Newport-ban szállásolnak el minket. Egyelõre csak annyit tudunk, hogy jön majd a helyiektõl valaki. Addig elfoglalhatjuk a kérót.
- Ez az én szobám – bök az elsõ szobára Chase.
- Nem vagy bunkó? – kérdi társa kissé feszülten. – Mi lenne, ha kérdeznél is?
- Oké – morran fel. Olyan, mint egy macska, aki felborzolta a szõrét.– Gond valakinek, ha ez az én szobám mostantól?
Csak mosolyogva megcsóválom a fejem. Egészséges paranoiámnak hála, én inkább a középsõ szobák egyikét választom. Egész pontosan azt, ami Chase-é mellett van.
Hát a szobák itt szem valami túldekoráltak, de sebaj, már megszoktam. Nem értem a zenészeket, akik azon morognak, hogy nem megfelelõ nekik a szálloda. Ha egyszer aludnának egy priccsen egy orosz börtönben, vagy vadak között a semmi közepén, mert a munka azt kívánja, kíváncsi lennék, mi is lenne a reakciójuk.
Csak lerakom a cuccaim, kicsomagolni még lesz idõm bõven. Sóhajtva túrok a hajamba, nem mutatom, de azért megviselt az utazás, és az idõeltolódás. Ennek ellenére alaposan végig pásztázom az utcát, s a környéket az ablakomból. Lepillantva meglátom, hogy egy tipikus ügynök száll ki az autóból. Legalább a gyorsaságra nem lehet panaszom.
Átlépek Chase-hez, s halkan kopogva kérek bebocsátást, választ sem várva nyitok be.
- Itt van az angliai iroda embere- közlöm vele.
Természetesen ez a pasas is adja a szupertitkos ügynök szerepet, amivel az agyamra mennek. Most komolyan, bemutatkozni tényleg luxus?
- Chenkov is a városban van, a szemben levõ utcában szállt meg – kezd bele mindenféle bevezetõ nélkül. - Egy kis szálloda, aminek van egy étterem-része, ott fognak minden nap enni. Reggel, délben és este. De sosem együtt. Úgy gondoltuk az a legmegfelelõbb, ha alteregókat dolgozunk ki maguknak, az aktákban megtalálnak mindent. Kérem, tartsák magukat az ott leírtakhoz. Ezen kívül, a lakás minden ablaka golyóálló. Ez nem jelenti azt, hogy egy esetleges támadás ellen bármilyen védelmet jelentene, hiszen nem páncélozottak a falak, ezért vannak egy civilek által lakott negyedben. Bízunk benne, hogy itt kisebb a támadás esélye.
Vagy pont, hogy nagyobb, de lényegtelen.
- És ha pont azért fog megtámadni minket? Lebukunk, neki meg ha jól értelmezem a helyzetet, nem kell fegyver, hogy támadjon, nem igaz? – kérdezi Mike.
- Ez tény, de nem áll módunkban a lakosságnak olyan gyógyszereket adni, mint önöknek. Injekció formájában kapják meg a megelõzõ vakcinát. Mivel nem vagyunk biztosa benne, hogy mivel támadnának, egy koktélt kapnak, ami jó eséllyel, hanem is menti meg az életüket, késleltet egy adott betegséget. Kötelességem jelezni, hogy a bubópestis ellen nem véd. Cserébe a legtöbb vírus ellen igen.
- És ha mégis az lesz? – kérdezi örök pesszimista barátom.
- A fekete halál négy nap alatt végez az emberrel. Bár az antibiotikum csak azonnali kezelés esetén sikeres. – szól közbe Chase is.
- Ezért hagyok itt egy adagot. Osszák el és mindig legyen maguknál. Könnyen beadható. – Bemutatja, hogyan is kell használni. – Vénásan alkalmazandó.
- Ennyire biztos, hogy mind a négyen tudnunk vénázni?
- Miért, nem? – meglepettnek tûnik.
- Nálunk nem kötelezõ tananyag. De ha CIA-s, maga is nagyon jól tudja. – sóhajtom fáradtan. Most komolyan egy ilyen barmot küldtek ide?
- Mi tudunk. Akkor majd vegyes párosok lesznek.
Belegyezõen bólintunk, hiszen nincs más választásunk.
