~*~

Ma is ugyan úgy megvisel a korán kelés, még hozzá kell szokni közel három hónap után. Felöltözök, aztán a fürdõben folytatok mindent, bár most nem reggelizek, mert még a végén elkésnék. Amikor kinyílik a busz ajtaja, szinte dugig tömve van, de csak megtalálom Kizukit, így oda is megyek hozzá.
             - Jó reggelt.
             - Jó reggelt... - válaszolom kicsit kómásan.
            - Képzeld tegnap a szüleimnek iskola után végig rólad beszéltem… Annyira örülök, hogy megismertelek!- ahogy befejezi, szinte rögtön látni rajta, hogy elszégyenli magát.
            - T..tényleg?! É…értem, remélem csupa jót, én is örülök, hogy megismertelek. – próbálok javítani a helyzeten, bár én is belepirulok kicsit, azért látszólag sikerült... Hamarosan odaérünk a sulihoz, még bõven van idõnk az elsõ óra kezdéséig. Matek... sose volt az erõsségem, fõleg, hogy már alsóba sem ment valami jól. Még reggelizünk valamit, aztán bemegyünk az órára. Hát, nagyjából mennek a feladatok, de ami kicsit nehezebb az már gondot okoz. Fõleg az, amin még mindig agyalok. Egyszer csak Kizukit hallom, ahogy csendben próbál segíteni, A segítségével végül csak sikerült megoldani. Csöngetnek, végre.
            - Köszönöm, hogy segítettél.
            - Ugyan, nincs mit, örömmel teszem. – válaszol kedvesen.
            - Tesi jön, nem kéne mennünk öltözni?
           - De, menni kéne… szereted a tesit? – kérdezi, közben mind ketten elõvesszük a tornazsákunk és el is indulunk.
            - Nem tartozik a kedvenceim közé, de jobb mint a matek. – mind ketten nevetünk, aztán kicsit hallkabbra vesszük magunkat, hiszen a fél folyosó minket bámul. Nagyon még nem vettem szemügyre a tesi ruhát, de nem különbözik sokban az általánostól. Térd alá érõ piros gatya, és fehér póló, meg ugyan így a melegítõ is ami még nem kell, hiszen elég meleg van. Valamiért sose voltam szégyenlõs mások elõtt öltözni, de most inkább sietek vele. Mikor végzek valamiért hátra fordulok, és pont látom ahogy Kizuki leveszi a felsõjét, de hál égnek háttal áll nekem. Azért nem csodállom, hogy modell, nagyon szépen néz ki... De ilyenekre nem szabad gondolnom, még a végén kiderül, és az lenne a legrosszabbb a világon, hiszen biztos furcsának tartana és kerülne miatta.
            - 1-2es osztály gyertek! – kiabál be valaki, azok mi vagyunk. A többi lány is feláll, szóval mi is kimegyünk. A tanár egy talán 30 év körüli nõ, az óra elején csak elmondja, hogy mit vár el tõlünk, meg ilyesmik. A szokásos sablonszöveg. Aztán húsz perc után jön a tornasor. sajnos két lány áll köztem és Kizuki között, de sebaj, nem lehetünk mindenhol együtt. Jön a legendás jobbra át, és elkezdjük a futást. Elég nagy a terem, pár kör után alig kapok levegõt, jó rég futottam, és ez meg is látszik. Futás – vagy inkább fulladozás - közben azon gondolkozok, hogy bár csak most kezdõdött el a suli, már péntek van. Hétvégénként sose csináltam semmit, legtöbbször csak a szobámban ültem, hiszen a szüleim bár otthon vannak sosem törõdnek velem, olyankor sem amikor együtt lehetnénk. De mindegy, gondolom ez nem is fog változni. Lehet, hogy csak apa miatt van ez az egész, nem számít. Amikor véget ér a csaknem 25 perces futás mindenki majdnem egybõl lezúdul az öltözõben a padra, és iszik valamit.
            - Hogy én pont most ma nem hoztam inni... – dõl hátra Kizuki a padon.
