|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2010. 02. 28. 21:56:40 | #3920 |
Karakter: Nobuyuki (L-samának)
Nobuyuki:
- Jól van, moj szokrovícse – duruzsolja ő is, majd megemel és megtart. Ahogy bejáratomhoz feszül hatalmas vágyra, megremegek, izzik a testem, s a félelmem eltörpül a kíváncsi vágyam mellett. Kezeimet mellkasának feszítem, így támaszkodom meg, ujjaim izmos testének nyomom.
- Ülj bele… óvatosan… - utasít halkan - Csak fokozatosan, hogy legyen időd kitágulni...
A szavak hallatán is remegés fog el, de végül rábólintok. Bízom benne.
- Re-rendben… - válaszolom akadozva, s igyekszem úgy tenni, ahogy mond. Éles forróság hasít belém, de ellenállva a tompa fájdalomnak folytatom lassan utam, ringatózva lazítom el a testemet is.
Mikor már úgy érzem nem bírom tovább, s ha tovább engedném, akkor szétszakadok, megállok. Vággyal fájdalom keveredik, de tudom, hogy ha valaha is át akarom élni mindezt… Túl kell esnem rajta.
Egyszer. S az után már minden más lesz. Mozogni kezdek, izmaim megfeszítve, kis megerőltetéssel egyre gyorsabban megy, de még mindig merevek az izmaim… így nem lesz jó.
Ivan felhördülve egyenesedik fel ülő helyzetbe, és magához rántva, vad csókkal csábít el, s ettől mintha villámcsapásra eltűnne minden, teljesen ellazul testem, minden porcikám remegni kezd, a fájdalom is csillapodik, hiába nem tűnik el teljesen… gyengül… Folytatom a mozgást, egyre gyorsabban ahogy ösztönöm diktálja.
- Nobu… - Ha így folytatod… - nyögi mély hangon, s ebből tudom, hogy ő mennyire élvezi. Erről árulkodik az a szenvedély is ami belőle sugárzik… a mély sóhajok és nyögések. Mintha ez is már egy kellemes elégedettséggel töltene el.
Én okozhatok neki örömet. Annyira jó érzés…
Változtatok ringatózásom irányán, hangja erősödik, ahogy szorítása is.
Ajkaimra mosoly kúszik, de meg nem állva a mozgásban csak neki támaszkodom, vágyakozva hallgatom reakcióit. Már ez is teljesen boldoggá tesz.
Ahogy én vágyamhoz kap kezével, s izgatni kezdi, felsikoltok, majd remegő hangon nyögdécselve hagyom, hogy kényeztessen. Még a fájdalom is elfelejtődik, a feszítés, és csak az a forróság marad, ami az elejétől kezdve emészt. Egyre-egyre gyűlik a feszültség, elgyengülve mozgok, már azt sem tudom a lendület visz-e vagy én irányítom az izmaimat, annyira elkábultam a fülledtségben.
Végül az utolsó pillanatban, mikor már lélegzet visszafojtva várom a beteljesülést olyan erővel hatol belém, ami visszahoz egy enyhe fájdalmat, ugyanakkor a várt kitörésnél, valami sokkal nagyobb, hatalmasabb erővel bíró gyönyörhullámot indít végig egész testemen. Hosszan lebegek ebben a környezetben, majd hirtelen zuhanok az elernyedésbe.
- Nobu – hallom még mély nyögését, és ahogy lüktetve egy forró nedvesség áramlik testembe.
Sikerült… Csókokkal hív magához, s felemelem fejem, hogy viszonozzam azt a mélységes szenvedélyt, amit adott nekem.
Csillapodik a remegés… a pulzálás… Csak a lihegések hada és a csúszós testek maradnak meg… ez az amit érzek, forró ölelésén keresztül.
Óvatosan tesz le az ágyra, takarót borítva testemre. Ólomnehézségű pilláimat már felemelni sem tudom, csak érzékeimmel keresem meg őt, hogy közelebb kúszva bújhassak hozzá, mielőtt teljesen magával ránt a mélységes sötét.
~*~
Finom illat… puha melegség, s egy gyengéd cirógató kéz az, amire ébredezni kezdek. Máris reggel van? Úgy néz ki ideje felkelni, mert ahogy résnyire nyitott pillákkal az ablakot figyelem, már rég reggel lehet.
Nyammogva nyújtózni kezdek, de hirtelen fájdalom hasít végig testemen, s egy átvillanó fintor jelenik meg arcomon. Jajj… Elfelejtettem.
- Dobre jótra – mondja Ivan mosolyogva, jellegzetes hangján.
- Dobre… izé – válaszolok egy vigyorral. Nos igen, az idegen nyelv nem az erősségem, főleg nem az azonnali megjegyzése.
- Idd ezt meg szlatkij – utasít halkan. Ha erre kér, biztos okkal, így rábólintok és elfogadom, hiába nem kívánok most még semmit.
- Nagyon fáj? – kérdezi ahogy elveszi csészémet. Most mit mondjak neki? Nem akarom, hogy hibáztassa magát, és igazság szerint…
- Nem vészes – felelem végül.
- Hazudós – morogja vissza mosolyogva. Ilyen könnyen átlátott rajtam mint szendvics a folpakon? Akkor egy nyitott könyv lehetek a számára, hazugságnak esélye nincs. Észbe kapni sincs időm, már a karjaiban vagyok.
- Hová viszel? – kíváncsiskodom tőle.
- A fürdőbe.
- De tudok egyedül is…
- Sss… - halgattat el – had gondoskodjam rólad. Engedd meg nekem… - erre lehet nemet mondani? Mert én nem tudok, így csak vállára hajtva fejem hagyom neki. Nagyon kedves.
Csak pár pillanattal később tűnik fel számomra a nem kis hiányosság, hogy rajtam egy szál ruha sincs, sőt rajta is csak egy szál alsónemű. A fürdőbe visz, s egy szó nélkül hagyom neki, hogy megfürdessen, ledörgöljön, s karjaiba vegyen újra. Ujjára egy furcsa szagú krémet nyom.
- Ez mi? – mutatok felé.
- Gyógykenőcs – válaszol egyszerűen, majd kiéhezett héjaként támadja le ajkaim, és forró csókolva tereli el figyelmemet. Ahogy gyengéden érintett és lemosott az sem hagyott hidegen, hiába fáj altájékom, a vágyam ekkor sem alszik, s hamar feléledt. Úgy szégyellem magam, hisz nem voltam ilyen, igaz lehetőségem sem volt… mégis annyira… annyira…
Ujjai becsúsznak lábaim közé, majd a fájó pontra kezdi kenni a krémet. Hirtelen megcsíp, és majdnem beleharapok ajkaiba, nem beszélve nyelvéről, de még időben sikerül visszafognom magam.
Másik kezével erősen tart, közben a csókkal nyugtat meg, s forrón olvadok karjaiba, kapaszkodó után kutatva. Mellkasát simítom végig ahol érem, szemem nem merem kinyitni.
Ahogy a fájdalom enyhül, s bizsergés veszi át a helyét, nem beszélve az újra felerősödő vágytól, remegni kezdek, majd erősen vállába kapaszkodom, s akaratlanul nyögdécselek a csókba. Tudom, hogy nem ezt a hatást akarja nálam elérni, mégis… mégis teljesen a vágytól remegve vonaglani kezdek az ölében, megérzem az ő keménységét is, amitől felsóhajtok. A csók is vadabbá, érzékibbé válik közben, de amikor hirtelen véletlenül becsusszan ujja a síkos krém miatt, összerándulva felsikkantok fájdalmasan, és elkapom tőle arcomat, és picit hátra vetem fejem.
- Bocsánat moj zsuk – duruzsolja nyakamba, még cseppet a csók hatása alatt rásimítja ajkait, és testemen végigcikázik a lágy érzés. Kicsit közelebb nyomom hozzá nyakamat, hogy tovább csókolja, s ajkaival meg is teszi pár pillanatig, de felhajol tőlem, összeszorítva szemeit.
Felkapom rá tekintetem, látom, hogy zihál, s hogy vissza kell fognia magát.
- Ivan… - súgom halkan, vállai helyett nyakába kapaszkodom, s ahogy lenéz rám…
Ha elérne az a tűz ami a szemében ég, már lángokban állnék, érzem.
Arcomra simítja kezét, megadóan dörgölöm bele, szememet lehunyva. Kezét kiveszi lábaim közül, végigcirógatva combom belső felét, amitől megremegek. Ő is látja, mennyire a hatása alá kerített, s közelebb csúszva hozzá, még jobban nekinyomódom merevedésének. Fojtottan nyög fel, sőt csak egy nyelést látok és hallok igazán belőle, és erősen szorít magához. Talán abba kéne hagynom, hisz… nem akar nekem sem fájdalmat okozni, tudom, hogy ezért tartja vissza magát, látta hogy még ujjai is mennyire… érzékenyen érintett. Mégsem tudom megállni, hogy hozzá simuljak, hogy érintsem, és hogy sóvárogjak az ő érintése után…
- Nem szabad… - morogja olyan halkan, hogy én is alig hallom meg. Szégyenpír siklik arcomra. Soha nem voltam ilyen, és most itt kínzom őt. Talán… talán neki szerezhetnék egy kis örömet, annak ellenére, hogy picit sebes vagyok még. Hisz nekem már az is csodás öröm, hogy ha tudom, neki jó.
Épp ficeregve próbálok kikúszni öléből, hogy elé csúszhassak, de hirtelen feláll velem, a vállára dob, és megindul. Megnyikkanok, de pislogni sincs időm, pár lépéssel már a szobában vagyunk, és az ágyra huppanok. Oldalazva támasztom meg magam, és kába szemekkel figyelem, hogy egy határozott mozdulattal rántja le a rajta lévő egyetlen ruhadarabot. Lassan felém fordul az ágyon, amint leül rá, majd velem ellentétes irányba érkezik, velem szemben, kezét megint arcomra simítja, és közel hajol, hogy megcsókolhasson.
Most sokkal szabadabban teszi, teljesen ellágyulok tőle, és már karomon is alig vagyok képes támaszkodni, de ekkor feljebb csúszik az ágyon, és lejjebb haladva testemen arcom, nyakam, vállam, majd egyre lejjebb kezd csókolgatni. Sóhajtozok, s remegek minden érintésétől, összeszorítom szemem, nyelek egy nagyot, s megnyalva száraz ajkam nyitom ki ismét pilláim, ekkor már hasának kockáival találom szemben magamat.
Csak… csak nem? Most vajon azt kéne tennem? Hallottam már róla… azt hiszem.
Épp hasamnál érzem ajkait, keze oldalamat simítja végig, és ekkor szinte ösztönösen kezdek bele tevékenységembe. Kezem testére simítom, minden egyes kockát élvezettel simítva végig, s „lefelé” haladva hasára kalandoznak ujjaim. Hirtelen feszülök meg, egy mély levegővétellel, amikor kincsemhez ér forró csókjaival, de azonnal eltereli más a figyelmem.
A férfiassága pont az orromat érinti, érzem az illatát, a forróságát, a lüktető vágyat.
Felsimítom rá kezeimet, és lihegve, félig lehunyt pillákkal tekintek rá. Megragadom, hogy megfelelően tartsam magam felé, s félénken nyalom meg a végét, majd mozdulatait utánozva csókolgatni kezdem.
Szívem olyan hevesen ver, attól félek mindjárt kiugrik a helyéről, de csak mellkasomat feszíti. Izgatott vagyok, mégis igyekszem határozottnak mutatni magamat.
Mindig csak áltatom az embereket a hangommal, valójában tudnom is kéne amit csinálok, itt az alkalom, hogy megtanuljam ezt is.
Ajkaim közé veszem vágyát, ő is így tesz, s ahogy halkan felmordul én felnyögök, de nem hagyhatom magam kizökkenteni… Örömet akarok okozni neki, viszonozni azt a csodát, amit velem is tesz. A remegés mellett figyelem is érzékeimmel minden mozdulatát, s érzéseimet, mindent beleadva igyekszem ugyan úgy mozogni, utánozni őt, tanulni tőle.
Leírhatatlan az érzés, ami körülvesz, amiben vagyok. Alig tudom tartani magam, hisz tehetetlenné akar tenni a közeledő gyönyör, mégis arra törekszem, hogy én is mennyei érzést okozzak, csak egyre szenvedélyesebb mozdulataiból sejtem, hogy jó az amit teszek.
Egy idő után már úgy szuszogok, mintha kilométereket futottam volna, s levegőt is alig kapok.
Nem bírom tartani az iramot…
Hirtelen azonnal elengedem, s elhanyatlom az ágyon, nem bírom tovább. Sóhajtozva, nyögdécselve vonaglom tovább ahogy folytatja, már nem sok kell… de ekkor ő is abbahagyja, és egy csalódott sóhaj csúszik ki ajkaimon.
Felpillantok rá azonnal, vágytól ködös tekintettel mér végig, ahogy hevesen kapkodom a levegőt.
Miért hagyta abba? Miért?
- Miért? – csúszik ki elhalóan ajkaim közül, de amint erre eá is jövök, azonnal mélyen elpirulva pislogok csak nagyokat.