- Nos – tér vissza a korábbi témához a helyi pasas. -, Valószínûsíthetõen botulotoxin lesz az anyag, amivel támadnak, legalábbis az elõzõleges jelentésekben ez áll. Az önök feladata felmérni ennek az igazságalapját, kideríteni az alkalmazási módot és likvidálni a személyeket, akik felelhetnek ezért. Mivel ez egy különleges küldetés, kiemelten figyeljenek egymásra. Bármilyen, a szokásostól eltérõ testi reakció esetén azonnal értesítsenek. – mindenkinek hagy az asztalon egy névjegyet. – Senki se hõsködjön. Bármelyikükön múlhat a küldetés.
Mind megkapjuk a szurit, majd elhúzza a csíkot. Chase magához vesz egyet az asztalon heverõ lapok
közül. Nem értem minek tanulmányozza, hiszen az egész csak egy rakat hazugság. A szám még él, de amint végzünk, az is megszûnik.
- Hát, ez érdekes. Mit lehet tudni a botulotoxinról?
Jogos kérdés, lehet, utána kéne szimatolni ennek a szernek.
- Nem tudom, van-e hatásosabb méreg jelenleg – szólal meg a szöszi. – Elõször görcsöket okoz, aztán lebénítja a légzõ izmokat. Gyors, de kegyetlen halál. Félelmetesen pici mennyiséggel lehet vele kivégezni az embert, bár hivatalosan gyógyszer is. Ha én akarnék társadalmakat kitörölni vele, ételben rejteném el.
Akkor asszem palackos vízdiétába fogok. Bár valamibe bele kell halni.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – néz rá értetlenül Carl.
- Szeretek olvasni – mosolyodik el. – Bár… utána kell olvasnom most még valaminek.
- Éspedig? – vonom fel szemöldököm.
- Nem tudok dönteni, hogy lépfene vagy botulotoxin. A lépfene belélegezve igencsak hatásos.
- Errõl tudsz még valamit? – én sajnos testközelbõl tudom, milyen ez, hiszen, volt már vele dolgom, Carl-lal egyetemben. Ezt azonban inkább nem mondom el, mivel iszonyatos emlék.
- Jelenleg csak ennyit. De holnapra meglesz minden információm.
- Akkor segítek – jelentem ki. Szedek egy kis lelkierõt, és beszámolok neki az abthrax-ról.
Mike-ék lepattannak zabáért, meg lecsekkolják a helyet, és a környéket is.
 
Miután összekapartam magam átmegyek jelenlegi csapattársamhoz.
- Gyorsan elkezdted – mosolyodok el az ágyon ücsörgõ férfi láttán.
- Hamar meg akarok tudni minden fontosat – vágja rá.
Átdobja a frissen leszedett könyvet.
- Õszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen okos vagy.
- Az ilyesmi elengedhetetlen volt. Mármint… nem te vagy az elsõ, akit meglepek, de hidd el, ahhoz hogy bekerülhessünk a különleges egységhez, valamit kellett mutatni. Csak a két szép szemünkért és pár bûncselekmény miatt nem ajánlanak fel ilyesmit. Bár remélem neked nem gond az elõéletem.
- Miért lenne? – Most komolyan, kit hat hét? Engem rohadtul nem érdekel, amíg segít elkapni azt az agybeteg marhát.
- Volt, akinek ez gondot okozott. Nem tudtunk együtt dolgozni, és csak a baj lett belõle a végére. Remélem, most nem ez lesz…
- Biztosíthatlak, hogy engem hidegen hagy a múltad – kinyújtom a lábam, majd lerakom az ölembõl a gépem, és felé fordulok. – Szeretnék veled beszélni az anthrax-ról.
- Majd ha elolvastam a könyvet – néz rám.
- Felesleges – intem le. – Carl-lal pontosan tudjuk, milyen érzés a lépfene. Már találkoztunk vele, és szerencsére túl is éltük.
Tekintetében érdeklõdést, és hitetlenséget látok keveredni.
- Hogy hogyan kaptuk el, arról nem beszélhetek – piszkálgatom az ágytakaróját. – A lépfene nem terjed emberrõl emberre, általában fertõzött állati hústól lehet elkapni. Nekem pulmonáris lépfeném volt. Elvileg ez a leghalálosabb a három közül. Ennél elég a baktériumot a levegõbe juttatni, és már kész is a fertõzés. Megtelepszik a tüdõben, és ha nem kap a beteg idõben cipro-t, akkor leállhat a légzése. Elsõre olyan, mintha csak megfázna az ember, ezért erre is oda kell figyelni.
Látom, hogy emészti a dolgokat.
