- Julius Simons, és köszönöm a bókot – még mindig bizalmatlanul méreget, de ajkain már barátságosabb mosollyal lép közelebb és nyújtja a könyvet. - Szeretem a jazz zenét… - szalad ki a száján, én pedig elmosolyodom. Végre valaki, aki nem néz hülyének, mert minden idõmet a zenének áldozom.  

Julius a kezembe nyomja a könyvet, majd már el is surran, és ahogy látom, nekilát letörölgetni a polcokat.

- A másik sorban még sok ilyen könyv van. A többsége régebbi, de újból nõtt irányukba a kereslet – motyogja halkan, miközben én megyek utána.  

- Igen… Köszönöm Julius a segítséged, de arra lennék még kíváncsi errõl mit gondolsz? – mutatom fel a könyvet, mire apró mosollyal fordul hátra.

- Még nem olvastam, csak most került a boltba, de ha egyszer átlapozom, majd elmesélem mit gondolok róla – mosolyog továbbra is. Csak én érzem úgy, hogy nem igazi ez a mosoly? Mintha titkolni akarna valamit, de végülis, nincs jogom faggatózni, hiszen nem is ismerjük egymást.

- Örülnék neki – mondom õszintén. – Jó olyannal beszélgetni, aki nem néz idiótának, mert mindenem a jazz zene. Egyébként, egy héttagú bandában, a Seven Men-ben szaxofonozom. Ma este fellépünk a Blue Wave klubban. Ha gondolod, gyere el! - a hangom egyszerû, nem meghívás, csak ajánlat, vagy még az sem. - De nekem mennem kell, még át kell öltöznöm. Szia!

Mielõtt még bármit szólhatna, már megyek is. Kifizetem a könyvet, majd elhagyom a boltot. Fura fiú, mert amikor visszanézek, mintha engem bámulna. Nem igazán az esetem, de megkapó kölyök. Nem lehet több húsz évesnél.

~*~

Hazamegyek, közben valamiért egyfolytában Julius jár a fejemben. Olyan magányosnak, elhagyatottnak látszik, olyan szeretetéhesnek. Vagy talán ezeket csak beképzelem magamnak, mert nekem is jó régóta nincs senkim. Megrázom a fejem.

- Idióta vagy, Daniel – nevetek magamon, ahogy belépek apró lakásomba.

Imádott hangszeremet szépen leteszem a tartóval együtt a helyére, a könyvet az asztalra, majd leveszem a cipõm, kabátom és a fürdõ felé indulok. Nemsokára indulnom kell, de egy alapos zuhany még rám fér. Mégsem mehetek mocskosan, ugyebár. Épp a pulcsimat veszem le, amikor megszólal a mobilom. Greg az, az egyik férfi a bandából. Gondolom Archie és Thomas miatt zaklat. Felveszem.

- Halló! Szia Greg! – mondom.

- Szia! Te is értesültél már Thomas legújabb ötletérõl? – kérdi kissé mérgesen. – Ma este is fellépünk. Mintha nem lenne így is elég dolgom.

- Tudom, nekem Archie már reggel mondta – tájékoztatom. – De egész eddig gyakoroltam, meg boltban voltam. És gondoltam, Archie úgyis felhív.

- Felhívott. Mindenkit. George és Joe sem igazán ugrálnak örömükben. Fõleg, mert Joe-t már a felesége is lehordta, hogy többet törõdik a bandával, mint vele. Bár, egy ilyen hárpiával én se töltenék sok idõt – nevet hangosan, mire én is elkuncogom magma. – Mindegy. Akkor te már tudsz róla. Este hétkor találkozunk. Szia!

- Szia! – köszönök el, majd kinyomom a mobilomat.

Elmegyek fürdeni, majd felöltözöm. Egy fekete inget és kék farmert kapok magamra, majd bekapok pár falatot és már mennem is kell. Jól elzuhanyoztam az idõt. Cipõt, kabátot kapok magamra, magamhoz veszem a hangszeremet, és már indulok is. Bezárom az ajtót, aztán irány a Blue Wave klub. Remélem, Julius eljön, szeretném újra látni. Megbabonázott az a fiú.

~*~

Pont idõben érkezem meg, Thomas már így is vár, majd barátságos mosollyal invitál befelé. Elbeszélgetünk, míg a többiek is megérkeznek, aztán behangolunk. Jó kis közönségünk lesz, akik már epedve várnak minket. Remélem, jó lesz a bevétel, mert jól jönne egy kicsivel több, de sosem mondok semmit. Lopva körbenézek a hangolás közben, lepacsizok a többiekkel, dumálgatunk, kapok egy ásványvizet, mint minden fellépés elõtt. Joe le van eresztve, Anne biztos nehezen engedte el, de hát megértheti, hogy fontos a banda. Az a hárpia, persze most is itt ül az egyik asztalnál, el nem engedné a férjét, pedig már ideje lenne. Talán azt hiszi, hogy a végén elvadul velünk, pedig nem vagyunk mi olyan fiúk.

