Karakter: Izumi Blackhart
Megjegyzés: ~ Sznalinfülnek
Ahogy bámuljuk egymást, nem csak én pirulok el, hanem Eiji is. Milyen... aranyos. Hirtelen becsukja maga után az ajtót, majd beljebb lépked, majd átölel. Meglepett tekintetet vágok, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy államat kicsit megemeli, és megcsókol. Úristen... most csak álmodom, ugye? Ez nem lehet igaz, olyan óvatosan, de mégis magabiztosan csókol meg, hogy muszály viszonoznom ezt. De ez a csók ahogy jön, már el is megy. Eiji szó nélkül kidiet a szobából, én pedig még egy jó ideig csak egy helyben állok. Még mindig alig tudom elhinni, pedig megtörtént, biztosra tudom. Végül az átöltözés folytatásánál maradok, és leülök az ágyamra. Olyan tíz perc elteltével apa és anya jön be hozzám, ahogy hallottam Eijinél is benn voltak már. Egy kicsit nagyobb doboz van apa kezében, amiről kiderül, hogy a születésnapi ajándékom. Érdekel mi lehet ekkora, szóval ki is nyitoma dobozt, és nagyon megörülök, amikor meglátom mit kaptam.
- Úgy tudom ez az egyetlen ilyesmi, amit szeretsz. – mosolyog rám anya, én pedig bőszen bólogatok. Egy plüssállat, amiről tudni illik, hogy egy japán animében szerepel. Azonnal apa nyakába ugrok, majd anyát is megölelem, hiszen most megint jópár hétig nem találkozunk velük. Mikor elbúcsúznak lefekszem az ágyra az új szerzeményem ölelgetve, majd hamarosan el is alszok.
~*~
Csak a szokásos reggel, bár most még a szokásosnál is nagyobb csend van. Reggeli, iskola, és már csak azon kapom magam, hogy Eiji végre hozzám szól.
- Menj előre, majd otthon találkozunk, nekem dolgom van. – majd már el is viharzik. Hát jó... szomorúan hazaballagok, és otthon is csak a szokásosat végzem. Csinálok valami ebédet, aztán felmegyek a szobámba tanulni. Előveszem az ünneplőm a holnapi bálra, amit karácsony alkalmából szervez az iskolánk. Végül a nappaliban kötök ki, és várom Eijit, aki hamarosan be is fut, szó szerint. Amikor lejön, rögtön kérdezek.
- Merre jártál, Bátyó? Aggódtam érted.
- Nyugi, semmi baj, csak el kellett intéznem valamit. – feleli, amire bólintok, majd nekiállok mosogatni, és miután végeztem lefekszek aludni.
~*~
Álmomból Eiji ébreszt fel, amit kicsit furcsállok, de örülök neki. Még sose keltett fel, vajon mit szeretne?
- Mi... mi az, Bátyó? – kérdezem még kicsit kómásan.
- Majd meglátod! – mosolyog, majd valamivel beköti a szemem - Ezt azért rakom fel, hogy tényleg ne leskelődj.
- De... miért? Bátyó, ne most szórakozz...
- Csss. Inkább csináld azt amit mondok, és ne kíváncsiskodj. – beletörődök a dologba, bár nagyon nem értem most Eijit. Még a végén a bálról is elkésünk, ami nem lenne túl jó - Vedd fel a melltartódat.
- És mégis, hogyan? Akkor legalább add a kezembe. – ezzel meg is kapom, majd leveszem a felsőm és magamra húzom - Igen, és most? – kérdezem sietősen. Valamit csinál, de fogalmam sincs, hogy mit.
- Emeld fel a kezed! – valamit felad rám. Egy ruha? De mégis minek? - Most pedig csücss le az ágyra. – segít leülni, megfésül majd valamit a fejemre tesz, aztán egy cipőt húz a lábamra. Felállít, és egy nyakláncot is csatol rám, majd leveszi a kendőt a szememről. A tükör előtt állunk, és egy gyönyörű ruha van rajtam.
- Mit szólsz, húgocskám? Olyan gyönyörű vagy, mint egy tündérhercegnő. – mosolyát az üveg tükréből látom, még mindig köpni nyelni nem tudok, szóval megfordulok, és átölelem. Egy újabb meglepetés fogad, hiszen Eiji visszaölel, de egy idő után kicsit eltol magától.