- Tehát ehhez még csak víz, vagy étel sem kell – gondolkodik hangosan.
- Nem – erõsítem meg. – Ellenben van alfaja, ami bõrön, illetve a tápcsatornán át támad.
- Hát ez rohadt jó! – morran fel. – Akkor bárhogy támadhat.
Elmosolyodom a morgásán. Igazán aranyos, ahogy kimutatja az érzéseit. Belõle nem irtották ki, nem úgy, mint a CIA-soknál általában. Lentrõl zajt hallok, gondolom a srácok visszaértek.
- Egyelõre ne ezen aggódj. Inkább a botulotoxin-nak nézzünk jobban utána. Az anthrax-szal most ne törõdj!
Felkapom a gépem, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Lemegyek a fiúkhoz, majd gyere te is!
Még mindig rosszul érzem magam, ahogy eszembe jut, milyen kegyetlenül fájt levegõt venni. Ahogy a steril szobában feküdtem mellettem Carl, és az akkori közös társunk Jerry. Jerry fiatalabb volt, mint mi, és erõsebb is, mégis õ halt bele egyedül. Pedig néhány nappal elõtte még közös otthonunkban élveztük az életet. Aztán jött az a küldetés, és mindennek vége lett. Ezért rühellem azokat, akik nem szemtõl szembe támadnak. Mindegy, nem gondolhatok erre. Már két éve volt. Vissza kell illesztenem a maszkom.
- Hoztunk csirkés tésztát – csap a vállamra Carl. Valamit láthat a szememben, mert közelebb hajol. – Gáz van?
- Meséltem az anthrax-os élményünkrõl Chase-nek – felelem.
Arca elkomorodik, ahogy a mögötte álló Mike-é érdeklõdõ lesz.
- Jerry is szóba került?
- Nem, és nem is fog! – vágom rá kissé indulatosan. Azóta sem beszéltem róla senkivel.
- Ki az a Jerry? – bukkan fel hirtelen a szöszi.
Nem felelek, Carl sem.
- Talán jegeljük a témát – próbálja menteni a helyzetet Mike. – Az étterem barátságos hangulatú, de Chenkov nem jelent meg.
Ezután beszámolnak a környékrõl, meg mindenrõl, amit láttak. Megegyezünk abban is, hogy vacsorázni majd Chase, és én megyünk.
- Na édes, akkor lesz egy szép randink - villantok fel egy százwattos mosolyt.

- Joseph Morrison vagyok. A morcoska mellettem Carl Westfield. Kérlek, üljetek le, hogy megkezdhessük a felszállást! – mutatkoznak be õk is. – Nézzétek el Carl hangulatát, nem kedveli az angolokat.
- Sem az íreket – szól közbe Carl. – Bár a sörük jó. – Furcsa páros, az biztos. A CIA nem szokott ilyen gondtalan embereket alkalmazni. Ez náluk amolyan szakmai ártalom, ahogy az FBI-nál a csordaszellem, itt az, hogy megtör a munkád. Viszonylag hamar. Elég sokat dolgozunk együtt, elég sok szart láttunk már. Ezért is lep meg. Ha kezdõk lennének, nem velünk jönnek, de így… nem tudom hova tenni a dolgot.
- Ami az ügyet illeti. Egy orosz felmenõkkel rendelkezõ amerikai férfit kell elkapnunk lehetõleg élve, de akár holtan is. Sergei Chenkov a neve, és egy hihetetlenül zseniális partnerrel dolgozik együtt. A partnerrõl még nincsenek információink, de Sergei…
- … biológiai csapással óhajtja kiirtani az USA lakosságát. Még nem tudjuk pontosan mivel is állunk szemben, de amint becsapódtunk az angoloknál megkapunk minden olyan gyógyszert, ami segíthet megelõzni a bajt.
Becsapódás?
- Ez nagyon durva – szólal meg Mike elõször, mióta találkoztunk velük.

Miközben utazunk, beszélgetünk is. Kifejtjük nekik eddigi tapasztalatainkat, hiszen a CIA-sok általában semmit sem mondana el és ebbõl van mindig a baj. Azt hiszik, csak pótkerekek vagyunk, akiknek nem kell tudnia mindent, és ezért nem is fontos tudnunk mindent.
- Azt meghagyjuk az öregeknek – nevet fel Joseph. – Komolyan néha elgondolkodom, hogy CIA helyett lehetnénk MIB.