- Mindenki készen áll? – kérdi Thomas. Õ a mi vezetõnk, a csapat lelke, mégis néha a fejem tudnám fogni tõle, úgy ki tud borítani. – Akkor kezdjük! – majd a közönséghez fordul. – Hölgyeim és uraim! Nagyon köszönjük, hogy ismét eljöttek meghallgatni minket. Hadd kezdjük egy régi kedvenccel, a New Orleans is in my heart címû dallal – mondja Thomas, mire egybõl tapsvihar tör ki.

Épp a számhoz emelem a hangszerem, amikor meglátok egy apró alakot besurranni. Ez Julius! A szívem egybõl hevesebben kezd dobogni. Tehát mégis eljött. Nem is tudom, miért örülök ennek ennyire. Ma este minden tõlem telhetõt megteszek, hogy ne hozzak szégyent magamra és a bandára. Julius az egyik hátsó asztalnál ül, ahol kevesen vannak. Talán nem szereti az embereket. Nem baj, nem fogom háborgatni, de szeretnék beszélni vele.

Aztán rázendítünk a dalra, és én úgy játszom, mint még soha.

A koncert hatalmas siker, mint mindig, a nézõk tapsolnak, ráadást követelnek, mi pedig eleget teszünk nekik. A ráadással nõ a bevétel, amibõl mi is megkapjuk a részünket. Kis csapat vagyunk, de igyekszünk kitörni. Thomas mindig azzal bíztat minket, hamarosan sikerül, de eddig még semmi. Én még fiatal vagyok, nem adom fel, de az olyanok, mint Archie, Thomas és George már kezdenek kifutni az idõbõl. Nem mai csirkék, ha szabad ezt mondanom.

A koncert után kifújom magam, elpakolom a hangszeremet, és odamegyek Juliushoz. Amikor meglátja, hogy jövök, valami ideges mosolyféle jelenik meg a száján.

- Szia! – köszönök mosolyogva. – Örülök, hogy eljöttél. Tetszett a koncert?

- Nagyon… szép volt… - mondja halkan. – Jól… jól… játszol…

- Meghívhatlak egy italra? – kérdem, mire riadtan néz rám. – Ne félj, csak egy ital, semmi más, jó? Nem vagyok hive az alkoholnak, szóval ha megfelel a kola, az is jó. De semmi erõltetés, csak egy meghívás – emelem fel a kezeimet, jelezve, ha elutasít sem fogok megsértõdni. 

 Visszafordulok. Az egyik zenésztársam, Achie az. Mosolyogva állok meg. Kíváncsi vagyok, mit akarhat, ma nincs fellépésünk, és próbánk sem. Mindenesetre, a szaxofonomat mindig mindenhová magammal hurcolom, hogy gyakorolhassak egy kicsit a szabadidõmbem. Mióta pár éve beléptem ebbe a kis zenekarba, a Seven Men-be, ez a hivatalos munkám, amibõl fenntartom magam.

Archie lassan odaér hozzám. Nagydarab, pocakos, nálam jóval idõsebb férfi. Megvan már vagy negyven éves is, és akárcsak én, õ is hivatásos zenész.

 - Szia Archie! – köszönök neki vidáman. – Mi a baj? Mi keltett fel ilyen korán reggel? – nevetek fel. Alig múlt tíz óra, és õ rendszerint délig szokta húzni a lóbõr.

 - De jó, hogy elkaptalak – áll meg Archie, majd kifújja magát. – Thomas most hívott, hogy ma este is lesz egy fellépésünk – mondja, mire elképedve nézek rá.

 - De hát úgy volt, hogy ma szabadnapunk lesz – mondom. – Mikor hívott?

 - Egy fél órája, és ezért siettem. Fel is hívhattalak volna, de nem tudtam gyakorolsz-e, vagy valami. Tudom, hogy nem szereted, ha gyakorlás közben keresnek.

 - És mikorra menjek? – érdeklõdöm. Thomas megint úgy intézkedett, hogy nem kérdezett meg senkit, ami jellemzõ rá, de nem mondom ki, amit gondolok. Thomas és Archie régi jóbarátok.

 - Hétre a szokásos helyre – tájékoztat Archie. – Mellesleg hová indultál?

 - Csak sétálni, meg gyakorolni – válaszolom. – Van még valami?

 - Nincs, nincs – rázza a fejét Archie. – Akkor hétkor. Szia!

 - Szia! – intek neki, és nézem, ahogy elsétál.