            - Ha szeretnél adok... – mosolygok rá kicsit félénken, és felé nyújtom az üvegem. Visszamosolyog, elveszi a flakont és rögtön bele is kezd. Nem iszik túl sokat, visszaadja az üveget ugyan azzal a mosollyal.
            - Köszi, finom volt.
            - Szívesen. – megint egymásra mosolygunk, és visszaöltözünk. A órák igazán hamar elszállnak, az egyik szünetben Kizuki bíztatására két másik lánnyal beszélgetünk. Felvetették a hétvége témát, és persze az elsõ kérdés ami egybõl felmerül az az, hogy ki mit fog csinálni. Kicsit olyan érzésem van, mintha különc lennék, hiszen mindhármójuknak megvan a programja, csak én mondom azt, hogy semmit sem csinálok. Csengetnek, és visszamegyünk a helyünkre Kizukival. Történelem óra közben legtöbbször csak magam elé bambulok, mintha annyira érekelne a töri, aztán megint a padtársam hangja zökkent ki.
            - Nem akarsz eljönni velem vásárolni a hétvégén? – kérezi hallkan, kíváncsian mosolyogva.
            - Dehogy nem. – mosolygok vissza – Bár elõtte meg kéne beszélnem a szüleimmel.
            - Akkor ha hazaértek kérdezd meg õket, és majd szólj. – mosolyog, majd amikor bólintok visszafordul a könyv felé. Amint vége az utolsó órának együtt megyünk haza a busszal, igazából megint csak  õ szórakoztat a meséivel, de nem bánom annyira, jó hallgatni. Néha ugyan kérdez valamit, amikor már nem tud mirõl beszélni, akkor néha összenevetünk, de csakhamar odaér a busz a megállómhoz. Gyorsan felkapon a táskám, és elköszönök tõle, aztán valamiért megvárom, amíg elindul a busz, és mosolyogva integetek neki, amit õ is megtesz velem szemben. Amikor elkanyarodik, egy sóhaj keretében sétálok még pár percet hazáig, majd ahogy a szobámban kötök ki bekapcsolom a gépet, hátha.

Annyira izgulok, a mai nap az elsõ, hogy középiskolába megyek. Már tegnap is végigstresszeltem az egész napot, még most is csak itt bénázok a hajammal, pedig hamarosan el kell indulnom a buszhoz, ha nem akarom lekésni az évnyitót. Valahogy csak sikerül a „tökéletes” pozícióba helyezni mindent, így gyorsan eszek pár falatot, egy végsõ igazítás az egyenruhán és elindulok. A busz hamarosan ideér, de már most tele van tömbe emberekkel. Azért remélem nem kell végig állnom az utat. Ahogy felszállok, csak két szabad ülés van, de mindegyiknél ül az üres mellett valaki. Ahogy jobban szemügyre veszem, egy öregember és egy barna hajú lány mellett van még szabad hely. Sokáig csak nézelõdök, de gyorsan le kéne ülni a következõ megálló elõtt, nehogy valaki még ezt a kettõt is elfoglalja. Végül inkább a bácsi mellett foglalok helyet, aki igazán nem is törõdik velem, hál égnek. Néha azonban a lány felé tekintgetek, valamiért ismerõs az arca. Viszonylag hamar odaérek a sulihoz, ahogy látom õ is itt száll le. Megpróbálom elkerülni, és gyorsan megkeresem az osztályt. Mire felérek a második emeletre, már indulunk is le az udvarra, ott tartják az ünnepséget, ami unalmas mint mindig. Sok várakozás után az igazgató szájából hallatszik az elköszönés, és a jó kívánságok a tanévre, tehát a tanárok összegyûjtik az osztályaikat. Gyorsan valaki után megyek, akit úgy láttam velünk van, aztán csak felkeveredek. Valahova hátra ültet le a tanár, de úgy látszik csak én ülök itt. Nem is bánom annyira... de azért talán jó lett volna egy padtárs. Mikor a férfi már belekezdene a mondandójába, kinyílik a terem ajtaja. Mindenki odakapja a fejét, velük én is. Azt a lányt pillantom meg a buszról, a tanár pedig leüllteti, de nem is akárhova. Mellém. Végignéz rajtam, aztán leül.