- MIB? – kérdezem. Nem esik le…
- Tudod, Men In Black. Páran baromira rátesznek a szerepre – mondja nevetve Carl. Ja tényleg… - Basszus! Nem tettem el a magán telóm – jegyi meg szinte azonnal, amin meglepõdök.
- Ügyes vagy – jegyzi meg a társam.
- Mert ti mindent eltettetek? – Három irányból kap bólintást. - Tényleg? Csak én vagyok ilyen béna?
- Igen – adom meg neki a szerintem egyértelmû választ. Még a társát is kifaggatja, aki megnyugtatóan alapos volt a pakolásnál. Jó tudni, hogy legalább az egyikük teljesen itt vagy fejben.

Newport-ban van a ház, amit nekünk készítettek elõ. Ahogy odaérünk szembesülök vele, hogy a környék s a ház is egész aranyos. Bár jobban értékelem Írországot vagy Skóciát, a maga nemében Wales is elég szép hely. A kecó is elég pofás, Nem a központban van, de az elhelyezkedése miatt az egyik ablak pont a kastélyra nyílik.
- Ez az én szobám – jelentem be.
- Nem vagy bunkó? – kérdezi Mike. – Mi lenne, ha kérdeznél is?
- Oké – fújok rá idegesen. – Gond valakinek, ha ez az én szobám mostantól? – nézek a két CIA-sra. Nemleges fejrázást kapok, így sóhajtva  teszem be a táskámat. Amíg ez megtörténik eldöntik, hogy hogyan is legyen a többi. A szobák alapvetõen kicsik, de van belõlük négy. Egy ágy, egy kisebb szekrény és egy fotel, semmi otthonosság, ami nem is baj. Tipikus ál-ház, de ez nem gond, általában ilyenekben szállunk meg. A szobák mind egy folyosóra nyílnak, aminek az egyik végén egy ablak van, a másik végén lépcsõ, ami levezet a földszintre. A lépcsõ aljában rögtön egy kis nappali-féle, amibõl egyik irányba a konyha nyílik, a másikba a fürdõ. Az én szobám az elsõ a folyosón, ezért látszik még a kastély. A többibõl már lakóházak takarják. Odalépek az ablakhoz, és a függöny megmozdítása nélkül kinézek. Tényleg szép hely… kifejezetten tetszik. Nem jártam még itt, de ha egyszer szabin leszek, lehet visszajövök. Végülis... mi akadálya lenne?
Kopogás szakít ki a gondolataimból, és meglepve látom, hogy nem Mike lép be, hanem Joseph.
- Itt van az angliai iroda embere- mondja. Nem teszi hozzá, hogy menjek, nem kell neki, felkapom a mobilomat és megyek.

Aki jött, szintén pasi. Tele lesz ez a ház tesztoszteronnal, ha ez így megy tovább. De ezt nem mondom ki, egy sóhajjal lenyelem a mosolyt és a gondolatot, mert a pasi beszélni kezd.
- Chenkov is a városban van, a szemben levõ utcában szállt meg. Egy kis szálloda, aminek van egy étterem-része, ott fognak minden nap enni. Reggel, délben és este. De sosem együtt. Úgy gondoltuk az a legmegfelelõbb, ha alteregókat dolgozunk ki maguknak, az aktákban megtalálnak mindent. Kérem, tartsák magukat az ott leírtakhoz. Ezen kívül – folytatja rendületlenül -, a lakás minden ablaka golyóálló. Ez nem jelenti azt, hogy egy esetleges támadás ellen bármilyen védelmet jelentene, hiszen nem páncálozottak a falak, ezért vannak egy civilek által lakott negyedben. Bízunk benne, hogy itt kisebb a támadás esélye.
- És ha pont azért fog megtámadni minket? Lebukunk, neki meg ha jól értelmezem a helyzetet, nem kell fegyver, hogy támadjon, nem igaz? – kérdezi Mike.
- Ez tény, de nem áll módunkban a lakosságnak olyan gyógyszereket adni, mint önöknek. – Felvesz a földrõl egy kis orvosi táskát. – Injekció formájában kapják meg a megelõzõ vakcinát. Mivel nem vagyunk biztosa benne, hogy mivel támadnának, egy koktélt kapnak, ami jó eséllyel, hanem is menti meg az életüket, késleltet egy adott betegséget. Kötelességem jelezni, hogy a bubópestis ellen nem véd. Cserébe a legtöbb vírus ellen igen.
- És ha mégis az lesz? – kérdezi Carl.
