|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| narcisz | 2012. 10. 12. 15:46:57 | #23720 |
Karakter: Nicholas D Wolfwood
Megjegyzés: Raukónak
Az idő folyása, néha megállni látszik, egyetlen pillanatra, de számomra már két éve megállt és egy helyben toporogva kínoz szüntelen. Magam sem tudom miért jöttem a sivatagba, talán meghalni, talán csak véget akartam vetni a testemet és lelkemet emésztő fájdalomnak. Az idő viszont nem mozdul, megállt abban a szörnyű pillanatban, mikor a két lövés eldördült a lányok pedig holtan estek össze. Miért nem voltam képes magam megtenni, amit Knives kért, miért hárítottam ezt a felelőséget Vash vállára? Elég lett volna, ha meghúzom a ravaszt, véget vetve az életemnek, ami valljuk be, amúgy sem ér túl sokat, hisz előbb utóbb úgy is az enyészeté lesz testem, ahogy minden más is az emberek világában. Alig pár másodpercen múlt az egész, de én túl gyáva voltam, hogy önnön kezemmel vessek véget nyomorult életemnek. Emlékszem, tisztán itt él bennem az a pár másodperc, ami végleg elsöpört belőlem minden kételyt. Isten elhagyta ezt a bolygót és nem hagyott maga után mást, csak démonokat, kiéhezett farkasokat, akik szerveinket marcangolják. Pedig már kezdtem hinni, tényleg elhittem azt a sok pacifista baromságot, amit Vash összehordott. Pedig, vagy a pók, vagy a pillangó, ha mind a kettőt futni hagyod a pók, előbb utóbb úgy is talál helyette egy másik áldozatot, ezúttal kettőt, két csodálatos lányt, akik tele voltak élettel. Alaptörvény és nem mi írtuk a szabályokat, hisz a pók nem tagadhatja meg önmagát, ahogy én sem.
-A fenébe is, hittem neked, akkor miért?! – kiáltok a semmibe, de hangom messzire viszi a szél és választ nem kapok. Izmaim összerándulnak és egy nagyobb hamudarab hullik alá a porba. Hiányzik Vash, az idétlen vigyor a képén, az idiótának mondható viselkedés mögött megbúvó, komoly fájdalom, amit oly ritkán enged láttatni. Valószínűleg, csak akkor érti meg legjobban az ember fia, mennyi szenvedésen ment keresztül, ha szemügyre veheti teste borzalmas állapotát. Jómagam egyetlen egyszer láthattam, de örökre belém égett, akkor megfogadtam, hogy nem hagyom többet szenvedni. Micsoda botor dolog, egyenesen őrült gondolat, hisz létének eleme a fájdalom és ki vagyok én, hogy képes legyek boldogságot adni egy halhatatlannak. Egy apró pondró vagyok, aki ahelyett, hogy engedne érzéseinek, megfutamodik előle.
Magára hagytam, pedig szerettem volna mondani neki valamit, valamit, bármit amitől megérti, hogy nem tehet róla és nem hibáztatom semmiért. Mégsem voltam rá képes, csak otthagytam azon az istenverte porfészekben, mert a saját magam iránt táplált gyűlöletem nem engedte, hogy vele maradjak. Az jutalom lett volna és egy gyáva alak nem érdemel jutalmat, vagy boldogságot. Magányba taszítottam magam és ezzel együtt talán Vasht is.
Már két éve, csak bolyongok, válaszokra várva és, hogy megértsem miért történt ez a szörnyűség. Persze választ erre sem találtam, de idő közben rájöttem, hogy nélküle még a lélegzetvétel is jobban fáj, a cigaretta kesernyésen édes füstje, jobban marja a tüdőm, és bár ezer ágra süt a nap, a lelkem mégis örök sötétségbe burkolózik. A kietlen, halállal teli sivatag is élettel telik meg, ha kacaját hallhatja. Szükségem van rá, ami talán az emberi lényemből fakad, az önzőség, ami természetünk alapelve, de bárhogy is legyen, már nem bírom elviselni a hiányát és úgy érzem, egyetlen sóhajával is megnyugvást tudna hozni háborgó lelkemnek.
Alig 10 napja, hogy ebbe a kicsiny városkába érkezve, megálljt parancsoltam önmagamnak. Miért tettem? Fogalmam sincs, talán abban reménykedem, hogyha elég ideig maradok egy helyben, rám talál. Miben is reménykedem? Hisz valószínű, hogy elvan nélkülem, és nem keres, de nem is ez a lényeg, mert előbb utóbb talán betéved ebbe a városba, és akkor talán visszakaphatom az az érzést, amit csak a közelében érzek. A városka elég elzárt, ritkán tévednek ide idegenek, ezért pont ideális hely számomra, hisz az idegen arcok azonnal feltűnést keltenek, de persze ezzel egy időben a pletykák is gyorsabban kapnak szárnyra. Elég volt 4 nap, hogy a városban, mint magányos pap, kósza lélek, aki a temetőbe visszajárva a halált várja. Ez csak részben igaz, mert vagy Vash jön el értem, vagy Knives egyik bérence talál rám, de így vagy úgy véget vetek a szenvedésnek és a pók hálójában vergődve, csak várom a halált vagy a megváltást.
***
- Uram, URAM.. ! – kiabál rám egy fiatal szőke fiú, alig 20 éves, a neve Dorien. Hangjára felemelem tekintetem és habár a szemüveg sötét üvege elrejti előle szemeim, pontosan kivehető, hogy észlelem jelenlétét.
- Egy fiatal férfi érkezett a városba, vörös kabátban… magát keresi… Azt kérte szóljak, ha idegenek jönnek… - magyarázkodik, mintha rosszat tett volna, pedig tényleg én kértem. Beleszívok a cigarettába és a csikket messzire pöckölöm.
- Szőke, idétlen vigyorral, aki akkor is beszél, ha hallgatnia kellene, majd egyik pillanatról a másikra búskomorba fordul? – kérdezem egysíkú hangon és keresztemre támaszkodok.
- Igen, igen… ez pontos leírás… - mosolyodik el. Felsóhajtok, némi gombóc keletkezik a torkomban, talán a boldogságtól, mert közben egész testem forróság önti el. Létezhet? Vajon tényleg ő az? Nehéz megőriznem higgadtságom, de nem szállhatok el, hisz csapda is lehet. Knivse szereti a végsőkig kínozni az ember elméjét, az enyém pedig igencsak a végét járja.
- Mond meg neki, hogy hol vagyok, de ne említsd meg, hogy én küldtelek… Találd föl magad… - mosolyodom el, mire bólint és elsiet. Engem keres? Ötlik fel bennem, ha ez így van, talán van esélyem a bocsánatára. Előveszek egy újabb cigarettát és rágyújtva a semmibe mélázva, várok. Időm van bőven, így ismét gondolataimba mélyedek. A nap, már a horizontot súrolja, vörösre festve a sírokat. A kripta, ami előtt ücsörgök egy egész családot zár magába, néma csendben az örökkévalóságnak. A csendet, csak a sírok közt sejtelmes táncot lejtő szél hangja szakítja meg, majd egy ütemes dübörgés. Valaki fut, talpa alatt, megremeg a föld és egyre közeledik. A vállam fölött nézek hátra és ahogy megpillantom, alakját, amit a gyér fény megvilágít, elakad a szavam. Már megint itt tartok, hogy keresem a szavakat, de mint akkor, most sem jön ki semmi értelmes. Végül ő töri meg a kínos csendet.
- Tudom, hogy gyűlölsz, és talán jó okod is van rá – kezd bele, kicsit félszegen. Ezt végképp nem értem, tényleg azt hiszi, hogy képes lennék gyűlölni őt? Sok mindenkit gyűlölök, többek közt önmagam is, de őt nem. - De nem tehetek róla, hogy nem tudtalak megölni, amikor választási lehetőségem volt, és hidd el, ma sem tennék másként. De nem tudom ezt tovább csinálni, tettetni, hogy nem érdekel, ami történt és nem hiányzik a jelenléted. Nicolas… - na igen, íme Vash az Eszeveszett, aki szintén nem képes meghazudtolni önmagát és úgy szenved, ahogy Knivse elvárja tőle. Magára vállalja más bűnét, és azt hiszi gyűlölöm. Pedig ha tudná, mennyire hiányzott, de mégis mit mondjak? Nem tudom, mivel enyhíthetném bűntudatát, hisz bár nagyon hiányzott a lelkem mélyén mégis úgy érzem rosszul döntött, mikor engem életben hagyott. Lassan felállok és eldobom cigarettám, majd jó mélyen a földe taposom és hátamra kapom nehéz keresztem. Elindulok felé, és minél közelebb érek, egyre erőteljesebb melegség önti el szívem. Mint a virág, aki a fagyos éjjelt követően a nap első sugaraira szirmait bontogatja. Boldogság és fájdalom egyszerre önti el lelkem, a légzésem megváltozik, és szívem hevesen kalimpál mellkasomban. Annyi mindent szeretnék neki mondani, de csak keresem a megfelelő szavakat. Persze lehet, hogy elég lenne annyit mondanom: - nem haragszom és ő is hiányzott nekem,… de vajon ezek a megfelelő szavak? Egy újabb cigaretta, kitudja hányadik már, nem számolom.
- Menjünk a szállóba… Az este elég hűvös tud lenni… - motyogom az orrom alá, és elindulok a fogadó irányába. Vash lemeredve áll, ahogy elsétálok mellette, mintha nekem a szám, neki meg a lába nem engedné, hogy velem tartson. Furcsa, de érthető, hisz nem erősítettem meg igazán, hogy nem gyűlölöm, sajnos ez még várat magára. Talán ezzel akarom büntetni, talán mégis haragszom rá. Habár az elmúlt pár hét eseményeit átgondolva ez elég valószínűtlennek tartom. Most is, csak arra vágyom, hogy halljam a hangját, érezzem bőre illatát és végre ismét szánalmasnak nevezhessem a gondolatait. Alig 5 méterre tőle megállok, és vállam fölött visszanézek napszemüvegem mögül, ami jócskán visszavesz a látásomból, így a fejemre tolva vonom fel szemöldököm.
