|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2012. 01. 24. 23:40:11 | #18763 |
 Karakter: Luis Morty Flint kapitány
Megjegyzés: ~ Morának
Flint:
- Zászlót le! Vitorlát feszesebbre! – mondom távcsővel szememen, és az első tiszt kiáltja tovább a parancsomat. Kötél súrlódik, ropog a vászon ahogy lebeg a vad szélben, édes muzsika ez a megerőltetéstől nyögdécselő matrózok kórusával.
Hamarosan elérjük a partot, körülnézünk, s ha leszáll az éj, és megfelelő a környék, jöhet a randalírozás. Bár valószínű, hogy el fogja nyerni tetszésem a város. Hírhedt kereskedő kikötő tele árusok hajóival. Tökéletes áldozatok. A sok dagadt és pöffeszkedő nemes kik legnagyobb harca hogy kinyújtsa karját egy sült húsért míg mások kemény munka után is csak egy falást kapnak. Mennyivel jobb a szabad, kóbor élet, ahol nincs aki parancsoljon neked, erőd határokkal körbevett mégis mások fölé magasodik.
- Öltsetek kevésbé penészes gúnyát, és velem jöhettek. A többiek addig a hajó gyomrában pihenjenek és készüljenek fel az estére.
- Igenis!
Csillogóan ragyognak a város előtti habok. Ebből is látszik… nívós portyánk lesz.
~*~
Egész gyorsan sikerül elérni a partot, a kikötni a dokkoknál, két őr jelenik meg a mólón, hogy beszedje a városba lépés díját.
- A hajó és a kapitány nevét kérem bejelenteni, valamint a kikötő használatáért két aranyat.
Lágyan elmosolyodom, csak értetlenül néznek rám a pasasok. Az erszényért nyúlok, s kétszer annyi érmét veszek ki, mint amennyit mondtak.
- Legyen négy, név nélkül. – jelentem be kellemes hangon, amire nehezen tudnak bármit is mondani, összenéznek, majd elosztják a plusz érméket maguk között. Gyanús tekintetük sem kerüli el a figyelmemet, ezért hozzáteszem, hátha megnyugtathatom őket – Nem szeretném, ha bárkinek kitudódna kilétem. Ő excellenciája érdekében… meglepetés – csak mindent értő mosollyal bólogatnak. Idióták… imádom, hogy minden bevesznek. Sok hülyéje van a városnak, ez már látszik. Nem véletlenül ők kerültek a dokkokhoz dolgozni.
Mögöttem az első és második tisztem követ csak, senki más. Akár egy távoli földről érkezett nemes apródjaival úgy járok-kelek, hölgyek felé kacsintok, s fel sem tűnik nekik, hogy külsőmön kívül nincs bennem semmi más, ami nemességre utalhatna. Persze az öltözet sem utolsó, de mit tudnak ezek?
Kardom markolatára simítom kezemet, betérek egy sikátorban észlelt fogadóba, ételt és italt rendelve. Pincér a tulaj leánya persze, mikor bort tölt ölembe húzom, s csak felkuncog piros arccal merészségemre, de nem mer erőteljesen tiltakozni.
- Kérem szép hölgy… Messziről jöttem, s bájad megrészegített. Nem jártam még erre, kérlek mesélj nekem.
~*~
Lassan a nap nyugovóra tér, a város éjszakai élete fellendül főleg a korcsma negyedekben, s épp itt az ideje, hogy céljaimat hűen beváltva megkezdjem a város feldúlását. A Kis Bessától megtudtam, melyik negyed hová tartozik, így könnyű lesz a gazdagabb házakat kizsákmányolni.
A fedélzetre mire visszatérek a nap a tengeri horizontot súrolja, ujjaimat övembe akasztom, léha, mégis dörrenő léptekkel a fedélzetet kongatom meg, megállok a közepén s addig taposom keményen a fát, míg elő nem jönnek az embereim. Egyik felkelti a másikat, egymáson átgázolva kerülnek gyűrűbe zárva körülöttem. Vicsorognak, vigyorognak, mocskos népséghez illően fenik nem létező foguk és gondolataikat késükkel együtt, mindegyikük olyalán ott lóg a kard és a szabja.