- A fekete halál négy nap alatt végez az emberrel. Bár az antibiotikum csak azonnali kezelés esetén sikeres. – Felnézek, az ismeretlen faszi bólint.
- Ezért hagyok itt egy adagot. Osszák el és mindig legyen maguknál. Könnyen beadható. – Kivesz egyet és megmutatja, hogy csak a tetejét kell lenyomni és a kis tû már ki is villan. – Vénásan alkalmazandó.
- Ennyire biztos, hogy mind a négyen tudnunk vénázni? – kérdezi Joseph.
- Miért, nem? – vonja fel a szemöldökét az ürge.
- Nálunk nem kötelezõ tananyag. De ha CIA-s, maga is nagyon jól tudja. – Háh, Josephnek igaza van. A CIA álláspontja szerint, ha tudnak vénásan injekciót beadni maguknak, akkor drogozhatnak is, ami ebben a munkában nem lenne meglepõ.
- Mi tudunk – szól közbe Carl.  – Akkor majd vegyes párosok lesznek. – Bólintás a válasz.
- Nos – folytatja a pasi -, Valószínûsíthetõen botulotoxin lesz az anyag, amivel támadnak, legalábbis az elõzõleges jelentésekben ez áll. Az önök feladata felmérni ennek az igazságalapját, kideríteni az alkalmazási módot és likvidálni a személyeket, akik felelhetnek ezért. Mivel ez egy különleges küldetés, kiemelten figyeljenek egymásra. Bármilyen, a szokásostól eltérõ testi reakció esetén azonnal értesítsenek. – Letesz négy névjegykártyát. – Senki se hõsködjön. Bármelyikükön múlhat a küldetés.
Több szó nem esik, beadja a koktélokat, feláll és elhagyja a házat, négyesben hagyva minket, mire én elveszek egy kártyát. Kamu név, minden kitalált, de a szám tuti stimmel rajta.
- Hát, ez érdekes. Mit lehet tudni a botulotoxinról? - fordul felém Mike.
- Nem tudom, van-e hatásosabb méreg jelenleg – kezdek bele. – Elõször görcsöket okoz, aztán lebénítja a légzõizmokat. Gyors, de kegyetlen halál. Félelmetesen pici mennyiséggel lehet vele kivégezni az embert, bár hivatalosan gyógyszer is. Ha én akarnék társadalmakat kitörölni vele, ételben rejteném el.
-  Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezi Carl.
- Szeretek olvasni – mosolygok rá. – Bár… utána kell olvasnom most még valaminek.
- Éspedig? – kérdezi Joseph.
- Nem tudok dönteni, hogy lépfene vagy botulotoxin. A lépfene belélegezve igencsak hatásos.
- Errõl tudsz még valamit? – kérdezi megint õ.
- Jelenleg csak ennyit. De holnapra meglesz minden információm.
- Akkor segítek – mondja, és ezzel el is van döntve a csapatok felállása.
A beszélgetés után Mike és Carl bejelentik, hogy elmennek és hoznak kaját meg megnézik maguknak azt az éttermet, én meg csinálok egy teát és elindulok a szobámba. A helyzetre való tekintettel csapi vizet nem iszok, ez amolyan óvintézkedés, talán túlzás. De… félek a bioterroristáktól. Minden más esetben van rá mód, hogy megakadályozd a bajt. A robbanást, a lövöldözést… de egy biológiai fegyver bevetése más tészta. Hatalmas mázli, hogy idõben ráakadtunk erre a csókára.

Felülök az ágyra a laptopommal. Szerencse, hogy biztonságos a wifi, és tudunk netezni. Perceken belül megtalálom ami kell, s elkezdem letölteni az e-bookokat. Ekkor toppan be Joseph.
- Gyorsan elkezdted – mosolyog rám.
- Hamar meg akarok tudni minden fontosat - mosolygok vissza.
Nála is laptop van, így amikor nálam lejön a könyv, bluetooth-tal küldöm át az õ gépére. Gyorsabb, mint a mail.
- Õszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen okos vagy – jegyzi meg. Nem lep meg.
- Az ilyesmi elengedhetetlen volt. Mármint… nem te vagy az elsõ, akit meglepek, de hidd el, ahhoz hogy bekerülhessünk a különleges egységhez, valamit kellett mutatni. Csak a két szép szemünkért és pár bûncselekmény miatt nem ajánlanak fel ilyesmit. Bár remélem neked nem gond az elõéletem - nézek rá felvont szemöldökkel.
- Miért lenne? – kérdezi.
