 Karakter: Lauris Strindberg
Megjegyzés: ~ Lukának
Lauris:
Kezemben egy kis füzetke, amit még előző nap töltöttem ki. Néha nyomtatott papírok vannak nálam, néha ezt a kis füzetet használom. Szeretem a franciát, ezért is tanítom, de soha nem árt egy piciny segédletet tartanom magamnál, ha elbizonytalanodnék. Olyan ez, mintha minden héten többször kiselőadást tart az ember. Ha egyszer az a típus, aki nem tud improvizálni minden helyzetben, sosem szokik ki abból, hogy legyen nála valami segédlet amibe belepillanthat és zavartalanul folytathatja az órát.
A diákok csendben figyelnek, mind mindig. Az évek során minden elsős osztállyal megküzdök a tiszteletért, de mindig sikerül elérnem. Szerencséjük. Amíg fegyelmezettek, én is normálisan viselkedek velük. Persze köszönhető személyes varázsomnak is. Naná… Az osztályuknak a felét tanítom csak így egy diákra több idő jut. Ez a követelmény. Nem bánom, mert egyszerre harminc diákot nehéz lenne idegen nyelvre tanítani. Tizenöt az már korrekt, hisz minden egyes diákra figyelmet kell fordítani. Engem meg aztán nem vádolhatnak meg vele, hogy hanyagolom valamelyiküket akkor sem, ha szeretnék.
- Regardons le devoir! (Nézzük a házit) – mondom, a krétát a kezembe fogva, de nem írok vele a táblára, csak tartom. - Qui voudrais dire le devoir? ( ki szeretné mondani?) – fordulok az osztály felé. Mind minden alkalommal… Andrew jelentkezik elsőnek. Erősen koncentrálok arra, hogy ne ráncoljam a homlokomat, és próbálok arra gondolni, hogy azért jelentkezik csak, amiért a többiek. Hogy azt írhassa fel amit tud, és abból maradjon ki amit nem tud. Eddig könnyen megy.
- Andrew – biccentek felé, és máris pattan fel lelkesen, hogy kivegye a kezemből a krétát. Nyújtózkodva a legfelső sorba firkantja fel, kacskaringós betűkkel.
- J'aime aller au cinema avec vous. (Szeretek veletek moziba menni) Oui. – olvasom fel amit leírt, biccentek, majd a helyére küldöm. Szólítom a következőt, sorra végigmegyünk a pontokon, majd a következő anyagrésszel folytatom. Ez nagyban a múlt heti folytatása, csak bonyolultabb szószerkezetekkel.
Általában, ahogy most is mindenkire figyelek, tekintetem folytonosan ide-oda cikázik, és ahogy kell, mindenhonnan a figyelmet kapom válaszul. Van, ahonnan többet is, mint kéne. Nincs bajom a lelkesedéssel, tévedés ne essék, de az amit néha Andrew tekintetében látok, elgondolkodtat. Hiába az előző feltevés, vagy hogy csak szereti a francia nyelvet. Lehet így van, és túlreagálom. Arra viszont semmiképp nem tehetek panaszt, hogy egy diák túl lelkes, sőt ennek jónak kell lennie. Öröm látni, hogy más is kedveli ezt a nehéz nyelvet, és nem csak szenvedésként fogja fel.
Viszont engem valamilyen szinten mégis zavar. Csak annyival küszöbölöm ki, hogy igyekszem kerülni a felé való pillantást. Néha még így is ránézek, hisz kell, hogy lássam érti-e esetleg van-e kérdés, és persze tud-e válaszolni, sorban mindenkit kikérdezek.
Igyekszem velük a lehető legtürelmesebb lenni magamhoz képest nem beszélve a kedves természetről. Néha egy-egy vicces megjegyzés is megjelenhet, vagy válaszolok nem a témához illő kérdésükre. Majd szünetben oldom azt a stresszt, ami ilyenkor felgyülemlik.
Az óra végére már nem marad más, minthogy feladjam a következő hétre a házi feladatot, még akkor is ha nyavalyognak, hogy legalább most az egyszer ne. Ez nem kívánságműsor, gyerekek.
- Le lesson est fini, au revoir. – fejezem be ezzel a mondattal az órát, mire veszettül pakolnak be gyorsan a táskájukba, hogy minél hamarabb elhagyhassák a termet. Kivéve egy személyt, aki ilyenkor csigalassúsággal, precízen pakol el mindent. Már az utolsó diák is kiment, amikor Ő végre a vállára csapja a táskát.
- Tanár úrnak lesz még órája? – kérdi kedvesen Andrew, mire egy hasonlóan kedves mosolyt erőltetek arcomra, és úgy nézek rá.
- Igen, még egy. – ennyivel le is rendezem. Dunsztom sincs, miért érdekli. Egyáltalán miért érdeklődnek a diákok rólam, ha én sem szoktam róluk? Egyetlen téma erről az év elején a nyaralások felsorolása egy kis esszében, semmi más.
- Viszlát! – köszön el, és elsiet a teremből, én bezárom az ajtót, és felsietek a tanári szoba melletti helyiségbe, hogy egy szálat elszívhassak a következő óra előtt.