Elmosolyodik, és hirtelen nem értem… nem értek semmit.
- Mert egyszerre akarom – dörmögi olyan lágy hangon, mit még soha nem hallottam, s hívogató tekintettel, még mindig ugyan azzal a mosollyal hajol vissza.
Értem már…
Úgy érzem, mintha arcom a paradicsom színét venné fel, de nem törődöm vele, s inkább visszamászok hozzá, újra az előző helyzetet felvéve. Nem tesz semmit, így először én sem, de nem bírom sokáig a tétlenséget, így megragadva újra megnyalintom, és ő is így tesz. Megrándulok a meglepettségtől, majd egy pillanatra zavart mosoly fut végig arcomon, és folytatom… most ő utánoz engem.
|
| Levi-sama | 2009. 12. 23. 12:59:56 | #2932 |
Karakter: Ivan
- Én… én… félek… - nyöszörgi. Annyira édes... Megcirógatom szép pofiját.
- Nem kell félned… - súgom ajkaiba, puha puszikkal csábítgatom.
- Tudom… - Na ez a beszéd.
- Amíg nem hagyod, nem teszek veled semmit majlinkij…
Végigcsókolom álomszép testét, de türelmes vagyok. Úgysem barja már sokáig, és akkor önként tálalja fel magát nekem.
És így is lesz.
Elmosolyodom, ahogy lábait széttárva fellöki nekem a csípőjét, hogy merev kis farkincáját is érintsem meg. Olyan aranyos így... és persze őrjítően szexis. Felmordulok a vágytól, és popsiját megragadva emelem fel alsótestét az ágyról, és finoman megharapdálom, csókolgatom és amikor elérkezettnek látom az időt, a kis bejáratát is megkóstolom. Hát nem megremegett és felsikkantott? Édes.
Széthúzom a két kis halmot, hogy végre megtekintsem a legvágyottabb helyet. Jól sejtettem.
- Még itt is gyönyörű vagy... - súgom lágyan, és rávetem magam. Jól tudom mit kell tennem, hogy remegjen a vágytól, és mindenét odaadja nekem. Meg is teszem. Ajándékul pedig megkapom gyönyörű nyögéseit, amelyekben semmi mű nincs, csak az extázis. Hhrrr...
Mégis finoman eltol magától, és feltérdel velem szemben, kezeit az ágyra támasztva. Úristen de kibaszottul izgató...! Te atya ég!
- Mit csinálsz Nobu? - tudakolom tőle szinte félőrülten.
- Szeretném valamennyire viszonozni – pittyegi, és felemelkedik arcomhoz egy puszira. Térdelve, a magasból figyelem ahogy ajkaival végigcirógatja mellkasomat, mellbimbóimat és hasamat. Remegek mint a kocsonya, és már csak a lélek tart össze és ment meg az összeomlástól.
Aztán leér mereven ágaskodó péniszemig. Azt várom, hogy megtorpan majd ahogy minden kis szűz teszi, de ő nem. Bátran megnyalja a makkomat, és én felnyögve rándulok össze. Úristen! Majdnem beleélveztem az arcába ennyitől!
Felbátorodik, és én számba harapva fogom vissza magam. Hagyom, tegyen velem bármit... mert ő tényleg megtehet velem mindent, annyira oda vagyok érte.
Megfog és a szájába vesz lassan és óvatosan. Kész, végem. Nyögve, hörögve élvezem ahogy gyakorlatlanul szop engem, és legszívesebben itt és most halnék bele a gyönyörbe.
De nem, nem fogok elmenni a szájában, ha már idáig eljutottunk. Erre még lesz bőven lehetőségem. Én egy sokkal forróbb és szűkebb helyen szeretnék lenni most...
Végigfuttatom tenyeremet hátának gyönyörű ívén, végigsimítom pompás fenekét és teketóriázás nélkül tágítani kezdem. Megremeg és elbizonytalanodik, remekül érzem a péniszem körül szájában. Amikor ujjamat belécsúsztatom, belenyög ágyékomba, és még a heréim is berezonálnak. Felnyögve hunyom be a szemem. Majdnem... ahh fenébe is...
Felemelkedik végre, és az ölembe mászik. Annyira édes és izgató...
Megcsókolom puha és illatos nyakát és a szemeibe nézek.
- Készen állsz rá? - suttogom rekedten. Bólint de ez nekem kevés. - Mondd ki...
- Ihgen...
Elmosolyodom.
- Jól van, moj szokrovícse (kincsem). - Hátradőlök az ágyon, megfogom derekát, és megemelem finoman. Farkam fenekének feszül, de szerencsére elég sikamlós, így könnyedén megtalálom a lényeget. Fogaimat összeszorítva ültetem magamra, és elengedem őt. Nem akarok rákényszeríteni semmit, és attól tartok a végén még erőteljesen rányomom, felnyársalva őt. Így is megszenvedünk majd a behatolásért, mert engem igencsak nagy mérettel áldott meg a sors. Azt hiszem most először nem örülök annyira ennek.
Reszketve támaszkodik mellkasomon.
- Ülj bele... óvatosan... - zihálom. - Csak fokozatosan, hogy legyen időd kitágulni...
- Re-rendben...
Tenyereim végigsimítják formás combjait. Izmai megfeszülnek ahogy apránként mozogni kezd, minden egyes kis finom rigatózással fokozatosan, centiről-centire beengedve engem. Mmmhh...
Nyögve feszítem meg egész testemben az izmaimat, szinte megőrülök... Annyira de annyira rávetném magam, és hörögve keményes nekiesnék... de soha nem tenném ezt meg vele. Annyira kis törékeny és édes. Egy vad rohamot nem bírna... Így is komoly a méretkülönbség közöttünk. Nagyon magas vagyok és robosztus őhozzá képest.
Már félig benne vagyok, és ahogy elnézem, nem folytatja dolgot, csak azon a kis részen lovagol inkább. Nem forszírozom, így is látom szép arcán a fájdalom apró rángásait. Felülök, és fenekét megfogva szorítom magamhoz. Nyakamba kapaszkodva fogadja mohó csókomat. Szájába hörögve simítom végig egyik kezemmel a hátát. Úristen... megőrülök ahogy riszálja a kis seggét...! Szinte csillagokat látok. Mintha mindig is ezt csinálta volna...
- Nobu... - nyögöm rekedten. - Ha így folytatod...
Csípője ringatózik tovább, ezúttal a körkörös mozdulatokat az ellenkező irányba folytatva. Felnyögve harapok finoman a vállába. Atyaisten! Bozse mojboh!
Megragadom merev kis péniszét, és szakértően kényeztetem, amíg apró kis nyögései elnyújtott, reszketegekké nem válnak. A megfelelő pillanatban egyet óvatosan lökve csípőmön erősen megnyomom farkammal prosztatáját, és ő sikoltva hanyatlik rám, forró magja kezemre és hasamra csurran. A látvány, az érzés és a hangok...
- Nobu - hörgöm a gyönyör pillanatában, ajkai után kutatva forrón. Mohó és sóvár csókkal remegek meg alatta újra és újra, fuldokolva ölelve őt magamhoz.
Csak lassan múlik a remegésem, és ahogy érzem az övé is. Nagyot sóhajtva fúrom arcomat illatos nyakába.
Soha nem volt még ennyire jó senkivel sem... pedig ez még csak az első alkalom volt.
Óvatosan megfogom még kemény péniszemet, és kihúzom belőle. Remélem nem sebesítettem ki nagyon...
Ernyedten hagyja nekem, hogy magam mellé fektessem és betakarjam. Amikor már kellően bebugyoláltam, ő hozzám kukacol és szorosan az oldalamhoz bújik. Mosolyogva puszilom meg puha száját és forrón ölelem magamhoz.
Jól kifárasztottam, azonnal álomba ájul.
*
Hajnalodik.
Kikászálódom aranyosan hortyogó Nobum mellől, és a fürdőbe sietek. Lávaforró majd jéghideg váltóvízzel végigmaratom a vágytól sajgó testem. Őrülten kívánom, de nem szabad. A tegnap este történtek egy szűznek igencsak néhány napos lábadozásba kerülnek.
Felfrissülve és lecsillapodva, egy alsónadrágban térek vissza hozzá. Még alszik. Haja érzékien kócos, ajkai résnyire nyílva. Nagyon édes. Idő közben begyűjtötte az összes párnát és takarót, lábai szétvetve. Birtokolja az egész ágyat.
Hangtalanul kuncogva rázom meg a fejem, majd a takaró alól kikandikáló lábát végigsimítom, egészen a combjáig.
- Ébresztő majlinkij... - dörmögöm fölé hajolva. Nyammogva fordítja el a fejét, és motyog valamit. Szavaitól felnevetek. Olyan édes...
Belepuszilok nyakába, és lehúzom róla a takarót.
Még mindig semmi. Hm.
Összehúzott szemöldökkel agyalok, mégis hogyan verjek életet belé. Inkább kimegyek a konyhába,majd rövid idő múlva egy frissen gőzölgő csészével térek vissza, és az éjjeliszekrényre teszem. Kis nózija azonnal megmoccan, ahogy a finom illatot megérzi.
Simogatom a lábát, oldalát, karját és pofiját ő pedig lassan de biztosan éledezni kezd.
- Mmmhhh... - nyöszörgi nagyot nyújtózva, majd összerándul. Arcán fájdalmas fintor jelenik meg, majd azonnal elmúlik. Nekem ez is elég hogy tudjam mi a helyzet. Finoman megpuszilom kába kis arcát.
- Dobre jótra - mosolygok le rá.
- Dobre-izé - vigyorog vissza rám. Felnevetek, jókedvem törhetetlen. Még jobban összeborzolom haját, és kezébe nyomom a csészét.
- Idd ezt meg szlatkij.
Kis sóhajjal fogad szót, majd amikor elveszem tőle a csészét és leteszem, megszólalok de nem nézek rá. Így sem lehet könnyű neki.
- Nagyon fáj?
Csak hosszas tétovázás után szólal meg.
- Nem vészes... - pittyegi. Rámosolygok.
- Hazudós.
Lehúzom róla a takarót, és gyengéden felkanalazom.
- Hová viszel?
- A fürdőbe.
- De tudok egyedül is...
- Sss... had gondoskodjam rólad. Engedd meg nekem...
Fejét a vállamra támasztva biccent, és hagyja nekem hogy a zuhany alá ültessem a kád szélére. Beszappanozom, leöblítem. Látom hogy felizgult, de összeszorított fogakkal állok ellen a csábításnak. Neki most nem egy újabb rohamra van szüksége.
Szárazra törlöm, majd magamhoz ölelem meztelen kis testét. Forrón csókolom meg, majd egy polcról kis tégelyt veszek le. Keveset nyomok az ujjaimra a gyógykenőcsből.
- Ez mi?
- Gyógykenőcs. - Visszafordulok felé, és magamhoz ölelve csókolom tovább, miközben krémes ujjaimmal fenekének hasadékába csusszanok óvatosan. Megrándul karjaimban, de nem ellenkezik. Bekenem őt gyengéden, és felnyögök amikor merevedésemhez dörgölőzik. Nem szabad Ivan... nem szabad Ivan... nem szabad Ivan...
|
| timcsiikee | 2009. 12. 02. 14:40:51 | #2676 |
Karakter: Nobuyuki(kihallgatószoba)
Nobuyuki:
Ahogy térdeit lában közé fúrja, ijedt kis sikkantás szakad ki belőlem, és hiába izgat a vágy és a kíváncsiság, a testemben tudat alatt még félek az egésztől. Merev testrésze simul hozzám amit hangom által elhűz tőlem, olyan gyengéd és figyelmes velem. Finoman csókol meg, bódító lassúsággal, majd ahogy elválik tőlem, a teljesen feltekeredett pólót leveszi rólam. Olyan szégyenlős vagyok előtte még a szemébe sem merek nézni, hogy éhes farkasként néz végig rajtam. Lábaim már derekán vannak mégis ég a pírtól az arcom. Hallom hogy pici sóhajjal húzódik mosolyra szája, erős ujjai gyengéden simítanak végig testemen, majd ahogy nedves forró nyelve is csatlakozik hozzá, teljesen elvesztem az eszem. Szakértő pontossággal és lassúsággal halad végig testemen, megtalálja mellkasomon a legérzékenyebb pontokat és hosszan kezd el ott izgatni, olyan hirtelen csap le rám a forró vágy, hogy vállába kapaszkodó ujjaim bőrébe mélyednek hangosabb nyögéssel, már az ágyékom is lüktet, nem bírom tovább… Lassan húzza le nadrágom még tovább kínozva, hasamat kóstolgatja míg csak sóhajtozom.
- Ugye tudod mi következik most, majlinkij? – kérdi mély és rekedtes hangon, velőm is beleremeg az érzéki orgánumba.
- Azt hiszem… igen… - nyöszörgöm én is félénken, habár már kéjes hangon.
- Nem megyünk el a legvégéig, legalábbis nem tervezem. Remélem ki is bírom... Túl szép vagy és érzéki... – megszeppenve pislogok le rá.
- Hogy... hogy én...? – ha nem volt elég piros az arcom, akkor most au.
- Nem ismerek nálad szebbet és édesebbet, moj bjulöcskij...
- Ez mit jelent? - suttogja.
- Süteményem. Igazi ínyencként fogom végigkóstolni a tested, amíg csak bírom.
Teljesen… teljesen zavarba hoz úgy, hogy ennyire még biztos hogy nem voltam. Ha tehetném most a szoba legeldugottabb sarkába bújnék, egy hatalmas párnát magamra terítve, de csak kis tenyerecskéim maradnak amikkel legalább fülig égő arcom eltakarhatom.
- Olyan… zavarban vagyok… amikor ilyeneket mondasz… - válaszolom tenyeremtől torz hangon.
- Majd hozzászoksz – közli végül, eldobja pici nadrágomat, és felém kerekedik, hogy egy csókkal ajándékozzon meg. De ahogy hozzám simul térdeim automatikusan csukódnak össze.
- Nobu… Nyisd szét a lábaidat... mutasd meg magad nekem. Kérlek... – mondja lágyan, mélyen szemébe nézek, megfogom izmos karjait és eleget teszek kérésének, fokozatosan lazítom szét combjaimat.
- Gyönyörű vagy – susogja érzékien, lelket borzongatóan, majd ismét megcsókol, de most röviden. Elválva tőlem halad megint lefelé testemen, már tudom mi következik és előre „félek”. Megint kezeim mögé bújok, nem bírok a szemébe nézni, de ahogy érintését, ajkait, nyelvét érzem meg, olyan tomboló forróság és szikrázás törik ki benne, hogy még az arcomra nyomott párna sem képes eléggé eltompítani nyögéseimet. Lassan olyan érzés mintha robbanni készülne valami, de… egyszer csak abbamarad…
- Nagyon finom vagy itt… Lássuk a többit…
- Mih? – kérdem hirtelen meglepődve, vadul kapkodom a levegőt.
- Fordulj meg – utasít halkan, perzselnek ujjai ahogy combomon végigsimítja őket.
- Mi-miért? – akadozik hangom.
- Ha nem akarod, akkor nem kell… - apró csókot kapok – Nem kell félned, azonnal leállok, ha kéred… bízz bennem.
Arca olyan komoly, érzem benne az őszinteséget de mégis… mégis félek… Ahogy láttam az előbb… egész testét… még jobban magával ragad a remegés… Biztos hogy akarom én ezt?
- Én… én… félek… - nyöszörgöm halkan, közben kiveszi kezemből a kis párnát. Lágyan mosolyodik el, keze arcomra simul.
- Nem kell félned… - mondja halkan, arcomat csókolgatja meg nem állva.
- Tudom… - sóhajtom halkan, ahogy érzem megint apránként halad végig testemen, egyre jobban ellazulok.
- Amíg nem hagyod, nem teszek veled semmit majlinkij… - olyan megnyugtató ez a tudat, de a félsz még mindig nem tűnt el. Ujjaimmal most a lepedőt markolom, ajkai lassan, szörnyen lassan haladnak lefelé testemen, mellkasomon. Kezei sem tétlenek, közben óvatosan cirógat ahol ér, lassan feloldódik bennem a feszültség, összeszorított szemekkel sóhajtozom, oldalamat rágcsálja meg gyomrom is összeugrik, de már egész testemben bizsergek, már nem a félelemtől remegek. Nyögdécseléseim töltik be a szobát, már alhasam kóstolgatja, de ágyékomat teljesen elkerüli, ennek ellenére érzem hogy még mindig duzzadtan pihen. Combom belső felét csókolgatja, az érzékenyebb felületen sokkal jobban érzem ahogy nyelve, ajkai végig perzselnek, számra tapasztva kezeim próbálom visszafojtani a kitörő kis sikolyokat, több-kevesebb sikerrel. Lejjebb majd egyre feljebb halad, heréimet már szinte orrával érinti, és nem bírom tovább… A testem már vonaglik és többet akar. Felhúzom lassan az egyik térdem, kezeim az ágynak feszítem talpacskám erős vállára teszem, és úgy emelem meg magam kissé. Kezei azonnal alám csúsznak, mély morgását hallom, ami majdnem doromboláshoz hasonlít, de már nem rémít meg. Másik lábam is felhúzom lassan, ajkait már fenekemen érzem csókolgatni, egyre forróbb lesz a környéke. Ahogy a két part közé benyalint, még a sikolyom is elcsuklik, összerándulok. óvatosaz simítja rá kezét, puhán markolássza, majd ahogy széthúzza őket, hatalmas forróság áraszt el, remegéssel párosulva.
- Még itt is gyönyörű vagy… - duruzsolja halkan, de mielőtt megszólalhatnék nyelvével kezd el ingerelni, szíven üt a kéjes vágy, felsikongatok, egyikkel a másikat elnyomva, ha kezeivel nem tartana erősen már össze vissza forgolódnék. Nyelve kapkodom a levegőt, olyan érzés kerít hatalmába mint még soha, ezt megmagyarázni sem lehet. Egyre-egyre jobban ködösül el elmém, testem jobban megfeszül mint valaha, s szinte halként ficánkoló nyelve megőrjít úgy izgatja testemet. Mikor abbahagyja, olyan mély levegőket veszek, ahogy csak a tüdőmbe fér, sóhajtozva próbálom valamennyire eszméletem visszanyerni. Arcom és egész testem lángol, olyan érzéseket kaptam amit senkitől… Bennem lakozó kisangyal arra ösztönöz, hogy ezt viszonoznom kell. Nem lehet olyan nehéz, hisz nap mint nap ezt csinálom a telefonon keresztül is… De ez más lesz, mert igazi… vajon képes leszek rá?
Feltápászkodom ülő helyzetbe, nem törődve meglepett pillantásaival. Előttem ül bokáin az ágy végében, négykézlábra fordulok, fejjel felé. Lassan felmászom testére, combjára támaszkodva, majd vállába kapaszkodva, automatikusan ölel át.
- Mit csinálsz Nobu? – kérdezi meglepetten, hangjában még mindig a vágy honol.
- Szeretném valamennyire viszonozni – válaszolom félénken, szájára adok puszit, majd arcára, nyakára, vállára és így apránként haladok lefelé izmos testén. Kis ujjaimmal mellkasán támaszkodom meg egyik oldalt míg másikon ajkaimmal tevékenykedem, de nem időzök el sokáig, haladok határozottan lefelé. Szívem már torkomban dübörög, de nem állok meg már hasánál tartok, mikor arcomnak ütközik merevedése. Oldalra fordítom fejem, szívem majd kiugrik a helyéről.
Egy kicsit… csak egy kicsit.
Ahogy megnyalintom végén, megrándul, nagyon halk nyögést csalok elő belőle. Egyre bátrabban eresztem ki nyelvem, kezemmel elhúzom hasáról a nagy merev hímvesszőt, Körbe nyalogatom, majd ahogy felszabadultabbá válok, ívén is végignyalok. Előtte térdelek, fél kézzel támaszkodom, fél kézzel pedig fogom, ajkaim közé veszem fokozatosan, ahogy csak bírom. Ahogy egyre mélyebben tudom magamba fogadni, úgy mélyülnek halk nyögései, de az egész sajnos nem fér a számba, kezemmel kell rásegítenem. Lassan, nagyon lassan mozgatom fejem, olykor ahogy erőmből telik megszívva. Ekkor kezét hátamon érzem meg, fenekemre siklik, majd a még mindig nagyon nedves nyílásra csúsztatva ujjait nyögök fel, ahogy a számban tartom. Lassan köröz ujjaival, ennek hatására gyorsítom a tempót, és mikor egy ujja is belém mélyed, még nagyobbat nyögök fel, de nem eresztem. Megállok, számban nyelvemmel körözök rajta, majd mikor megint elég erőm van, újra mozgatni kezdem, ujja is ki-be siklik. Mikor nagyon halkan felmordul, elengedem számmal, kezem még kicsit rajta tartom, majd felmászok hozzá, és az ölébe ülök. Sötét szemeiben olyan ködös vágy csillog, elkábulok tőle, kezei derekamra siklanak, nyakamba csókol bele.
- Készen állsz rá, - kérdezi mély, dörmögő hangon… Nem tudok egy szót sem kiejteni, csak biccentek – Mondd ki… - kér halkan, s nem tudok neki ellenállni, ahogy oldalam cirógatja.
- Ihgen… - sóhajtom kábán, és derekamnál megtartva emel meg.
|
| Levi-sama | 2009. 11. 10. 01:24:54 | #2420 |
Karakter: Ivan
- Ivan... - leheli érzékien, pont úgy ahogy elképzeltem. Hangjától már teljesen aktusra kész a merevedésem, majd ahogy óvatosan ő maga érinti ajkait a számhoz, végiglúdbőrözik az egész testem. Ujjai mellkasomra simulnak, de nem tol el magától szerencsére. Végighúzza száját az enyémen, és femorranok a kéjtől. Akaratlanul is úgy incselkedik velem, aminek nem lesz jó vége...
Megfeszül egész testem, de lefogom magam, ha belepusztulok is. Orromon át veszem szuszogva, szaggatottan a levegőt... finom illata van...
Karjai nyakam köré fonódnak lassan, majd megnyalintja apró nyelvével a számat. Mintha villám csapott volna belém, összerándulok, de bátran tartom magam. Tetszik, hogy ennyire felbátorodott, és semmi pénzért nem állítanám le. Inkább visszacirógatom nyelvemmel, és lassan mélyítem el a csókot. Nem mondom hogy gyakorlott, de nem is bénázik... tökéletes. Lassan, egy nagyragadozó biztos türelmével cserkészem be, fokozatosan elmélyítve a csókot. Formás, feszes combján siklik végig a kezem, majd oldalán, hogy a pizsamapóló alá csúsztathassam mohó ujjaimat. Halkan nyög a számba, gyönyörű hangján. Még a gyomrom is beleremeg... Megveszek ezért a srácért!
- Ivan... - pihegi remegve.
- Mi a baj Nobu?
- Félek...
Halvány mosollyal nézek le rá. Annyira édes...
- Nem kell félned... - súgom a fülébe. - Gyengéd leszek veled.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezek a mozifilmbe illő szavak hagyják majd el a számat. És mégis megtörtént. Megcirógatom nyelvemmel a fülét ha már ott vagyok, és lágyan meg is harapdálom. Mint egy finom süteményt, úgy fogom lassan kóstolgatni és maradéktalanul kiélvezni. Ő az én kis süteményem... Moj bjulöcskij...
Nyakának puha bőrét is végigkóstolgatom, ő pedig remegve kapaszkodik belém, apró körmeit bőrömbe mélyesztve. Legszívesebben dorombolnék a kéjtől, de csak megijeszteném. Nagyon óvatosnak kell lennem... észvesztő ahogy remeg alattam! Élvezi minden érintésem, már érzem is combommal, ahogy merevedése feltámad a pizsamanadrágban. Lágyan cirógatom érzékeny bőrét, de nem folytatom. Nem, amíg nem egyezik bele. Ujjaimmal végigsimítom érzékeny hasát is, ahogy kissé feltűröm a pólóját, nyakán siklik a nyelvem. Ahh...
- Mondd - követelem a bőrére lehelve szavamat.
- Ne hagyd abba kérlek... - pihegi halkan, és ettől elégedetten belemorgok a nyakába. Ó igen... ezeket a szavakat imádom tőle hallani a legjobban. Végigsimítom combjának külső felét, és folytatom finom ízlelgetését is. Előttünk az egész éjszaka... ráérek. Minden porcikáját érezni akarom.
- Ivan... - sóhajtja elhalóan, és ezzel egyidőben térdemmel finoman szétválasztom lábait és közéjük fészkelődöm. Ijedt sikkantással kapaszkodik jobban a hajamba, amikor merevedésem az ágyékához nyomul. Kissé hátrébb húzódom, mert nem célom hogy megrémítsem... csak szoktatom az érzéshez, milyen ha az én nagy testem borítja be óvatosan. Egy újabb mohó de gyengéd csókkal kábítom el, majd amikor ellazul alattam és combjait a derekamra fűzi, egy határozott mozdulattal lehúzom róla a már nyakáig feltűrt felsőt. Sápadt bőre sugárzik az ablakon beszűrődő holdfényben. Halk nyögéssel fordítja oldalra a fejét, összeszorított szemekkel. Elmosolyodva simítom végig mellkasát, majd nyelvemmel követem útjukat. Lassan, nedves csigaként ízlelem bőrét, apró kis mellbimbóit is finoman megszívva. Nyöszörgését hallva, és ahogy remegve mélyeszti körmeit vállamba, felbátorodva veszem kezelésbe őket. Nyelvemmel vad körözéssel keményítem meg őket, majd fogaimmal nagyon finoman megharapdálom. Hangos nyögéssel feszül ívbe a teste alattam, és én is felmordulok. Annyira szép... annyira erotikus és minden amit csak lehet rá mondani ebben a pillanatban... jaj...
Nyelvemmel lassan, egy hosszú és nedves vonalat rajzolok egészen a köldökéig, majd belefúrva a nyelvemet kínzom egy kicsit. Összerándul és nyöszörög. Ó igen... ez az.
Kezeim a combjait simítják végig, majd ujjaim nadrágjának derekába akasztom.
- Ugye tudod mi következik most, majlinkij? - Hangom mély akár az óceán a vad vágytól, és habár legszívesebben cafatokra tépném rajta a ruhát, hasra rántanám és nekiesnék, nem teszem. Megtehetném, de abban nem nyernék akkora élvezetet. Én ínyenc vagyok.
- Azt hiszem... igen... - Megőrülök a hangjától! A herezacskóm is összerándul tőle, és kezeim is beleremegnek. S
- Nem megyünk el a legvégéig, legalábbis nem tervezem. Remélem ki is bírom... Túl szép vagy és érzéki...
- Hogy... hogy én...? - suttogja lepislogva rám a sötétben. Így is látom mennyire meglepett arcot vág. Elmosolyodva puszilom meg a köldökét.
- Nem ismerek nálad szebbet és édesebbet, moj bjulöcskij...
- Ez mit jelent? - suttogja.
- Süteményem - válaszolom türelmesen. - Igazi ínyencként fogom végigkóstolni a tested, amíg csak bírom.
Apró kezeibe rejti az arcát zavarában, és én felnevetek. Annyira aranyos...
- Olyan... zavarban vagyok... amikor ilyeneket mondasz... - nyünnyögi.
- Majd hozzászoksz - zárom le a témát. Nem óhajtok csevegni egész éjjel, hiszen sok dolgom van. Lassan lesimogatom róla a nadrágot, majd félrehajítom. Erre reggelig nem lesz szükség. Sőt, ha rajtam múlna, soha többé nem lesz rá szüksége.
Fölé mászom ismét, arcát kezeim közé véve csókolom meg érzékien, nyelvemmel mélyen belé hatolva, szinte már nyersen. Megőrjít az íze.
Felemelkedem róla, és a szemeibe nézek. A sötétben is jól látom ahogy csíllognak. Zavartan, szégyenlősen zárja össze lábait, remeg alattam mint a kocsonya.
- Nobu... - dörmögöm kedvesen. - Nyisd szét a lábaidat... mutasd meg magad nekem. Kérlek...
Feje mellett támaszkodó karjaimba kapaszkodik finom ujjaival, és lassan de engedelmeskedik. Elakad a lélegzetem... ez a látvány mindennel felér.
- Gyönyörű vagy - zihálom elragadtatással. Megőrülök! Nagyon nehezen fogom már vissza magam...
Megcsókolom puha ajkait, de nem időzöm el ott sokáig, vár rám más finomság is...
Eltakarja arcocskáját, amikor végigsimítom ajkammal combjának belső felszínét. Elfojtott nyögéseit hallgatva, élvezettel futtatom végig mutatóujjamat csinos merevedésén, nagyon szép kis labdacs herezacskóján. Összehúzódik az érintésemre, pénisze pedig megrezdül. Mennyire érzékeny...
Egy lassú de határozott mozdulattal nyalom végig, és számba veszem. Kicsike, így kényelmesen elfér. Felsikkantva rántja fejére a kispárnát. Elmosolyodva szívom meg, majd elengedem, mert látom rajta hogy mindjárt elélvez...
- Nagyon finom vagy itt - dicsérem meg vágytól rekedt hangomon, és megnyalom a számat. - Lássuk a többit...
- Mih? - zihálja kikukkantva a párna alól, majd zavartan visszarántja arcára. Olyan édes.
- Fordulj meg - simítom végig combjait gyengéden, és feltérdelek. Lehúzom róla a francos párnát, mert nem óhajtok egész éjjel azzal társalogni. Tágra nyílnak szemei amikor végignéz rajtam, teljes valómban lát már engem, hisz szemei hozzászoktak a sötéthez.
- Mi-miért?
- Ha nem akarod, akkor nem kell... - nyugtatom meg azonnal, hiszen hangjában egyértelműen ott volt a félelem. Isten ments hogy megijesszem. Békítően csókolom meg inkább. - Nem kell félned, azonnal leállok, ha kéred... bízz bennem.
|
| timcsiikee | 2009. 10. 08. 00:01:33 | #2076 |
Karakter: Nobuyuki(kihallgatószoba)
Nobuyuki:
- Ivan! – sikoltom elhalóan ijedtemben, a szívem úgy ver hogy mindjárt kiugrik a helyéről, és hirtelen nem tudom mire vélni, ezt a reakcióját, csak félénken feszengek mellette. Végigsimít karomon, és testemen forróság söpör végig… Mit csinál velem? Némán nyelek egy nagyot, hogy visszafojtsam remegésemet, amit érintése okoz. Olyan gyengéden érint, és érzem hogy óvó. Lassan kisimítja kezemből a telefonomat, majd hallom ahogy kattan a készülék, és darabokban teszi le a szekrénykére. Olyan kényelmes az ágyában, és kicsit talán fáradt is vagyok, hogy amíg ő darabokra szedte a telefonom, eszem ágában sem volt felkelni. Jó itt mellette lenni, érezni, hogy nem vagyok egyedül… Sosem aludtam még senkivel.
- Miért…? – fakad ki belőlem egy kérdés, de megakad fogam kerítésében ahogy megérzem nagy kezét arcomra simulni, és már azt is elfelejtem, hogy mit is akartam megtudni. Félig felém kerekedik, szemem csak lassan és fokozatosan szokja meg a sötétet, haloványan látom körvonalát markáns arcának. Keze hátamra simul, majd a másikkal megfogja enyémet, sziklaszilárd mellkasára terelve. Hideg tenyerem forró bőrére simul, és mintha azonnal átjárná kezem és testem a meleg ráz ki a hideg, végigfutkos rajtam egy bizsergető érzés.
- Ne félj tőlem, nem teszek veled semmit… csak érezni akarlak majlinkij.
- Érezni…? – pislogok nagyokat, és csak nehezen fogom föl, hogy mire is akar ezzel célozni. Szívem még mindig zakatol, majdnem olyan sebességgel ahogy az előbb éreztem az övét, elkerekedett szemekkel figyelem ahogy fölém magasodik robosztus alakja, ujjai megint megtalálják kipirult arcomat, végig forró érzést hagyva maga után.
- Az illatodat… a selymes bőrödet – most még akcentusa sem zavar, sőt mintha zsigereim is beleremegnének minden elcsuklott hangba. Orra az enyémet érinti, hirtelen azt hiszem álom az egész, és fel sem fogom komolyságát. Ilyen hirtelen történne meg egy kívánság, ha igazán őszintén akarom? De fel vagyok egyáltalán készülve ilyenre? Nem tudom…
- Ivan… - csak a neve jut eszembe hirtelen, amit kimondhatnék, átadom magam annak az érzésnek, mint mikor számomra is izgatóvá válik akár egy telefonos vagy más helyzet.
Kezem még mindig mellkasán pihen, lassan simítok lefelé rajta, felfedezve minden négyzetcentiméterét. Mély hangja halk morgással jelzi, mennyire is élvezi, szabad keze combomra simul… Kezdem elveszíteni a kontrollomat, mintha már nem is én irányítanám a testem.
- Nobuyuki… - sóhajtja áhítattal, majd azonnal szavába vágok.
- Nobu… a barátaim Nobu-channak hívnak… - mondom én is halkan, orra ismét enyémet piszézi, fejbőröm masszírozva túrnak ujjai hajamba, s beleremegek annyira kellemes.
- Ivan… - lehelem elkábulva, majd hirtelen forró tenyeret érzek hátamon, és egy rántást, majdnem belepréselődöm nagy és izmos testébe.
- Szeretném… érezni a csókodat Nobu, de soha nem tenném erőszakkal. Engedd meg kérlek...
Minden szava olyan lágy, elolvadok karjában pihenve. Ajka arcom és állam érinti, egyre jobban felgyújtva bennem a kíváncsi lángot.
- Ivan… - egyre halkabb vagyok, szám kissé tátva marad, és úgy viszonzom ajka érintését, először csak arcát találom meg, majd lassan kitapogatva találom meg egyenesen ívelő száját. Érzem ahol lehelete, szuszogása bőröm cirógatja, kis ujjaimat jobban mellkasához feszítem ahogy kíváncsian kezdem ajkait cirógatni enyéimmel. Felmorran amitől egy pillanatra elhajolok onnan, érzem ahogy az ő ujjai is megfeszülnek rajtam, visszafogva magát.
Gyengéd velem és kedves… Álmomban sem hittem volna, hogy valaha így és ilyen helyen ez történik velem… Kemény vágya lábamhoz nyomódik, de még ez sem rettent el, folytatom amit elkezdtem, én is érezni akarom, milyen is egy csók… Vajon miért teszi ezt? Lehet hallotta ahogy dolgozom? Vagy más oka is lenne?
Elpirulok a gondolatra… Nem, az nem lehet. Kis karjaim lassan simítom fel rajta, továbbra is ízlelgetve a perzselő érzést, lassan nyakára fonom őket, összeakasztva tarkójánál, majd bátrabban széjjelebb nyitva a szám nyalom meg száraz ajkam, véletlenül az övét is megérintem. Megrándul, de nem támad le, gyengéden viszonozza nyelvem játékát, míg lassan össze nem olvadnak ajkaink eggyé. Gyomrom ugrik egyet, és mintha ezer tarka pillangó szállna, repkedne benne úgy lüktet bennem a feszültség. Olyan finom, és mámorító… nem is tudom miért nem próbáltam előbb ilyet csinálni. Átadom magam az érzésnek, szorosabban ölelem meg, becsukom eddig félig lehunyt szemeimet. Erős keze oldalamon simít végig, fel-le gyűrve rövid pizsamám anyagát, lassan besiklik alá és felhevült bőrömet cirógatja végig érzékien, vállába kapaszkodva próbálom tartani magam de még így is reszketek, akaratlanul nyögök bele első csókomba.
- Ivan… - sóhajtom ajkaiba, ahogy egyre feljebb halad felsőtestemen, majd lefelé haladva hasamra terelődik kíváncsi keze… Egyre jobban remegek…
- Mi a baj Nobu? – susogja síkos számra, nagy és kába szemekkel pislogok fel rá.
- Félek… - mondom alig hallhatóan suttogva, pedig senki sincs a közelünkben, nem is értem miért vagyok ennyire halk. Halványan látom, ahogy arcára apró félszeg mosoly kúszik, vágyakozva néz rajtam végig, majd lehajol hozzá, orrával arcom simítja végig, majd fülemhez hajol.
- Nem kell félned… gyengéd leszek veled – susogja kissé vágytól rekedten, finoman ajkai közé veszi fülcimpámat, én pedig mint vízben van úgy kapok mély levegő után, alig megfeszülve. Ajkaival finoman tér le nyakamra, testem libabőrössé válik, ahogy forró lehelete a kintről jövő szellővel éles kontrasztot alkot, ujjaim hátának bőrébe mélyednek, érzem hogy ölemben gyűlik a feszültség és forróság…
Ne hagyd abba kérlek – mondanám, ha lenne erőm hozzá, de csak összeszorított szemekkel élvezem finom cirógatását hasamnál és nyakamnál egyaránt. Kicsi mozzanatokkal vonaglik meg testem, jelezve ezzel ködösülő elmémnek, hogy egyre többet kíván. Ki nem mondott apró nyekergések születnek csupán, sóhajokba fulladva vetem hátra fejem a párnák közé.
- Mondd… - suttogja bőrömre, majd feljebb hajolna, de ujjaim felsiklatom tarkójára, beletúrok rövid hajába, hogy lent tartsam… Ha a szemembe néz, képtelen leszek kimondani, nem lennék képes rá. Érzi szándékom, így továbbra is csak nyakamba hajolva szuszog.
Nagy erőt veszek magamon.
- Ne hagyd abba kérlek… - sóhajtom fáradt kéjjel, beleborzongok halk dorombolásába, s folytatni kezdi érzékeim lassú kényeztetését. Kis ujjaimmal finoman markolok hajába, majd eleresztem és újra elismétlem, ahogy erősebben tör rám a forróság. Egy pillanatra megemelem csípőm vonaglásom közben, ekkor érzem meg nyakam ívén nyelvét végig siklani. Olyan füllednek érzem a levegőt, elgyengül egész testem az érintésétől, lüktet minden erem, zizeg minden idegszálam, s csak arra vár, hogy egyre többet és többet kapjon… a beszéd számomra már képtelenség… csak nevét vagyok képes sóhajtani már.
- Ivan…
|
| Levi-sama | 2009. 10. 06. 22:24:26 | #2063 |
Karakter: Ivan(Kihallgató szoba)
Idegesen kezd pakolgatni, de végre elészül ezzel is. Beültetem a kocsimba, és elindulunk.
- Ivan-s... - cincogja édesen. Ilyenkor is gyönyörű a hangja.
- Mondd.
- Csak... Csak én leszek abban a házban, vagy... vagy te is velem maradsz?
Zavartan babrálja ujjacskáit, amitől olyan édes akár egy kis cukorka. Jaj hát még el is pirult!
