- Kalóz vagyok a háborúk korában. Sejtheted, hogy nem egy szép fiú kaparta ki egy reggeli veszekedés után - tereli a témát. Hát jó, végül is megértem, én sem szeretek annyira beszélni a saját történetemrõl, csak kíváncsi lettem volna. Nothing more, nothing special. Ám az arcomra kiülõ komolyság talán noszogatásnak tûnik a számára, mert visszakomolyodva folytatja: - A nevére már nem emlékszem. Egy kis sereget vezetett a területemen. Lázadók voltak, ellenem, a rendszerem ellen. Figyelmetlen voltam, hittem neki, mikor megbánta bûneit, és egy alkalommal voltam csak figyelmetlen, meg is lett az eredménye - fordul félre fintorogva. -  Szánalmas, hogy a nevét és az arcát sem tudom felidézni, mégis megváltoztatta az életemet.

Hülye dolog, mert én hoztam fel a témát, s most én nem tudom kezelni, s fogalmam sincs, mit mondhatnék, hogy kizökkenjünk ebbõl az egész igen megnyomorodott hangulatból. Csak õt nézem, meg néha az óceánt. S lám, megint õ az, aki elõbb talál magára, s mosolyogva töri meg a csendet: - Ha akarod, megmutathatom, nem szégyellem a hibámat.

Igazából nincs idõm válaszolni, meg egyébként is igen durván és udvariatlanul hangzana, ha helyeselnék, hogy mutassa meg. Mert ez kifejezetten nem olyan kérés, amely annyira egyszerû volna, mint amilyennek hangzik. Magamból kiindulva legalább is.

Viszont meg sem állítom, csak nézem a hosszanti vágást, amely valamiféle misztikus kapoccsá vált bennem közöttünk. Pedig egész más, mint az enyém. Az enyém egyszerû betegség, semmi nemes nincs benne, semmi tanulságot nem õriz, csupán ronda. Mélységesen ronda... De illene viszonozni a gesztust...

Mintha megsejtené, mi zajlik a fejemben, simít végig az arcomon, kizökkentve: - Nem kell megmutatnod. Egy magadfajta, büszke sárkánynak ez olyan lenne, mintha meztelen lennél, igazam van? - nevet fel, elviccelve az egyébként telitalálatos kijelentését, majd megtûzdeli az egészet vérforralóan bosszantó perverz megjegyzéssel, amihez egy vigyort is mellékel: - Azzal meg még ráérünk.

Úgy fintorodom el, mint aki valami béna viccet hallott. - Most valami olyanra gondolsz, amit nem akarok tudni - állapítom meg szemébe pillantva.

- Akár - vigyorog ismét. - De ha ez megnyugtat, lassan kezdek biztos lenni benne, hogy mielõtt hazaérsz, választ adok a kérdésedre - kacsint rám felpattanva, és visszafelé indulva. -  Gyerünk, lehet, hogy nem akarod, de valamit legalább innod kell reggel.

Komolyan, olyan punnyadt vagyok, hogy még arra is lustának bizonyulok, hogy egy he?-t elmorogjak magamban. Csak nézek egy ideig, majd mikor visszafordul, észbekapok, hogy mozdulni kellene, s talpra állva indulok utána.

* * *

Egy pohár zöldteát fogadtam el csak, az talán megnyugtatja a gyomrom, és nem hányásra késztet.

- Sárkány pajtás, ha megbocsátasz, egyeztetnék valakivel - vigyorog megint a képembe, s komolyan, tökre jó, meg minden, csak ne hangoskodna fél percenként! Így is szétszakad a fejem...

- És kivel? - érdeklõdöm azért, hogy ne tûnjek olyan másnaposnak, mint amilyen vagyok.

- Nobuchika! - ne ordíts, holy shit! A név hallatán megjelenõ alak szintén megtermett, de fiatalabb, olyasmi, mint én. Felkelti az érdeklõdésem, miért fontos ilyesvalaki véleménye. Mondhatná, hogy nekem ott van Kojuro, de azért ez más, mert Kojuro idõsebb s tapasztaltabb, mint én, mindent tõle tanultam, de azt kötve hiszem, hogy ez a fiatalember tapasztaltabb lenne, mint a Déltenger Démona.

- Õ ki? - adok is hangot újabb kíváncsiságomnak. Egyébként is illik bemutatni a társaság minden tagjának mindig az újonnan érkezõt.

- Õ Chosokabe Nobuchika - felé pillantok. Na ne már! Ez még viccnek is rossz. - A fiam - nagy nyelés. Ügyes, nem nyeltem félre, pedig ideillõ reakció lett volna. -, veled egyidõs lehet, idén töltötte a húszat.

Méregetem, míg megbeszélést tartanak, de valahogy akkor is olyan hihetetlen. Na nem azért, korban még okés is, csak nehéz elhinni, hogy egy ekkora szélhámosnak gyereke van. Így mikor befejezik a tárgyalást, visszatérek a dologhoz, mert momentán jobban érdekel, mint hogy szövetkezünk-e vagy sem. 

- Van egy velem egyidõs fiad? 

- Számít ez? - kérdez vissza. Nem, nem kimondottan számít, csak hagy akadjak már ki nyugodt szívvel, és éljem ki ily formán ledöbbenésem. - Akármennyi idõs is a fiam, nem érzem magam vénnek, akkor sem, ha veled egykorú. Inkább neked megtisztelõ, hogy ennyire fiatal vagy - felsóhajtok. Jaj, és még én vagyok a lökött, pedig egyébként is tudom, hogy jóval idõsebb nálam, kit érdekel, nekem csak a tény meglepõ, hogy gyereke van. 

- Az anyja...? - csak mert ezt még tudnom kell, mielõtt leszakadok a témáról. 

- Nincs neki. Egy reggel a hajón találtam, pár hónapos lehetett. Megtetszett, a nevemre vettem és a fiamként szeretem, de sosem kerestem vagy hagytam neki keresni a családját, és õ sem akarja. Engem tekint apjának, és nekem ez jó - magyarázza, s egyszeriben szerencsésnek érzem ezt a Nobuchika kölyköt. Én vér szerinti kölyök voltam, mégsem néztek még véres rongynak sem.

- Szóval elfogadod az ajánlatot? - térek vissza az eredeti témához. 

- El - felel, majd olyan közel hajol, hogy ha hátrahõkölök, is lazán végignyalhatná az arcom, ha kinyújtja a nyelvét. - Csupán egy csókot engedj, és minden kalózom melléd áll a vezetésemmel - súgja, mintha legalább is le akarná varázsolni rólam a nadrágom. Le is akadok a dolgon, s egy röpke pillanatig csak nézek rá, ajkaira, teljesen komoly ábrázatára, s kihagy a szívem egy ütemet, hogy aztán egyszerre akarja bepótolni, s vad vágtába kezdjen, ahogy rosszallásom kifejezendõ összevonom a szemöldököm, s a képébe nyomva a tenyerem tolom hátrébb bosszúsan: - Miért kell minden komolynak tûnõ szavad valami badarsággal agyonütni? - kelnék fel, de megragadja a karom és visszahúz, szorosan tartva. 

- Teljesen komoly volt minden szavam - a mondat, amely elhagyja a száját egész újrarajzol eseményeket, s bár válaszra nyitnám a szám, inkább becsukom, hogy még egyszer átgondoljam, mit is mondok. 

- Tényleg megcsókolnál? - halványan még él bennem a remény(?), hogy csak húzza az agyam, de valahogy szeme egészen másról tanúskodik fura belsõ tüzével. 