- Csak a város nyugati része felé támadunk – mutatom kardommal, hogy az idióták is képesek legyenek megjegyezni. – Amelyik házon nincs sólyom címer, azt békén hagyjátok. Túszok nincsenek! Megértettétek?
- Igen! – zengik egyszerre, felhördülve, majd mikor kiáltok szétszóródva azonnal rohannak a városba, s tenniük sem kell semmit, az emberek véletlenül maguk égetik fel saját házuk. Az ijedelem mily nagy ártó hatású. Én a napomat már kiélveztem akkor is ha aranyért… nem sokára úgyis visszaszerzik. A hajóorrba állva figyelem buzgó fosztogatásukat, s élvezettel tölt el, hogy a sok szajha s pöfeteg úr jajveszékelve, sikoltva rohan az életéért és értékeikért. Nem egy nemes köpenyének kapcsa innen látszik, hogy sólyom. Nem is tart sokáig lomha menekülése.
Ölni csak akkor ölünk, ha életünkre törnek, ezt már megtanítottam nekik. Persze még így is vannak akik pusztán az éles, fület sértő rekedtes sikoly hallatán is elvágja egy nő torkát.
Szákokkal, méretes erszényekkel, ládákkal megpakolva térnek vissza, más hajókat is megtámadunk kik a közelben élelmet és italt szállítanak így húsban, rumban és borban sem lesz hiány, nem beszélve gyümölcsökről. Ki látott már kalózt fáról almát szedni? Ugyan kérem… csak ha élet-halál kérdése.
A legénység nagy része már újra a fedélzeten van ahogy teljes sötétség lepi el az éjszakai égboltot, csa a városban égő tűz világítja s melengeti arcomat.
- Tegyél le! Tegyél le! – vékony hang üti meg fülem. Idióták… nem azt mondtam nincsenek túszok?
- Mit jelentsen ez? – dörren hangom a zsivajon keresztül, átcsörtetek az alsóbb fedélzetre határozott léptekkel, és egy csuklyás köpenybe bújt törékenynek tűnő alakot tesznek le elém.
- Lent találtuk a raktérben, kapitány! – megrezzen ahol közelebb lépek, arcát fedő anyagot könnyed mozdulattal hátravetem és össze nem téveszthető aranyszőke fürtök jelennek meg szemem előtt. Elég leányos, de mégis… látszik, hogy ifjonti sarj, ráadásul nemesi. Ilyen ápolt hajjal.
- Úgy tűnik nemesi sarj a kicsike – jegyzem meg cinikusan.
- Csa… csak találtam a ruhákat! Nem érdemes fogva tartani, nem kapnának értem semmit! – csak elvigyorodom.
- Bevette ezt a mesét már bárki is? – még hazudni sem tud rendesen. Ha arcára nézek és persze a hajára tisztán látszik rajta, hogy nem alsó sorból származik.
- Nem – motyogja maga elé majd ijedten betapasztja kis száját. Késő picinyem. Öblös nevetésem betölti a környezetemet, sokan utánoznak, de előkapom kardomat, és suhintok vele a levegőben.
- Azonnal tereljetek vissza mindenkit – parancsomra megszólal a kürt, szerencsére már nem sok ember maradt a parton és hamar fel is sietnek. Nem számolok… aki nem figyel így járt. Kardom tompa felével az álla alá nyúlok és felemelem vele a fejét, hogy kényszerítsem a szemkontaktusra, de lesüti tekintetét. – Nézz rám. – mordulok rá és pillái azonnal felrebbennek. Kék drágakövek csillognak vissza a fáklya fényében – Felőlem akár rongyos ruhában is lehetnél, kölyök… az arcodra van írva, hogy nemes családból származol – kihúzom álla alól a kardot.