- Jobban éreznéd magad, ha ott lennék? - vigyorodom el. Szerencsére nem mer rám nézni, így nem látja. Rendezem arcvonásaimat.
- Akkor amíg tudok maradok, moj zvizda - mosolygok le rá kedvesen, és ő felpillant végre. Jaj ezek a kék szemek!
Megnyugodva dől hátra, és pár perc múlva már alszik is.
Beparkolok a házam elé, és kiszállok a terepjárómból. Az utasülés fölé hajolok, gyengéden a karjaimba veszem. Mennyire könnyű...
Ht kissé bonyolítja majd a szexet, hogy ennyire kicsi... de majd megoldom. Már dugtam alacsony és vékony fiúkkal, tudom hogy nem szabad rájuk nehezedni, és erőteljes lökésekkel...
Hé! Nyugi Ivan, ne szaladj ennyire előre, egyáltalán nem biztos hogy sikerül.
Lassan besétálok vele a házba.
- Majlinkij...ébredj - ébresztgetem finoman, és lefektetem a kanapéra. Nadrágomban a kis (nagy!) gonosz már meg is moccan a látványtól, ahogy kiterül.
- Hol vagyok? - kérdezi vékony hangon. - Megérkeztünk?
Azonnal felébred, és csillogó szemekkel pillant körül. Büszkén nézek körbe én is. Hát igen, ez a kis vadászlak nem volt olcsó, de megérte. Háborítatlan nyugalom, az erdőben, hegyoldalon. Gyönyörű kilátás, és több tíz-kilométeres körzetben sehol egy lélek sem.
- Körbenézhetek?
- Persze... válassz szobát.
Figyelem őt, ahogy minden megnéz, sétálgat. Bájosan és izgatóan csinálja még ezt is. Gőzöm sincs hogy fogom kibírni vele összezárva napokig... Ahh már alig várom! Remélem hamar megtörik a jég.
Talál is magának egy szobát, amely tökéletes. Össze van kötve az enyémmel. Remek.
Aztán előrukkol valamivel, aminek nem örülök. Ahogy megpillantom kis készülékét a kezében, elkomorulok.
- Nobuyuki... ezt otthon kellett volna hagynod. - Felé lépek, aggódva. Fenébe! Simán bemérhetik vele!
- Sajnálom, de... - Zavartan pislogva kezdi fixírozni a padlót.
- De?
- Ha... ha este, bejelentés nélkül nem fogadok hívásokat, akkor... elbocsátanak.
Ezek a szemek... Ellenállhatatlan így. Beletörődve sóhajtok fel. Elvégre kollégám tisztogat, úgyhogy nem kell annyira aggódnom érte.
– Csak… csak ma este fogadok két hívást utána beteget jelentek és kikapcsolom esküszöm! Nem lesz baj! Kérlek…
Elolvadok. Valaki mosson fel.
- Egy hívás... és ideadod utána. - Ahh ez a mosoly! Átölel engem, és a szívem őrült száguldásba kezd. Ha ez agy megy tovább, ha ő továbbra is ennyire bájosan szexi, akkor én...
Eltolom magamtól.
- Nem vagy éhes? - firtatom faarccal, holott legszívesebben a vakolatot hántanám tíz körömmel.
- De, egy kicsit.
- Gyere... - indulok a konyhába.
*
Beesteledik. Egész délután édes volt és aranyos. Be sem állt a cserfes kis szája, és kiválóan elszórakoztatott. Szinte repült az idő a társaságában.
Először ő zuhanyzik, majd én. Amikor végigmaratom testemet a jéghideg vízzel, megborzongok. Nehéz lesz úgy aludni, hogy ő a szomszéd szobában alszik...
Meztelenül dobom bele magam az ágyba, és felsóhajtok. Vagy ez nem is én voltam?
A verandára nyíló ajtó nyitva, és onnan szűrődnek be a hangok. Nobuyuki nyitva hagyta szintén az ajtaját, és... dolgozik...
- Érzed... ahogy végigsimítom a hasad? Felmászom rád...
Megrándul a hímvesszőm, és elfojtok egy nyögést. Te jó isten! És ezek a sóhajok... ahh istenem!
Erősen markolom az ágyneműt, és csak nagyon kevésen múlik, hogy nem töröm át a falat és támadom le.
Elcsöndesül minden. Hm... Azt hiszem ebből nem lesz alvás, ha csak nem enyhítek magamon. Ki kell vernem. Már megint.
Behunyt szemekkel sóhajtok, lélekben felkészülve rá, hogy ha kikelek az ágyból, nem a másik szobába, hanem a fürdőbe kell mennem.
Ekkor meghallom...
Halkan, szinte nesztelenül lépkedve közeledik az ágyamhoz. Minden érzékem felfokozódik, és remegni kezdek a vad vágytól. Nem takarom be meztelen ágyékomat, úgysem látja a sötétben.
Meztelen talpacskáival közelebb trappol.
- Áthoztam... a telefonom... - suttogja.
- Hozd ide, majlinkij - válaszolom, de felmordulok ahogy megérzem illatát. Frissen zuhanyzott, és ez az illat... jaj nekem. Ibolya... finom és tiszta, ártatlan mégis vadító és perzselő szenvedélyt vált ki belőlem.
Felém nyújtja a készüléket. Ujjaimat vékonyka csuklójára fonom, a következő pillanatban pedig berántom magam mellé.
- Ivan! - sikkantja, de amikor látja hogy nem támadom le, megnyugszik. Elengedem, és lassan végigsimítom a karját, egészen a válláig. Nehezen kapok levegőt, annyira kívánom, de uralkodok magamon. Ha megerőszakolni akarnám, azt már rég megtehettem volna. Nem az én stílusom.
Elveszem a kezében szorongatott telefont, és egy gyakorlott mozdulattal szedem szét, hogy kivegyem az akkumulátort. Így nem tudják lokalizálni műholddal sem. Az éjjeliszekrényemre teszem, és felé fordulok ismét.
- Miért...? - suttogja, de nem folytatja, amikor megérzi kezemet az arcán. Kezem a hátára simul, halk sóhaját hallva megremegek. Istenem... megőrülök érte.
Fölé hajolok, kapkodó légvételei arcomat simogatják, finom illatát mélyen magamba szívom, és megfogom apró kezecskéjét, hogy tenyerét a mellkasomra simítsam. Egyenesen a vadul verdeső szívem fölé...
Remeg.
- Ne félj tőlem, nem teszek veled semmit... csak érezni akarlak, majlinkij.
- Érezni...?
Fölé hajolok, és arcát cirógatom finoman ujjaimmal.
- Az illatodat... - cirógatom meg orrommal az övét. - a selymes bőrödet...
- Ivan... - leheli lágyan. Ó igen! Ilyennek képzeltem őt, sőt... a fantáziám szegényes ehhez, mert még annál is szebb és csodálatosabb, mint álmaimban!
Mellkasomon pihenő kezével megcirógat. Halkan felmordulok, mélyen és szexisen, miközben combját simítom végig.
- Nobuyuki...
- Nobu... a barátaim Nobu-channak hívnak... - suttogja. Elmosolyodva dörgölöm ismét orromat az övéhez, és puha hajába túrok ujjaimmal.
- Nobu - ízlelgetem lágyan a becenevét. Reszketek a szenvedélytől, pláne amikor megérzem, hogy ő is remeg. Jaj... Adja az ég, hogy ne a félelemtől reszkessen karjaimban!
- Ivan...
Ahh ne ez volt az utolsó csepp. Halkan morogva simítom hátára a kezemet, és magamhoz húzom egy határozott mozdulattal.
- Szeretném... érezni a csókodat Nobu, de soha nem tenném erőszakkal. Engedd meg kérlek...
Puhán cirógatom meg ajkammal az állát, majd arcát, de nem csókolom meg, amíg bele nem egyezik.
|
| timcsiikee | 2009. 10. 02. 20:34:29 | #2015 |
Karakter: Nobuyuki(kihallgatószoba)
Nobuyuki:
Hosszú percekig csak zokogni vagyok képes erős ölelésében, már nem is figyelek arra hogy az ajtó nyitva van vagy hogy itt vannak e még talán, mert biztonságban érzem magam vele.
Lassan nyugszom csak le, és mikor már rendesen tudok levegőt is venni szipogás helyett, kissé elhajolok tőle.
- Szóval akkor most… igazán veszélyben vagyok…? – kérdem még mindig kissé akadozva,
- Két lehetőség van – kezd azonnal válaszba tengermély hangján – Akono emberei vagy a helyi rendőrség, akik szintén szemmel tartották őt – nem teljesen értem amit mond, de semmi jót nem sejtek ebből – Egyedül vagy itthon? – teszi hozzá kérdését, én pedig észbe kapva vezetem beljebb, el is felejtettem hogy az ajtóban állunk épp.
Hellyel és étel-itallal kínálom, igyekszem most a jó házigazda szerepet felölteni, legalább elfoglalom valamivel magam és nem vagyok ideges. Leültetem én pedig a konyhába sietek, hogy előkapjak valamit, amivel megkínálhatom, de csak kekszet meg narancslevet találok, így ezeket készítem egy tálcára, és vissza sietek velük a nappaliba, ahol Ivan épp a mobiltelefonját teszi le.
- Rendőrök voltak majlinkij. Megfigyelnek téged, ami nem jó hír – a torkomba keletkezni kívánó gombócot egy nagy nyeléssel próbálom eltűntetni, kevés sikerrel.
- És akkor most mi legyen? – ez a nagy kérdés. Miért figyel meg engem a rendőrség? És mi a baj ezzel? Talán Ivan tud nekem segíteni, és ha ez igaz annak nagyon örülnék. Soha nem hittem volna, hogy egy ilyen dologba fogok belekeveredni egy ilyen kis mellékes munka során. Soha nem kezdtem volna bele, ha ezt tudom, de sajnos már nincs mit tenni… megtörtént… Nem szólok többet, látom arcán hogy ő is gondolkodik és próbál kitalálni valamit ezért nem akarom zavarni. Már annak örülök, hogy kijött ide és ilyen gyorsan ideért csak hogy megvédhessem. Köszönettel tartozom neki. Visszaemeli a mobiltelefont, és oroszul – szerintem – beszélni kezd, mert nem értem mit mond. Feszengve mikor melyik ajkam harapdálva figyelem, ideges is vagyok. Vajon miről beszélhet azzal a valakivel? Végül pár szóváltás után leteszi és rám néz hideg szemeivel.
- Két napra el kell tűnnöd – MI? – Meg tudod oldani? Van hová menned? – m… miért kell eltűnnöm? Mi történt?
- Két napra? De… miért?
- Bízz bennem Nobuyuki, és ne tegyél fel kérdéseket. Szóval? – talán azért nem akarja elárulni nekem, mert lehet megijednék attól… bár nem tudom miről van szó. Meg akar óvni a félelemtől? Lehet… de megbízom benne, és így azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon hova is lehetne, de… sajnos semmi ilyesmi nem jut az eszembe. Hova is mehetnék?
- Hát legfeljebb szállodába... valahová... De ilyenkor tanítási szünetben nem hiszem hogy van szabad szoba bármelyikben is... Esetleg valamelyik barátomnál... – vetem fel az ötletet, de hirtelen azt veszem észre, hogy közel hajol hozzám… bizalmas közelségbe… hirtelen kiráz a hideg, de egy pillanat alatt tölti be helyét forróság.
- Ne sodord őket veszélybe, zevezdá – mondja halkan, és csak nagyokat pislogok zavaromban.
- Akkor mit tegyek…? – súgom halkan. Jobb sajnos nem jut az eszembe. De miért van ilyen közel? egyedül vagyunk itthon, suttogni sem kell, nem hall meg minket senki…
- Majd én segítek – nagyot dobban a szívem – Van egy kis vidéki házam, ott elrejtőzhetsz amíg én elrendezem a dolgaidat. Nos?
El sem hiszem amit mond. Csak miattam képes lenne ezt megtenni? Nem értem.
- Mi-miért… - hebegem halkan, kipirult arccal, egyre jobban zavarban vagyok ismét.
- Hm? – kérdez vissza.
- Miért… segítesz nekem? – kérdezem tőle konkrétabban, teljesen hátra csúszom már a kanapén, de követ mint egy óriás poloska. Egyre mélyebb a zavarom, olyan közel van hozzám egész teste.
- Mert ezt akarom tenni, majlinkij – válaszol egyszerűen – Ne kérdezz ilyeneket, inkább fogadd el a segítséget amit nyújtok – igaza van, de… annyira kíváncsi vagyok.
- J-jó… köszönöm… - hebegem még mindig halkan, majd lassan végre elhajol, és hirtelen teljes hidegséget érzek magam körül… hiányt. Nem tetszik…
- Pakolj össze. Azonnal indulunk – Meghűl bennem a vér, és ezer dolog kezd a fejemben leperegni.
- Máris? De… de… a szüleimnek akkor hogy szóljak? – dadogom félénken felülve.
- Sajnálom, de sietnünk kell majlinkij, minden perc számíthat. Hagyj nekik üzenetet – a hangja megint olyan hideg mint mikor először találkoztam vele.