~*~
A napi rutin ugye. Általában elég egy hétre egy anyagból készülnöm, mert minden csoporttal ugyan ott tartunk. Az igazgató szerint sosem volt még ennyire pontos egyezés csoportok között a haladásban és erre büszke vagyok. Gyakran hallom és hallottam is régebben, hogy egyik-másik csoport előrébb vagy a többinél, vagy elmaradottabb. Sosem értettem, hogyan hozzák ezt össze, hacsak nem maga a tanárhiányzott az óráról és nem helyettesítették vagy rosszul. Én igyekszem még náthásan is bejönni. A pénz az pénz…
Az utolsó óra utáni, még indulás előtti szál cigimet szívom el kényelmesen. Ilyenkor már szinte senki nincs bent, mert vagy nincs több órája, vagy már órán vannak a tanárok. Néha hallom a távozó diákok hangját a nyitott ablakon keresztül. Nem dob fel… nem is hangol le, egyszerűen csak van és kész. Egy utolsót szívok a már majdnem csikkből, és elnyomom a hamutálba miközben kifújom az utolsó adag füstöt. Ez a legkellemesebb.
- Jó napot, Strindberg tanárúr bent van? – kérdi egy hang. Remek… azt hittem mára már végeztem.
- Várj itt, mindjárt szólok neki – válaszol valamelyik női tanár, ha jól hallom akkor Anita, majd bezárja az ajtót. Cipőjének kopogása közeledik, és mire kinyitja az ajtót, én már kifelé indulok. – Oh, egy diák téged keres – mondja kedvesen, mire rámosolygok.
- Hallottam, köszönöm. – legszívesebben széttúrnám azt az elcseszetten feltűzött szőke haját, de a gondolatot remekül a mosolyom alá tudom rejteni.
- Nekem most mennem kell, viszlát holnap – köszön el. Körbenézek, és m,ár senkit nem látok a tanári szobában. Még gyorsan kezet mosok, és beveszek egy mentolos cukrot, ez már szokásos rutin. Amint kilép elsuhan Andrew mellett. Egek… miért sem sejtettem előre? – Gyere be – fogom meg belülről a kilincset, majd olyan megszeppent ábrázattal jön be, mint aki a büntetésére vár, vagy nem is tudom. Nem az a lelkes diák, akit órán láttam. Bezárom az ajtót, így csak kopogással vagy kulccsal lehet bejutni. Nem véletlenül lett így kialakítva. Így a diákok nem tudnak csak úgy betörni.
Az asztalomhoz megyek, de mielőtt leülnék a székemre meggondolom magam. Ha alacsonyabbnak tűnök tőle, még ha csak ülve is, az rossz benyomás. Őt pedig nem fogom hellyel kínálni. A köztes megoldást választva ráülök a saját íróasztalomra, így még fölé magadosok valamennyire. Remek.
- Nos… mit szeretnél? – felkarját kezdi dörzsölgetni lesütött szemmel. Mi baja lehet?
- Én csak… azt szeretném elmondani, hogy… - oldalra néz néha, de most nem rám, egyáltalán nem olyan, mint órán. – hogy valami egy ideje nyomja a lelkemet.
Mivel épp nem látja az arcomat elhúzom a szám, majd egy apró sóhajjal mosolyra fogom be ajkaimat. Uralom a mimikámat… általában.
- Figyelj, szerintem ilyen dolgokat az osztályfőnököddel kéne megbeszélned, Ő a felelős érted – nyugodt, kedves hangnemben beszélek vele, legalábbis igyekszem.
- De ez nem olyan dolog… A tanár úrról van szó – na erre felvonom a szemöldökömet.
- Talán az órával van valami baj? Esetleg valamit nem értesz?
- Nem, dehogy – rázza meg hevesen a fejét, maga előtt ujjait tördelve. – az órák jók, és szeretem. Én… mást szeretnék elmondani.
- Gyerünk ki vele, épp hazafelé indultam – karórámra nézek, hogy nyomatékosítsam mondandómat, amikor felnéz rám nagy, ártatlan szemekkel. Ajjaj…
- Én szeretem, tanár úr. – köpni nyelni nem tudok, még szerencse, hogy nem ittam épp semmit, bár a cukorkám egy pillanatra félrecsúszott, de nem nyeltem le.
- Ez valami vicc akar lenni?
- Nem, dehogy! – szinte már várom, hogy könnyek szökjenek a szemébe, de inkább elhatározást látok bennük, és az ártatlanság helyett most vér-komoly pillantást. – Én tényleg szeretem, Úgy szeretem.
Pár pillanatnyi né,a csend következik, feszült légkör, ideget marcangoló némaság.
- Ez hízelgő, de szerintem összekevered a szeretetet a tisztelettel.
- Én nem…
- Andrew – most már komorabban vágok a szavába. Ha feldühítenek nehezebben tudom magam tartani a kedves formához. – Fejezd be kérlek, és menj ki. Szeretnék végre hazamenni.
Mint a fülét-farkát behúzott kutya úgy vonul ki lassan, be is zárva maga után az ajtót. Komoran nézek utána, majd olyan nagyot sóhajtok, hogy belefájdul a mellkasom. Na erre aztán nem számítottam a mai nap. Jobb is lett volna nélküle, de ahogy a gyerekeknek az óra, nekem az élet nem kívánságműsor.
|