- Mi az, gyökeret akarsz verni, ebben a temetőben? – mosolyodom el, a szokásos gúnyos vigyorral a képemen, de úgy tűnik veszi a lapot, és még kimondatlanul is megérti, hogy nem haragszom. Sóhaja mázsás súlyként gördül le mellkasáról és biccentve sétál mellém.
- Mehetünk… - feleli, így ismét elindulok. Szótlanul sétálunk egymás mellett, de a közénk telepedő csend nem nyomasztó, inkább megnyugvást hoz, legalábbis számomra. A szállóban még nagy a nyüzsgés, az emberek kártyázással, ivással ütik el az időt. A zajban nem érzem úgy, hogy két értelmes szót lehetne váltani, ezért tovább haladok a szobámba és kinyitva az ajtót, beljebb invitálom Vasht. Keresztem a falnak támasztom és egy székre leülve előre hajolok, könyököm a térdemen támasztom meg, állam pedig ökleimen. A cigaretta ismét leég, így kénytelen vagyok elnyomni és kifújva a füstöt Vasht nézem. A látványa megnyugtat és boldogsággal tölt el. Viszont szemmel láthatóan vár tőlem valamit, csakhogy én még mindig azokat a fránya szavakat keresem.
- Fárasztó volt ez a két év, szinte végtelennek tűnt… A lányok hiánya, nagy űrt hagyott bennem, legalábbis ezt hittem, de ez a két kínkeserves év, rádöbbentett, hogy nem az ő hiányuk kínoz igazán. A bűntudat, persze emészt, aznap nekem kellett volna meghalnom, de nem a te hibád, hogy másként történt, és nem gyűlöllek, még haragudni sem tudok rád… - Vash felém kapja tekintetét, mintha ez meglepné.
- Én azt hittem…
- Én is azt hittem, azt hittem gyűlöllek és abban a pillanatban talán gyűlöltelek is, de valójában önmagam gyűlölöm… Vash, te elhitetted velem, hogy az erőszakon kívül van más megoldás, hogy nem kell a bűnösöknek az életükkel fizetni, de abban a pár másodpercben, minden összetört. A lányok meghaltak, pedig nem volt bűnük, és a gondolatmeneted ismét csak botorsággá vált, egy gyermeteg téveszmévé, amit már nem éreztem magaménak… - magyarázom, higgadtan. Vash ismét magába fordul, újra csak azt látom rajta, hogy magát okolja és legszívesebben föláldozná önmagát, csakhogy visszahozza a lányokat, de mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen. Nem csak azért mert őket már senki nem hozza vissza, hanem a tény is, hogy Knives sosem hagyná. Jobban szereti kínozni, mintsem, hogy hagyná meghalni. Azt hiszem ezt a témát fölösleges is feszegetni, fölöslegesen bántom vele, újra és újra. Szeretném őt boldognak látni, így felállok és mellé ülök.
- Hiányoztál, még az idegesítő vigyorod is… - mosolyodom el és a szemébe nézek, majd az ágyon hanyatt fekszem.
- Hűűű az anyja, rengeteg port nyeltem mag!! – kurjantok fel és előveszek egy újabb szál cigit. – Merre megyünk innen? Szép ez a városka, békés nyugodt, nem kellene a földig romboltatni… - nevetek föl, mint régen, mielőtt még nem történt meg az a bizonyos szörnyűség.
Szerkesztve narcisz által @ 2012. 10. 12. 16:03:38
|
| Rauko | 2012. 09. 22. 11:52:35 | #23495 |
Karakter: Eszeveszett Vash
Megjegyzés: ~narcisznak
A történet csak a szereplőket és a helyszínt veszi kölcsön az animéből, az ott elkezdett vonalat nem követi.
Meryl és Milly halála óta két év telt el.
Azóta is csak erre tudok gondolni… ha képes lettem volna megvédeni…. ha képes lettem volna megtenni akármit, akkor nem történik meg ez. De akkor sem tudtam meghúzni a ravaszt. Knives mindig gonosz volt… de hogy azt kérje tőlem, hogy pont őt öljem meg?! Miért tette volna…? Nem tudom és azt hiszem, már sosem fog kiderülni, hogy miért akar Knives minden erejével tönkretenni engem. Megöli a barátaimat a szemem láttára, és hála neki, Nicolas most nem beszél velem.