                - Suzume Kizuki vagyok. – súgja meg a nevét – Ha már padtársak lettünk gondoltam bemutatkozok. – mosolyog rám.
                - Natsuhi Fujino... – suttogok vissza. Néha ha a tanár valami érdekesrõl beszél, akkor leírom gyorsan a füzetbe, és élvezet hallani, hogy csak egy órát kell bennmaradni. Végül kicsengetnek, de a legtöbben a helyükön ülnek, ahogy mi is. Kezeimre döntöm a fejem, szinte elalszok, a reggeli fáradtság is jókor jön ki rajtam.
                - Te mindig ilyen csendes vagy? – kérdezi viccesen, és amikor felé fordulok mosolyát pillantom meg. Jobbat nem is tudott volna kérdezni...
                - Hát igazából én sem tudom pontosan. – mosolygok vissza, kicsit nevetni kezd.
                - Nem tudod, hogy milyen vagy?
                - Mondhatjuk úgy is. – nem igazán akarom elmesélni neki az egészet, biztos furcsának tartana, de nem akarok túl szótlannak tûnni, bár nincs sok mondanivalóm...
                - Más most unalmas a suli. – nyújtózik egyet, aztán hozzám hasonlóan a padra fekszik, és egymást bámuljuk. Olyan fél perc elteltével mindketten nevetni kezdünk, pedig semmit sem csinált egyikünk sem. Fura, tényleg. De egyben jó érzés is. Aztán csak becsöngetnek, és szépen lassan az egész teremben csend lesz. A tanár folytatja a mondandóját, néha viszont nem is figyelek rá, hiszen Kizuki még mindig eléggé beszédes.
                - Rendben, akkor most szeretném ha mindenki bemutatkozna, és mondana magáról pár sort. – hogy mi? Ne, az ilyet utálom a legjobban. Ez azon is látszik, hogy felkapom a fejem, és a mellettem ülõre nézek, nem mintha õ tudna segíteni.
                - Nem vagy oda érte mi? – kérdezi halkan, megint mosolyogva. Válaszként megrázom a fejem – Akkor majd húzom neked az idõt, úgy is mi vagyunk majdnem az utolsók.
                - Tényleg? K... köszi. – mosolygok rá. Milyen kedves. Tényleg elég sokáig tart mire ránk kerül a sor, és pár perc múlva ki is csengetnek. És úgy tesz ahogy mondta, még olyanokat is elmond, ami teljesen más témába tartozik, néha el is nevetem magam, és tényleg vége, mire befejezi. A tanár egy mély sóhaj keretében fújja le az akció folytatását, tehát már mindenki pakol is.
                - Te arrafele laksz amerre mi? – kérdezem, bár nem tudom miért. Csak kíváncsiság, talán.
                - Pár megállóra tõletek. – mosolyog vissza – Menjünk együtt?
                - Mehetünk. – bólintok, és vállamra kapom a táskát, ahogy õ is. Nem kell túl sokáig menni, csak a buszra kell várnunk, mert tíz perc mire elér ide.
                - Neked eddig tetszik a suli? – kérdezi kíváncsian.
                - Hát nem néz ki rossznak. – összemosolygunk, aztán hamarosan felszállunk a buszra, és egymás mellé ülünk. Egy ideig csak csendben vagyunk, de õ töri meg ezt.
                - Neked nincs MSN-ed?
                - Õ... hát végülis van. – válaszolok semlegesen.
                - És megadod? Tudnánk beszélni délután is. – elég lelkes lett, sóhajtok egyet és elõveszek egy tollat.
                - Hova írjam? – kérdezem kicsit értetlenül.
             - Hát... – körülnéz, aztán végül közelebb csúszik, és a tenyerét az ölembe teszi – Például ide. – a tenyerére írjam fel? Nagyokat pislogok, aztán kicsit bátortalanul megfogom a kezét, és felírom rá a címet. Közben már le kéne szállnom, szóval visszateszem gyorsan a tollat és behúzom a táskám.
                - A... akkor szia.
                - Délután majd írok. – mosolyog kicsit bátortalanul, és int egyet, én pedig bólintok és már le is szállok  a buszról.