, bár már elmúlt 11 óra is, még mindig az ágyamban lustálkodom, egy hatalmas bögre kakaó társaságában, közben azon gondolkozom, mihez kéne kezdenem ma. Végül arra az elhatározásra jutok, hogy elmegyek az uszodába, úgyis régen voltam már. Bár nem úszok jól, de imádom a vizet, és ha a magam lassú tempójában evickélhetek, még a fulladásveszély sem fenyeget. Az ötlettől fellelkesülve össze is kapom magam, és elindulok.
Hamar meg is érkezem a hatalmas, impozáns épület elé. Nemrég lett felújítva, teljesen modern stílusban. Nekem nagyon tetszik. Gyorsabbra veszem a lépteimet, mivel elég hűvös az idő. Bent kérek egy szekrénykulcsot, lepakolok, törülközőmet a vállamra veszem és elindulok az úszótér felé. Nem igazán jártam erre a megnyitó óta, így kissé bizonytalanul keresgélem a tusolót. Amikor végre meglátom, felé indulok, de elkövetem azt a hibát, hogy eléggé a medence szélén sétálok, így, amikor valaki nekem jön, beleborulok a vízbe. A sokktól nem bírok gondolkozni, a számon keresztül igyekszem levegőhöz jutni, de így csak azt érem el, hogy tüdőm megteljen vízzel. Esetlenül kapálózok, de nem bírom magam felküzdeni a felszínre, ám ekkor valaki megragad, és magával ránt. Karok nyúlnak értem, és a partra fektetnek. Nem sok mindent érzékelek a külvilágból, de amikor valami nedves ér ajkaimhoz, kinyitom a szemem. Egy fiatal fiú hajol fölém és... épp megcsókol? Gyorsan felülök, de megszédülök, így belé kell kapaszkodjam. Bűnbánón néz rám.
-Sajnálom, az egész az én hibám. Remélem azért jól vagy. –küld egy mosolyt felém.
-Soha jobban. –válaszolok kissé durcásan, de végül is nem haragszom rá, véletlen baleset volt az egész. Felsegít, rám teríti törülközőjét, majd visszakísér az öltözőbe.
-Kérlek, engedd meg, hogy kárpótoljalak. Szeretném, ha velem vacsoráznál.
-Erre igazán semmi szükség. –kezdeném a tiltakozást, de belém folytja szót.
-Ragaszkodom hozzá. És ahhoz is, hogy most hazavigyelek. –látom, esélyem sincs tiltakozni, így magamra kapom a ruháimat, majd hagyom, hogy kikísérjen egy nagy, fekete autóhoz. Megmondom a címem, és már úton is vagyunk. Hamar hazaérkezünk,.
-Még be sem mutatkoztam. A nevem Edward Madara. –simítja meg egyik ujjával a kézfejem. És benned kit tisztelhetek?
-Damien Domingez vagyok – felelem zavartan majd kipattanok a kocsiból. Még hallom, ahogy utánam kiált:
