|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2009. 08. 25. 15:22:28 | #1639 |
Karakter: Nobuyuki(kihallgatószoba)
Egy pillanatra rám néz, de nem sokáig tart. Visszafordítja a fejét, és én úgy látom, mintha csak magának beszélne, halkan.
- Pasztradafsij imejet?... Nazat do baza. Tud… Moj vistyi – közben látom a fülében a headsetet, hallom a recsegő pusmogást, és rájövök, hogy egy másik emberrel kommunikált ép… Ha jól vettem ki szavaiból, akkor talán orosz lehet… de egyáltalán nem vagyok benne biztos…
Próbálom gondolataim terelni, és megnyugodni, de nehezen megy. Fegyvert látok nála, és mellénye alatt is szerintem nem egy lapul. Félve rezzenek össze. Mibe keveredtem? Könyörgöm valaki mentsen ki innen!
- Kérem! –szólalok meg ismét. Tudom kell mindent, hogy legalább egy kicsit tisztán lássak, de így nem megy.
- Nyugodj meg Nobuyuki, nem akarunk bántani – ez az alak azonnal a nevemen szólított… De hát nem is ismerem – Leveszem a bilincsedet, ha nem kísérelsz meg elszökni – félve ám, de beleegyezek, mert a végén még nagyon felsértené bőrömet ez a kemény fém karperec. Előveszi a pici kulcsot, majd hátam mögé csuklómhoz nyúl, alig pár pillanatig érzem hideg bőrét. Amint lepattintja rólam, azonnal a kocsi másik végébe lapulok, még mindig nagyon félek tőle, de most mégis elárasztom kérdéseim hadával.
- Honnan tudja a nevem? Kik maguk? Ki maga? Mi ez az egész? Hova visznek? Miért fogták el Yogo-sant? – olyan gyorsan hadarom el egy szuszra mindet, hogy a végén kell vennem egy nagy levegőt. Ha ideges vagyok, mindig ez történik velem.
Megint nem válaszol, csak oldalra fordul. Miért? Miért nem tud nekem egyértelmű választ adni? Ez annyira zavaró.
Kiszáll a kocsiból, és húz magával. Erősen tartja csuklómat hogy el ne szökjek, de az ösztönöm miatt ellenkezni, menekülni próbálok szorításából, ami lehetetlen. Megelégeli nyüszögéseim, majd könnyedén felkap hóna alá, én pedig még rémültebben kezdek el rúgkapálni. Hova-hova-hova visz engem? Félek…
Bevisz egy üres szobába, ahol ledob egy nagy kanapéra, majd elém lépked nagy tappancsaival, és leguggol hozzám, hogy közvetlen közelről is megvizsgálhassam arcát.
Innen nézve még sokkal félelmetesebb is mint mikor felfelé néztem rá.
- Befejezted a hisztit? – hangja olyan mély és dörmögő, hogy minden porcikám megdermed, és kissé hátrébb húzódom, majd alkarommal törlöm le kibuggyanó könnyeimet.
- I-igen… - válaszolom szipogva. Lesütöm pilláimat, úgy próbálok megnyugodni.
Ujját érzem meg homlokomnál, amit épp szememből simít ki egy belógó kék tincset. Nem nézek rá, mert megrémülnék, viszont ez az érintése… teljesen más… melegek az ujjai…
- Vi millih – szólal meg halkan, majd hallom hogy feláll és a falhoz megy. Olyan furcsa nekem ez az egész, és hirtelen jött. Azt sem tudom mihez kezdjek. Még szerencse, hogy anyukámnak azt mondtam, nem tudom hány napra megyek, mert ki tudja, hogy meddig tartanak itt? Azt sem tudom, hogy egyáltalán miért hozott ide ez a torony méretű férfi.
Várjunk csak… mit is mondott az előbb?
- Nagy bajba kerültél Nobuyuki – szólal meg mielőtt megint bármit is kérdezhetnék.
- Erre rájöttem én is… Kik maguk? – kérdezek ismét és összekucorodom, bár egyre kevésbé remélek rá választ.
- Egy titok szervezet, ennyit kell tudnod, mást nem – válaszol egyértelműen. De nekem ez nem elég.
- És… Yogo-san? Mit műveltek vele? –kíváncsiskodom tovább. Tudnom kell, mit tettek vele, és miért. Hisz mi csak egy nyaralásra akartunk menni, nem értem.
- Őt nem így hívják, csak egy álnév volt. Nagyon veszélyes fickó – félve dobban egyet szívem, mikor a veszélyes szót ejti ki. Vajon miért? – Mondhatjuk úgy is, hogy velünk jobban jártál, mint vele – Ezt meg hogy értsem? Most jobban össze vagyok zavarva mint eddig voltam. De most valami jobban foglalkoztat.
- Ki vagy te? – pislogok rá értetlenül.
- Hívj Ivan-nak – ajánlja fel készségesen, minden szavából süt az akcentusa.
- Ivan… -san…? – nézek végig robosztus testén – Honnan tudod a nevemet? – tegezem le, miután megtudtam nevét, de megint nem válaszol. Mindig akkor, mikor valami számomra érdekesebb dolgot szeretnék megérdeklődni. Miért? Lassan kezdem azt hinni, hogy direkt történik mindez. Előveszi telefonját, ránéz, de egy határozott mozdulattal letette. Miért? Miért csinálta ezt? Talán ilyen munka közben nem szabad neki telefonálni?
- Miért vagyok itt? – teszem fel következő kérdésemet. Addig nem nyugszom, míg nem jövök rá mi folyik itt.
- Hogy kihallgassalak, mennyit tudsz.