- Nagy vágyam - hajol még közelebb, ismét arra késztetve, hogy kezem az arcára tapasszam, most azonban csak ajkaira, s el sem tolom magamtól, csupán idõre van szükségem, mert hirtelen - hiába zakatol eszeveszett tempóban minden agysejtem - belassultnak érzem magam, akit kezd lehagyni csúnyán és behozhatatlanul a valóság. Nem azért, mert nem vagyok felvilágosult, hiszen pontosan tudom, hogy férfiak között is épp olyan jól mûködnek ezek a dolgok, mint utána a házasság után a nõkkel, és még csak attól sem kell tartani, hogy gyerek lenne a dologból, de nekem még nem sok dolgom volt egyik nem képviselõivel sem... 

A mentõ ötlet a semmibõl bukkan fel agyam süppeteg mélyérõl. 

- A fizetség mindig a munka elvégzése után jár, ha amikor kell, felbukkansz Osakánál, megkapod - mondhattam volna kategorikus nemet, de valahogy nem tudnám elviselni, hogy az egész csak ennyi, hogy nem sokkal azután, hogy rábukkantam, máris elveszítsem még barátságát is. 

Elengedi a kezem, amelyet eddig tartott, hogy ne menekülhessek, majd gyengéden körülfonja a másik csuklóm, s elemeli a kezem a szájától, amit hagyok, végig állva a tekintetét. 

- Azt hiszem, nem kell megerõltetnem magam, amikor vendégül látlak majd Oushuu-ban - morogja. Nem kell tudnia, hogy akadna másik szoba is, nem is egy, de nem akarom, hogy máshol aludjon. - Ha arra játszottál, hogy megúszd, hát közlöm, hogy nagyon nem riadtam meg, és nem derogál egy ágyban aludni veled. Max ha nem tudsz viselkedni, hát nem leszek rest letörni a kezed.

- Ugyan, hova gondolsz? - pislogok rá, mire felmorran megint, és öltözni kezd. - Be kellene kötni a kezed - jegyzem meg.

- He! Ugyan már, csak egy jelentéktelen karcolás! Nobunaga anno csontig mart bele.

- Ettõl függetlenül nem lennék túlzottan boldog, ha összevéreznéd a tatamim - mondom, nem túl boldogan. A vérfolt kiszedésével sokat kell szenvedni, és ez a tatami egyébként sem elég régi ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy máris egy újat szerezzek be.

- Ohh... All right, legyen!
Közelebb ülök, szinte teljesen mögé, és élvezem, hogy most gond nélkül érinthetem a bõrét.
Harcedzett, mégis finom, akár egy nõé. Tetszik... nagyon kedvemre való!
- Kész is, csak fordulj még szembe, hogy megköthessem - suttogom elõre hajolva a fülébe, mire mozgolódni kezd, és sikerül is neki úgy helyezkedni, ahogy kértem. Amikor kész vagyok, kihasználva, hogy közel ül, szemügyre veszem mellkasát. - Ez pedig Hideyoshi? - húzom végig az ujjam a sebhelyen. Nem tetszik neki az érintésem, de azért helyesel rá. - Egész impresszív, milyen hosszú?
- He! Mit mûvelsz?!
- Ugyan már, kész történelemkönyv vagy, ne légy irigy - nevetek fel. Aranyos, mikor kicsit elpirul. 
- Heh!
- Milyen buli volt? Megtáncoltatott, nem igaz?
- Igazából nem élveztem, nem volt egy cseppet sem menõ az egész. Tény, fizikailag erõs volt, de egyébként annyira nem stimmelt vele valami, hogy egyszerûen nem tudtam volna elfogadni a vereségem még akkor sem, ha megölt volna. Olyan ellenfél volt, akivel inkább gyorsan akartam végezni, mert nem volt mit kiélvezni a harcban. Egyáltalán nem tüzelt fel, sõt, csak bosszantott. Üres volt, semmi nem hajtotta, semmi nem érdekelte, és olyan szinten semmibe vett, hogy kénytelen voltam megvárni, még péppé ver, hogy pezsegjen valamitõl a vérem, és kedvem legyen elõrántani rendesen a hatkarmút.

Ahogy befejezi a mondandóját, elhelyezkedik, és alszik is, én meg követem a példáját, álmos vagyok.

___

- Hoi! - kiáltom el magam, ahogy meglátom végre. A fiúk mondták, hogy erre jött hajnalban, de hogy ilyenkor, másnaposan is edzést tartson... - Dicséretes ez a virgoncság, tesó, de miért pont ilyen messze? Háromszor éhen halok, mire kiérek érted.

- Csak nézz körül!
Én nézek... látom is, de nekem nem új a látvány, így nem értem igazán.
- Kellemes innen a kilátás a tengerre, a sós levegõ megtelíti a tüdõm, miközben a tenger hullámainak éneke nyugalommal tölti meg a lelkem. Mondhatni ilyen nincs igazán Oushuuban, mégis hasonló az ottani erdõ zúgásához, amely hallatszik a hátsó kertbõl.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen szentimentális vagy - mondom, mire kapom a gyilkos tekintete és egy bokszolást a vállamba. - Jó, jó, látom nem vagy humoros hangulatodban.

- Tévedsz, még épp abban vagyok - húzódik halvány mosolyra ajka. Aranyos...
- Másnapossággal vegyítve? - ülök le közvetlenül mellé.

- Akad az is, példának okáért a reggelivel ne fáradj, mert a gondolatára is felfordul a gyomrom - mondja, majd arcomra simítja ujjait, mire meglepve pillantok rá. - Ha már tegnap történelemórát tartottunk a sérüléseim emlékére, ma elmesélhetnéd, mi történt a szemeddel.

Meglepve remegek meg egy pillanatra. Most figyelmetlen voltam, vagy... nem is tudom. Akartam, hogy hozzám érjen, de hogy máris, pláne a tegnapiak után... furcsa figura.
- Kalóz vagyok a háborúk korában - kezdek bele. - Sejtheted, hogy nem egy szép fiú kaparta ki egy reggeli veszekedés után - húzódik vigyorba a szám, de õ elkomolyodik, és mivel nem akarom megsérteni, így én is megkomolyodom. - A nevére már nem emlékszem. Egy kis sereget vezetett a területemen. Lázadók voltak, ellenem, a rendszerem ellen. Figyelmetlen voltam, hittem neki, mikor megbánta bûneit, és egy alkalommal voltam csak figyelmetlen, meg is lett az eredménye - fordítom el kissé a fejem. - Szánalmas, hogy a nevét és az arcát sem tudom felidézni, mégis megváltoztatta az életemet - fintorgok.
Õ nem szól, sokáig csak ülünk , õ néz hol rám, hol az óceánra, aztán, amikor rájövök, hogy mit is akarhat, mosolyogva nézek rá.
- Ha akarod, megmutathatom, nem szégyellem a hibámat - mondom, és eltolva kicsit ujjait, magamnak húzom le a szemkötõt.
A seb nagy, a bal szemem ráment és a vágás elhúzódik a jobb szemem felett is egy vékony sávban. Ezért is hordok ilyen vastag kötõt, hiszen elõtte még nem nagyon mutattam meg senkinek, nem éreztem, hogy akárki megértene. Talán õ sem érti, miért is tettem, de a tekintete kárpótol. Kellemes, aranyos, ahogy néz rám, tudom, azon elmélkedik, levegye-e õ is.
- Nem kell megmutatnod - simítok én is végig az arcán. - Egy magadfajta, büszke sárkánynak ez olyan lenne, mintha meztelen lennél, igazam van? - nevetek fel. - Azzal meg még ráérünk - vigyorgok rá.
Bár tagadni felesleges lenne: tetszene a dolog, ha alattam feküdne, édesen nyögne,. izzadó, izmos testén verejtékcseppek hullanának le, szemében pedig ott lángolna a vágy tüze értem, az érintéseimért. Már a gondolat is izgató.... ahogy a hangja nem ellenkezne, nyögés szaladna ki édes ajkairól, még-ekkel parancsolva rám...
- Most valami olyanra gondolsz, amit nem akarok tudni - szakít ki gondolataim édes tengerébõl.
- Akár - vigyorgok rá. - De ha ez megnyugtat, lassan kezdek biztos lenni benne, hogy mielõtt hazaérsz, választ adok a kérdésedre - kacsintok rá, és felállva elindulok visszafelé. - Gyerünk, lehet, hogy nem akarod, de valamit legalább innod kell reggel - nézek vissza rá. Pár pillanatig még meglepve pislog, majd felpattan és elindul utánam.