Nem tudom, hogy mindez azért van-e, mert engem hibáztat, mert akkor viszont igaza lenne… vagy akkor még csak a stressz és a sokk miatt nem szólt egy szót sem. Ahogy néztem őt, miközben feláll a földről és elindul pont ellenkező irányba azzal, amerre én terveztem menni, nem volt elég erőm, hogy utána menjek. Nem tudtam és nem is akartam. Képtelen lettem volna arra, hogy elviseljem az ő fájdalmát is, akármennyire akartam és akarom most is.
Mert hiányzik. Milly és Meryl is, de ő teljesen másképp hiányzik. A lányok hiánya kimerül abban, hogy nem várhatom, merre bukkannak fel, picit idegesítő, de alapjában véve kedves perceket szerezve nekem. Nicolas viszont teljesen más. Tisztán emlékszem az arcára, a szemeire, az ajkaira a teste minden pontjára, hiába nem láttam, csak félmeztelenül.
Azt hittem, Knives lesz az egyetlen lény, aki iránt érzelmeket tálálok majd. De tévedtem. Nicolas hiánya kitölti a gondolataimat és a testemet, így akaratlanul is kezdem hajszolni és keresni őt. Kérdezgetek, menekülök, miközben csak az lebeg a szemem előtt, hogy látni akarom, bocsánatot akarok tőle kérni és el akarom neki mondani, hogy nem számít, mennyit szenvedtem, még mindig hajlandó vagyok, ha megbocsájt nekem.
Egy kis városban vagyok épp. Állítólag erre látták utoljára. A városkában egyetlen kis szálló van, ahol aludhatok, és hála annak, hogy itt eléggé kirekesztetten élnek a társadalom többi részétől, még nem jutott el a vérdíjam híre. Talán ez az egyetlen pont ezen a bolygón… talán itt kellene maradnom. De ha ő nincs itt, akkor minek?
Mivel eléggé büdösnek érzem magam, kéretek vizet a szobámba, és biztosítanak is, hogy perceken belül felhozza nekem valaki, így hát visszamegyek én is a szobába, és várok. Közben félmeztelenre vetkőzve várok.
Ahogy nyílik az ajtó, nincs erőm megfordulni. Bámulok ki az ablakon, és arra gondolok, hogy mennyire jó lenne vele lenni. Vele nevetni, érezni a cigaretta füstjének illatát és elmélkedni, hogy hogy tudja elszívni…
- Uram… - hallok meg egy halk, de már eléggé férfias hangot az ajtó mellől. Odakapom a fejem, hiszen megzavart az elmélkedésben.
- Mit szeretnél? - kérdezem mosolyogva, a fiúra pillantva. Szép, szőke és kék szemű, fiatal, alig lehet húsz éves.
- Figyelem önt egy ideje. A vacsorakor sem szólt egy szót sem senkihez. Valami baj van? Nem elégedett a szolgáltatásainkkal?
Erőltetett mosoly ismét, most fültől fülig érő, miközben hangosan, erőteljesen gesztikulálva biztosítom róla, hogy semmi baj, csak elcsaptam a hasam valamivel még azelőtt, hogy ideértem, és hogy ez nem az ő hibájuk, majd kiheverem.
- Megtalálta már, akit keres? - kérdezi félrebillentett fejjel. Kikerekednek a szemeim. - Ne nézzen így - neveti el magát gondtalanul. - Mindenki arról beszél, hogy a papot keresi.
Mozdulatlanul, az arcomra fagyott mosollyal nézek rá.
- Ismered? - kérdezem határozottan sürgetően, pedig nem akarom. Nem tudom, ki ez a fiú. Nem is akarok arra gondolni, hogy talán Knives mégis felgyógyult, és megint bérgyilkosokat küld utánam.
- A falu széli temetőben ücsörög egész nap - mondja még mindig mosolyogva, majd leteszi a vizet a komódra és kilép a szobából. Percekig csak nézek az ajtóra, majd felkapom a ruháimat és kiszaladok az épületből, egyenesen a temető felé. Innen is látszik, a hegyoldalban van.
Mire odaérek, kifulladok. Nem szokásom, de most olyan hevesen ver a szívem, hogy nem tudok mást tenni, csak kapkodom a levegőt, pláne, mikor elérek egy kriptát. Ott ül egy alak, a kripta előtt. Már messziről felismerem a sziluettjét. Ez ő…!
Észreveszi, hogy közeledem, hátrapillant a válla fölött, de mintha nem érdekelném. Engem viszont nem tántoríthat el a közönye. A közelsége… kell nekem! Nem tuom, mit mondjak, így mikorelé lépek, csak kinyitom a számat és hagyom, hogy a szavak kiömöljenek rajta.
- Tudom, hogy gyűlölsz, és talán jó okod is van rá - kezdek bele. - De nem tehetek róla, hogy nem tudtalak megölni, amikor választási lehetőségem volt, és hidd el, ma sem tennék másként. De nem tudom ezt tovább csináűlni, tettetni, hogy nem érdekel, ami történt és nem hiányzik a jelenléted. Nicolas… - suttogom a nevét.