- Semmit! – vágom rá hangosan és bosszúsan, majd amint kiejtettem a szót, azonnal kezeimmel tapasztom be számat. Jaj hogy lehettem ilyen? Nem… még mindig nem értek semmit… nem bírom ki… Hol van Yogo-san? Érzem, hogy ismét a sírás akar uralma alá hajtani, remeg egész karom, de erősen fojtom vissza minden könnyemet.
Lassan a kanapéhoz lép, és leül mellém, de még mindig nagyon félek tőle, és automatikusan húzódok a kanapé másik végébe.
- Nyugodj meg, nem esik bántódásod – próbál nyugtatni lágy és mély hangján, de a könnyen csak nem akarnak visszafordulni.
- Engedj el… kérlek… - nézek rá homályos szemekkel.
- El foglak. Ha együttműködsz velem – válaszol egy biccentéssel, és ismét felnézek rá. Ha egyre többször és jobban megfigyelem, már nem is tűnik annyira félelmetesnek, de még mindig nem egy olyan kedves ember.
- Bízhatok benned? – susogom kételkedve, mondatomra feláll ülőhelyéről.
- Bízhatsz benne. gyere, elkísérlek a mosdóba, hogy megmosd az arcodat moj katyornak.
Furcsán és értetlenül nézek fel rá, közben utolsó könnycseppjeim is kipislogom szemem zugából, majd alkarommal letörlöm arcomról a maradékot. Apró mosolyt erőltetek arcomra, majd hatalmas tenyerébe csúsztatom kicsi ujjaim. Vajon minek szólított az előbb?
Felsegít ültemből, majd lassan, de elereszti kezem, és kiterel a csendes szobából. Üres hosszú folyosó, rengeteg ajtóval. Ez biztos nem a rendőrség, mert náluk inkább nyitott tér van, nem ilyen elzárt környezet. Nem is megyünk annyira messzire, és már ki is nyit előttem egy fekete ajtót, mögötte szép és ápolt nyilvános mosdóhelyiség látványa tárul elém. Odalépegetek a legelső csaphoz, és hűvösen langyos vizet nyitok meg. Eresztek egy kicsit tenyerembe, majd előre hajolok és átdörgölöm vele arcom, pár csepp lehullik pólómra is. Csöpög arcomról a víz, de tenyerembe még egy adagot eresztek, és újra átmosom, majd vizes ujjaimmal hajamba is beletúrok. Olyan meleg van, pedig még csak most kezdődött igazán a nyár. Amennyit csak tudok, lesimogatok arcomról, végül pólóm alját felkapva dörzsölgetem szárazra arcom, közben Ivan-san felé fordulok, és apró léptekkel közelítek.
- Nem… kellett volna, adtam volna egy törülközőt neked… - szabadkozik lágy mély hangján, az ajtófélfát támasztva vállával. Leeresztem a vizesen tarka pólót, és megigazítom hajam ujjaimmal.
- Semmi gond, nekem így is jó… Csak szeretnék minél hamarabb hazajutni… - mondom először mosolyogva, majd kissé csalódott arccal – Ugye… - nézek rá, felcsillanó szemekkel – Ugye ha mindenre válaszoltam, akkor elengedsz? – kezeim ökölbe szorítom, és mellkasom elé teszem őket, kérlelve tekintve rá.
- Hát persze moj kraszavicsa – válaszol, egy apró, halvány mosollyal ajkain, és máris megnyugtatóbban hat rám, mint eddig – De most vissza is kell mennünk abba a kihallgató szobába, gyere… - terel vissza, majd bezárja mögöttem az ajtót.
Visszamegyünk abba a rideg irodába, én pedig automatikusan leülök a nagy puha kanapéra, és karfájára könyökölve támasztom meg a fejem.
Megnyugodtam, és hogy már megmostam az arcom, kicsit jobban is érzem magam, már nincs annyira melegem sem.
- Nem kérsz valamit esetleg? – kérdi kedvesen, és pedig a plafonra néző szemekkel elgondolkodom.
- Talán egy üdítő jólesne, még mindig elég meleg van – még végig sem értem teljesen a mondaton, de már szó nélkül is fordul vissza, és bezárja maga mögött az ajtót.
Szökésnek itt semmi értelme nem lenne, mert így is úgy is megtalálnak. Hisz még Ivan-san a nevemet is tudja. Biztos azt is tudja hol lakom, és minden mást, tényleg semmi értelme nem lenne. Inkább kivárom hogy kikérdezgessen, és utána elenged majd. Csak várnom kell.
Már jó pár perce eltűnt, így nem tudom, hogy vajon más dolga akadt e, esetleg messze kellett mennie üdítőért. A lényeg hogy még nincs itt. Lehet, hogy semmit sem kellett volna kérnem tőle? Biztos csak udvariasságból kérdezte, én meg tényleg kértem valamit. Hmm…
Felhúzom lábaim a kanapéra, és oldalasan leülök. Hogy elűzzem unalmam, egyik kezemen mutató és középső ujjammal, kis emberkét imitálva kezdek el a karomon, lábamon, majd a kanapé karfáját járkálni és játszadozni. Mikor az sötét anyaghoz érek, meglepődöm. Ez igazi bőrből lenne? Ujjaimmal felváltva kezdek el végigsimítani kecsesen a felfedezendő területen, és csak akkor kapom fel a fejemet, mikor Ivan épp bezárja az ajtót, belépte után.
Amit felismerem hogy tényleg Ő az, azonnal elkapom kis kezem, visszarántom magamhoz.
- Tessék… - nyújtja felém, elkomoruló arccal, de halvány szemeiben mégis tűz ég.
- Köszönöm – veszem el tőle a kis flakon hideg itókát, majd kinyitom, és kis kottyokban inni kezdek belőle – Ha jól gondolom, akkor orosz vagy ugye? – teszem le lábaim ismét a földre, és fészkelődöm kicsit, miközben megint leül mellém. Már nem tartom annyira félelmetesnek, mint mikor ma először megláttam, így nem húzódom el tőle, csak hűsítő üdítőmmel foglalkozom.
- Igen moj zvizda, jól sejted – válaszol készségesen.
- És most fogsz tőlem kérdezgetni? Miket fogsz kérdezni? – szorítom meg jobban kis ujjaimmal az üveget.
- Csak azt szeretnénk tudni, hogy mit is tudsz arról az emberről, akivel ma találkozni akartál. Mesélt valamit a munkájáról?
- Nem – válaszolok határozottan – Csak annyit tudok, hogy ő Yogo-san, a telefonbeszélgetések során semmi mást nem mondott magáról.
- Találkoztál már vele valamikor? – egyik lábát átveti a másik felett, és hosszú izmos karjait a háttámlára teríti ki.
- Nem, most láttam először, de régóta ismerem, kedves embernek ismertem meg – olyan részletesen válaszolok neki, ahogy csak tudok, így remélem hogy minél hamarabb végzünk és annál hamarabb is fog elengedni majd.
- Hogyan ismerkedtél meg vele – erre a kérdésre számítanom kellett volna… Jaj most mit mondjak neki? Teljesen a fejem búbjáig elpirulok, és hiába a hideg kóla, sokkal jobban melegem lett mint eddig volt. Ide-oda kapom tekintetem, és próbálom jól megfontolni, hogy hogyan is fejezzem ki magam a nélkül, hogy bármi szégyellni valót ki ne ejtsek a számon.
- Ha erre válaszolok neked… és te is válaszolsz nekem egy kérdésre? – húzom az időt, és szégyenemben közben kicsire húzom össze magam.
- Meglátom majd majliknkij – felel egy kicsi sóhajjal.
- Én… szóval én… - egy ablak szerű keretes tükörbe nézek, mert a szemébe nézve sem tudom ezt így kimondani – Én csak… segítettem neki… hogy… hogy… jól érezze… magát… - dadogom egy nagyot nyelve. Nem, nem tudom kimondani…
- Kielégítetted? – kérdez egyenesen a közepébe, és arcom színe a rózsaszínből paradicsomba vált. Még mindig nem merek a szemébe nézni, inkább csak iszok egy kortyot az üvegből, összeszorítom szemeim, és hevesen bólogatok rá.
Hallom hogy elfojtja kuncogását, és azonnal rá kapom félénk tekintetemet. Na tessék. És most még ki is nevet. Olyan szánalmas vagyok – Értem. És te mit szeretnél kérdezni tőlem majlinkij? – mondja tovább, mikor abbahagyta a halk nevetést.
- Minek szólítasz minden mondatod végén, amikor egy orosz szót hallok? – kíváncsi szemekkel figyelem arcát, hüvelykujjaimmal fel-le járok a kezemben lévő üveg nyakán, lábaimmal piciket körözök, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget.
|
| Levi-sama | 2009. 08. 24. 20:22:22 | #1628 |
Karakter: Ivan
- Sto?(Mi van?) - vágom be az ajtót. Embereim a szobában ülnek az egész falat betöltő számítógépek és műszerek erdejében.
Komoran hallgatom végig a beszámolójukat. Tanayuko Akono, a hírhedt fegyverkereskedő, aki a terroristákkal vállvetve dolgozik, egyszerűen becserkészhetetlen. Hiába tudjuk hol van, kisebb hadsereg őrzi őt folyamatosan, ki sem mozdul erődítményéből, így szép csendesen, fű alatt nem lehet becserkészni. A japán rendőrséget pedig nem vonhatjuk be.
De most...
Ez a barom úgy tűnik óvatlanná vált. Már hetek óta folyamatosan, naponta többször is hívogat egy számot. Egy szextelefon szolgáltatót. Méghozzá valami meleg vonalat, és mindig ugyanazzal a fiúval beszél. És ezúttal... végre jó híreket kaptunk.
Kezembe veszem a CD lemezt, amire felírták nekem a hangfelvétel anyagát, és a szobámba viszem. A lejátszó halk szisszenéssel szippantja magába, és a hangszórókból már lágyan hömpölyög is elő a fiú hangja. Az utóbbi hetekben rabjává váltam. Egyszerűen kibaszottul érzéki. Nagyon fiatalnak is tűnik... Az aktáját is olvastam már, hiszen természetesen lenyomoztattam. 17 éves, egyszerű középiskolai tanuló. A pénzért csinálja. Azonban amikor az aktához csatolt fényképet megláttam róla... Azóta kívánom. Kis szexi vadóc dög... és én imádom ezt a típust. Persze még tapasztalatlan kis szégyenlős, hiszen még csak csúnya szavakat, nyers kifejezéseket sem használ munkája közben, de éppen ez az a báj az, amivel sikerült magába bolondítania Akonot.
- Vágysz már rám? Kívánod hogy kényeztesselek?
Elakadó lélegzettel dőlök hátra a fotelban, és behunyom szemeimet. Úristen...
- Odahajolok… oda, ahol már annyira várod, hogy érintsem. Megérintem, és egy ujjammal végigsimítok rajta, majd kezembe veszem… Olyan szép és nagy…
Szinte látom, ahogy előttem térdel, és apró, rózsaszín nyelvecskéjét kidugva pillant fel rám, miközben ujjával végigsimít a farkamon duzzadó ereken. Ahh te jó ég...
- Meg kell kóstolnom... megnyalom, hogy érezzem… Végignyalom, hogy jól csússzon majd… Kis nyelvemmel nyálazom végig... - folytatja kíméletlenül, és megfájdul hímvesszőm teljesen megkeményedik. Basszus! Csak a hangjától felállt!
- Számba veszem... - susogja, és erősen belemarkolok a fotel karfájába, hasad is az anyag ujjaim alatt.
Pár másodpercnyi csend, csak Akono zihálását hallani.
- Yogo-san…
- Igen?
- Megfontoltam amit múltkor mondtál… és… szeretném megadni a saját telefonszámomat…
- Ennek nagyon örülök kicsi Nori…
- Csak azt kérem, hogy Nobunak hívj…
- Neked bármit…
Izgatottan hajolok előre, és hallgatom ahogy lediktálja neki a mobilszámát a kis buta.
Azt, hogy hol találkoznak előrelátóan sms-ben küldte el neki Akono, de ez nekünk nem probléma.
- Imjety! (Megvan!) - morranok fel elégedetten.
***
Fekete nadrág, fekete tapadós póló, mellény és rengeteg fegyver. A megadott címen várjuk, hogy besétáljon a csapdánkba Akono.
A kikötő dokkjánál lesz a randi. A bálák mögött, szétszóródva várunk. A célszemély megérkezik, kezében egy rózsával. Feh...
- Kagda?- hallom a türelmetlen kérdést a headset fülhallgatójából.
- Tyirpenyije (Türelem) - dörmögöm halkan.
- Pacsimu? (Miért?)
Csak halkan felmorranok. Igen, elkaphatnánk most Akonot, és kész. De nekem kell a fiú is. Hátha tud valamit... mellesleg pedig nagyon látni akarom. Túlságosan is.
Megjelenik a kis szépség, és abban a pillanatban beledörmögöm a támadás parancsot a headsetbe.
- Napagyenyije! (Támadás!)
Akono felé futó fiú elé állok, és ő meglepetten csapódik mellkasomnak. Épp csak a mellbimbómig ér, olyan alacsony. Na persze az én két méteremet se becsüljük alá. Hidegszürke szemeimmel lepillantok rá. Izgatottan dobban egyet a szívem, amikor tekintetem elmerül az ő égkékségében.
- Bocsánat... - hebegi lágy hangján, értetlenül. Kikerülne, de karcsú csuklóját megfogom, óvatosan, nehogy véletlenül eltörjem, és méltatlankodása ellenére visszatartom. Fél szemmel látom ahogy elkapják embereim Akonot. Jól van.
- Te most velem jössz - morgom, és megbilincselem, nehogy megszökjön, mert akkor megsérülhet a kis buta.
Bedobom az egyik kocsi hátsó ülésére, és mellé ülök.
- Atpravlenyije! (Indulás!) - morranok a sofőr felé.
- Kérem - hallom a csodás, lágy hangot. - Miért visznek el? Mit csináltam? Nem csináltam semmi rosszat! Kérem engedjen el!
Lepillantok rá, ahogy törékenyen, remegve ül mellettem, csinos pofiján peregnek a könnycseppek, puha ajkacskái reszketnek.
Válasz nélkül fordítom el róla tekintetem, és headsetembe morranok.
- pasztradafsij imejet? (Van sérült?)
- Nyet.
- Nazat do baza. Tud. (Vissza a bázisra. Most.)
- Í málics? (És a fiú?)
- Moj vistyi (Én viszem) - zárom le a beszélgetést, és kiveszem fülemből a kütyüt, majd mellényem egyik zsebébe teszem, jobb kezemben lévő uzit pedig bebiztosítom és vissza akasztom a vállamra.
- Kérem! - hallom ismét, és felé fordulok.
- Nyugodj meg Nobuyuki, nem akarunk bántani - dörmögöm. - Leveszem a bilincsedet, ha nem kísérelsz meg elszökni.
Szipogva biccent, így előveszem mellényem egyik zsebéből a kulcsokat és egy gyors mozdulattal eltűntetem róla. Remegve húzódik tőlem a lehető legmesszebbre.
- Honnan tudja a nevem? Kik maguk? Ki maga? Mi ez az egész? Hova visznek? Miért fogták el Yogo-sant? - hadarja rémülten.
Válasz nélkül hagyom, mert megérkeztünk a bázisra. Kiszállok a kocsiból, és őt is magam után húzom, de rángatni kezdi kezecskéjét az enyémből.
Bosszús sóhajjal a hónom alá kapom, mint egy plüssmacit, és besétálok vele. Hiába rúgkapál, erősen fogom.
Nagy léptekkel sétálok be sipítozó csomagommal az egyik kihallgató szobába. Hangszigetelt falak, néma csend. Ledobom a kanapéra, leguggolok elé, így pont egy vonalban van az arcunk.
- Befejezted a hisztit? - morgom. Megszeppenve hallgat el, letörli szép kis pofijáról a könnycseppeket és biccent.
- I-igen...
Halványan elmosolyodva simítom ki ujjaimmal egyik arcába hulló hajtincsét.
- Vi millih (Aranyos vagy) - sóhajtom, majd felállok, és a falhoz dőlve karba tett kezekkel nézek le rá.
Átgondolom, mennyit áruljak el neki. Egyenlőre minden a terveim szerint alakult, szerencsére.
- Nagy bajba kerültél Nobuyuki.
- Erre rájöttem én is - szipogja, és lábait felhúzva öleli át magát. Egy édes kis kékhajú gombóc. - Kik maguk?
- Egy titkos szervezet, ennyit kell tudnod, mást nem.
- És... Yogo-san? Mit műveltek vele?