___

- Sárkány pajtás, ha megbocsátasz, egyeztetnék valakivel - mondom neki mosolyogva, ahogy megiszom az utolsó korty teát is.
- És kivel? - kérdez vissza felvont szemöldökkel.
- Nobuchika - ordítom el magam, mire fiam már meg is jelenik.
Haja fekete, rövidebb, mint az enyém - édesanyjától örökölte, de szemei kékségét tõlem. Testalkatilag erõs, korban valahol a sárkánnyal lehet egy szinten.
- Õ ki? - kérdezi Masamune.
- Õ Chosokabe Nobuchika - kezdek bele, de ahogy kimondom a nevét, felém kapja a tekintetét. - A fiam, veled egy idõs lehet, idén töltötte a húszat.   

- Mit parancsolsz, apám? - néz rám fiam, miután illendõen üdvözölte Date Masamunét is.
- A szárazföldi sárkány kész tervekkel jött hozzánk, és szeretném, ha meghallgatnád, mit akar - mondom, mire bólint, így hát bele is kezdek. - A lényeg csupán annyi lenne, hogy egy központi hatalmat segítsünk, aki se nem õ, se nem én, egy harmadik valaki, aki egyesíti az országot és elhozza a békét. - Fiam okosan bólint, hiszen õ is erre vágyik rég óta. - Nekünk meg kellene gyengíteni Osakát, hogy õk a szárazföldön megtámadhassák, mi  a véleményed? - kérdezem. Nobuchika okos. Én inkább az erõ pártján állok: tegyünk meg mindent, amit bírunk. Õ volt mindig a józanabb, õ mondta ki, ha valamit nem kellene, és amikor nem hallgattam rá, elvesztettem a Fugakut, és seregem nagyobb részét fogságba is ejtették. Azóta mindenben kikérem a véleményét.
- Úgy vélem, te már döntöttél, apa - mosolyog rám okosan, mire elvigyorodom, de a sárkány nem szól. - Az öböl felõl támadhatunk, a Fugaku tökéletesen alkalmas arra, hogy annyira meggyengítsük a várost, hogy közelebb hajózva, akár Masamune-dono seregeinek egy részével egyesülve, meg tudjuk dönteni a hatalmat. Úgy vélem, akkor már nem lenne semmilyen ellen, aki pedig mellénk állna, megtehetnénk vezetõnek, ha megfelelõnek találjátok, ti ketten.
- Úgy vélem, tökéletesen egyet kell értenem veled - sóhajtok fel. - Rendben, készíttesd elõ az ebédet, mi folytatjuk a megbeszélést - mondom fiamnak, mire bólint és kimegy, kettesben hagyva minket.
- Van egy velem egyidõs fiad? - kérdezi, mintha nem tudná hova tenni a dolgot.
- Számít ez? Akármennyi idõs is a fiam, nem érzem magam vénnek, akkor sem, ha veled korú. Inkább neked megtisztelõ, hogy ilyen fiatal vagy - morranok rá egy picit, mire felsóhajt.
- Az anyja...?
- Nincs neki - felelem. - Egy reggel a hajón találtam, pár hónapos lehetett. Megtetszett, a nevemre vettem és fiamként szeretem, de sosem kerestem vagy hagytam neki keresni a családját, és õ sem akarja. Engem tekint apjának, és nekem ez jó.
- Szóval elfogadod az ajánlatot? - kérdezi, visszaterelve a témát a rendes kerékvágásba.
- El - felelem, és közelebb hajolok, centikre az ajkairól, az arcától, élvezve meglepett tekintetét, felgyorsuló levegõvételeit. - Csupán egy csókot engedj, és minden kalózom melléd áll a vezetésemmel - suttogom vágyakozva. Érezni akarom!
 

- A tervedet átgondolom - sóhajt. Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog válaszolni, de a sóhaj nem tetszik kifejezetten. A sóhaj mindig valami olyasmit jelent, ami nem a kedvemre való, tapasztaltam már eleget.

- Nem mondasz most semmit? - igyekszem hát a szemébe pillantva tapogatózni.

- De. Hogyne mondanék - néz vissza rám kíváncsivá téve. - Nem emiatt jöttél, és ezt mindketten tudjuk - vigyorodik el, én pedig belül a szám húsát kezdem rágcsálni meglepetten. Még a végén óvatosabbnak kell lennem még ennél is, mint amilyen vagyok, mert úgy lát rajtam keresztül, hogy az már súrolja a kellemetlen határait. - Inni akartál.

Ja, persze. Tényleg. A nagy tervezgetés közben el is felejtettem, hogy tényleg nem melózni jöttem. Hümmögök egyet elismerõen, majd megemelem a sakés pohárnak kinevezett edényem, s várakozó álláspontra helyezkedem. Inni mindig jó, ha alkalom van rá, hát még jobb.

- Nem fogsz azonnal kifeküdni, ne is álmodj róla - rázza meg a fejét, mire összevonom a szemöldököm.

- Minek nézel te engem? - ha nem bírnám, nem lennék olyan felelõtlen, hogy vedelni akarjak. Nem vagyok gyerek, sem sületlen kamasz!

- Nem akarod tudni - vigyorog, mire felhúzom magam, és felpattanva kapom elõ a katanám: - Okey, let's dance! - ezért most bizony számolunk! Úgyis rég mozgattam meg az izmaim, még a végén ellustulok.

- Megint táncolunk? - vesz félvállról, mintha szándékosan szítaná bennem a kedvet egy jó kis csetepatéhoz, erre abból merek következtetni, hogy a fitymálás ellenére szépen kifelé veszi az irányt. Hogy kiért, és megfordul, máris megrohamozom. Egy katanával is jó vagyok, de valljuk be, mivel már ismerem a képességeit, hiányzik a hatkarmú piszkosul.

Shit! szitkozódom magamban, ahogy a vasmacska hegyes széle végigszánt a karomon, s vér serken elõ. A kimonot is sajnálhatnám, de arra, mint az öltözékemre általában a harc hevében, teszek magasról. Helyette oldalra csapok, de kitér, hátrébb pattanva, de nem menekül, ennyivel nem! Fürgén termek ismét elõtte, lecsapva, de szépen hárítva késztet kissé meghátrálásra.

- Oké, elég volt - hmmm, kissé csalódottan, de vigyorogva vágom a vállamra a katanát.

