 Karakter: Chiaki Shinichi
Megjegyzés: ~ lawnak
Chiaki:
Hajnali öt, a részeg csapat már elindult hazafelé, mi pedig Nodameval sétálunk haza, de valami nem hagy nyugodni. Kézen ragadom, vonom magam után akkor is ha kérdőn hangoztatja nevem.
- Menjünk el még egy bárba. – morgom, mire húzná visszafelé magát, de közben hagyja is hogy vonjam.
- Már bezártak a bárok.
- Akkor egy játékterembe, karaokebárba, mindegy.
- Hajnali öt van Chiaki, minden bezárt. Ennyire szeretsz bulizni?
- Még szép, hogy nem – a vállára kanyarintott sálba markolok és kicsit meghúzom, megállok, hogy felé nézzek.
- Akkor miért?
- A többiek… nem engedtek se játszani, de énekelni… biztos azért, mert utálnak. – eleresztem és nyugodtabban haladok tovább. Ha minden zárva, tényleg ideje lesz hazamenni.
- Dehogy utálnak téged Chiaki – cipője kopogásából hallom, hogy újra követ. – Épp ellenkezőleg, nagyon szeretnek téged.
- Nem hiszem. Sokan szerették volna, ha beveszem őket az új zenekarba, de elutasítottam. – megállunk és csak halkan figyel, Pedig már csak pár háztömbnyire vagyunk a lakástól, így újra elindulok – Nem szeretném, ha az új orchesztra olyan lenne, mint a régi. Ha be szeretnének kerülni, ahhoz még fejlődniük kell.
Pár pillanatnyi csend, nem nézek felé, de látom, hogy felém figyel.
- Chiaki, ha hazaértünk tanítsd meg nekem azt a darabot! A tánc a falusi kocsmában-t. Klassz kis darab. A keringős neve alapján azt gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet. – kitárja a vállán a kendőt mint egy szárnyat, s fél lábát felemelve elkezd forogni. Csak megmosolygom.
- Te szerencsétlen ennek köze sincs a keringőhöz – egyet lépek felé, egy laza lendülettel átkarolom a derekát, másikkal a kezét fogom meg előre nyújtva – Tessék – megemelem és pördülök vele, keringő lépéssel. – Lépj!
- Mukya!
- Forgás, forgás, aztán sasszé előre… - megérkezünk a házhoz. – Neked nincs is derekad.
- Mukiii!! – pattogni kezd, lebegtetve a kendőt, amit nem tudom kiről vett le, mert mikor jöttünk még nem volt rajta.
- Gyere… inni akarok egy kotatsunál – azt hiszem az alkohol még nem ment ki a fejemből, mert a lépcső kicsit hullámzik előttem.
- Gyaboo, akkor gyere át hozzám, pont van még félretett italom is – már csak az ajtót látom magam előtt, meg azt hogy betuszkol, letol a kotatsu elé, ami alá automatikusan becsúsztatom a lábam.
- Mi ez? – húzom vissza amikor megérzem, hogy valamibe beleakadtam, és ahogy kihúzom a lábam valami apró ruhadarab az.
- Mukii! Azt nee! – vetődik rám, elkapja a ruhát, az ölemben landol, piával a kezében a ruhát meg eldobja az egyik sarokba. Hogy itt mekkora kupleráj van már megint. Hogy nem tud rendet tartani? – Tessék – egy doboz sör, szisszen amikor felbontom, és nem is zavartatva magát Ő az ölemben iszik.
- Nehéz vagy! – rúgom le, csak forog egyet és becsúszik a kotatsu alá visítva-nevetve.
- Még mindig szeretnél karaokezni Chiaki? Játszom neked, te meg énekelhetsz.
- Nem igazán, elment a hangom a hideg italoktól.
- Akkor tanítsd meg azt a darabot! – pattan fel a kotatsu alól, de oldalra dőlök és nem rám, hanem mellém esik.
- Majd holnap… fáradtan nem jó eljátszani.
- Akkor keringőzni. Én sose tanultam.
Körbenézek a szobában. Szemét és lomhegyek, dombok, mindenhol doboz, kaja és ruhák. Remeg a kezem a takarításért de fáradt vagyok.
- Nincs elég hely hozzá. – azt hiszem ezt kihívásnak vette, mert egy mukya felkiáltással annyit forgolódik, hogy szélre tol mindent és egy nagy üres tér jelenik meg. – Ha fele ennyi energiával csinálnád a takarítást, mindig rend lenne nálad.
- De sosincs rá időm – biggyeszti le ajkát, de csak morcosan nézek. Most nézem, hogy már nem csak sörös doboz, de már üveg is van a kotatsu asztalán. Felállok ő meg rögtön nekem esik.
- Hé, valami zene is kell! – elhajol mellettem, derekánál fogom meg, hogy ne essen el, kattanó hang és lágy zene tölti be a rumlis szobát. Egész jó.
Felveszem az alaptartást, egyik kezem derekára vagy hátára simul, a másikkal kezét fogom meg.
- Figyelj, mert vezetlek. – lépek, fordulok, lépek, megáll. Egyszer sem taposott még a lábamra, remek. Lép-lép, sasszé. Lép-lép fordul.
- Nem is olyan nehéz.
- Persze, mert folyton én taszigálom a lábadat… meg alig állsz a földön, tartalak. – morgom halkan az alkoholtól.
- Mukya! Chiaki, olyan erős vagy – hirtelen elengedi a vállam, a kezem és nyakam köré fonja karjait, elvesztem a lendületem, kiabálva esem ki az egyensúlyból, majd vele a nyakamon csattanok a földön, fejem szerencsére a kotatsu takaróját éri.
Most hogy fekszem, a testem úgy elfárad, hogy mozdítani sem bírom a karomat.
Szunya.
~*~
A telefonom csösörg, de lehet csak álmodom. Elhallgat. Na mindegy, majd visszahívom ha felkeltem.
- Itt Nodame beszél – honnan jön ez a hang? – Shinichi… téged keresnek. Kelj fel! – nyújtja felém ,erre már kinyitom a szemem és látom, hogy nem álmodtam. Elveszem, csukott szemmel morogva tartom a fülemhez a készüléket.
- Ki vagy? – hortyogom bele.
- Te vagy Shinichi? – ez a hang… kipattannak szemeim – Azonnal gyere haza.
- Te vagy az Take bácsi? – azonnal felülök, minden álom kipattan a szememből.
- Azonnal indulj el, és hozd magaddal a barátnődet is. – mit mondott már ez neki? – Ez parancs. Megértetted? – Csatt… már csak a búgó hang visszhangzik a fülemben.
- Chiaki… ki telefonált?
Körbenézek, és hatalmas kupleráj fogad. Kerek szemekkel mászom ki a kotatsu alól.
- Hé! Mi a fenét keresek én nálad?
- Mi? Nem emlékszel?
Tényleg nem emlékszem. Elhűlve hallgatom a történeteit az estét illetően. Te jó ég…
Na de mindegy, most fontosabb dolgom van. Megköszörülöm a torkomat.
- Na mindegy… Fürödj meg, szedd össze magad, mert mindjárt megyünk. – felállok, hogy a saját lakásomba menjek.
- Hová megyünk? – pislog rám nagy szemekkel, és mivel jól ismerem a lustaságát, a ruhájánál fogva húzom a fürdőszoba felé, ha tiltakozik ha nem.
- A családom házába. Szedd rendbe magad!
|