- Átöltözök én is, nehogy elkéssünk a bálról. – kisiet a szobából, majd magára csukja az ajtót. Addig lesietek, és felveszem a kabátom, hiszen már december van, bár még nincs hó sem, nemhogy hideg lenne. Eiji is lebaktat, a szokásos ünneplő ruhájában: egy fekete öltöny, ehhez társuló nadrág, fehér ing és barna cipők. Szerintem nagyon jól áll neki az ilyen ruha, szóval muszály elmosolyodnom azon, ahogy próbálja „modernizálni” az öltözékét, például az ing ujjának kihúzogatásával, vagy a gallér felállításával. Odaadom a kabátját, majd indulunk is. A bál kicsit sem érdekes, a barátnőimmel beszélgetünk, Eijit csak néha látom. Hosszas keresés után megtalálom a kedvenc puncsunkat, ezért öntök neki is egy pohárral, majd az ő keresésére indulok. A bejárat mellett álldogál egy lánnyal. Beszélgetnek, én pedig csak a távolból figyelem, ahogy a lány átkarolja Eijit, és lassan felfelé hajol. Nem tudom tovább nézni, gyorsan elfordulok és visszasietek az asztalhoz, leteszem a két poharat és felkapom a kabátom.
- Hé Izumi, hova mész? – hallom, hogy az egyik barátnőm kíváncsiskodik, de csak leintem. Gyorsan elhaladok Eijiék mellett, akik még mindig egymás ajkait falják, bár Eiji utánam néz ahogy kimegyek. Haza sietek, otthon azonnal átöltözök és a szülinapomra kapott plüsst szorongatva sírok az ágyon. Eiji barátnője volt az a lány? De akkor miért nem mondta el nekem? És miért csókolt meg tegnap?... Ezek a gondolatok csak mégjobban a sírásra ösztönöznek, de egyszer csak egy gyengéd érintést érzek a hátamon, ami szépen lassan halad lefelé.
- Eiji?... – hajtom fel a fejem, és őt látom meg, ahogy aggodalmas pillantást vet rám.
- Minden rendben? – kérdezi.
- Miért nem mondtad el Bátyó? – nézek fel rá könnyes szemekkel. Nem tudja mire vélni a kérdést, szóval csak hümmög – A barátnőd... – szipogom megint.
- Nekem nincs barátnőm.
- Akkor miért csókoltad meg – újra fellül kerekedik rajtam a sírás, de Eiji most a hajamat kezdi simogatni – Azt... a lányt... – folytatom. Tudom, hogy nem engem kéne szeretnie, hiszen a testvére vagyok, de akkor is...
- Nem tudom... – mondja megbánással teli hangon. Még tekintetét is elfordítja felőlem – Irigykedsz rá? – kérdezi már kicsit magabiztosabban, viszont engem sikerült teljesen zavarba hoznia, ami eléggé látszik az arcomon is. Visszafordul felém, majd lassan lefekszik mellém az ágyra. Fejemet a mellkasához tolja, közben másik kezét csípőmre teszi, és egy apró puszit hint homlokomra. Még a szívem is hevesebben ver, szinte sose volt hozzám ilyen közel.... Érzem még az illatát is, teljesen zavarba jöttem. Mellkasára teszem a kezem, és így fúrom abba fejemet.
- Mond csak Eiji... Te szeretsz engem? – kérdezem, miközben reményekkel teli tekintettel felnézek rá.
- P... persze, hiszen a húgom vagy. – motyogja.
- Bárcsak több lehetnék... – suttogom szomorúan, lehajtom a fejem, és kicsit erősebben szorítom meg Eiji felsőjét. Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy ne legyünk testvérek. Akkor szerethetném én is őt, és ő is engem, senkinek sem lenne belőle baja. De ez sose lesz ilyen, főleg, ha Eiji csak húgaként szeret.
- És te... – hallom meg a hangját, amire felkapom a fejem – Te szeretsz engem, ugye? – meglepődöm a kérdésén. Lassan bólintok egyet – Igazából, régen én is szerelmes voltam beléd. De nem tartom helyesnek, hogy mi ketten együtt legyünk. Viszont úgy érzem... mintha újra beléd szerettem volna. – szavaira egyszerűen ledermedek. Ismét ez az érzés. Nem tudom elhinni, de ugyanakkor tudom, hogy ezeket a szavakat tényleg Eiji mondta, nekem.
- De ha mi ketten együtt lennénk...
- Tudom, pont ezért nem akarom... – vág közbe – Nem akarom, hogy kiközösítsenek téged. – egy ideig csak csendben gondolkozok, aztán beugrik valami.
- És mi lenne, ha elköltöznénk? – vetem fel az ötletet – Csak mi ketten, valahova... Valahova messzire... – mosolygok rá.
-Talán majd jövőre. Anyáék biztos nem engednének el most. – igaza van, ezért nem szólok semmit egy ideig. Nem tudom miért, de elkezdem kigombolni öltönyét, majd az ingét is, és mellkasát simogatom, majd nyakához hajolok, és belecsókolok.
- Akkor csak most az egyszer... szeressük egymást úgy, mintha nem lennénk testvérek. – motyogom halkan, majd érzem, hogy Eiji is elkezdi lehúzni a felsőmet.
|