- Feladod? - provokálom, nekem ugyanis nem elég az ilyen jellegû döntetlen, ha már belekezdtünk, fejezzük is be rendesen!

- Vérzik a karod, barom - morog, de félreteszem. Az az én problémám, nem a tiéd, haver.

- Feladtad - állapítom meg. Ha nem fogadja el, akkor úgyis újabb kenyértörésre kerül a dolog, ha meg elfogadja, az én lelkem és önérzetem is megnyugszik. Patthelyzet, dear.

- Akkor legyen úgy - ejj, nem vagyok ám boldog... azok az idõk jutnak eszembe róla, mikor Kojuro tanított vívni, és hasonló mód pattintott le, ha nem bírtam magammal, de úgy döntött, mára elég a gyakorlásból. - De inni akarok, éhes vagyok, és beszélni akarok veled - persze, de felbosszantani volt erõd, mi? Mindegy. Végül is valami hasonló cél vezérelt ide engem is, ha visszagondolok. - Örülök, ha most épp nem kell küzdeni senivel. Shinwa! Készítsd elõ az estét! Ünneplünk.

A katana fémes csengéssel simul vissza a hüvelyébe, ahogy elteszem a kiválóan megmunkált fegyvert. Akkor hangolódjunk át: Let's Party, guys!

* * *

A buli hasonlít az oushuu-i féktelen mulatozásokra, ez a hasonlóság kifejezetten akkor domborodik ki, mikor a gyengébbek a pia hatására itt is vetkõzni meg táncolni kezdenek. Nincs is ennél jobb csapatépítés. Magamban mosolyogva figyelem õket, bár egy dolog azért nem hasonlít a hazai Date-haddelhaddokhoz: hiányzik a meghittség, az ismerõs arcok, a már ezerszer végighallgatott sztorik, na meg persze a Jobb Szemem vigyázó tekintete. Aprót sóhajtok, ahoyg felidézem magamban az elválásunk. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy vigyázzak, és ne hozzam magam kiszolgáltatott helyzetbe, mert bár nem kételkedik a Déltenger Démonában, mégsem szabad elfelejteni, hogy nem ismerjük annyira, és nincs róla tiszta képünk, milyen politikai elgondolások mentén cselekszik.

Tudom, hogy igaza van, és nem engedhetem meg magamnak például azt, hogy felelõtlenül picsarészegre igyam magam, de Kojuro aggodalma néha túlzottnak tûnik. Mintha nem boldogultam volna jól addig is, míg õ Hideyoshi várában raboskodott... Mondjuk... na jó, ezt inkább nem gondolom végig, mert még a végén saját magam döngölöm földbe a saját önbizalmam, az meg csúnya világ lenne. Inkább iszok még egyet... kettõt... hármat...

- Anikih... nem bírom - nyög fel egy kis idõ múlva mellettünk az egyik embere, szegény már totál elázott.

- Minek iszol, ha nem bírod? - érdeklõdöm a saját sakém kortyolgatva. Ebben is isemrni kell a mértéket, és ugyanúgy lehet edzeni, szoktatni is magad hozzá, de hogy csak azért akarj lépést tartani, mert mások továbblépdelnek, balgaság. Inni élvezettel szabad és akkor élvezed igazán, ha jól esik. Na de nekem aztán mindegy.

- Nem bennem van a hiba - védekezik is, s ahogy elnézem, végül is a társaság az oka valóban, mindenki jól elintézte magát, és ha az agyi kapacitások csökkennek, idegesítõ józannak lenni. Erre a gondolatra inni kell! Fú, mondjuk majd kipukkadok, annyit ettem... Lehet járni kellene, s eme óhajomat ugyan nem fejezem ki, de határozottan és legfõképp megingás nélkül állok fel.

- Járok egyet - jelzem. Hozzászoktam, hogy azt teszem, amihez kedvem van, így nem igazán engedélykérõn mint inkább kijelentõn hangzott el a mondat, de nem veszi sértésnek, inkább felajánlja, hogy csatlakozik, a többiek meg kaparják össze maguk, ha akarják, vagy tolják át a procedúrát reggelre, ha most nem képesek rá.

- Nem tetszett az este? - érdeklõdik, mikor már jó ideje eltávolodtunk a party csomópontjától. - Honnan veszed? - pillantok rá, eltépve tekintetem a tengerrõl, és a rajta játszó holdfényrõl.

- Nem láttam, hogy olyan nagyon élvezted volna - indokolja meg. Pedig nem volt bajom a bulival, igazán nem lehet rá egy panaszszavam sem.

- Étel, ital, férfiak... egy átlagos este volt - mosolyodom el, teljesen korrekt volt, nincs itt semmi hiba.

- Ez igaz - sóhajt. - De neked most hiányzik valaki, ugye? - fordul felém teljesen, ezzel mintegy meg is állítva a sétában. Arról nem beszélve, hogy megint meglepett. Ilyen jellegû megjegyzések és a gesztusaim mögötti tisztánlátás eddig egyedül Kojurot jellemezte, fõleg ilyen éleslátással párosulva. Zavarom sóhajjal palástolva fordulok a tenger felé. Talán csak azért érez rá ennyire a dologra, mert az emberekre alapvetõen jellemzõ a honvágy.

- A Jobb Szemed szerencsés férfi - töri meg a csendet.
- Mert a Jobb Szemem lehet - értek egyet. Bár én is szerencsés vagyok, mert nélküle ki tudja, hol lennék most. Családom helyett is a családom volt mindig. Elmosolyodom: lassan rosszabb, mint apám lehetett volna bármikor. Az is igaz viszont, hogy neki sosem tudnék ártani.
- Nem pont így értettem - nevet fel. Kissé megemelem a szemöldököm, azt hiszem, elkalandozó gondolataim közepette bizony lemaradhattam valamirõl. - Egyébként az én ágyamban is több fiú fordult meg, mint lány - fûzi hozzá, mire a gondolataim totál lemerevednek. He?! Én tényleg lemaradtam valamirõl, vagy csak szórakozik velem, de most nem vágom, ez hogy jön Kojurohoz, különben is too much information. Ez nála valami bugyuta teszt? Elõbb a móka, aztán a vedelés, most meg a tûréshatárom?
- Ez miért is tartozik rám? - fordulok inkább félre, kitérve a vizslató szem elõl. Fura stratégia, ha valóban csak tesztelni kíván, és mint ilyen nem megszokott metódus, át kell gondolnom, mit lépek és hogyan.
- Nem tartozik rád - legalább ebben egyetértünk. Most már biztos, hogy burkolt szándék húzódik meg cselekedete mögött. - Csak gondoltam jelzem... - hangja, egész jelenléte közelebb kerül, s alkoholgõzös fejjel mire eszmélek, már egész mögöttem áll, épp csak centiméterek, talán csak milliméterek választanak el attól, hogy testünk összeérjen. Különös bizsergés fut végig rajtam, de ösztöneimmel ellentétben nem cselekszem, és nem vágom lendületbõl az öklöm a képébe, helyette állom, hogy Szinte a fülembe suttogja tovább megkezdett mondatát: - Hogy tudd, kivel van dolgod - lép el, s mintha mi sem történt volna, ragad meg egy újabb teli kancsót.