- Igaz – pattanok fel, és hirtelen azt sem tudom, hogy hova forduljak rohangászom fel alá.
- Nyugodj meg Nobuyuki, kezdj összepakolni minden fontosat egy hátizsákba, és indulnunk kell.
- I-igen… rendben megyek – biccentek félénken, majd felsietek a lépcsőn a szobámba, előkapom legnagyobb táskámat és mindent összepakolok, főként ruhákat tisztálkodó szereket, és automatikusan, mintha csak egy szimpla kirándulásra vagy máshova mennék. Rendbe szedem az ágyam, felöltözöm tisztességes ruhába, és rendbe szedem magam is. Lesietek hozzá látom már ő is felállt a kanapéról, és neki támaszkodva gondolkodik.
- Kész vagyok! – jelentem ki amint a lépcső aljára érek, hogy észrevegyen, és rám kapja tekintetét, tetőtől talpig végigmér. Talán nem jó ruhát vettem fel? Egy farmer póló és pulcsi, a legkényelmesebb ami most jól jön – Megírom nekik, hogy mégis elmentem a „kirándulásra” és indulhatunk is! – mondom és előkeresek egy cetlit, és egy tollat, már nyugodtabban. Örülök hogy velem van és segít ,de még mindig furcsállom, viszont megbízom benne teljesen, nem is tudom miért. Ezt a kirándulásos hazugságot eredetileg Yogo-san miatt találtam ki, de most ide is megfelel. Nem kérdez, de most rá sem merek nézni. Szerintem ő is tudja már, hogy miért így mondtam… kicsit szégyellem magam e miatt, de muszáj ezt tennem. Megírom és jól látható helyre teszem a cetlit, kimegyünk, bezárom az ajtót és a legközelebbi cserép alá rejtem a kulcsomat.
Beszállunk a kocsiba, bekötöm magam és máris hajtani kezd. Olyan nagy ez az autó, kisgyereknek érzem magam még így az anyósülésben csücsülve is. Nem tudom mire gondoljak hirtelen, remélem, hogy nem lesz semmi gond, hisz… Csak négy napról van szó. Remélem nem lesz több belőle. De vajon ő is ott marad velem, vagy otthon alszik? Nem akarok egyedül az ő házában lenni.
- Ivan-s… - már majdnem megint kicsúszott a számon, de még időben leharaptam a végét, kissé elakadok mondandómban. Egyáltalán vetemedjek ilyen kérésre?
- Mondd - mondja felém sandítva, kicsit kisebbre húzom magam ahogy felnézek rá.
- Csak… Csak én leszek abban a házban, vagy… vagy te is velem maradsz? – felemelem kis kezeim, és zavartan érintgetem össze mutató ujjaim, kissé elpirulok.
- Jobban éreznéd magad ha ott lennék? – heves kis bólogatásokkal válaszolok, még jobban elvörösödve. Túl sokat kérek tőle? Lehet hogy két nap rá is ráférne, hogy pihenjen egy kicsit, a folyamatos munka sem tesz jót – Akkor amíg tudok maradok, moj zvizda – az egy mosoly az arcán? Nem, biztos csak képzelődöm. Határozott arcvonásai vannak, és bőszen figyeli az utat, már kiértünk egy pusztásabb részre, ahol csak fák vannak, lassan már dombok is. Vajon mióta utazhatunk? Nem tudom, de azt veszem észre, hogy a szemhéjam ólom nehézségűvé válik, oldalra hajtom fejem az ülésen és az ablakon tekintek ki, a szaladó tájat csodálom, a zöldet és a virágokat. Ennyi zöld még a mi kis kertvárosi részünkben sincs, igazán… természetes… Lassan már pilláimmal küzdök az ébren maradásért, de beadom a derekam, és lassan elalszom.
~*~
- Majlinkij… ébredj – forró lehelet arcomon, finom lökést érzek vállamon, a hátamnál pedig puhaságot.
- Hol vagyok? – nyöszörgöm halkan, szemeimet megdörzsölve, és próbálok felülni, mert érzem hogy fekszem. Annyira emlékszem hogy kocsi és menekülés és… Hol vagyok?
Kipattannak szemeim, és felülve körbenézek a nappali helyiségen. Ez lenne az a vidéki ház? már itt is vagyunk? Milyen szép, és rendezett…
- Megérkeztünk? – pislogok nagyokat, végül Ivanra nézek aki a lábaim mellett ül és támaszkodik, és engem néz, majd egy bólintással válaszol. Kimászom karjai közül, majd felállok és körbesétálok. Hétvégi házhoz képest nekem nagynak tűnik. Egy szintes, de majdnem akkora mint a mi rendes házunk, csak ez ilyen… farönkökből vagy mikből áll, igazán hangulatos. majdnem hasonlít egy vadászházra, mint amit a TV-ben is láttam már – körbenézhetek? – nézek rá nagy lelkesedéssel, felcsillanó szemekkel.
- Persze… válassz szobát – még választani is lehet? De jó! Meg is indulok és először az ablakhoz lépek, látom a sűrű fákat és lent a kocsit. Úgy látszik egy kicsit emelvényesebb részen van maga a ház. Benyitok az egyik szobába, kicsit lassan és félénken, de bátorít, hogy csak nyugodtan lépjek be, a szobák amúgy is egyformák. Belépek az egyikbe, és felkapcsolom a hangulatos kis villanyt. Milyen szép! Minden fából van, és egy szép nagy ágy van az ablak alatt középen, beépített szekrények.
- Hűűű… - a szoba közepén állva fordulok körbe, és megcsodálom. észreveszem, hogy az ablak mellett van egy üvegajtó, egy szúnyogháló is van mögötte, kimegyek a hátsó terasz részre. Ez is milyen nagy, és ahogy látom egybe van kötve a másik szobával. Bemegyek a másik szobába, és onnan megyek vissza a nappaliba.
- Látom észrevetted, majlinkij – néz hátra rám, és pedig halkan kuncogom el magam – Melyik szobát szeretnéd? – kérdi felállva a bársonyos kanapéról.
- Ezt! – mutatok arra az ajtóra, ahol bementem, ő pedig beleegyezően biccent. Mosolyogva teszem pulóverem zsebébe kezem, és ekkor tudatosul hogy mobilom és headsetem van benne. Kipattannak szemeim és előveszem a tárgyakat. A fenébe… a munkámról el is felejtkeztem… Most mit csináljak? Épp az alacsony fallal elválasztott konyha felé megy, és pedig utána lépek párat, de megállok.
- Ivan – olyan nehéz őt minden más szólítási protolokk nélkül szólítani.
- Hm? – fordul vissza érdeklődve, majd meglátja mi van a kezemben – Nobuyuki… ezt otthon kellett volna hagynod – lép felém enyhe aggódással szemében. Már én is rájöttem. De… de egy nap alatt csak nem találnak rám e miatt.
- Sajnálom… de… - lesütöm pilláim, és nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg neki, de valahogy muszáj lesz… ez még kell nekem, vagy kirúgnak erről a helyről.
- De? – néz le rám, már teljesen előttem áll. Lassan felemelem fejem, hogy szemébe nézhessek, de így még nehezebb választ adni, teljesen belepirulok.
- Ha… ha este, bejelentés nélkül nem fogadok hívásokat akkor… elbocsájthatnak – lesütöm szemeim, és oldalra nézek, ez olyan kínos. Sóhajt egyet. Muszáj meggyőznöm – Csak… csak ma este fogadok két hívást utána beteget jelentek és kikapcsolom esküszöm! Nem lesz baj! – belemarkolok ruhájába, és úgy pislogok fel rá kérlelő szemekkel – Kérlek… - mondom halkabban, és csak remélni tudom, hogy beleegyezik. Tudom, hogy fontosabbnak kéne lennie a rejtőzködésemnek, de gondolnom kell arra is hogy mi lesz ha ezen túl vagyok. A pénzre szükségem lesz.
- Egy hívás… és ideadod utána – felvirágzik arcom, ahogy rábólint, és átölelve köszönöm meg, majd vállamra teszi a kezét és kicsit eltol magától – nem vagy éhes? – kérdi nyugodtan.
- De, egy kicsit – mosolygok rá, és követem az étkezőbe.
~*~
Eljön az este, sötét van kint de annyira jó az idő, hogy meleg is. A teraszajtót nyitva hagyom, hogy egy kis friss levegő is jöjjön be. a hálót pedig behajtottam, hogy éjjel a szúnyogok meg ne egyenek. Ugyan abban a könnyed pizsamában fekszem, amiben otthon szoktam, de lassan még így is melegem kezd lenni. A sort és póló is elég füllesztő, ha így kell beszélnie valakivel.
- Vágysz már rám? Touya-san… - lehelem a pici headset mikrofonjába. Kicsit felhúzom pólómat, mert egyre melegebb van, lassan már takaró sem kellesz nekem. Vágytól izzó sóhajait és kérlelését hallgatom, hogy folytassam, de egyre csak húzom az időt egy kis nyöszörgéssel. Lassan hasra fordulok az ágyon, a rugók halkan nyekeregnek minden mozzanatomra – Érzed… ahogy végigsimítom a hasad? Felmászom rád… - mondom kéjtől remegő hangon. Még szerencse hogy ilyen jól el tudom játszani. De vajon milyen lehet a valóságban? Csak ábrándozni tudok… milyen férfinek kellenék én? Sokan nem szeretik azt a kékséget amiben én élek, amit annyira szeretek. Majd egyszer talán összejön.
- Igen… igen… - zökkent ki bugyuta gondolataimból az idegen pasas hangja, és újra csak rá figyelek. Nem hagyhatom hogy sokáig tartson, mert baj is lehet belőle.
- Akarom Touya-san… vedd el… vedd el az ártatlanságomat… - erre mindig kapóak, és máris felhördül, én pedig lassan folytatom, segítek elképzelni neki az egészet. Már nem igazán kellenek a szavak, elég ha néha egy-egy kis sóhaj vagy nyögést hall, és pár perc múlva… Álnevem nyögi a kagylóba. Ez jól ment, és nem is volt olyan sok idő, bár mellékes hogy ettől kevesebben kapok majd, ez most nem érdekel. Lassan elköszönök tőle a szokásos módon, ajánlom neki hogy bármikor hívhat amikor csak szeretne, majd leteszem és máris tárcsázom a központot. Beteget jelentek, és kérem hogy legalább 3 napig mostantól senki ne tudjon elérni, szerencsére ez még elfogadható, és hihető is a előző rövid beszélgetés miatt. Mikor ezzel is végzek, kikapcsolom mobilomat, kiveszem fülemből a headsetet is, összetekerem őket, majd felkelek az ágyból. Mielőtt átvinném Ivan-sannak, megmosom a fürdőben az arcom egy kis hideg vízzel. Zuhanyoztam már, de ez jól esik ilyenkor. Megtörlöm arcom, és lassan, óvatosan, valamint halkan átosonok a szobájába. Úgy látom, az ágyon fekszik, de a fejét felemeli, így biztosan nem alszik. vagy mégis? Ő sincs betakarva, biztos neki is melege van, mert a függönyét fújja a szellő ami a nyitott ajtóból jön.
- Áthoztam… a telefonom… - mondom halkan, lassacskán jobban kinyitva az ajtót. Belépek.
- Hozd ide, majlinkij – mondja halkan, egy mis morgással, bár nem félelmetes módon. Lassan közelebb tipeget a parkettán mezítláb tappancsaimmal, az ágya mellé állok, a félhomályban nehezen tudom csak kivenni alakját. Lassan felé nyújtom a készüléket, látom hogy érte nyúl, de helyette csuklómat ragadja meg, és leránt magához az ágyra...
|
| Levi-sama | 2009. 09. 27. 21:28:50 | #1959 |
Karakter: Ivan(Kihallgató szoba)
Aranyosan csücsörítve próbálja ő is kimondani a szót, de nem megy neki. Elmosolyodom, amire ritkán akadt eddig példa, de ő kihozta belőlem.
- Majlinkij - segítem ki, aztán kiterelgetem a kocsimhoz.
A kocsiban a ránk telepedő csöndben mély levegőt veszek. Mellettem ül, és finom virágillata egyszerűen az őrületbe kerget.
- Most jut eszembe… Tegnap volt utoljára iskola… így szerencsére oda nem kell mindennap mennem…
- Értem - biccentek az úton tartva szemeimet. Csalódottságomban legszívesebben most ököllel csapnék a műszerfalra, de ezzel halálra rémíteném. - De mindenesetre legyen nálad a telefonszám, ha bármi történne...
Megállunk egy szép kis ház előtt. Igen, ide illik ő, ebbe a környezetbe. Szép kis kertváros, ápolt kert és finom virágillat.
Kiveszem a csomagtartóból táskáját. Figyelem ahogy felveszi a hátára, és felpillant rám, egyenesen a szemeimbe. A sötétben is gyönyörű... Bizseregnek az ujjaim, muszáj hozzáérnem. Vállára simítom tenyeremet, el is fér benne teljesen. Kicsi és törékeny...
- Vigyázz magadra moj kraszavicsa...
- Majd ha úgy érzem, hogy követnek... vagy félek... hívlak...