Ahogy felém fordul, elkezd hevesn verni a szívem. Hevesebben, mint eddig akármikor…
________________
________________
________________
|
| Rauko | 2012. 01. 22. 18:09:29 | #18695 |
Karakter: Eszeveszett Vash
Megjegyzés: ~ Testvérkémnek
Elém lép, és hatalmas pofonnal jutalmaz. Összerezzenek. De nem fájdalomra. Az érintése.... pedig most nem gyengéd, mégis olyan jó, ha itt van. Még így is.... szinte körüllengi a kinti emberek halott lelke, mégsem tudok nem rá nézni.
- Nem adod fel, Vash. Az emberek saját magukat sodorják veszélybe lépten-nyomon, miközben a bolygót hibáztatják, ami eltűri mocskos életüket ezen a földön. – Finoman sinít az arcomra, szinte beleremeg a gyengédségébe. – Már megint menekülsz.
- Mit kéne tennem? – suttogom elkeseredve. Már tényleg nem tudom... akármit teszek, menekülök. De nem menekülhetek el örökké.
- Miért vagy itt, Vash? Mit a feladatod ezen a helyen? – kérdezi.
- Vigyázz Knives-ra – suttogom Rem utolsó kívánságát. Vigyázzak rá... nem tudok rá vigyázni! Hogy vigyázhatnék valakire, akitől én magam is elmenekültem?
- Hozzám tartozol, hiába futsz évtizedekig. Az emberi élet tünékeny, a miénk nem az. A pók nem fog lepkévé változni soha, neki pókként kell élnie, hiszen mindig is az volt.
- Képtelen lennék rá… - nyögöm kétségbeesve. Nem akarok pók lenni.... lepke pedig nem lehetek. Mi lenne a helyes? Mit kellene tennem?!
- Segítek. – Szinte az ajkaimra suttog, beleremegek, annyira közel van.
- Hogyan segíthetnél? - suttogom vissza. Olyan közel van... annyira bűnösen közel.
- Ha nem engeded, sehogy sem - néz rám. Az arcomat nézi, felváltva a szemeimet és az ajkaimat. De én is így teszek. Annyira... olyan hihetetlen, hogy ezt érzem, és tudom, hogy nem helyes.
De Knives pók.
Az egyetlen, hozzám méltó pók. Nincs más, akihez tartozhatnék, csak ő.
De akkor sem lenne helyes megtenni, amit akarok.
Amit akar...
- Kinek az értékrendje szerint kellene cselekednünk? - kérdezem halkan, még mindig ugyanolyan közel hozzá. Szinte érzem a lélegzetvételeit az ajkaimon.
- A sajátunk szerint - feleli. - Senki másé nem méltó hozzánk. Ezt már megtanulhattad volna. - Hosszú, erős ujjai a hajamba túrnak, de most nem tép. Most csak... simogat. Olyan hihetetlen gyengédséggel, amit azt hiszem, még soha nem éreztem.
- Akkor helytelen lenne, ha megcsókolnálak? - suttogom, a világ tudtára adva a gondolataimat. Érzem rajta a halott emberek szagát. A vért... mégsem érdekel. Most nem.
- Ezt akarod? - kérdezi, és a hangja... mintha remegne.
- Tudnom kell, hová tartozom - nézek rá, majd lendülök, és összeérintem ajkait az enyémekkel.
Elemi erővel csap le rám a megkönnyebbülés. Mintha... több száz év szenvedése szakadna fel, és törne a felszínre, úgy zúdítom rá mindazt, ami bánt... ami fáj. Mindent, amit ő okozott.
Ő is pók, bírnia kell, még akkor is, ha ez nem helyes.
Nem bolondulhatok bele... nem halhatok meg.
Nem adhatom fel...
Vigyáznom kell rá.
|
| Rauko | 2012. 01. 22. 00:00:35 | #18674 |
Karakter: Eszeveszett Vash
Megjegyzés: ~ Testvérkémnek
- Te egy pók vagy, Vash. Mindig is az voltál. Megöltél egy lepkét, emlékszel? – Mi... miről beszél?! Nem. Nem lepke volt! Pók volt ő is! - A póknak egyenrangú társra van szüksége, a lepkét elpusztítja.
- Nem… én nem… - Önmagam számára sincs értelme. Azt sem tudom, mit akarok mondani.
Nem öltem meg?
Dehogynem...
Nem akartam?
Ugyan...
- De igen. Megölted Legatot. – Elpattan bennem valami, és már csak arra figyelek fel, hogy lendül az öklöm. Nem akarom... nem akarom bántani! De nem bírom ki! Bele fogok őrülni!
- Gyerünk, Vash! Ölj meg! Mire vársz? – Ujjai a nyakamra simulnak. Nem éreztem már az érintését rég óta. Csak az ajkaimon. De ott... ott más volt. Most akár ölhetne is. De nem teszi. Miért nem öl meg?! - Különben én foglak felőrölni téged. - Nem szabadna ennyire közel éreznem magamhoz. Nem helyes... ez nem helyes! - Ezt is meg fogod gyónni neki? – MIÉRT?!