- Vigyétek a kabinomba, és láncoljátok a lábát a cölöphöz – utasítom a karját markoló martalócot, aki azonnal elvonszolja én pedig visszamegyek a kormány fedélzetére, hogy irányítsak.
~*~
Csendesen hasítjuk a lágy vizet s a habokat, kellemesen csusszan a hajó még a gyenge szélnél is. Nem csoda… lapos gyomrú hajót érdemes választani, hisz gyorsabb a hadihajónál. Persze pár átalakításra szükség volt.
- Kapitány – szól az első tiszt halkan, csak fél pillantást érdemel – Mi a szándéka a fiúval? – Igaz… azt mondtam nem ejtünk túszokat, mert csak felesleges kolonc. Nőket bárhol lehet dugni, nem kell a hajóra… persze egy nemesfiú más. Nem véletlen, hogy a szobámba vitettem. Nem csak az volt főként az ok, hogy a hajóban se rácsos cella s tele van csatlósaimmal ezért nem lenne hely. Ha lenne akkor sem engedtem volna a közelükbe.
Egy nemest csakis nemes fogadtatással lehet vendégül látni.
- Kérhetünk érte váltságdíjat. Idióta – csapok a fejére az összenyomott távcsővel.
- De… ki fogja bírni az utat? Ráadásul látni fogja – torkára markolok mielőtt kimondaná.
- Tartsd a pofádat nyomorult – csak nyöszörög válaszként. Eleresztem. – Mivel két nap alatt nem volt se tengeribeteg se semmi más baja, meglesz. Mit hittél egy kikötővárosban a legnagyobb nemes fia még nem járt hajón? Félkegyelmű…
A fiún már nincsenek láncok. Csak addig volt rá szükség, amíg kellő távolságban voltunk a parttól, már nem látszott csak egy fekete csík. A végén még visszaúszott volna.
A szobámat nem nagyon hajlandó elhagyni.
Örömmel kéne eltöltenie?
Talán.
Még eldöntöm.
Mikor belépek a kabinomba az ágy végében a sarokban kuporog térdeit átölelve.
- Könyörgök legalább az asztalhoz ülj… úgy nézel ki mint egy kölyök. – az egyik tőrömet előrántom érzem jön egy kisebb hullám, az almába dobom hogy az asztalra szegezzem, mielőtt legurulna.
Lassan feltápászkodik. Nem igazán szólalt meg. Egyelőre nem fogtam be kétkezű munkára, pedig megtehettem volna. Szerencsémre a sok vadbarom nem kérdezősködik mit teszek vele… van amit egyértelművé kell tenni akkor is, ha nem igaz.
- Tudom kérdeztem már… de még választ nem kaptam rá… és valljuk be nem vagy abban a helyzetben, hogy feszítsd a húrt kölyök. Leül velem szembe, hogy egyen végre. Eddig nem nyúlt igazán ételhez. Idegesség? Talán… Késért villáért nyúlna – nem kell asztali etikett, nem estélyen vagyunk – ennek ellenére nem kezd vadul enni, inkább makacsul csak egy nagy darabot tűz villára és onnan rágja le a húst.
- Szóval… tudom, hogy tévedésből kerültél az Én hajómra… a kérdés az… mit kerestél egy hajón?
Semmi válasz csak nyammogás, néha elvétve a szemembe néz.
- Eddig kegyes voltam hozzád, de ne hidd, hogy sokáig élvezheted a vendégszeretetemet.
- Vendégszeretet az, ha vasba versz?
- Másképp visszaúsztál volna… már ha tudsz úszni – gunyoros vigyorral jegyzem meg. Lecsapja a villát az étellel, elfordulva hogy visszamásszon a sarokba, de könnyedén átnyúlok az asztal felett, megragadom arcát, tenyerembe gyűröm úgy hogy ajkai majdnem csücsörítenek, az almából pedig kihúzom a tőrt. – Nyisd ki a szád kölyök… ha nem szeretnéd, hogy a csőcselék elé vesselek. A legtöbbjük nőpárti de ha egy ideig nem tömhetnek lyukat nem finnyáskodnak majd… szép pofid van.