Megenyhül arcom, amikor felmosolyog rám. Hihetetlenül édes és szép, bármit is csinál vagy mond.
- Remélem is.
Elbúcsúzik tőlem, és a ház ajtajához siet. Figyelem ahogy eltűnik szemem elől, és zsebrevágott kezekkel dőlök a kocsim oldalához.
Nah most aztán belecsöppentem ennek a dolognak a közepébe. De még ha tudom, hogy hibát követek el... akkor sem adom fel amíg meg nem szerzem őt magamnak.
Kitartó vagyok, nemhiába bulldog a gúnynevem. Szívós vagyok és konok.
*
Otthon, az üres és sötét lakásban.
Egy hűvös zuhany után az ágyamban kiterülve, meztelenül, vágytól izzó bőrrel próbálok pihenni, de ha behunyom szemeimet, olyan dolgokat vetít elém kínzó agyam, amelyektől csak rosszabb az egész.
A fáradtság szerencsére legyőz, és mielőtt elalszom, az utolsó gondolatom az, hogy holnap szerét ejtem mindenképpen a találkozásunknak. Látnom kell, beszélnem kell vele... hozzá akarok érni újra és újra...
El akarok merülni azokban az azúrkék szemekben...
*
Reggel a központban egy erős kávét kortyolgatva olvasom a tegnapi akcióról készült jelentéseket. Moszkvában elégedettek lesznek.
Nagyot sóhajtva teszem le a papírokat, és a székben hátradőlve merengek el. Nobuyuki...
Megcsörren a mobilom. A kijelzőt látva azonnal felkapom, és beledörmögök a telefonba egy hallo-t.
- Ivan... Ivan... - nyöszörgi a telefonba rémült hangján, és tenyerem az asztallapra feszül ahogy felpattanok, kirúgva magam alól a széket. - a...a házunk előtt...van egy kocsi... nem tudom kik... félek...
- Mindjárt ott leszek.
Padlógáz, vad száguldás. Ha baja esik, én a föld alól is előkerítem a fickókat és ízekre tépem őket.
Néhány perc alatt odaérek, ami nem csekély teljesítmény tőlem. Egy fekete audi a6-os kocsi azonnal elstartol ahogy meglátnak. Memorizálom a rendszámot, ami minden bizonnyal hamis. Utánuk száguldanék, ha nem Nobuyukiról lenne szó, de róla van, így feltépem a kocsiajtót és a bejárati ajtóhoz sietek. Nem látom hogy sérült volna a kilincs, és egyéb behatolási nyomok sincsenek, így megnyugszom kissé.
Nyílik az ajtó, és a sápadt, szép kis arcocska épen és egészségesen bukkan elő. Kifejezéstelenség maszkja mögé rejtem megkönnyebbülésemet, és ahogy belépek a házba, mindentlátó szemeimmel azonnal felmérek mindent. A lakás épségét, a rendet, a finom illatot, és őt... édesen és szexisen a kis rövidnadrágjában és pólójában. Mezítláb... Milyen aprócska lábujjai vannak.
- Ők voltak? - hallom édes hangját, a következő pillanatban pedig illatos, puha kis teste már a karjaimban is van, úgy bújik hozzám mint egy rémült kisállat. Csak homályosan fogom fel szavait.
- Értem jöttek? Ugye nem? Nem akarom hogy bántsanak, nem tettem semmi rosszat...
Sírós hangját hallva súly nehezedik a mellkasomra. Igen, valóban nem tett semmi rosszat. Akono emberei csupán remélik, hogy Nobuyuki tudja hol van a férfi, és így próbálják megtalálni.
Hátára simítom egyik tenyeremet, a másikkal pedig selymes haját simítom meg óvatosan.
A fiút likvidálni kell. Sokat tud.
Ha bárki másról lenne szó, elvinném a bázisra és szépen eltüntetnénk... de ő Nobuyuki. Az én Nobuyukim...
Megvárom amíg zaklatott légvételei lecsillapodnak, és amikor elhúzódik tőlem, elengedem.
- Szóval akkor most... igazán veszélyben vagyok...? - pislog fel rám, szemeiben csillognak a könnycseppek. Lélegzetelállítóan szép.
- Két lehetőség van - dörmögöm. - Akono emberei vagy a helyi rendőrség, akik szintén szemmel tartották őt. Egyedül vagy itthon?
- I-igen. Gyere be... megkínálhatlak valamivel? - veszi fel a házias szerepet, ami szemmel láthatóan megnyugtatja. Biccentek, és követem a nappaliba. Mobilomat előkapva hívom fel a központot.
- Desz. AMU-312 audi a6.
Egyik emberem már keresi is a rendszámhoz tartozó nevet és címet, amíg Nobuyuki kiszalad. Mire visszatér egy kis tálcával, rajta narancslével és némi keksszel, mér tudom kik voltak a fickók.
Leül mellém, lábait maga alá hajtva kucorodik össze, hatalmas babaszemekkel pislogva fel rám. Ismét egy nagy kanapén ülünk, és nem érhetek hozzá. Ez őrület.
- Rendőrök voltak majlinkij (kicsim). Megfigyelnek téged, ami nem jó hír.
Nagyot nyelve pislog fel rám.
- És akkor most mi legyen?
Elgondolkodva kortyolok bele a gyümölcslébe. Hiba volt ész nélkül ideszáguldanom, szerencsémre a rendőrök semmit nem tehetnek ellenem, lenyomozni sem tudnak. Gyakorlatilag nem létezem.
Végiggondolom mi lenne a helyes megoldás, kizárva az ő megölését, amivel általában megoldjuk a problémákat. Végül rápillantok.
Sajnos ha a rendőrség már rátalált, akkor Akono emberei is idővel tudomást szereznek róla.
Meg kell védenem. De hogyan?
Nagy szemekkel figyel engem, csendben van, nem zavar a gondolkodásban. Okos fiú. Hajamba túrok és felsóhajtok. Először takarítsunk. Fülemhez emelem ismét a telefont.
- Sergej - morran a telefonba, majd némán hallgatja utasításaimat. Minden bizonyítékot, Akono létezésének még emlékét is el kell takarítani. Ő erre tökéletes személy. Aztán megbízom azzal is, hogy a rendőrség informatikai adatállományát a csapattal törjék fel, töröljenek mindent Nobuyukiról, és derítsék ki, mely rendőrök foglalkoznak az üggyel.
- Dakuda? (Meddig tart?)
- Dva desz (Két nap.)
- Haraso (Rendben van.) - bontom a vonalat, és ajkacskáját rágcsáló kis szépség felé fordulok. Senki másért meg nem tenném ezt...
- Két napra el kell tűnnöd. Meg tudod oldani? Van hová menned?
Csodálkozva kerekednek el szemei.
- Két napra? De... miért? - Megrázom a fejem válaszul.
- Bízz bennem Nobuyuki, és ne tegyél fel kérdéseket. Szóval?
Elgondolkozva teszi ujjacskáját ajkára, majd elszontyolodva rázza meg fejecskéjét.
- Hát legfeljebb szállodába... valahová... De ilyenkor tanítási szünetben nem hiszem hogy van szabad szoba bármelyikben is... Esetleg valamelyik barátomnál...
Hatalmasat dobban a szívem, és közelebb hajolok hozzá. A szemembe néz. Legszívesebben leteperném itt és most... a fenébe is.
- Ne sodord őket veszélybe, zevezdá.
- Akkor mit tegyek...? - suttogja, lehelete cirógatja arcbőrömet, nagy szemeivel riadtan pislog rám. Mégsem vagyok képes távolabb húzódni tőle. Nem megy. Csak tíz centire vannak ajkai az enyémektől... csak tíz nyamvadt centire. Elég lenne egyetlen mozdulat, és...
- Majd én segítek. Van egy kis vidéki házam, ott elrejtőzhetsz amíg én elrendezem a dolgaidat. Nos?
- Mi-miért... - dadogja édesen, majd tündérien elpirulva süti le szemecskéit.
- Hm?
- Miért... segítesz nekem?
Nos, fején találta a szöget. Már szinte hanyatt fekszik, csak a kanapé karfája van a feje alatt, kezeim mellette támaszkodnak. Csak pár centi kéne hogy összeérjen a csípőnk, és ő megérezze, milyen elementáris erővel hat rám...
- Mert ezt akarom tenni, majlinkij - dörmögöm, elmerülve gyönyörű szemeiben. - Ne kérdezz ilyeneket, inkább fogadd el a segítséget amit nyújtok.
- J-jó... köszönöm... - suttogja, puha ajkairól pedig nem tudom elszakítani szemeimet. Nem ez a megfelelő pillanat. Felegyenesedve pillantok az órámra.
- Pakolj össze. Azonnal indulunk.
|
| timcsiikee | 2009. 09. 08. 00:05:29 | #1791 |
Karakter: Nobuyuki(kihallgatószoba)
Halvány mosoly ül ajkain, lenéz rám, szemeiben ködöt látok.
- Ezek csak kedveskedő frázisok – öhm… ö… érdekes… vajon... miért szólongat így néha? Hmm… Ujjaim tovább simulnak fel és le az üvegen, kissé még feszengek, zavarban vagyok. Vajon meddig kell még itt lennem? Krahácsoló hangja zökkent ki bugyuta gondolataimból.
- Van még kérdésed, Ivan-san? - nézek fel rá kedvesen. Olyan érdekes neve van, de tetszik, ritka, főleg japánban… egy orosz név…
- Csak Ivan – kér rezzenéstelen arccal. Olyan nyugodt és rideg az arca, mégis látom rajta, hogy kedves is tud lenni. Furcsa egy kontraszt. Bezzeg én… kicsi remegő kék nyuszi, itt várok mellette, és reménykedem, hogy minél hamarabb hazajuthatok, csak remélem, hogy gyorsabban repül az idő. Pedig most olyan mintha minden másodperc elnyúlt lenne.
- Azt hiszem nincs több kérdésem, csak néhány dolgot elmondanék még – azonnal felkapom rá tekintetem, és figyelmesen koncentrálok rá… végre.. végre hazamehetek lassan - Egy nagyon veszélyes embert kaptunk el, ami azt jelenti hogy már nem vagy biztonságban. Azt javaslom, légy nagyon óvatos, egyedül ne menj sehová. Megadom a telefonszámomat, ha valami baj van, hívj azonnal – hadarja szinte a szavakat, akcentusa csak különlegesebbé teszi, de meghökkenek azon amit mond. Én? Veszélyben? Miért? Én nem csináltam semmit, miért lennék veszélyben? Megijedek…
Ad nekem egy kis fehér cetlit, számok sorakoznak rajta, félve veszem el tőle, gondolom ez a telefonszáma, amit az előbb említett.
- De… én nem hiszem, hogy Yogo-san bántani akarna… - igen, biztos vagyok benne, hogy őt is csak téves okokból fogták el, nem ő az akit keresnek… Érzem. Mégis félek…
- De én igen. Rajtad keresztül kaptuk el, de többet nem árulhatok el – rajtam… keresztül? Mikor? hol? Hogyan? Csak… nem…?
- Veszélyben… veszélyben vagyok? De én nem akartam őt… - félek… Nem ártottam senkinek, miért engem akarnak bántani?
- Ez csak óvintézkedés. Ne aggódj, én vigyázok rád. Ha gondolod, az első néhány napban szívesen elviszlek az iskoládba, és haza. Aztán ha majd nem történik semmi, akkor már nem lesz rám szükséged. Megfelel? – aprócska bíztató mosolyt látok arcán, de lehet csak képzelem, mert szeretnék megnyugodni. Úgy érzem bízhatok benne…
- Köszönöm Ivan-sa… Ivan. Nagyon hálás vagyok… - még gondolatban is letörlöm és elfelejtem könnyeim, és egy mosoly félét erőltetek magamra, úgy nézek fel rá. Most már egy igazi mosolyt látok arcán, és ez kissé megnyugtat végre. Feláll mellőlem, majd segéd kezet nyújt, amit örömmel fogadok el.
- Hazaviszlek majlinkij – mondja halkan, miközben felsegít. Megint ez a becézés. Vajon ez a szokás náluk?
- Rendben, majk… malk… - próbálkozom kiejteni amit ő is, de csak nem esik nyelvemre ez a szó. Széles mosoly derül fel arcán.
- Majlinkij… - mondja újra, de pirulva, és lesütött szemmel… már meg sem próbálom újra kiejteni, csak hagyom hogy kuncogva tereljen ki az épületből az autóig, végig hátamra simítva kezét. Kinyitja nekem az ajtót, én pedig apró mosollyal megköszönve szállok be, végignézem ahogy elhalad a kocsi előtt, hogy mellém, a volán mögé szálljon be ő is az autóba, végül megkeresem a biztonsági övet.
- Mondd a címed – kéri kedvesen, miközben ő is beköti magát, majd mikor én is végeztem, készségesen válaszolok neki.
Az úton – végre hazafelé – némán ülünk a kocsiban, megszólalni sem tudok, és mivel már neki sincs több kérdése, így biztos ő sem tud mit mondani.
De ekkor jut megvilágosodom.