Ellököm, és kirohanok.
Nem tudom, hogy hova. Azt sem, hogy miért... de mennem kell. Nem maradhatok vele! Nem szabad mellette lennem!
Fel fog falni!
Nem... nem falna fel, hiszen én is pók vagyok. De.... de nem lehetek pók! Tény, lepke sem vagyok.
Túl mocskos vagyok, hogy lepke legyek. De egy pókot megölni nem vétek. Olyan, mintha őt ölném meg. Nem lenne bűn... ha képes lennék rá. De nem ítélkezhetek a pók felett. De akkor mit tegyek?!
- Rem! Mond, mit tegyek?! - ordítom ki magamból a város határán, majd a homokba dőlök, és sírni kezdek.
Mit kellene tennem? Ha hagyom, hogy elpusztítson... talán akkor békét talál? Talán velem pusztulna? Ha én nem lennék, ő lenne még? Vagyok neki annyira fontos, hogy elhagyja az életet értem...?
Egyáltalán miért nem vagyok képes bántani őt?! Csak....
Nem. Épp ez az.
Pók.
Ugyanolyan pók, mint én.
A fejemben csak az ő szavai visszhangoznak. A póknak egyenlő társra van szüksége. A lepkét elpusztítja.
Én...
Én pók vagyok, hiszen öltem. Akárhogy próbálom magam felmenteni, megöltem Legatot. Ha lepke volt, ha pók. De ha én is az vagyok. Ha pók vagyok, akkor Nicolas egy lepke volt.
Ökölbe szorul a kezem.
Miattam halt meg. Azért, mert nem ismertem fel, hogy ki mellett a helyem? Azért, mert gyáva voltam szembenézni vele?
Ha nem lennék ilyen gyáva, akkor még élhetne. Talán nélkülem. De élne.
Felordítok kínomban.
Nem lehetek ennyire önző! Mivel vagyok jobb, mint ő?! Mivel vagyok más?
Ő legalább nem próbál más lenni. Vállalja, hogy pók és szomjazik a lepkék tünékeny életére.
* * *
Amikor kinyitom a szemem éjszaka van. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. De vissza kell mennem.
Ahogy a kis házhoz érek és meglátom a földön a... tetemeket, elpattan bennem valami, és rohanni kezdek. Ahogy benyitok, ő ott ül. Nyugodtan, mintha nem ölt volna.
- Nem ítélkezhetsz! - ordítom sírva. - Miért ítélkezel?!
- Nem voltál itt. Nem tudtam mást tenni - néz a szemembe vádlón.
Igen... megint miattam történt. Megint én menekültem el.
- Én... - Összeesek, és sírva fakadok, de közben beszélek. - Feladom - nézek fel rá. - Tegyél velem, amit akarsz. Nem bírom tovább - sírok fel újra, - Akármit teszek, embereket sodrok veszélybe. Nem bírom... nem megy, Knives...
|
| Rauko | 2012. 01. 21. 18:59:14 | #18667 |
Karakter: Eszeveszett Vash
Megjegyzés: ~ Testvérkémnek
Rémálmot látok.
Meryl és Milly egy fához kötözve várják, szinte élettelenül, megverve, hogy Knives a testükbe döfjön egy hatalmas pengét. Remegek. Ugranék, de nem tudok. Aztán Knives pókká, a lányok lepkévé változnak.... és Knives felfalja őket.
De mielőtt ezt végignézhetném, szinte szaggatni kezdi a hajam, így felkelek.
- Még megölhetem őket.
A hangja nyugodt, szinte vészjósló. De nem fogom engedni! Ha azt hiszi, hogy hagyni fogom, nagyon téved!
- Szomjas vagyok.
Összerezzenek, majd a bögrébe öntök neki egy kis vizet és az ajkaihoz tartom. Nem nekem van szükségem a közelségére.
Ő nem tudná tartani a bögrét, mert gyenge... még nem épült fel.
Nem azért nézem a nyakán leguruló vízcseppet, mert tetszik.
Hanem mert félek, hogy abba a sebbe folyik, amit nem kötöttem be.
- És te gyenge vagy, hogy megakadályozz benne.
- Miért Kni…? – kérdezném, de mutatóujjával megakadályoz a beszédben. Nem az érintésétől remegek meg.... hanem a dühtől. Igen...
- Megmentetted a pókot, Vash. Tudtad, hogy meg akarja enni a lepkét, mégsem tettél ellene semmit. – Nem... tévedtem... az érintése... de miért remegek ettől?! – Nem élhet mindkettő.
- Ez nem igaz! – ütöm el a kezét idegesen.
- Mert Rem ezt ültette el a fejedben?
Miért?! Miért kell mindig még mélyebbre döfnie a kést?!
- Mert ítélkezni valaki más felett nem helyes - nézek rá elszántan. - Nem vagyunk istenek, fogd már fel végre! - A hangom elkeseredett, de az arcom elszánt. Tudom, hogy nem lehet meggyőzni. Őt...? Lehetetlen.