- Volt, akinek ez gondot okozott. Nem tudtunk együtt dolgozni, és csak a baj lett belõle a végére. Remélem, most nem ez lesz…

Sóhajtva lépek ki a pilótafülkébõl, nyomomban mogorva Cral-lal. Semmi kedve Angliába menni, bezzeg az orosz telet simán kibírja. Ellentmondásos egy fickó.
Az utastérben két eléggé fiatalnak látszó férfi vár ránk. Biztos õk jöttek a KE-tõl.
Alaposan végigmérem õket. Az egyikük majdnem egy magas velem. Haja szertelen szõkeség, de ha jól látom hátul festve van. Ami igazán megragad benne, az a szeme. Régen az iskolánál volt egy macska, neki volt ilyen zöld szeme. A másik fickó barna hajjal, és erõsebb felépítéssel rendelkezik.
- Helló! Chase T. Weldon és Mike Heller. – mutatkozik be a szõkeség.
- Ti vagytok a külsõs osztagból, igaz? – Istenem Carl! Nagyobb marhaságot nem tudnál kérdeni?
- Ja, de a szorosabb együttmûködés érdekében remélem, legalább a neveteket megmondjátok. – morran kissé ingerülten. - Félre ne értsd, semmi kedvünk veletek dolgozni, inkább száz FBI-os ügy, mint egy CIA-s. Szóval, amíg odaérünk, mondjátok el a neveteket, és ami nincs benne az aktánkban – adja át az akta saját példányát.
Carl nem mozdul, gondolom, kissé sérti az egóját. Elmarom a papírokat, közben dobok egy mosolyt feléjük.
- Joseph Morrison vagyok. A morcoska mellettem Carl Westfield. Kérlek, üljetek le, hogy megkezdhessük a felszállást! – mondom, miközben magam is így cselekszem. – Nézzétek el Carl hangulatát, nem kedveli az angolokat.
- Sem az íreket – szól közbe. – Bár a sörük jó.
Csak megforgatom a szemem, s visszafordulok a döbbenten bámuló férfiakhoz.
- Ami az ügyet illeti – mély levegõ, mert hosszú lesz. – Egy orosz felmenõkkel rendelkezõ amerikai férfit kell elkapnunk lehetõleg élve, de akár holtan is. Sergei Chenkov a neve, és egy hihetetlenül zseniális partnerrel dolgozik együtt. A partnerrõl még nincsenek információink, de Sergei…
- … biológiai csapással óhajtja kiirtani az USA lakosságát – veszi át Carl. – Még nem tudjuk pontosan mivel is állunk szemben, de amint becsapódtunk az angoloknál megkapunk minden olyan gyógyszert, ami segíthet megelõzni a bajt.
Chase láthatóan elsápadt a becsapódás szóra. Hát igen, elvileg nem szerencsés ezt a kifejezést használni idefenn.
- Ez nagyon durva – szólal meg Mike.

Az út egy részében beszélgetünk, és nem csak az ügyrõl. Kifejtik, mennyire meglepõdtek, hogy nem játsszuk itt a szupertitkos ügynökösdit.
- Azt meghagyjuk az öregeknek – nevetem. – Komolyan néha elgondolkodom, hogy CIA helyett lehetnénk MIB.
- MIB? – pillant rám töprengve Chase.
- Tudod, Men In Black. Páran baromira rátesznek a szerepre – röhögi Carl.
Na, igen. Ezért raktak össze minket. Komolyak vagyunk a melóban, de az akcióig megy az ökörködés.
- Basszus – csapja homlokon magát Carl. – Nem tettem el a magán telóm.
- Ügyes vagy – jegyzi meg gúnyosan Mike.
- Mert ti mindent eltettetek?
Sorra biccentünk.
- Tényleg? – néz szét kétségbe esetten. – Csak én vagyok ilyen béna? – nem felelek, pedig magas labda.
- Igen – csapja le Chase.
- Te sem hagytál otthon semmit? – pillant rám.
- Gepard GM6 Lynx, AMSD OM 50, és még egy tartalék M9-es eltéve, kézifegyverek eltéve, laptop, mûholdas teló, magán, és céges eltéve…
- Ruhákat is hozott? – szól közbe a szöszi.
- Igen, hoztam, bár valamivel kevesebbet, mint munkafelszerelést – mosolygok rá.

Leszállás után egy biztosított magánházba megyünk Newport-ba. A ház elég nagy lesz négyünknek.