Nem mozdulok egyelõre, csak pörgetem az agyam; ennyi saké után ugyanis jobb mindig csak egy dologra koncentrálni. Kissé elbizonytalanított, hogy is fogadjam ezt a gesztust. Most kikezdett velem, vagy csak arra kíváncsi valóban, mennyire tartom barátomnak, és mennyire közösködünk, hogy tudja nagyjából, mire számítson, ha közös ügyletbe kezdünk? Nem tudom, Kojuro mit javasolna, vagy egyáltalán mit szûrne le ezen információhalmazból, de az én elvem az, hogy a legjobb védekezés a támadás, ha õ önkényesen a saját szájíze szerint formálja a beszélgetést, hát én sem fogom visszatartani magam az éles váltásoktól.

- Mikor adsz választ a kérdésemre? - fordulok felé. Ismét nyeregbe helyez, hogy ugyanúgy elbizonytalanodik egy pillanatra, a fonal végét keresve hevesen, mint én az elõzõ hadmûvelete során. O.K., egy-egy. Ahogy kikódolja végre a kérdés értelmét, kacsintva felel: - A hazatérted utáni hatodik napon felkereslek. Addig mulassunk! - passzolja át a sakét. Hmm. Még kelleti is magát, és húzza az idõt. Lemondón, mégis talán kissé megkönnyebbülve, hogy nem kell felvállalnom a szerepet, huppanok le mellé hanyagul vágva le magam. Még ez az üveg saké belefér, fõleg, hogy nem egyedül kell betermelni.

* * *

Ahogy az üveg kiürül, felhümmögök.

- Nem tudok többet inni - állapítom meg, és jujj, már a hangomon érzem, hogy sikerült kissé kevésbé józannak maradni, mint terveztem. Sebaj, ahogy elnézem, az õ tekintete is épp annyira zavaros, mint ahogy az enyém sem lehet tiszta.

- Akkor aludjunk - ja, easy megoldás.

- All right! - jelzem, hogy ellenvetésem nincs a dologgal kapcsolatban. Ahogy megindul, megyek vele, s elõször nem is értem, miért, de végül megerõltetem az agyam, és ráébredek, hogy másik szobát még nem láttam a Fugakun, ergo jó eséllyel nem kaptam szobát. Na ez mondjuk gondot jelentene akkor, ha nem követném, mert találomra befeküdni akárhova merész dolog, a fedélzeten aludni meg lealacsonyító. Még a végén azt hinnék, bekarmoltam rendesen, pedig azért az ilyen fedélzeten alvós bulihoz még mindig túl józan vagyok.

Ahogy beérünk felém fordulva közli a választási lehetõségeket: - Mellettem alszol vagy a Fugakun? - szép, nincs egy nyomorék vendégszoba sem? Vagy egy vendégágy...

- Azt hiszem, nem kell megerõltetnem magam, amikor vendégül látlak majd Oushuu-ban - jegyzem meg mintegy mellékesen. Az oushuu-i palotában nem hogy szabad ágy, de szabad vendégszobák sora van követek és alárendelt szövetséges urak fogadására. Míg ezen morfondírozom, felmérem a terepet. Valahogy nincs humorom csak úgy elheverni valahol, most lehet mondani, hogy kényes a hátsóm, de hozzá vagyok szokva, hogy legalább egy sátor van a fejem felett, és nem heverészem csak úgy nyolcezer felé. Különben is, ha még mindig fennáll a tesztelés lehetõsége, akkor fõleg nem feltétlen okos megoldás ez a verzió. - Ha arra játszottál, hogy megúszd, hát közlöm, hogy nagyon nem riadtam meg, és nem derogál egy ágyban aludni veled. Max ha nem tudsz viselkedni, hát nem leszek rest letörni a kezed - utalok arra, hogy ha dumál, vagy megpróbál bármi más módon megzavarni azon tervemben, hogy én márpedig nyugodtan végigalszom az éjszaka maradékát, hát lekötözöm, betömöm a száját, és kilógatom az ablakon.

- Ugyan, hova gondolsz? - próbálja tenni az ártatlant, de valahogy nem teszi hitelessé idióta vigyora. Legyintve nézek ki egy sarkot, ahova majd összehajtogathatom a kimonóm és lepakolhatom a többi rajtam levõ, alváshoz totál felesleges dolgot. Például a katanát, a getát, a már emlegetett kimonót, a tabit, csak a fundoshi, és a kimonó alatti juban marad rajtam, amely könnyû, fehér lenvászonból készült. Bár lehet, a jubant le kellene vennem, mert a jobb karja véres a harc miatt... Vagy csinálok belõle ujjatlant, úgyis meleg van. Ohó, mindjárt átmegyek divatdiktátorba.

- Be kellene kötni a kezed - akad meg a tekintete a ruhadarabon. Legalább is gondolom én, hogy a vért bámulja ilyen mereven.

- He! Ugyan már, csak egy jelentéktelen karcolás! - jelentem ki magabiztosan. - Nobunaga anno csontig mart bele - húzom fel sérült jobb karomon az ujjat, s büszkén villantom fel a korábbi heget. Egy nagy gyõzelem nyoma. Aztán lendületet véve rántom vissza az ujjat, ami így számításaimnak megfelelõen nyögve enged a varrásnál, és leszakad. Mivel nincs rá szükségem, az anyagfoszlány a többi cucc mellé kerül.

- Ettõl függetlenül nem lennék túlzottan boldog, ha összevéreznéd a tatamim - utal önös érdekeire.

- Ohh - gondolkodom el hangosan. Ezt valóban nem kalkuláltam bele. - All right, legyen! - hagyom rá. Ha ennyire ragaszkodik hozzá.
- Vágódj le ide, tesó! -mutat a tatamira, közben minden bizonnyal a kötszerért megy, így leülök a kijelölt helyre sóhajtva. Ehh, tök felesleges ilyen karcolásokkal foglalkozni. Ilyen dolgok nem fognak megölni.
Ahogy visszaül, azért kinyújtom a kezem, és tûröm, hogy serénykedjen, bár nem értem, miért kell ezért a számba ülni, és miért pont mellém. Szembõl sokkal egyszerûbb lenne. Furák ezek a kalózok... Bár lehet, inkább csak magának szokott ilyesit csinálni, mert akkor van értelme annak, hogy majdnem mögém ülve mûködik, de akkor is zavaró. Nem szeretem túlzottan, ha feleslegesen másznak bele az intim szférámba.
- Kész is, csak fordulj még szembe, hogy megköthessem - csicsergi a fülembe. Persze, mert azt olyan könnyû mondani úgy, hogy itt van a seggemben. De már fáradt vagyok, nem szólok, csak úgy ficergek, hogy jó legyen. Ahogy szembe fordulok, már csomózza is a kötszert, majd tekintete a mellkasomra téved, ahogy a keze is. A pumpám már épp az egekbe szökne, és szóra nyílna a szám, mikor megtöri a csendet ismét.
- Ez pedig Hideyoshi? - húzza végig ujját a hegen.
- Aah - helyeslek "aktívan".
- Egész impresszív, milyen hosszú? - rángatja szét rajtam szó szerint a jubant.
- He! Mit mûvelsz?! - hõkölnék hátra, de tekintve, hogy közel ülök, ez annyira nem hatásos anélkül, hogy el ne dõlnék, az meg eléggé kiszolgáltatott helyzetbe hozna alapvetõen.
- Ugyan már, kész történelemkönyv vagy, ne légy irigy - kuncog dühödt zavaromon.
- Heh! - fújtatok.
- Milyen buli volt? Megtáncoltatott, nem igaz? - vizslatja tovább a sebet, és nem által tovább taperolni. Mondhatni ráhagyom, részeg idióta.
- Igazából nem élveztem, nem volt egy cseppet sem menõ az egész - felelem valódi kiábrándultsággal, ahogy visszagondolok. - Tény, fizikailag erõs volt, de egyébként annyira nem stimmelt vele valami, hogy egyszerûen nem tudtam volna elfogadni a vereségem még akkor sem, ha megölt volna. Olyan ellenfél volt, akivel inkább gyorsan akartam végezni, mert nem volt mit kiélvezni a harcban. Egyáltalán nem tüzelt fel, sõt, csak bosszantott. Üres volt, semmi nem hajtotta, semmi nem érdekelte, és olyan szinten semmibe vett, hogy kénytelen voltam megvárni, még péppé ver, hogy pezsegjen valamitõl a vérem, és kedvem legyen elõrántani rendesen a hatkarmút.