- Ne hívjon kölyöknek – ó igen a magázás… ezt már szeretem. Félelem jele. Szemében mégis makacsság lapul, szavaiban dac, de a rémület… mindennél szebb. Eleresztem, visszaülök, ahogyan ő is.
- Szóval? – újra negédes álcát öltök magamra.
- Az apám… házasságra akart kényszeríteni. Most lenne az esküvő… - akadozva nyekergi ki a szavakat mintha elfelejtett volna beszélni és most tanul újra. Iszik egy fél kupa bort száraz torkára.
- Vajon miért nem lep meg? – csak értetlenül néz rám.
- Tudom, hogy így szokás… más családokban is. Nem vagyok ostoba – úgy látszik a bor megereszti a nyelvét. Remek. – De én ezt nem akarom… Csak el akartam szökni… ráijeszteni – markolja a kupát, azzal támaszkodik az asztalra, és csak mereven figyel előre.
- A szabad élet… mondhatni kiváltság. De harcolni is lehet érte… Neked nem érdemes – magyarázom érdeklődő türelemmel.
- Miért?
- Kölyök vagy még…
- Nem vagyok gyerek.
- Pedig pontosan úgy viselkedsz – komor arcomtól visszariad, így levesz pár fokozatot haragjából. – A túszom vagy addig míg el nem döntöm mi legyen veled.
- Talán vissza is vihetnél – csak felnevetek.
- Hát persze… - a szétvágott almát kezdem el ropogtatni, míg tanakodó szép arcát figyelem – Viszont hasznossá kell tennem téged.
Szemében máris látom a kétségbeesést. Juj fedélzetet kell mosni, sikálni, vagy annál is rosszabb helyen… Neem… Egy helyes, szép fiúval nem vagyok ilyen kegyetlen. Számomra felér egy fiatal, csinos nővel, persze ezt… nem kell tudnia – egyelőre – senkinek.
- Mit kellene tennem? – úgy látom nehezen bírja a feszült csendet a fiúcska. Lassú, élveteg, levakarhatatlan mosoly kúszik az arcomra.
- Kezdetnek rendben tarthatnád a kabinomat. Ahhoz a szekrényhez nem nyúlhat – mutatok a lelakatolt részre, majd megvárom míg újra arcomat fürkészi tekintete – Sosem volt még „szobalányom”.
|
| Mora | 2012. 01. 14. 23:01:40 | #18537 |
 Karakter: Christian Mikhail
Megjegyzés: (Timcsnek)
Döbbenten, tágra nyílt szemekkel bámulom az ágyamra kikészített ünneplőruhát, de hiába kezdek szaporán pislogni, nem tűnik el. Pedig reméltem, hogy csupán káprázat, és húgom csak tréfált az esküvővel…
- Ez ugye… nem? – fordulok édesanyám felé riadtan, de abból, hogy a szemembe se nézve gyűrögeti a szoknyáját, rögtön tudom a választ.
- NEM! – kiáltok fel, félig dühösen, félig kétségbeesetten. – Nem fogok megházasodni! Még csak nem is ismerem, sőt, nem is láttam! Ezt nem tehetitek velem!
- Kisfiam, az nem azért van, hogy neked rossz legyen… - Anyám végre rám pillant, és megpróbál beljebb terelni a szobába. – A te érdeked!
Lecövekelek, és hevesen rázom meg a fejem. Szőke fürtjeim táncot járnak szemeim előtt, így elrejtik a csalódott düh könnyeit.
- Ez nem alku tárgya Christian! – dörren apám hangja, és anyámat kiküldve, belép a szobámba. Csak akkor pillantok rá, mikor már biztos vagyok benne, hogy sírhatnékom nem látszik meg az arcomon.
- Az én életem! – jelentem ki csendesen.