- De lehetnénk - villan meg a tekintete. - De te megint döntöttél. Veszélybe sodortál másokat azért, hogy felmentsd magad az ítélethozás terhe alól. - A mosolya... nem tudom, mi bújik meg mögötte. De meg tudnám ütni. Ha nem lenne sérült, meg akarnám ölni.
- Neked sincs senkid rajtam kívül - suttogom.
- Mert mindenkit elpusztítottál - billenti oldalra a fejét.
- Magamat védtem, és a barátaimat! A kedvesemet, akit te... - Elcsuklik a hangom. Kimondani sem akarom. Annyira hiányzik... - Én most elmegyek egy kicsit - suttogom.
- Hová mész? - A hangja követelőző. - Itt kell maradnod. - Parancsol.
- Szeretnék emelni egy síremléket Nicolasnak - felelem. - Nem tudom, hol a valódi sírja. De szükségem van egy helyre, ahol csak vele lehetek - suttogom, és felkelek.
- Vash! - szól utánam
- Maradj fekve. Visszajövök.
* * *
- Nicolas, mond... mit csináljak? - kérdezem a kőcsomótól, amit a kis ház mögött emeltem. Képtelen voltam messzebb menni. Itt hallom, ha baja esne. - Mond meg... adj valami jelet, kérlek. Csak tudni akarom. MI lenne a helyes? - kérdezem halkan. Hátamat a fatörzsnek döntöm, aztán meglepve tapasztalom, hogy egy kis, fekete pók ereszkedik le az orrom előtt. Kinyújtom a kezem, hogy azon érjen földet, és így is történik. Csak nézem a kis szörnyeteget.... mert az. Olyan szörny, mint Knives és én. Mégis... biztosan neki is van valahol egy másik pók.
Nekünk is össze kell tartanunk Knives-szal. Most már mindenképp. Nicolasnak az én önzésem miatt kellett meghalnia. Azért, mert én gyáva vagyok.
Mert elmenekültem...
Nem futhatok tovább!
* * *
- Oh, máris? - kérdezi, ahogy belépek.
- Gondolkodtam - állok meg előtte. - Engedd, hogy én legyek a lepkéd - nézek rá könyörgő tekintettel. - Falj fel engem, de ne bántsd az embereket, Knives - suttogom.
|
| Rauko | 2011. 12. 04. 00:35:25 | #17992 |
Karakter: Eszeveszett Vash
Megjegyzés: ~ Testvérkémnek
- Vash, gyere már ide... - suttogja.
- Nem tudok... - nézek hátra a vállam felett.
- Megint rá gondolsz? - érkezik az ingerült kérdés.
- Ez igazán... - kezdenék bele, de csak hozzám vág egy párnát, majd felpattan és kiront, de előtte még a fejemhez vágja.
- Kezd elegem lenni ebből!
Felsóhajtva ülök le a kis ház bejárata elé. Elhagyatott hely, a sivatag közepén. Rég elvándorolt innen, aki tudott. Az a néhány ember, aki nem, annak a sírját már megtaláltam.
Nem tudtam, hova mehetnék vele. Mindig azt mondta, hogy gyenge vagyok... a fejemhez vágta, hogy már a sebeimet sem tudom magamnak begyógyítani. És ő pont ugyanígy van most. Bent fekszik a matracon, csendben, mozdulatlanul. Meg is ölhetném.... hiszen teljesen védtelen.
Mindennek vége lenne, ha megtenném.
De úgyis képtelen vagyok rá.
Nem ítélkezhetek a pók felett.
Rem nem örülne, ha megtenném. Ott, ahol most van, sírna.... miattam sírna.
Felsóhajtok, majd, amikor bentről nyöszörgést hallok, azonnal felkelek és bemegyek. A forró szellő simogatja a testem, hiszen a kabátomat, az ingemet levettem. Nincs rá szükség, hogy elrejtsem magam. Előtte nem...
- Neki sem engednéd, hogy lássa a tested?! - üvölti magából kikelve, mire csak rá mosolygok.
- Tudod, hogy... nem akarom - húzom el a számat, de azért próbálom tartani a mosolyt.
- Nem tartod szánalmasnak, hogy állítólag szeretsz és még sosem láttam a tested napfényben?! - kérdezi, jóval halkabban, de még mindig túl hangosan.
- Minden szegecs, csavar és heg helyét ismered... le is tudnád rajzolni.
- De én látni akarom - csap egyet az asztalra.
- Ezt nem engedem. Neked nem...
A rongyot belemártom a vízbe, majd kicsavarom, és letörlöm az izzadságcseppeket a homlokáról. Monoton mozdulatsor és idejét sem tudom pontosan, mióta csinálom. Wolfwood hiánya miatt évszázadoknak érzem. De tudom, hogy maximum egy hónapja lehet csak.
Egy hónap...