Rövid idõre elhallgatok, majd erélyes mozdulattal csapom el illetlenül kíváncsiskodó kezét, megunva a társalgást: - Még a téma is untat, inkább alszom! A tatami fele az enyém, ha nem tartod be a határokat, visszarugdoslak - dõlök el az említett berendezési tárgyon. Aztán oldalra fordulva mutatom neki a hátam, teljesen elzárkózva a további beszélgetéstõl, egyik kezem a fejem alá, másikat pedig magam elé téve, s lábaim kissé felhúzva, s pillanatokon belül már alszom is.

* * *

Mindegy, hogy mennyire vagyok részeg, mikor lefekszem, mindegy, hogy milyen idõpontban térek nyugovóra, a szokás hatalma oly nagy, hogy minden körülmények közt felébredek, ahogy a Nap elég magasan jár ahhoz, hogy reggeli narancsos fényével világítva be a helyiséget. Ez most sincs másképp, szemem lassan ugyan, de felnyílik, s ösztönösen fordulva hátra, nyújtóznék egyet, ha nem terpeszkedne rajtam egy nehezebb kar, és ne ütközne a hátam testének. Kiakadásom jeleként ugráló szemöldökkel fordulok meg immáron úgy, hogy egyben ki is húzódjak az ölelésbõl, és dühösen nézem békésen szuszogó arcát egy ideig, erõsen viaskodva a vággyal, hogy a képébe tapossak, amiért arra kellett ébrednem, hogy úgy ölelget, mint valami nõt, ráadásul a könnyebb vérû fajtából, de végül csak felsóhajtok. Részeg, és különben is, mint ki is jelentette, ilyen téren feslett erkölcsû kalóz, szerintem már csak reflexbõl is karolja a mellette fekvõt, ha érzi a teste melegét, és talán semmi szándékos nem volt benne. Ha letagadom, az sem nekem, sem neki nem fog fájni. Végtére is rég nem aludtam ennyire nyugodalmasan és mélyen...

Így inkább felállok, és halk mozdulatokkal öltöm magamra tegnapi gúnyám, s a katanával mászom elõ a kabinból, hogy a hajóról lecsámborogva egy eldugottabb helyet kereshessek magamnak, ahol nem zavarnak és én sem zavarok senkit.

* * *

Egy sziklaszirten gyakorlok a pengével, különbözõ figurákkal szántva a levegõt újra és újra keresztül. Alattam zúg a tenger békés hullámokkal verõdve vissza a sziklákról, amelyet fûszerez a madarak csiripelése és a természet egyéb természetes zajainak egyvelege.

Lépteit is érzékelem, mikor már közel jár, de nem fejezem be a gyakorlást. Nekem ez egyfajta szertartás, hogy ne lustuljak el. Annyira hozzászoktam, hogy amióta Kojuro átvette anno a nevelésem, így zajlanak a reggeleim, hogy szabályszerûen hiányozna, ha nem így tenném. Legalább tudtam gondolkodni, mivel most nincs itt a Jobb Szemem, hogy kielemezhesse nekem a szituációt. Bár van egy olyan érzésem, hogy errõl neki sem beszéltem volna. Ahogy azt is be kell látnom, hogy egyszerûen még nem tudtam magamban dûlõre jutni a gesztusait illetõen. Közvetlensége olyan dolog, amit egyszerre irigylek tõle, és taszít, s nem tudom, emeljek-e szót ellene, vagy egyszerûen csak hagyjam figyelmen kívül, elkönyvelve, hogy õ ilyen típus.

- Hoi! - rikkantja el magát, ahogy megáll egy-két méterrel távolabb. - Dicséretes ez a virgoncság, tesó, de miért pont ilyen messze? Háromszor éhen halok, mire kiérek érted - hányja a szememre humorosan.

Még egyszer keresztül hasítom a képzeletbeli ellenség deréktájánál a levegõt, majd egy pár suhintásnyi koreográfiám után a hüvelyébe csúsztatom a katanát.

- Csak nézz körül! - felelem.

Körbetekint, keresve, mi lehet olyan izgalmas, amire fel akarom hívni a figyelmet. Kissé elmosolyodom ezen igyekezetén, meg azon, hogy nem igazán tûnik úgy, mintha maradéktalanul megértette volna, mire utalok.

- Kellemes innen a kilátás a tengerre, a sós levegõ megtelíti a tüdõm, miközben a tenger hullámainak éneke nyugalommal tölti meg a lelkem. Mondhatni ilyen nincs igazán Oushuuban, mégis hasonló az ottani erdõ zúgásához, amely hallatszik a hátsó kertbõl - próbálom leírni az érzéseim. Szeretem az ehhez hasonló meditálós, nyugodalmas helyeket. Kitisztítják háborgó gondolataim, és lenyugtatják izgága lelkem. Meg igazából szeretek egyedül lenni. Régen sokat töltöttem egyedül az idõm. Nincs bajom a társasággal, de sokszor jó kissé elvonulni, hogy a megannyi közgond közepette magamra is tudjak pár percet figyelni. Feltölt.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen szentimentális vagy - lép mellém, amellyel kiharcolja magának, hogy gyilkos tekintettel bokszoljak a vállába zsibbasztót. - Jó, jó - adja meg magát, a vállát dörzsölve. -, látom nem vagy humoros hangulatodban.

- Tévedsz, még épp abban vagyok - kunkorodik apró mosoly a szám szegletére, ahogy leülök, hogy a tájban gyönyörködhessek, rendesen ugyan meditálni nem fogok, sosem szerettem, de jó megpihenni egy kis testmozgás után.

- Másnapossággal vegyítve? - telepedik le mellém, már megint majdnem rám ülve...

- Akad az is, példának okáért a reggelivel ne fáradj, mert a gondolatára is felfordul a gyomrom - felelem felé fordulva, mert elhatároztam magam. Ha õ megtehette tegnap, tõlem sem illetlen ma hasonló. Jobb kezem felemelve simítok végig ujjammal a szemkötõjén, amely meglepi, van egy olyan érzésem, tõlem ilyen jellegû intim mozdulatra nem számított, de nem maradhatok az adósa, nem igaz?

- Ha már tegnap történelemórát tartottunk a sérüléseim emlékére, ma elmesélhetnéd, mi történt a szemeddel.