- Őt nem így hívják, csak egy álnév volt. Nagyon veszélyes fickó. Mondhatjuk úgy is, hogy velünk jobban jártál, mint vele.
- Ki vagy te? - pislog fel rám édesen.
- Hívj Ivan-nak.
- Ivan...-san...? - suttogja végigmérve engem. Félelem csillog még a szemeiben sajnos, de legalább már nem remeg. - Honnan tudod a nevemet?
Válasz nélkül hagyom, és a zsebemben rezgő telefont előkapom. A kijelzőn lévő számra pillantok, és kinyomom a készüléket. Most hagyjanak... fontosabb dolgom van.
- Miért vagyok itt? - kérdez tovább kitartóan.
- Hogy kihallgassalak, mennyit tudsz.
- Semmit! - vágja rá, majd saját hangoskodásától megijedve szájára szorítja kezecskéjét, és hangtalan zokogástól remegnek vállai. Jaj... ne sírj.
Leülök mellé, de elhúzódik tőlem.
- Nyugodj meg, nem esik bántódásod - dörmögöm megnyugtatóan. A fenébe is, nem akarom hogy sírjon itt nekem.
- Engedj el... kérlek...
- El foglak - bólintok. - Ha együttműködsz velem.
Szipogva emeli fel fejecskéjét, szép szemeivel tekintetem fürkészi.
- Bízhatok benned? - suttogja. Felállok, és kezemet nyújtom neki.
- Bízhatsz bennem. Gyere, elkísérlek a mosdóba, hogy megmosd az arcodat moj katyornak (cicám).
|
| timcsiikee | 2009. 08. 24. 00:03:02 | #1604 |
Karakter: Nobuyuki(kihallgatószoba)
Boldogan sétálok haza az utcán „ünneplő” ruhámban. Bizonyítványom lóbálom, és hagyom hogy kék hajacskám a nyári szellő lobogtassa. Zajt csak az úton néha elhaladó kocsik, és a kellemes csicsergése a madaraknak hangzik. Végre itt a nyár, szünidő, jó idő, és minden ami hozzá jár. Ráadásul alig várom az estét, hogy hívjon engem Ő. Olyan aranyos és kedves, igazi érzelmes férfi. Olyan gyengéd a hangja a telefonban, bár kényeztetés közben néha kicsúsznak a száján furcsa obszcén szavak, de ezt azzal magyarázta, hogy az esze is elmegy, ha az én hangocskám hallja. A központból annyi ajándékot küldtek már nekem, és tudom, hogy mind-mind tőle, van, mert mondta is. Persze a központ soha nem árulhatja el a címem, ezért küldi oda.
Annyiszor ígérgette már, hogy bármit megtesz csak az övé legyek, mindent megad, de nem mertem eddig igent mondani, csak várattam. Nagyon féltem tőle. De egyre jobban kezd ez a félelem eltűnni felőle. Azt hiszem ma meg is adom neki a rendes mobil számomat, hogy azon is elérhessen ha kell. Szeretnék már személyesen is találkozni vele.
mire észbe kapok, már otthon is vagyok, majdnem elhaladtam a házunk előtt. Ha nem ismertem volna fel a postaládát, már tuti a másik utcában járnék.
Belépek, ahol anyum már frissen sült fánkokkal vár.
- Szia kicsikém, vége az évzárónak? – érdeklődik, miközben leveszi kezeiről a fogkesztyűket.
- Igen anya! Itt a bizonyítványom is! – integetek neki vele, majd odatipegek mezítláb a konyhába.
- Hadd nézzem! – veszi el a kezemből, és gyorsan olvasni kezdi a sorokat, végül arcán pírral, és mosollyal mutatja örömét – Nagyon szép bizonyítvány No-chan. Ezért ma este a kedvencedet fogom megfőzni…
- Juj… az jó lesz! – ugrok egy kicsit örömömben, majd visszakapva a bizonyítványomat felmegyek a szobámba, hogy a többi közé tegyem.
~*~
Este az ízletes és kiadós vacsora után nem vágyom másra munkakezdés előtt, minthogy lezuhanyozzam, addig is emésztem az ételt, amit megettem. Felkapom halványkék törülközőmet, köpenyem, és a fürdőbe vonulok. Hosszú percekkel később fejemen a törcsivel lépek ki, és dörzsölöm hajamat, hogy ezzel is hamarabb száradjon meg. Alig várom, hogy Yokoshina hívjon, kíváncsi vagyok mit fog szólni, ha elárulom csupa víz vagyok még. Hihi…
Alig hogy felkapok egy kék kicsi boxert, máris rezeg a munkatelefonom. Gyorsan a fejemre kapom a headsetet, lefekszem az ágyra, és máris fogadom a hívást.
- Halló… - szólok bele édesen, felhúzva egyik térdem.
- Szia kicsi Nori-chanom, én vagyok az… - szól bele az ismerős hang, és azonnal belepirulok.
- Szia Yoko… de már mondtam, hogy neked Nobuyuki vagy Nobu vagyok nem? – válaszolok félénken.
- De igen, viszont úgy megszoktam az álneved… Mesélj nekem Nori-chan, mit csinálsz most?
- Épp most voltam huzanyozni… Kicsit vizes még a kék hajam, de már nem csöpög, és olyan meleg van, hogy úgy döntöttem alsónadrágban alszom – mesémre felmorran, és pedig elégedetten elkuncogom magam.
- Direkt mondat el mi? Kicsikém. Ismersz már nagyon te kis édes… - hangja kéjessé változik – Mondd csak. mit csinálnál most velem, ha ott lennék veled?
