Karakter: Kanada Satoya
Megjegyzés: (Jasonnek)
- Üdvözöllek, Satoya Kanada. Jason Logan Miller vagyok – biccent egy halvány mosollyal, majd kezet nyújt. Elfogadom, bár elég idegen számomra az ilyesmi. – Fáradj beljebb! – hátrál Jason, én meg besétálok, és körülnézek. Minden olyan furcsa. - Remélem nem gond, hogy letegeztelek, de nem igazán szeretem a formaságokat.
- Nem, persze hogy nem – rázom a fejem, de jelenleg jobban leköt a nappali feltérképezése. Igazán csinos szoba. Tehát így néz ki egy nappali a huszegyedik század eleji New Yorkban.
- Szeretnék veled elbeszélgetni, mielőtt véglegesen aláírnánk a szerződést – csapja össze a két tenyerét, mire magamhoz térek. Most nem szabad elméláznom, vagy nem kapom meg az állást. – Nos, először is, talán üljünk le a nappaliba, látom már amúgy is felkeltette az érdeklődésedet!
Zavartan elmosolyodom, majd megköszörülöm a torkom és megállok. Kihúzom magam, és szembefordulok leendő munkaadómmal. Tiszteletet kell mutatnom, hiszen egész kiskorom óta ezt verték a fejembe. Az idősebbekkel szemben tisztelettudóan kell viselkedni, nem szabad feleselni, és mindig figyelnünk kell arra, amit mondanak.
- Ülj le, kérlek! – terel a kanapé felé, amin néhány plüssállat is helyet foglal. Biztosan a kislánya, Lena játékai. Leülök, és udvarias várakozással nézek a férfira. Igazán jóképű, és ha nem munkaügyben lennék itt, még talán meg is próbálkoznék közelebbi kapcsolatba kerülni vele.
Ő velem szemben foglal helyet a fotelban. Nem akarok idegesnek tűnni, és ilyenkor örülök, hogy az ilyesmi nem látszik rajtam. Figyelnem kell magamra.
- Rendben, először is, nyugodtan szólíthatsz Jazznek. Másodszor pedig, az ügynökség nem sok információt közölt rólad. Azt persze elmondták, hogy kitűnő asszisztens vagy, de más dolgaidról nem sok mindent tudok.
- Ez érthető, u… Jazz – kezdem, de elakad a hangom. A név túl nehéz számomra. – Nem maradhatnánk inkább a Jasonnél? Az könnyebb lenne számomra. Persze csak akkor, ha nem baj! – teszem hozzá, ismét formális hangnemet megütve.
- Dehogy – Jason csak egyszerűen legyint. – Szóval?
- Igen, igaz. A cég, amit alkalmazott igen diszkréten kezelte az alkalmazottak személyes adatait – mondom. Valójában hazudok, de ezt ő nem tudja. Nem mondhatom el neki, ki vagyok, és miért jöttem ide. Ha megtenném, nemcsak az ő életét tenném kockára, de megbolygatnám az idővonalat is. Mindent a megfelelő időpontban kell közölnöm vele.
- Értem – hümmög elgondolkodva, majd a konyha felé néz.
Én is odapillantok, és meglátom a kislányt, amint az asztalnál üldögél. Tényleg bájos. Amikor észrevesz minket, a macijával felénk int, majd beleharap egy csokis sütibe. Szeretem a gyerekeket, jól kijövök velük, habár sosem volt testvérem. Látom, hogy Jason elmosolyodik. Tényleg imádja a lányát, ez látszik rajta.
– És hány éves vagy?
- Idén leszek húsz – hazudom szemrebbenés nélkül. Muszáj volt idősítenünk a koromat, hiszen ha kiderül, hogy még csak tizenhét vagyok, sosem alkalmazna.
- Végzettséged?
- Marketing és menedzsment.
- Szóval akkor értesz a könyveléshez is.
- Természetesen – bólintok. Bár nem akarom elmondani neki, hogy másfajta könyveléshez szoktam, de ebben majd Koro segít nekem.
- Hány és milyen nyelven beszélsz?
- Hát – habozva, kétkedő szemekkel nézek rá. Biztos bevalljam neki? De Jason bíztatóan bólint, így belekezdek. – Tizenöt. Köztük van az angol, a spanyol és a francia is. Úgy hiszem, itt ezek a legfontosabbak.
Látom, hogy elkerekedett szemekkel, elismerően néz rám. Na igen, nem hiába tanultam annyi nyelvet.