Jó ideje a fejemben járt, hogy alkalom adtán el kellene látogatni hozzá. Alkalom adtán... Milyen alkalma van egy hadúrnak, amely elég nyomós ahhoz, hogy elhagyja emiatt az általa uralt területet ezekben a háborús idõkben? Fõleg, hogy Hideyoshi, bár eltaposni nem tudott, zavaróan nagy veszteségeket okozott.
Chosokabe Motochika. Mint valami funny tükörkép, amely csak a lényeget hagyta meg, az egyik szem hiányát, és egyébként egy egészen más megtestesülést adott volna a lelkemnek. Az a fickó... egyszerûen érdekes. Sokféle ember él a környezetemben, de most elõször találkoztam valaki hozzám hasonlóval. Egész Shikaku ura a fél szemû démon. Mondhatni törvényszerû, hogy felkeltse az Egyszemû Sárkány érdeklõdését. Meg egyébként is, beígértem neki még anno egy zúzós partyt.
Csak nézem a térképet, ahogy Kojuroval tervezgetünk, és hirtelen támad az ötlet.
- Kojuro - bökök az ország egy pontjára. -, ideje valami komolyabba kezdeni!
Fürkészõn néz rám, majd kattogni kezdenek az õ fejében is az agykerekek.

* * *

- Hah, are you ready, guys? - indul meg a sereg nélkülem. Az egész csupán elterelés, a tõlünk viszonylag szokatlan terv elsõ része. Csak nézem a távolodó alakjuk, mielõtt kifutna velem és kíséretemmel a hajó. Északon ismét zavargások akadtak, nem vészes, elbántak volna az ottani erõink is ennyivel, de kissé rájátszottunk a lehetõségre, hogy rejtsük valódi célunk. Takeda és Kenshin néha bosszantóan elõrelátók, és jobb ha beködösítünk, még úgysem fordult elõ olyan, hogy nem lettem volna ott benne nyakig az eseményekben, ahol egy kis harc akadt is. Most viszont komolyabb feladatom lesz, "diplomáciai küldetés", cool, nem? Két légy egy csapásra, és még a szavam is megtarthatom, mert ez bizony oltári bulinak ígérkezik, ha minden úgy alakul, és valóban meg tudom gyõzni.
- Hittou, indulhatunk? - jelenik meg az egyik csatlósom.
- Még szép, let's go! - pillantok még egy utolsót a távolodó Jobb Szememre és a seregem egy részére, majd behúzódom a kereskedõhajó fedélzetérõl a kabinba. Semmi értelme nem lenne a felhajtásnak, ha nem maradna titok, hogy én is itt vagyok. Célunk csak közvetve Shikaku, elõbb még megállunk "kereskedni" pár helyen, többek között Osakában is, ahol majd nagyobb árut szedünk fel, hogy senkinek se szúrjon szemet a hajónk, és ne tûnjön úgy, mintha céltalanul téblábolna mindenfelé. Osakából fogunk tovább hajózni a Seto-beltengeren, ahol jó eséllyel fogjuk felhívni magunkra a kalózvezér figyelmét. Ha nem, akkor kénytelenek leszünk illegetni-billegetni magunk egy kicsit.
Az osakai megálló egyébként is tanulságos lesz, kicsit feltérképezhetjük az itteni viszonyokat, és érdeklõdhetünk feltûnés nélkül a fõvárosi hírekrõl is. Hiszen az információ pozíció, hatalom és sokszor a pénz és a siker záloga is. Nekem most elég, ha csak a siker és pozícióé lesz.

* * *

Túl vagyunk Osakán, s sikeresen eljutottunk a Seto-beltengerig, ahol lényegében áztatjuk a lábunk, hogy ránk akadjanak a kalózok. Én lenn haldoklom az unalomtól a kabinomban. Ha belegondolok, hogy északon legalább egy kicsit meglengethettem volna a kardjaim, már kezdem kifejezetten bánni, hogy inkább ahhoz a démonfajzathoz jöttem, mert bizony olyan pofátlan, hogy nem átallja megengedni magának a  késlekedést. Márpedig én nem vagyok holmi tengeri patkány, hogy sokáig ellegyek a vizen...
- Hittou! Egy hatalmas erõdítményszerû valami megcsáklyázta a hajót! - tör rám izgatottan az egyik emberem.
- No problem. Azt hiszem, végre ránk találtak azok, akikre egésze eddig vártunk - vigyorodom el.
Emberemmel a nyomomban, teljes nyugalomban sétálok végig a folyosón, hogy a fedélzetre érve megálljak. Mondhatni, a hajót megszállták az "ellenséged" alakulatok, engem meg eddig nem vett észre senki, annál jobb, hatásosabb lesz a belépõ.
- How rude!  - szólalok meg fennhangon, mire jó pár tekintet, többek között az övé is rám vetül. Arcomon még szélesebbre szalad a mosoly. - Vérbeli kalózvezér, még barátja neki szánt ajándékát is inkább elrabolja! Teljesebbé tegyem a party-t? - lépek elõrébb az ajtóból, elõhúzva egy katanát, amelyet kifejezetten erre az útra készíttettem, tekintve, hogy a hatkarmút bizony a hitelesség kedvéért hátra kellett hagynom.  Az öltözékem sem a megszokott, tõlem egész idegen színösszeállítású kimonómban határozottan keltem inkább gazdag kereskedõ benyomását, mint a híres Egyszemû Sárkányét, de néha fesztiválozhatok én is.

Egy ideig méreget, nem csodálom, hogy nehezére megy a felismerés, egyetlen biztos pontja a szemkötõm, de amint rám ismer, vasmacskáját a hajó padlózatába támasztva, fél lábát rátéve vigyorodik el õ is. - Nézd már, a szárazföldi sárkány testvér vízre vágyott?  Mi ez a maskara?
Az túlzás, hogy vágytam...

* * *

Immáron mindketten a hatalmas hajóerõdjén állunk.
- Szóval ez a híres Fugaku? - mérem végig a két hatalmas ágyút. Hát még mindig nem alakította úgy, hogy közelharcra is alkalmas legyen? Mintha panaszkodott volna hasonlóra korábban... Megrántom a vállam, fene sem ért az ilyen masinákhoz. Én jobban bízom a két karom erejében és a fegyvereimben, na meg elmaradhatatlan Jobb Szememben, mint ilyesmikben.
- Még szép! Ki is csinosítottuk - húzza ki magát büszkén, és nevethetnékem támad, de lenyelem, s elintézem az egészet egy hmm-mel. - De nem azért jöttél, mert meg akartad csodálni, ha jól sejtem - nem néz rám, de a lényegre tér. Nem is vártam kevesebbet. - Fõleg, hogy úgy hallottam, még mindig nem épültél fel teljesen a Hideyoshival való csatádból, mégis északnak indultál rendet tenni lázongó alárendeltjeid közt.
- Valóban - hagyok némi hatásszünetet, élvezve, hogy a sós tengeri levegõ belekap a  hajamba. - Igen zúzós meghívóval érkeztem, de jobb szeretném négyszemközt elõadni a részleteket, ha már ennyit szenvedtem azzal, hogy elmismásoljam, ezek szerint igen hatásosan, ittlétem, és ne adjak következtetési pontokat senkinek terveim illetõen.
Fogalmazzunk úgy, hogy igen nagy megtiszteltetés, hogy bízom benne annyira, hogy nyíltan kalkuláljam bele a terveimbe, nem pedig belecsaljam õt mindenfélébe a saját érdekeimnek megfelelõen.
Végigmér, majd bólint: - Akkor ezennel az a megtiszteltetés ér, hogy megcsodálhatod a lakosztályom is - karol át, megpihentetve szabad bal karját a vállamon, s úgy vezet magával, amit kivételesen lenyelek, de csak mert róla van szó. Crazy egy csóka, és már az ember személyes szféráját sértõen barátságos képes lenni, és szerintem mindenki vagy a tesója, vagy nem komálja az illetõt túlzottan. 