- Hogy mit? – mosolyodom el. Kezdődik a munka élvezetes része – Először levenném a ruháidat, végigsimítva minden izmodat – susogom a telefonba, majd végigsimítok felkaromon – Végig puszilnám a vállad, mellkasod és a hasad…
- Ahh… Norihh… - ilyenkor már biztos rákezdett a dologra, mert eléggé fülledt a hangja is. Nem tudom hogy nézhet ki, de talán el tudnám képzelni. Annyira kíváncsi vagyok már…
- Vágysz már rám? Kívánod hogy kényeztesselek? – suttogom a telefonba húzva az időt, közben végig csak mosolygok.
- Igen… igen… válaszol nagy hévvel, már alig várja hogy fojtassam, pedig csak beszélek róla.
- Odahajolok… oda, ahol már annyira várod, hogy érintsem – soha nem mondom ki egyenesen, mert nem szeretem azokat a szavakat – Megérintem, és egy ujjammal végigsimítok rajta, majd kezembe veszem… Olyan szép és nagy…
- Ne hagy abba… - kéri elhaló sóhajjal. Ez a türelmetlenség olyan csábító.
- Meg kell kóstolnom… - vigyorodom el – megnyalom, hogy érezzem… Végignyalom, hogy jól csússzon majd… Kis nyelvemmel nyálazom végig…
- Ahh… Hahh… - hűha.. de gyors vagy… sietnem kell… ilyen sem volt még…
- Számba veszem… - elhalkulok, ezzel is erősítve képzeletét. Ha beszélnék, akkor lerombolná az illúziót amit eddig felállítottam. Sóhajait hallom, és nem is kell sokat várni, hogy ismét csúnya szavak kíséretében érje el a csúcsot. Egyik kezem hasamra teszem, majd mocorogva kényelmesen elhelyezkedem. Itt az idő…
Mutató ujjaimat össze-össze érintem, és elpirultan makogok a telefonba.
- Yogo-san… - szólok halkan.
- Igen? – lihegi kifáradtan.
- Megfontoltam amit múltkor mondtál… és… szeretném megadni a saját telefonszámomat… - mondom hebegve.
- Ennek nagyon örülök kicsi Nori… - még így telefonon keresztül is érzem, hogy mosolyog.
- Csak azt kérem, hogy Nobunak hívj… - teszem hozzá.
- Neked bármit… - válaszol kedvesen.
Sorolom a számokat, majd elköszönök tőle, és letesszük. Jaj olyan ideges vagyok… Azt mondta, holnap ír nekem egy smst, hogy hova menjek, máris elvisz nyaralni… olyan kedves velem. Anyumnak szólni kellesz még, de biztos elenged. Majd azt mondom, hogy elfelejtettem… Igen…
Alig tudok szabadon gondolkodni, máris rezeg újra a telefonom. Sóhajtok egyet. Olyan sokan vannak, el sem hiszem. Felveszem, majd felöltöm kéjes formám.
- Helló…
~*~
Izgatottan pakolok a táskámba, bár csak egy két apróságot, mert azt mondta, hogy ne vigyek sok mindent, így elég lesz egy hátizsák. Természetesen szép sötétkék. Felkapok egy rám illő mintás kék pólót, egy halványkék halásznadrágot, majd lesietek az étkezőbe, reggelizni.
- Jó reggelt anya! – ülök le a helyemre, és várok. Már az illatából érzem, hogy palacsinta. Nyami…
- Neked is No-chan… - mondja nekem háttal állva.
- Anya… tegnap elfelejtettem mondani, hogy egyik barátommal ma szeretnénk elmenni táborozni egy kicsit, még nem tudom meddig… Elmehetek? – kérdem, majd felcsillanó szemekkel eszek bele reggelimbe.
- Hát persze. De vigyázzatok magatokra, és vigyél telefont! – mondja a feltételeket, amit mosolygós biccentéssel fogadok el. Jaj de jó, így már minden jó lesz. Alig várom, hogy lássam Yoko-sant.
- Köszönöm a reggelit! – törlöm meg szalvétával kis szám, majd feltrappolok a lépcsőn, hogy megnézzem a telefonom. Hassal felpattanok az ágyra nagy ugrással, majd elkapom felpattanó mobilomat. Nagyon jó kedvem van.
És már itt is a várva várt üzenetem. Nagy lelkesedéssel nyitom ki, és olvasom a sorokat. Hűha… a kikötőbe kell majd mennem. Vajon hová megyünk?
De ha délutánra oda akarok érni, nemsokára indulnom kell.
- Kicsim, én elmentem dolgozni! Vigyázz majd magadra, és zárd be az ajtót! – kiált fel anyukám.
- Rendben, szia! – köszönök el. Még megigazítom fejem, felkapom kedvenc cipőmet, és már spurizok is a buszmegállóba.
~*~
Leszállok a negyedik buszról is végre, ami a kikötőnél tesz le, és élvezettel mosolyogva, lelkesen sétálok a dokk eleje felé. Yoko-san azt mondta ott fog vári. Fehér öltönyben és kék ingben lesz, biztosan megismerem majd.
Nagyon süt a nap, így egyik kezem homlokomnál takarja szemem elől a napot, másik kezemmel a táska szárába kapaszkodom. Nem is kell sokat kutatnom, meg is találom Őt, már épp észrevett és mosolyogva int felém, másik kezében egy kék rózsa. Ő lesz az, ő lesz az! Biztos felismert, mert kevés kékhajú fiúcska mászkál az utcán.
Boldog mosollyal futnék felé, de hirtelen elém áll valaki, és nekiütközöm kemény mellkasának.
Au… ez vasból van? Fejemet simogatom, majd felnézek az alakra.
Hatalmas…
Elkerekednek szemeim, főleg ahogy a rideg szemekbe nézek. Annyira félelmetes ez a fickó.