- Most jut eszembe… - kapom fel a fejem, és az ablakról, rá terelem tekintetem, megvárom míg reagál valamit, hogy tudjam figyel rám – Tegnap volt utoljára iskola… így szerencsére oda nem kell mindennap mennem… - így legalább én sem pazarlom az idejét, hogy folyton velem kelljen foglalkoznia, biztos van sokkal jobb dolga is, hogy egy ilyen kisfiút pesztráljon, mint én.
- Értem… - jegyzi meg, kissé elkomoruló hangon – de minden esetre legyen nálad a telefonszám, ha bármi történne… - boldog mosollyal biccentek. Lelkiismeretesen végzi a munkáját, látom rajta… vajon szereti is?
Megérkezünk, én pedig örömmel kászálódom ki a kocsiból.
- Jaj… a táskám! Az… - mikor felé fordulok, épp a csomagtartóból hajol ki, és előkapja, mire megkönnyebbülve sóhajtok egyet, és apró meghajlással köszönöm meg neki, hogy helyettem is gondolt a holmimra.
Olyan szétszórt vagyok, magara sem ismerek. Hátamra kapom, majd felnézek rá, elég magasra kell… Hideg szemei rabul ejtenek.
- Vigyázz magadra moj kraszavicsa – simít végig vállamon, és újabb mosollyal köszönöm meg aggódását.
- Majd ha, úgy érzem, hogy követnek… vagy félek… hívlak… - mondom pironkodva, és összerezzenve. Igazság szerint nem szeretném, ha bármi is történne, vagy veszélyben érezném magam…
- Remélem is… - mosolyától szörnyen zavarba jövök, főleg hogy szemében is ugyan azt látom.
- Szia! – köszönök utoljára, majd a ház felé futok, félúton megállok, és gondolkodóba esek… Vajon anyunak mit fogok mondani? Miért jöttem haza ilyen hamar? Biztos kitalálok valamit… Visszafordulok, és azt látom, hogy már a kocsiban ül, és engem figyel. Meg akarja várni míg bemegyek?
Rendben…
Az ajtóhoz lépek, és integetek neki, majd mikor kinyitom az ajtót és belépek, hallom elhajtani kocsiját. Most már nyugton leszek.
- Szia No-chan… haza is jöttél? – lép ki anyám a konyhából.
- Szia anya… igen… ahova nyaralni mentünk, vihar volt… hazaküldtek sajnos…
~*~
Nyammogva, fáradtan ébredek puha ágyikómban.
El is felejtettem, hogy nekem éjszakai munkám is van. Most hogy eljött a nyár, furcsamód többen hívnak. Olyan fárasztó néha, főleg ha nincs hozzá kedvem, és aznap majdnem elrabolnak, utána meg rendőrök vagy mik kérdezgetnek. Letusolok, majd felkapok valami sortot és kis pólót – természetesen kéket – amiben kényelmesen érzem magam, és lemegyek reggeli után kutatva.
A szüleim már nincsenek itthon, mert dolgoznak, így egyedül tengődöm a házban… azt hiszem a mai napot pihenéssel töltöm el. Épp beleharapok kiflimbe, álmosan kitekintek az ablakon, és meglátok egy fekete autót, benne két nagydarab alakkal, napszemüveg van rajtuk.
Bennem reked a levegő, hevesen kezd a szívem verni, majd ahogy csak bírok visszarohanok a szobámba, előkapom mobilomat, remegő kezekkel megkeresem a kártyát és már tárcsázok is.
- Hallo… - hallok meg egy mély hangot. Ez biztosan ő lesz…
- Ivan… Ivan… - nyöszörgöm bele kétségbeesetten, nagyon félek – a… a házunk előtt… vagy egy kocsi… nem tudom kik… félek…
- Mindjárt ott leszek – majd lecsapja a telefont. Remegő kezekkel ejtem le mobilom az ágyra, majd várok, Olykor óvatosan tekintek ki az ablakon a függönyöm takarásában, és mikor látom, hogy ő érkezik egy másik kocsival, majd az ajtó felé közelít, megnyugodva sóhajtok, és azonnal le sietek, hogy ajtót nyissak neki. Biztos ő is látta az alakokat, bár mikor megérkezett, gyorsan el is hajtottak.
- Ők voltak? – szegezem neki azonnal a kérdést, amint ajtót nyitok, kissé remegek még, majd beljebb engedem, bezárom az ajtót és félve bújok hozzá – Értem jöttek? Ugye nem? Nem akarom hogy bántsanak, nem tettem semmi rosszat… - visszafojtom könnyeim, annyira megijedtem, hogy máris értem jöttek azok az idegenek.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 09. 08. 00:15:46
|
| Levi-sama | 2009. 09. 06. 22:16:26 | #1774 |
Karakter: Ivan(Kihallgató szoba)
Tétován pislog fel rám búzavirágkék szemeivel. Letörli könnyit, és félénk mosollyal fogja meg kezemet. Összerándul a gyomrom ettől az ártatlan, és spontán érintéstől...
Gyengéden felsegítem, akár egy törékeny porcelánbabát. Hiszen az is. Egy kézzel összetörhetném, de soha nem tenném meg, most hogy végre rábukkantam.
Kikísérem a mosdóba. Türelmesen várok az ajtóban, és amikor előbukkan, épp nedves arcát törölgeti pólójával. Kikandikáló köldöke láttán nyelek egyet, és szívem pedig dübörögni kezd.
- Nem… kellett volna, adtam volna egy törülközőt neked… - mondom neki, kifejezéstelen arccal. Beletúr nedves fürtjeibe, csak hogy további kínokat okozzon nekem.
- Semmi gond, nekem így is jó... Csak szeretnék minél hamarabb hazajutni... - mosolyog rám ismét azon az édes kis, félénk módon, majd nagy csillogó szemekkel mered rám.
- Ugye... - kezdi tétován. - Ugye ha mindenre válaszoltam, akkor elengedsz?
Elképesztően édes így.
- Hát persze, moj kraszavicsa - mosolygok le rá. Elengedem, hogyne. De nem szabadul tőlem ilyen könnyen. - De most vissza is kell mennünk abba a kihallgató szobába, gyere...
Hátára simítom tenyerem, csak hogy hozzáérhessek, és kedvesen tolom a megfelelő irányba. Bizarr látvány lehetünk, a kétméteres, állig felfegyverzett ügynök, és az aprócska, törékeny szépség... Mégis...
Figyelem ahogy egy macska kecsességével és eleganciájával ül vissza a kanapéra, buksiját tenyerébe támasztva könyököl a karfára.
Megkínálom üdítővel, majd magára hagyom. A folyosón visszafelé már kezemben a kólával. Sergej jön szembe velem. Zöld szemei hidegek mint a kő. Igazi kemény gyilkos. Én választottam, mert kellett egy ilyen is a csapatomba.
- Nos? Meddig tartod itt a fiút és miért? - szegezi nekem azonnal a kérdést. Arca csillog az izzadtságtól. A rohamcucc igencsak meleg, én is izzadok az enyémben rendesen.
- Ezt az információt nem osztom meg veled Sergej. Őt csak bízzátok rám, majd én gondoskodom róla.
Követ a szobaajtóig, és a tükörüvegen keresztül velem együtt figyeli. Amikor csodálkozva simogatja végig a bőrkanapét, megfeszülnek ujjaim az üdítős flakonon.
- Elmehetsz, Sergej.
Magamra maradva nyugalmat erőszakolok magamra, és sajgó ágyékomat megigazítva veszek egy nagy levegőt. Csak ne lenne minden mozdulata, légvétele ennyire erotikus... sokkal könnyebb lenne.
Belépek, és fogaimat összeszorítva adom neki az üdítőt, holott legszívesebben a saját nyakamba önteném.
- Köszönöm - veszi el tőlem, és finom mozdulattal bontja ki, hogy kortyolgassa. - Ha jól gondolom, akkor orosz vagy ugye?
Halvány mosollyal ülök le mellé. Örülök, hogy felengedett, és már nem fél tőlem.
- Igen moj zvizda jól sejted.
- És mit fogsz tőlem kérdezgetni? Miket fogsz kérdezni? - faggat kíváncsian. Megfigyelőkészségem hibátlan. Látom ám, hogy idegesen szorítja az üveget.
- Csak azt szeretnénk tudni, hogy mit is tudsz arról az emberről, akivel ma találkozni akartál. Mesélt valamit a munkájáról?
- Nem. Csak annyit tudok, hogy ő Yogo-san, a telefonbeszélgetések során semmi mást nem mondott magáról.
- Találkoztál már vele valamikor? - dőlök hátra kényelmesen, és lábaimat kinyújtom. Karjaimat a háttámlára dobom. Egy mozdulatomba kerülne, és átölelhetném a vállait... csak néhány centire kéne előrecsúsztatnom, és...
- Nem, most láttam először, de régóta ismerem, kedves embernek ismertem meg.
- Hogyan ismerkedtél meg vele? - oda sem figyelek szinte a beszélgetésre, hiszen amiket kérdezek, már mind tudom... de akkor is... Beszélgetünk. Ez a legfontosabb. Figyelem arcának minden rezdülését, és amikor elpirul, szívem vadul kezd zakatolni.
- Ha erre válaszolok neked… és te is válaszolsz nekem egy kérdésre? – kucorodik össze.
- Meglátom majd majliknkij.
- Én… szóval én… - dadogja angyalian. – Én csak… segítettem neki… hogy… hogy… jól érezze… magát…
- Kielégítetted? – szegezem neki a kérdést, csak azért, hgy tovább gyönyörködhessem kipirult arcában és édes zavarában. Biccent egyet még vörösebben, és zavartan kortyol az üdítőbe. Halkan kuncogva figyelem. Nagyon aranyos.
- Értem. - biccentek kifejezéstelen arccal. - És te mit szeretnél kérdezni tőlem majlinkij?
- Minek szólítasz minden mondatod végén, amikor egy orosz szót hallok?
Kíváncsian csillogó szemekkel néz fel rám. Ujjaimmal megszorítom a kanapé háttámláját, hogy bizsergő ujjaimon uralkodjak, mert már annyira meg akarom érinteni, hogy már szinte fáj.
Nyugodt mosolyt varázsolok arcomra. Nah, megy ez.
- Ezek csak kedveskedő frázisok.
Csodálkozva pislog rám, nem érti miért becézgetem. Nos, ezt nem óhajtom vele megvitatni még. Lesüti szemecskéit, finom ujjaival az üveg száját cirógatja. Megrándul a péniszem, ahogy fantáziám beindul, és elképzelem ahogy ezt velem tenné. Na jó, ez már...
- Khm... - reszelem meg a torkom elgondolkodva. Idehoztam, itt tartottam, kifaggattam. Már nem tudom mivel húzzam az időt, muszáj elengednem őt. Ha csak...
- Van még kérdésed, Ivan-san?
Puhán, érzékien ejti ki a nevemet, lágy hangján, szinte cirógatóan.
- Csak Ivan - válaszolom, és alaposan átgondolom a választ. Nem szabad megijesztenem, elijesztenem. Óvatosnak kell lennem vele. Én olyat nem tudok, de igyekszem. Egyébként is, igaz amit most fogok mondani neki. Elképzelhető, hogy az a mocsok bosszút akar majd állni rajta.
- Azt hiszem nincs több kérdésem, csak néhány dolgot elmondanék még. Egy nagyon veszélyes embert kaptunk el, ami azt jelenti hogy már nem vagy biztonságban. Azt javaslom, légy nagyon óvatos, egyedül ne menj sehová. Megadom a telefonszámomat, ha valami baj van, hívj azonnal.
Elsápad. Fenébe, a frászt hoztam rá.
Egy kis kártyát veszek elő, amin semmi más nem szerepel, csak a privát telefonszámom. Remegő ujjakkal veszi el.
- De... én nem hiszem, hogy Yogo-san bántani akarna... - motyogja.
- De én igen. Rajtad keresztül kaptuk el, de többet nem árulhatok el.
- Veszélyben... veszélyben vagyok? De én nem akartam őt...
Ez a pillantás. Remegnek a könnycseppek szemeiben. Legszívesebben magamhoz ölelném, de nem tehetem. Megijeszteném.
- Ez csak óvintézkedés. Ne aggódj, én vigyázok rád. Ha gondolod, az első néhány napban szívesen elviszlek az iskoládba és haza. Aztán ha majd nem történik semmi, akkor már nem lesz rám szükséged. Megfelel?
Hosszú másodpercekig csak nézi az arcomat, és fogalma sincs róla, hogy legszívesebben rávetődnék és magam alá gyűrném. Szerencsére.
- Köszönöm Ivan-sa... Ivan. Nagyon hálás vagyok... - kap észbe, és félénken felmosolyog rám. Valaki fogjon le, mert most fogom megcsókolni!
Mosolyogva biccentek, és egy könnyed mozdulattal felállva nyújtom neki a kezem.
- Hazaviszlek majlinkij - segítem fel gyengéden. Milyen aprócska a keze, és törékenyek az ujjai... Barna bőröm és az ő halvány színe nagyon szép kontrasztot alkot. Alig várom már, hogy a lopott kis érintések végre ne csak azok legyenek...
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 09. 06. 22:19:16
|
|