 Igazság szerint, örülök neki, hogy ma is fellépünk. Jól jön a plussz bevétel, bár annak egyáltalán nem örülök, hogy Thomas megint úgy intézett el valamit, hogy nem tájékoztatta elõtte a többieket. Néha úgy viselkedik, mintha más nem számítana, csak õ. Ráadásul a bandából három embernek – Gregnek, Joe-nak és George-nak – van rendes állása a zenélés mellett. Gondolom, õk azok, akik igazán nem repesnek az ilyen húzásokéart. Én azonban azért boldog vagyok, bár Thomas igazán megbeszélhette volna velünk is elõbb, hogy milyen szándékai vannak.

 A park felé veszem az irányt, gyönyörû idõ van, és jót fog tenni egy szabadban történõ gyakorlás. Sosem szoktam pénzt kérni, de az emberek mindig adakoznak nekem. Szeretik a zenémet. New Orleans-ban amúgyis rengeteg zenész, énekes és mutatványos él, tele van velük a városi park nap mint nap. Amikor megérkezem, látom, hogy már nem egy korai mutatványos, és zenész ott van. Meg persze a költõk, írók, festõk, grafikusok. Az ismerõsöknek jókedvûen köszönök, akit nem ismerek annyira, azoknak csak biccentek, majd én is megállok a szokott helyemen és elõveszem féltett hangszeremet. A tartóját kinyitva teszem a földre, és játszani kezdek. Nem telik bele sok idõ, és egy sereg ember áll körbe, sokan aprót dobálnak a tartóba, amit nem bánok. Sokáig játszom, már majdnem három óra, mire befejezem a mûsoromat, amely közben csak egy rövid ebédszünetet tartok. A közönség kér, hogy maradjak még, de nem lehet. Négy óra múlva fellépésem lesz, és még szeretném rendbetenni magam, valamint a könyvesboltba is be szeretnék nézni. Ha jól tudom, megjelent egy új könyv a jazz-zenérõl, ami engem nagyon érdekelne. Így akármennyire is fáj a rajongóimnak, összeszedem a pénzt, a hangszeremet elcsomagolom, és indulok is.

 ~*~

 Kedvenc könyvesboltom nem messze van a parktól, és abban az utcában helyezkedik el, amelynek a sarkán a Blue Wave, vagyis a Kék Hullám klub van. Ott szoktunk zenélni. Így nem is kell sokat sétálnom, mert az utca alig tíz perc sétára van a lakásomtól. Szerencsés helyen lakpm, mert minden közel van. A park, a bolt, a klub, minden.

Hamar odaérek a könyvsebolthoz, de a kirakatban nincs kinn a könyv. Talán még nem érkezett meg, vagy mert nem bestseller, és nem regény, nem teszik ki. Ahogy belépek, az ajtó csilingelve nyílik ki. Nincsenek sokan, ez egy kis bolt. De pont ezért szeretem, mert itt soha nincs tömeg. A kiszolgálás is barátságos.

 - Daniel! – hallom meg Mary, az egyik eladó hangját a pult mögül, aki éppen egy idõsebb hölgyet szolgál ki. – Régen láttalak. Hogy vagy?

 - Köszönöm, remekül – mosolygok rá. – Ne, ne fáradj! – intek, amikor látom, már jönne. – Megtalálom egyedül is, amit keresek, köszönöm! – azzal elindulok a sorok között.

Legnagyobb sajnálatomra, a könyv valahogy egyik ponlcon sincs a zene részlegben. Már épp csalódottan fordulnék vissza, amikor puffanást hallok a hátam mögött. Megfordulok, és szinte ledermedek a látványtól. Egy nálam alig valamivel alacsonyabb fiú áll mögöttem ijedt, vagy inkább halálra rémült szemekkel. A haja hosszú, vállig érõ, majdhogynem fehér, annyira szõke. Azt hiszem, ezt hívják tejfelszõkének. Arca igen csinos, szemei hideg kékek, alkata vékony, majdhogynem kórosan sovány, és ezt még jobban kihansúlyozza, hogy olyan bõ ruhákat visel, amelyekben két ember is nyugodtan beleférne. A bõre is nagyon világos, mármár márványfehérségû. Még sosem láttam itt, talán új alkalmazott lehet. Bár az is igaz, majdnem egy hónapja nem jártam a könyvesboltban a rengeteg fellépés és próba miatt. A lábainál egy könyv, amit igyekszik gyorsan felkapni. Még sikerül elolvasnom a vastag kötet címét: A modern jazz története.

 - Hiszen pont ez az, amit kerestem! – mutatok a könyvre mosolyogva. – Ideadnád, ööö… Julius? – olvasom el a névtáblát, ami a kötényén van. – Szép neved van. Engem Danielnek hívnak. Daniel Sway – nyújtom a kezem, mire bizalmatlanul hátrál két lépést. – Csak a könyvet kérem, és ígérem, nem zavarlak – nyugtatom meg, bár nem úgy tûnik, mintha ebben bízna. Furcsa fiú, nem tudom, mi van vele.