- Bocsánat… - szabadkozom, majd lépnék oldalra, de csuklómnál megragad – Hé! – ellenkezem, majd látom hogy Yoko-sant épp bilincselik meg. Mi folyik itt?
- Te most velem jössz – dörmögi kis akcentussal majd hátra csapja mindkét kezem, és erősen rákattintja a bilincset.
Úr isten. M történik? Nagyon félek!
Elráncigál, közben nézem hogy Yoko-sant egy másik kocsiba teszik, mint engem.
Szinte be dob egy fekete autó hátsó ülésére, majd bevetődik mellém.
- Atpravlenyije – hadarja, de nem értem mit jelent. Milyen nyelven beszélhet? Félek… Nagyon félek… Egész testemben remegek, és könnyeim alig bírom visszafojtani. Mit akarnak tőlem? Mit csináltam?
Felülök az ülésen, bár hátraláncolt kezekkel nehéz kényelmesen elhelyezkedni.
- Kérem – nézek fel rá gyöngyöző szemekkel – Miért visznek el? Mit csináltam? Nem csináltam semmi rosszat! Kérem engedjen el! – nyüszögöm a szavakat, de nem hagyom hogy nagyon elsírjam magam, inkább csak hagyom a könnyeket folyni.
Nagyon félelmetes a mellettem ülő, torony magasságú fickó. Kifejezéstelen és komor az arca, ridegek a szemei. És még a felsőteste is mintha vasból lenne olyan kemény…
Lehet hogy csak egy félreértés az egész dolog.
Remélem…
|
| Levi-sama | 2009. 07. 04. 21:37:24 | #1062 |
Karakter: Vége a játéknak
bocsika... ^^'
Nincs már rá időm, és ötletem sem, de majd játszunk másikat, ha szeretnéd.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 12:36:21 | #535 |
Karakter: Taiga
Felpattan, és hadarni kezd.
- Van még egy kis dolgom ma, köszönöm az ebédet nagyon finom volt.
Huss, már nincs is itt. Francba. Intek a pincérnek, gyorsan rendezem a számlát, és még éppen elkapom az utcán, és gyengéden visszahúzom magam felé. Megszólalna, de én gyorsabb vagyok.
- Szeretnék bocsánatot kérni, kicsit elsiettem a dolgokat. Had vigyelek haza, megígérem, nem támadlak le a kocsiban - veszem elő legelbűvölőbb modoromat.
- Rendben - egyezik bele kissé vonakodva. Jól van.
Betessékelem a kocsimba, és mivel fejből tudom a címét, hagyom hogy magába süppedve gondolkozzon. Hát azt hiszem ő nem az a könnyen kapható fajta. Rendesen meg kell dolgoznom azért, hogy hanyatt fekve láthassam majd az ágyamban. De ez nem zavar egyáltalán, hiszen szeretem a kihívásokat.
- Megérkeztünk - állítom meg a kocsit, és kiszállok, kinyitom neki az ajtót. Félénken lesütött szemekkel áll meg velem szemben, és halkan megköszöni a meghívást, majd búcsúzkodni kezd.
- Várj Taiki... - kérem halkan. Megtorpan, és felpillant rám. Csodaszép szemeiben sérülékenység. Jaj... Taiga te barom.
- Igen? - válaszol félénken, és én megfogom kis kezét. Megpróbálja elhúzni de nem hagyom.
- Holnap nincs kedved velem fagyizni egyet? Tudom, hogy be kell jönnöd a rendőrségre még aláírni a mai vallomást. Szeretnélek elvinni a város legjobb cukrászdájába... a legfinomabb fagylaltot készítik ott, amit valaha is ettem.
Kedvesen, halkan beszélek hozzá, mint egy ugrásra kész félénk kis vadállattal, akit meg kell szelídíteni. Talán így is van.
Finoman megcirógatom kézfejét, úgy várom a válaszát.
- Csak egy fagyi... - teszem hozzá halkan, látva rajta a tépelődést. Remélem igent mond.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 12:36:34
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 12:35:19 | #533 |
Karakter: Taiga
- Nincs, leginkább pizzán élek - válaszolja és mosolyog. Jól áll neki... hajaj de milyen jól.
- Akkor az én kedvenc helyemre megyünk - viszonzom mosolyát.
Néhány perc alatt az étterembe érünk, és a szokásos asztalomhoz kísérem. Kedves kis kockás-abroszos hely, nem nívós és csillogó, flancoló. Amolyan otthonos, meleg légköre van, és a konyhája kiváló.
- Választottál? - kérdezem kedvesen.
- Én inkább önre bízom... - válaszolja félénken, és idegesen feszengve nézelődik tovább, amíg megrendelem magunknak az ételt.
Ahogy a pincér elmegy és kettesben maradunk, felé fordulok.
- Tegezz nyugodtan, és szólíts Taigának - próbálom oldani a feszültségét. - Meglátod, finoman főznek itt, és sokkal egészségesebb is mint a pizza.
Biccent. Hm. Na akkor folytassuk a puhítást.
- Láttam az aktában hogy 23 éves vagy. Mivel foglalkozol?
- Egyetemre járok - válaszolja halkan, és mosolyog megint. Ez az... jó úton haladunk.
- És mit tanulsz?
Végre válaszolgat, és én csak finoman kérdezgetem, hogy ne vegye kihallgatásnak. Én is mesélek magamról neki. Hogy ki vagyok, mióta csinálom a munkámat, satöbbi.
Kihozzák az ételt, és mi már fesztelenül beszélgetünk. Kiderül, hogy több nyelven is társalgási szinten beszél, többek között oroszul is.