- Nagyon komolyan vehetted a nyelvtanulást.
- Igen, számomra ez létfontosságú – válaszolom udvariasan.
- Értem. A gyerekekkel hogy állsz? Van testvéred? – hajol közelebb. Igen, ez fontos kérdés, én is tudom.
- Nincs testvérem, de jól elszórakozom a gyerekekkel – mosolyodom el szerényen.
A hajába túr, és engem fürkész. Tudom mire megy ki a játék. Most próbálja eldönteni, vajon elég jó vagyok-e, nem hazudtam-e, és meg lehet-e bízni bennem. Végül úgy látom, döntött, mert feláll.
- Hozom a szerződést! – néz rám bíztatóan, majd elindul az egyik ajtó felé. – Mindjárt jövök.
Felsóhajtok. Ezt megúsztam, nem lepleződtem le. Ám hirtelen apró lábak tipegését hallom, és mikor lenézek, egy szőke hajú kislányt pillantok meg. Úgy tűnik, Lena érdeklődést mutat irántam. Habár azt is látom, hogy kissé félszeg, és bizonytalan, vajon odajöjjön-e hozzám, vagy sem. Végül bátorítóan bólintok neki, és odalépked.
– Hát te ki vagy, kisasszony? – kérdem mosolyogva.
– Lena – mutatkozik be. – És te? Te ki vagy?
– A nevem Satoya – válaszolom. – Az apukádnál fogok dolgozni. Legyünk barátok, jó? – nyújtok kezet és rámosolygok. – Ne félj, nem harapok.
– Jó – kuncog fel, és megfogja a kezem. – Ő itt Mr. Kedvesbájos – mutatja be a macit. Ő az én hősöm – magyarázza.
– Értem – bólintok komolyan. – Hősökre szükség van ám, tudod? – nevetek halkan.
Azonnal megkedvel, és mellém ülve beszélni kezd. Igazán aranyos kölyök, és nagyon kíváncsi is, mint minden gyerek az ő korában. Észre sem veszem, hogy Miller-san visszajön, csak mikor megköszörüli a torkát. Lena azonnal feláll és visszamegy a konyhába. Mintha érezné, hogy ez itt most fontos felnőttdolog. Azonnal felállok, és zavartan hajolok meg.
– Elnézést kérek, nem vettem észre, hogy visszajött – ütök meg formális hangnemet.
– Semmi gond – legyint. – Ülj le, és nyugodtan tegezz, nem vagyok még olyan öreg – mosolyodik el. – Ahogy látom, megismerkedtél a kislányommal.
– Aranyos gyerek – mondom. – Szerintem jól ki fogunk jönni egymással.
– Én is remélem – nyújtja a szerződést. – Olvasd át, és ha bármi kérdésed van, szólj!
– Lenne – nézek rá. – Az ügynökségen ugye mondták, hogy itt fogok lakni? Azt mondták, az könnyebb lenne neked is, és nekem is – váltok informálisra. Még szoknom kell. Otthon egy ilyen elszólásért jó nagy felmosást kapnék.
– Igen, erről tájékoztattak, és van is egy vendégszobám. Szép tágas, kényelmes, remélem, otthonosan fogod érezni magad.
– Köszönöm! – biccentek, majd a szerződésre nézek.
Szabályos szerződés. Ezek szerint én leszek a személyi titkár, de kisebb ház körüli teendőket is el kell majd látnom. A fizetés sem tűnik rossznak, természetesen az ekkori viszonyokat tekintve. Pénz… nálunk nincs, de néhányszor már használtam pénzt, amikor küldetésen voltam. Csak megbirkózom vele. Mégis, van bennem egy kis idegesség, mint mindig, ha ismeretlen a terep. Végül aláírom.
– Remélem, jól ki fogunk jönni egymással – nyújtom vissza a papírokat. – Köszönöm a bizalmadat, és igyekezni fogok meghálálni.
– Nem kell a formalitás – legyint. – Gyere, megmutatom a szobádat. Utána pihenhetsz, gondolom elfáradtál az utazás során. A munkaidőd holnap reggel kilenckor kezdődik.
– Értettem – biccentek, majd felállok és a bőröndömet magam után húzva indulok el Jason után.