Azt sem tudom, hova temették el Nicolast a lányok.
A lányok... akik azt sem tudom, élnek-e még.
Knives-nak volt igaza. Szánalmas vagyok.
Lassan gombolom ki rajta az inget. A tekintete szinte perzsel, ahogy nézi, mit teszek épp. Végigcsókolom a testét: a nyakától indulva lefelé, egészen az alhasáig.
- Vash... - suttogja rekedtesen. - Nem kellene - akad el a hangja, amikor egy mozdulattal húzom éle róla az alsót is, és az ajkaim közé fogadom. Lassan kezdem kényeztetni, finom, lágy mozdulatokkal. Hiába vagyunk férfiak: azt akarom, hogy jó legyen neki.
Rekedtesen sóhajtok fel, ahogy végighúzom a vizes rongyot Knives félmeztelen testén. Szaggatja a szívem a tudat: nem érintettem senkit, mióta Nicolas elment. Hiába szoktam meg korábban, hogy egyedül vagyok, mellette elkényeztettem a saját lelkemet. Jó volt, hogy van ott valaki, hiába veszekedtünk rengeteget.
Vajon Knivesnak is volt valaki? Biztos volt szeretője... Mindig is túl szép volt ahhoz, hogy egyedül legyen.
Akaratom ellenére mozdul a kezem, és érintem meg az arcát. Most olyan nyugodt... annyira békés.
Volt pillanat, amikor meg tudtam volna ölni. És most, hogy majdnem megtettem, szétszakad a szívem.
Sírva borulok a mellkasára.
Ki tudja, mikor nyitja ki újra a szemeit...
Miért kellett ennek így alakulnia?! Miért hagy el mindenki...?
****
Nem tudom, mennyi idő telt el. Azt sem, hogy meddig aludtam, de amikor felkelek, furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha nézne valaki...
Mielőtt kinyitnám a szemem, ujjak simulnak a hajamba, simogatva a fejbőrömet, picit meghúzva a hosszabb hajszálakat, de nem fájdalmasan.
Most ezt... képzelem?
Az utóbbi időben annyira összemosódott a képzelet és a jelen, hogy most nem tudok dönteni. De talán ha kinyitnám a szemem, megbizonyosodhatnék róla.
Halvány fényben úszó, égkék szempár néz rám, ajkain gyenge mosoly, ujjai a hajamban matatnak.
- Végre... - suttogja. - Mióta nem aludtál? Szörnyen nézel ki.
- Téged ápoltalak - suttogom a választ.
- Féltél, hogy egyedül maradsz? - kérdezi. Mintha belém látna... mintha a szívem és a lelkem legsötétebb bugyrait is látná, tudná...
- Egyedül tudnál hagyni? - kérdezem halkan. Nem felel, csak elmosolyodik, és lehunyja a szemeit, majd ismét egyenletesen kezd emelkedni és süllyedni a mellkasa.
Elaludt.
Megint napok telnek el, amíg nem tér magához. Közben a víz is elfogyott. Egy teljes napig kellett gyalogolnom oda és vissza, mire ismét tudtam szerezni. De majdnem rohantam.
Nem volt magánál, nem lett volna szabad egyedül hagynom!
De a testének szüksége van a mosdásra. Nem nekem van szükségem rá, hogy megérintsem! Neki kell, hogy tiszta legyen. Igen...
És innia is kell. Nekem mindegy, hogy érinthetem-e az ajkait, neki kell, hogy ne száradjanak ki. Nem lennének ilyen szépek az ajkai, ha cserepesek lennének, és dühös lenne, amikor felkel. Addigra már talán fájna is neki. Igen.
- Itt vagyok - lépek be a szobába. Úgy fekszik, ahogy itt hagytam, meg sem moccant. Ijedten dobom le a vizes tömlőt és rohanok hozzá, hiszen az ajtóból nem látni, hogy lélegzik-e. Ám ahogy megbizonyosodom róla, hatalmas kő esik le a szívemről.
- Hát nem hagysz egyedül... - sóhajtok fel.
- Te hagytál egyedül engem - érkezik a válasz, picit szemrehányó, picit dühös hangon. Mint amikor nem siettem utána eléggé, és várnia kellett rám.
- Csak vízért voltam. Elfogyott és nem tudtalak volna mosdatni - felelem, de nem mozdulok a mellkasáról.
- Neked kellett indok, hogy megérinthess? - kérdezi színtelen hangon. Kinyitom a szemem, és rá nézek. Egyenesen az ő szemeibe és hatalmasat dobban a szívem. Akkorát, mint Nicolas mellett sosem. De nem tudom, miért van ez. Nicolas mellett sokáig abban sem voltam biztos, hogy tényleg van-e szívem. De Knives egy pillantással...
- Nem kell indok, hogy megérintesselek - szólok vissza dacosan, és egyik kezemet a mellkasára fektetem, a fejem mellé, majd lassan elszundítok. Rohantam vissza... fáradt vagyok.
|
|