- De hát ez nagyszerű! - mosolygok rá. Ha megszorulnál anyagilag, szóülj, mert szívesen alkalmaznék egy megbízható tolmácsot, ugyanis oroszul egy rendőröm sem tud, márpedig orosz-ajkú gyanúsítottakból akad bőven...
- Rendben! - vigyorog fel rám a desszert felett kisfiúsan, és elmosolyodom. Olyan édes... igazán bájos azzal a kis tejszínhabbal az állán.
Még bájosabb lenne ha teljesen meztelenül feküdne a sötétkék szaténlepedőmön, és én magam kenegetném be vele bizonyos helyeken, hogy aztán érzéki mosollyal lelakmározzam róla... mmm...
Mivel én nem vagyok az a finomkodó típus, hanem kihasználom a lehetőségeket, megfogom az állát, és mivel ő túlságosan is meg van lepődve, arcához hajolok és lenyalom szája sarkából a tejszínhabot. Ahogy elengedem és hátradőlök székemben, elfojtok egy vigyort. Hű de piros vagy... hehe.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 12:35:33
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 12:33:10 | #531 |
Karakter: Taiga
Végigsétálok a kihallgató szobák mellett a folyosón, és szórakozottan lapozgatom a kezemben lévő mappát. Egyik nyomozóm jelentése egy érdekes betöréses rablásról. Egy csomó hiányosságot tartalmaz, úgyhogy most megyek és leordítom a fejét.
Hoppá...
Meglepetten torpanok meg az egyik üveg előtt, amin keresztül a helyiségbe láthatnak a kívülállók. Egy fiú gubbaszt az asztalnál, teljesen egyedül. Körülpillantok. Sehol senki.
Mi a szösz?
Bizonyára csak egy tanú vagy áldozat, de akkor is szabályellenes felügyelet nélkül hagyni.
Kopogás nélkül nyitok be a helyiségbe, és belépek. Felemeli a fejét, és egyenesen a szemembe néz.
Néhány másodpercig még lélegezni is elfelejtek...
Nagyon szép arca van, ha nem lenne fiúruhában, lánynak nézném. Világosbarna, szőkés hajának hosszú tincsei keretbe foglalják álomszép szemeit. Mintha nem is egy fiú szemét látnám, hanem egy öregemberét, olyan fájdalom és koraérettség sugárzik belőlük.
- Öhm... - köszörülöm meg a torkomat ahogy magamhoz térek. - Hogy hívnak téged?
- Taiki - válaszolja nyugodtan.
Az asztalhoz lépek, és az ott lévő aktát felveszem. Na jó, ez már sok. Nem tudom melyik emberemé az ügy, de alaposan megcibálom, amiért két szabályt is megszegett.
Beleolvasok az aktába, és megértek mindent. Ó igen, emlékszem az esetre. Néhány hónappal ezelőtt történt. Szóval ő a fiuk.
Az akta szerint új bizonyíték látott napvilágot, és ezért hívták őt be. Benne vannak az iménti kihallgatásról is a kézzel írott feljegyzések. Mivel tudom kié az ügy, ezért már tisztában vagyok vele, hogy melyik nyomozómat csapjam agyon.
Acélkék szemeimmel felpillantok az aktából és alaposan végigmérem a fiút. Elvileg 23 éves, mégsem látszik 17-nél többnek. Kivéve a szemeit. Azok akár az enyémek is lehetnék. Sokat szenvedett emberek tekintete ez.
- Hová ment Takeda nyomozó? - kérdezem tőle halkan.
- Telefonhoz hívták.
- Értem. Nos, úgy tűnik hogy végeztetek, így nyugodtan hazamehetsz - veszem magamhoz a mappát, és kedvesen rámosolygok a fiúra. Valahogy a védelmezési ösztönöm azonnal felébred egy ilyen elesett fiú láttán.
Bólint, és feláll. Épp csak a vállamig ér, olyan kis alacsony. Hm. És milyen karcsú. Ahogy közelebb lép hozzám hogy az ajtóhoz mehessen, orromba kúszik finom barackillata. Oh...
Taiga nem szabad.
- Várj... - szólalok meg hirtelen, és kíváncsian pillantanak fel rám a kakaóbarna szemek.
- Igen?
- A nevem Taiga - nyújtom felé a kezem. - Bocsásd meg az udvariatlanságom, de kissé szétszórt vagyok ma.
Tenyerembe csusszannak hosszú, finom ujjai és barátságosan megszorítom a kezét.
- Taiki.
- Nagyon örülök - mosolygok le rá barátságosan. - Mondd csak... ebédeltél már? Nem hinném, mert ahogy elnéztem az aktádat, reggel óta itt aszalnak.
Megrázza a fejét. Remek!
- Akkor meghívlak egy ebédre! Farkas éhes vagyok.
- Ez igazán nem szükséges, köszönöm, én... - kezdené ahogy hátára simítva kezemet az ajtó felé terelgetem.
- Ó ugyan már, biztos éhes vagy, és én is. Ráadásul utálok egyedül enni...
Kábán hagyja magát vezetni, és a bejárati recepció előtt elhaladva mindkét mappát az ügyeletes rendőr elé hajítom.
- Ezeket vitesse az irodámba.
- Igenis Rendőrfőnök Úr!
Taiki szemei elkerekednek, de nem hagyok neki időt gondolkodni, kivezetem a parkolóba a kocsimhoz. Kinyitom az ajtót, kedvesen betessékelem és a volán mögé vágódom én is.
- Mit szeretnél enni? Van kedvenced? - mosolygok rá, és beindítva a kocsit kanyarorom ki a főútvonalra.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 12:33:22
|
|