Közben Jason megmutogatja mi merre van. Ekkor már Lena is csatlakozik hozzánk, és nagy hangon ecseteli, merre van az ő szobája és mit szokott csinálni. Mosolyogva hallgatom. Még a kezem is megfogja. Úgy tűnik, nagyon tetszem neki, vagy csak még nem látott ázsiait. Bár ezt kétlem, mert New Yorkban mindig is rengetegféle nép élt, és van külön japán, kínai és koreai negyed is.
Végül megállunk egy ajtó előtt és benyitok. Ez lesz tehát az én szobám. Nagyon tetszetős, nem túl hivalkodó, inkább amolyan nyugodt harmónia és elegancia sugárzik belőle. Körbenézek. A szoba egyik falánál egy ágy áll, mellette éjjeliszerkény. Van még egy íróasztal, rajta egy számítógéppel, szék, egy nagy szekrény, és néhány polcos szekrény, gondolom könyveknek. Van is ott jó pár. A padlón barack színű szőnyeg, az ablaknál egy fehér vékony függöny, és egy sötétkék vastagabb. Nagyon otthonos szoba.
– Tetszik? – kérdi Lena. – Itt fogsz lakni? Tényleg? Majd játszol velem, meg mesélsz nekem?
– Kicsim, Satoya dolgozni jött ide – mondja Jason, mire elkuncogom magam.
– De ha lesz időm, majd mesélek neked – guggolok le a kislány elé, amikor már benn vagyunk a szobában. – Sok mesét tudok ám.
– Az jó – borul a nyakamba. – Apuci, ugye Satoya mesélhet nekem esti mesét? – néz rá könyörögve az apjára. – Légyszi!
– Jól van, de csak ha rendes kislány leszel, és este szépen elmész majd aludni – hagyja rá Jason. – De most hagyd szépen Satoyát, hadd rendezkedjen be.
– Később majd játszunk, jó? – ígérem meg neki, mire nagy bólogatva kisiet.
Én csak nevetve nézek utána. Imádom a gyerekeket, olyan ártatlanok. Amikor már nagyobb voltam, néha rám bízták a kisebbeket, hogy vigyázzak rájuk. Aztán mikor kettesben maradunk, látom, hogy Jason becsukja az ajtót.
– Valami baj van? – kérdem kíváncsian.
– Csak szeretnék még valamit elmondani – ül le az egyik székbe, és int, foglaljak helyet, amit meg is teszek. – Nem tudom, hogy az ügynökség mennyit mondott el neked rólam.
– Úgy érti, hogy glaukómája van? – kérdem óvatosan, mire meglepetten bólint. – Említették, de semmi egyebet nem mondtak. Gondolom, Lena nem tud róla.
– És nem is szeretném, ha tudná – mondja komolyan. – Ő még csak négy eves, nem is értené meg. És nem akarom, hogy attól féljen, hogy egyszer elveszít.
– Ne féljen, nem fogom elmondani neki – ígérem. – Nem szokásom kifecsegni olyasmit, amit nem szabad.
– Köszönöm! – bólint. – Remélem, jól fogod itt érezni magad. Ami a szabadidődet illeti, nem szólok bele mit csinálsz, amíg nem keveredsz bajba. De ha bármi kérdésed van, nyugodtan tedd fel – áll fel. – Hiszen egy idegen országban nem mindenki igazodik el azonnal. Nos, hagylak kicsomagolni – indul az ajtó felé. – És isten hozott Amerikában!
– Köszönöm szépen! – hajolok meg mélyen, én is felállva.
Biccent, majd magamra hagy. Lerogyok a székbe és hátradőlök. Ez meleg volt, és kemény. Igaza van, nem jártam még Amerikában, így úgy határozok, mindent megtudok erről a korról. Persze, csak miután kicsomagoltam.
– Koro! – szólalok meg. – Gyűjts össze nekem minden létező adatot a mostani New Yorkról, a szokásoktól kezdve a beszéden át az öltözködésig.
– Igen, Satoya – hallom Koro hangját. – De bátorkodom megemlíteni, hogy ne nagyon használj engem. A kislány talán hallgatózik, és tudod a gyerekek esze igen élesen tud vágni.
– Tudom – állok fel, és állok neki kipakolni. – Én is tudom.
Én is jól tudom, hogy Lena előtt fokozottan kell óvatosnak lennem majd, hiszen ha esetleg megsejt valamit, faggatózni kezd. Okos kisgyerek, és pont ez okozhatja majd a vesztét. Az élete az apja halála után nem fog jól alakulni, és mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ezt megakadályozzam.
|