- Már tökéletesen abban a korban vagy, hogy megházasodhass. Lady Josephin előkelő, gazdag családból származik, és csak egy évvel fiatalabb nálad. Tökéletes pár lesztek! – Tárgyilagosan közöl minden szót, éreztetve, hogy ez már eldöntetett, nincs beleszólásom. Elhűlve ingatom a fejem, és az eddig elfojtott, erőteljes dac kezd felszínre törni.
- Nem… én nem akarom… - Eleinte csak motyogom a szavakat, majd egyre tisztábban kivehetővé válnak. – Ezt nem teheted! – A végét már szinte kiáltom, és ez meglepi annyira, hogy elrohanhassak mellette.
Utánam kiált, de oda se figyelve rá, keresztülvágok a házon, elviharzom édesanyám mellett, és csak az utcán torpanok meg, mikor húgom elkapja a csuklómat.
- Chris, hova mész? – kérdezi aggódva, háta mögé söpörve aranyszín fürtjeit.
- Nem tudom… el innen… bárhová, amíg apánk meg nem gondolja magát! – fújtatom, de nem rajta töltöm ki a dühöm, nem érdemli meg.
- De az esküvő holnap lesz… - böki ki óvatosan. Megvillan a szemem, mire szomorúan hajtja le buksiját. Elszégyellem magam, és visszább lépve simogatom meg az enyémhez annyira hasonló, selymes tincseket.
- Ne haragudj Alicia, rád nem vagyok dühös.
Hozzám bújik, majd halványan elmosolyodva enged el, és lép a ház felé. Nem fogja elárulni szüleimnek merre megyek, tudom jól.
- Azért vacsorára gyere haza! – kuncog fel jóval vidámabban, mikor búcsút intve sietek tovább.
Vacsorára? Kétlem, hogy apánk addigra meggondolná magát, de tény, hogy eddig egy „világgá menésem” se tartott tovább egy napnál.
Köpenyem kapucniját a fejemre húzva vegyülök az emberek közé, egyenesen a kikötőt célozva meg. A tenger látványa mindig meg tud nyugtatni, most is alig várom, hogy megpillantsam.
Már kóválygok egy ideje a kikötőben, és tényleg egészen megnyugodtam. Kerülgetem a dolgaik után siető embereket, nézegetem a kofák árúit, messze elkerülöm a kocsmákat, és gyönyörködöm a kéklő vízen ringatózó hajókban.
Elvileg egy kikötőben a víznek mocskosnak kéne lennie, de a mi városunknak mindig is fontos volt a tisztaság, ezért ügyelnek rá, hogy ne ide ürítsék a szennyet. Gazdag kikötőváros a miénk, szeretem is nagyon, leginkább a tenger közelsége miatt.
De ha most megházasodom, többé nem tehetek ilyen sétákat, nem lehetek a magam ura egészen, és egy rakás felelősség szakad a nyakamba. Én erre egyáltalán nem vagyok felkészülve! Élvezni akarom még z életet!
Megrázom a fejem, még csuklyám is majdnem hátraesik a lendülettől, de legalább a gondolataim és másfelé terelődnek. Megállok egy nagyon szép hajó előtt, és tátott szájjal bámulom éppen, mikor szemem sarkából, ismerős alakokat pillantok meg.
Jaj ne, apám fogdmegjei!
Riadtan húzom az arcomba még inkább a kapucnit, és jobb lehetőségem és ötletem nem lévén, az előttem ringatózó hajó pallóján futok fel. Nem nagyon látok bárkit is a fedélzeten, csak ketten beszélgetnek az orrban.
Leóvakodok a raktérbe, és elrejtőzöm egy nagy láda mögé, hogy addig itt maradjak, míg fel nem adják az itt való keresésem. Csakhogy a kellemes ringatózás, és a túlzott izgalomtól származó kimerültségtől, hamarosan elnyom az álom.