* * *

Kellemes kis hagyományos szobába vonulunk, s a földre telepszem, míg õ a kezembe nyom egy pohár sakét, aztán flegmán támaszkodik a falnak a mellkasa elõtt összefont karral, egyik lábára helyezve a testsúlyt, a másikat pedig hetykén keresztbe téve elõtte.
- Tehát akkor mi az a fontos dolog, amiért még ajándékot is hoztál, hogy lekenyerezz? - hangja ugyan még mindig a szokásos jókedvérõl tanúskodik, de egy árnyalatnyi gyanakvás már megjelent benne. Hasonlóan reagálnék, ha nem tudnám mire vélni a másik gesztusait.
- Nem lekenyerezés végett hoztam, egyszerûen álca, ki is dobhatom, de gondoltam, nálatok van, aki hasznát venné, ha nem, hát vessék a tengerbe - kortyolok bele a sakéba határozottan sértetten. Nem szokásom hátulról megkörnyékezni valakit, amit akarok, én azt szembõl közlöm az illetõvel, ha tetszik neki a hír, ha nem.
Ingerült mozdulattal teszem le végül a kis edénykét, majd teljes komolysággal nézek a szemébe: - Azért jöttem, hogy szövetséget ajánljak, és szerepet terveimben - nem hinném, hogy meglepte volna a dolog, egy hadúr a másikat csak és kizárólag háború miatt látogatja meg olyan korban, mikor minden nap a stratégiáról, háborúkról és túlélésrõl szól. - Hideyoshi halálával komoly hatalmi vákuum keletkezett, amit valaki mindenképp ki fog tölteni. Én viszont békét vágyok, és ha nincs más út, hát teremtek magamnak, elfoglalva a fõvárost, Miyakot, a császárt a saját befolyásom alá vonva és kitöltve a hatalmi ûrt.
A tervem a "távoli" keletrõl merész, s jelenleg szárazföldi összeköttetésben nem is állok Miyako környékével de egyszer már megközelítettem Osakát, bár tény, akkor hagytak átvonulni, de Kojuro, ha akarja, megoldja, hogy keresztülvergõdjön minimális veszteségekkel, miközben mi errõl az oldalról szintén nekifogunk a dolognak.
- Miért állna érdekemben ebben segédkezni? - vonja fel a szemöldökét jogosan.
- A kérdés jogos. Nem is biztos, hogy kielégítõ válasszal tudok szolgálni. Egyet tudok, a keeltkezett hatalmi vákuumot valaki biztosan ki fogja tölteni. Megvárhatjuk egymással elszórakozva kicsiben, míg egy újabb Oda Nobunaga, vagy Toyotomi Hideyoshi bukkan elõ saját világmegváltó terveivel, de nem vagyok benne biztos, hogy egy hasonlót újra kibírnánk, és nem törne bele a karmunk. A hozzájuk hasonló vezetõk célja, hogy eltiporjanak mindenkit, aki elég hatalmas ahhoz, hogy ellenállást fejtsen ki. Viszont a legtöbb nagyúr immáron hajlik a békére, hogy megmaradva saját területein ellegyen. Csak az hajtja õket egymás ellen, hogy nem érzik biztosítottnak saját hatalmuk a szomszédok növekvõ hatalma mellett, így újra és újra kiújuló ütközetekkel egyfajta egyensúlyi állapotban tartják egymás seregeit, hatalmát, meggátolva annak túlzott megnövekedését. Nobunaga és Hideyoshi elgondolása annyiban igaz volt, hogy egy erõs központi hatalom véget vethetne végre a háborúskodásnak, az ok igen egyszerû: ha megteremtõdne az egységes központi hatalom, amely rendelkezik a megfelelõ erõvel és megfelelõ stratégiai leleményességgel, az kellõ ráhatást tud gyakorolni azon hadurakra, akik fel akarják borítani a rendet.
- Heh! Hogy megakadályozd más Hideyoshivá válását, magad válnál azzá? Sajnálom, tesó, de ez nekem nem tetszik - hárít, mire felsóhajtok.
- Nem kívánok másik Hideyoshi lenni, sõt, shoguni címre sem vágyom, egyszerûen jelen pillanatban nem látok mást, aki mozdulna, és ennyivel elõrébb látna. Már kiálltam abból a körbõl, amely csak az egységes Japánig lát, én a tartós békét nézem, és nem számít, ki hozza el, ha valaki ilyet ígérne, és reálisnak és elfogadhatónak tartanám az érveit, bármikor mellé állnék, félreállva az útjából. Amit Nobunaga és Hideyoshi kínált, az az erõszak  volt, az eltiprás, és az abszolút hatalom kézben tartása. Igen nagy barom az, aki ilyesmit elfogad. Én nem vágynék ilyesmire, de szükségesnek látom az erõs központi hatalom kialakítását, amely képes arra, hogy a mostani nagyurakat minimálisan együttmûködésre bírja. Nem kívánom senki földjeit, nem kívánom senki hatalmát, ahogy õk sem kívánnák, ha éreznének maguk felett egy olyan õrbástyát, amely az eddig veszélyesnek tartott szomszédot, amely csak gyarapszik és növekszik, kordában tudná tartani, és amely meghallgatja az érdekeiket a központilag kiadott rendeletekkel kapcsolatosan, aki nem diktálni de összeegyeztetni és együttmûködésre késztetni kíván. Ha nem kell attól tartani a lényegében békére vágyó tartományoknak, azok urainak, hogy valaki megtámadja õket hatalmuk veszélyeztetve, végre a belsõ fejlõdésükre tudnak koncentrálni, és ehhez elegendõ annyi, hogy legyen egy olyan központi sereg, amely nyomatékosan fel tud lépni a rendbontók ellen, fenntartva a status quót. Hiszen elég csak történelmünkre gondolni, a központi hatalom hanyatlása óta folyamatossá vált a háborúk sora, s lassan második százada harcolunk egymás ellen lényegében a minél nagyobb hatalomért, annak megszilárdításáért, és végsõ célként a legfõbb pozícióért, az országot egyesítõ szuperhatalomért. Ha ez betöltõdik végre, és valaki megszilárdítja benne pozícióját, ismét béke köszönt az országra, és ráérünk végre teremteni a sok pusztítás után. Az egyes területek is érzik már, hódításaik határait elérték, az erõk kiegyensúlyozódtak, és jelen állás szerint konszolidálhatóak. S a jelenlegi nagyurakból létrehozható egy olyan tanács, egyfajta irányító szerv, amely az egész ország javát képes lenne szolgálni, és mindenki érezhetné, kiveszi a hatalomból a részét. Senki belügyeibe nem szólna senki, a háborús helyzeteket pedig felválthatná egy olyan rendszer, ahol megtárgyaljuk, és szerzõdésekkel rendezzük a gazdasági és belpolitikai kérdéseket. Mintha egy nagy szövetségbe tömörülnénk, csak most a cél nem a háború egy nagyobb hatalommal szemben, hanem a jövõ építése és a béke megszilárdítása. Egy ilyen országegyesítést szerintem sokan vágynának, és csak keveseket kellene errõl meggyõzni, õket sem feltétlen fegyverrel, maximum annyira kellene ellenük ellenségesen fordulni, hogy megértsék, betagozódni nekik is nagyobb érdekük, mint ellenszegülni - tudom, a terv idealista és merész, és nem is biztos, hogy mûködne, de ha én, aki felvetem, sem hiszek benne, akkor senki nem fog. Én pedig hinni akarok benne
Egy térképet veszek elõ, amely eddig a ruhám alatt volt a mellkasomnál, és kiterítem a padlóra.