Vajon milyen lehet Róma? És Firenze? Biztos gyönyörûek lehetnek. Az a két város az, ahová egyszer mindenképpen el akarok menni. Muszáj látnom õket! A Forum Romanumot, a Vatikánt, az Angyalvárt, az Uffizi képtárat, és természetesen a Ponte Vecchiot. Ajj, annyira szeretnék utazni! Mondjuk a bátyámmal együtt. De jó lenne bejárni az egész világot… Új dolgokat kipróbálni, és látni sok szép dolgot.

De nem lehet. Nem, mert az immunrendszerem harmat gyenge, ezért a házból még csak ki sem mehetek. Mintha egy arany kalitkában élnék… Meg van mindenem, csak épp a szabadságom nem. Ennél még holtan is szabadabb lennék! Ráadásul akkor anyáéknak, és a bátyámnak nem kellene ennyire aggódniuk értem… De félek. Félek a fájdalomtól. A még több fájdalomtól. Attól, hogy már maga a halál fájni fog, de attól is, hogy mi van a halál után.

Tényleg! Vajon mi van a halál után? Pokol és Menny? Vagy újjá születés? Esetleg a nagy semmi? Mi van, ha az ember, halála után semmivé foszlik? Ha a különbözõ vallások a halál utáni életet csak azért találták ki, mert féltek, hogy semmi nem marad belõlük? Sok emberbõl még csak emlék sem… Mert ha van valami a halál után, akkor miért érdemes élni? Ha a halál után jobb, szebb jövõ vár ránk, mondjuk a Mennyben, akkor az embereknek miért kell szenvedniük életük során?

És ha meghalnak? Lehet, hogy a következõ életükben, vagy a halál utáni életükben ismét ugyanazt a monoton életet kell élniük? Akkor mire van az ember? Miért kell élni?

Oly sok a kérdés, de oly kevés a válasz… Mindenki mást mond, és mindenki a saját igazában hisz. De hogy hihetnek a saját igazukban, ha egyszer bizonyítékot nem szerezhetnek sehogyan sem?

Nem tudom… Viszont most inkább nem kellene ilyen dolgokon gondolkoznom, inkább ki kéne mennem, mert hallom, Arnold megjött. Gyorsan kimegyek köszönteni, mert hiányzik. Olyan keveset lehetünk együtt… Neki meg van a saját élete, nekem meg itt kell tespednem a szobába, magányosan, és unatkozásra kárhoztatva.

Kint, látom, hogy bátyus nem csak egyedül jött, hanem az egyik csapattársát is hozta magával, de nem foglalkozom vele, egybõl Arnihoz rohanok, és megölelem. Komolyan, mint egy kisgyerek. De az vagyok. Mellette tényleg úgy érzem magam, mint egy kisgyerek… De nem zavar.

- Sziaaa – suttogom, és egy cuppanós puszit nyomok az arcára.

- Szia. – mondja, és viszonozza ölelésemet. Így beszívom finom, férfias illatát, és hozzányomódok izmaihoz. Õ olyan nagy, és férfias, hozzám képest, én meg egy kis stöpszli vagyok. Egy kis dugasz. – Hogy vagy? – kérdezi kedvesen, mosolyogva, mire a mellkasáról fölemelem a fejecském, és a szemeibe nézve elgondolkozom. Hm… Ma azt hiszem, egész jól érzem magam. Csak egy picit fáj a torkocskám, meg picit szédülök, és picit van meghülyülve a szívecském, de amúgy minden rendben.

- Jól, te? – kérdezem én is bátyust.

– Megvagyok. – válaszol.

- Mi van Arnold, tán a fiúkat kedveled, hogy ölelgeted a tesódat, ez túl nyálas, inkább keres magadnak egy jó nõt és azt döngesd meg. – szól közbe a haverja. Ez baj lenne? Ennyire baj lenne, ha én szeretem a bátyámat?

- Fogd vissza magad. – figyelmezteti bátyus.

- De hát, ez gáz, hogy ölelget, csoda, hogy nem csókolt még meg. – mutat rám. Könnyeim patakzani kezdenek, és szipogva berohanok a szobámba. Tényleg ennyire nagy baj, ha én szeretem a bátyámat? Hiszen én csak egy puszikát adtam.

Ez már elfogadhatatlan lenne? Ennyire el vagyok zárva a világtól, hogy még ezt sem tudom? Hiszen lehet, hogy csak a könyveimben, és a képzeletemben lehet csak puszit adni a bátyámnak. Lehet, hogy igazából nem, mert azt már rossz szemmel nézik. Akkor ezentúl ne adjak neki puszit? Mert nem akarom ám leégetni a barátai elõtt. Csak annyira szeretem, és puszival tudom kimutatni. De akkor ezt nem szabad? De miért nem?

Jaj, annyi kérdés… És én ezekre nem tudom a választ. De lehet, hogy bátyus tudja. Remélem, már elment a barátja…

Könnyeimet letörlöm arcocskámról, és kinyitom az ajtót, aminek eddig nekidõltem. Kikukucskálok, és mivel nem látok senkit, kommanókat megszégyenítõ módon bátyus szobájához settenkedek. Óvatosan bekukkantok, és mivel rajta kívül senkit nem látok, így beóvakodom.

- Bátyus? – kérdezem, halk, szinte cérnavékony hangon. Arni egybõl hátrakapja a fejét, és megkönnyebbülten elmosolyodik. – Tényleg ilyen nagy probléma, ha ki akarom fejezni a szeretetemet irántad? – kérdezem. Szinte gondolkozás nélkül megrázza a fejét, és kitárja felém karjait. Egybõl belevetem magam ölelésébe, és egy puszit adok a homlokára. – Akkor jó – mondom, és kibontakozok ölelésébõl. – Na, de most hagylak tanulni – jelentem ki, és indulnék kifelé a szobájából.

- Maradj nyugodtan. Legalább lesz valaki, aki felébreszt, ha unalmamban el találnék aludni – mondja nevetve. Én is fölkuncogok picit, és visszasétálok hozzá. Letérdelek a széke mellé, és ölébe hajtom a fejem, és kényelmesen elhelyezkedem. Pár pillanat múlva egy nyikkanást hallok meg, és megérzem, hogy valami kemény nyomja a fejecském. Meglepetten fölemelem, és elõször bátyus ölére, majd szemébe nézek. Arninak kicsit piros a feje, és próbálja eltakarni merevségét. Õ… Fölizgult?

Gyomromban pici pillangócskák próbálnak kikelni erre az érzésre, és látványra. De furcsa, ilyet még sosem éreztem. De… Arni hogy-hogy fölizgult? Kérdõn ránézek, de aztán eszembe jut, hogy lehet, csak azért, mert képzeletében egy meztelen lány táncikált elõtte, és biztos semmi köze hozzám. Ez megkönnyebbüléssel tölt el, ám gyomromban mintha a pillangócskák azonnali halált haltak volna.

Ilyenkor mégis mi van?!