Arra riadok, hogy a városban félreverik a harangot. Hirtelenjében azt se tudom hol vagyok, sokkosan kapkodom ide-oda a fejem az ismeretlen helyen, és agyalok a harangozás okán. Ezt akkor szokták, ha tűz van, vagy ha megtámadják a várost…
Pattannék fel, hogy hazarohanjak, mikor jó pár hang megüti a fülem. A hajó amit nagyjából elhagyatottnak hittem, tele van emberekkel. akik röhögnek és kurjongatnak annak ellenére, hogy kint baj van…
Ágyúhang dördül, mire riadtan kuporodom össze, és szorítom a kezem a fülemre. Ez a hajó lőtt… Akkor ők, kalózok lennének? Ne! Nenene! Mit csináljak? Hogy jussak most ki innen?
Nem kellett volna ilyen ostobán felszöknöm ide! Ők nem egyszerű hajósok, akik csúnyán néznek rám, ha megtalálnak, majd kitesznek a partra egy fejbekoppintással!
Könnyek gyűlnek a szemembe, de gyorsan letörlöm őket, és összeszedve minden bátorságom, óvatosan előlépek búvóhelyemről. Meg kell próbálnom kijutni innen.
Egészen a felfelé vezető lépcsőig, eljutok észrevétlenül. Ott azonban pont akkor jönnek velem szembe, mikor félúton járok felfelé.
- No nézd csak, mit találtunk! – röhög fel az egyik. Rémülten ugrom vissza a raktérbe, és már kezdenék menekülni, mikor utánam vetődnek, és elkapnak.
- Engedjetek el! Nem halljátok? Azonnal vegyétek le rólam a mocskos mancsotok! – Kapálózok, kiabálok és veszettül próbálom kiszakítani magam a kezeik közül, de nem járok sikerrel, keményem tartanak.
- Heves a kicsike! Vigyük a kapitány elé, majd ő eldönti mi legyen a kis potyautassal – röhög fel az egyik, és elkezd húzni maga után. Igyekszem lecövekelni, de megunva az ellenállásom, felkap a vállára, és úgy cipel fel a fedélzetre.
- Tegyél le! Tegyél le! – követelem kétségbeesetten, és alaposan meglepődök, mikor eleget tesz a kérésemnek. Le is blokkolok, még a meneküléssel való próbálkozást is elfelejtem.
- Mit jelentsen ez? – szólal meg valaki előttem, én pedig riadtan kapom rá a tekintetem, kapucnim rejtekében. Magas, igazán tiszteletet parancsoló férfi áll előttem, aki közel se tűnik olyan félelmetesnek, mint elfogóim, mégis van benne valami, ami arra figyelmeztet, ne vegyem félvállról. Pedig helyes, húgom azt mondaná, sármosan szép férfi.
- Lent találtuk a raktérben, kapitány! – feleli az egyik mögöttem álló. Kapitány? Most még inkább megriadok, mégse tudok moccanni, mikor közelebb lép, és hátratolja a csuklyámat. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, míg ő zavartalanul végigmér.
- Úgy tűnik nemesi sarj a kicsike – jegyzi meg, gunyoros vigyorral. Összerezzenek, és magamhoz térve, hevesen megrázom a fejem.
- Csa… csak találtam a ruhákat! Nem érdemes fogva tartani, nem kapnának értem semmit! – darálom ellenkezve, mire az előttem álló szemében jókedvű gúny villan.
- Bevette ezt a mesét már bárki is? – kérdezi, közelebb hajolva hozzám.
- Nem – felelem meggondolatlan őszinteséggel, de mikor rájövök mi csúszott ki a számon, riadtan tapasztom be kezeimmel. Jaj ne, hogy lehetek ilyen ostoba!
A kalózok felröhögnek, én pedig kezdek egyre jobban félni. Ha váltságdíjat kérnek apámtól, valószínűleg megkapják. De mi van akkor, ha úgy döntenek, eleget zsákmányoltak, és inkább megölnek, hogy ne legyek a terhükre? Kétségbeesetten nézek fel a kapitányra, és nagyon remélem, hogy nem olyan kegyetlen, mint a mesékben.
|
|
